Karaffa Gyula Vigyél magaddal

Meleg nyarunk volt. A kaszárnya ablaka sarkig kitárva sem tudta a megrekedt, fülledt levegőt kisöpörni az emeletesre összepakolt ágyak nyikorgó lábai közül. Napjaink monoton egyhangúsággal teltek, szigorú napirend és parancs szerint. Éjszaka a nyikorgó ágyakon az otthonról, a szeretteinkről álmodozva forgolódtunk. Ki a puha, illatos ágynemű után, ki a gőzölgő kedvenc étele után, ki a szerelme után sóhajtozott vágyakozva, várva, hogy a meleggel együtt letelik végre a ránk kimért másfél év is. Egy napon kultúros törzsőrmesterünk lépett körletünkbe:

-No, emberek! Megkérdezem, ki az,

aki szeretne kiszabadulni kicsit a laktanyából?

Szinte egy emberként üvöltött fel a szakasz:

-Én! Én is!

-Arról van szó, hogy Cégénydányádon van egy lánynevelő intézet. A vezetője régi ismerősöm, aki megemlítette, a gyerekek örülnének, ha egyszer ellátogatnánk hozzájuk egy hétvégén. Lehetőleg egy egész napra. Munkát nem kell végezni, csak a lányokkal együtt részt venni az általuk szervezett programokban. Már nagyon készülnek ám! Várják a katona „bácsikat”!

Mindnyájan lázas izgalommal kezdtünk a készülődésbe. Tiszta egyenruhát vételeztünk az ellátó tiszttől, bakancsot takarítottunk, körletet rendeztünk, ha „hazaérünk”, ne padlósikálással kelljen befejeznünk a napot. 

A laktanya igen bőkezű ajándékot készített össze a lányoknak. Bár katonás logikával, de valóban ésszerű dolgokat vittünk magunkkal: Több zsák krumplit, „madárlátta” katonakonzerveket, takarókat, apró szekrényeket, társasjátékokat. Mindezt felpakoltuk egy öreg Csepel teherautóra, amelyiken nekünk is el kellett még férnünk. Az utazás a zsúfoltság, a zötykölődés ellenére is vidáman telt, számunkra ismeretlen utakon, még sosem látott falvakon vezetett végig. Megérkezésünket valóban örömmel várták. Az intézet kapujában tízesével álltak a lakók, óvodáskorúaktól a nyolcadik osztályos iskolás lányokig. A barátkozás, a beszélgetés könnyen indult meg közöttünk, mindegyikőnk azonnal három-négy önkéntes „kísérőt” kapott, akiket a nap végéig „levakarni” sem lehetett volna magunkról. Az ajándékokat apró kiáltásokkal, nevetve fogadták. A krumplit, konzerveket, takarókat, szekrényeket helyükre raktuk. A játékokat azonnal kiterítették az asztalokra s ki ezzel, ki azzal a játékkal kezdett új élmények, új kalandok kipróbálásába. Az igazgató ajánlatára a falu iskolájába vonultunk át ebédre. A sétaút alatt lakodalmas menet hömpölygött végig a főutcán, felszalagozott botú vőféllyel, a közös jövőt akaró ifjú párral, danolászó lakodalmi néppel, cintányéros, szaxofonos, hegedűs zenészekkel. Teli üvegekkel kínáltak bennünket is a vonulók, minden effélétől elzárt „szegény” katonákat, s ha meghúztuk netán egy-egy korty erejéig a felénk nyújtott flaskát, hát törzsőrmesterünk félrefordította fejét. Az iskolaudvaron legnagyobb meglepetésünkre szinte a falu egész lakossága bennünket várt már. Itt terítettek a nagyszámú gyülekezetnek. Az ebéd igen finomra sikeredett, és bőségesen jutott mindenkinek. A közös falatozás megelégedett hangjai zeneként csenghettek a szakácsnők fülében, mert mosolygósan kínáltak még.  Aztán kezdetét vette a víg forgatag, akadályversenyek, fogócskázás, játék, játék, játék. Bár még magasan járt a nap, de a tábortüzet most kellett meggyújtanunk, hiszen időnk rövidre szabott volt. Hatalmas fahasábokból épült a máglya, tüze az égig ért s körötte csendes áhítattal lesték a lányok a pattogó szikrákat.

Hozzám egy első osztályos, fekete szemű, hosszú copfos kis cigánylány ragaszkodott a legjobban, szinte az egész idő alatt el nem engedte volna a kezemet, bármerre is jártunk, bármit is csináltunk; szorította, mintha az élete is a kezemtől, ettől a neki felnőtt, meleg katonakéztől függött volna.  Bár nem sokat beszélgettünk együtt, mégis mintha egymáshoz tartoztunk volna, mintha régtől ismertük volna egymást. A játék elcsendesedett, a tábortűz elhamvadt, parazsa szelíd sustorgással köszönt el nézőseregétől. Feladatát elvégezte. Melegséggel töltötte tele az apró szemek tulajdonosainak lelkét s a mienkét is. 

Visszaballagtunk az intézetbe kocsinkhoz, indulnunk kellett, ha nem késő este akartunk visszaérni a laktanyába. A búcsúzkodás fájdalmasra sikeredett, egyikünket sem akart elereszteni a ránk akaszkodó kis „kullancs”-lány.

-Vigyél magaddal!  - mondta nekem a feketeszemű cigánylány.

-Vigyél magaddal! – zúgott a hazaúton végig a fülemben a könyörgés. Talán ezért, talán valami másért, amit még nem tudtunk megmagyarázni magunknak, de a visszautat alkohol nélküli részegségben, vad énekléssel töltöttük, a sírást sem szégyellve egymás előtt.

Talán a lányok a búcsút, a „szakítást” hamar kiheverték. Reménykedem benne. Hiszen hozzászoktak már az örökös csalódáshoz. De hogy közülünk sokan aznap értünk felnőtté, férfivá, emberré, az bizonyos!

Magánkozmosz (Balatonfüred, 2006),
dokk.hu

    

A fej Felütés Fűri Mária Válasz Fűri Rajmond

Felütés

A fej magára vonta a figyelmemet. Különös, szinte földöntúli érzés futott rajtam át, ahogy a nedves agyagra néztem. Ismeretlen, szép, de nem túl szép női arc. Az utcán jött velem szembe, mondta a készítője. Nem voltam féltékeny természet, nem kutakodtam, igazat mond-e. Inkább büszkeséget éreztem, hogy hatni képes. Egy nagytakarításnál hordtuk kifelé az agyagszobrokat. Anyát is viszem, mondta a fiam. Az nem én vagyok, mondtam; azt hiszem, nem beszéltünk erről többet. A kiszáradt agyag már nem érintett meg, kicsit megváltozott. Ma véletlenül rápillantottam. De szép, gondoltam megint, bár a transzcendens élmény mérsékeltebb volt, mint annakidején, közvetlenül a készítés után.

Válasz

Szoborni" a modellt lehet közvetlen részvételével, és lehet felidézve, néhány "ülés" vagy találkozás után. Amikor erről nyilatkozott a mester, próbára határoztam el magamat. Gyakorlatlanságom a kész portrén rögtön kiütközött, miután az egyszeri szemrevétel sem volt tudatosan működő, és a próbálkozásokra sem térhettem ki az egyszeri találkozás után. Az, hogy bizonyos formáit elfogadhatónak lehetett mondani, az már eredménynek volt tekinthető. Hasonló próbálkozásra aztán nem került sor, és a beszerzett agyagom is elfogyott. Az improvizált arcok valóságát tetszőlegesen állapíthattam meg, azt fogadva el igaznak, ami sikeredett a mintázás során. A gondolati "mintázás" annál inkább lett érdekes, jóllehet az alakító események "elkészítésére" csak ritkán fordítottam figyelmet és időt meg tapasztalatot. Miután az ilyen gyakorlás telis-tele van jónál jobb élvezetekkel és belátásokkal, folyamatosan gyűlik az "anyagom", és a lassúsággal nem sokat törődök. Színészek figyelik az embereket hasonlóan, hogy beépítsék a látottakat színpadi alakjaikba. Nekem elég, ha egy lehetséges történet darabka lesz összevethető a korábbi magyarázatommal az érintett vonás, jellemző magatartás mibenlétét, értékét, létrejöttét illetően. Hosszú tanulásra rendezkedtem be, mivel a "tanáraimmal" való korábbi rendszeres "érintkezés" - a tanórák száma -  alaposan megritkult. A képzelet viszont annál elevenebb és "dolgosabb" lett, nem kis örömömre. A puzzle teljesebbé válása gyönyörködést is lehetővé tehet.

Film Felütés, válasz 1.

Felütés Fűri Mária

Igaz, hogy van a filmnek néhány mondata, néhány kockája, ami alapján jogos a felvetés, hogy kurzusfilm. Pl. a magyar nyelv használatának -- amelyet a 12 pont nem is tartalmaz -- aránytalan túlhangsúlyozása. De nem lehet elvitatni tőle, hogy van atmoszférája, telítve forradalmi, pozitív tömegpszichózissal. Hasonló ahhoz, amelyet egy volt, idősebb kolléganőm osztott meg velem 56-ról. Azt mondta, lehet, hogy az első nap után történtek borzasztó dolgok, de az első nap eufóriáját nem lehet elfelejteni. 

Válasz Fűri Rajmond

Nekem a Saul fia c. film atmoszféra teremtő ereje jutott eszembe, nem először, magyar filmet látva. A Semmelweis-ről készült moziban is ezt véltem viszontláthatónak, ahogy a Hadik opusz kapcsán is erre kaptam - nyilván önmegerősítésként is - igazolást. A tömegjelenetek valóságossága az időbeli visszailleszkedést, az időutazás lehetőségét mindhárom filmben segíteni volt hivatott. A kamerahasználat és a vágások ritmusa, ahogy a világítások és a közelképek hossza és egymásutánja, nyilván együtt a szövegekkel, az elhangzó beszéddel, mindhárom filmben jól szolgálta a miliő teremtési igyekezetet.

Csak a holokauszt filmnél nem hiányzottak történelmi ismeretek a bemutatásból, és a dramaturgiai törekvéseket sem kellett értelmeznem, a feltételezett alkotói közlendő megvalósulásából, hatásából, Azt, hogy "mi magyarok" milyen teljesítményt vagyunk képesek felmutatni (Semmelweis, Hadik) és mit éltünk meg nemzetként, mondhatni egységesen (Most vagy soha) történelmünk adott időszakában, annak be- és megmutatása, átélhetően, ha volt ilyen "üzenete" a filmeknek, az hosszabb értékelést érdemelne. Hogy nem teljesen sikertelen ennek a közlésnek az eljuttatása a nézőhöz, az megállapítható. Nemzetközi megítélésünk kritikáját és annak vitatását, különösen pedig a valós értékeink elfogadtatását ilyen úton elérni, számomra igen verejtékes próbálkozásnak tűnik, kétséges kimenetellel.Schiff András és a BFZ ismertsége, Krasznahorkai László díja sokkal nagyobb értéket képviselnek ebben az ügyben. A tömeghatás kialakulása (Most vagy soha) megértéséhez és az átélés lehetőségéhez juttatni a film nézőit tisztes szándék, egyben óriási feladat. Film útján ezt elérni művészi bravúr. Nemes Jeles László filmje az ilyen megértés és átélés dolgában nagyon magasra helyezte az alkotói mércét. Elismerésre méltó a hasonló igyekezet is önmagában, függetlenül annak sikerességétől.

Felütés Fűri Mária Válasz Fűri Rajmond Szituációs gyakorlatok

Felütés

Egyetlen kötetemben két vers verte ki a biztosítékot. Egyik a barátok és ismerősök, másik a kollégák között. Szituációs 'gyakorlatok' voltak, nem gondoltam, hogy ilyen következménye lesz, mindenesetre nagyon tanulságos volt. Azt sem mondhatom, hogy néhanap ez nem történik meg velem is. Mert 'magunkra venni' valamit nem a szerző, hanem saját magunk okán történik, leginkább. És mit lehet tenni? Csak azért nem megírni valamit, mert lesz, akit érzékenyen érint? Ugyan... Valahogy el kell viselnünk mind az írás, mind az olvasás következményeit.

Válasz

Az író-olvasó örömére példát láttam egy felolvasáson. A szerző maga is pukkadozott volna, ha sikertelen marad nevetése visszafojtásának kísérlete. Így pedig, hogy jól látható volt az általa írottak olvasásának rá kifejtett és általa átélt hatása, csak fokozódott a szövegben rejlő humor, ahogy a színészek szövegmondását árnyaló, különben tiltott, saját benyomások erősíteni tudják a nézők átélését, miután példát kapnak annak kifejezésére, és felhívást a közös tetszésre. A lehetséges benyomásokat elválasztani majdnem kötelező, és majdnem automatikus. Ezt drámai énünk nagyon élvezheti. Komédiába jutni tragikusan, az valami rendkívüli élmény lehet. "Géza bácsi" mondta infarktusából gyógyulásáról, hogy micsoda megpróbáltatást jelentett számára a hideg-forró vizes zuhany alatti állás, mint terápia: az egyikbe be, a másikba át, és vissza. A magunk keltette képzetek őrzik az egészségünket, ha van merszünk és időnk végiggondolni a lehetséges "hullámokat", amiket közzétett szövegünk indukálhatott olvasóiban. Az esetleges siker, persze, mindent megkönnyít, ami ide sorolható.

Kántor Zsolt (1958 – 2023) A szitakötő szárnya

Papír vékonyka megnyugvás. A tegnap most válhat újra írhatóvá, amikor elmúlt. Képkockánként kezeli a traumát. Szimbólumok feslenek fel. Kópiák és didaktika. Mutatja a fotókat a szitakötő zseniális szárnyáról, amelybe bele van gravírozva a szivárvány, az égbolt és a virágos rét. Ez a repülési alkalmatosság egy archivált régészeti skanzen. A megbánás hajléka. Fejtegeti filozófiáját a hálóőr. Ornamentika, sokszálú tapintat. Aminek az architektúrája lexikális. Tényleg tartalmazza a múlt dagerrotípiáit, ha kinagyítod a szárny rétegeit, a benne összepréselt fotocellákkal, tükörszobákkal. Nem elég fölszakítani az első réteget, a második tépés még fantasztikusabb, mint hinnéd. A mélye, a töve van ott. A história fantomja. A szitakötő kis agya ebből semmit nem regisztrál, csak röpdös a víz felett, mint egy élő, tudattalan raktár. Ott vannak az ősi beszéd széthulló roncsai a testében. A figyelem – megállítja az önmagában tovahaladót – rögzíti a mozzanatot. Az idő pompáját. A megismerés pillanatnyilag persze nem tud behatolni az időbe. Töredék és végtelen foszlás. Az óceán még föltáratlan kontextus. A memória a mimózák parkja. Szeretnél belenyúlni a fejébe, a tudatáramai közé, hogy helyrebillentsd a nyelvezetét. Elhat a dobhártyákon túlra, ahogy kiabál a butaság a szomszédasszonyból. Erről ennyit, nincs jelentősége, mi történik, csak beszélje el, kedves krupié. És itt a szitakötő kézírása olvashatatlanná válik, mint Delouze párnáján a sokatmondó jelfolyam.

(Must, Digitális kalamáris, Szarvas, 2015.)

Garai Péter Sándor Szilencium után

Kiskoromban amikor a mozi játszotta láttuk a POPEY c. mozit a hugommal és az apukámmal amikor még egész kicsik voltunk. Az apukámnak a valóságban úgy emlékszem majdnem olyan vastag volt az alkarja mint Popeynek a filmben csak nem volt rajta vasmacska tetoválás. Robert Altman aki a filmet rendezte a Popey után sokáig nem kapott újabb munkát akkorát bukott a film anyagilag a pénztáraknál és később se lett belőle kult kategória de nekem tetszett úgy ahogy volt és erről akkoriban semmit se tudtam(nem olvastuk a Filmvilágot). Még most is tetszik benne hogy egy családi mozit így kiforditott magából és Altman miután megint rendezett az évekig tartó szilencium után ott folytatta ahol abbahagyta de mégis valami megváltozott a filmnyelven amit később beszélt mintha még több rétege lenne vagy csak populárisabb közérthetően is fogalmaz amitől nem lesz kevesebb ellenkezőleg. Szeretem a késői Altman filmeket. Különös hogy az egyik zenei motívum ami az egyik kedvencem(időről időre felbukkan) a Suicide is painless című is Altmanhoz kötődik. A testvére (vagy a fia?) írta a humanista háborús eposzhoz amivel mozis karrierje indult. A vastag alkar rátetoválva vasmacska alatta szalagon szaggatott vonalú írás 'Suicide is painless'. Kilépve a napsütésbe ami akkor szikrázik leginkább a világon amikor kilépsz a Mártírok útján a nyolcvanas évek derekán a Bem moziból hunyorogva az átmenettől éles vágás a  mozi sötétje a szemed ahogy megszokja a fényt - az idő robog - kétütemű autók szmogjába fellélegzel hallod ahogy a villamos a kanyarba befordul fém sikít fémen megszomjazva a pattogatott kukorica sójatól a szádban emúlhatatlan tündöklő mozis élmény még ott kavarog a retinád mögött az agyadban mosolyogsz

garai péter sándor A fák honfoglalása

Valami történt a mi utcánkban. Fák nőttek benne. Reggelre kelve azt tapasztaltuk hogy kierdősődött az út közepén. A parkoló autók nem tudnak hol kifarolni belőle. Néhány nagyobb tölgy gyökere felnyomta a betont amitől a parkoló autók hátulja felemelkedett mint egy elhajított matchbox autó a felgyürt szőnyegen. A fauna is rögtön megjelent. Madarak fészkeltek az ágak közt. Mókusok róhangáltak a fák törzsein. Bogarak repdestek szárnyuk csillog a betűző fénypászmák varázslatos pillanatain. A madárdal zümmögés szimfónia betölti lelkünk. A második nap ugy tűnt mindez elveszett. Az önkormányzat és az állam gyorsított eljárásban döntött úgy hogy ez nem maradhat. Milyen precedens lenne. A polgárok érdekei. Megjelentek kopasz markos legények motoros láncfűrésszel és baltával majd azon nyomban elkezdték kivágni és kamionokra hordani kivágott varázserdőt. Mire a nap nyugovóra tért nem maradt a mi utcánkban végestelen végig csak kivágott csonkok törött ágak es dögevők. Másnap amikor a szerv ismét megjelent hogy végrehajtsák az utca teljes rehabilitációját és kiforgassák a megmaradt tönköket átadva az utcát a forgalomnak meglepve tapasztalták hogy az erdő újra kinőtt maga teljességében pompázva mintha 'mi se történt volna tegnap. Az állatok visszaköltöztek és tették serény de látszólag értelmetlen dolguk ami után naphosszat lófráltak majd este álomra hajtották fejük míg mások dolguk után jártak-keltek szintén értelmetlen hiábavalóan. A szerv sokaig csak állt és nézte csóválta fejét majd újabb bizottság alakult amely az új fejlemények tükrében majd határozatot hoz

2023.02.22.

Fűri Mária Felütés Fűri Rajmond Válasz Terek

Felütés

A királykisasszonynak volt időnként olyan álma, hogy a lépcső, amin felért, hirtelen megnőtt, és nem mert elindulni lefelé. Visszatérő álom volt. Ahogy az is, hogy a felnőtt gyerekei, és a felnőtt patronáltjai  három év körüli kisgyermekké változnak. A legújabb pedig gyerekkora színhelyének portája volt: megkezdték az átalakítását úgy, hogy neki abban része nem volt, és fizikai fájdalmat okozott a tér szűkülése. Tudja, hogy ez nem az utolsó ilyen álom. De álom nélküli látomása is volt, nem sok, egyik kezén meg tudta számolni; nem kóros, mert 'adekvát', erős érzelmi felindulást követő. Mindenesetre örült, hogy nem maradt ki az életéből, mert ez viszont a tér tágulásával járt együtt. Milyen is az a tér, ami hol tágul, hol szűkül? Az 'Alice csodaországban' jutott eszébe, ahol a főhős hol parányi volt, hol óriás, és a legváltozatosabb 'díszletek' között találta önmagát. Igaz, utólag kiderült az egész történetről, hogy álom, ami enyhe csalódást okozott. De az író nem kockáztathatta személyes szabadságát, szankciókat az esetleges fantazmagóriákat követően, egyszerűbb volt azt mondani, hogy amit írt, az álom. Mivel matematikus volt, tudta, hogy egyes képletek mögött különleges világok rejtőznek, ezért is küszködött néhány matematikus-társa idegösszeroppanással; ő ehelyett inkább sajátos világában lelt menedéket.

Válasz

A királyfi nagyon szerette a királykisasszony álmodozásait. Olyankor beszélgetés közben azt vette észre, hogy a királykisasszony beszéde félbeszakad, és tekintete a távolba merevedik, mint aki egy messze látott dolgot követ, erősen figyelve annak minden kis apró rezdülését. Ilyenkor a királykisasszony azt sem hallotta, amit a királyfi mondott neki. Vagy hallotta, de nem figyelt a hallottakra, mint aki ott sincs. A királyfi nem vette sértésnek ezt a viselkedést, annak minden furcsaságával és megmagyarázhatatlanságával együtt illetve ezek ellenére. Beleképzelte magát a királykisasszony helyzetébe, és nagyon megtetszett neki a játék vagy micsoda, hogy egyszerre lehet jelen több helyen, ráadásul úgy, hogy alig látszik meg rajta ez a sokfelé tett kalandozás. Rájött ugyanis, hogy ezt a "több helyen egyszerre létet" meg tudja tenni úgy is, hogy azt más észre sem veheti rajta. Azon elgondolkodott azért, hogy a királykisasszony "több helyen egyszerre léte" miért látszik meg rajta azonnal, és arra a következtetésre jutott, hogy lehet, hogy a királykisasszonynak sikerült valakivel vagy valamivel találkoznia egy olyan másik helyen, ahová "betért", amikor figyelme elkalandozott, és rajta meg is látszott ez az "alibi". Aztán azt a lehetőséget is meggondolta, hogy az "alibi" - vagyis a "máshol lét"-  olyan érzéseket keltett a királykisasszonyban, amik képesek voltak fogva tartani, pusztán azzal, hogy unta az akkori helyzetét, amiben éppen része volt, és le is mondott arról, hogy a jelene körülményeivel szórakoztassa, lefoglalja magát. A királykisasszony önhipnózisa sokára jutott a királyfinak eszébe, mert az elég ritka jelenség, és arról még a szakemberek sem sokat nyilatkoztak eddig a munkáikban. Maradt magyarázatnak a mese meg az, amiről sokat hallott és olvasott: az extázis, amit megél nő és férfi, amikor megajándékozzák egymást a kiterjesztéssel, amiben ki tudja, hogy hány helyen és módon tudnak jelen lenni és ugyanakkor mindenüket megújítani. De a mese ilyen erejéről csak a felismerés állt a rendelkezésére, és az elhatározás: meg fogja tanítani a királykisasszonyt arra, hogy álmodozását éberen folytassa, hogy azt ne láthassa meg rajta senki. Hacsak nem ő lesz az, akit a királykisasszony fog megtanítani az "alibi"- a "máshol lét" - ilyen tökéletes kivitelezésére, amikor a nyitott szemek mögött az ember máshova néz, mint ahova látni képzelik azok, akik akkor ránéznek. Elhatározta azt is, hogy előveszi a mesekönyveit, és Lewis Carroll hősével is megismerkedik. Ha arról olvasna, hogy a lányok mese iránti különleges fogékonysága a nőiességük egyik megnyilvánulása, akkor, mint mondta: "sztornó az egész". A szerelem nem mese, de el lehet benne merülni mélyen. Abban maradt magával, hogy közeli a nagykorúsága.

Garai Péter Sándor Kafka és tengerpart

Először elolvastam a Kafkát a tengerpartont ami tetszett majdnem végig a háromnegyedéig vagy ilyesmi de aztán valahol a vége felé elromlott amiért azt gondoltam kár érte és elveszítettem a lelkesedésem majdnem egy évig. Aztán találtam munka közben egy másik írótól a firenzei varázslónőt aminek olvasását nagyban könnyítette az ideális környezet hiszen mit lehet csinálni egy majdnem kihalt fás-kék eges fehér felhős strandon ha nem a vízben vagy vagy lángost fagyit főtt kukoricát eszel hideg sört kortyolsz hozzá mint olvasol. Aztán gyors egymás utánban elolvastam a norvég erdőt a kormányzó halálát az  ezerkülöncszáznyolcavnnégyet a tánc tánc táncot és akkor már tudatosan választva a birkakergető nagy kalandot és vissza a jövőbe végül a hallgasd a szél dalát/flipper 1973-at (megérint az előszó) olvasom szimultán a kelet/nyugattal a másik írótól mert közelít az ősz és őszi erdei sétákat akarok tenni ismert és sosem látogatott távoli tájakon. Eztán majd időrendben haladok lineárisan a kezdetektől a vég felé ahogy az megszokott. Egyiket a másik után gondolom

Fűri Mária II. Erzsébet

II. Erzsébet olyan sokáig élt, és olyan emblematikus figura volt, hogy mindenki kialakított róla egy képet. Még ma is, amikor a Hamupipőkében még a tündér is fiatal, hogy a film eladhatóbb legyen, még ma is tudott hatni az ő öregkori eleganciája. Nyilván nem mindenkire. Vannak sokan, akiknek a szemében az alkotmányos monarchia vörös posztó, akik úgy gondolják, miért kell konzerválni ha csak a protokoll erejéig is, olyan elavult berendezkedést, mint a királyság. Rossz felől közelítenek. A kiválasztottság igénye bennünk él. A mindenki egyenlő (ha másért nem, mert születünk és meghalunk) megingathatatlan érzésünk mellett ugyanolyan erősen hordozzuk azt is, hogy egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk, különlegesek és pótolhatatlanok.  Be kell állnunk a mindennapi csatározásokba, és meg kell állnunk időnként.

Van egy mondóka (Miklósi-Vári Katinka prédikációjából): Árnyék mögött fény ragyog,/Nagyobb mögött még nagyobb,/Amire nézek, az vagyok.
Valami távolabbra kell néznünk időnként, hogy ne veszítsük el a fényt, valami olyanra, ami már elveszítette a lándzsát és a páncélt, és ideiglenesen a trón fényében tündököl. Álljunk meg néha, akkor is, ha nehezen megy, a hetedik napon.
Ahol megtartottak valamit a vértől megsikált hagyományból, van hetedik napjuk. Ahol a mindennapi csatározások része minden, azoknak nincs.

Galilei Párbeszédek

"SALVIATI. Nézd, Simplicio, mi itt bizalmas megbeszéléseket folytatunk, hogy bizonyos igazságoknak nyomára jussunk. Nem veszem rossznéven, ha rámutatsz tévedéseimre; ha nem értettem volna meg, amit Arisztotelész mondani akar, csak vesd nyugodtan szememre, hálás leszek érte. De engedd meg, hogy részletesen kifejtsem gondolataimat, és válaszoljak egyet és mást legutóbbi szavaidra. A logika, mint nagyon jól tudod, a filozófia hangszere. Lehet valaki kiváló hangszerkészítő anélkül, hogy hangszerén játszani tudna; hasonlóképpen lehet valaki nagy a logika megalkotásában anélkül, hogy elegendő készséggel rendelkeznék a logika alkalmazásához, éppen úgy, mint ahogy sokan vannak, akik elő tudják ujjaikon számlálni a poétika törvényeit anélkül, hogy képesek volnának akár csak négy verssort is összehozni. Mások meg hiába ismerik Leonardo da Vinci összes előírásait, mégis zavarba jönnének, ha egy zsámolyt kellene lefesteniök. Nem attól tanulunk meg valamely hangszeren játszani, aki a hangszer készítéséhez ért, hanem attól, aki a hangszeren játszani tud. A költészetet a költők állandó olvasása által ismerhetjük meg, a festés készségét állandó festés és rajzolás által lehet elsajátítani; a bizonyítást is olyan könyvek olvasása által tanulhatjuk meg, melyekben számos bizonyítást találunk, ha azok a könyvek matematikaiak és nem logikaiak."

https://mek.oszk.hu/00500/00557/00557.htm

Jónás Tamás A kisfiú, akit bekapott a halál (részlet)

...

A kisfiú a szülei szobájában talált egy nagy tükröt. Az öreg, az első nagymamától örökölt szekrény mögé állították, de még ott is a falnak fordítva. A kisfiú nagy nehezen elhúzta a szekrényt, s még nagyobb munkával a tükröt is előrángatta, majd elfektette a szőnyegen, rámászott, négykézláb állva nézegette magát. Szülei sétálni mentek, akkor halt meg a másik, a második nagymamája is, arról beszélgettek, vagy arról, hogy anyuka miért szeret egy másik bácsit, nem lehetett tudni, de kettesben akartak valamiért sétálni. A kisfiú rég sejtette már, hogy valami van az öreg szekrény mögött.

Négykézláb állt a hatalmas tükrön, és nézte magát. Hosszú haja az arca elé esett, azt ingatta, mintha hinta lenne, amikor a tükör hirtelen megrepedt alatta. A kisfiú ijedten felugrott, de már késő volt: a tükörképe ott maradt a repedt tükörben. A kisfiú várt. Sokáig várt. De nem történt semmi. A tükörkép nem mozdult. Akkor odébb tolta egy kicsit a tükröt, lábbal, de a tükörben ragadt kép már nem változott. Ugyanazt a kisfiút mutatta, ugyanazt a plafont. Olyan volt már, mint egy hatalmas fotó, nem tükör.

....

Jónás Tamás -- Beck Zoltán

talajgyakorlatok című kötetéből

Savaria University Press

Szombathely -- 2021

Mórotz Krisztina Látod a képben a képet?

(részletek)

Anyámról mindig kis képek, villanások jutnak eszembe, például a múzeumok hidege, ahogy egyenes tartással megy egyik képtől a másikig, a karját kinyújtja, kicsit rebben csak, mint törött madár szárnya, úgy mutatja és magyarázza a perspektívát egy képnél Miért fontos, miért más az alma? lejjebb van, mint a többi, mondtam én és leesik. Miért esik le? görbe az asztal. A felelet teljesen kiábrándította. Hétévesen azt vártam mindig, hogy mikor nyalja le az egyik képről a festéket. Emlékszem az olívzöld ruhájára, a Bözsi nénivel varratta (mindenhol vannak Bözsi nénik), ez a ruha húsz év hordás után az enyém lett, mindig azt mondta, hogy az anyag minősége legyen a legfontosabb... A szeplős arcommal, nagy bogárszemeimmel néztem fel rá. A múzeumokban nem Csontváryt figyeltem azoktól a hatalmas képektől féltem. A szobroknál már nem volt anyám mintha eltűnt volna itt "faragtam én" Borsos Miklós volt a kedvencem. A fejétől, ami egy gömb volt soha nem lehetett elráncigálni. (A szobrok indítottak el bennem egy különleges képi világot és a festmények, ezekből építkezem.)  Emlékszem olyan pillanatokra is, amikor már nagyon kellett pisilnem és féltem, hogy bemegy a legújabb kárókockás harisnyámba. Kihangsúlyozom a színeket, a formákat, mert anyámat színek között láttam. Mert fontos volt, hogy a lábamon zöld piros kockás harisnya legyen. Ez később tökéletesen belém nevelődött, míg le nem vetettem, hogy a verseknél, mint valami megfelelési kényszert megint magamra húzzam, majd lerántsam  hisztisen mikor egy csörtét vívok magammal... Egy olyan harcot, ahol én vagyok a bolond, aki mindig máshogy viselkedik mint ahogy kell, és e más forma mögött dac volt, és az én világom a kíváncsiság.. magammal küzdöm, ami mások szerint nemes feladat, bármi lesz is győzhetek és veszíthetek. De egyet tudok! Nem az a fajta vagyok, aki feladja. Soha nem értettem, hogy nekem ez a piros-zöld harisnya mit képviselt… Már tudom. Ezt a kép a képben írást megírtam én, most mégsem azt írom, amit akkor, szinte kronológiai sorrendben, ez más forma lesz megint és élvezem, milyen könnyedén írok, persze csapongva, összemosva anyámat engem a tudatalattit és még mindig nem tudom, hogy jövök ki belőle. Cortázar itt mellettem épp cigire gyújt teljesen odakoncentrál... és most leírom a nagy "panelom" biztos fúj a szél...

A gótika és a román stílus, a szecesszió, az ülőfülkék a várban... Nem tudom mit akartak, mi legyek, de hétévesen fújtam a gótikát, az üvegablakokat, és ez ráadásul érdekelt is. Picasso mondta egy interjújában, hogy mindent félig tudok, tehát a másik felét meg kell tanulnom...  hát így voltam én is, csak valamit lusta vagyok megtanulni... a jáki templom zarándokhely lett miattam, mert az tetszett. Ha belegondolok akkor megint a forma felé mentem... És anyám bárhová mentünk kifogástalan haj, cipő, táska, valami egyedi cucc, én meg hozzáöltözve. Már nem látom olyan könyörtelenül ezt a gesztenyegyereket... aztán ez a szépség fakult... lassan de fakult… láttam már anyám melegítőben, istenem de rondák az egykori melegítők... lassan, de kopott Kám, Zirc az Őrség a Balaton és a többit nem sorolom, amik voltak, elkopott az is amikor elvesztem és kerestek mindenhol. Csak macskát játszottam, mondtam én... vagy hóvirágot szedtem esetleg novemberi ibolyát!

csend volt fojtott légkör. anyám válla csapottan lóg, kinéz az ablakon. tél van. A sárga függöny kinn szárad, a dzsekim vállfán karnisra akasztva Eszter nyűgös és a sörösüvegben lévő kakaót a földre önti, majd a dundi kezével a kék szoba szőnyegébe maszálja. Minden drapp  és hóillatú, de nem az a kellemes, hanem az a nehéz és  súlyos. Anyám sírt. Tudtam, hogy olyat rejt magában, amiről én tudok. ez a titok megint hozzákötött, hogy jön a karácsony a hideg szívek karácsonya. istenem, hogy tudtam annak a versnek ilyen patetikus címet adni? A konyhában levelek... Apu csak 6 hónapra ment el. Rendetlenség ebben a szolgálati lakásban amiben a legszebb a kék szobánk volt a kék... sárga függönnyel. de én most ott állok a hátsó bejáratnál és nézem a cipőket a szörnyetegeket. érzem ahogy elönt a düh, a tehetetlenség, nekiállok és kipucolok minden csizmát... pont úgy bokszolva ahogy nagyapámtól lestem el. a befőtteket is rendbe rakom a polcon, amikor találok valamit akkor jön a Mama, és beparancsol minket a gyerekszobába... Csendes vagyok, Eszter gagyog, ő még nem tudja, amit én, hogy ez lesz a legkeményebb karácsonyom, ő nem fog rá emlékezni, tőlem tudja meg 29 év múlva... mit mondjak egy fél életen gyerekfejjel titkot cipelni nehéz. A kép, látod a képben a képet? én a fa alatt a tavalyi babámmal nézve azokkal a nagy szemekkel és nem tudom, hol van Eszter, anyám is elhalványul most. Elered a hó, de nincs csendes éj... csak mélysötét... Apa tavasszal jön haza.  

Fűri Rajmond Sportfogadás

Szeretek nyerni.

Minél nagyobb a nyereményem, annál nagyobb az örömöm, amit érzek, amikor megkapom azt, amire előzetesen számítottam. Sajnos, hogy a szerencse nincs segítségemre a nyerésben. Pedig az aztán nagy öröm lenne, ha pár percnyi húzogatás vagy írogatás és kevéske pénz befizetése után „megdobnának” egy jókora összeggel.

Nem a szegénység elmúlása lenne az öröm forrása, hanem a bizonyított tudás, vagyis a rendelkezésemre álló képesség látványos megjelenése, és ezzel létének igazolása: érdemes ember vagyok. Birtokomban van a tudás, legalábbis annak bizonyos darabkája.

Hosszú lenne kifejtenem, hogy mit is jelent valamilyen tudás birtokosának lenni szerintem, de annyit mondhatok, röviden, hogy nincs is másra szüksége egy embernek, mint annak tudatára, hogy valamiben eljutott a szakértelem szintjére, azaz: ért valamihez. Erről nem feltétlenül kell elismervénnyel rendelkeznie, hogy a kételkedést – például önmagában - eloszlathassa. Elég a róla alkotott meggyőződése, azaz a gyakorlottsága, és abban is a sikerei, amelyeket a magáénak mondhat. Szóval elég, ha van néhány győzelme vagy nyeresége, amelyeket ismételhet minden lehetséges alkalommal, hogy a tudását növelje, és a tudásáért járó ellenszolgáltatás összegét megemelhetőnek tarthassa. Arról nem szólnék, hogy ennek a tudásnak a megjátszása legalább annyira sikeres lehet, mint maga a tudás.

De vissza az örömhöz, amely a kis befektetés, nagy nyereség révén érheti az embert.

Azért emlékszem nyerésre abból az időből, amikor a kollégiumban péntek este kezdtük a lórum partit, és vasárnap este hagytuk abba, 10 filléres alapon, amikor a legnagyobb nyereménye valamelyikünknek négyünk közül 2 Forint volt a végén. Igaz, akkor 40 fillérbe került egy zsemle és egy doboz gyufa.

Pókerben soha nem volt pénzbeli nyereményem.

Amikor szakmai tanfolyamokon ültünk le ultizni, sikerült elkerülnöm a bálanyaságot. Betliket fogtam, húsz-száz ultikat nyertem. Elismerték a többiek a hozzáértésemet.

No, hát ez az egyik része a nyerés örömének, a tudás, az elismerhető vagy elismertethető tudás, míg a másik a nyeremény birtoklásán, megszerzésén érzett öröm, és persze büszkeség.

Amikor Görögország nyerte az Európa Bajnokságot 2004-ben, néhány selejtező megtekintése után kijelentettem a fiam előtt, hogy a görögök nyerik az EB-t. Mondjam azt, hogy ezt lehetett látni? Számomra, persze, nyilvánvaló volt – kellő szerénység nélkül mondhatom -, hogy az a tudatosság, ahogy kezelik az ellenfeleiket, amikor alkalmazkodnak annak játékához, és kellően felkészülve fizikailag, képesek megvalósítani azt a stratégiájukat, amelyben döntő jelentősége volt a megfelelő pillanat kiválasztásának arra, hogy lecsapjanak, és a helyzetüket gólra váltsák, letaglózva ezzel a gyanútlan, adott esetben erre teljes egészében felkészületlen ellenfelüket, mindent bemutatott a várható eseményekre nézve.

Hat lejátszott meccsükön összesen 7 (hetes) gólt lőttek, 4-et kaptak. Ha akkor fogadást kötök a végső győztesre, az Európa Bajnokra, netán nagyobb összeggel, akkor „kaszáltam” volna, ahogy mondani szokás. Azóta, persze, számtalanszor előhozódik a jóslatom, és büszkeségem mindig nő egy keveset, miután az idő, az eltelt idő, rendelkezik ilyen nagyító képességgel.

Ez a mostani eset sokkal bosszantóbb.

Amikor kialakult a BL elődöntőinek párosítása, és láttam a csapatokat játszani, véletlenül megint a fiam előtt jelentettem ki, hogy a döntőt a Chelsea és nem a Manchester City nyeri. Gyermekem rögtön megjegyezte, hogy fogadjak rá, és ezt – bevallom – magam is lehetségesnek tartottam. Meg igazi próbatételnek, ami egy profi hozzáértő tudása mértékének és tudása értékének valódi mérője lehet.

Aki biztos a dolgában, mert alaposak az ismeretei, mert előre látja, ami történni fog, miután kellően megismerte a várható fejleményeket, mintegy lepergetve magában a résztvevők szereplését, a választott stratégiát és taktikát, és arra is képes számítani, hogy milyen tényezők lesznek az igazán meghatározóak, amelyek a véletlen és a szerencse hatását is ki fogják tudni zárni a történni fogók sorából, az vállalja a saját véleményét, és merjen kockáztatni: tegye fel a pénzét, bizonyítva ismeretei alaposságát és komoly megbízhatóságát.

1.000Forintot szándékoztam arra a tippre feltenni, hogy a londoni csapat lesz a BL bajnoka.

Készültem a szupermarketbe vásárolni, és eldöntöttem, hogy a vásárlás után lemegyek az alagsori újságboltba, ahol sportfogadás is lehetséges, és megteszem a tétemet. Aztán azon kaptam magamat, hogy a tele szatyorral a piac felé tartok, kijőve az áruházból, mert a vásárolnivalók, a piaciak, elvonták a figyelmemet az elhatározásomról, a fogadásról.

Mi tartott vissza attól, hogy a pár métert, ami az alagsorig vezet, megtegyem, hirtelen futott végig a gondolataimon. Először is a nyugalmam, ami biztosított a meccs nézése közben akkor, ha nem kell a pénzemért izgulnom. Csak az is eszembe jutott, hogy ezt a csekély összeget éppen azért gondoltam megkockáztatni, mert ezzel még nem fogok tönkremenni, legfeljebb majd elmondhatom, ha vesztenék, hogy azért megvolt a bátorságom a kiállásra a véleményemért, ami – a Chelsea vereségekor – nem bizonyult megalapozottnak. Na, bumm! És akkor mi van? Le fogom vonni a következtetést, és meg fogom tudni, hogy mi volt a tévedésem oka. Nem is szólva arról, hogy mennyire nagyra tartom Pep Guardiolát,  a City mesterét, mint edzőt, mint labdarúgó szakembert. Aki, ha vesztenek a londoniak, túljárt az eszemen. Akkor pedig annak örülhetek, hogy bajnok lett egy másik csapattal, a Barcelona után, és annyi év elteltével, amire annyira vágyott. Az én 1.000 Ft-omat igazán megérdemelné.

Ha meg nyer a Chelsea, az maga a Mennybemenetel – nekem. Rohanva hívnám a fiamat, elújságolva neki a javaslata megfogadását, és leginkább a fantasztikus nyereményemet. Mert akármennyit is fizetnek arra a kis 1.000 Ft-ra, a bátorságom és a „szaktudásom” bizonyítása sokkal többet érhet!

A piacról kijövet már nem fordultam vissza a fogadásért.

Amikor Havertz berúgta a gólt, és Mahrez fölé vágta az utolsó City lövést, akkor vált véglegessé leszereplésem és lúzerségem, totálissá téve érthetetlen bénultságomat.

Ezért tart ott a magyar – gondoltam máris, ahol tart -, mert nincs a vérében a fogadás, a nyerés úgy, ahogy annak ott lennie kellene.

Okuljanak belőle akik akarnak és tudnak. 

garai péter sándor valamelyik hajnal...

Valamelyik hajnal jutott eszembe miközben bámultam a párás kerti reggelt harmatcsepekkel a bársonyos zöld füvön körbe szállingozó rovarokkal és kistestü danolászó madarakkal haránt beeső napsugárral amikor a vastag ködpára megülte a felülről belátott lepillantott völgyet apró fehér és rózsaszín virágok boritották a bokrokat a kábitószer és alkohol szint a véremben elért valami kényes egyensúlyt és felhallatszott a monoton kántáló indiainak vélt ringató elektronikus zsivaj hangyaméretű ember pöttyök rezegtek makettek között az egészen álomszerű dunyhaként borult a távolságra a szivárvány tündöklő vízpára és a hajnal barackaromás pirja szellő lengedezte körbe valami keserű emberi interakció emlékét mindig hülyeségeken veszünk össze ilyenkor de kivel hol mikor min nem emlékszem nem számit leöblitem egy korty rummal meg egy slukk és tovább bámészkodom miközben a távolban egy kutya csaholva üget felénk és rohan évtizedek messzeségéből a múltból amikor még én is és te is naivak félénkek sokkal fiatalabbak voltunk mint most és már akkor elfelejtettnek hittük ezt a pillanatot ami most eszembe jutott

Mórotz Krisztina Istenhalász

nem akarok nagy szavakat. ma szeretek, de úgy, hogy ne tudj róla, ne érezd meg. itt várlak a rét legdélibb részén hajnal óta, amikor a pára száll. rajtam az az agyonmosott rózsaszín hálóing. mosolygok és elmondom a reggeli imát. mindig két sorral többet kéne, hogy előbb itt legyél. vagy végig. várlak.

szép ívű gerincem tartja az anyaföldet. anyaföld,mondom ki. tudtad, hogy a fák is alszanak? de igen lassan alszanak. nem figyelted meg, amikor a kérgüket összehúzzák magukon? álmukban is adnak energiát.

de az első fénycsík az égen ébreszt pimaszul, hangtalanul. pogány a dac, amivel kitárja magát.  mondom kinyújtózik a fény. nincs niké, a fa győzelem ruhája elszakadt és mindig újabb redő tekeredett róla. vesztesek nyugalma ez. nem tudom már, hol volt, a rét melyik földjébe kapaszkodott. minden eltűnik egyszer. vajon milyen leszel, ha meglátlak? a napnak melyik sugara köszönt? távolabb kalász, sok sok aranykalász, és közte álmos pipacsok öltöznek vérvörösbe. hozzád a suttogás illik, egy sóhajtás feléd, hogy gyere már. nem jössz.  álmokat  tudok adni és meséket. soha ne hozz utánam könyvet. almát se. hozd magad álomittasan, és hazudj, ki nem teszi. elhiszem. ITT szeretnélek szeretni. reggeltől estig, amerre a nap jár, és nem nézzük, miben botlunk el. mindegy az. kétszereplős a színdarab. megjöttem, szólsz halkan. zavarban vagyok. kockás pléd. leülök, fejed ölemben, mellem tiéd. forró.  

komolyan nézel. értek mindent. hozzád érek és mesélni kezdek a férfiról. érzem a bizonytalanságot benned. vetkőzöl, lassan. más meséket fúj a szél. szeretetvendégség, ahol én adok, a befogadó, és te jössz. spontán történés, kettőből egy lesz. tiem-  

és nézel. mesélek a lélekről, itt vagy a tenyeremben. add a magod nekem. tenyeremből folyik lassan lefelé. a föld beissza a csepped a nap szemében. lehunyt szempillák mögött végtelen nyugalom, és elfelejtem, hogy a lábamon nincs cipő. picike és el akarom dugni. utána kapsz. világokon átívelő férfi. hamis képet építek rólad, felruházlak, katedrálist emelek neked. FÉRFINAK: a szeretés szentségét adom. haragudtam rád és kimentem a tóhoz, és azt akartam, hogy dörögjön az ég haragoslilaként... a nap... az enyém vörös, ahogy a tóba bukó utolsó sugarait nézem. akkor bocsátottam meg. mert aznap ért össze a kettőnk lelke. aznap szerettek az istenek. tiem, hazudtam magamnak. a tiem az mindig kettőnk világa. afrodiziákum, amit mi értünk egyazon pillanatban. egyszer sem lépünk ugyanabba a folyóba. minden mozgásban van. 

tudtam, hogy ez a vérvörös víz tisztít, nyugtat, kérdéseket vár. öreg lelkeket ismertem meg a partján,  mintha mindegyik lélek az életemet álmodná. neked minden kell, mosolygott a fiatal. először a legnagyobb hal, végül a kicsik, de fordítva kell, először a kicsi keszeg, aztán a nagy.. persze ezt nem hiszed el, de éreztem öreg lelkében a mamám illatát, és tudtam, hogy ezt a napot Isten nekem szánta, hogy ne csak egy narancs tavat lássak. téged is. ott láttam a szemedben a vágyat.  láttam az szarvast benned, a bakonyt. láttam az országokat, amiket jártál. Istenhalász, tekerj hazugságaid hálójába. aztán engedj! szerettelek és én ezt nem tudtam. gyermek voltam ősöreg csenddel. tulipánok fagycsókjával, könnyekkel. hamis gyöngyökbe csavartam magam, amikor elvesztettelek az esőszagú szélben.

Tárgyak, tanúk Felütés Fűri Mária Válasz Fűri Rajmond

 

felütés

Minden 'kétkezi munkát', beleértve a takarítást, nehezen kezdek el, és nehezen hagyom abba. Most a még fiatalon beszerzett 'Garzon' szekrénysor egyik kis alacsony polcának könyveit szedtem le portalanítás céljából, és csaknem mindre rácsodálkoztam.

A művészet kiskönyvtára, a férjem által, fiatal korában gyűjtögetett sorozat, köztük egy kapott, fenti dedikált. Beck Ö. Fülöp, Leonardo, Kandinszkij, Marc, 'és még sokan mások' (12 -- 16Ft).

Ha Mozart naplót írt volna... "III. díj A "CENTENNÁRIS" verseny kamarazene tanszak I. kategóriájában" Debrecen 1962. (kivel és mit játszottam?).

Szeretők és házastársak (sorozat Magyar tallózó, 32 Ft). Most olvastam bele először, egy fantasztikus Móricz levéllel nyit.

Gyurkó László Arcképvázlat történelmi háttérrel (1983., 26Ft).

Beöthy Zsolt A magyar irodalom kis-tükre, alcím: szellemi életünk fejlődésének áttekintése a milléniumig. 'reprint'. Vásárlás ideje a kilencvenes évek vége (?): ti. a kis könyv 255 Ft.

(A változó árakhoz természetesen más fizetések tartoztak. :))

Lesz mibe beleolvasni... 

válasz

Ásatások nélkül kerül elénk a megélt idő emléke, a sok-sok tanú. Különféle tárgyak ismeretlen mennyiségben képesek felidézni múltunkat, csak éppen az esemény pontos felmutatására nem számíthatunk tőlük. Olyan "raktárunk" egyelőre nincsen, amelyben felcímkézve állnának a dokumentumaink, a hely, az idő, az esemény, a résztvevők megnevezésével, felsorolásával. Ezért aztán kidolgozásra vár az a módszer, amely a visszatekintést lehetővé teszi, és a látott kép vagy képsor elég "éles" ahhoz, hogy megbízhassunk benne, túl a nosztalgiánk keltette különös kellemességen. Önmagunk ilyen újrateremtése - szerencsére - másodrendű ügyünk, még akkor is, ha egyre növekszik a jelentősége. Az új lehetőségek egy ideje nem hagynak nyugtot nekünk, hogy magunkat megőrizzük, éspedig komoly érdeket valósítva meg ezzel. Miután mindig a jelen primátusa vezet, "őt" szolgálhatja az emlékek felhasználása, amelynek utolérhetetlen és megvalósíthatatlan formája - lenne - a tökéletes replika létrehozása és - megfelelő időben történő - lepergetése. Miután az aktualitásunk ilyen akadályával nem szeretnénk bajlódni, megelégednénk a tematikus, a válogatott, a szempontokat alkalmazó újrahasznosítással is.

Sajnos, hogy a "konzerválást", amely ezt lehetővé tenné vagy megkönnyítené, külön figyelemmel és módszerességgel lehetne csak elvégezni, sok-sok időt véve hozzá igénybe, hogy az egyéb hozzávalókat meg se említsem, marad a rendelkezésünkre álló módszer: a pillanat által diktált, szükségtől vezérelt emlékezés, és az alkalmanként, a véletlenül adódó megerősítés, mint az ilyen takarítási élmény öröme és meglepetése.

Meg a készülődés arra, hogy a napi feladataink sorába felvegyünk egy új teendőt: rendezni "magunkat" meglévő adathordozóink segítségével. Milyen jó látni azokat is, akik velünk voltak akkor, amikor ....

Hacsak el nem fogadjuk a szabályt, miszerint: bizonyos tennivalók nem tartoznak ránk.

Ahogy annak idején anyánk volt az első, aki tisztába tett minket, amikor elvégeztük "dolgainkat".

 2021. 03. 16.

Iványi Mónika Hőség

A krumplibogarak egymás hegyén-hátán nyüzsögtek a befőttes üvegben. Némelyik megpróbált felmászni a tetejébe, de hamar feladta, amikor rájött, hogy narancssárga lábai nem tapadnak az üveg falához. Volt amelyik nyitogatta a szárnyát, el akart repülni, de a következő pillanatban már koppant is a szeggel kiszurkált kupakon. A Nap még mindig erősen tűzött. A lugas hűvös árnyékában ücsörögtünk. Meztelen lábunkra frissen szitált port pergettünk résnyire nyitott tenyerünkből. A szemcsék átfolytak a lábujjak közötti réseken. Gyorsan és forrón, akár gyerekkorunk legszebb napjai gondtalan éveinken.

Egy varjú szállt a szilvafára. Ötször károgott. Peti összerezzent. Nem törődtem vele, egy letört gallydarabbal téglalapot rajzoltam a földre. Meghúztam a célvonalat, és már épp ki akartam szedni magamnak a legfürgébbnek látszó bogarat, amikor Peti megfogta a kezem. Ez nem ér- mondta-Hárman gyűjtöttük, hárman is fogunk velük játszani. Leszakítottam néhány fűszálat, és bedobtam az üvegbe. Ahelyett, hogy enni kezdték volna, megpróbáltak felmászni rajta, de a fűszálak meghajlottak a tetemes súly alatt. Végül mindannyian visszacsúsztak az aljára.

Nem várok tovább-mondtam Petinek. Ha nem jön, magára vessen, de ebben a pillanatban meghallottam Mari néni hangját. Minek jön ide ez a vénasszony?- méltatlankodtam. Néhány perc múlva odajött hozzánk Peti anyja kisírt szemekkel. Még vékonyabbnak és gyűröttebbnek látszott, mint annak előtte. Akár egy papírlap, amit egy erősebb nyári fuvallat képes messzire röpíteni. Lisztes kezeivel idegesen gyűrögette barna kötényét.

Nem akartam elhinni amit mondott, felkaptam az üveget és megmondtam Petinek, hogy most azonnal kimegyünk a kanálishoz. Megdöbbent, de nem mert ellent mondani. A kanálisparton megtaláltuk Palampertó egyik sáros cipőjét, ott hevert a letaposott vadvirágok között. Hiába volt meleg, a virágokról, még mindig nem száradt fel a sáros víz. Épp arra biciklizett a kerülő, aki mérgesen odakiáltott nekünk, hogy azonnal menjünk haza. Peti nem akart, elvette tőlem a befőttes üveget, lecsavarta a kupakját, és elkezdte beleszórni a krumplibogarakat a vízbe. Látni akarom, ahogy megfulladnak- motyogta alig hallhatóan, miközben öklével vörösre dörzsölte a szemét.

Mórotz Krisztina Vadló

Nem értettem  őt. Mindig azt mondta, látod így törd a sorokat. Szidott, amikor az átkozott vesszőket rossz helyre tettem. Tartsd a ritmust, a vers dallam! 5-7-5.  Valaki egy életet rászán, hogy a tökéletest megtalálja. Karámban élt, inkább vegetált egy kutyával, sérelmekkel, daccal. Volt szerelmünkkel, 1000 vers égetésével. Bezártad magad a betűk közé, a költő rab. Önmaga rabja fázós hajnalokon. Látod, a rozsdafarkú felriadt, rázza tollait a szép madár... Szárnyalj! - és te maradtál gyermekkorod emlékeivel. Engem barkák, kökények virágai, pitypang, a fű és a fák védenek, ahol imádkozni szoktam. Irigyelted a hajnal harmatát, a mohos erdőt és a vérvörös naplementét, a fák kérgét.

Hátrahagytam a lovakért mindent. Visszajövök, ha a levelek bíbor színbe öltöznek. Ősszel. 

Fehér volt és gyönyörű telivér, oldalán sajátos mintázatú nedves szőrfoltok - mind előre állnak, mintha fésűvel igazította volna meg a szél. A bordán és a horpaszon át. Pörgött a boxban, magát harapdálta. Öncsonkítás. Minden harapás dac, szeretethiány, idegesség. Rúgott és a szügyét csipkedte kínok közt. Lelövik - gondoltam. Akkor látta meg a mént. Dühödten rúgott, és másik térdre kényszerült. A mozgásigény miatt bolond, nem üli meg senki..

- Vidd, ha annyira kell! - nyers volt a hang - tudtam, hogy találkozunk egy napon. Megálmodtam, álmomban hívtál. Itt vagyok. 

- Vidd a recés képű öreghez! Azt beszélik, suttogó, aki ért a lovakhoz.

Különös ember. A Kalahári sivatagban lakik. Lovak és sivatag? Indián férfi és szűken mérte a szót. Őtszög formát készített a lónak, ahol sétálhatott. Napokig séta, órákon át. 

- Ülj le a karámba! Ne mozdulj, csak ülj lazán, a szagodat akarja megismerni. Beleleheltem az orrába, mikor ment le a nap.  Az öreg komoly maradt, de a szemeiben bujkált a nevetés. A ló olyan, mint a férfiak. Elmegy és visszatér. Nem tudod, merre vágtat. Meg kell tanulnod a csendjét, hogy ebben a csendben érezd, amit mond.A legszebb, legnemesebb lovak szeretnek igazán. Az első az igazi nekik, a többi gazda pótlék, aki enni ad. Hűek. 

Az öreg ekkor beszélt a legtöbbet. Nem törődöm vele, nem bírom, hogy nem ülhetek rá, hogy nem lehet az enyém a csöndje.  Kivittem, a sivatagban táncoltunk, a ló kezdte. Hosszúak az árnyak, fénymáz keretezte születésünket- órákon át szeretkeztünk, táncoltunk, az idő megállt a csillagok ragyogtak, mint hulló kövek. 

Órákon át tartott az őrület - vagy csak én hittem ezt. Teltek a napok és még mindig nem ülhettem fel rá. Akkor a tiéd, amikor ő akarja. Menj. adj neki nevet . Fagyöngy - ez az. Így hívnak ezentúl. Menj! - és nyersen elküldött. Itt az időd, ne nézz vissza! Orfeusz és Euridiké, - és kacagtam... Keress nyárfát rezegjen, a folyó partjához menjetek. 

Építs jurtát ... rezgőnyárfát keress, faragj nyeregkápát. Ha kiszárad a nyereg, fűzz bele zablát! Akkor mehetsz tovább. Te vagy a ló, és te a lovas. Állat és ember.  Meg kell tanulni az ember zamatát. 

Félreismertelek, szólt a recésképű.  Erős vagy, de itt nincs mese, önmagad kovácsa légy. Áldás! - és hazaindult asszonyához. 

Fél évet töltöttem a jurtában, míg a nyeregkápa ki nem száradt. Ismertem a csillagok járását. Hajamat fújta a szél. E csendben láttam a vadakat, villámot, jégesőt, áldott Napot. Utolsó napunkon elköszöntem a folyótól ... sírtam. 

Hazafelé ... 

Ekkor találkoztam Karvallyal. Nem vettem észre az utat, a fehér utat. Fagyöngy messze járt. Futott ...

Karvaly rámutatott az útra: vörös akár a vér, de jön az eső és elmossa. Ekkor kelt fel Aranyfény... Pogány daccal tárta ki mellét a fénynek, a fény árnyéka szemérme körül nedvesen futott. Danaé. Ez a neve az aranyfénynek. 

Csend volt. Megváltoztál - törte meg mint repedt körtét a csendet Karvaly. Vadló lettél. Mit gondoltál, hogy segítek neked? Vidd a lelked, és üdvözöld a Vén Tölgyet. Elalusznak arra már a kökörcsinek.

5-7-5 ? Dehogy, szóltál. Megértettél valamit. Embert, állatot, fényt, árnyékot, virágot, a kalászok aranyát nem sajátíthatod ki. Nem a tiéd a patak, nem a tiéd a Göncöl rúdja. Semmi nem a tiéd. Magad vagy egymagad.

Rúgd fel önmagad korlátait! Higgy a fák erejében, a férfi karjában, aki vár. Csendjét találod. 

Ekkor érted meg önmagad. Ismered hazád, házad, az embert, és mire megismerted, felejts el mindent, amit tanultál.

Engedd el azt, aki karjában tartott és érezted illatát. Ekkor írod le a tíz legigazabb mondatot. 

Ránéztem, hosszan repült - de nem nézett vissza.

Fűri Mária Karácsonyi anzix

"Abban hiszek, hogy sosem leszek a régi."

Clavius tribunus

Szép film a Feltámadás. A Ben Hur-ban csak a római szálat szerettem, a leprás nő-hősök csodálatos gyógyulása 'testidegen', hiteltelenül lóg a történeten. De a Feltámadásban a két szál összeér. Clavius a kötelességtudó római, aki mindent teljesít, amit rábíznak, mégis, keres valamit. A találkozása Jézussal és a tanítványokkal azért szakrális, mert valami szerethetőt él át. Egy másik viszonyrendszerrel szembesül, nem azzal, amihez hozzászokott. Ez után az élmény után elhiszi - velünk együtt - a csodákat. A csodálatos halszaporítást, a leprás gyógyulását, a mennybemenetelt. Mégsem válik feltétel nélküli hívővé: a mottó fejezi ki, amit érez, és ez közel áll hozzánk. Mert a mai ember hite esetleges. Kételyek vannak akkor is, ha van megérintődés. Ezért érzi közel magához Clavius tribunust. 

(Szemben egyes visszaolvasott kritikákkal, nekem minden színészválasztás telitalálat, beleértve a fő- és mellékszereplőket egyaránt.)