2014. november 30., vasárnap

Dr Kocsis András (1919 - 2013) Novemberi gázlángok

Tenger lett, szürke végtelen
Tegnap az aszfalt járda.
A tél elől suhant, repült
De megdermedt és bentfagyott
Pár hosszúlábú lámpa.
Végtelenbe futott a part
A remény megfúlt az árba'
A láng beszélt és libegett,
Dadogott, kék volt, reszketett,
Mint a haldoklók szája. 

Suttogta: minden szökik a tél elől;
Kazlak tövében fekszik betegen
Sok sárga tök. Fáradtak. Napra mentek.
Szilvafák arca sárgára dermedt,
Belőle ijedt, kék szemek,
Nagy kék szemek merednek.
Mérföldnyi a madarak szárnya,
Ahogy lassan, lomhán repülnek.
S a gyermekek kukoricaszár
Hegedűn hegedülnek.

2014. november 28., péntek

katha: lótusz a tűzben

(Kavabata Yaszunari Szépség és szomorúság c. könyvéhez)

nézd, ott a szivárvány!
egy selyem obi rejtekén.
simuló asszonytestek
emlék és bosszú
minden csókban ott él.
halott gyermekét ringatja
a teamezők méla zöldje
hanyatló életek fölött
őrködő sziklakert ...
itt, teátrális a magány
a harangzúgás elkísér
látod? nem marad semmi
csak a vágy, mi azóta is tűzben ég.

2014. november 27., csütörtök

2014. november 26., szerda

Fűri Mária H.P. monológja


Mert Voldemort, ha visszatér
Nem lesz számodra hely
Porig rombolja, ami szép
Oda a víg csevej

Villám formájú sebhelyem
Érzi a vészt, sajog
A sorsom is történelem
Azt mondják, én vagyok

Aki egyszer legyőzte már
Így nincs mit vesztenem
Mit és miért teszek, tudom
El kell veszejtenem

Vagy ő, vagy én. Nem tananyag
Amit itt tudni kell
Az unikornis tetemén
Egy csuklyás rém figyel

2014. november 25., kedd

2014. november 24., hétfő

Fűri Rajmond Hogy van?

Ezt a kérdést sokszor tesszük fel egymásnak. Van, amikor tegező alakban, így: „hogy vagy?”
És van hely, ahol nem is kérdés már a „hogy vagy?”, hanem köszönés, amire nem is kell válaszolnia a megkérdezettnek. Akár vissza is kérdezhet, hasonlóan, „hogy vagy?” és ezzel letudtuk az üdvözlés kötelező fordulatait. Mintha az idővel takarékoskodnánk.
Az utcán állni sokáig nem túl kényelmes, ha a kérdést komolyan véve a válasz időt igényelhet. Pedig lehet, hogy lenne mit mondanunk egymásnak, és az érdeklődés sem puszta udvariassági gesztus, amit gyorsan el lehet intézni egy „kösz, jól vagyok”-kal.

Előfordul, hogy mindezeken túli jelentést kap a kérdés feltevése, és a válasz maga is.
Arra gondolok, hogy tudjuk a megkérdezettről, hogy milyen szívesen nyilatkozik, illetve nyílik meg, és egész beszámolót fog elindítani részéről egy ilyen egyszerű kérdés is, mert velünk, végre, kibeszélgetheti – vagy inkább kibeszélheti - magát.
Aztán olyan is van, aki a beszámolóját, amit nem mondhat el senkinek, mert nincs más hallgatósága, nekünk mond el, és aztán politizálásra fog váltani, és azon kaphatjuk magunkat, hogy mi leszünk az, akit agitálni fog a nézetei elfogadására, és még az is előfordulhat, hogy az egyetértésünket fogja elvárni az általa fontosnak tartott kérdések vagy ügyek képviseletéhez.
Ilyenkor a türelmet gyakoroljuk a válaszoló felé, akit megajándékozunk az érdeklődésünkkel, vagy csak az időnkkel, ha a hallgatás közben, óvatosan, hogy észre ne vegye, mi már azon gondolkodunk, hogy hogyan is szabadulhatnánk mielőbb a helyzetből, amibe magunk kerítettük magunkat – a kérdéssel: „hogy van?”, vagy annak a másik formájával: „hogy vagy?”

Az is lehet, hogy a beszéltetéssel, mert az előzőekben soroltak annak számítanak, mi járunk jól. Ilyenkor mi hallgathatunk, netán elhallgathatunk a másik előtt valamit. Amire pedig akár kíváncsi is lehetne a társ. Ha másért nem, akkor egy korábbi beszélgetés apropójából, amire emlékezhet, ahogy mi emlékezünk, és az emlékeink nem túlságosan kedvezőek. Sőt! Kellemetlenek.

Még olyan is lehet, hogy nekünk kellene válaszolnunk először erre a kérdésre, és amikor ezt egy ”kösz, jól” válasszal kurtán elintézzük, akkor derül ki, hogy most nekünk kell végig hallgatnunk az ő hogylétéről szóló részletes beszámolót. Hiszen csak egy udvarias ember gesztusaként kérdezett minket először, és miután elfogadtuk a feltételt, amit ő szabott, és válaszoltunk, így jogot szerzett a folytatásra, azaz a beszámolója elmondására, mégpedig a mi figyelmes és türelmes, és érdeklődéssel teljes hallgatásunkra. Azaz csapdába estünk. Óvatlanul, jóhiszeműen, barátságosságunktól vezettetve, és – ahogy mostanában mondjuk – igazi lúzerként. Legalább tanulunk üzletelni a beszéddel, gondolhatnánk mentséget keresve, és fizetve a tanulópénzt, ami nélkül nincs is igazi tanulás, és soha nem is volt.

Még az is eszünkbe juthat, hogy „az idő pénz”. Hiszen itt aztán tényleg a saját szemünkkel láthatjuk, hogy mennyire igaz a sokat idézett mondás.

Ha arra gondolunk, hogy a beszélgetés öröm, amiben szívesen vesznek részt az érintettek, akik erre fordítják az idejüket, akkor már csak azt kellene elérnünk, hogy a bevezető kérdésből valahogy eljussunk odáig, amikor már egyformán érdeklődünk egymás dolgai iránt, és a kérdező és a válaszoló szerepeket felváltva vesszük magunkra, időnként elcserélve azokat. Mondjuk azért, hogy helyette jóakaratú emberekké legyünk, meg kíváncsiakká, akik ebből a kétféle viszonyulásukból valamilyen kölcsönös jót képesek a maguk számára alakítani.
Lehet, hogy nem is tanítjuk egymást a megnyilatkozásainkkal, hanem csak megerősítésre futja tőlünk egymás felé: te csinálhatod úgy, ahogy csináltad, és nekem módom van úgy tenni, ahogy tettem. És a gondolatainkkal is valahogy így lennénk.
Legfeljebb felsejlik előttünk, hogy azt nem mondjuk ki, hogy a választásainkban vagyunk szabadok, meg a nekünk tetszők terén, amik vagy akik lehetnek dolgok és lehetnek személyek, és lehetnek kívánságok is, amiket mi egyszerűen csak szerethetünk.

Olyanok vagyunk, mint a Mikulásnak író gyerekek, akik a kívánságaikat felsorolják a nagy jótevőnek, csak most közösen mondjuk el az óhajainkat, és tudjuk, hogy a Mikulás, aki teljesíti majd a sok jót nekünk, az mi magunk leszünk.

Azért előfordulhat, hogy mi mondunk mindenfélét a minket meghallgatni kész ismerősnek vagy barátnak, aki végighallgat, majd megértően helyesel, esetleg csak azt fejezi ki a beszámolónk hallatán, hogy bizony, az élet néha gondolkodóba is képes ejteni minket, és úgy is lehet, hogy a megoldáshoz hosszabb utat kell magunkra vállalnunk.

Szóval, a beszélgetés elindulhat egy ilyen egyszerű kérdéssel: „hogy van?”, és akkor időre lehet szükség, hogy eljussunk odáig, hogy legalább az egyikünk számára elkészülhessen a kívánságok listája, amit esetleg a másik – vagy a többiek – majd hasonlóan összeállíthatnak, nyilvánosan, mondjuk egy következő kérdezést folytató beszélgetésben.

Az orvosi váróterem erre nem elég jó hely, mert amikor sorra kerül az ember, akkor befejezetlen marad a megkezdett mondat, és ezt már akkor tudjuk, hogy így lehet, amikor köszönünk. A hivatal, a villamos ugyanilyennek számít. A vonaton már kedvezőbb lehet a helyzet, ha elég messzire utazunk együtt, ahogy a távolsági buszon is megtörténhet az ilyesmi.
A boltban csak néhány vicces megjegyzésre van idő. Utána haladni kell tovább.

A baráti összejövetelek túllépnek az ilyen formán. Vagy a gyakoriságuk miatt, vagy azért, mert ritkák az együttlétek. Az egyikben szeretünk gyerekké lenni, és akkor majdnem beszélgetünk, míg a másikban, a ritka találkozásokkor, úgy meg tudjuk lepni egymást, hogy akár fájdalmat is okozhatunk egymásnak a beszámolóinkkal.

A hangsúly mindig a kölcsönösségen van, illetve lenne, vagy az egyik fél előnyén, amint arra akad példa, ahogy az alább következik.
A féloldalasság nem jelent kellemetlenséget, ha a beszélgető társak ezt fogadják el szabályukként: az egyik inkább beszél, míg a másik inkább kiegészít, esetleg lassabban írja a Mikulásnak szánt saját listáját, és lesz legközelebb, amikor pótolja az elmaradt beszámolót - kiegészíti a listát.

Ha a gésákra gondol az ember, akiknek a szórakoztatás, és azon belül is elsősorban a beszélgetés – volt? - a feladatuk, akkor a „hogy van?” kérdésnek és a rá adható válasznak egészen új értékéhez és mértékéhez juthatunk. Talán nem is kell hozzá Japánba mennünk. Csak magunkat kell olyannak elgondolnunk, aki így „szolgálja” az embertársa jólétét.
Ahogy az is lehetséges, hogy semmilyen szolgálatról nincsen szó a beszélgetéseinknél, pusztán annyit tudunk, hogy vele magunknak és egymásnak teszünk jót, amikor így hozzuk létre – beszélgetve – a történetünket, ami múlhatatlanul és értékét változatlanul őrizve lehet a miénk. Hiszen egymásnak adtuk az időnket a beszélgetéssel, ahogy mindig ezt tesszük, csak a beszélgetés helyett olykor más adományt használunk, aminek a folytatása is más lehet, nem csak egy következő beszélgetés, hanem az élet létrehozásának foghatóbb, elevenebb és akár saját beszédet mondani képes formája.

A férfinek másfél havonta bele kell ülnie egy székbe, amely arra készteti, hogy beszéljen.
Amikor felújították az üzletet, és a szék is új lett, akkor egy ideig élt a kíváncsisága, hogy vajon milyen lesz a beszélgetés az új székben, mert a régiben – mondhatni – egészen belejött, és nem biztos, hogy csak a saját kedvére jártatta a száját.

Most azt mondta, hogy „köszönöm, jól vagyok”, és a beszélgetőtársa is azt mondta, hogy „köszöni, jól van”. Illett visszakérdeznie ugyanis.
Aztán az utolsó beszélgetésre utalva „kezdte írni a Mikulásnak szóló listát”, amikor beszámolt a család eseményéről, amit előző alkalommal elhallgatott, pedig azért ült be a székbe akkor, többek között, hogy erre az eseményre felkészítsék.
A beszélgetőtársa megjegyezte, hogy akkor már unokája is lehet, mire közölte, hogy még annak előtte van, de kétségtelenül megtették a hozzá vezető út első lépését.

Ekkor beszélgetőtársa megjegyezte, hogy az unoka a nagyszülőknek külön örömöt jelent, ami egészen más, mint amit a gyerek iránt érezhet az ember szülőként. Mert akkor már csak szeretnie szabad, anélkül, hogy neki kellene gondoskodnia a gyerekről, és a felelősséget neki kellene viselnie a gyerek sorsát illetően. És ekkor a beszélgetés olyan fordulatot vett, ami a férfit messzire röpítette, hűen a szék hagyományához, csak talán még nagyobb utat kijelölve, még érzékenyebbé téve a beszélgetőket a téma követésére.

Tudta a beszélgetőtársáról, hogy egy felnőtt fia van, ahogy ő is tudta a férfiről, hogy két lánya és fia alkotják a családját. Meg neki a férje, a férfinek pedig a felesége. A kutyájáról is tudott a férfi, ami korcs, és okos, és a beszélgetőtárs nagyon szereti.

Kiderült, hogy a nagyszülői szeretet az, amibe nem tudott a férfi nem belegondolni. Nem úgy, hogy nagyapja az unokájának, mert még nincs unokája. Bár az érzést elképzelheti azért, hogy milyen is lehet az, amikor az embert nagyapjának tartja egy gyerek, neki pedig egy másik ember úgy juthat eszébe, mint az unokája. Kezdve attól, hogy az apja-anyja a kezébe adja, egészen odáig, hogy a gyerek – az unokája - megmutatja a barátnője vagy a barátja fényképét, attól függően, hogy fiú, vagy, hogy lány az unoka.

Ami eszébe juthatott, az a saját unoka volta, és a két nagyszülője, akiket ismerhetett.
Az egyikkel inkább aludt egy ágyban, mint a másikkal, mert nagyapja éjszakára nem engedte ágyába a macskát, de nagyanyjával az ilyesmi gyakran előfordult. Márpedig a macska ráfeküdhetett volna a gyerekre, és akkor annak nem lett volna jó a vége, mondta mindenki a családban.
Nagyanyja hajlott hátú, törékeny asszony volt, aki nyaranta körtét főzött nekik, az unokáinak és a dédunokáinak, amikor még nem volt érett teljesen a körte. Így legalább ő is ehetett belőle.
Nagyapja a köszvénytől megviselt kezével már alig bírta megemelni a baltát, de azért egy deszkából hajónak való formát faragott neki, kinyújtva nyelvét munka közben, ahogy mindig is szokta, amikor valamit dolgozott.

És a beszámoló, mert ez már nem beszélgetés volt, hanem beszámoló, amiben „írta a listát a Mikulásnak”, és a beszélgetőtárs olyan figyelmesen hallgatott és közben tovább dolgozott, csak néha jelezve egy-egy megjegyzéssel, hogy követi a mondandót, és várja a fejleményeket, a beszámoló észrevétlenül kezdett önállósodni közöttük.
Az még rendben lenne, hogy a beszélgetőtársa ajánlotta a nagyszülői szeretetet témául, csak a férfinek „szakadt ki a Mikulás zsákja”, és jöttek az emlékek, amiket beszélgetőtársa oly megértéssel és érdeklődéssel fogadott. Már persze, feltéve, hogy jól látta ezt az érdeklődést, szemüveg nélkül, meg tükörből nézve beszélgetőtársára, amikor éppen úgy állt, hogy az arcát valamelyest megláthatta. Vagy csak a megjegyzéseit hallva, amikben az fejeződött ki, hogy követi a hallottakat, és szinte látja a nagyapát az elmondás alapján, ahogy a baltát tartja a fejénél, hogy még megemelhesse, mielőtt a fára ejti a faragáshoz. Az is lehet, hogy leendő nagymama korára gondolt, bár ezzel kapcsolatos közlésére a férfi emlékezett.

Az már egyenesen közlékenységnek számíthat, hogy rátért a strandbeli esetre, de hát ehhez tartozott nagyszülei szeretete, amelyet beszélgetőtárs megjegyzése benne egy pillanat alatt felidézett.

Még az jutott eszébe, hogy csak nem a globális felmelegedés hatására lett ilyen közlékeny, szemben a sok elhangzó panaszkodással, miszerint az emberek elmagányosodnak, és egymástól távol kerülve élik le az életüket? Vagy csak azt nem képes belátni, hogy azok közé tartozik, akik alig várják az alkalmat, hogy valaki megkérdezze tőlük, hogy hogy vannak, és akkor aztán ömlik belőlük a mondanivaló, leállíthatatlanul, teljesen figyelmen kívül hagyva a másik helyzetét és igényeit? Csak a saját önző érdeküket követik az ilyenek, abból kiindulva, hogy övék a szólás joga, és tőlük aztán mindenki csak jót és szépet tanulhat, ha van bátorsága és elég türelme figyelni arra, amit ajándékként most meghallhat.
Beszédkényszere van, merült fel benne, de akkor és ott már be kellett fejeznie a megkezdett beszámolót.

A községi strandtól el volt tiltva, mert nem tudott még úszni, mondta tovább a történetet. Lehetett úgy tíz éves, tette hozzá, az érthetőség kedvéért.
Anyja képzeletében egy lehetséges tragédia élesen, látható képekben jelent meg, azok után, hogy egy gyerekét – a férfi húgát – már elveszítette.
Ráadásul – de ezt nem mondta el – féltését csak fokozta a férfi gyerekkori betegeskedése, meg a bátyja fizikai adottságaihoz nem mérhető ereje és alkata.
Milyen büszke volt a fiára, a bátyjára anyjuk, aki fél évesen megült a tenyerén, amikor fürdés után jutott idő egy kis játékra a gyerekkel. A bátyja apjára is így emlékezett az anya, akit elvett tőlük az élet.
Ehhez képest a férfi hajlékonysága, amit szintén meg kellett említenie, kész betegségszámba ment az anya szemében, aminek – érthetően – a féltés lett a következménye. Meg a tilalom. A nagyon szigorú tilalom.

Aztán – és a történet itt folytatódott – jött a focipálya, meg a nyári meleg, amit legjobban a strandon lehetett hűteni, és jött a délután, ami hazahozta a mezőn dolgozó anyát, akinek első kérdése az volt, amikor belépett a szülői házba, hogy „hol van a gyerek?”

A nyomozása lázas, reszkető rohanássá vált, amit a beszélgetőtárs érthetőnek mondott, feltehetően azért, mert elképzelte – vagy visszaemlékezett rá -, hogy mit érez egy anya, amikor a gyerekéért aggódik. Azt is érthetőnek tartotta a beszélgetőtárs, hogy az anyának ez az aggodalma dühvé alakult, amikor a hírekben a tiltott strand megjelent, ahol látták többen a fiát, csak ahol ő már nem találta, amikor ott kérdezősködött utána.

A munkáját nem hagyta abba a beszélgetőtárs, miközben érdeklődése fokozódott, mintha a dramaturgia szabályai szerint sikerült volna fokozni a feszültséget benne, egy anyában, pedig csak oda akart jutni a férfi, hogy kapcsolódhasson a beszélgetőtárs megjegyzéséhez, miszerint a nagyszülő szabadon, felelősségtől majdnem mentesen szeretheti az unokáját, egy hozzá közelálló gyereket.

Természetesen az anya hazaért, mesélte tovább a férfi, és megtudta, hogy otthon van a gyerek, amit – a történeti hűséget megtartva sorolt tovább – a patakpartról beszerzett fűzfavessző kézbe vétele követett.

Itt megállt az olló és a fésű a beszélgetőtárs kezében.
Nagyanyja félelmével folytatta, miszerint „jaj, kisfiam, anyád nagyon haragszik, ki fogsz kapni”. „Hová bújjak, nagyanyám?”, talán ennyit tudott kérdezni, rádöbbenve az okozott anyai kínra, meg a szigorú tilalom megsértésének bűnére, mondta.
Beszélgetőtársa állt, tágra nyílt szemekkel, és várta a fejleményeket.
Nagyanyja elbújtatta, volt a folytatás. Majd megkérdezte beszélgetőtársát, hogy el tudja-e képzelni, hogy hova bújtatta őt nagyszülője. Azt mondta, hogy a szekrénybe, vagy az ágy alá.

A nevetése az üzletben mindenkit feléjük fordított, amikor az emlék valósága elhangzott: nagyanyja bedugta a szoknyája alá. Felszabadult volt a nevetése a beszélgetőtársnak, és igazi meglepetés volt érezhető a hangjában és látható a szemén.
Anyja, mondta, azzal kezdte, amikor belépett, hogy nagyanyját figyelmeztette, hogy ne szóljon ebbe bele, mert el talál esni.

Aztán már csak arról esett szó, és ez volt az, ami igazán tartozhatott a beszélgetőtárs megjegyzéséhez, miszerint a nagyszülő másként szereti a gyereket, mint az apja vagy az anyja, hogy a másik helyiségben pipázó nagyapa annyit mondott a szipogó gyereknek, miközben megengedte, hogy mellé üljön a lócára, és az oldalához dugja a fejét, hogy „jobb lett volna szót fogadnod”.
A hangja nem volt más, mint szokott, csak a szeméhez nyúlt, és valamit kitörölt belőle.

A beszélgetőtárs sóhajtott egy nagyot, és az volt a véleménye, hogy „hát igen, az ilyen helyzet nehéz helyzet, amikor a szülőt is meg lehet érteni, meg a gyereket is sajnálni lehet”.
Tanulságot, konklúziót nem vontak le.
A szék beszéltető erejéről kialakított véleményét a férfi nem változtatta meg. Legközelebb is elég lehet annyit kérdezni tőle: „hogy van?”, és valamit biztosan el fog indítani a kérdés, amihez esetleg számítani fog beszélgetőtársa csatlakozására, ha már egyszer beszélgetnek, és nem egyedül ő az, a férfi, aki a száját jártatja. Vagy emlékezni fognak a mostani témájukra, és beszélgetőtársa lesz az, aki megoszt vele valamit, amit a kitárulkozása eszébe juttatott.
Mert az is lehet, hogy van olyan beszélgetés, amelyben az egyik fél aktivitásához a másiké nem hasonlítható, és az ilyen szereposztások időnként tényleg felcserélődnek, csak ki kell várni a csere idejét, amihez a két félnek valahogy el lehet, és el kell jutnia.

Szerencsére, gondolta a férfi, a haja állandóan nő, és időnként szereti megkurtítani, hogy érezze a levegő mozgását, a szelet a fején. Akkor is, ha csak a sapka alól kimaradó részen éri.

És akkor ott a szék, amibe beleülhet, és ott a beszélgetőtárs, akivel „írhatják tovább a listát a Mikulásnak”, és az idejüket úgyis megosztják egymással.

2014. november 23., vasárnap

2014. november 20., csütörtök

Gólya

Ma, az öcsém versmegzenésítése kapcsán gólyákról beszélgettünk...

http://mek.oszk.hu/10600/10679/mp3/09_magyar_klasszikusok.mp3


2014. november 19., szerda

Két villanella

Egy dal - Villanella alla Napoletana (Nápolyi villanella)

http://www.youtube.com/watch?v=FuqaQ_f3SKc



Egy vers - Kiss Judit Ágnes Villanella

http://www.holmi.org/2007/06/kiss-judit-agnes-karma

2014. november 18., kedd

Gombold újra! - Divathír egy másik blogból


"A Design Terminál idén megújult koncepcióval hirdette meg a Gombold újra! versenyt: pályázhattak lengyel, cseh és szlovák designerek is...

A régió legjobb divattervezője a lengyel Domi Grzybek lett..."

2014. november 17., hétfő

Csak azt mondd meg rózsám... Cantemus és Vocal Kárpátia (Montevideo)


Mindenképpen fel akartam tenni ezt a Bartók népdalfeldolgozást. Ez a kettő tetszett nekem legjobban azok közül, amelyeket meghallgattam. Sajnos, a nyíregyházi Cantemus csak egy egyperces reklám, a dal fele, a Grupo Vocal Kárpátia (Montevideo, Uruguay) pedig csak a linkről érhető el.







https://www.youtube.com/watch?v=4pxOXEdvGxs




2014. november 16., vasárnap

Toronyóra, óratorony

Az órák iránt mindig különös vonzalmat éreztem. Anélkül, hogy a belső szerkezetük különösebben érdekelt volna, a szerkezet funkciója bűvölt és bűvöl el mind a mai napig. Az idő múlásának a tudása, az ezt tudatosító ketyegés – ó, azok a régi szép idők, amikor még kakukkos órák és ingaórák is voltak - ha másért nem, ezért biztosan visszavágyom a múltba.
Hogy vannak egyáltalán órák, amelyekről elmélkedni lehet, arra egy napilap egy, pontosabban két cikke irányította rá a figyelmemet. Az egyik egy falu toronyórájáról szólt, amit a plébános nem akar megcsináltatni, mert nincs rá az egyházközségnek pénze, és a polgármester segítségét kérik a falubeliek, aki fel is ajánlja, hogy kijárja az ehhez szükséges összeget, de az undok plébános ezt visszautasítja. A másik cikk okosan értekezik az elhangzottakról, kifejti az állam és az egyház szétválasztásának szükségességét, valamint emlékeim szerint az adófizetők pénze is szóba kerül, mondván, hogy a toronyóra működése/nem működése csak és kizárólag a hívőkre, az egyházközségre tartozik. Egyet is értettem ez utóbbi logikus okfejtéssel, kb. fél napig, amikor is valószínű az órák iránt érzett nosztalgikus és ma is élő szeretetem okán egyszer csak más megvilágításban kezdtem látni az óraügyet.
A toronyóra lehet, hogy hivatalosan az egyházközséghez tartozik, de normális esetben magának érzi az egész falu. Nincs lehangolóbb egy toronyóránál, amelyik nem mutatja, vagy rosszul mutatja az időt. Halott az a falu (még ma is), amelynek a toronyórája nem működik. Ha kettő van belőle, legalább az egyik. De jó esetben mindkettő. Az óra közügy. A falu lelke. Világnézettől függetlenül. Kifejezetten szívet melengető, hogy megmozdulnak a falubeli emberek az órájukért. Falun mindenki ismer mindenkit. Másképp működnek a pártok, és másképp működik a demokrácia. Másképp az egyház és az állam szétválasztása. Falun szót kell érteni. A plébánosnak a polgármesterrel, és mind a kettőnek a faluval. Hívőkkel és nem hívőkkel.
Az Újkert, ahol Debrecenben lakom, szintén egy kisebb közösség. Mondanám, hogy falu a városban, de ez csak a számokat tekintve igaz – egy lakótelepen, ahol tíz- tizennégy emeletes házak vannak, és a munkahelyek, barátok, kollégák, ki tudja hol, az együttélés személytelen. Nem is demonstrált senki, hogy hová lett a lakótelep gyönyörűséges acélszerkezeten nyugvó órája. Akkor sem, amikor évekig nem járt. De gyönyörű volt pedig az az Erdélyből áttelepült Váró Márton terve alapján készült, fenséges és mégis barátságos acélváz. A négy lábú acél oszlop, fenn a kocka óra, körben négy óralappal. Hogy a pingpong-asztalok tönkrementek az évek során, fájó szívvel, de tudomásul vettem. Elöregedett a környék. De az óra felett nem bírtam napirendre térni. Sem azon, hogy nem jár, sem azon, hogy eltűnt. De én is csak magamban pufogtam. Eszembe sem jutott, hogy szervezkedjek, netán hivatalos helyen érdeklődjek. A munkahelyen és otthon zajlott az életem, csak harmadsorban és félszívvel voltam a lakótelephez tartozó személy. De az órát nagyon szerettem, hogy más is szerette-e nem tudom. Illetve most már tudom, hogy igen. Az óratoronyra rákeresve feljött egy facebook oldal is, egy debreceni képeslapot tett fel valaki, amin az óra volt. Volt sok hozzászólás, és volt nosztalgiázás. Talán ha hamarabb kiderül, hogy milyen sokan szerettük, tehettünk volna valamit.























óratorony - krómacél, 1981 – tegnap olvastam a facebook-on, hogy 2005-ben lebontották, mert balesetveszélyessé vált

furim


2014. november 15., szombat

Kiss Judit Ágnes riportja Jónás Tamással (mindennapi.hu 2011)

http://mindennapi.hu/cikk/kultura/isten-letenek-bizonyiteka-hogy-nincs-itt-interju-jonas-tamassal/2011-02-23/1695

Nem "friss" anyag, de jó riport. Jó kérdések, érdekes válaszok. És kapcsolódik a múlt hónapban Jónás Tamástól elkért és feltett rövid gondolatmenethez

2014. november 14., péntek

Becsey Zsuzsa Árnyjáték

Részlet az Aranykulcs című művészeti, kísérleti játékból

Árnyjáték annyira beleéli magát a szerepbe, hogy szinte már maga is elhiszi. Azaz hogy igazi színész múzsa lesz, aki együtt él szerepével. Együtt szenved vele, végkifulladásig. Tartana is így, míg a világ, ha az idő ki nem fehéredne, s a sors meg nem szánná. De a mű készül közben, az idő kereke meg nem állíttatik, át nem állíttathatik, a mű pedig éli saját világát kívüle is, amikor már felszabadítódna, kivonódna az időből. A mű különválik, időtlenné lesz, míg a valóságba visszavetett múzsa nap, mint nap egy kicsivel pirosabb arcú, vidámabb (földi idő gyógyít), addig a műben ülő idő többé vissza nem fordítható.
Visszaállítjuk… visszaállítjuk. Nem nevezzük inkább Megmentőnek?
Annyi megmentő, ahány múzsa. Az időt pedig nem lehet visszaállítani. Ami elmúlt, volt. Megtörtént. 
Valóságban. De mesében minden lehetséges, azt mondtad.
Nem egészen. A helyzet kissé bonyolultabb. A mesében minden adott, a valóságban nem tudjuk mi fog történni. Nos, melyik idő titkosabb? (Az időnélküliségben már más a helyzet. Minthogy a kerekek is ott máshogy forognak.)

Ez az az árnyjáték, amit filmben kivetítenek?
Azok a fekete figurák, mint ahogy az árnyak is a fényben, feketék, legalábbis sötétek, de a fénynél mindenképpen egy árnyalatnyival eltérnek, a nap időszakától is függően, vagy, hogy mennyire erős lámpával világítunk, ha benti fény. A mi figuránk viszont inkább kis fénynyalábokra emlékeztet, a fekete figuráknak éppen a mása, társa, azaz másik fele, vagy nem is fél és nem is társ, hanem az árnyakba szűrődő fényjátékok. Árny-játék, vagyis az árnyakkal játszó fényrészecskék. Árnyjáték tehát, a mi figuránk.
Árnyakkal játszó, árnyakkal hancúrozó. Akkor a rácsokon is, minden rácson, a börtönökben is
vannak ilyen fényjátékok, amikor besüt a résen a nap. Ahová bejut kis fény. Ezek a kicsi fények az árnyjátékok. Árnyakkal játszók. Miért szeretik az árnyjátékok a börtönöket? Azért mert van, akivel játsszanak? Hiszen ha nincs rács, ahol nincsenek titkos kis rések, nincs árnyjáték sem.
Igen, az árnyjátékok csak ott lehetnek, csak oda mehetnek, csak oda férhetnek, ahol vannak már eleve sötét rések. Vagy rácsok. Ők hoznak fényt a repedésekbe, minden ilyen kis sötét részecskébe.
Akkor az árnyjátékok mégiscsak megmentők, nem igaz?
Mondhatjuk így is, igen.
Akkor valóban kedvesebb árnyjátéknak hívni a megmentőt, barátságosabb.
Igen, személyesebb.
És nem kell tőle félni sem.
Nem. Azért sem, mert a fény és az árny, azaz a valamire ráhajló árnyék, megfoghatatlan. Bár ez sem ilyen egyszerű példánkból ítélve. Hol is vannak azok az árnyak megbújva. Ebben is lehet sejtelmes. Titkos jelmezek hol rejtőzhetnek mögöttük. A látszat, attól függően éppen hol bukkan fel, kedveset ébresztő és szorongást okozó is lehet.
Az igazi árnyjáték, amit valóban árnyjátéknak hívunk, azok a fekete figurák félelmetesebbek.
Igen, mert mint nevükben is, alakok, amelyek akár élő személyek is lehetnének. És hatalmasabbak is olykor, mint a valós figurák.
De minden, ami nagyobb a valóságnál, lehet tárgy is, megszemélyesítve, félelmet kelthet.
Nagyobb-kisebb, ha ábrázolás, valósághoz képest, inkább ne menjünk bele. Szemünk és agyunk, ha az idegpályáinkon való játékot tekintjük mérvadónak, bármikor előidézhet meglepetéseket.
Viszont ezek a vetített fekete alakok éppen annyira szépek is. Esztétikus. Művészi.
De ami ilyen, sokkal inkább távolságtartó is. Az árnyjáték, azaz a mi árnyjátékunk közvetlenebb, játékosabb, titkosabb.
Titkosnak… talán… igen, azaz inkább titokzatos az igazi árnyjáték, igazad van. A titkos és titokzatos más.
A titkos kedves játék, a titokzatos végzetes. Látod, ezért a mi figuránk (megmentőnk, ahogy mondod), kedvesebb, mert csak kedves figura hozhat igazi áldozatot. A nagy, hatalmas árnyjátékok büszkék, félelmetesek, és mondjuk ki, maguknak valók is.
Az igazi művészet magának való?
Önző, igen, csak a maga útján való érvényesülést tekinti célpontnak. Azaz hogy se lát se hall, ilyenkor, ez is csak olyan, ami tudatlan, hiszen neki ki kell jönni bentről, a még meg nem születettből, a felszínre, csak így nyerhet érvényesülést, beteljesülést. Így születhet meg.
Részben érthető, hiszen ha minden kis csip-csup dolog meggátolná az úton, beleszólhatna ebbe az útönérvényesítő erejébe, ami maga a teremtés, teremtő erő, nem tudna kiteljesedni végérvényesen. Talán az igazi teremtővel is ez volt a baj. Hogy a világ kicsit félrement. Hogy valami megzavarta a nagy Műben. Amikor teremtett. Innen a hiba. Persze, persze az alma, a büntetés. De mégis van valami más is. A legnagyobb titkok, varázslatok nem csak a látványból, esztétikából születnek. Azaz hogy van valami irányító. Szem. Ami tudatos. Hogy kívül, vagy benn lakik, amikor a művet nézzük, nem látható. De ha jól nézzük, megláthatjuk, felfedhetjük benne a titkot.
 
Bár az elhomályosítás is lehet egy kizökkentés, amely nem minden esetben rossz dolog, attól függően éppen hol, mikor bukkan fel.
És ami titokzatos és titkos is egyszerre? Szép is, fennkölt és bohókás is… kacagós… de legalábbis mosolygós, azaz hogy… szemek mögött mosolygós.
Ez lehet, igen, különös ajándék. Ez a kettősség együtt. Ez a játék. Amikor egyik visszahat a másikra. Mindkettőből kiszűrni a jót, hogy a fölösleges lemorzsolódjon.
 
Van, hogy úgy látszik, mert úgy van láttatva, semmi nincs, és közben minden van, és van, akinek valóban semmi nincs, mégis úgy látszik, minden van, mert így tetszik halandónak. Halandók, akik megengedhetik maguknak, hogy tetsszen valami, sokan vannak. Mégis több függ attól, ki szeméből nézünk.
Ezt nem értem. És a halhatatlanok?
Azoknak is az a jó, ami a halandóknak. Halhatatlan és halandó is haladó. Érdek értelmet szül, vagyis, ez esetben értelem érdeket, összejátszanak.
Most már csak az maradt, a valóban semmi is semmi-e, de inkább hogy mi maga a valóban semmi, azaz hogy, amikor a semmi az a valami. A minden és a semmi mintha egymáshoz közelítene… De térjünk most vissza az eredeti mesére.
Elhúzták a függönyt… azaz, volt függönyünk?
Nem, itt nincsenek elválasztó függönyök, melyeknek feladatuk részeket elválasztani, elkülöníteni. Itt minden szál egybe, egymásba fonódik, hogy megszőhessük a hálót, ami aztán megsemmisül, azaz hogy majd kitaláljuk, hogyan, de valami mód lebontja önmagát.

Vagy bekerül a bálna hasába emberestül, azaz, hogy nevezzük nevükön a lényeket, halastól.
: )
  
Szövegrészlet és képillusztráció a könyvből, a teljes könyv elérhető linkje:

2014. november 13., csütörtök

Sajátos okfejtés :)

The Invisible Man A Grotesque Romance By H. G. Wells           
"I'll tell you something," said Fearenside, mysteriously. It was late in the afternoon, and they were in the little beer-shop of Iping Hanger.
"Well?" said Teddy Henfrey.
"This chap you're speaking of, what my dog bit. Well—he's black. Leastways, his legs are. I seed through the tear of his trousers and the tear of his glove. You'd have expected a sort of pinky to show, wouldn't you? Well - there wasn't none. Just blackness. I tell you, he's as black as my hat."
"My sakes!" said Henfrey. "It's a rummy case altogether. Why, his nose is as pink as paint!"
"That's true," said Fearenside. "I knows that. And I tell 'ee what I'm thinking. That marn's a piebald, Teddy. Black here and white there—in patches. And he's ashamed of it. He's a kind of half-breed, and the colour's come off patchy instead of mixing. I've heard of such things before. And it's the common way with horses, as any one can see."


(Részlet A láthatatlan emberből)
„Mondok én neked valamit”, mondta rejtélyesen Fearenside. Késő délután volt, és ők az Ipingi Hóhérnak nevezett kis kocsmában ültek.
„Nos? kérdezte Teddy Henfrey
„Arról a fickóról, akiről az előbb beszéltünk, akit megharapott a kutyám. Nos – ez az alak fekete. Legalábbis, a lábai azok. Láttam, ahogy szétnyílt a szakadt nadrágja meg a kesztyűje. Az ember valami rózsaszínt várt volna, nem igaz? De semmi olyasmit nem láttam. Csak feketeséget. Mondhatom, olyan fekete ez az alak, mint a kalapom.”
„Szűzanyám!” mondta Henfrey „Ez tényleg furcsa ügy. De hát az orra olyan rózsaszín, mintha festve volna!”
„Ez igaz,” mondta Fearenside. „Tudom. És elmondom neked, mit is gondolok. Az az ember tarka, Teddy. Fekete itt, és fehér ott – foltokban. És ő ezt szégyelli. Olyan félvér féle, de nem a szokásos keverékszín, hanem foltos: fehér – fekete. Hallottam már ilyesmit. Lovaknál ez elég gyakran megesik, bárki láthatja. (ford. furim)


2014. november 12., szerda

Péter Béla nagyapám

amikor egy szál gatyában nyakában a 
nagyanyám szőtte vászontörölközővel 
lábán cipőből kivágott papucsában a 
kerekes kút vedrét megmerítve a 
harminchárom gyűrűnyi mélységből 
húzni kezdte számolatlanul tekerve a 
láncot a forgó fahengerre a hófehér láb 
szárán megfeszültek az izmok a visszerek 
kék hurkái mint elveszíthetetlen szuvenírek 
duzzadtak a világjárt vádlin benne a nagylóc 
bukovina taskent szentpétervár nagylóc 
háborús nagykörúttal a vedret a sámlira 
helyezte s a két kezével merített a dermesztő 
vízből arcra nyakra mellre öntött majd 
megrázkódva törölközni kezdett a cseppet sem 
puha törölközővel


2014. november 11., kedd

Fűri Rajmond Füzet M-nek

Ó, M.!
2014. február 11-én 16 óra múlt 46 perccel, és rá kellett ébrednem, hogy milyen rövidlátó tudok lenni. Nem optikai értelemben, hanem az élet dolgai meglátásában. Majdhogynem vak vagyok. Azok után bizton állíthatom ezt, hogy azt sem voltam képes meglátni, ami szinte kiverte a szememet, annyira közel kerültem hozzá.
Maga, persze, régóta tudja már ezt, csak elhallgatta előttem, mert nem akart vele elijeszteni. Nem akart kitenni felesleges izgalmaknak. Kímélt engem, ugye? Hát persze.
Hiszen az ilyet egy asszony nem kell, hogy egy férfi orrára kösse, és ezzel szegény embert megismertesse a valósággal. A nehéz, már-már elviselhetetlenül nehéz valósággal. Amire a szeme még nem nyílt ki eléggé, és lehet, hogy ilyen látást soha nem is fog tudni elsajátítani.
Van ilyen, szerintem.
Például honnan tudhatná egy férfi azt, amit egy nő, ki tudja hányszor, megtapasztal az élete folyamán, hogy teste a női ciklusnak alávetetten most éppen arra készül, hogy életet fogadjon magába, vagy már túl van ezen a termékenységen, és kidobja magából a fel nem használt élet kezdeményt, helyet adva az ismétlésnek.
Ezt ugyan nem a szemét használva látja egy nő magán, hanem a testi jeleit követve, de a lényeg az, szerintem, hogy tudja. Belülre nézve tudja, mert ott „látja” magában a megérett sejtet, aztán pedig a tisztító áramlatot.
Hogy a férfi ehhez képest mást „láthat” a saját belső szemével? Ezt mondja, kedves M.?
Na, igen. Van ilyen megfigyelésre módja a férfinek is, csak nem periodikusan, hogy mást ne mondjak róla. Vagy nem ilyen ritmusban.
De azt nem látja meg egy férfi, hogy mikor válik a nő vágyának tárgyává, ahogy arra is vak, hogy észrevegye, amikor a nő lemondott róla, mint lehetséges partneréről.
Na, ehhez mit szól?
Ugye, hogy van olyan női képesség, amelyet egy férfi nem képes utánozni? Vagy valami olyat állítani mellé párnak, amely ezzel a női teljesítménnyel vetekedhetne.
Hiszen a férfi el van foglalva saját magával, amilyen ijedős, és azt szeretné tudni, hogy milyen is lesz majd neki azzal a nővel, aki fölkeltette az érdeklődését, és a férfi ezt a kíváncsiságot nem akarja elveszíteni, és kezdeni akar vele valamit. Igen, a saját kíváncsiságával akar kezdeni valamit, amely kérdéseket tesz fel neki az illető nőről, éspedig szépen sorban, és folyamatosan, esetleg egyre újabb és újabb ismeretlenek után kutakodva.
Szegénykém, nem azt figyeli, hogy a kiszemelt nő éppen most gombolja be az ő - a férfi - ingén a gombot, majd a nyakkendőjét teszi kicsit arrébb, hogy jobban álljon középen. Hanem már illatok után siet, amelyek az érzékét éppen megérintették. Aztán az illatokhoz színeket keres, a színekhez pedig formákat, amelyek mozgásba hozhatóak, és amelyek a mozgásukkal táncba kezdhetnek, természetesen zenére lejtve a táncot, és akkor hol is van az a zene, és milyen az a zene, amelyben a táncot ellejthetik a férfi kíváncsi szeme előtt, a már szinte meg is elevenedett alakok, amelyeket, vagy amelyet a formák fognak számára összeállítani.
Ó, szárnyaló képzelet! Mennyire ostoba is a te röptöd, hogy védtelenné teszed szegény férfit, akit elragadtál a valóságból, és akit egy nő elé állítottál, kiszolgáltatottan, hogy megmérettessék a téveszthetetlen szemek előtt, akkor és azonnal, ráadásul számára követhetetlenül, éspedig minden tagját, minden sejtjét alaposan megvizsgálva!
Hogyan is tudhatná egy férfi mindazt, amely egy nő pillantásában benne van, amely pillantás nem csak lát, de hall is, tapint is, szagol is, és amely a benyomásait azonnal képes úgy összesíteni, hogy abból a férfi pontos mása állhasson elő, csak nem súlyban, magasságban, erőben, vagy szívének dobbanásában, hanem a tőle várható, az általa számítható javak mértékében és milyenségében.
Maga hogy vélekedik erről a férfiről, kedves M., akit egy nő alkot meg magának, és egészen rövid idő alatt, pár pillanatnyi szemlélődést követően?
Azt mondja, hogy a férfi kérdéseire adható válaszok, amelyek a készenlétét egy alakhoz repítik, azok pedig a nőt fogják előállítani a férfinek, ahogy a nő is egy férfit kreál magának képzeletben a beszerzett adatok és benyomások alapján? Ezt mondja?
Akkor azt is tudja, hogy a két kreáció között micsoda különbség látható, már így, első megközelítésben is, amikor a részleteket még nem is érintettük. Ugye!?
A férfi lelki szemei előtt nem a valóságos nő fog megjelenni, hanem annak egy lehetséges mása, aki, persze, sokban hasonlítani fog a nőre, ha mód lesz megmérni a hasonlóságokat, mert a „mérés” lehetővé válik.
Hogy a nő által meglátni vélt férfi sem az a férfi lesz, akit éppen lát, hanem egy, abból a férfiből összerakott, de mégiscsak képzeletbelinek mondható hímnemű ember, akinek nagyon változatlanok a testi adottságai, és ennyiben teljesen azonos a szemlélt férfivel, csak a képességei lesznek olyanok, amelyek eltérhetnek az adott férfi képességeitől, ahogy ennek az összehasonlításnak megteremtődik majd a megfelelő alkalma?
Na, jó, ez igaz, hogy tehát a két elképzelt alak a valóságoshoz nem kell, hogy hasonlítson, és a részletek pontosítása majd valamikor megtörténhet.
Igen ám, csak az egyik a fizikai formát fogja mérni, az általa alkotott alak tulajdonságaihoz, fizikai adottságaihoz, míg a másik a teremtménye képességeihez igyekszik hasonlítani a valóságos társat, ahogy a keletkező tapasztalati tények ezt a hasonítást, ezt az összemérést lehetővé tehetik. Mert neki a fizikai alak olyan, amilyen, azon ő nem változtatott, amikor a „felhasználásával” élővé tette a maga számára, a távoli jövőben létezővé a lehetséges társát.
Szóval, az egyik a külsőre figyel, a felszínen láthatóra, míg a másikat a belső tartalom vonzza magához, és tölti el kíváncsisággal.

Érti, kedves M., hogy mit is akarok itt én kinyögni, amikor a férfiak vakságáról beszélek, szemben, természetesen, a nők mindent látó szemével?
Hiszen a nő szeme – mondhatnám azt is, hogy a nők szeme, ha a nőt itt nem nagybetűvel írottnak gondolnám – eleve a jövőt kutatja, a távoli időt, a valamikori bekövetkezőt, amibe beletekint. Míg a férfi elkezd valami olyan valóságot összeállítani, amiről szeretné azt hinni, hogy az neki tetszeni fog, és az így maga lesz a legjobb, a legszebb, a legértékesebb, amit ő csak elképzelhet magának, és amire csak vágyhat.
Azaz a férfi szeme nem azt látja, ami van, hanem azt látja, amit látni szeretne, mégpedig most, és ebben a pillanatban. És ez nem a valóság.
A nő ellenben abból indul ki, ami előtte áll, amit meg tud fogni, ha akar; meg tud ízlelni, szagolni, ha kedve van hozzá, és ezek alapján arra vállalkozik, hogy elképzelje, hogy ez a „van” mire is lesz alkalmas, ami fontos lehet neki, a nőnek, mondjuk akár már ma, esetleg holnap, vagy a majdani, a most még beláthatatlan jövőben. Még az is lehet, hogy mindig.
Maga azt mondja most, hogy amit a férfi látásáról mondtam, az nem több mint magyarázata annak, hogy a férfi hogyan lesz Pygmalionná, aki szeretne magának egy neki tetsző nőt kifaragni, és amit a nőről mondtam, az pedig csak azt részletezi, hogy egy nő hogyan is válhat rabjává egy férfinek, amikor ragaszkodik a saját elképzeléséhez, ami elképzelést arról a férfiről alkotott.
Ezért az elképzelésért ugyanis még tűrni is hajlandó, meg szenvedni is képes akár, csak neki igaza legyen, abban, hogy az illető férfiből mégiscsak sikerült kihoznia azt a valamit, amit ő már a kezdet kezdetén képes volt meglátni a férfiban. Ő és nem más. És ezért a meglátásáért küzd a végsőkig, akkor is, ha az a férfi a legkevésbé sem akar megfelelni az ő elvárásainak. Sőt! Mintha inkább ellene is tenne a nő kívánságának, aki ezzel az igazával anyaként harcol az egész világ ellen, hogy bebizonyítsa: neki volt igaza, amikor azt a férfit olyan erősnek, bátornak, okosnak és jónak felismerte.
Drága M.!
Még szerencse, hogy Maga képes a saját véleményét folyamatosan ellenőrizni, és, ha kell, meg is változtatni. Nem akarja, hogy igaza legyen, amikor rólam gondolkodik, és rólam feltételez valamit, aminek a teljesítésére, majdnem bizonyosan, képtelen lennék.
Mi is lenne velünk, ha a Maga jövőt látó szeme igazát nem lehetne úgy finomítani, hogy az a bennem talán meglévő adottságaim szerint legyen alakítható, hogy Magának sem velem, sem a világgal ne kelljen állandóan háborúznia, és az én képességeim használatához a legjobb igyekezetem teremtsen mindkettőnknek lehetőséget.
Ami a saját szobrászi törekvésemet illeti, arról elmondhatom, hogy hála a Kegyed áldott bizalmának, na meg persze a természettől kapott ajándékainak, az összehasonlítás helyett olyan gyorsan kaphattam leckét a valódi nőiség mibenlétéről, hogy sem bronzot, sem követ, sem fát, gipszről nem is beszélve, de márványt is említhetek, nem kellett keresnem, hogy magamnak élőt, elevent találhassak, érinthessek és érezhessek.


2014. november 10., hétfő

Dr Kocsis András (1919 - 2013) Téli tragédiák

A gép vagy az ember hibája miatt
Mély szakadékba zuhant le a busz.
Halott lett 18 szép fiatal élet,
És összetört nagyon sok életút

A püspök mondott érettük misét,
Félárbocon fekete lobogó.
Láttuk, ahogy a gyertyák sora égett,
S egy egész ország volt a gyászoló.

Éjjel 15 hajléktalan fagyott meg,
Hideg volt az éjszaka nagyon.
Ruhájuk áporodott, talán tetves is,
Fekvőhelyük a földön vagy egy padon.

Válóperükben lakásuk másoké lett,
Vagy részegesek voltak. Bűnözők.
Testük és lelkük kéklő hullafoltos,
Többet nem tudtak elviselni ők.

Nem csüngött értük félárbocon a zászló,
Gyászszertartása tán egynek se volt.
Ember volt, éhező, megfagyott az éjjel,
Egy egész ország szégyennapja volt.

2014. november 9., vasárnap

2014. november 8., szombat

Mosóczi Zoltán HOLOKAUSZT kontra holokamu

Mi is az a kiválasztási függvény? A kiválasztási függvény a halmazok definiálásában játszik szerepet a halmazelméletben, de nem kell megijedni, nem fogok mély elméleti matematikai elemzésekbe bonyolódni, csak a fogalmat szeretném átültetni a gyakorlati életbe. A genetikusan belénk égetett, és a neveltetésünk alatt „finom hangolóval” testre szabott kiválasztási függvény az EGO „ujjlenyomata”. Éppen úgy jellemez mindenkit, és tesz felismerhetővé a többi, milliárdnyi embertársunk között, mint a valódi ujjlenyomat. Nincs két egyforma kiválasztási függvény.
Egy felmérés során kiderült, hogy „fél Amerika” ott volt a legendás Woodstocki Fesztiválon. Hány „szemtanúról” kell bebizonyosodnia annak, hogy még csak Woodstock közelében sem járt egész életében, hogy kételkedni lehessen abban, hogy egyáltalán volt-e Woodstockban fesztivál?
Százról, ezerről, tízezerről, százezerről? Ha valaki ír egy vaskos leleplező könyvet az „Emberek, akik sohasem jártak Woodstockban” címmel, akkor rengetegen, akik olvassák ezt a könyvet, már csak kételkedő mosollyal a szemükben legyintenek Woodstock nevének puszta hallatán is. Ez egy egyszerű pavlolvi reflex.
De hát, nem éppen ezt az érzést akarják belesulykolni a holokauszt „álszemtanú” gyűjtögetői is az erre fogékony emberek agyába?
Vagy vegyünk egy ennél kicsit hihetetlenebbnek tűnő példát. Tegnap levertem a kedvenc sörös poharamat az asztalról. (Na jó a fiam verte le, csak nem akarom belekeverni ebbe a történetbe). Egy perc sem telt el, a pohár visszaugrott az asztalra, még egy csepp sör sem ömlött ki belőle. Az ufokutatók szemrebbenés nélkül elhiszik ezt a történetet, sőt még a fizikusok is azt mondják, hogy nem nulla a valószínűsége annak, hogy ez az esemény bekövetkezhessen. Nem is beszélve a megdönthetetlen bizonyítékról! Bárki átjöhet hozzánk és megnézheti, a pohár azóta is ott áll sértetlenül az asztalon (csak a sör tűnt el belőle).
1933-tól napjainkig megszámlálhatatlan tragikus, tragikomikus és komikus esemény, hír és álhír, elbeszélés és mellébeszélés, igazság, féligazság, gazság és hazugság látott napvilágot a Holokauszttal kapcsolatban.
Miután megszámlálhatatlanul sok eseményről van szó, ezért módunkban sem áll teljes körűen feldolgozni azokat. Csak példaképpen említem, hogy a 6-8 millió áldozat sorsának és egyéni tragédiájának hiteles beszámolóját elkészíteni biztos, hogy lehetetlen, hiszen a holtak hallgatnak. Marad az a relatíve elhanyagolható számú egyéb történet, amely még szóba jöhet a cinikusan kitervelt, hidegvérrel és különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokkal kapcsolatban. Bár az örökhomályba vesző 6-8 millió történethez képest számuk relatíve csekély, ennek ellenére éppen elég hatalmas mennyiség ahhoz, hogy mindegyikről képtelenség legyen beszélni.
És itt lép be a kiválasztási függvény a képbe. Vajon, hogyan osztályozzuk ezeket az eseményeket? Melyiknek mekkora súlya van? Miről és mennyit beszéljünk, hogy arányban álljon az elbeszélhető az elmesélhetetlen 6-8 millió tragikus történettel, hogy világos és reális képet kapjunk arról, hogy mit érezhetett az a 6-8 millió ember, akinek nem adatik meg elmondani, hogy mi történt vele a halálát megelőző másodpercekben, percekben, órákban, napokban, hetekben, hónapokban, években.
Biztos volt köztük sok „csaló”, aki megpróbált megszökni a rá kimért sors elől, idősebbnek adta ki magát, vagy halott bajtársa adataival próbálta átverni a hatóságokat, vagy egyszerűen csak megtagadta a sárgacsillag viselését, vagy saját kezével vetett véget az életének. Ha túlélte a poklot, most lecsap rá az objektív történelemszemlélet cinikus vérbírósága, ha meghalt, akkor a többséghez hasonlóan úgy taglózták le, mint a lovakat a mészárszéken.
Az én kisfiam, Matyika, halmozottan sérült. Bár egészségesnek született (2000. február elsején), épp tíz évvel ezelőtt (2000. február másodika és február hatodika között) szenvedte (szenvedtük) végig élete legnagyobb tragédiáját. Kevesebb, mint egy nap adatott meg neki, hogy az egészségesek társadalmának tagja legyen. Ha a múlt század harmincas éveiben született volna a fasiszta Olaszországba, az orvosok valódi és műhibáit talán még túlélte volna valahogy (hiszen még a huszonegyedik század küszöbén is sikerült ez a bravúr neki), de Mussolini „racionális” gazdaságpolitikájának biztos, hogy áldozatul esett volna.
2008. őszén Matyika epilepsziás rohamot kapott, és be kellett vinnünk a Heim Pál Kórházba. Este tizenegyig maradtam vele, amikor a feleségem leváltott és ő maradt bent éjszakára. Én kisétáltam az 1-es villamos népligeti megállójához és vártam az utolsó villamost. Amíg ott ácsorogtam a szemközti kocsmából kijött három részeg fiatalember, és teli torokból rázendítettek kedvenc nótájukra: „Azok a mocskos, büdös zsidók! Fordulna föl, mind ott, ahol van stb…”. (nem készült róla jegyzőkönyv, így beszámolóm természetesen nem számít hiteles információnak a történelemvakarászók részére)
Hatvannégy évvel korábban a nyilasoknak kis híján sikerült valóra váltani a suhancok álmait. Mi lehet az oka, hogy olyan fiatalok, akik a rendszerváltás után születtek, csak azért ülnek be minden este egy kocsmába, hogy az alkoholból erőt merítve zsidózhassanak?
Fogalmam sincs. De egy biztos, ha a téma szakértői minden hangyát megvizsgálnak a porig égett erdő egy elüszkösödött facsonkján, és a hangyák ellentmondásos beszámolóiból vonnak le sokat sejtető következtetéseket a világégésről, akkor olyan torz kiválasztási függvény segítségével vizsgálják az eseményeket, hogy még azt is be lehet bizonyítani a feljegyzéseikből, hogy nem is volt világégés.
És ami az egészben a legszörnyűbb, a suhancok le is vonják ezt a következtetést!