Jónás Tamás Hóhahó

Lakásból mennék, nincs hova.
Ebben a városban soha
nem izzik a galagonya?
Milyen helyeken bujdokol
az a sok full- és félrokon?
Szőlőt taposok józanul.
Olvadok, mint a hó, ha hull
hőemelkedett arcokra.

József Attila ARANY

Lombozott a por még, ám elült a zaj,
elfult a homokban a sziklamoraj.
Köt a karcsu füst is, e szelid virág
s gond érleli termőn a puszta fiát.

Édes burgonyát föd darabos talaj -
Téged is födött így a gond meg a baj.
S gondoltad, mit gondolt csendjében a táj -
a hős el van vetve, teremni muszáj.

S mig szél nyalta, tépte a rét bokrait,
lassan lépve hoztad komoly ökreid.
Verseidre raktál szép cseréptetőt
s homokot kötöttél, a futó időt.

Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!
Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk.
Hadar a szárazság, pusztit az egér
s gőggel fortyog kásánk, de hát az mit ér?

http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00368/cim00378.htm

Arany János: Nemzetőr-dal (1848. április)

Zene: Fűri Rajmund

Arany János En philosophe

Azt hivém, hogy életem,

   Filozóf módjára,

Csöndes daccal végzem majd,

   Ha jutok fogytára.

Azt hivém: tört *) dal lesz az

   Mely derülten játszik,

Míg rájegyzi jámbor kéz:

   "A többi hiányzik."

Most látom, hogy ami volt,

   Eltűnt édes mámor;

"Vanitatum vanitas"

   Maga is a húmor.

Nem marad Kómosz velem,

   Sem a szende múzsák,

Csak a húmor-nélküli

   Puszta nyomorúság.

(1880 dec. 10)

------------------------

*) Töredék.

http://mek.oszk.hu/00500/00596/html/ciklus/44a.html

Mülléder Mari Nyirkos kavicsok

Már itt kutat, fénylő gesztenyefák

levélfonákján, eső után az ősz.

Félve-fájva feszülnek a lombok,

ágak. Nyárutót visítanak a vércsék,

aztán sértetten odébbállnak.

Hízott esőcsepp könnyed-lassan

alápereg… Fénycsipkehálót sző

most festett kavicsok közé a csend.

Egy angliai levelezésből (3)

Szervusz Mamikám!

Remélem, jól vagy. Tudom, régen jelentkeztem, ne haragudj. Változatlanul sokat dolgozunk, bár most már talán majd könnyebb lesz, mert vesznek fel több embert dolgozni. Mi jól vagyunk, egészségesek vagyunk, jól érezzük magunkat itt.

Ma nagyon szép, napsütéses reggelre ébredtem, úgyhogy gyorsan kiszaladtam a ház elé, csináltam néhány fényképet. Bár valószínűleg nem sikerültek túl jól ezek a fotók, mert nincs olyan komoly fényképezőgépem, és sajnos én még nem értek annyira a fotózáshoz, de biztos, ami biztos, próbáltam megragadni a szép pillanatokat ma reggel. Mostanában sokszor esett az eső, és általában borús, szürke idő van, ezért is értékelem ezeket a pillanatokat. Viszont volt nagyon kellemes élményünk is így télen: esett a hó. Úgy örültünk neki, mert itt Angliában, illetve egészen pontosan Londonban, ritkán esik a hó, itt melegebb van. Anglia más részein azért szokott rendes tél lenni. Igen, nem nehéz kitalálni, hosszú távon én is szívesen laknék olyan helyen, ahol még négy évszak van, ja, meg tengerpart, meg erdő meg lovak meg... stb.. Persze nem panaszkodom, szeretem Londont, de nagyon szeretek kirándulni menni Csabival, így lehet igazán felfedezni Nagy-Britanniát, ha túrázol. Igaz, sajnos az utóbbi időben én nem tudtam vele menni - ritkán kapunk együtt szabadnapot -, de örülök, hogy áprilisban lesz egy közös hét olyan szabadságunk, amikor itt maradunk az Egyesült Királyságban, és együtt megyünk kirándulni, egészen pontosan Shropshire-be. Csabi tegnap foglalta le a szállásunkat, most nagyon örülünk. Jó lesz újra egy kicsit angol tájon barangolni, hegyek-völgyek között, természetben lenni, és megint egy új vidéket felfedezni, már nagyon várom, de persze addig is próbáljuk úgy alakítani, hogy azért 1-2 napos túrákra legyen lehetőség.

Egyébként a mindennapjaink jól telnek. Munkásan persze, de én szeretek itt dolgozni, szeretem, amit csinálok. Csabi is szereti, de persze hosszabb távon lehet, hogy esetleg részleget váltanánk, de ez sok mindentől függ, ez még a „jövő zenéje”. De igaz, a vendéglátás mindig a szívem csücske marad. Az otthonunk egyre jobban alakul, már belaktuk, de kisebb-nagyobb fejlesztések, új megoldások a kényelem és a rendezettség illetve rendszerezettség érdekében mindig vannak.

Igyekszem egyre többet angolozni, szótárazni, mert bár én is meglepődtem a minap, hogy született britekkel illetve angolokkal egyre jobban tudok beszélgetni, de szerintem kell pluszban tanulni is. Egyébként egyre jobban értek másokat és egyre jobban megértetem magam, ami szintén nagyon fontos, bár sokan elfelejtkeznek erről.

Ja, és persze minden nap úgy fekszem le aludni, hogy előtte magyarul olvasok. Őszintén szólva ez egy teljesen tudatos, fő célom volt, mert észrevettem, hogy felejtek magyarul, és nem tudom magam olyan szépen kifejezni már. Valahol ez természetes, én tudom, de olyan szép a magyar nyelv, sokkal árnyaltabban ki lehet vele fejezni érzelmeket; szóval nem akarom elfelejteni. Írni is könnyebb, ha az ember olvas. Az az igazság, hogy pont akkor, amikor Neked írtam a levelet Mamikám, vettem észre, hogy bizonyos szavakat, kifejezéseket sem tudtam már, hogyan kell helyesen írni. Úgyhogy ahhoz a módszerhez folyamodtam, amit egykori nagyon kedves magyartanárnőm, Tünde néni mondott, hogy ha valakinek gondja van a helyesírással, olvasson sokat, így aztán a helyes szó sokkal gyorsabban, könnyebben rögzül. Ja igen, Csabi is olvasta a levelemet, és fényképet kellett készítenem róla, mert nagyon tetszett neki, hogy írok Neked, én meg később a fényképről újraolvastam, hogy miket írtam, persze szégyelltem magam és zavarban voltam, mert őszintén szólva megdöbbentem, hogy néha milyen katyvasz, ahogy írok, mert hajlamos vagyok össze-vissza csapongani, szóismételni, stb. mindenesetre, azért remélem, valamennyire azért érthetőek számodra a leveleim.

Egyébként be vagyok zsongva, mert jövő héten utazunk Magyarországra, már nagyon várom, főleg azt, hogy találkozzunk. Tudod, szerencsésnek érzem magunkat, hogy azért akár évente háromszor is haza tudunk látogatni, és relatíve olcsón. Sok kollégánk, főleg, aki Ázsiából származik, nos, nekik jóval nehezebb. Igaz ugyan, hogy csak rövid időre tudunk menni, mert sok elintézni való is van sajnos, de örülök, hogy egyáltalán összejöhet, hogy találkozunk.

Addig én is lázasan készülődöm, és mivel most eggyel több szabadnapot kaptam erre a hétre, kicsit háziasszonykodom jobban, és őszintén szólva piszkosul élvezem is a szabadnapjaimat, kreatív tevékenységeket is igyekszem folytatni. Bár az én kreativitásom össze sem hasonlítható az én roppant tehetséges rokonaiméval, de rám is jó hatással van, mint mindenkire. Igen, az én kreativitásom lehet, hogy egy paprikás krumpliban és néhány sor kötésben kimerül, de hát istenem, valahol nekem is el kell kezdeni, a többit meg ki tudja… J Egyébként nagyon érdekes, itt Angliában divatja van a kifestőkönyveknek, színezőknek – de felnőttek számára. Ez számomra nagyon érdekes, és olvastam is erről, hogy ez újabb pszichológiai kutatások eredménye: a színezőkönyvek felnőtteknek csökkentik a stresszt, pihentetik az embert, de segítenek a koncentráció fejlesztésében is. Nagy divat még az olyan könyv – én is beszereztem egyet, bár inkább csak a jó emlékek miatt -, amiben számozott pontokat kell összekötni és a végén kapsz egy képet. Nekem ez azért idéz jó emlékeket, mert amikor kicsi voltam, emlékszem, Eszti meg Ági foglalkoztak ilyenekkel sokat, akkoriban nálunk volt ez nagyon népszerű. Az meg, hogy a kötés rendkívül jó hatással van az emberi pszichére, újabb tudományos felfedezése a kutatóknak, bár akik kötnek, azoknak szerintem ez nem újdonság, ezt mindenki érzi. Kötésről is mindig Te jutsz eszembe, Mamikám. Szóval igen, a sok munka mellett szerintem okvetlen fontos megtalálni azokat a tevékenységeket, amikkel az ember ki tud kapcsolni, pihenni, ez nagyon fontos. Legalábbis én a kollégáimon is látom, hogy van, aki csak „két végén égeti a gyertyát”, dolgozik, de nem figyel a regenerációra, és az nem jó, mert a végén nem tud olyan türelmes lenni a vevőkkel, vendégekkel.

Jaj, a nagy sikerélményemről még nem is írtam. Igen, ez a futással kapcsolatos. Az az igazság, hogy a munkám fizikai munka is, ezért sokat erősödtem, de külön is kell tornázni, sportolni szerintem, mert azért a két mozgástípus nem ugyanaz. Szóval óriási sikerélményeim voltak mostanában, mert kitűztem magam elé a célt, hogy 13 kilométert fogok futni. A közelünkben van az a park, amiről már többször meséltem, ott edzettem, és igen, sikerült, kétszer is most már. Ez már egy elég hosszú táv, monoton is nagyon, de olyan furi érzés volt, nagyon jól esett nekem ez a 13 kilométer. Jó, hogy egyrészt elértem a kitűzött célomat, jó, hogy fizikailag meg tudtam csinálni, és úgy érzem, átléptem egy lélektani határt, még többet is fogok tudni csinálni. Persze tudom, nem szabad túlzásokba esni, de azért is vagyok optimista, mert ezt a távot is úgy sikerült elérnem, hogy mindig rendszeresen, sokat és fokozatosan edzettem rá, és igen, ha belegondolok, már két éve rendszeresen futok. Én a lépésről lépésre való haladásban, célkitűzésben hiszek. Van is egy mondás, viccesen, hogy: „Az elefántot is csak részenként lehet megenni.” … és igen, szerintem ez nagyon igaz. (Jó persze, tudom, a Kis herceg-ben a kígyó egyben megette az elefántot, de az más… J és az úgy nézett ki, mint egy kalap… J )

Egyszóval jól megy a sorunk, úgy érzem. Csabival pont arról beszélgettünk, hogy jól sikerült megtervezni és kivitelezni így összességében ezt az amerikai munkavállalást. Aztán azt, hogy meddig leszünk itt, még nem tudjuk, de szeretünk itt lenni, most jó, és meg kell becsülni, hogy problémák persze itt is vannak, de egy nagyon jó kis munkahelyünk van. Szerencsére azért akad majd lehetőség közös szabadnapokra, amikor mehetünk kirándulni (… és én láthatok sok lovat, ha szerencsém van – de általában van J ), úgyhogy nincs okunk panaszra. Egyébként ha lovat látok vagy a közelükben vagyok, mindig eszembe jut a Ti lovatok, a Felhő, hogy milyen kis okos volt, hogy rosszidőben, sötétben hazavezetett Benneteket.

Igaz, hogy most alapos fogorvosi kezelés előtt is állunk, de mindezzel együtt már „tűkön ülve”várom a magyarországi utazásunkat. Vigyázz magadra Nagyikám! A mielőbbi viszontlátás reményében sok szeretettel üdvözöllek!

Sok puszi: Ancsi

London, 2017. január 18.

garai péter sándor beszállókártya

A repülő utakon a várakozást felejteném el

És mint a vonaton most sem vezethetsz

ami lekötne

Vajon a pilotákat navigátort is annyira nyomasztja egész nap bámulni a végeérhetetlen sinpárt mint a mozdonyvezetőket

Még sinpár sincsen

Sem elrobogó fák

Elsuhanó falvak

komótos baktató városok

Erdők viaduktok mezők folyok tavak kőbányák

És a várakozással töltött idő utazás előtt

sok még

A reptérre is várni kell

hogy leszálljon a kapuk elé

Bekapja megrágja nyelvével megbökdösse a csomagokat sajtos vagy hússal töltött belül

esetleg pikáns gombás

várni kell az átvilágitásra

hogy rajtam és a kézipogyászomon egy egyenruhás fiú vagy lány keresztül nézzen mint hans castorp madam chauchat testén mint anyám közvetlen születésem után amikor először kézbevett és még áttetsző volt a böröm mielött fényt kapott és látta a húsom csontom belső szerveim szivem és meglátta hová tartok mik lesznek a képességeim és mekkorákat hibázhatok látta hogy akkor is szeretni fog

És mindig elővenni a beszállókártyát utlevelet

A passzust zsebre majd megint ki

aggodni hova tetted el ne veszitsd

Ülve-várni ülök állni és forditva állok-várni

kefét eszek

De basszus már fél lábon is kibirom

Már csak néhány óra

becsey zsuzsa tik ták töke tokácsok csuk csüká improvizáció 1187 2016 05 12

garai péter sándor Morrison hotel

Hová mennek a legyek a konyhából

miután kirakod a szemetes zacskóval a

csirkecsontokat a lépcsőházba

ne mondják meg a jövőt

szalmakalap az akasztón

lenyugvó napsugár csíkokat fest a reluxán

a konyhabutorokra és

hütő mágnesesség tapaszt lejárt antibiotikum

receptet az ajtajához

ki hív állatvédőt a kutyához aki mindig ugat a szomszédban

a ventillátor lapátja kavarja a hőtől állott levegöt

föl és össze a folyékony szappan illatával

ami a börünkröl párolog

ma se mentem le a tengerpartra

mert sörtére nyírtam nullásgéppel a hajam

közvetlen nap éri a bőröm

és mostanában

folyton hányok a napszúrástól

az ország úti szmogtól

az olcsó bortól

és homok van minden cipőmben

kiolvasatlan könyvek adnak árnyékot a polcról

hónapok aprózzák a hegyláncokat

a tenger medrébe

az eső a vizfelszin alól kopog

nem nyitnak neki ajtót

nyisd ki a szemed mielött

örökre lecsukod

te ne

ne menj el köszönés nélkül

Gulisio Timea Gyerekgyilkosság

A fehér hörcsögöt azért választom, mert az a legducibb mind közül. A kereskedő irhájánál fogva felemeli, ráfúj a hátsójára, és megállapítja, hogy lány. Ennek örülök. Egy papagájguanótól megvastagodott aljú kartondobozban hozom haza, amiből útközben félig kirágja magát. Új otthonát percek alatt átrendezi, a faforgácsot halomba rakja, az eleséget az egyik sarokba. A másikat vécének használja. Pofazacskóját teli pakolja magvakkal, és továbbállna, ha tudna. Itt, ezen a huszonötször tizenöt centis alapterületű helyen kell leélnie kiszabott idejét, maximum két-három évet. Nekem pedig elég is annyi belőle, mint a gyerekek általában, én is hamar megunok minden szórakozást. Ez már minimum a tizedik kisállatom, gyors tempóban koptatom őket. Pocit – így nevezem el az új, dagi szerzeményt – naponta többször is kiveszem a terráriumából, és játszok vele. Nem élvezi, én annál inkább.

Egy reggel véres, mozgó köteget találok alatta. Azt hiszem a belei, alaposabban szemügyre véve rájövök, hogy kölykök. Tizenkettő. Csupaszak, a szemük nem nyílt ki, fülük, farkuk sincs. Embriók. Sebesre vágja őket a durva forgács, ezért papír zsebkendőt aprítok alájuk, amibe beleragadnak. Iszonyúak, akár a csecsemők. Nem babázok, utálom a bébiket. Anyám hasonlóképp. Hozzám sem volt türelme, rendszerint apám mentette meg a helyzetet, anyámtól dacból nem fogadtam el az ételt.

Poci éjjel-nappal a kicsikkel van elfoglalva, forgatja, nyalja, szoptatja őket. Fegyelmez, méghozzá durván. Egyre durvábban. A kölykök fájdalmasan vinnyognak, mert a tisztogatásuknál hegyes fogait is használja. Ezt annak tudom be, hogy bizonyára most szült először. Remélem, belejön.

Hétfő reggelre eggyel kevesebben vannak a kicsik. Azt gondolom, rosszul számoltam, a matek nem az erősségem.

Kedd reggelre már kettő hiányzik a tizenkettőből. Megemelem az anyát, nincsenek alatta. Ki sem szökhettek. Rejtély. Néhol piros a forgács, de paradicsomot kaptak tegnap… Sikoltoznak a picik, de a mama imádja őket, megállás nélkül nyalja-falja lábukat-feneküket. Szépen fejlődnek, napról napra nőnek, már látszik a színük: van köztük fehér, meg fekete, vegyesen. Az lehetetlen, hogy bántsa a gyerekeit! Meg-megrángatja a grabancukat, de bizonyára rájuk fér, rosszalkodnak, kimásznak a fészekből. Menekülnek előle.

Szerdára virradó hajnalban különös hangokra leszek figyelmes: koppanás, mintha az akvárium üvegének vágnának valamit; visítás, ropogás, ahogy a csibecsontot rastogtatja a kutya. Felkapcsolom a villanyt, ami annyira elvakít, hogy nem látok semmit. Csak a nagy hörcsögöt, amint a falnak fordulva békésen eszeget. Azt nem lehet kivenni, mit… Tény, hogy ismét fogyott a létszám. Több mint gyanús.

Éjfélkor megint azok a zajok. A kölykök hangja csecsemősírásra hasonlít. Egyre keservesebb. Csütörtökön szórok egy marék frisset az elhasznált, véres forgácsra. Az illatosított alom sem csillapítja az édeskés szagot. Mint mikor az iskola udvarán elpusztult a gondnok macskája, és a bolond vénember még egy hétig nem temette el. Akkor éreztem utoljára ezt a bűzt. Nem számolok, mégis tudom, hogy már csak nyolcan vannak.

Vasárnapra öt aranyos, szőrös apróság kúszik-mászik a véres zsebkendőfoszlányok között. A szemük még csukva, de már tudják, hogy be vannak zárva, és keresik a kiutat. Vadul kaparják a sarkokat. Alig nézek rájuk, nehogy megszeressem a halálraítélteket. Ám több nem tűnik el. Mind az öt felnő, mehetnek az állatboltba, a gyilkos mamával együtt. Kezelésbe veszem az akváriumot, ami egy hónapja volt utoljára kitisztítva. Kukába öntöm a piszkos almot, egy mosogatószivaccsal és ecettel tükörfényesre sikálom az üveget. Jó lesz még halnak, vagy ékszerteknősnek.

- Ezeket a játékokat biztos nem kellenek? Ne adjuk inkább az állami gondozott gyerekeknek? – kérdezi apám délután, mikor hazaér a munkából.

- Milyen játékokat, Papa?

- Amiket kidobtál.

- Nem dobtam ki semmit.

- Dehogynem! Vagy véletlenül került a szemetesbe a cumi és a babacsörgő?

- Tesséék??

- Ha nem hiszed, győződj meg róla magad!

Hozza a kukát, amibe a hörcsögök forgácsát zúdítottam. Belenézek. Valóban: egy virágos csörgő és egy rózsaszín cumi.

- Túrj lejjebb, szerintem lesz ott még egy s más!- nyújt apám egy virágkarót, hogy azzal kotorásszak a szemétben. Pelenkaszag szag csap meg.

Előkerül egy masnis cipőcske, egy cumisüveg, egy használt pelus. Mind egészen mikro méretű, úgy egy-két centi közötti.

- Nos? Még mindig nem rémlik? – gúnyolódik az ősöm sztk-s szemüvegét az orrán lógatva.

- Nem! Nem én dobtam ki ezeket! Sose láttam őket!!! – ordítom el magam.

- Psszt! – int csendre – A szomszédra legyünk tekintettel. Nemrég halt meg a kisfia buszbalesetben. A tizenkét gyerekből még hatan odavesztek.

Számolok az ujjaimon. Tizenkét utas, tizenkét kis hörcsög. Egy plusz hat az hét. Hét hörcsög, hét gyerek veszett oda. Gyereksírás éjjelente. Azok a holmik a kukában. Értetlenül rázom a fejem. 

- Akkor mi legyen ezekkel? – zökkent ki apám a merengésből.

- Vidd el! Minél messzebbre!

Elkísérem, hogy megbizonyosodjam róla, valóban elég távolra kerülnek.

Az a pletyka járja a városban, hogy egy hajléktalan hét halott gyerekekre bukkant a köztéri hulladékgyűjtőben. A hír nem került a médiába, mert az esetet a hatóságok nem erősítették meg. A rendőrök csak döglött hörcsögöket találtak a helyszínen.

Péter Béla Idő-gép

A felnőtté válás mitikus bizonyítékai apu

első hosszú szárú nadrágja és az a Jubileum,

Weiss Manfréd Acél és – Fémművek által

gyártott kerékpár voltak. 1937-es lóci búcsún.

Tizenhét évvel később, a háborús éveket is

túlélve, ugyanennek biciklinek a vázára egy

gyerekülés került, közvetlenül a kormány mögé,

hogy anyuka mobilitása velem együtt áttörje a

gyaloglás lassúdad gátjait Abony szerte.

A fejlődés csalhatatlan jelének bizonyult, amikor egy

használt lengőnyerges Csepel motorbicikli

került hozzánk, hogy megkönnyítse apunak

az Újvilágba való mindennapi kijárását, az ottani

műhelyébe a téeszmajorba. Viszont Fehér Miska

bácsi mindig kéznél volt, mivel lépten-nyomon

javításra szorult a család első benzinfalója, de még

akkor is, amikor az ipari áramot vezettettük volna

a Függetlenség utcába, apu szalagfűrészének meg-

hajtására, és a Jáger nagyapa visszakövetelte

a kölcsönbe adott pénzt aputól másnap hajnalban,

erős kapurugdosás közben. No, ekkor is jött a Fehér

Miska bácsi és adott apunak kölcsönt, pedig ő

nem is a mi nagyapánk.

A fűrész szakadatlanul forgott, hozták

a temérdek fenyőrönköt, s vitték a gerendát, a szarufát

a deszkát, s a lécet. Hamarosan egy 250-es Pannónia

váltotta a beteges lengőüléses Csepelünket. Ezzel már

hosszú utakat meg lehetett tenni. Anyukával körbe a

Balatont. Nagylócra, apu szülőfalujába többször is.

Mindaddig, amíg nagy ijedtség nem támadt nálunk

amikor, Lócból jövet, már az utcánkban Mariska

húgom bal sarkát bekapta a hátsókerék küllőzete.

Nagy volt a riadalom, de végül rendbejött az a négyéves

lábacska. Apu ekkor gondolt egy nagyot, s hamarosan

egy használt, homokszínű Skoda Oktávia Super típusú

személykocsi állt be a sebtében felhúzott garázsunkba.

Így már az egész család egyszerre érkezhetett a lóci

nagyanyámékhoz. Apu megnyomta a kürtöt, mire

nagyanyám épp kendőjét kötve, kinézett, hogy

lássa ki az, aki a ház előtt dudál. Volt nagy meglepetés

és öröm. Kiszaladtak az útra, nagyapa, keresztanyám

és Dezső csókolgattak bennünket. Csodálva simogatták

a Skodát. A falut gyorsan bejárta a hír:

„ kaci Berci saját taxival jött haza a családdal !”