Mohay Luca (10 éves) Macskalány

Várkonyi Miklós Macskalány

Legenda lett Mahacskalán
egy történet. A Macskalány
imádta a májas zsemlét;
nem izgatta lét vagy nemlét
elriasztó dilemmája:
rászokott a finom májra.

Megkedvelt egy cirmos Kandúrt,
éjjelente lopva indult
az elképzelt találkára;
ott már várja talán párja.
"Istenuccse szemrevaló
a kis fehér zsemlefaló!"

Az idő meg gyorsan tellett,
Macskalány a tyúkól mellett
kilenc kicsi kölyköt ellett.
Először csak csecs-evőlét
követelt a csecsemő-lét,
ám ma már a Gazda etet
plusz nyolcvanegy új életet...

Várkonyi Miklós Teknős és Nyúl

Versenyre hívta a Teknős a Nyulat;
az rábólintott. "Porrá lesz alázva
a kis páncélos röpke perc alatt!“
A szántóföldön két szomszéd barázda
a versenyhelyszín; felhangzott a jel,
ám mindkét állat pár lépés futott csak,
a tizedéig sem jutottak el,
a barázdába titokban lebuktak.

A táv végén a befutóra várt
egy másik Teknős, lustán heverészett,
ám döbbenete nem ismert határt:
egy másik Nyúllal farkasszemet nézett.
Gúnyos mosollyal válaszolta az,
néma kérdésre felelete könnyed:
„Nemcsak a Teknős lehet itt ravasz,
Nyúl is olvashat állatmese-könyvet!“

Hogy folt ne essék sportszerű erkölcsön,
a Bölcs Bagolyra bízták rá, hogy döntsön,
ki nem vevő a trükkös fifikákra:
mindkét versenyzőt diszkvalifikálta!

Várkonyi Miklós Szamárkanca

Szamárkancát meghágták

ám a tettes ismeretlen;

gyanúsított Lófajták
elügetnek díszmenetben.
Izgatottan lődörög,
körülötte nagy felhajtás;
körbe veszik csődörök –
melyikre vár Öszvértartás?

Várkonyi Miklós Tinó

A Közlönyben elmúlt héten
megjelent egy episztola:
felépült az Ökörréten
a Tinódi Szakiskola.
Hívogat a mértan-terem,
helyet foglal kilenc tinó,
mosolyog a fényképeken
a nagy Ludolph Valentino.

Múlt időkbe visszavágyva
keresgél a térképeken
egy kis tinó; kedvenc tárgya
az őköri történelem.
Ha a nagy nap végre eljött,
áldjuk a négy röpke évet,
hirdeti a vizsgaelnök:
minden tinó ökörérett!

Várkonyi Miklós Ajándékló

Felpezsdült a lovas sajtó,
a buzgalmuk nem lep meg:
Kecskeméten fogathajtó
bajnokságot rendeznek.
Három lovunk farán béklyó;
hiányos a lófogat.
A negyedik ajándékló;
ne nézz nála lófogat!

becsey zsuzsa ló lesz ló hangjáték 2015 10 09

M. Szabó Mihály A füge

(Virág emlékének)

látom amint alszik
hallom amint szuszog
kis teste hangtalan vacog

látom ott van ágya mellett
mit aznap viselt: a cipő
a mese
a végigsírt ebédidő

látom a tekintetét:
apa félek
hallom hogy
beszélek beszélek

látom magam
ahogy ülök
a fügefaág hajlatában

látom ahogy
ráncosodni
kezd a füge

hull le egyik
a másik után

látom ülni
ott magam
hűvös hajnalokon

ha lesz még
egy életem
átlapozom

dokk.hu

Fűri Rajmond Tartás

Egy ismerős szerint lazán lehet játszani a hangszeren, és akkor elmarad a fizikai fájdalom. Nem fárad el az ember, hiába gyakorol órákon át.

A gerincferdülésről egy szót sem ejtett. Nekem pedig erről lett volna mondanivalóm.

Addig még nem jutottam el, hogy elölről kezdjem az egészet, ahogy valamikori barátnőm mondta a saját tanulásáról. Először megtanulta a művet kotta nélkül, és csak aztán ült a zongora elé az eljátszásához.

Egy vonós esetében a hangképzést a nélkül is szükséges gyakorolni, hogy az interpretáláshoz elengedhetetlen tanulás venné kezdetét.

A sokszoros hangzásra vágytam, a polifóniára, az azzal való együttélésre, ha van ilyen. A belső hallást vélem ugyanis valami hasonlónak.

Pedig az ügy, ami beszédre késztet, az annyi, hogy sikertelenségeim és ügyetlenkedéseim ellenére a tanárom kijelentette a játékomat értékelve, hogy „van tartása”.

Állva játszottam hegedűsként, amikor nem zenekarban kell játszani, de ez a tartás dolog nem a hangszer áll alá illesztésére és ott történő megmaradására vonatkozhatott.

Gondoltam akkor, szakiskolásként, és vélekedek róla így ma is, az időnkénti visszaemlékezéseknél.

Egy aprócska eltérés a bal kéz ujjaival, és a hang elfogadhatatlanná vált azonnal.

Ezt úgy hívják, hogy hamis játék. Nem csalás, hanem a megszólaltatandó hang elvétése, amitől lúdbőrözni kezd a jó fülű ember.

Több ujj használatánál a tévesztés lehetősége megnő. A gyakorlottság eredménye az lehet, hogy az ujjak a megfelelő helyre kerülnek mindig, mert a játszó azonosulni képes a hangszerével, és a hangképzés is természetessé lesz számára, és mindkét kezével.

Ezt az eddigi témakerülgetést joggal lehet úgy értékelni, mint a macska mozgását a forró kása körül, ami esetemben a türelmetlenség néven illethető, ha kímélem magamat, és ami a megfelelő adottság hiányának tartható, ha szigorú vagyok, és eufemisztikusan fogalmazok.

A tanári őszinteséget, miszerint jó zenekari játékos lehetnék, nem sikerült díjaznom.

Pedig a szándék jóságához kétség nem férhetett.

A hízelgés hiányozhatott nagyravágyásomnak, amiben üresség lakozott, gondolattalanság, a szükséges képzelet legapróbb megmozdulása, következésképpen a szorgalom legkisebb darabkája nélkül.

Márpedig két kezet irányítani, összehangoltan, egy zenei gondolat élvezhető megszólaltatása érdekében, az emberpróbáló feladat.

Legfeljebb annyit lehet ehhez hozzátenni, hogy vannak emberek, akik az ilyen próbáknak annyira örülnek, hogy rákapnak az ismétlésekre, és olyan bravúrosan képesek megugrani a különböző grádicsokat, hogy még csak ki sem melegszenek, és el sem fáradnak közben. Mi több! Élvezik, amit csinálnak, és a hallgatóságuk is egészen odáig van a produkcióiktól, mert azok annyira élettel teltek és sokat mondóak. Az érdekességükről, a szépségükről már nem is szólva. Kevés tanulásból jutnak sokra. Tehetségesek.

Csak az a bizonyos tartás, amit mesterem rám bízott, amikor sorolta a javítandókat a játékomban, az lett volna valamennyire használható a művek megszólaltatásakor.

Kezdetben sejtésem volt csak róla, hogy mire is vonatkozhatott kritikájának ez a részlete.

Pozitívnak éreztem, és erősített is valamelyest.

Az akkordokhoz, a dupla fogásokhoz nem vitt közelebb. Azt gyakorlással javítgathattam volna, ki tudja milyen szintig jutva, kellően átgondolt és boldogító munkával.

A megértésre törekedve néhány dolog jutott eszembe, a nélkül, hogy a kapcsolódásukról indoklást adhattam volna magamnak.

Bibliai vezér választotta ki a csata előtt a harcosait, arra kérve őket, hogy igyanak a patakból.

Amikor látta a bátor harcra készülőket, akkor azokat válogatta a csapatába, akik úgy ittak a vízből, hogy a kezükkel merítettek belőle, és mintegy kanalazták maguknak azt.

Akik nekihasaltak a víznek, hogy minél gyorsabban tehessenek eleget a parancsnak, vagy a szomjukat oltsák mielőbb, azokat kihagyta.

Megfontoltságot látott az egyik ivási módban, és könnyen befolyásolhatóságot a másikban.

Az egyik társaságban volt tartás, mondogattam magamnak, míg a másikat elragadta a hév, az igyekezet. Pedig csak minél jobban akartak teljesíteni, eleget téve parancsnokuk akaratának.

Magamra már úgy vonatkoztattam a konklúziót, hogy „nem vagyok túl engedelmes”, amikor rám bíznak valamit, amit megtehetnék. Nem vagyok tisztelettudó, és az akaratommal is lehetnek bajok, ha feltételek jutnak az eszembe, akkor, amikor valamit végre kéne hajtanom.

Az apám gépkocsi vezetési vizsgája mintha jobban illett volna a tartáshoz, már ami a lehetséges magyarázatot, annak is a hasznos voltát, a megértésének a lehetőségét illeti. Meg a pozitív kicsengést.

Amikor a teherautó fülkéjében mellette ülő vizsgáztató kiadta a parancsot neki, hogy a gépjárművel – precíz volt apám, amikor autóról esett szó – álljon be a kapubejáróba, megállt és kiszállt a kocsiból. A kaput lemérte, talán lépésekkel, de lehet, hogy más mértéket használva, és jelentette a parancs kiadójának, hogy „jelentem, a gépjárművel a kapubejáróba nem lehet behajtani, mert az szűkebb, mint a gépkocsi szélessége”.

Rögtön jogosítványt kapott, természetesen, nekem pedig gondolkodnivalót: erre utalt a tanárom, amikor a tartásomról beszélt, vagy valami másra?

A megfontoltság, az előre elképzelése a dolgoknak az a képesség, amit feltételezett rólam tanárom, amikor a tartásomat értékelte, vagy inkább kitartónak, netán makacsnak talált, egy-egy kritikája után újra kezdve a próbálkozást, szó nélkül, megtartva a kínok keserűségét? Nem szokásom a panaszkodás.

Esetleg azt értékelte, hogy egyszer jelest adhatott a vizsgámra, és elismerően szólt a játékomról, amikor ki tudja hány korábbi minősítése szólt kevéssé elfogadható teljesítményemről?

Vagy a tartás a hallgatás bölcsességének, a szavak visszatartásának szól, amit a közmondás többféleképpen is díjaz. Egyszer úgy, hogy „hallgatni arany”, a másik formájában pedig azt állítva a fecsegők elé, hogy „ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna”.

Az elfogadás lehetősége tetszik a legjobban. Feltéve, hogy a tartás ezt, a helyzet zokszó nélküli tudomásul vételét jelenti.

Azt, amiről nem illik előre nyilatkozni.

Az ilyen tartást utólag állapíthatják meg az emberről.

Miért szeretném megkeresni azokat, akikben ilyen tartás van?

Péter Béla Halál a kukoricásban

A tanya előtti gyep már kiégett a nyári hőségben. A délibáb-bámulást már meguntuk. A többiek bementek a házba. Nagyanyám kenyeret sütött. A kemencét épp tisztogatja a hamutól. A kutyák átmenetileg befejezték a féktelen ugatásukat, mert Márton az óriás belga nyúl visszatért a góré mellett lévő egyik bújóhelyére. A pitvar is teljesen kiürült. Az állatok elhúzódtak valami árnyas helyre. A semmittevés unalma jártamban keltemben elvetett a gyep mögötti kukoricásba.

Leültem. Gondoltam, hűsölök itt a kukoricásban. Neki is heveredtem, de hirtelen csipogásra lettem figyelmes. Kis pulykák közeledtek csapatostul. Na né csak, gondoltam magamban, ezek valami német kémek lehetnek, jó lesz, elővenne a kézigránátokat! Azzal földrögöket kapkodtam fel, s raktam egy kupacba. Gyertek csak madárkáim! Figyeltem feszülten. Na aztán mikor lőtávolságba értek, adj nekik. Repültek a rögök, s egymás után terültek el az ellenséges elemek. Üldözőbe vettem a még élőket, s legránátoztam, amit csak felleltem, mindet. Amikor már nem hallottam semmi hangot, végre megálltam, s nagy lihegve dőltem le a földre. Na, ezeket jól elkaptam, gondoltam, némi büszkeséggel. Majd a hajtóvadászat okozta fáradtságtól el is szenderedtem.

Esteledett. Nagyapám, a tornác oldalának dőlve nagyot sercintett a tengeri irányába, majd miközben a pakli dohányból cigarettát csavart, még azt is hozzátette, hogy megdöglik itt minden jószág, ha nem ád az isten végre esőt! A nikotintól sárgás-barna ujjaival gyufát gyújtott, s nagyot szippantott a cigarettából, aztán még sercintett vagy kettőt. A kutyák rázendítettek, ugattak, ahogy csak tudtak, mert Márton az orruk előtt baktatott el nagy komótosan a pitvar felé.

Nagyanyám az asztalra tette a krumplis tésztát, majd nagyapának hitetlenkedve és idegesen mondott valamit. Mit mondasz mama? Nagyanyám most már hangosabban, és lassabban mondja: a kis pulykák odavesztek! Most már érted? Valami három jött elő az ötvenből! No, ami ezután jött, igencsak elvette az étvágyamat a finoman gőzölgő vacsorától. Nagyapám felpattant az asztaltól, szörnyű szitkokat üvöltözve, s le föl járt a konyha földes padlózatán, a legszörnyűbb átkokat szórva nyestre, rókára, de még a jó istenre is!

Döglessze meg az isten, ha egyáltalán van, azt rohadt állatot. Na majd holnap kitesszük a csapdákat, fordulna föl ott ahun van! Na hiszen, pont jókor. Replikázott nagyanyám.

A nyaralás idején a húgommal, nagyanyánkkal aludtunk a nagy dunyhás ágyban. A szörnyű vacsorai üvöltözéstől gombóccá szűkült a gyomrom. Rázott a hideg. A sírás kerülgetett. Rémület vett rajtam erőt. Nagyanyám magához ölelve tudakolta, mi a baj, fáj valamid? Beteg leszel csillagom? A vacsorából is alig ettél. A szívem felé mutattam, majd öklendezve tört ki belőlem a zokogás. Nagyanyám hiába vigasztalt. Egyre csak azt dünnyögtem, haza akarok menni.

Lackfi János Nagyanyám, a szuperhíró - vízen járni tilos

Nagyanyám kislányként igazán jóban volt az ő nagyapjával, aki akkor az angol-magyar bank budapesti fiókjának igazgatója volt. Igazi self made man, aki az órás szakmától indulva vitte ilyen magasra. Mikor 1919-ben kitört a Tanácsköztársaság, a derék vöröskatonák igyekeztek minél előbb rátenni a kezüket minden értékre, bejelentkeztek hát bankár üknagyapámhoz is barátságos vizitre. Nagyanyám tizenhat éves volt akkor, és első útja, mint szokásosan, nagypapája irodájába vezetett, ott le szokta tenni iskolatáskáját, s utána sétálgattak egy kicsit az öregúrral. Ezen a napon azonban nagypapa kirámoltatta vele az iskolatáskát, megtömte a Magyar-Angol bank értékpapírjaival, és meghagyta a bakfisnak, hogy sétálgasson a szomszédos parkban, amíg ő érte nem megy. A kijáratnál már ott posztoltak a Lenin-fiúk, de nem tartóztatták fel a lánykát, aki másfél óra hosszat járkált fel-alá táskájában egy komoly vagyonnal. Komcsik jönnek, komcsik mennek, de ő az ügyfeleinek meg a banki központnak tartozik elszámolással, mondta később az öregúr.
Nagyanyám a létező szocializmus langyos gulyáspárájában létrehozott egy spéci, privát rezervátumot, ahol francia és német nyelvű könyvek, operakották, háború előtti étkészletek, vulkánfíber bőröndök, ántik sílécek, angol szövetből hajdan szabatott kosztümök képviselték az öreg kontinens aranytartalékát, éppoly értékállón, mint a rekvirálók elől iskolatáskában elmentett banki papírok. Ő volt az újrakeretezés nagymestere, bármiféle veszteségből ki tudott hozni valami diadalmas megújulást. A háború idején biztonságos helyre kellett szállítania két pici gyerekét, hát szerzett egy kétkerekű kordét, és egy férfikísérőt, mert anélkül nem volt tanácsos nekiindulni a városnak. A várból kitörni készülő német csapatok és a rájuk leső szovjetek elől a Rózsadombon talált szállásra cipelte a kölköket. Este az izgalomtól mindkettő hamarosan elaludt, nagyanyám pedig az erkélyről szemlélte a pazar tűzijátékot, ahogy az orosz röppentyűk aláhullnak a mélybe, és tömegével mészárolják le az ellenséget. A rákövetkező napokban, mint mesélte, a János kórház előtti téren derékmagasságig ért a lánctalpak összepréselte hullatömeg. Édesanyjáékhoz, akik odalenn maradtak, bekopogtatott egy német katona a völgyben vonuló hadoszlopból. Tizenhárom-tizennégy éves, holtsápadt, cingár fiúcska volt egy hatalmas katonakabátban, és egy falat kenyérért könyörgött. Az öregek pedig adtak neki, holott nem sokkal korábban kellett tenniük ruhájukra a sárga csillagot.
Nagyanyámnak volt a háború után először telefonja a kerületben, mert összehaverkodott a vonalakat újraéleszteni próbáló munkásemberrel, vitt neki kávét, nyilván az akkor kapható rettenetes cikóriazagyvalékból főzve, de azért mégiscsak. Az államosításkor nagyapámat kuláklistára tették, mert kicsi kertészetében, amelyet teljesen önerőből hozott össze, néha tizenkét idénymunkást is foglalkoztatott. Amúgy csak pár főnyi segéderővel dolgozott, de a rettentő barátságos pofák kikeresték a nyilvántartásokból a legterhelőbb adatot, és annak alapján jártak el.
Nagyanyám, mintha látnoki erő lakott volna benne, már korábban lecsapott a telek egy részére, és többekkel összefogva rögtön a háború végeztével létrehozta a környék egyik első társasházát, melyből neki is járt egy lakás. Pár utcányira onnan, szintén a Pasaréten állt (és áll a mai napig) az a kis villa, melyet üknagyapám a harmincas években vásárolt, mikor az a terület még kötésig érő fűvel benőtt pusztaság volt. Ki is nevették, amiért ilyen haszontalan befektetésbe ölte a pénzét, de később már senkinek sem volt kedve nevetni. Nagyanyám és öccse nevén volt az ingatlan, és az államosításkor kiderült, hogy pont két négyzetméterrel nagyobb, mint ami egyetlen magánszemély nevén maradhat, úgyhogy el fogják venni, nincs mese. Nagyanyám siránkozás helyett hívatott egy kőművest, és csináltatott négy beépített szekrényt, egyenként fél négyzetméter alapterületűeket. A bizottság megérkezett, sürgött-forgott, méricskélt, és kiderült, hogy a lakás megmaradhat a család birtokában. Később is szerzett még két vagy három hétvégi telket, és bármit elintézett a szocialista hivatalokban, mert úgy suhogtatta a jogászi bükkfanyelvet, úgy hadonászott hatályos határozatokkal, megfelelő illetékességi körökkel, a megfelelő besorolásokra vonatkozó tilalmakkal, mint valami nuncsakuval. Aki nem akart idegbajt kapni, hamar letette a fegyvert.
Nagyanyám felkészült az atomháborúra. Kamrájában mindig ott állt a túléléshez szükséges hidegélelem-készlet, lisztek, tészták, olajak, cukrok, befőttek. Szükség esetén, magyarázta nekem, egyetlen kiskanál tömény cukor elég energiát ad, hogy egy napot átvészeljen az ember. Mindig volt nála tea is bőven, mint mondta, a kínaiak nem maradtak volna meg ilyen nagy számban, ha nem létezett volna tea. Earl Greyt is tartott, bár sosem ivott olyat, azt mondta, a bergamott a mosószappanra emlékezteti, annak volt ilyen illata a régi világban. Nagyanyám Fecske márkájú cigit is tartott, bár sose dohányzott. Nem vettre volna a lelkére, hogy esetleges dohányzó vendégei az ő felkészületlensége miatt ne tudjanak rágyújtani. Volt albérlői visszajártak hozzá esetenként egy kis tereferére. Nagyanyám kitette a süteményt, és megkérte az éppen nála tartózkodó úriembert, hogy vágja négybe mindet, mert úgy többnek látszik. Mikor ütött-kopott zománcú lábasai pótlására edénykészletet kapott tőlünk ajándékba, nem állta meg, és csípősen odavetette, hogy látszik, szeretnénk valami szépet örökölni tőle. A nála dolgozó munkások égre-földre esküdöztek, hogy soha többé nem jönnek az öreglányhoz, mert a hátuk mögött állt, és nem fukarkodott a kritikával: ugyan, kedves mester, csak nem spórolja ki a kócot, tehetne még egy kis zsírzást, miféle használt vackot akar rám sózni, nem sül ki a szeme? Mindezek ellenére akadt jó néhány kitartó, hűséges munkása, akik tűzbe mentek volna érte, és bátran viselték savas megjegyzései pergőtüzét.
Nagyanyám az újrahasznosítás úttörője volt, nála az anyag sosem veszett el, mindig csak átalakult. Ha egy darab drót vagy madzag bekerült a háztartásba, rögtön gombolyag vagy tekercs lett belőle, a kenyérhez vagy virághoz dukáló selyempapír pedig a megfelelő méretre hajtogatva-vágva pillanat alatt bekerült őt megillető helyére: a vécépapír-tartóba. A szívósabbját kellett egy kicsit morzsolgatni használat előtt, de erre vonatkozó panasz soha nem érkezett a vezérlőkabinba. A zacskókat avagy tasakokat áhítatos tisztelet övezte, bármi lett légyen is beltartalmuk. A mirelitek, virslik, kekszek, vatták, zsebkendők, szalvéták, savanyúságok és egyebek tárolására szolgáló nejlonokat nagyanyám szépen kimosta, megszárította, tucatjával összekötegelte, és eltárolta nehezebb időkre. Ezekbe a zacskókba csomagolt aztán kézifűrészt, vágott virágot, friss gyümölcsöt, könyvet, bármit, amit az idő esetleges viszontagságaitól és a folyvást leselkedő kosztól meg kellett óvni. Halála után több mosógépes-dobozra való kitűnő csomagolóanyag maradt utána a pincében.
Nagyanyám karakán egyénisége elbűvölte a tizenéves kamaszt, aki voltam. Vett kettőnknek operabérletet, és én szemrebbenés nélkül megnéztem az ötórás Parszifált. Alighanem neki köszönhető, hogy operaénekes akartam lenni. Hallgattuk bőszen a Bartók rádiót, és mikor bemondták, hogy Haydn concertóját közvetítették, rávágta: sejtette, Mozart már rég befejezte volna! Lejártam vele az akarattyai telekre, ahol mérnöki aggyal úgy ültette a fákat, hogy tavasztól őszig minden hónapban legyen többféle gyümölcs is. Beszélgetett a növényekkel, miközben nyeste, permetezte őket:
- Hát te meg hová a csudába burjánzol? Szép dolog ilyen kócos hajtásokat hozni?
Nem vettünk buszjegyet a vonattól a telekig, mert rablás pénzt elkérni pár kilométerért. Teli kosár almákat, barackokat cipeltünk, hogy így kifogjunk a nyerészkedő Volánon. Kilencvenkét éves koráig pengeéles volt, és mindig tettrekész, percre beosztotta az idejét. Aztán az Alzheimer néven ismert német szélhámos bepalizta őt is. Nyitottam be hozzá, úszott a lakás a fekete füstben, ő pedig állt a konyhában diadalmasan, sütötte a mosogatószívacsot, és azt motyogta:
- No, a másik oldalát még megpirítom, és már kész is van.
Vagy kiette a vázából a virágot, és megjegyezte:
- Kicsit száraz ez a zöldség, de azért ízletes.
Hoztam paradicsomot is, fűztem hozzá, és odébb toltam a vázát.
Ott voltam a halottas ágyánál, végigénekeltük a virrasztást, halál nyugodtan feküdt ott, végén annak az egyre szűkülő csőnek, ami az élete volt már akkor. Szinte nem telik el nap úgy, hogy ne fűzne valami csípős megjegyzést valamihez. Amúgy köszöni a kedves érdeklődést, a maga részéről jól van.