Szomorúan áll az öregember. Keskenyre aszott válla majd' 80
év gondjától görnyedt. Arcán a mély árkok apró ráncoknak láttatják a
barázdákat. Tétován ácsorog, bal lábát lépésre emeli, mintha menni készülne,
majd mégis inkább visszateszi a másik mellé. A szél belekap ősz hajába,
kimarkol egy tincset, meglengeti, majd hanyagul a szemébe dobja. Lassan emeli
göcsörtös kezét az öreg, hogy megigazítsa. Nem fontos. Nem is sürgős. A sürgős
az lenne, hogy bemenjen azon a nagy ajtón, ott szemben.
De mit mondjon, ha bemegy? Nem hozott virágot. Sem csokit,
sem befőttet. Elfogyott a pénze. És azt sem tudja, kell-e még. Mi van, ha nem
kell már Zsuzsikának? Soha többé....
Pedig hogy szereti a csokit a Zsuzsika. A nugátos a
kedvence. Hogy csillog a szeme, mikor olyat hoz haza neki. Az ő Zsuzsikájának.
Apósa mindig Zsuzsannának szólította, anyósa Zsuzsára
rövidítette, de ő becézve szereti. Nem is szólítja máshogy ötvennégy éve, csak
így: Zsuzsikám.
Mosolygós, gömbölyű, hajdan fekete, mára már fehér hajú
szerelmét. Feleségét. Egyetlen kincsét.
De mi van, ha már nincs is ott? A doktor tegnap azt mondta,
talán még egy nap. Vagy kettő. A szíve, azt mondja a doktor. Elfáradt a szíve.
Nem csoda, persze, januárban töltötte a hetvenhatot, és lustálkodásra sosem
volt ideje, mióta csak ismerte. A háború utáni nehéz évek, aztán jöttek sorra a
gyerekek, később meg az unokák. S az ő házuk mindig olyan volt, mint a
patyolat, az asztalon minden délben meleg ebéd, a kertjük csupa virág - mert
ezt a Zsuzsika így szereti. Ő meg a Zsuzsikát szereti így. Ötvennégy éve
egyfolytában.
Első látásra szeretett bele akkor, de ma is ugyanúgy érez.
Nem, nem csak szereti a feleségét, ő bizony szerelmes belé. Ha behunyja a
szemét, most is érzi kérges tenyerén az asszony bőrének selymességét. Hogy
kacagnának az unokák, ha megtudnák, hogy ők még most is szoktak szerelmeskedni!
Most... Nem olyan rég, persze. Az ismerős borzongás a tarkójánál indult, s
végigfutott hajlott gerincén. Gyorsan körülnézett, nem látta-e meg valaki
illetlen gondolatait.
De csak a szél susogott a fülébe: indulj már! Tett egy
bizonytalan lépést előre, majd még egyet, s megtorpant újra. Zsuzsika vár! Még
egyet lépett. Na, megy ez. Mint a virágszirmokat tépdeső szerelmesek, számolta
a lépéseket: vár, nem vár, vár, nem vár...
Csak egy ágy van a szobában, ezt Karcsi intézte. Persze, a
mama kedvence, akinek mindig készült friss almás pite. Karcsi virágot is hozott
tegnap, s kérdezte, van-e pénze. Van, persze, mondta, de csak egy százas volt a
zsebében. A nyugdíját odaadta a doktornak, gyógyítsa meg az ő Zsuzsikáját. S ha
mégse? Ha üres már a szoba? Meg kell tudnia.
Kezét a kilincsre tette, s óvatosan, nagyon halkan nyitotta
meg résnyire az ajtót. Mérhetetlen, lélegzetelállító megkönnyebbülés lett úrrá
rajta. Itt van. Még itt van.
Belépett, leült az ágy mellé a székre. Milyen szép, amikor
alszik! Pedig most nem is mosolyog álmában, ahogy szokott. Szép fehér a haja.
Be akarta festeni, de ő azt mondta neki, szerinte szexis az ősz haj. Ezen jót
kacagott Zsuzsika, és fehéren hagyta.
Milyen puha a keze... olyan gyengéd és kedves a simogatása,
mint senki másé. Csak a szemét nyitná ki! Istenem, add, hogy kinyissa a szemét!
Ő is összeszorította az övét, remélve, hogy amikor kinyitja, Zsuzsika
mosolyogva néz majd rá.
De hiába, a felesége csak aludt csendesen.
Lassan besötétedett, a nővér néha benézett, kérdezett is
valamit, de ő nem értette pontosan, hát inkább hallgatott. Éjfél után
elbóbiskolt egy kicsit, álmában a gyerekekről beszélgették, s hogy kinyílik-e
szombatra az orgona.
Halk sóhajtásra ébredt, de nem tudta volna megmondani,
melyikük sóhajtott. A gyér lámpafényben rettegve figyelte, emelkedik-e még a
takaró felesége mellkasán.
Mellkas! Micsoda hülye szó! Az ő Zsuzsikájának keble van,
nem is akármilyen, gömbölyű és gyönyörű... csak éppen nem mozdul rajta a
takaró...
Hiába nézi meredten, meg se rezzen. Apró könnycsepp araszolt
végig a szemét a szájával összekötő ráncban,
Hát jó, ha te mégy, én is - mondta.
Szép halkan levetkőzött, ruháját rendesen összehajtogatta és
a székre tette, Zsuzsika nem szereti a rendetlenséget.
Bebújt a takaró alá, asszonyát az oldalára fordította, hogy
jobban elférjenek. Törékeny vállát átkarolta, arcát a puha, fehér tincsek közé
temette, szemét szorosra zárta. És várt.
Nagyon szép!
VálaszTörlés