Burai Katalin Feltámadás

Úgy lesz, hogy feltámadnak az árulók, 

kibújnak a hajnal boszorkányai, 

a hanyatlott életűek, megrontók, 

Mefisztó, Wágner, Márta és Bálint. 

Feltámad aki utolsó támaszom, 

egy csörgő sapkába kényszerítetten, 

majd azt mondja na, helló itt vagyok, 

és lassú sérülés fonja a szívem. 

Újra lesznek öngyilkos kamaszok, 

akik ártatlanok, de rászedettek, 

analfabétizmusból lett magyarok, 

death metal-ra felesküdöttek. 

Ott lesz Tolsztoj ezerkilencszáztízből, 

novemberi hófoltokon fut, 

katonái díszsorfala előtt 

tollal, papírral követi Kutuzov. 

Feltámadva is lesznek talajtalanok, 

műfordíthatatlan busongó Ady-k, 

Boulevard Sant-Michelen rúd táncos lányok, 

s a szerelem, mint beindult ringlispil. 

Mozdulnak a Nagy Lászlói állapotok, 

Versben bujdosó-k feltámadva is, 

mit műtét előtt szívük takargatott 

több síkon ugyanazt újrakezdhetik.

dokk.hu 

Fűri Anna Egy félév Drezdában

A Drezdai Carl Maria von Weber Zeneművészeti Főiskola, fotó: Fűri Rajmund

A Zeneakadémia Doktori Iskolájának harmadéves karvezetés szakos hallgatójaként Erasmus zero grant státusszal, a Tempus Közalapítvány Campus Mundi ösztöndíjával az utolsó szemesztert Drezdában tölthettem. Még nem látom, hogy pontosan milyen következményei lesznek ennek a félévnek, de az biztos, hogy életem egyik legmeghatározóbb élménye a Drezdában töltött hat hónap (ami az újabb Campus Mundi ösztöndíjjal még hat hónappal meghosszabbodik).

A disszertációm anyagának kutatása mellett jelentkeztem karvezetés programra is, valamint kérvényeztem, hogy zenekari vezénylés órákra járhassak. Emellett zenetörténeti kurzusokat látogattam. Tapasztalatom szerint a Drezdai Carl Maria von Weber Zeneművészeti Főiskolán mind a gyakorlati, mind az elméleti órák igen magas színvonalon folynak. Hans-Christoph Rademann-nál, a Stuttgarti Bach Akadémia vezetőjénél tanulhattam karvezetést, és az ő irányítása mellett dolgozhattam fel Robert Schumann Missa Sacra című művét. Ez azt jelenti, hogy a teljes művet „végigvezényeltem” a csoportos, zongorás órákon. A Missa Sacra Schumann egyik legkésőbbi műve, már érezni rajta, hogy a valósággal való kapcsolata sérült, hogy olyan mélységekbe és távlatokba tekint, amiknek a látványát ép elmével nehéz elviselni, és talán elképzelni is. Megrázó a mű monumentalitása, a Gloriában mintha semmi nem lenne elég Isten dicsőítésére, a Sanctusban pedig olyan beláthatatlan kozmikus teret tud teremteni, hogy az ember egészen kicsinek és elveszettnek érzi magát, mégis lenyűgözi a világmindenség. Nem kis feladat az előadóknak, mert nehéz a jó tempókat eltalálni. Megfelelő tempók nélkül könnyen szétesik, és énektechnikailag győzhetetlen lesz a kórus számára.

A mise mellett más, elsősorban Schumann-művekből is felkészültem, tanultam például a Vier doppelchöriges Gesängé-t, illetve a 2. szimfónia első tételét.  (Disszertációm címe: Dramatikus elemek Robert Schumann a capella kórusműveiben és zenekari kíséretes balladáiban – ezért a drezdai tanulmányaim folyamán Schumann kórusműveire különös hangsúlyt fektettünk a tanáraimmal.) Hans Christoph Rademannban egy különösen érzékeny, alapos, demokratikus zenészt és tanárt ismerhettem meg. A diákjait partnerként kezeli, kíváncsi a véleményükre, akár a saját instrukcióival kapcsolatban is. Nagyon fontos számára, hogy a karnagy testbeszéde, -tartása, gesztusai milyen hatással vannak az énekesekre és a hangzásra, ezért a tanácsai soha nem csak technikai jellegűek, illetve a technika nála nemcsak a mozdulatok függetlenítését és komplexitását jelenti.

 Hans-Christoph Rademann, forrás: https://www.concerti.de/interviews/hans-christoph-rademann-eine-tolle-aufnahme-die-kauf-ich-mir/

Zenekari vezénylést Georg Christoph Sandmanntól tanultam, nála többek között Ludwig van Beethoven 1. szimfóniájával és az Egmont nyitánnyal, Carl Maria von Weber Bűvös vadászával, Felix Mendelssohn-Bartholdy Skót szimfóniájával, Robert Schumann 4. szimfóniájával, Edvard Grieg Peer Gynt szvitjével, Joaquim Turina Sinfonia sevillana c. művével és Jean Sibelius Hegedűversenyével foglalkoztunk, utóbbi hármat zenekar előtt is vezényelhettem. Ezenkívül részt vettem egy opera-kurzuson, ahol W. A. Mozart Figaro házassága, és egy karmester-kurzuson, ahol L. v. Beethoven Leonora-nyitánya volt a képzés témája. Mindkét tanfolyamot Georg Christoph Sandmann tartotta, aki módszeres tanár, technikailag a legapróbb részletekig tudatos karmester, szenvedélyes zenész és önálló művészegyéniség. Zenekari-vezénylés képzésben a Zeneakadémián karvezetés szakos hallgatók nem részesülnek, ezért különösen fontos volt számomra, hogy ezen a területen is hozzájussak az alapvető ismeretekhez, és nem tudok elég hálás lenni, hogy két ilyen elmélyült, felkészült professzornál tanulhattam.

Georg Christoph Sandmann, forrás: http://www.georg-christoph-sandmann.de/

Az operakurzus a Starnbergi-tó melletti La Villában került megrendezésre, mondhatni luxuskörülmények között. A környék, a szobák, az étkezések, az egész ellátás pazar volt, és ha már az otthonomtól távol kellett töltenem a Húsvétot, ennél szebbet nem kívánhattam volna magamnak. Nagyon kedves emberekkel ismerkedtem meg, akik egyben nagyszerű énekesek és kiváló zenészek, az pedig, hogy kicsit beleáshattam magam Mozart Figarojába, maradandó élmény, öröm, tapasztalat. A Figaro vígopera, mégis számomra a legkedvesebb pillanata az a koronás (hosszabb ideig tartó) szünet, amikor a gróf rádöbben, hogy a saját hűtlenkedése lelepleződött, míg a felesége hűsége bebizonyosodott. Abban a csendben lepereg egy élet, múlt – jelen – jövő, a grófnőnek döntenie kell, hogy megbocsát-e, meg tud-e bocsátani a férjének. És bár látszólag az énekes szereplőé ez a nagy pillanat, valójában a karmester az, aki dönt. Neki kell megbocsátania, azaz neki kell átélnie a csendet és megvárni, míg megszületik benne a döntés. És csak akkor inti be az énekest.  

A Starnbergi-tó, fotó: Fűri Anna

A vezénylés órák mellett,  mint említettem, zenetörténeti előadásokra jártam: zenetörténet 1800-ig prof. Matthias Herrmann-nal, 19. századi zenetörténet prof. Manuel Gervinkkel és 20. századi zenetörténet Jörn Peter Hiekellel. Mindhárom kurzus színvonalas volt és nagy segítség a német nyelv gyakorlásában is.

Ez utóbbira nagy szükségem van, hisz a témámhoz kapcsolódó irodalom nagy része németül íródott. Az anyanyelvi közegben való jelenlét hatása érezhető, lényegesen könnyebben értek és fordítok most, mint drezdai tanulmányaim előtt. A főiskola könyvtárában fellelhető Schumann-nal kapcsolatos anyag széles körű, idetartoznak azok a könyvek, melyek Drezda zenei életéről szólnak vagy például a német színházak zenéjének történetével foglalkoznak. Találhatók továbbá Schumann-tanulmányok, illetve lejegyzett Schumann-előadások – mivel ezek speciálisan egy-egy műre vagy szűkebb területre fókuszálnak, kiemelten fontos források lehetnek a disszertáció megírásakor.

Különböző iskolai kórusprojektekben is részt vettem: énekeltem a szemináriumi kórusban és a diákok által vezényelt Bach-kantátákban is. A nem kötelező jellegű koncertekre való próbálás azért itt is nehézkes: az énekesek szívességből énekelnek és nem minden vagy kevés próbán tudnak megjelenni.

Az Operában háromszor volt lehetőségem próbát, illetve főpróbát hallgatni, mindhárom alkalommal Christian Thielemann vezényelt. Tanulságos és érdekes volt megtapasztalni, hogy mik azok a zenei helyek, amikkel kiemelten foglalkozik a karmester, és mikor mivel segíti a zenekart vagy az énekeseket. Az élmények feldolgozásában nagy szerepet játszott a Sandmann professzor úrral való közös megbeszélés.

 Drezdai Operaház, fotó: Fűri Rajmund

Megható volt Zwickauba, Schumann szülővárosába ellátogatni, meglátogatni a Schumann-házat, látni a zeneszerző személyes tárgyait – a kisszekrényt, amit még az apjától kapott, az aktatáskáját, a kézzel írt leveleit –, vagy körülsétálni a Schwanenteichet, Zwickau kis tavát. Külön öröm volt, hogy belehallgathattam a Schumann Kórusversenybe, amit júniusban rendeztek, a szerző születésnapjára időzítve.

Visszatérve Drezdához: a főiskola alapvetően jól felszerelt, rendelkezik nagyobb, két esetleg három zongorás termekkel, és sok kisebb gyakorlóval. A gyakorlási rendszer praktikus és igazságos: 2 (vasárnap 3) órára foglalhatók a termek a portán a diákigazolvány segítségével. Fénymásolni és nyomtatni szintén kártyával tud az ember. A menza kifejezetten jó és olcsó: egy diák napi 7-800 Ft-nak megfelelő áron már meg tud ebédelni, és még választék is van: a két főétel mellett (amiből az egyik vegetáriánus) kétféle levesből, különböző salátákból, süteményekből, édességekből, reggelire való müzlikből, gyümölcsökből lehet választani, és természetesen van tea, kávé, üdítő.  

 Menza, fotó: Fűri Anna 

A kollégium, ahol laktam, kicsit hangos, cserébe viszont nagyon jó helyen van, öt percre a pályaudvartól a belvárosban. A szobák egyágyasak, két szobára jut egy fürdőszoba, egy WG-ben (= Wohngesellscaft, azaz lakóközösség – ami itt egy félemeletet jelent) nyolcan laktunk koedukáltan. A konyha közös, ami meg is látszott rajta, de ez is jól felszerelt. „Zajlott az élet”, a konyhában rendszeresek voltak a különböző összejövetelek, néha nagyobb zajjal, de elviselhető keretek között (és különben is, ha valaki az én koromban kollégiumba merészkedik – állítólag a drezdai kollégiumok történetének legidősebb lakója voltam –, akkor a legkevesebb, hogy hagyja élni a fiatalabbakat). A WG-ben különböző nemzetiségű diákok laktak, indiai, pakisztáni és német fiatalokat ismertem meg, a többiekről nem derült ki, hogy honnan jöttek – ebből is látszik, hogy a közös fedélből nem következik automatikusan a közösség. Úgy tűnt, a partikon leginkább az egyetemeken szerzett barátok jelentek meg (legtöbben a TU-n tanulnak, zenésszel nem találkoztam ebben a kollégiumban), ez sokszor közös kártyázást, társasozást, esetleg pingpongozást jelentett (mi mindenre jó két konyhaasztal…), de persze egy-egy hétvégi buli után felgyűltek a sarokban a sörös- és egyéb üvegek.

  Konyha a kollégiumban, fotó: Fűri Anna 

Nemzetiségi szempontból a főiskola szintén nagyon összetett. Sok az ázsiai, leginkább Dél-Koreából érkeznek diákok, de számos európai náció is képviselteti magát, magyar rajtam kívül nem volt. A zenekari vezénylés-csoportban fehérorosz, dél-koreai és görög társaim voltak, a karvezetés osztályban a többség német, de spanyol és francia fiatalokkal is együtt tanulhattam. Feltűnő, hogy a külföldi diákokkal mennyivel könnyebb megtalálni a közös hangot, talán van egyfajta „sorsközösség”, az idegenben való boldogulás nyilván bizonyos mértékig kiszolgáltatottságot jelent, illetve ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben megtalálja az ember a helyét, elengedhetetlen a nyitottság. A német kollégákkal korrekt volt a viszonyunk, egy idő után a kommunikáció is gördülékenyebbé vált, és természetesen köztük is találkoztam közvetlen emberekkel. 

  Kollégium, fotó: Fűri Rajmund

Sajnálom, hogy korábban nem vágtam bele egy hasonló, hosszabb külföldi tanulmányútba, de örülök, hogy belefért az életembe. És talán nem véletlen, hogy mostanra jutottam el idáig.

Schwanenteich, Zwickau, fotó: Fűri Anna

Péter Béla teremtési riport

az úr, a teremtés során, mint juhokat, bolygókat terelget, majd int
a depó felé: az a fiatal csillag, jöjjön szépen! s már is hull a
szikra, milliárd számra, a nap meg, mint jó bojtár, bolygóira tekint.
mámoros, mert hamarosan új pályára kerülhet, s már nem egy nulla,
hanem isten kinevezett intendánsa lett immár, a világban kint
értelmet nyert a létezésben, s űrlapján megjelölt lett, és nem hulla
többé. hevülten néz körül, a napdepóra szorongva visszapillant,
de már nyája gondja szólítja! Vajh, az állomáshely hová tehető?
végül megtalálta. a hely kiváló! isten szeme helyeslőn villant,
és a család elvonul, hogy betöltse a térigényét. a teremtő
a vizsgálódás után a földre mutat: ez lesz a kékbolygó alant,
és rendelkezett: az élet költözzön oda, mert az már ott élhető!

Jónás Tamás A gonoszság éneke

Eljutottam az Istenig. Más, amilyennek hirdetik

Üres az arca, nincs is épp. Sorstalan, mondhatni, némiképp.
Tévét néz, Hold a kapcsoló. Nem emberek közé való.
Csodát hagy néha dolgokon. Idegen, pedig vélt rokon.
Félmeztelen, a melle tyúk. Halott talán, a Földbe fúlt.
Taknyos az orra, válla szög. Bedeszkázzák az ördögök.
Olvasgat óriás lapot. Irigyel, mert én hallgatok.
Ereklyét őriz, skalpokat. A spájzban jövőt tartogat.
Unja magát, unalmas is. Ha nem szól, még az is hamis.
Gyanút ültet belém, kapál. Hitem forgatja, fakanál.
Erdőre jár, kiáltozik. Fáj neki, hogy nem változik.
Ásít, ha Bibliát lapoz. Mindent láttamoz, csillagoz.

Fűri Rajmond Ünnepi hangverseny

A csengő sürgetett.

A reflektorok szinte vakítottak.

Sok volt a csillogás, nagy a meleg, a készülődés.

A beszédektől új stílust vártunk.

Hiába. Ez egy esemény, amikor hetvenöt évet él meg egy társaság,

egy zenekar.

Hangjegyeket kellene írni ilyenkor.

Harmóniákat, sok szaladó dallamot.

Pezsgést a húrokon.

Hirtelen kezdtük megunni a sok köszöntést (ami pedig dukál),

hogy halljunk is végre valami muzsikát.

Legyen meg az élmény, ami jár nekünk,

ma és mindig.

Ez a szokás egy barátkozás,

amolyan közös áldozat,

hogy tegyünk közös dolgokat.

Lehet csak vágyom a mesterek sikerére,

akik mindenféle érzést papírra tettek,

hogy onnan előcsalogassák a zenét a hangszereken.

Amúgy ez egy babusgatás a sorok között,

Igyekezet és törekvés:

részesének lenni, és látni-hallani-tudni,

amint a tettek nőnek,

és így rendben levőnek hinni a világot.

Egyszóval isten közelébe jutni,

vagy inkább csinálni istent.

A zenészek jó papok.

1998.; 2018.

Becsey Zsuzsa Zenegomb124

Várkonyi Miklós Szolfézs

A vén diófán gubbaszt egy dodó.
Nevére büszke, úgy hívják: Mimi.
Ha kérdik, hogy van, ennyit szól: szo-szó,
nem is szokása többet mondani.

A kezdő versszak kiváló alap,
két szótag zár le három kurta sort.
Ha lenne nálam itt egy kottalap,
összeállna egy tiszta dúr-akkord.

Az ágra száll a jóképű Lala,
irigyli őt az összes hím dodó.
Mimit dícséri vággyal telt dala –
egy moll-akkordba más lány nem való!

Várkonyi Miklós Lantos

Egy rendezvény dalestjén
díszvendég volt Sebestyén.
Elbűvölte Bertalant,
ahogy játszott, mert a lant
szárnyalt égi magasságba,
fellegek közt utat vágva,
s nyugodalmat nyert alant.

Sok emlék fűz Bertalanhoz:
képzeletem elkalandoz,
tudom, régen is szeretett
gyűjtögetni hangszereket.
Volt egy kobza, ám az osztrák
vámhatáron elkobozták.
Hangszere már nincsen túl sok:
violin- és basszuskulcsok,
és csak néhány bantu rokon
penget laza lanthúrokon.

Fűri Rajmond Cicakő

M. Szabó Mihály Kései búcsú S.-től

A bolond álom

– melyet mi kergettünk –,

ezer sebből vérzett.

Hidd el drágám,

nem vesztettél semmit,

nem oly nagy dolog az élet!

Persze könnyen lehet,

jár csak a szám most is,

tudhatnád már rég,

hogy nem vagyok egy klasszis!

Jobbat érdemeltél volna

– nálamnál ezerszer! –,

mégis elmondtad

hogy szeretsz,

több mint százezerszer.

Mondd, hogy mért szerettél,

mit szerettél rajtam?

Miért vágytál arra,

hogy lelkem kitakarjam?

Mért hitted el nekem

azt, hogy nem szeretlek?

Mért, hogy nem te engem,

téged én temetlek?

Nem jól van ez drágám,

hogy én állok e hantnál!

Hajolnál te fölém,

és sírva káromolnál!

dokk.hu

Emily Dickinson A gomba az növény-lidérc

A gomba az növény-lidérc
Bár este nincs sehol
Reggel egy kucsmaházban áll --
Ahol a Semmi volt

Úgy áll ott, mintha mindig --
Nem tartós karrier
Lassúbb vég ha kígyó szorít --
Volt nincs pitypang-pehely --

Ez ő: növény-zsonglőr
Nem rügy csak mímeli
Pontból tágul a buborék
S a szem már nem leli

Talán a fű örülne ha
Szünetet tartana
Az óvatos nyár titkolt
Balkézről jött fia

Létezik ilyen furcsa arc? --
Anyja is megveti
Természetben hitehagyott? --
Igen, a gombafi


The Mushroom is the Elf of Plants -

The Mushroom is the Elf of Plants -
At Evening, it is not
At Morning, in a Truffled Hut
It stop opon a Spot

As if it tarried always
And yet it’s whole Career
Is shorter than a Snake’s Delay -
And fleeter than a Tare -

’Tis Vegetation’s Juggler -
The Germ of Alibi -
Doth like a Bubble antedate
And like a Bubble, hie -

I feel as if the Grass was pleased
To have it intermit -
This surreptitious Scion
Of Summer’s circumspect.

Had Nature any supple Face
Or could she one contemn -
Had Nature an Apostate -
That Mushroom - it is Him!


Forrás:

http://www.magyarulbabelben.net/works/en/Dickinson%2C_Emily-1830/The_Mushroom_is_the_Elf_of_Plants/hu/71949-A_Gomba_a_Növények_Manója?translationLang=all

Szebeni Sándor VERS, ANNAK, AKIT SZERETEK

Kúsztunk fel köves meredélyen

és ereszkedtünk a völgybe le.
Szemed láttam, mint kutat
távolban fel- felvillanó
s elérhetetlen csúcsokat.

Szél rezzen, gallyat alig ér a lába,
de lúdbőrzik a patak háta tőle,
a magasból levél bukik forogva,
kis ejtőernyő, bágyadtan hull a földre.

Fölszáll a foghatatlan fény,
jön az erdőn a homály.
Sűrű párában sötétül az éj,
de még valamit egyre vár.

És akkor arcod belevillan az éjbe,
másodperc-töredékre.

Könnycsepp az arcodon, ottfeledett,
és a szemed, a szemed, a szemed.
Kék szem, amely örömöt csillant.

Tépett húrok – még szólni akarnak.

Oly halkan dúdolnak a fák,
szavukat figyelni balgaság.
Ketten vigyázzuk amint a nap
a kék égtérbe hág.

A reggel, a nappal, az este!
Lélegzel csillámok sugarán,
összhangzón szétremegve.

Megénekled a hullámzó eget,
a madarakat, az égi vizeket
s hallom a dalt, a lelked dalát,
mely tisztán zeng az énekeden át.

Ó, dallam, te örök vagy és egész,
minden más hang a messzeségbe vész.
Szívünk mélyén zümmög a zene,
világunk szerelmes éneke.

A világot együtt teremtjük
és együtt költünk fölé napot.
A feszülő világ, a mozgó rétegek
rohamát állnunk így rendeltetett.

Egyik élet a másik életet
röpíti föl, vagy rántja semmibe.
Amit elejtünk az végképp elveszik
s meddő szépsége széttörik vele.

Mi szárnyasan születtünk,
egünk fölmérhetetlen.
Mi röptöd elkeríti
színig lebontanám én.
Időd ne lenne fösvény,
kertedig-érő ösvény.

Szívünknek már más dolga van,
torkunknak már más hangja van.
Ritmust igéz, erőt bájol
ereinkben a dobbanás.

Hogyha a szél megkövülne,
megrázzuk majd a levegőt.
Ha a csillagok forrása kiszárad,
mi világítunk az éjszakának.

A némaságban te beszélsz,
éjem s napom veled telik.
Téged példáz a lét s alakot
általad nyer, véled létezik.

Munkában és szerelemben,
örökös létünkben ott a láz,
értünk borul sziromba szépen
ezer gyönyör és vigasztalás.

Egy nap tüze érlelt a tavasznak,
s a csillagok ugyanegy vonzása röpít.
A föld szagát, a harmatot
és minden illó illatot
együtt lélegzel velem.

Hát ne csukódj, ne zárulj te rózsa!
Kelyhedben tavak, tengerek,
szirmaidon arany tüzek.
Szítsd tüzeimet lágy leheleteddel,
lángéltető fényük, ha fogy is, maradjon.

A földhöz gyakran lehajoltunk,
nem úgy, mint ki csupán csak kutat,
s szemünk elől nem vesztettük
leendő földünk sohasem.

Örökül nyertük a megtartás erejét,
mint idomait a kristály,
erezetét a márvány,
virág-figuráit a zúzmara.

Gyűjtsük és őrizzük minden alakzatát
a földi létnek, hogy magunk formáljuk ki
és adjuk tovább.

Ez őriz meg hibátlanul,
hogy átérjünk a sarló-éveken,
ez tart meg minket és ez viszi tovább
a lényegünk, mit futtunkban adtunk át.

Ha napunk lehull a láthatáron
nem újulhatunk sugarán, de zöld szín
majd zsendül reggelével,
hoz új nagy fényt, mely visszatér
s ragyog emlékezetünkben erősebben,
mint szemünkben a nap.

Egyszer elalszunk mi is, de álmodunk tovább.
Tán megíratlan verssé fordul bennünk a világ.
Névtelenek vagyunk, de halhatatlanok,
mint a szelek, a tengerek, a csillagok.

Bebábozódunk kábulatba, kékbe,
egy semmiségbe és a mindenségbe.