2017. április 29., szombat

Fűri Mária Mégse

Szépek a hajnali fények
Nyílnak a spírea bokrok
Három a férfi a téren
Józanok összehajolnak
Padra letéve a táskák
Ebben a reggeli fényben
Mégsem bánatos egy se

2017. április 27., csütörtök

Mórotz Krisztina Yvette és a kórészás:)

Megáll Yvette a ház előtt, kezében talicska, a feje tetején kockás lila sál, nem kendő. Tavaszi sál. Lábán csizma, amit le lehet tűrni, rózsaszín felső. Kis szoknya, hogy a fenekét takarja, mert vékony a feneke, hozzá fekete harisnya, e fölött vajszínű dzseki, szóval úgy nézett ki, mintha egy Kusturica fimből egy szőke kék szemű főszereplő a falunk közepére esett volna. De miért, nem vagyok így jó? Barátnőm, fáj a torkom, fáj a fülem, és fázom. Nem akarok tüdőgyulladást kapni jelenti ki. Baszok rá, ki mit szól. Én persze egy farmerban meg egy pólóban vagyok. Neked meg az a bajod hogy adsz magadra ha! Szűkebb farmert nem tudtál venni? Persze neked jó a segged, jelenti ki. Hol a canon, amivel a ferde rétet fényképezted? Már majdnem a réten voltam, amikor Laci szólt, hogy hozzak két doboz sört, meg két nápolyit, ezeket megvettem, és mentem a rétre. Yvette éppen sikoltozott a kezében egy fával, mert három őzike éppen arra futott amerre ő volt, az egyik meggondolta magát, vagy megérezte a szagunkat. Yvette sikoltozott, én meg röhögőgörcsöt kaptam. De akkorát, hogy le kellett guggolnom, mert bepisiltem volna. Visszafelé letette a talicskát, aztán fölvette, na barátnőm, ha meglát engem egy talicska fával, megállít. Gazdagék kerítéséhez értünk, kinn volt az egész banda. Szia! üvöltött nekik Yvette, (ne bazmeg már csak ők hiányoztak, bocs ha sokat káromkodok.) - Látjátok én meg fát kórészok, nincs már fém mondta a 25 fokos melegben, pufidzsekiben Yvette. Amit a természet ad el kell fogadni. No gyere gyorsan, Tibiék még jelentik, hogy fát lopok! Csórikám, te fát kórészol, és élveztem, hogy egy Kusturica film, hozzánk képest, semmi. Otthon lepakolta Yvette a talicskáról a fát, és megkönnyebbült, de annyira, hogy már napoztatta "hypó" lábait. Kibeszéltük a gazdagokat, de akkorákat röhögtünk Yvette csóriságán, meg a cofifixen, hogy lényegébem megrendelt tőlem egy Yvette fejezetet, és azon gondolkoztunk, hogy az Yvette, és a halálban beledobta-e a sírba a virágot. Nem baj barátnőm, majd te kiszínezel! Elég színes vagy így is mondtam neki. Előkerült a kártya, a cigánykártya. Miért ne, én is ki tudom rakni! Látom utat mutat, mondom én. Egész jó kártyáid vannak, mondta, mert Isten szeme rajtad van. :))) Egy hapsit mutat a kártya, de örömöd is lesz, egy öreg faszba viszont bele leszel betegedve. Na barátnőm ki az a faszi?:) Ahogy hazatértem Heidi nem tudta mi van velem, hogy röhögök egy kicsit. Kristine helló, szia, hogy vagy, azzal németre váltottunk. Amikor Heiditől megszabadultam, akkor várt itthon egy mél, Vadóctól, idenézz Kriszti, mit találtam Alma Mahlerről, mennyi férfi volt az életében. Oké Vadóc, de nekem meg ihletem van. Jó menj csak írni:))) Képzelem, mit írsz, abba még én is benne leszek! No befejezem, mert a macskáknak cicakonzerveket kell adnom. 

ps! Csórikáim, ha a hibáimat számoljátok ne tegyétek, én most egy jó kis cigány filmből léptem elő, ahova Yvette meginvitált. Kurva gyorsan írtam. Aki akar jósoltathat, mindig bejön, de ne csodálkozzon ha kibeszélem! :)

2017. április 23., vasárnap

Fűri Rajmond Szelídek

Anyja mindig bárányt mondott, amikor mesélt neki arról az időről, amikor a család gazdasága még több állat tartására is képesnek bizonyult. Birka névvel még a kost sem illette szülője, pedig az öklelt is. A bárány olyan szelíd volt, hogy bement a konyhába, ha nyitva maradt az ajtó, és a család annyira szerette a kedves jószágot, hogy meg is siratta, amikor vásárra vitték, vagy a bőrét kellett eladni, a koséval együtt.
Városi rokonuk, a családot bemutatva a férjének, azt mondta anyai nagyszüleiről, hogy: parasztok. Már, hogy azok voltak: parasztok. Ami maga volt az igazság.
Amikor hallotta ezt az ismertetést, benne várakozás ébredt a folytatást illetően. Mintha szerette volna ezt a minősítést kicsit kibővíteni. Mondjuk közelítve ahhoz a fogalomhoz, hogy kisgazda. Aminek nagyapját tartotta, meg aminek anyja testvérei családjai is voltak nevezhetőek, túl a földművességükön, ami – kétséget kizáróan – a parasztság soraiba sorolta őket. Mert művelték a különböző méretű földjeiket, szerte a falu határában, mezőkön, legelőkön, kertekben.

A tudásukból neki csak az ételeik ízletessége jutott, meg a bátyja okosságának tisztelete, aki nagyapjuktól leste el először a gazdálkodás fogásait, hogy aztán iskolában képezze tovább magát, és jusson el egy tsz elnökségéig. Az a kevés rokon, aki megmaradt a földnél, benne most kelt igazán elismerést.

A birka természetét nem is említették előtte a beszélgetéseikben családja tagjai.
Az egyházi jelképet, az agnus dei-t hamar megtanulta tisztelni, anélkül, hogy átélhette volna az ártatlanságot és a békességre való készenlétet. A tehén szeméről hallottak és látottak elgondolkodtatták, ahogy az is, ahogy ezt az állatot tisztelik máshol a jámborságáért, vallásuk jelenvalóságában. A nagy festő képein látott tehén szemekre azért rácsodálkozott, módjával.

Apja családjában sokféle embert vélt felismerhetőnek.
Hitükről ismeretlenül is meggyőződött, és apja türelméről is kialakult benne egy kép. Igaz, erre felnőttként volt csak képes, erre a képalkotásra, amikor már eleget tudott szülőjéről ahhoz, hogy ne csak az elbeszélések hősére gondoljon, akit látni vélt a helyzetekben, amiket megismert az elbeszélésekből. Hanem egy sokkal elevenebb, élőbb alak jelenjen meg előtte, akiről olyan magatartásokat is elképzelhetett, amiket a beszámolók nem érintettek.
Mintha fényképezte volna apját, csak nem a fény és a fotó masina felhasználásával, de nem is az arcra és az alakra figyelve, hanem a megnyilvánuló, a szeretni tudó, a döntéseket hozni képes, és az életét örömmel élő emberre fordítva tekintetét, akit neki lehet és kell megformálnia, a hallott és az elképzelt történet darabkákból. Legalábbis olyannak, mint aki biztosan lehetne, és aki, ha megismerné ezt a saját magát, valamit megerősítene a hallottakból, ahogy lehetne olyan is, amiről azt mondaná, hogy ez azért túlzás, mert neki ilyen még csak eszébe sem jutott, mint lehetőség, amikor a sors eléje rakta a választás feladatát.

Évekig őrizte a nagyszülői ház tükre alatti üvegdísz színes sztaniolból kirakott mondata képét, amit anyja készített, szinte leleplezve a saját és a család viszonyát az élethez és a világhoz: „Én és az én házam az Úrnak szolgálunk. Józsué”.

Milyen mélységet vélt felfedezni, holmi életismeretként, amikor a szelídséget a szenvedéllyel hozta összefüggésbe, amiről – a két viszonyulás vagy a személyiséghez köthető tulajdonság egymáshoz tartozásáról, közös gyökerükről – meggyőzöttnek tartotta magát, természetesen a családtagok élete eseményei, és az ezekben tanúsított magatartásuk, megnyilvánulásaik ismeretében.

Amikor gyerekeinek beszélt a családok történeteiről, és az őseiktől származtatható örökségükről, amely valamilyen hozzáállást, helyzetkezelést, felfogásbeli jellegzetességeket és a belőlük kialakított gyakorlatot jelenheti, amelyeket esetleg magukban is felfedezhetnek, ha elég körültekintően értékelik a hallottakat és a saját döntéseiket, viselkedéseiket, akkor azért mindig kétség merült fel benne a saját tulajdonságait, a saját – sok egyéb között, az örökségként kapott – milyenségének ismeretét, és annak valós tartalmát illetően.

Lehet, vonta le a következtetést, hogy az ember sosem kell, hogy befejezettnek tekintse önmaga milyenségének listáját, feltéve, hogy elég részletesen és alaposan kívánja a listát elkészíteni, miközben lesznek olyan pontjai a felsorolásnak, amiket akár véglegesnek is tekinthet, mint amelyeken szinte biztosan nem kell a későbbiekben változtatnia.

Nem lehet véletlen, hogy a birkatürelem vagy a szelídség mostanában annyiszor jut az eszébe, amikor a napi történéseket igyekszik értékelni magában.
Hiszen ezért jutott eszébe mindaz, amit eddig elsorolt a családjáról, és sokféle gondolat állt elé, hogy helyüket kijelölje, miután segítségükkel képzetekkel ismerkedett, és új vonatkozásokat vélt megfigyelhetőnek .

Önzését, amely a gondolatoknak az ilyen fűzésében megvalósulhat, kötelezőnek tartotta, és nem is szégyenkezett miatta.
Nincs mód olyan egyidejűségre, amely lehetővé tenné bárki másnak, hogy a valóságát vele megossza, kivéve a feleségét, akivel az intimitás pillanatai, percei, órái, napjai, évei és évtizedei ezt lehetővé teszik, vélekedett tovább.

Kegyetlenség nélkül nem létezik egyéni élet, amely közben a legszelídebbnek, a legbelátóbbnak és a legengedelmesebbnek gondolja saját magát.
Ez által pedig ostoba is egyben, mondhatni a birkák butaságával. Mert egy ügyű – vagy együgyű - volta annyira fájdalmasan tudatlan, nem is szólva a felvilágosultság legkisebb lehetőségének hiányáról.
Vajon az ilyen ember szólal meg a gyerekben, aki világgá kiáltja, hogy „a király meztelen”?, jutott eszébe váratlanul.

Inkább a szenvedés az, amivel törődhetne: a társtalanság, a bezárkózás vagy a bezártság, esetleg a sehová nem jutás unalma miatt, ha a bárány képes lehet egyáltalán felismerni eleve elhatározott sorsa mibenlétét. Mert a többi bárány, a sok birka látványa nem biztos, hogy megvigasztalhatja, ha ráébred helyzetére, amelynek talán csak az adhat értéket, hogy testté lesz: a meghatározó, a magasabb akarat testévé.

Hinni abban, hogy a birka szereti a saját léte végességét, amelynek korlátai oly látványosan övezik, és kiszolgáltatottsága egyúttal menthetetlenségét is jelenti, tényleg szánalomra méltó és ugyanakkor megindító is lehet. És akkor alig ejtett szót a képzetekről, lepődött meg maga is, amelyek pedig tetszőlegesen lehetnek elérhetőek, ha az ember belefog egy témába, és hagyja, hogy az vezesse, és nem sajnálja az időt a követésre, ahogy félelem sem tartja vissza a gondolati kalandozástól.


Már csak a szenvedélyt lenne jó érteni, ötlött fel benne, amely áthatni volt képes a szelídeket, akiknek példáját magában forgatta, miközben saját birka voltát érteni igyekezett.

2017. április 21., péntek

Mórotz Krisztina Piros belű körte

Hát vége, futott át rajta a gondolat, immáron öt napja. Vége. Egyedül maradt, asszony nélkül.
Azt már nem tette hozzá, maga előtt is titkolva, úgy éltek, ahogy tudtak, mindenük a ház volt, meg egy szürke Trabant, amivel vitte csontkovácshoz, akupunktúrára asszonyát. Akkor már megijedt, akkor nem a pénzt számolta. A dombok fölött most ment le a nap, mintha gúnyolódna vele, csodálatos narancsosan tért nyugovóra. Bibliát kéne olvasnom, gondolta, de nem volt ereje hozzá. Azt sem tudta, hogy volt ereje az utolsó napokban. Bement a kórházba, pénzt adott az orvosnak, az orvos meg egy kétágyas szobát nekik, hogy ő mosdathassa, ő etesse, ne a nővérek.

Elmesélte neki a kedvenc meséit kemény táblás mesekönyvből ez itt a béka, ez a vaú, és nem bírta tovább, odaállt az ablakhoz, és kisírta magát. Néha elmondta neki a Titkos estéket, amit ő írt. Halálában nem volt vele, egy reggel elaludt, és mosolygott. Kelj fel, hallod, kelj fel, de most nem tudott sírni, egy üveget nézett a kórház kertjében, amin megcsillant a reggeli nap fénye. Álmosság jött rá, hirtelen minden keserv így jött ki rajta. Te mentél előbb, nem neked kellett volna, hanem nekem.
Megszedte kopasz barackkal a kék kötényét, olyan volt benne, mint Pissarro parasztjai. Szerette asszonyát, a barackokat is neki szedte, majd ha elrohad kidobja, és tényleg elrohadt, először csak kis barna foltok voltak rajtuk, aztán a muslicák kezdték ki, aztán már összetöppedt, ráncosodott, utoljára kidobta őket. Eszébe jutott a lelkész, itt volt nála, egy kórusban énekeltek, minden vasárnap templomba mentek, és a barátja istentiszteletét hallgatták, az asszonya azt hitte mesét hall. Hitte Istent, most mégis azt mondta neki, hogy nem lesz temetés, hazahozza az urnát. Gondold meg, szólt a lelkész megdöbbent arccal, gondold meg, nem fogod tudni elengedni, egészségtelen így. Nem lesz temetés, elszórnak minket egy erdőbe, ordított a lelkészre.

Megint eszébe jutott az a délelőtt, amikor elment az asszonya. Milyen jó ember, mondták a szomszédok, holott csak nem akart egyedül lenni a házban. Tudod rák, és Alzhelmer-kór, teljesen leépült, suttogták a szomszédok a rokonaiknak, barátoknak. Nagyon jó ember, ahogy sétál a feleségével, ahogy öltözteti, ahogy süti neki a kenyeret. Tudta, hogy ez látszat, hogy milyen ember.
Verte. Amikor fiatal volt verte. Ha kiment az utcára beszélgetni, kapott egy pofont, ha varrt magának valamit… arra azért vigyázott, hogy a kék foltok ne látszódjanak. A teste volt kék, de soha nem panaszkodott, szégyellte, hogy ez vele esik meg. Gyermekük nincs, a szerelmükből csak a karikagyűrűk maradtak, meg a ruhák a szekrényben. Az edények, tegnap meglátta a papucsát. Azzal is vágta, aztán amikor már nem ütötte tovább, az asszony csak felsóhajtott.
Gyönyörű volt, és birtokolta, talán a szépségére volt féltékeny, ki tudja. A virágágyásokat nézte, szeme a tyúkokat vette észre, eszébe jutottak a futómuskátlik, nem kaptak vizet, mióta. A sárga kannából öntözött, de a gondolatai máshol jártak. Szerette a szőke nőt, pedig hol volt az asszonyához képest, de forróvérű volt, és mindent megcsinált neki.

Egy körte lehullott, a napra tette ki, talán, hogy éredjen. Pár napja nem volt jól, de ezt ráfogta az időre, a légnyomásra.
Másnap még egy körte lehullott, lehullunk mi is, mint szívünkről valaki, akit önmagunknak hívunk, és nem akadunk fenn az erek gátján, nem horzsol fel a semmiség.
Vertem, csaltam, és csak egy mézeskalács szívet kapott tőlem, meg pár vég anyagot, ha volt a születésnapja, egy szál rózsát. Megszedte a kötényt megint piros bélű körtével, amire annyira büszke volt. De azt nem vitte be a konyhába halott asszonyához. Azt leszórta mind a földre. Dögöljetek rohadt véres körték, üvöltötte, ha már nincs ő, kinek szedem! Miért vertem ütöttem? A lovamat simogattam. Sírt, rázkódott a vékony válla, taknya nyála összefolyt. Nincs isten, hol vagy ilyenkor?
Visszhangzott minden. Hirtelen jött a fájdalom a szíve felől.
Nem tudott már betántorogni a házba. Összeesett a körtefa tövében; keze piros belű körtéket fogott, súlya volt annak a mozdulatának, amivel a körtéket marcangolta. A magok mind lecsúsztak a tenyerén, a piros bél ott maradt.

Csak csont és csend maradjon.
Csak csend.
Csak...

2017. április 18., kedd

Nyírfalvi Károly (1960 - 2017) Másik kert

Morzsás tasakot húzok a fejemre. 
Kezemre haj tapad. 
Nyílásaimban víz és víz. 
A félelem, a természet nedvei.

Egy másik kertben meghúzhatnám magam 
a sziklák mélyén, magként a gereblye nyomában.
Nincs ott más a sziklákon kívül.
Szertartásrendek foszlányait hordja a szél.

A hiány benépesíti a kertet. 
A képzelet lerontja a csupaszon szép tájat. 
Most otthon vagyok. 
Most már nem.


Forrás:
http://www.holdkatlan.hu/index.php/irasok/vers/1043-nyirfalvi-karoly-masik-kert

2017. április 15., szombat

Jónás Tamás Szelíd börtönőr

Van egy álmom. Hogy meghalok.
Rövid kábulat után felébredve
egy mezőn állok, s akiket ismertem addig
arcról, névről, hírből, mind ott vannak. Angyalok.
Csillogó szemekkel állnak, talán észre se vesznek,
mesélnek egymásnak, nyugodtak, erősek, kiteljesedettek.
Van ott úr, aki önkényének szörnyűségeit elfeledve
még csak meg sem botránkozhatott bűneinek semmiségén,
visszavárt fia az istennek érkezett meg a mennyekbe.
Asszony, akinek megfáradt arca kisimult,
ki szolga volt, ki semmi volt, öleli ez úrt.
Van ott tudós, aki a félvilágnyi égre úgy néz csak, mint kisgyerek,
s örül, amikor sötétkék hátterén a mindennek,
egy-egy csillag meg-megmozdul, sistereg.
Fiatal szerelmes öleli kedvesét, hát egymáséi lettek.
Szemükben elcsitult szenvedély.
És mások, kikről tudom, hogy betegek, fukarok, hazugok voltak,
megtisztult lelkekként állnak előttem,
és nem várnak se büntetést, se bocsánatot vagy jutalmat maguknak,
csak néznek, csak hallgatnak józanul, boldogan.
És én félek, és menekülnék onnan,
hogy én ne legyek olyan.
Rám néznek végre – mindent értenek.
Nem szeretnek, nem sajnálnak,
magukat látják, vagy egy részét a világnak,
vagy a világot magát, hiszen hiába állok előttük én – minden egy.
S ahogy megmondhatatlan, hol is a határ álom és ébrenlét,
lélek és test között,
az egyik percben félek még,
de lassan meg-megbékülök.
S akkor, még az utolsó földi lángot,
kiadva magamból a rejtett, ördögi erőt,
anyu után kiáltok, s ő
a földből, a pompás mezei virágok
közül csendre csitítva jön elő:
Pszt, pszt, ez az igazi világ!
Nem kellek többet már vigyázni rád,
hisz itt van Ő, mert Ő lettünk mi újra,
elnyertük Őt, s megszabadulva
tökéletlen magunk terheitől, megint
begyógyulnak rothadó földi sebeink,
a lelkünk kitisztul, mint források vize,
megnyugszik, aki eljutott ide.
S álmomban, mint búcsúban egy kisautóért öt évesen,
sírni kezdek.
De nem lesz más semmi sem.
Felülről ránk olvad a kék, alulról felkúszik a zöld,
s ringat, ölel minket az ég,
mint börtön a szelíd börtönőrt.

Mozgó világ 2004

Kertész Éva Kidobott tárgyak

Még nagyon kicsi lehetett, amikor a zsidó kápóról az édesanyja valakinek beszélt. Ő is hallotta, az anyja pedig azt hihette, hogy úgysem érti. Nem is értette, de megjegyezte a félelmetes mondatot. Amikor megérkeztek a táborba és bezárták a fabarakk ajtaját, mesélte az anyja, azt mondta nekik jiddisül a kápó, meg fogtok dögleni. Ettől kezdve félt ettől a nőtől, ő volt az esetleg létező, jelenlévő gonosz.  Ezért ijedt most meg.

Amióta az unokája elkezdett járni és a lakásban bárhova eljuthatott, betegesen rettegett, hogy a polcokról ráeshet valami. Eleinte csak beljebb tolta a holmikat, később mindent elpakolt a szekrényekbe, és amikor már oda nem fért több és a tárgyat veszélyesnek gondolta, egyszerűen kidobta a kukába. Legutóbb a hatalmas rézmozsarat a törővel együtt. Egy pillanatra eszébe jutott, mennyit járt utána a férje a régiségpiacon és hogy legalább húsz éve ott van a szekrény tetején. Lassan kezdett kiürülni a lakás.

Végig kellett magában élni újra a történeteket, az anyja történeteit, hogy a kápót kitörölhesse az életéből. Először szavak jutottak eszébe. Például, krumplihéj. A konyhán dolgozó lányok csempészték ki, odadobták a barakk mellé, ők meg a földről szedték fel. Mindig a leggyengébb kapta, mert a betegeket elvitték. Ez többször is szóba került krumplipucolás közben. Sírásra is emlékszik, a falusi temetőben. Vagyis a temető helyén. Sírkövek nem voltak, csak az anyja próbált visszaemlékezni a sír helyére. Nyugtatta magát, jó helyen imádkozik. Hová vihették azokat a sírköveket, mire kellett az a falusiaknak a háború közben? Vagy inkább már a háború végén. Amikor gettóba kerültek, majd a vagonokba, akkor nem gondoltak arra, hogy megölhetik őket. A falusiak nemsokára szétdúlták a sírokat. Pedig ők sem tudtak semmit. De nem sajnálták az elhurcoltakat és megvoltak nélkülük is. Azok a sírkövek meg ki tudja mire voltak jók.

Az iskolában nagyon irigyelte a barátnőit. Mindegyiknek volt nagymamája. Biztos nagypapája is, de a nagymama neki fontosabb volt. A mesék miatt, mert a mesékben a nagymamák szerepeltek. A kérdéseire az anyja mindig ugyanazt mondta. Meghaltak a nagyszüleid. De mindegyik? Gyerekként nem értette, csak szerencsétlennek érezte magát.  Testvért is szeretett volna, az is nagyon hiányzott és majdnem mindenkinek volt az osztályban. Sokszor megkérdezte, neki miért nincs. Az is csoda, hogy ő van, az ő születésébe is majdnem belehalt, volt a válasz.

A gettóban még együtt volt a család. Az anyja legkedvesebb nővére néhány hetes terhes volt. Amikor a vőlegénye hazajött a munkaszolgálatból, gyorsan megtartották az esküvőt. Nem volt akkor vígasság, csak a szerelmesek akarták. A nászéjszakáján már teherbe eshetett. Az anyja sokszor mondta, ha nem jön haza a férj, ha nem tartják meg az esküvőt, ha nem lesz terhes a nővére, akkor talán mindketten élnének.

Ahogy nőtt és az anyja úgy gondolta már képes megérteni a történteket, egyre többet kezdett mesélni. Mindenről a tábor, a halott család jutott eszébe. Már változtak a szavak, egyre keményebbek lettek. A nagyszüleidet meggyilkolták. Mi már itt voltunk, üvöltötte a lengyel zsidó nő, esténként dobáltuk be a krematóriumba a halomba szórt meztelen hullákat. Ti meg akkor esküvőt tartottatok? Ezt is elmesélte neki.  Nem kellett volna így, egy gyereknek.
 Amikor évtizedekkel később elment abba a táborba, semmi nem volt ismeretlen. Úgy érezte nem először jár ott és vele történt meg minden. Beleremegett, mert mintha a kápó is ott lett volna a háta mögött.

Az appelek.  Ez örök téma volt. Fáztak, mert sokáig kellett a hidegben állni és talpon maradni, csak akkor mehettek dolgozni.  Egy hadiüzembe kísérték őket minden nap. Francia foglyokkal dolgoztak együtt, akik gyakran szabotálták a munkát. Nem hegesztették össze rendesen a láncokat. Ha másnap újak jöttek, tudták, hogy lebukott az előző csapat és lelőtték mindet. Borzasztóan becsülték a francia férfiakat.
Az egyik appelen vették észre azt is, hogy a nővére terhes. A lesoványodott testből kiállhatott a teher, azonnal elvitték. Soha többé nem látta.
Az appeleken lett beteg mind a két veséje. A tábor felszabadulásakor az ő kórházbarakkjuk megmaradt, de a másikat a németek felgyújtották mielőtt elmenekültek. Vöröskeresztes vonattal hozták haza. Hónapok múlva lett jobban, akkor mehetett csak vissza a falujába. Azután már betegen élte le a hátralévő rövid életét.

Amikor visszajöttek ketten a nagycsaládból, a szülői házat üresen találták. Mindent elvittek a közeli vagy távoli szomszédok. Mégis volt néhány rendes falubeli és sikerült valamit visszaszerezni. Volt, aki bocsánatot kért és visszahozta az ellopott dolgokat és volt, aki letagadta. Az élet már nem úgy folytatódott, más lett, mint azelőtt.

Valamikor az anyja mondta az iskolai ünnepségen a Petőfi- verset. Trianon neki is ugyanúgy fájt, mint a többieknek. Zsidó vallású magyar volt. Aztán csak zsidó lett, magyarsága már nem kellett. A helyzetük egyre rosszabb lett. A családot sokan becsülték, édesapját tisztelte a falu, de nem volt kiváltságos. Egy alkalommal a kabátja gallérjával eltakarta a sárga csillagot. A lovas csendőr ráütött az ostorával, azonnal hajtsa vissza, azért van az ott, hogy mindenki lássa. Nem szégyellte ő, csak fiatal lányként nem érezte odavalónak. Mint amikor egy sál nem illik a kabáthoz.

Ő rákérdezett, miért maradtak, ha csak fájdalmas emlékek kötik ehhez az országhoz. Kitért a válasz elől, ő pedig gyávaságnak érezte az itt maradásukat. Érdekelte, hogy mi lett a kápóval. Valamelyik német tisztnek volt a szeretője, mondta az anyja, de hogy a felszabaduláskor hová tűnt, arra nem tudott válaszolni. Lehet meglincselték, mint sok hozzá hasonlót, vagy a németek vitték magukkal egy másik táborba. Akkor akár még élhet is, gondolta ő rémülten.

Amikor megvették az első autójukat, elvitte a szüleit kirándulni. Látta az anyján, élvezi, boldog. És akkor döbbent rá, hogy a boldogságot is a borzalmakon keresztül látja. Mintha az lett volna a szemüvege.  A táj a táborhoz vezető utat juttatta eszébe. Hogy ez is olyan szép, mondta, mint az volt. Az úton. Ő erre nem tudott mit mondani, de néhány perc múlva belevezette az új autót az árokba. Szerencséjük volt, senkinek nem lett semmi baja az ijedtségen kívül.

Néha már elege is volt, hogy már megint a szokásos sírós emlékezés jön, miért nem hagyja őt ebből ki. Életének volt olyan periódusa, amikor elmenekült volna otthonról, úgy érezte szenvedést hagynak rá örökül. Miért kell neki is cipelni ezt a szörnyű terhet? Miért kellett éppen ide születnie?
Évtizedekkel később, külföldön, egy utcán sétálva felfigyelt a bejáratnál függő táblára. Megdöbbent, mert ott a hozzá hasonló traumán átesett emberek pszichiátriai kezelését végezték. Keserűen jegyezte meg, neki is itt lett volna a helye. És akkor talán megszabadították volna a kápótól.

Egyszer az anyja rosszul lett, amikor a televízióban meglátta a sínen egymás mellett lógó, megkopasztott csirkéket. Akkor nem mondta el mire gondolt. Csak később beszélt az állandó rémálmairól. Kisebb korában a másik szobából gyakran ő is hallotta, ahogy néha felordított álmából. A szerzett betegségeket elviselte, a családja elvesztése élete végéig tartó fájdalom volt.

Emlékszik, megkérdezte tőle, hisz-e Istenben. Nem válaszolt. Elmondta az imát, ő meg úgy érezte, inkább a hagyomány miatt. Meg kellett volna jegyeznie a karjára tetovált számot. Több mint harminc éve volt rá. Eszébe sem jutott. Próbált menekülni az anyja múltja elől. Nem tudott.
Körülnézett. A lakásban már csak a mozdíthatatlan, az unokáira veszélyt nem jelentő nehéz bútorok maradtak. Megkönnyebbült. És mintha a kápó is elégett volna akkorra, benne.

2017. április 14., péntek

Fűri Mária Böjt

Nem tartom már a böjtöt. Valamikor tartottuk - pénteken sosem ettünk húst. Édesanyám nem szerette a kolbászos rakott krumplit, ezért gyakran került az asztalra ezeken a napokon, természetesen kolbász nélkül. Utánozhatatlan íze volt, a sok tejjel elkevert tejföllel gazdagon leöntve.
Nagymamám kétszer tartotta; megfogadta, ha nagyapa hazajön - 5 éves frontszolgálat tüzérként az l. világháborúban -, böjti nap lesz számára a szerda is. Hogy ez miből állt, nem emlékszem pontosan csak arra, hogy ez igazi komoly böjt volt, nem olyan, mint a miénk a gyakori finom rakott krumplival, és esetenként hallal.
Én csak Nagypénteken tartom, nagymamára emlékezve, a hús megvonásával - ennyi maradt a katolikus neveltetésből, meg a minden évben felhangzó karácsonyi dalok, de a karácsony most messze van.
Az unitáriusoknál, ahová 8 évig tartoztam, Katinkának volt egyszer gyönyörű prédikációja a böjtről. (Az unitáriusoknál is volt felkészítés erre; a három napos éhezésre tudatosan készült teológus hallgató korában, és sikerült megoldania a feladatot.) Arról beszélt akkor nekünk, hogy nem feltétlenül a hús megvonásával kell és lehet böjtölni, hanem ki kell választani valamit, amit szeretünk, és azt megvonni időnként magunktól. A lemondás, mint lelki szükséglet, valami ilyesmi volt a mondanivalója lényege.
Halála után néhány héttel volt egy emlékező istentisztelet. Az új lelkész, akit a vezetőség erőltetett rá a gyülekezetre, tisztességes és összefogott beszédet mondott. Sz. állította össze Katinka életútjáról a filmet. Ami még megmaradt, mint erős emlék: egy idősebb asszony kért engedélyt, hogy kimehessen az asztalhoz. Talán Katinka fényképe volt azon elhelyezve. Ő temette el néhány éve a fiát. Románul énekelt néhány sort a fényképnek.
A másik, hogy megszólalt Katinka prédikációja felvételről, a böjtről. Gazdag magyar nyelven megszólaló csodálatos orgánuma betöltötte a termet - volt abban valami hátborzongató, hogy a jól ismert mondatok most nélküle hangzanak el. Én vádlóan néztem a tiszteletesre: látod, így kell egy lelkésznek közvetítenie a fontos gondolatokat.
Azóta már megtapasztaltam, hogy csekélyebb képességekkel is meg lehet embereket szólítani, szeretetet kiváltani (de ez egy eseti és másik történet).
Az akkori, Katinka komoly munkájának eredmenyeképpen szép létszámú debreceni gyülekezet felbomlott; én magam azóta nem látogattam oda, pontosabban egyszer még, másfél év múlva, egy eredmény nélküli békítésre.

2017. április 11., kedd

Szebeni Sándor Magadat tékozolva

Meződön heverészek
éjente zöld halma a párnám
pásztorok jönnek hozzám
dombodon körülülnek
világuk sötétjén
prémes vadak bújnak
s fához láncolt rémek
nőstényei szülnek
A felvirágozott cél előtt
egy ököl felborított
nem láttuk egymást
keréknyomomban
feküdtél a hóban
most lecsupaszított
pálmafák alatt
a szentháromság asztalánál
böjtölsz aranyszőrű bárány
s tündökölsz számozott akolban
A kor kioldott sója
a világ-lét felszínén
hol van az eleven szél
hol vannak a teremtő tüzek
a nekilódult nép
nyakában pántlikás koszorúval
felhág országodba
látni szeretné szentjeidet

2017. április 7., péntek

Becsey Zsuzsa játszik billentyűkön és énekel

Meghívó Állatösvények – Jelenések kiállítást záró
k o n c e r t e s e m é n y r e

zene improvizációk vetített animációkra
Becsey Zsuzsa játszik billentyűkön és énekel

helyszín: Kőbányai Közösségi Ház, Kőrösi Galéria, Szent László tér 7-14.
április 11-én költészet napon kedden 18 órakor
(nincs belépő, és még a kiállítás is látható)

2017. április 2., vasárnap

Budai Ilona (A szívtelen anya)

Budai Ilona ablakba könyökle,
Hallja, hogy ellenség rabol a környékbe.
Csak eszibe juta kéncsös küs ládája,
S kéncsös küs ládáját hónya alá fogja,
Hajadon küs lányát jobb kezin vezette,
Futkosó küs fiát bal kezire vötte.

Mönyön, mönyön, mönyön sűrű fenyves erdőn,
Egy fölhagyott úton, sütét röngetegön;
Hát mintha hallaná lovak dobogását,
S csakhamar letöszi hajadon küs lányát.
Hajadon küs lánya ilyenképpen síra:
– Anyám, édösanyám, ne hagyj el az útba,
Essék meg a szüved, ne hagyj itt ingömöt!
– Bizony itt hagylak én leányom tégödöt:
Mert leány helyibe leányt ad az Isten,
De pénzöm helyibe ingyen nem ad Isten. –

Mönyön, tovább mönyön sűrű fenyves erdőn,
A fölhagyott úton, sütét röngetegön;
Hát mintha hallaná lovak dobogását,
S csakhamar letöszi futkosó küs fiát.
Futkosó küs fia ilyenképpen síra:
– Anyám, édösanyám, ne hagyj el az útba,
Essék meg a szüved, ne hagyj itt ingömöt!
– Bizony itt hagylak én, édös fiam tégöd:
Mert fiu helyibe fiut ad az Isten,
De pénzöm helyibe ingyen nem ad Isten. –

Mönyön tovább, mönyön sűrű fenyves erdőn.
Az elhagyott úton, sütét röngetegön,
Míg eljuta végre egy szép tágas rétre,
Hát egy bivaltehen azon jődögél le,
Az idei bornyát szarva között hozta,
A tavalyi bornyát maga után rítta.
Ezt hogy megpillantá Budai Ilona,
A földre borula, keservesön síra,
Keservesön síra, kárhoztatá magát:
– Az oktalan állat nem hagyja el bornyát.
Istenem, Istenem, én édös Istenem,
Hát én lelkös lévén, hogy hagyám gyermekem?!
Avval visszafordult a nagy fenyves erdőn,
Az elhagyott úton, sütét röngetegön;
Csakhamar elérte s odanyújtá ujját,
S híni kezdé szépön az ő kicsi fiát.
– Bizony nem mönyök én, mert nem voltál anya,
Ha az löttél volna, itt nem hagytál volna. –

Mönyön, tovább mönyön a nagy fenyves erdőn,
A fölhagyott úton, sütét röngetegön;
Csakhamar elérte s odanyújtá ujját,
S híni kezdé szépön hajadon küs lányát.
– Bizony nem mönyök én, mert nem voltál anya,
Ha az löttél volna, itt nem hagytál volna. –

Hogy ezt így hallotta, ilyenképpen síra:
Immár olyan vagyok, mint út mellett a fa;
Aki ott elmönyön, ágaimot rontja,
Ágaimot rontja s a sárba tapodja.


Udvarhelyszék
Magyar Népköltési Gyűjtemény. XI. Vadrózsák. (Székely népköltési gyűjtemény, Kriza János) Bp. 1911., 426-428.