Fűri Rajmond Szóma

Tudomásul lehetett venni, hogy nincs mindig jelen. Vannak jelek, amikből következtet az ember arra, hogy változatlan a létezése. Egyszóval: van. Nem tűnt el, és nem lett az enyészeté.

Csak itt nincs, hogy látható és hallható legyen, ha kedve lenne megmutatni magát, és esetleg hangot is használna ahhoz, hogy tudomást szerezhessünk a jelenlétéről.

Írást sem készít már egy ideje.

Pedig korábban apró cetliken tudatta a szándékát, tömör mondatokban. Felkiáltójelet téve a végükre. Mert akkor biztosan figyelni fogunk az írására, mondta egyszer, amikor a szokásáról faggattuk. Láthatjátok belőle, hogy valamit nagyon szeretnék, ha már egyszer akkora vonalat húzok a végére, ami akár kiáltás is lehetne. Írásban? Csodálkoztunk. Mire azt vágta a fejünkhöz, hogy semmi képzelőerőnk nincs, ha ezen fennakadunk.

Kezdte magyarázni, hogy a grafológusok mi mindent ki tudnak olvasni abból, ahogy valaki a betűket formálja. És ehhez az írásjelek is hozzátartoznak, a nagyságukkal, a papírra kerülésük milyenségével.

Amikor ezt a megjegyzését is látható kétkedéssel fogadtuk, akkor hangosabban és erősen artikulálva, a szavakat külön-külön formálva magyarázta, hogy: igen, mert az is számít ám, hogy az írás milyen erővel kerül a papíron rögzítésre, tudjátok, és szemében a kételkedést véltük felfedezni azzal kapcsolatban, hogy követjük a mondandóját, és el is fogadjuk tőle a magyarázatot. Nem csak bólogatunk hozzá, ráhagyva a beszédet, ahogy a fecnik utasítgatásait is ímmel-ámmal szoktuk csak teljesíteni. Amit ő nem láthatott, legfeljebb érezhetett. Például abból, ahogy a teljesítés, a kérés ellátása formát kapott. Hanyagot, slendriánt, nemtörődömöt.

Hogy ezt érezte volna valahogy, valamilyen rejtett módon, azt nem sikerült biztosan eldöntenünk. Sosem tett szóvá semmit az utasításai teljesítésével kapcsolatban.

Már arra gondoltunk, hogy neki csak a néma kiabálás számít, a jól megnyomott tollal papírra vetett felkiáltójelek, amikkel kihangoskodja magát, miközben mi ott sem vagyunk, és az írásnak különben sincs hangja, és meg is nyugszik tőle, hogy ezzel megőrizhette a parancsnoki szerepét, ami egyedül érdekelhette.

Sajnáltuk a rossz kedvét, a szótlanságát. A mogorva tekintetét. A próbálkozásainkat, hogy szóra bírjuk a bajáról, visszautasította, minden zokszó vagy erősebb gesztus nélkül.

A távollétei meghosszabbodtak. Először csak órákkal később jött, hogy végigfuttassa szemét rajtunk, anélkül, hogy kontaktust vállalt volna valamelyikünkkel, szemkontaktust. Amire eleinte számítottunk, ám idővel megszokásunkká lett a gyors szemléje rajtunk, és a sietős távozása is. Aztán előfordult, hogy kimaradt egy nap, amikor nem jött, majd a napok is számosabbak lettek, amikor távol maradt, és a végén hónapba is telt, hogy ránk se nézett. Amikor megjelent, olyankor egy gyors és széles mozdulattal intett felénk, mintha azt akarta volna a tudomásunkra hozni, hogy ő azért még a régi, és reméli, hogy mi is azok vagyunk, és ezzel a nagy ívű lendítéssel átölel minket, magához von minket, mint aki tudja, hogy nélküle is azok vagyunk, akiket ő számon tart, és olyanok vagyunk, amilyennek gondol minket.

Hol voltak már akkor a papírok, és ki emlékezett már a felkiáltójeleire?

Ez a némaság a napjaink része lett, miközben semmin nem változtattunk, amit eddig tettünk a napok rendjében.

Az utolsó lapocskát nem is ő hozta, hanem arra valamelyikünk rátalált, amikor elcsendesedett egy vihar, és elállt a szél. Ázott betűkkel ennyi állt az alig egyben maradt papíron, hogy „Szóma!” Azóta ennek a szónak a jelentésén gondolkodunk.

Eszünkbe jut az is, hogy hátha nem is a testet kell értenünk belőle, hiszen éppen ilyen minőségében nincs már jelen.

Mórotz Krisztina Habóka

Lágyan úszva halad. Alatta girbegurba utcák, átabota tetők.

Mariska néni puhán siklik, a langyos szél viszi, a templom felé. Kezében kopott olvasó, csatos énekeskönyv. Lábán fehér csipkés zokni. Kék ruhája meg-megakad némelyik magasra nőtt faágban, egy-egy nyúlánk antennában, vagy valamelyik bátor szélkakasban. A hársillat mindent betölt a környéken. Hószín lába kitartóan kalimpál, mint dundi krinolin. – lentről úgy tűnik, libegő, lebegő tánc ez. Néha felfelé, néha meg le. Nevetve nézik a népek. Ha szembe szállna tevéled, rettegnéd, hogy gyomron öklöz – mondják. Legfőbb kegytárgy a csipkés zokni. Mariska néni izgul is, hogy Habóka a szederrel nehogy összekenje, vagy ott a lóherésben le ne hűtse magát, mert Habóka már csak ilyen. Hogy milyen is valójában?

Kalácsba font hajával, kék szemével, gödröcskés almapofijával üde kis jelenség. Kedvem lenne leülni és birslekvárt készíteni vele. Ha meglátogatom, komló és citromfű teát főz, mert szerinte hebrencs volnék, a mézfű és komló lenyugtat. Pedig ő ver le mindent gyüge, gyors mozdulataival.

Nincs két egyforma bögréje, mindnek hiányzik a füle. Huncutul kacsint, ugyanolyan szeleburdi, mint mikor szegény Gyulával kicipelték az udvarra a sezlont, egy különös (úgy bizony, az volt!) nyáréjszakán. Nem mintha annyira örülne Habóka a szúnyogoknak, de akkor Gyulának a karmesteri pálcája nagyon fennmaradt, le kellett játszani egy vonós kettest fickósan a fogyó holdnál, de aztán beborult hirtelen és jól elázott a sezlon.

Zuhany sem volt szükséges már ezek után. Különben hamar elhótt e Gyulája, mert a szeme hiábavolt pisla, mindig mindenütt csak nőket látott. Meg is elégelte Habóka a sok fehérszemélyt, kik a bugyingójukat, különös igyekezettel húzkodták le a Gyulának, s jobbra-balra kínálták farukat. Mariskának elege lett a cédákból. Eleinte rítt, mint a záporeső, ám hamarint vett egy sodrófát, s nem minden kacérság nélkül. Cseresznyefából gyártott. Avval aztán nemes egyszerűséggel agyonütötte szegényt. A szomszédnak átkiabált: hé, ha elaludt az asszony, gyere át, dolog van.  Nem sok idő teltével aztán be is szuszakolták a budilukba a Gyulát. Na, vén kujon, eztán már csak az én hátsómat nézegetheted! Különben minden nyáron kimeszeli a pottyantóst, és mi tagadás élvezi, ha a Gyula fejére esik, ami különben lepottyanik, mert mindenki hadd kapja a magáét.

Legenda ez? Vagy így volt, vagy sem. Hullottak nyaranta a férfiak az élet rendje szerint is, szívszélhűdésbe’, agyvérzésbe’, ki mibe, legyekké váltak, sápadt legyekké.

Mariska különben mindig élvezettel csapkodta a legyeket. Gyerekek, huszonéves vagyok, a sejtek tudják, hány óra, hát, kuncognak. A nagyvérkör különösen büszke Mariska testére, a kisvérkör meg irigykedik nagyvérkörre, hogy ő csak a mellékszereplő. Ha én nem lennék, te sem lehetnél!

Az adrenalin besokall, ám jön a segítség egy Golden pektin képében, szóló szőlő, csengő barack, mosolygó szilva bizonyítják, hogy rájuk is szükség van. Dehogy huszonéves! Dilettáns banda vagytok, szól komolyan nagyvérkör. csak kilencvenkilenc évig él! Pektin pajtás rábólint, hagyjátok. Hagyjuk, legyint erre a kisvérkör. Meszesedik, különben, ahol nem csapálta meg magát csalánnal, ugye?! 120 évig élnek, pumuklik a Kaukázusban, juhtejen, kefiren meg jaktejen, mi?

Visszatérek az elejére, hiszen én is úgy mesélek, ahogy a kurta farkú malac túrt, gyorsan mindent. Habóka már a templomban énekli a 73. zsoltárt. Különben az Istennek is elmondja, hogy vétkezett, mert utálja a szomszédját, aki kapca (a rongy itt kimaradt), a felesége a rihe (a rongy itt sem kellett), valahogy a gyerek sem olyan, mint kéne lennie, nem ilyennek nevelte. Olyan, mint szegény Gyulám volt, épp így futott a szoknyák után! Isten nyugosztalja! (Habóka legalább ne ilyen ájtatosan forgatná szemét a csipkés zoknin) Olyan volt, amilyen – replikázik dühösen Mariska, s nagy ívben felnevet. Kacagása betölti a templomot. Bizony, hallgattuk a röhögő templomot, a belseje tele volt pitypangokkal, mert ebben a templomban pitypangok szállnak a csipkés zoknikból, kis fehér hópihék táncolják a hozsannát, túl a valóságon. A porcicák felemelkednek, kirohannak a templom ajtaján. Vége a misének, menjetek békével. Mariska röpülj, békével szólt isten, a papból. Kinek, különben, a misebortól már majd leragad a szeme, hortyogna egy jót, aztán meg lesz a Barcelona meccs a tévében. Habóka stikában a maradék misebort meghúzza. Erjedt körte ez! Nem misebor!

Földhözragadt vén kujon, ez se hallott a tudás fájáról, még hírből sem. A tudás fáján nagy kört leteker az öreglány. Kirepül a templomkertbe rebarbaráért, jó kis rétest csinál belőle nekem és nagyanyám- nak.

Mariska már azt is rosszallja, hogy Lidikára, 70 évesen rájött a menopauza. Sopánkodott. Nem lebegett el vele a templomba.

Különös barátságuk úgy kezdődött, hogy egy nagy kocsi elütötte Habókát. Az országban akkor tán két kocsi volt összesen, de az egyiknek el kellett Mariskát ütnie. Szerencsére hússzal száguldott. Letántorgott Lidikához.  Lidikám, én még nem ismerlek, de elütött egy autó. Összeesett. Lidika lábára zuhant. Valami aztán lett a fejivel. A nagytudású fehér köpenyesek mondták, hogy néha nem akar a földön járni, na, ilyenkor lebeg a Mariska. Most is levitál, ezt is könnyebb a csipkés zokniban.

Egy nap kicsit spiccesen a hangyájának is horgolt egy mese-zoknit, de a hangya lábáról letekeredett a sav miatt. Amikor az éppen beleömlött egy pirszinges cincérbe. Gondolataiba merülve találgatja, miért akar mindenki Péter trónusa elé menni. Ő aztán nem, hogy jó legyen neki a mennyben? Unalom.

A kezében lévő rebarbarával kettőt ráüt, egy kopasz szájra, aki a reumáját hirdeti, vén kakukk ez is, pedig egy évben voltunk csecsszopók! Biztos az anyjának kékes volt a teje, különben úgy mondják: vizes.

A gyülekezet bandukáló vénjeinek a fejét is végigcsapkodta, rebarbaraütők a sok zengő koponya-xilofonon, mint a dinnyék, olyan hangot hallattak. Az agyuk lágya paradicsoméra emlékeztetett. Lottyadt, sárgás piros paradicsoméra. Egész jó ez a xilofon muzsika, állapítja meg. De a csipkés zokni egy kissé a fűtől zöld lett. Hát aztán, gurgulázza, hát aztán. Már éjszaka ereszkedett a világra, de még sokáig hallom a kacagást.

Fűri Mária Kutyaélet

Mmmmmm… mondta, és más hang

Nem jött ki a torkán

Mert tele volt energiával

Milyen jó a kutyáknak, gondolta

Nem kell nekik okosakat mondani

Moroghatnak nyugodtan

Ugathatnak, csaholhatnak

Vaúúúúúúúúú  bele a világba

Milyen jó a kutyáknak

Elaltatják őket ha rákjuk van

Nem vágják le a kezüket, lábukat

Nem csonkítják meg őket

Egy injekció – és elalhatnak

Nekik jár az eutanázia

Nekünk csak beintenek. Így ni

Milyen jó a kutyáknak

Kivéve a kóbor kutyákat

Mert azokat a sintér összeszedi

És mint az embereket, ketrecekbe zárja őket

Milyen jó a kutyáknak

Kivéve azokat, amelyeket az emberek

Az autókból kidobnak

Mert már megunták őket

Ilyenkor a kutyák

Minden autó után szaladnak

Minden autót megugatnak

Mert reménykednek, hogy majd

Valamelyik felveszi őket

Ilyenkor nem jó a kutyáknak

Emily Dickinson

https://www.poetryfoundation.org/poets/emily-dickinson

Emily (Bronte) and her Dog, Keeper

http://kleurrijkbrontesisters.blogspot.hu/2011/06/emily-and-her-dog-keeper.html

Komor Zoltán A halott csivava

a fényből veszik a levegőt a holtak 

ha lekapcsolod a villanyt csörömpölni kezdenek
a kísértetek
vagy kiokádják torkukban őrzött emlékeiket
meleg kis tócsákba

a metró állomáson történt
hogy egy fickó megunván az ugatást a
sínek közé rúgott egy csivavát
épp mikor berobbant a földalatti
a metrón azóta fojtott nyüszítés hangját
hallani két állomás között
olykor manifesztálódik is a kutya
és olvadt viasz-szerű plazma-csóvát húzva
ellebeg a kapaszkodók kopott-aprópénz tekintete
előtt

guberálni az anyaméhben
a falakról leszaggatott plakátok sáros szárnyak
amivel néhány hajléktalan próbál a nap felé törni
de homlokuk újra és újra pokol plafonjának ütközik

a városban most mindenki kísértet plazmát keres
üvegből vedelik vagy gőzként tüdőzik
csivavákat rugdosnak a sínek közé
és titkos szeánszokat ülnek a metrón
láng fölött olvasztják a megidézett kutyákat
majd kiszabadulnak
és ugatnak egymásra az utcán a járókelők
miközben a magasból a fejükre szarnak
a plakátszárnyú angyalok

a becsapódó ablakok morzéi
csillagtalan itt minden éj
a város láncait csörgeti és saját sarkaiba
okádja emlékeit
elfolyt magzatvíz

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 6.

  Elcsöndesedett a város, csak a kutya ugat kitartóan a szomszédban. Fiatal hangú kutya felel neki a messziből. Ülök Kristóf íróasztala mögött. Emlékezek.

Kutyák és lovak közt éltünk – lehet-e ennél nagyobb boldogság? Különös kapcsolat tud kialakulni gyerek és kutya között, csodálatos szimbiózis, amikor elmosódnak a határok és a gyerek átvesz valamit az állat kifinomult ösztönéből, amíg a kutya szinte emberivé válik a gyermek mellett. Máig sem tudom elhinni, hogy az állatnak nincs lelke, miután számtalan, embert megszégyenítő példáját kaptam tőlük a hűségnek és ragaszkodásnak. A kert egyik sarkában, a fenyők árnyékában megbúvó kutyatemetőben, biztos voltam abban, hogy van valahol egy kutyamennyország, ahol hűséges pajtásaim, örömeim és csínytevéseim cinkosai, türelmesen várnak rám.

Zsemlyeszínű magyar vizsláink nem törődtek velünk gyerekekkel, mert apához tartozónak érezték magukat. Nyugalmukat csak akkor veszítették el, - nyüszítő, boldog vonaglással, - amikor meglátták apa kezében a puskát. Dakszlik, spanielek, fokszik, korcs és pedigrés kutyák voltak játszótársaink, abban a szabad, boldog életben, hol minden egyes nap túlontúl rövidnek tűnt.

Már nem emlékszem melyikünk agyában született meg az ötlet, csak azt tudom, hogy két olyan okos állat nélkül, mint Jójó és Lili, játékunk sose sikerült volna.

Thurzó bácsi tyúkászunk nagy bosszúságára, egyik szép, fehér leghorn tyúkunk tilosba tojt. Hiába zárta be este az öreg a tyúkház ajtaját, Lili, - mi adtuk neki ezt a nevet, - hajnalonként kiszökött egy titkos nyíláson és eltűnt a kert sűrűjében. A kertnek a baromfiudvarral határos része, - mindaddig, amíg anyáék a mi nagy bánatunkra ki nem tisztították azt, - vadonhoz hasonlított. Nyár volt. A sűrű bokrok alatt fullasztott a meleg. Méregzöld, rücskös lapulevelek terpeszkedtek mogyorócserjék és pattantyúbokrok alatt; a térdig érő húsos fűben: csalán, büdöskenyér, kutyatej. Hason csúsztunk előre, mint az indiánok, két lelapított nyomcsíkot hagyva magunk mögött. Nyers fű, melegtől párolgó föld erős szagában kúsztunk nesztelenül. Jójó előttünk ugrándozott, - csak a füle látszott ki a fűből. Zsongott fölöttünk a nyár, fényes hátú bogaraival, fehér káposztalepkéivel, mézsárga darazsaival. Két gyerek és egy foxikutya játszottak boldog elszigetelődésben. Tudtuk, Lili valahol a közelben ül, fészkén meglapulva. Nem ugrik fel éktelen kotkodácsolással, ahogy illenék, hanem azt várja, hogy megtaláljuk őt. Volt úgy, hogy Jójó találta meg a tyúkot, volt amikor mi. Ilyenkor Lili elégedett kotyogással fölugrott fészkéről és eltűnt a magas fűben. De kotyogásából tudtuk, hogy örül nekünk. A még meleg, hófehér tojás azé lett, aki megtalálta. Én és Miklós fölváltva osztoztunk meg rajta, - héját föltörtük, s a tojás tartalmát úgy nyersen lenyeltük. Jójó héjastól bekapta és jóízűen megropogtatta. A szájáról lecsorgó, szőrébe ragadt, árulkodó foltokat Miklós törölte le piszkos zsebkendőjével.

Lili megöregedett. Zsírosan fénylő, hófehér tollai megszürkültek. Nem engedtük levágni, végelgyöngülésben halt meg. Jójót Pista inas, érthetetlen módon, apáék engedélye nélkül, kiherélte. Attól fogva életunt, szomorú kutya lett belőle. Nyáron az árnyékba húzódva aludt, télen a meleg cserépkályhának vetve hátát, egykedvűen nézett maga elé. Macska, veréb már nem tudták felvidítani. A csontot csak elfogadta, de nem ugrált érte, nem játszott vele. Jójóval és Lilivel valami elmúlt, aminek akkor még nem tudtam nevet adni. Ma már tudom: a gyermekkor kellékei töredeztek szét lassan, de kérlelhetetlenül. Jójót még életében meggyászoltuk Miklóssal.

Kertész Éva Küzdelem

Rohan vele a mentő az idegen város idegen utcáin. Nem is próbál elkapni szavakat, ott van a tolmács, de őt sem kérdezi. Nagyon gyenge, beszélni sincs ereje, biztos sok vért veszíthetett. Eleinte darabokban szakadt ki belőle és akkor szólt csak a többieknek, amikor már nagyon ömlött. Mintha egy folyó indulna útjára épp az ő testéből. Aztán a társai riadt arca maradt meg, amikor rátették a hordágyra. Ez volt az utolsó estéjük, napközben még egyszer bejárták a várost, kilométereket gyalogoltak. Sok mindent nem lehetett vásárolni, olyan idők voltak arrafelé. Nem felejtette el a vodkát a szerelmének, az volt, ráadásul jófajta és a napidíjukból bőven telt rá.

A liftben alig van levegő. Mentővel csak egy kórházba hozhatták. Félni kezd. Három férfi, a két mentős és a tolmács időnként váltanak néhány szót. Túl sokan vannak ebben a pici lyukban. Ronda sötét folyosókon tolják át, minden piszkos, elhanyagolt. Egy hónapja van már ebben az országban, látja a nyomorúságot, az újságpapírral borított ablakokat. Szegények, közben hatalmas szeretettel ölelik őket. Betolják egy helyiségbe, ott is félhomály. És amikor felteszik arra a székre, amit már kamaszlány kora óta ismer, két férfi hajol felé. Megrémül, egyiküknek a kezében mintha valami fémkanál lenne. Aztán hirtelen megszakad minden. Hajnal felé ébred, a tolmács ott ül az ágya mellett, nem sokat aludhatott. Ő örül, hogy életben van, és már nem ömlik belőle a vér. A tolmács annyit mond, nemsokára mentővel kiviszik az állomásra, ott van már a csoport, szerencsére ő is mehet haza velük. Nagyon bonyolult lett volna a helyzet, ha nem engedik ki a kórházból. Pihennie kell és erre a hosszú hazaút épp jó lesz. 

A társai nem kérdeznek semmit, de nem engedik felkelni sem, nagyon vigyáznak rá. Vajon ők tudják mi történt vele? Még mindannyian fiatalok. Ő is csak sejti. Fáradt és gyenge.

Egy hét múlva a szerelmével egy bárpult mellett ülve beszélgetnek, ő elmeséli azt a szörnyű éjszakát. Ez spontán vetélés volt, mondja az okos szerelme, közben féltve, kedvesen megsimogatja az arcát. Ő is erre gondolt, csak a megerősítést várta a fiútól. Mindketten szomorúak. Akkor még nem tudják, hónapokkal később a kapcsolatuknak már nem lesz jövője. Akkor, amikor újra terhes és szeretné megtartani a gyereket. Végül elmegy az abortuszbizottság elé. Megalázó annyi idegen ember előtt válaszolni a kérdésekre. Oda sem figyelnek, mechanikusan töltik ki a papírokat. Csak néz maga elé miközben válaszol. Egy gyorsan elvégzendő feladat ezeknek az embereknek a szemében. Ez jó, így nincs fogalmuk sem arról, mit érez ott az asztal másik oldalán. Kap még egy kis dorgálást, meg felvilágosítják a fogamzásgátlás módszereiről. Ismeri, mondja, csak ez most véletlen volt. Azt meg már fenyegetésként éli meg, amikor az abortusz lehetséges következményeiről beszélnek neki. Biztos előírás, csak a kötelességüket teljesítik. Tudjon róla, mondják, fennáll a veszélye annak, nem esik még egyszer teherbe. Ordítani szeretné, ő akart ennek a fiúnak szülni, de szerencsére csendben marad, nem tartozik a tragédiája ezekre az idegen emberekre. Nem mond semmit, örül, hogy megkapja az engedélyt.

Hosszú idő telik el, amíg újra megtalálja a szerelmet. Nem annyira szenvedélyes, de nyugodt és kiszámítható kapcsolat. Családot, gyerekeket akarnak. Nem sikerül. Próbálkoznak a lombikbébi-programmal, reménykedve szedi a hormonokat, a mellékhatásokról soha nem panaszkodik. Mindent megtesz, de az évekig tartó küzdelem nem hoz eredményt. Végül a férfi adja fel előbb. Azt mondja, szereti, de gyerek nélkül nem tudja elképzelni az életét. És elköltözik. Nem haragszik rá, ennyit bírt a kapcsolatuk, mondja a barátainak, ha a férfiről kérdezik.

Egy darabig még minden babakocsi után megfordul, majd lassan leszokik erről. Úgy tűnik elmúlt a vágy. Aztán egy hirtelen jött ötletből bemegy egy virágüzletbe. A lakásában nincsenek növények, elhatározza, vesz néhányat. Nem cserepes örökzöldet, magról akar ültetni virágokat. Figyelni akarja a növény fejlődését. Öntözi, és várja a hajtásokat. Nézi a virágzást, majd ha már elsárgult, félreteszi a sarokba. Ez meghalt, mondja, aztán másnap új cserepekkel meg földdel és új magvakkal tér haza. Lassan megtanulja, melyik milyen környezetet szeret, mivel kell táplálni, hogy szépen fejlődjön. És sokáig éljen. Rohan haza, azt érzi, várják. Néhány hónap múlva már nem lehet mozogni a szobában. Mindenütt cserepek. Egy tucat épp a földjéből kibúvó és harsány zöldjével tüntető növény, egy másik sokaság a rügyeit mutogatja. Néha beszél is hozzájuk. Vannak már virágjukban pompázók és a sarokban gyűlnek az elhervadt halottak. A szomszéd kiteszi a megunt virágjait a lépcsőházba. Gyorsan behozza őket, így lesznek örökbefogadottak is. Aztán eltűnnek a bútorok a lakásból. Ezeknek a helyét is cserepek foglalják el. Bennük a születésre váró, kamaszkorukat élő vagy már felnőtt élőlényekkel. Az elhervadt, elszáradt virágoktól nehezen válik meg, végül rászánja magát és kidobja őket a kukába. Tanúja volt legalább az elmúlásuknak, mondja magának, de most szüksége van a helyre. Az újabb teremtményeinek.

Komor Zoltán Lavórérmék

a porszívó ügynök ismét megpróbálja 

megkörnyékezni a kiszemelt házat:
egész nap a sarkon áll szívja
porcicákkal tömött pipáját
kezében hűséges táskája a fején kalap
stratégiákat gyárt majd megindul és
becsenget
nos
fene régimódi ház ez: a lakókat nem érdekli a porszívó
volt valaha egy telt keblű fehér cselédük
aki öngyilkos lett és a testét a hátsó kertben kaparták el
amikor már nagy a kosz a lakásban
szeánszot ülnek a háziak és megidézik ezt a halott szobalányt
aki aztán becsületesen végig dolgozza az éjszakát
sóhajtva és nyögve
hát
minek ilyen helyre porszívó?

- egy fontos szabály van - mondja az asszony
- olyan régi tíz filléreseket  kell a hálószoba ajtók előtt hagyni
különben megharagszik a szellem és fojtogatni kezdi az ágyban
fekvőket
az ég tudja miért

  - hölgyem, hölgyem, manapság minden lakásba kell már egy ilyen porszívó!
sehol sem dolgoztatnak már kísértetekkel

megint

a sarkon áll és fújja a füstöt
néha demonstrációt tart a járókelőknek:
bekapcsolja rettenetes porszívóját és elszívja
a galambok lélegzetét
(lehullt tollas húscsomók szerte a járdán) a kéményekből
porzsákjába szökik a füst olykor fojtott sírás hangját
hallani a szerkezet méhéből
- ez itt alighanem az öné lesz - halássza ki a beszippantott csecsemőt az ügynök
és visszaadja egy nőnek akinek összement a hasa
micsoda fokozatok vannak ezen a masinán!
elnémulnak az utcán járók ahogy magába szippantja
képregény-buborékban lebegő szavaikat
ez a pokolgépezet

az éj perselyébe dobott pénzérmék
pucolt halak pihennek egy lavórban
a szobákban ragadt tömjénszagot az ablakon
besurranó szellő hessegeti
fényesednek a kilincsek ahogy dolgozik
a szobalány: üres szemgödreiben aprócska
sírásók munkálkodnak
nem temetnek
exhumálni készülnek régi könnyeit
amik ki is buggyannak mikor a fürdőszobába ér a lány
körmei a kád szélén koccannak ahogy végigsimítja
porcelán oldalát
mindig is szeretett volna ilyen szép kádban fürödni
ehelyett lavórban mosakodott amiben a vacsorára készülő
halakat is tisztította
néhány levált pikkely folyton maradt az alján így mikor fürdött
azok rátapadtak belső combjára
- mi vagy te, sellő? - kacagott sokszor a ház ura
azzal leseperte a lány hosszú lábáról az ezüst darabkákat
mielőtt megerőszakolta volna őt
a nagyságnak persze soha egy szót se erről
tíz filléreseket hagyott a párnája alatt a fickó
csak hogy hallgasson

de vajon hány érmévé változott pikkelyt kell összegyűjtenie ahhoz
hogy egy saját kádja legyen?

  - hölgyem, hölgyem, manapság minden lakásba kell már egy ilyen porszívó!
- ez a kütyü kurvaég hogy megfiatalítja! - esküdözik az ügynök az
ajtóban (a reggeli napfény megcsillan a bejárati ajtó
kilincsén) - bekapcsolom önnek és szépen leszívja az arcáról
a ráncokat!
- vigye innen!
dörögni kezd az ég ami pont jól jön most a fickónak: büszkén kiszippantja
a felhőkből a villámokat
- talán még a jó isten is itt van már benne! - nevetve a masina oldalára csap
de az asszonynak hiába beszél az bevágja az ajtót

na ebből elég! - mérgelődik a porszívóügynök és este visszatér
masinájával beszökik a házba
hogy felszippantsa egytől egyig az
ajtó előtt hagyott tíz filléreseket

reggelre
a lakás csillog-villog a kilincseken szikrázik az exhumált nap fénye
az udvaron szárítókötélre teregetett üres képregény-buborékok
a sülő hal illata odabenn betölti a házat
a lakók még mindig az ágyban fekszenek
mozdulatlan dudorok ők csupán a frissen mosott takarón
odafenn valaki kihúzza épp a dugót a kádból és
megindul lefolyni a víz


forrás dokk

Janáky Marianna Lépcső

észrevétlen, szürke kora este van. 

körfolyosón szél fújja 

két paplan emlékszagát. 

kopott télikabátban bukdácsol, 

kiabál, köp, elesik. 

előtte térdel a lépcső. piros 

muskátlik között a lépcsőház foltos, 

mint az elejtett papír zsebkendő.

„nekem miért nem lehet”, 

ordít, csapkod. kulcscsomó zörög 

az ajtón, kémlelőnyílás mögött szemek.

jönnek, csomóban ül a lépcsőn.


forrás dokk

A bosszantó narancs (Annoying Orange) a youtube-ról

Kb. 5 éves sorozat, amellyel három - négy hónapja találkoztam először, egy ismeretterjesztő angol gyerekoldalon. Legjobban ez a paradicsomos beszélgetés tetszett eddig, de jó a többi is. Meglehetősen morbid humor, nem is nagyon értem, mit keres gyerekoldalon. A történetek végén megsemmisülő animált zöldségek látványa azért sokkoló, mert élő emberek "kölcsönzik" hozzá a szemet és a szájat.

Magyarországon is jól ismert a sorozat, amelynek több tagjához magyar felirat is készült már; a magyar nyelvű wikipédián részletes ismertetést lehet olvasni róla.

A képi látvány hatásosabb a felirat nélkül, az angolul tudóknak érdemes rákeresni.

Fűri Rajmond Felszólítás

Helikopter, helikopter,

rád szállott egy szitakötő.

Szitakötő, szitakötő,

rád szállna egy helikopter.

Helikopter, helikopter,

lekakált a szitakötő.

Állj már meg, te szitakötő,

mert a helikopter

így nem tud téged jól

lekakálni.

Fűri Rajmond Marionett

Komor Zoltán Zsinóron

sétálsz az utcán, 

és hirtelen jó kedved támad
valósággal megrészegít a szabadság tudata,
fel is ugrasz a levegőbe,
hogy pördülj magad körül néhányat
ezzel persze teljesen összegubancolod
a kezedből és a lábadból kiinduló zsinórokat,

feletted a marionett bábus keserű sóhaja;
mint valami hideg szellő


forrás dokk

Fűri Mária Vánkosok

Borsószem királykisasszony fölé

77 párnát helyeztek

Kérdés, túléli-e vajon

- mit mutatnak a tesztek?

A most mángorolt anginok

Üdék, frissek, tömöttek

Új tollal bélelt vánkosok

Óriás halommá nőttek

Ő nem lát, nem hall, nem beszél

Szemében, szájában tollak

A ceremóniamester föláll

Jelentem: megfulladt

garai péter sándor mentsvár

(kéretik nem döntögetni)

de nekem papírom* van arról
hogy rossz helyesíró vagyok
és ez olyan mint a dili
flepni a háború alatt
nem visznek ki a frontra
ha van aranyat ér mutogathatom
látod nekem nem kell helyesen
megmondták nem értek hozzá
nyugodtan tegyek le róla
rám ne lőjetek

*adalékanyag:

peti elsőnek hagyja el a termet
peti szereti az ilyesmit
kilöki magából amit ki kell
és olaj van - neki dolga
azért azt a kidolgozott tételt
legalább egyszer átolvashatta volna
akkor nem kell helyesírás szóbelit
tenni és nem merevedik
a rossz helyesíró pózába

Egy vers Lewis Carrol meseregényéből - mek

http://mek.oszk.hu/00300/00348/html/

Alice csodaországban, tizedik fejezet, Homár-humor, részlet

- Énekelj te, én már elfelejtettem a szövegét - mondta a Griffmadár. Kézen fogták egymást, és lassan, ünnepélyesen táncolni kezdtek. Közben néhányszor rá-ráléptek Alice lábára, amikor éppen arra keringtek. Elülső lábukkal az ütemet verték. Az Ál-Teknőc lassan, bánatosan rázendített : "Édes Csiga, szedje lábát! Letiporja farkamat" - szól a Keszeg - "az a Delfin, aki mögöttünk halad. Lám, a Homár meg a Teknőc kinn vár már a fövenyen, ugye, ön is táncol egyet mivelünk majd odalenn? Nemde, ugye? Nemde, ugye? Ön is táncol odalenn? Ugye, nemde? Ugye, nemde? Táncol kinn a fövenyen? Fogalma sincs, milyen jó lesz, mihelyt egyszer kijutunk, beleugrunk a tengerbe, fickándozunk, mulatunk!" Szól a Csiga: "Nagy út kérem!" Ferdén pislant szeme: nem! Jólesik a meghívás, de nem táncol a fövenyen. Ő ugyan nem, ő bizony nem, nem táncol a fövenyen, ő bizony nem, ő ugyan nem, nem táncol ő odalenn! "Ej, lári-fári" - így szól a pikkelyes barát -, "van közelebb part, hogyha kell, van föveny odaát. Ha messzi tán a brit part, közel a francia, sebaj, majd együtt járjuk, jöjjön, édes Csiga! Ugye, nemde, nemde, ugye, nem marad már idelenn? Ugye, nemde, nemde, ugye, táncol már a fövenyen?"  - Köszönöm szépen, nagyon érdekes tánc volt - mondta Alice, aki örült, hogy már vége van. - A vers is tetszett. De sok mindent szeretnék még kérdezni, ha szabad - kérlelte az Ál-Teknőcöt. - Kérdezz - bátorította az Ál-Teknőc. Fordítás Kosztolányi Dezső A vers angol eredetije az alábbi linken olvasható (Chapter X.) http://www.literatureproject.com/alice/alice_10.htm

Egy kis KFT fíling a youtube-ról

Fűri Rajmond Nyári zápor, hiba és özönvíz

(A Gunzeni Kódex részlete, mai nyelvre átírva és kibővítve)

A sátrat érdemes volt körbe árkolni. Ahogy szükség lett az árok meghosszabbítására is, úgy, hogy a sátorlapról lefolyó víz tovább haladhasson az árokból, ahogy lejt a sátor környékén a föld. A hajlat felé, ahol patakmeder húzódott, vagy csak kis ér féle, amelyben a nyári záporok vize szaladt tovább, hogy eljusson a patakig, és onnan a távoli folyóba.

A Borsó-hegy alatt a felnőttek szívesen vették a gyermeki buzgólkodást a sátor felállításával, a cölöpök leverését, a két sátor-fél összegombolását. Nekik kapálniuk kellett reggeltől estig.

Egy kétszemélyes sátor alá behúzódni a kiadós felhőszakadás elől maga volt a megmenekülés.

A teheneknek úgysem ártott a meleg nyári eső.

Csak a négy felnőttnek és az öt gyereknek volt kicsi a hely, amikor mindenki bemenekült a vízözön elől, aminek bekövetkeztét biztosra jósolták, meglátva a hegy felől gyülekező felhőket. 

A városban megállt a villamos, amikor leszakadt az ég, és az út két oldalán a gyalogosok bokáin felül érően folyam hömpölygött. Nem is lehetett látni az út közepét a víztől, és senki nem akart leszállni a megállóban, attól tartva, hogy elmerül a sosem látott áradatban.

Mezítláb járni nálunk még nem volt divatban akkortájt. 

Az emeletes házból sokszor lehetett látni a leszakadó felhőt, ahogy a szürkeség, a majdnem fekete kékség leért a látóhatárra, és megkülönböztethetetlenné vált a föld az égtől.

Olyankor bárkinek eszébe juthatott, hogy az esőnek fizikája lehet, és kémiája is, ami megmagyarázza a felhő és a lezúduló cseppek át- és kialakulását. 

Az aszfalton jól követhető volt a kezdete az „égi áldásnak”, majd a folytatás, ahogy fogyott a száraz felület, és erősödött a cseppek hangja, majd a függönyük szinte átláthatatlanná lett, kataraktává, nagy területet érintő, rövid ideig tartó vízeséssé. 

Megkönnyebbülés szokta követni a nyári hőség frissítő záporait, amik elverik a port, és a megújuláshoz adnak kedvet.

Jó a meleg, a nap fénye, az érlelő erő, és milyen jó, ha jön a hűsítő nedvesség, amely enyhítheti szomjunkat! A föld szomját!

Ha nem esik túlzásba, mint a valamikori Özönvíz.

Amiből néhányan megmenekülhettek.

És akkor mi van, ha állandóan esik, csak nem ebben az alakjában, azaz nem esőként? Azt mi hogyan fogadjuk, és milyennek látjuk? És el is tudjuk képzelni, mint valódit, amely egyben más is lehet, mint ami, abban a bizonyos valóságában?

Ahogy az Özönvíz sem csak eső volt, ami jött az őseinkre, megállíthatatlanul. Hanem büntetés is. Bűnök büntetése!

Mert bűnből, mint tudjuk, ma is akad bőven, és az is megállíthatatlan!

Márpedig akkor a büntetésnek is hasonló méretűnek kell lennie! Vagy nem? 

Csak lehet, hogy nem eső alakjában kapjuk ezt a büntetést, hanem valahogyan másképp. Ahogy nem is számítunk rá, és mégis elér minket! Ha már egyszer megérdemeljük!

Mert miért is változna meg bíránk ítélete rólunk, akik semmibe vesszük intését, és ugyanúgy elkövetünk mindent, ami tiltott, mint korábban, ha nem jobban, ha nem makacsabban és megátalkodottabban!

Mikor volt olyan fejlett a jogtudományunk, mint mostanában? Kérdezheti bárki. És a felelet is nyilvánvaló: sohasem!

És nem azért, mert elfogyott a tapasztalat, amely a tudást létrehozhatta, hanem azért, mert volt mire válaszként jogot, törvényt alakítanunk, hogy aztán megpróbáljunk annak érvényt is szerezni. 

És azt képzeljük, hogy a tudást magunknak gyarapítjuk, elzárva mindenki elől, aki számon tarthatná cselekedeteinket és mindennapi viselkedéseinket?

Ugyan! Szűklátókörűség és súlyos vakság lenne erre számítanunk, nem is szólva önhittségünk mértékéről, amelyet bezárkózásunk olyan jól mutathatna! 

Ha valakit nem áll módunkban becsapni a saját értékünket illetően, azok mi magunk vagyunk! 

Hogyan is képzelhetné bármelyikünk, hogy szavait annak veheti, aminek szánja, amikor beszédünk kezdetétől tudjuk, hogy a szavak felfelé szállnak, hogy utána forduljanak ismét afelé, aki útjukra bocsátotta őket, mintegy fejére hullva, kikerülhetetlenül, és ellepve az illetőt egészen, ha felkészületlenül nyilatkozott, és nem számolt a visszatéréssel, a rá hulló záporral, amit maga idézett elő! 

Hiszen nincs más, ami minket övez, mint a szavak nehézkedése, a súlya, amelyre mind számítunk, és amit mind felhasználunk a hétköznapjainkban! 

Csak tudnunk kell a szavakat kellően magasra röptetnünk, és céljukhoz juttatnunk, hogy ránk vissza ne essenek, mert nem voltak elég erősek a repülésükhöz, a magasba emelkedésükhöz, a szárnyalásukhoz.

Mert laposak voltak a gondolataink, amiket a szavakkal, a belőlük összeállított mondatainkkal szabadon eresztettünk. 

Ez a súly pedig, amely kiszűri az alkalmatlan, az értéktelen, a túl könnyű beszédünket, ez itt él közöttünk ma is.

Talán az Özönvíz ideje óta, hogy megtanítson minket a tisztességre, a becsületre, az értékes gondolatokra, a képzelgések elkerülésére, és egymás szeretetére.

A hibátlanságra, barátaim, a hibátlanságra! 

Igen, ez a tartalmasság, ez az érték, vagy minek nevezzük, az, amely kiszűri a laposságainkat, a csúsztatásainkat, a hamisságok hiábavalóságait, egyszóval a hibákat, és azokat visszafordítja ránk, hogy képesekké váljunk a magunk tökéletesítésére, és egyúttal a beszédünk megtisztítására.

Csak annyit kell tudnunk, hogy ebben, a beszédben, nem hibázhatunk!

Különben magunknak kell viselnünk a hibázás következményét: a szembenézést a torz szavakkal, a ferde beszéddel, a téves eszméinkkel.

Amelyek nem véletlenül jutnak vissza hozzánk, elárasztva minket saját szennyünkkel, hanem a javítás feladatát elénk állítva, elvégzendő a szükséges teendőinket. 

Ami pedig a hiba mibenlétét illeti, vagyis ezt a bizonyos visszahullást illeti, nos, azt legjobb megismernünk. Még akkor is, ha nem lesz könnyű, hiszen az Özönvíz óta tart a tanítás, amely próbálja megjavítani beszédünket, és próbál megmenteni minket önmagunk áradatba- sekélyes, ártalmas és durván gondolattalan szavaink özönébe - fojtásától.

Fűri Mária Zöld

Energiák folyama árad

Ujjaim hegyén lombos ágak

Fénylő zöldözön

Nyári kosztümöm

Hajnali harmat cseppje szárad