Kocsis Csaba regényrészlet

... 10000 lovat öltek le. A vérük patakokban folyt a köveken, vagy átáztatta a földet. A hideg miatt sokáig lehetett érezni a sáros vér szagát. Most az erődben lévő lovak felét gyilkolták le. A védők helyzete a tél vége felé már kilátástalanná vált, az élelmiszerellátás szinte megszűnt, az emberek csalódottak voltak és reménytelennek látták a jövőt, de március tizenötödike után néhány nappal még egy kitörési kísérletet tettek. Apám azt mondta, hiányzott a ló. A lövészárkot egy-egy deckung szakította meg, amely védelmet nyújtott a puskagolyók és a repeszek ellen. Ők hordták hozzá fel a deszkát meg jó erős fákat tetőnek. A deckungra azért kellett tető, hogy ha esik, legalább ne ázzanak meg. Vittek bele szalmát is, hogy alábújhassanak. Le-leültek a két kezükkel épített fedezékbe, mert kimerültek. Apámat azonban nem fogta a hely, mert olyan hideg szél kezdett el fújni a réseken, hogy majd megfagytak. Mégsem a hideg jelentette a legnagyobb veszélyt. Az mentette meg az életét, hogy kijött cigarettázni, és messze sétált a fedezékétől, mert a deckungot egy gránát telibe kapta.  Apám látta, már úgysem segíthet a többieken, elkezdett futni. Összeütközött egy emberrel a lövészárokban, akit ugyanúgy elborított a sár tetőtől talpig, mint őt. Mondta neki, menjen a jobb szárny felé, és akkor megszólalt a másik, hogy ő ruszki. Apámnak elakadt a lélegzete. Menekülni akart, de hanyatt esett. A ruszki meg odaugrott. Felsegítette, de nem bántotta. Aztán arrébb jött. Ott már nagyon lőttek: elől és hátul is. Szem elől tévesztették egymást. Apám leült a sárba, és így volt reggelig. Annyi halott volt rajta a végén, hogy alig bírta magát. Akkor kezdték a túlélőket a cáriak bekeríteni, de nem sikerült nekik, mert a tüzérség közéjük lőtt az ágyúval. Úgy hányta fel őket a gránát csak úgy repültek a levegőbe, ők meg fejvesztve menekültek visszafelé…

Együtt 2017/1

Kertész Éva Becsapódás

Te komolyan azt akarod, hogy az ölemben vigyelek be az ajtón? kérdezte András. Neki ez hirtelen olyan régimódinak tűnt, meg Juditra nem is volt jellemző a kérés, de imádta ezt a nőt. A nőt, aki  épp tíz perce,hogy a felesége lett, mit neki az épp kicsivel több, mint ötven kiló, az ölébe kapta, Judit meg átölelte a nyakát a két kezével. Ahogy egymáshoz értek, azonnal elhatalmasodott rajtuk a testi vágy, hiába éltek már együtt több éve, a vágy nem csökkent. Miután Andrásnak nem volt szabad a keze, a bejárati ajtóba hatalmasat rúgott a lábával, ezen a hangos becsapódáson mindketten jót nevettek. András már épp finoman az ágyra fektette a feleségét, erre közben nem gondolt, hogy már a felesége; ez az egész esküvő nem volt fontos számukra, csak eszükbe jutott, hogy akkor miért is ne, de semmi hajcihő, két barát lesz a tanú, és lesz egy papírjuk, amit majd Judit valahol, az ő lakberendező módján elhelyez a falon. Akkor hirtelen kopogtak. Jaj, Andriska, szólt be a szomszéd Margit néni az ajtón át, csak nincs valami baj, úgy megijesztett ez a hatalmas zaj, olyan volt, mint egy robbanás, vagy valami óriási tárgy becsapódása a lakásba. Minden rendben Margit néni drága, csak tíz perce házasok vagyunk, azért csapkodunk itt össze-vissza, ne tessék haragudni, ez már így lesz ezentúl, a házassággal már csak együtt járnak ezek a dolgok. Hogy ezt Margit néni hogy értette, azt soha nem mondta meg, talán meglepődött, hogy ezek a kedves fiatalok már évek óta itt élnek csendben, soha jobb szomszédot, de az is lehet, hogy a humorérzéke győzött és mosolyogva ment vissza a lakásába.

Akkor ez most igazi nászéjszaka, ugye? kérdezte Judit, ahogy András visszatért a szobába. Persze angyalom, igazi nászdélelőtt, mert ha nem vetted volna észre, épp tizenegy óra van, és már nem is folytatta, mert Judit magához húzta, és attól kezdve megszűnt körülöttük a világ. A testük egymásra volt hangolva, őszinte, nagyon intim volt minden érintésük, ezt valami különleges ajándéknak érezték. Mindkettőjüknek voltak a szerelmüket megelőzően kapcsolataik, volt amiről meséltek egymásnak és biztos volt, amiről nem, időnként még a féltékenység is fel-felbukkant, okkal vagy ok nélkül, de Judit nem kívánt más férfit, András nem kívánt más nőt. Azt is megbeszélték, ha mégis elmúlik a vágy, vagy valaki közbejön, akihez esetleg jobban vonzódnak, ha fájdalmas is, inkább szétválnak, de nem fognak hazudni. A testük nem hazudhat, valami ilyesmit gondoltak mindketten.

A szeretkezés után mindig beszélgettek, ha késő éjjel volt és álmosak voltak, egy kicsit akkor is, de most az esküvőjük napja volt, mindketten kivettek egy szabad napot, övék az egész nap, akár többször is ölelkezhetnek, mondta Judit a férfi hónalja alá befészkelve magát. Most nem voltak szerelmi vallomások, a testük beszélt. Andris, szólalt meg Judit először, most jutott eszembe, hogy nem is volt esküvői csokrom, meg fényképünk sem készült, amit majd megmutathatunk a gyerekeinknek. Édesem, válaszolt András kissé kábultan még, a hatalmas durranás a fülünkben, amikor berúgtam az ajtót, meg a Margit néni ijedtsége neked nem elég emlék? Ezt elmesélhetjük a gyerekeinknek, legalább jót nevetnek majd. Ez jó, akkor a házassági évfordulónkon, tényleg hányadika is van ma, Juditnak akkor fogalma sem volt a dátumról, szóval azt akartam mondani, hogy minden évfordulót nagy ajtócsapkodással fogunk megünnepelni.

Az életük, immár hivatalos házasokként ugyanolyan volt, mint a házasságuk előtt. Judit magyart és angolt tanított egy középiskolában, nagyon szerette a munkáját. András egy multinál dolgozott és szépen haladt előre. Fél év múlva vezetői pozíciót kapott, megnövekedett feladatokkal, sok beosztottja lett és a munkája is stresszesebbé vált. Egyre többször utazott külföldre, összebújásaik ritkábbá váltak ugyan, de a vágyuk egymás iránt nem csökkent.  Ha idejük volt, színházba mentek vagy hangversenyre, bár az ízlésük nagyon hasonlított, mégis képesek voltak órákig vitatkozni egy látott filmen, vagy színdarabon. Egyszer a térképet nézegették, hová is menjenek nyáron szabadságra, majd egyszerre böktek az ujjukkal ugyanarra a helyre. Barátaik, akik már elváltak, vagy épp válás előtt voltak, csodálták ezt a harmóniát. A házaspár úgy döntött, fiatalok még, meg egyébként is kitolódott az átlagéletkor, várnak még néhány évet a gyerekvállalással.

A házasságuk évfordulóját még háromszor ünnepelték meg, nevetve, úgy, ahogy annak idején eltervezték. Nemsokára, az utolsó ünneplés után szétváltak. Andrásnak jött egy új szerelem, és bár Judit szenvedett, de tartotta magát a megegyezésükhöz, nem akart drámai elválást. Arra gondolt, fordítva is történhetett volna, hogy neki jön valaki más, aki többet jelent. Csak annyit kért, hogy a bejárati ajtót András szerelje le, szeretné magával vinni. A férfi nem kérdezte, miért. Aztán Judit felszereltette az ajtót a saját lakásába. Nem a bejárathoz, belülre került szobaajtónak. És attól kezdve mindig nyitva hagyta.

Fűri Mária Daruk

Fűri Mária Vonatból

Nem összefolyó massza többé
Érdekes minden eleme
Huzalt tartó zöld oszlopok
Meghajlított acélcsövek

A világ merő izgalom
Egy helyen lóval szántanak
S temetők, mennyi temető
Minden falu mellett van egy

Emberek helyett a látvány
Ami mellett épp elmegyek
A külső tér, a mobilom
Ezek a tartozékaim

Fűri Rajmond Szépírás

A szerkesztőségben megállt a munka. A számítógépeknél ülők egymás tekintetét keresték, és a kávézóban hosszú perceket töltöttek beszélgetve a kollégák, és a rovatvezetőknek szólniuk kellett, hogy most már készítsék el a napi és a heti anyagaikat a kollégák, és csak utána kezdjenek szomorkodni a Bence ügye miatt. Amin már amúgy sem segíthetnek, sem egyenként, sem kollektíven. Elment, hát elment. Nem mi jártunk rosszul, illetve biztosan hiányolni fogjuk a tudását és a személyét, de visszatartani nem lehetett, ezt mindenki tudhatja. Körülbelül ez a summázat futott végig a szobákon, ahogy a döbbenet lassan oldódni kezdett a megbeszélések során, és ahogy kénytelenek voltak szembenézni a ténnyel, hogy egy kedvelt, sőt, talán szeretett embert nem fognak ezentúl maguk között látni és hallani. A hiánya el fog gondolkodtatni mindenkit, aki vele kapcsolatba került, itt, a szerkesztőségben, és kívül az életben arról, hogy mi is tud történni egy emberrel, amit előre nem láthatunk és nem is várhatunk. Vannak még tüneményes dolgok az életben. Ilyet senki nem állított, de körülbelül ez futott végig a gondolatokon.

Mitől válhatna egy ember nélkülözhetetlenné, amikor biztosan tudjuk, hogy senki sem pótolhatatlan? Ez a kérdés bujkált a fejekben, amely kérdést senki fel nem tette, de amellyel futólag mindenki birkózott, a válasz lehetőségét eleve kizárva, miután kicsit jobban elmélyedtek az emlékeikben, amelyeket vele kapcsolatba hozhattak.

Hány hét vagy hány hónap is telt el azóta, hogy szükség volt egy értő fiatalra, aki legalább két nyelvet bír, és aki naprakész az olvasókat érintő kérdésekben, mint a trendek, a meghatározó cégek vagy az aktualitások, na, és természetesen a belső információk, vagyis a pletykák, amikről nem bulvár stílusban illik társalogni egy nívósnak tartott, viszonylag szűk kör igénye kielégítésére vállalkozó, de annál magasabb mércét követni igyekvő lapnál? Ki emlékszik már erre pontosan?

A pályázata kétséget kizáróan neki volt a legjobb. Ezt a bíráló vezetőség – sőt, a tulajdonos is - előtte is hangoztatta, és a híre gyorsan terjedt a munkatársak között. Senki nem ismerte egyébként. Még csak nem is hallottak róla korábban, mintha semmi köze sem lett volna a szakmához. A fejvadász, aki rátalált, már előre dörzsölte a kezét, amikor előállt a javaslatával, és meghallgatásra hívták a jelöltjét, majd pályázat beadására is felkérték. Csak azért, hogy minden szabályos legyen. Mert ő volt a tökéletes az állásra, amit szinte neki találtak ki, mondogatta magában és a vezetőkkel tartott beszélgetésekben a hozzáértésére büszke közvetítő.

Ami a jelölt kinézetét, a fizimiskáját illeti, nos, a nyírott szakáll, a fekete alapszín a viselt ruhákon, a nem túl drága, de mutatós kiegészítők csak erősítették a végzettségről és az elkötelezettségéről szóló sejtetéseket és a hivatalos igazolásokat, meg a benyomást, és a nő kollégák megérzése is sokat nyomott a latban, amikor módjuk volt a személyes elbeszélgetésre érkező leendő kollégát jól szemügyre venniük. Semmi allűr, semmi túlzás. Inkább elegancia, és annak is a visszafogott formája, amelyből még patina is lehet, a lezserség és a könnyedség bevonatát érzékeltetve.

A tánc utáni érdeklődése, és a ritmikus sportgimnasztika iránti szeretete hamar kitudódott róla, ahogy elkezdte a munkát, és megjelentek első beszámolói a hazai közélet eseményeiről, meg a sorozata lejött a lapban a vezető cégeket irányító nagy gurukról.

Kisfiús volt a nyílt tekintete, a halk beszéde, és a visszafogott érzelemnyilvánítása, a szinte aszketikus életvitele is vonzóvá tették, és a közös rendezvények sem keltettek gyanút senkiben, hogy a bizalmukat elnyerő ifjú kihasználná az elszólásaikat. Eszükbe nem jutott ezek után, hogy a szimpátiájuk megnyilvánulásai csak arra lennének jók számára, hogy sikert sikerre halmozva úgy jusson előre a ranglétrán, hogy ennek ártalmassága senkinek ne juthasson eszébe, és óvatosságuk se lépjen működésbe, amely egy törtetőt kellene, hogy leleplezzen, ha erre szükség adódna. És milyen rövid idő alatt. Nyert az ifjú ember, szíveket és lelkeket, az már egyszer biztos, és nem szállt el az agya a sikereitől. Gyanakodni elfelejtett az egész társaság, és milyen hamar.

A névnapozásokon meglepően határozottnak mutatkozott a jövevény, amikor a jókedv érdekében próbálták elérni, hogy a hangulatát egy kis alkohollal feljavítsák. Kiderült róla, hogy nem iszik, és ennek – bevallása szerint – a sportolása az oka. A dohányzást már szóba sem hozták, hiszen alig szívott valaki cigarettát a csapatból.

Ez a sportolás gyerekkori emléke volt, elmondása szerint, és ő kitartott az akkor megszokott követelményeknél, ezért teázott és a kávézást választotta. Semmi alkohol. Ez lett a jelszava. Mert a tornáról, ami a sportja volt, már lemondott, csak a nők tornázását, annak is a művészi formáját, azt tartotta meg kedvencének, mint nézője, mert – ezt többször is hallhatták tőle – azt nagyon szerette. És a táncot. Pedig azt árulta el magáról, ha igaz, hogy botfüle van.

A magánéletéről alig tudtak meg valamit a kollégák. A férfiak közül nem került közelebbi barátságba senkivel, és a nők sem tudták elcsábítani. Az idősebbek anyáskodhattak volna vele, amit - így utólag visszagondolva – mintha nem is utasított volna el, de túl sok esetet nem lehetett felsorolni, amikor ilyen helyzet adódott volna egy véletlen kapcsán.

Egy versenyen együtt szurkolt a hazai csapatnak a sportcsarnokban az éppen szalma kolléganőjével, aki aztán beszámolt a többieknek arról, hogy kész sportkommentátorral van dolguk, mert a fickó úgy ért a szerekhez és a gyakorlatokhoz, és úgy ismeri a nemzetközi sztárokat, hogy akár fogadóirodába lehetne küldeni egy csomó pénzzel, hogy tegye meg a tétjeit, mert szinte mindig azok nyertek, akiket ő előzetesen esélyesekként megnevezett.

Most, amikor a cserbenhagyás mindenkit egybe terelt, a főszerkesztőn múlt, hogy – akár egy jó krimi végén a mesterdetektív, amikor leleplezi a tettest – mindenki számára nyilvánvalóvá tegye a történet ilyetén alakulását, ami egyelőre letaglózta a csapatot, és talányként uralta el a sokat tapasztalt és kellően tájékozott garnitúrát. Csak ültek a főnöki iroda ülőalkalmatosságain, és szürcsölték a kávéikat, csendben, arra várva, hogy lesz majd valami váratlan ötlete valamelyiküknek, ami ezt az egész képtelenséget legalább valahogy elviselhetővé teszi.

Pedig tragédia nem történt, ha belegondolunk, csak éppen egy ember tűnt el a körükből, egyik pillanatról a másikra, bejelentés nélkül, köszönés nélkül, és – főleg – a legkisebb magyarázatát sem adva döntésének.

Egy olyan ember, akire különösebben nem kellett figyelniük, ha belegondolunk, de aki nem is lett soha idegen a számukra, és ellenszenvessé aztán végképp nem vált.

Lehet, hogy éppen ez volt az egészben a legkellemetlenebb, hogy nem lehetett olyan könnyen, olyan magától értetődően besorolni a szokott módon semmilyen bevett kategóriába, amikkel egy csapat rendelkezik egy bizonyos idő után, amit egymással eltölt, most éppen a közös feladat ellátása során.

Jutka nem mondta el például, hogy amikor a párja egy hete volt külföldön, és Bencét megkérte, hogy vigye fel neki a lakására a szerkesztőségi asztalán maradt pendrive-ját, mert még át kell néznie egy anyagot, és különben színházba siet a barátnőjével, akkor benne gyanú támadt a férfi nemi vonzalmát illetően. Ugyanis lezuhanyozni ment a fürdőszobába, és azt mondta a férfinek, hogy „azt csinálsz, amit akarsz”, és a fürdőszoba ajtaját nem csukta be, és nem történt semmi.

A férfi a nappaliban ült, és egy külföldi lapot olvasott. Várt rám, „vagy tapsra”, ki tudja, mondta Jutka, mivel megegyeztek, hogy együtt mennek a színház felé egy darabig, és Jutka kérdésére, amikor kijött a fürdőből: „hogy vagy?”, azt mondta, szinte csodálkozóan, hogy „kösz jól”. Majd megkérdezte, hogy „már nem sietsz?”

Ugyanezt a mondatot hallgatta el Edit is, csak ő a szerkesztőségben maradt egyedül a férfivel egy este, pár hete, amikor már mindenki elment, és ő a férfi mellé állva vitte az elkészült anyagot átolvasásra és aláírásra, amikor az megkérdezte tőle, hogy: „aláírjam?”, mire Edit – ahogy Jutka is – ezt a kijelentést tette, hogy „azt csinálsz, amit akarsz”. És akkor nem volt közöttük öt centi sem a távolság, abban a nagy nyári melegben, a behúzott függönyök mögött, amikor Edit a lenge nyári ruhájában érezte a saját teste kipárolgását, ami a dezodorból és az izzadtságból keveredve is olyan bódító lehetett. Mert, hogy az volt, azt Edit más férfiak reakcióiból már elégszer megtapasztalhatta.

Jött az aláírás, és a férfi semlegesnek mondható tekintete, majd a forgószékének a távolodása, aminek láttán az Edit fejéből egy pillanat alatt lefutott minden vér, és fehérebb lett az A/4-es papírnál, és a lélegzete is elakadt, és ki kellett szaladnia a szobából.

Gizuson láthatta, aki megfigyelte, hogy valamiben elmélyedt. Neki az jutott eszébe, hogy áll a férfi lakása előtt a járdán, kezében az átadókönyvvel, és nem hiszi el, hogy az nem nyitotta ki a lépcsőház ajtaját, amikor felcsöngetett hozzá, mert elhozta a sürgős levelet, amit már várt, és beszólt a kaputelefonba, hogy felvinné, ha beengedné. Azt mondta az a szerencsétlen, hogy lejön, pár perc az egész, amíg kap valamit magára, mert már kényelembe helyezkedett. Beteg ez az ember?, kérdezte akkor magától, vagy csak ennyire mulya, hogy nem engedi fel magához, és nem ülteti le, és nem hívja meg egy italra, és így tovább. Vagy beképzelt, vagy ő nem az esete, mert egy rovatvezető-helyettes már válogathat a nőkben? Vagy a közös nevetések, az együtt kitárgyalt sztorik semmit sem jelentenek, amikor egy ilyen lehetőség adódik, és ő csak arra vár, hogy megérintsék? Esetleg van valakije, akiről soha senkinek nem szólt, és akiről soha senki nem tudott, akit senki nem látott?

A főszerkesztő-asszony törte meg a csöndet, amikor Zsoltnak szegezte a kérdést: te mit beszéltél vele, amikor tegnap felmentél hozzá? Mert úgy tudom, hogy jártál nála. Valamit csak gondolhatsz az ott történtek vagy az elhangzottak alapján, amiből a hirtelen távozására következtethetnénk? Vagy semmi sem utalt erre az angolos távozására?

Sokat nem időztünk nála, kezdte a megszólított. Megitatott velem egy sört. A vendégei kedvéért tart a hűtőben italokat, mondta, és a meleg miatt jólesett a hideg sör, miért is tagadnám. Aztán kezdtem volna szétnézni az egyetlen helyiségében, amiből nyílt egy kis teakonyha és a fürdő, és a fotelében ülve az jutott eszembe, hogy ez a fickó micsoda kényelmet teremtett magának, és milyen ízlése van a tárgyak megválogatásában. Idő éppen csak arra volt már, hogy a függönye brokátján elcsodálkozzam, és a nagy íróasztalán fekvő könyv borítójára vessek egy pillantást, mert már jött is, hogy „mehetünk”, és szinte szaladt a bejárat felé.

És mi volt az a könyv?, kérdezték többen, szinte egymás szavába vágva, majdnem egyszerre.

Csak azt láttam oldalról, hogy Dosztojevszkij az írója, de a címet már nem tudtam kibetűzni abból a szögből, ahol álltam. Megjegyeztem viszont, hogy szeretem Dosztojevszkijt magam is, mire rám mosolygott. Mintha nem bánta volna ezt a megjegyzést.

Aztán megkérdeztem, hogy ennek a regényének a női főszereplője Nasztaszja Filippovna?

És akkor elkomorodott az arca, és egy kurta „igen” után szinte kilökött az ajtón, és nem szólt hozzám egész úton. A többit pedig tudjátok.

A csönd ismét rátelepedett a társaságra, immár olyan súllyal, hogy senki sem szólalt meg jó ideig.

A csapat legidősebb tagja mondott valami olyat, amit viccesnek vehettek volna, de senki nem gondolt rá így, és nem is fűzött hozzá kommentárt, hanem mindenki ment a dolgára, magával víve ezt a pár szót:”ma már a szépírásnak nincs keletje”.

Gulisio Tímea Nekromantika

előbb utóbb minden költő rájön hogy az írásnak semmi értelme

az alkotás a rombolás álcába bújtatott anatómiája

állítólag egyfajta jóindulatú agresszív megnyilvánulás

a nyomokban még embert is tartalmazható tákolmányok felé

oscar wilde szerint természetesnek lenni a legnehezebb póz

azt russel óta se kérdi senki mért jobb lenni mint nem lenni

a psziché szörnyű haragja fétispartikon cirkulál

ahol a kosztümös-öltönyös résztvevők kis húsdarabokat

vágnak ki egymásból és késsel-villával illedelmesen

csevegve elfogyasztják

a társasági élet egyik formája a társasági halál

a hullákat nincs hova temetni már nem férnek el egymás tetején

a szeméttelep pedig nem veszi be őket

mondván a legmérgezőbb anyag az emberi anyag

és igaza van

a reklámok többé nem a fiatalság kultuszát sugallják

az élet a halálhoz hasonlóan sokba kerül köztes megoldás kell

az új horrorfilmek legmenőbb főhőse ted bundyra hajaz

élő húsba harapás de az áldozat megölése nélkül

az esküvőkön drága gyűrű helyett ujjat cserélnek a felek

miséken adományul vért fecskendeznek a perselybe

húsvétkor az egykori nyúlra emlékezve tapsi füleket tálalnak ebédre

a mikulás ruhát cserél nehogy vérszemet kapjanak a gyerekek

nincs többé karácsony

kötetben: Nekromantika

Mórotz Krisztina Albin

Amikor Vörösbegyből nem sok minden maradt, Albinnak vissza kellett volna mennie Isten kiválasztott csoportjához, de úgy gondolta, hogy Vörösbegy sem szeretné ezt. Azt akarta mindig, hogy olyan legyen, amilyennek megszokta. Bár nem tudta, hogy a férfi nadrágzsebében egy dobókocka van, és azt morzsolgatja folyton. Sokszor éjjelente festett. Élénk gyermekrajzokra emlékeztető felnőtt tartalmú művek voltak ezek. Nagytestű férfiak és nők, akik elfelejtették régen, hogy a fáknak ruhájuk van, s kalapjuk a fagyöngy. Albin valamikor bohóc volt. Akadt, hogy néha elővette a fehér ruháját, és félretolta az abszintot. Varrni kezdte a gombokat, majd letépte, újra és újra kényszeresen. Talán, hogy Vörösbegy képe valahogy majdcsak végleg elhalványul. Albin szobájában a fal salétromos volt. Pont úgy nézett ki, mint aki a fal tövébe vizel. Persze a szobáját kifestette ő, de hát ez nem sokat ért. Végső út mindig a kocsmába vezetett. Fura volt az ő barátsága és a könnyei. Bármikor tudott sírni vagy nevetni, gyerek maradt, olyan, aki még mindig a kakasos nyalóka után ácsingózik. Taknya-nyála összefolyt, amikor röhögve-zokogva kiírta a falra, hogy Sevrage. Miért is van ilyen szép neve, mintha ciklon, vagy valami trópusi vihar lenne, tűnődött. Sevrage - most nyugodtan kimondta, ami máskor mindig felkavarta. A napjai egyformák voltak. Felkelt, evett valamit, fürdött, megcsókolta a dobókockát, és lassan elindult a kocsmába. Ügyelt arra, hogy járdán rá ne lépjen a vonalakra, mint valamilyen babonás kölyök. Vitte az üvegeit is, amiket néha nekicsapott a hídnak, hogy szilánkokra hullottak. Vörösbegy, amikor még mellette élt, olyan volt, mint a levegő. Nem akarta megváltoztatni, mert akkor már nem az ő Albinja lett volna többé. Aztán egy halvaszülést követően jött arra rá Vörösbegy, hogy melleiben elindult a tejelválasztás. Attól kezdve minden reggel bimbóira vette Albin kiszáradt ajkait és boldogan adta át magát a szoptatás örömének, miközben kedvesét mentesítette az abszint hatásától, s mintegy méregtelenítette az ő testét az előző napi nyakalás következményeitől. S hát mi tagadás ezen aktus közben szép-csöndben hullámzó mozgások tűntek fel a has alsó harmadában, ami bizony a titkolt orgazmusáról árulkodott, amihez a combok ütemes meg-megfeszítése is hozzájárult. Albin minden nap szopott, s élvezte az ő bögyös faros asszonykájának cirógatását, aki elfogadta őt olyannak amilyen. Volt köztük valami titokzatos egymásra hangoltság. Számtalanszor kitalálták egymás gondolatait. Sokszor egymás szájából kapkodták a szavakat. Esténként gyakran kiállt Albin a szoba közepére, mint a manézsban valaha. Felidézte a régi időket. Bohóc az, aki játszik, de mások sosem játszhatnak az ő rovására. Sokszor rátört a festhetnék. Máskor tébolyultan vetette bele magát valamelyik könyv olvasásába. Vörösbegy pedig hűségesen kotyvasztotta az egytálételeket. Legtöbbször lecsót főzött, vagy kurkumás csirke-szárnyat bacon ágyon, paradicsommal, paprikával betakarva. Szerették egymást. Szerették az alkoholt is. Albin függő volt, s mindkettőt bőszen élvezte nap mint nap. Észre sem vette, hogy Vörösbegy fogyásnak indult, visszavonhatatlanul. Bár a reggeli szoptatás el nem maradt, de mély árkok jelentek meg az asszony szeme alatt. Ám Albin mit sem sejtett abból, hogy az ő Vörösbegye hamarosan elröppen, észrevétlenül és végleg.

garai péter sándor olasz tengerparton

sétálok a tengerparton, mintha természetes volna

hajnalban a tengerparton sétálni. a tenger morajlása

ismerős mert a tenger mindig ugyanúgy morajlik.

felemelőnek szántam hajnalban a tengerparton sétálni,

előre deklarált érzésekkel vetődtem a morajlásba.

a homok csomókban verődik hátra mezítlábas

ujjaim közül, ahogy a lépések követik egymást

séta közben. nem sietős. a nap is saját ütemében

virrad. a tenger morajlás. kifújt és beszívott levegő

zubogása mellettem tartó kocogó tüdejéből

harmonikus a lépteinek esésével. tengermorajlás.

kihegyezem ujjaimat egy égő cigarettába.

fújom a füstöt a tengeri fauna rikoltása kísér.

lazán halkabbra veszem az érzékelésemet a

beérkezett benyomások mentén megkeresem

önmagam és leülünk a fotelba a kis asztalka mellé

az asztalon hamutartó. körbezár tengermorajlás

Kötetben: Zoo

Krómer Ágnes Lázálom

Gáspár katona volt. Nem akármilyen. Ő volt a legjobb. Génkezelést kapott.

A DNS állományát keresztezték a csótányéval. Speciális laborban.
A katona nem bánta. Roppant erősnek érezte magát.
Tudósok mondták neki a csótány az atomtámadást is túléli.
Gáspárt elvitték a frontra. A töltények is lepattantak róla.
A Napalm sem hatott rá. Erős volt és bátor. Igazi szuper katona.
Egy nap Pestis járvány tört ki. Egy nagy fekete patkány megharapta.
Két nap múlva meg is halt. Leszállt a lelke a pokol mély bugyrába.
Jól érezte magát. Pajzán félmeztelen lánykák kényeztették.
Négy nap múlva az ágyában ébredt fel. Nem értette a dolgot.
Az anyja aszpirint vitt az ágyába és forró teát. Gáspár megitta.
Nagyon csalódott volt, hogy csak álom volt minden. Lázálomból ébredt.
Aminek igazán örült, hogy nem volt harapás a bokáján. Utálta a patkányokat.
Újra elaludt. Már nem álmodott háborút, csak virágos tarka rétet. Egészséget.

Yvette 1

Öreg gyerek

Észrevette,hogy a lábfején egyre több a szeplõ. Az sem maradt titok, hogy elhízott, láttam piros bikiniben. Megijedt, mert a háj a hasára ment. "De fiam, a strandon senki nem nézi a másikat!". Fogyókúrázott, kinyúlt a bõre, Petrit olvasott. A mellei laffogtak, mint a lélekharang, bimm-bamm. Egy nap kitalálta: ha fiatal, ha nem, jégszõkére festeti a haját. Ettõl csak még jobban látszódtak a ráncai.

A hosszú lábairól mesélt, meg a hapsikról, akik megvoltak neki, és elégedetten nyalogatta a szája szélét, amikor kiderûlt, hogy sokan használták. Utálta, hogy nagymama.

Néztem Yvettet, ezt a piros melltartós öreglányt. Néztem, néztem, nem bírtam nem nézni mi a fene lehet a titka, amiért irigylik?

Egy nyári napon jöttem rá, hogy örök gyerek maradt.

Yvette 2

A Gyuri már három hónapja dolgozott a Húsgyárban. Nem volt rossz sora feleáron vehette a húst. Egy nap bekattant tökéletesen, felhívta a gyár vezetőjét, hogy bomba van az épületben.
Persze, hogy rajtakapták a karajok, meg a lapockák között.

Egyébként tényleg hülye volt, egy autóbalesetben nekiment a fának, Paranoid skizofrénia maradt vissza nála. Persze lehet, hogy nem paranoid skizo, de ezen ne akadjunk fel.

Yvette nem tudta, hogy börtönben is volt, úgy ment hozzá feleségül Harkányban. 
Szépek voltak, barnák, szerelmesek, meg a Gyuri garázdaság miatt ült. - Gyere át gyorsan sikította a telefonba, egy börtöntöltelékhez mentem hozzá, megtaláltam azokat a leveleket, amiket az anyja írt neki, és nem hiszem, hogy grafomán az öreglány... ez 15 éve volt. Elváltak. 
Mi a közös vagyon kérdezte az ügyvéd. Az ágy, vágta rá Gyuri.
Yvette ezen elröhögte magát, vele nevetett Gyuri is, rájött a paranoid skizo, és sikítva nevetett. 
A bíróságról már kézen fogva jöttek ki. 
Elnyaltak még egy puncs fagyit, és közben Gyuri szerelmet vallott Yvettnek utoljára.

Fűri Rajmond Phasianus colchicus sinister

 (Pierre Richard tempósan siet aktatáskájával a hivatalba, és balról egy Phasianus colchicus röppen át, nagy berregéssel.)

Az utcán kalapot emel az ismerősöd, és a mögötted jövőnek nyújt kezet, átnézve rajtad, észre sem véve téged.

A számod 548 477, és kihúzzák az 548 478-at, a főnyereményt.

A pályázatokat értékelik, és már csak kettőről nem esett szó: az első helyezettet is minősíteni fogják, és tudod, hogy a tiédről sem tettek még említést. Aztán dicsérnek egyet, név nélkül, mint reménykeltő próbálkozást, és ráismersz saját, sokra hívatottnak vélt munkádra, aminek a szerzőjét biztatják a további szorgalmas tanulásra, mert helyezetlen maradt.

A kiránduláson szinte elkábulsz, amikor felismered magadban a vágyat.

Aztán a barátod sétál a lánnyal az egész hátralévő időben.

Megnyerted a partit, ez látszik. Két lépés, és az ellenfeled mattot kap. Ütsz a bástyával, majd a vezérrel eldöntöd a játszmát. De miért a vezérrel ütöttél először? A bástyával nincs sakkadás, és nincs matt sem!

A végén pedig a te tutajodon is ott a lány, és a kárpótlásba akár bele is szédülhetsz. Ha nem felejtetted el, hogy létezik elszámolás.

Sapienti sat (mondják).

Péter Béla Hétköznapi rablás

Amikor a rabló nem elégedett meg a szomszéd kecskegidájával, azonnal nekilátott a kerítés erővágó általi "kinyitásának", s a szerszámos kamrámból meglovasította a fűnyírót, két kerékpárt, kulcskészletet, búvárszivattyúkat, elektromos hosszabbítót.
                A szomszéd másnap reggel betelefonált a városi rádióba, s közhírré tette a geda eltulajdonításának tényét. Az eltűnt kecske részletes személyleírása után a hallgatósághoz fordult, hogy segítsenek, hogy a kecske mielőbb megkerüljön. Végül még  hozzátette: kérem a rabló urat, hogy bármikor büntetlenül visszaszármaztathatja az ismert címre az állatot, újra felemlítve a kecskeállat cudar természetét.
                   Történetesen a rádióstúdióban épp ekkor egy vendég ült, mégpedig a környék ismert látó asszonya. A riporter, a szomszédom bejelentése után, kapva az alkalmon, megkérdezte, mit lát e lopással kapcsolatban? Az asszony némi hümmögést követően ennyit mondott:„Ha nem adtok, elveszik tőletek. Ha sok van, és nem használod, elveszik tőled!
Adakozzatok! Aztán másodpercekig csönd. Majd zene.

Péter Béla KI MIT TUD

Igazság szerint még kockázatos dolog volt átkelni, de hát az alkalom nem mindennapi. Mindig is tudta, hogy eljő ez a nap, amikor a Napnál világosabb lesz: itt az Ő ideje. Alaposan beöltözött, a kéziratot a szíve fölé helyezte el, a papramorgót pedig a mája fölött lévő, könnyen megközelíthető zsebecskébe. Alighogy elindult, máris késztetést érzett a pálinkás   laposüveg újfenti megpillantására, mi több, a csodálatos matéria torokra öntésére. A kövezésnél nagy levegőt vett, belőtte a vár irányát, s nekivágott az útnak. Órájára pillantott, s biztos volt benne, ha nem lesz semmi baj, akkor ott lesz időben. A kb. másfélórás út lassan fogyott. Eszébe jutott, hány és hány alkalommal kellett átélni azokat a megaláztatásokat, amelyek során számtalanszor kirúgták a különféle szerkesztőségek különféle szerkesztői. Most úgy érezte, mindennek vége lesz. Végtelen egyhangúsággal nyikorgott a bakancstalp a mínusz tíz fokban. Visszanézett és megállapította, hogy félúton járhat. Szép komótosan elővette a kéziratot. Meleg pillantást vetett rá, s visszahelyezte a szíve fölé. Ezután elégedett mozdulattal emelte ki a jófajta párlatot a mája fölötti zsebből.  Lecsavarozta a zárókupakot, s a csodás illat keltette nyálképződményt visszanyelve, meghúzta amúgy emberesen a fűtőanyagot. Érezte, miként válik vérré, árad szét az egész testében, s könnyíti súlytalanná teljes lényét. Új erőre kapva, fáradhatatlan hévvel tette meg az út másik felét. Egy óra tíz perc, nyugtázta az eltelt időt, amikor felkapaszkodott a túloldali kövezésre. Visszatekintett Fonyódra, s látta a jövetel nyomából képződött nyílegyenesnek nehezen nevezhető vonalat, majd elindult, hogy idejében odaérjen a szigligeti alkotóházhoz, ahol a nagy író dedikálja legújabb könyvét. (Mesélik, hogy a mű elkészültekor Szigligetnél próbát tett, s járni kívánt a vízen. Egyesek látni vélték, hogy megtett egy rövid sétát, de többen állították, hogy mindaz csak a kövezés tövében történt és szemfényvesztés volt az egész.)

- Kinek írhatom a dedikációt? - kérdi a nagy író kissé fáradtan.

- Jómagam is író volnék, kérem. Nevem: Szántóvető Dezső – hangzott a válasz.

TISZTELETTEL  SZÁNTÓVETŐ DEZSŐ KOLLÉGÁMNAK:

Pista

Ebben a pillanatban egy gyors kabátgombolás, s mintegy válaszkén az asztalra kerül a szív fölül a kézirat. A címlapra csupa nagybetűvel

A NAGY ÍRÓNAK SZERETETTEL ! 

Kis betűkkel: Aki járni tud a vízen!

(Most jöttem át gyalog a vízen Fonyódról!)

Tisztelője: Dezső.