Lukovszki Judit IV. Debreceni Egyetemi Színpadi Találkozó 2016. október 20-22.

A szervező-előkészítő munkálatok többhetes zaklatott időszaka után szinte megváltás, mikor eljön végre a megnyitó pillanata. A fesztivál első perceiben nem csak a megkönnyebbülés örömét éreztük, hanem valódi szellemi csemegét is kaptunk mellé. Ez a rendezvény ugyanis szándékoltan mentes minden feszes protokolltól, így az ünnepélyesnek hirdetett (és megélt) megnyitó is nélkülözött minden ceremóniát. Volt azonban helyette őszinte érdeklődés a köszöntőket mondó tanár urak, Duffek és Laczkó professzorok fellépésében. Szeretettel és nyelvi sziporkákkal megtűzdelt „beszédeikből” megérthették a lassan szállingózó résztvevők, hogy az üggyel egyre inkább rokonszenvező intézmény képviseletében állnak előttünk. A rendezvényeinken gyakran feltűnő Daniel Purcell kamara együttes (vezetője: Lieli Pál tanár úr) pedig csak fokozta ezt az ígéretes derűt.

A fesztivál három napja zsúfolt programot kínált azoknak, akik érdeklődnek az egyetemeken zajló színjátszás pillanatnyi állapota iránt.  A kép, amit kaptunk, nagyon változatos, a műfaji, színvonalbeli, nyelvi sokszínűség jellemzi. Az egyetemi társulatok sajátságos réteget képeznek a független színjátszás világában. Több-kevesebb intézményi háttérrel, de célirányos színházi képzés nélkül készülnek produkcióik, kitéve a pályázati rendszer szeszélyeinek, a tagság (a dolog természetéből adódó) állandó változásainak. Mivel azonban a jövő értelmisége képezi ezt az alkotói bázist, nem meglepő, hogy kísérletező kedvű, és a művészetek iránt fogékony és tájékozott társulatokról van szó.

A fentiekből is következhet, hogy a debreceni fesztivál erőteljes karakterjegye volt idén az idegen nyelvű színjátszás.  Több angol nyelvű előadás közül kiemelem most a Brown Buffalo című produkciót.  Egyetemünk Angol-Amerikai Intézetében hagyománya van a dráma óráknak, mely – szemben elnevezésükkel – nem drámával, hanem a színjátszás eszközeivel teszik hatékonnyá az angol nyelv elsajátítását. Utóbbi időkben Lakó Zsigmond kapta ezeknek az óráknak, s a velük összefüggésben keletkező előadásoknak a feladatkörét. Ebben az esetben azonban a dráma írójával, Carlos Mortonnal való személyes kapcsolat még intenzívebbé tette az alkotói folyamatot. A 75 percen át tartó, kiváló angolsággal elhangzó párbeszéd nem enged a két játszónak Tuza Máténak és Varga Péter Imrének percnyi lazítást sem.  Nem áll rendelkezésükre saját testükön-lelkükön kívül semmilyen színpadi segítség.  Az eléggé esetleges módon, nem is túl szerencsés helyre kivetített fotók aligha jelentettek kapaszkodót a két fiatal férfi számára. Mindössze egy szék képezte a színpadi díszletet, mégis erőteljes látványt nyújtottak testük bátor felvállalásával, és egymásrautaltságukban. Hagy idézzek eredeti formájában bemutatkozó szövegükből egy töredéket: „A writer. A lawyer. A body. A friendship. A search for identity that transcends time and space, walking the line between dreams and reality.” Mivel azonban elsősorban az értelemhez szóló beszéddel kellett elérniük a néző figyelmének éberen tartását, az előbbi mondatban megemlített álomszerűség hiányzott a színpadról. 

Viszont az álomszerűség átlengte a Kirkét, hogy kiemeljünk egyet a magyar nyelvű előadások közül is. Ezt a produkciót mindenképp szóba szeretném hozni, mert keletkezése a korábbi rutintól eltér: Formanek Csaba (Kvazár-Budapest) egy, a DESzínházban tartott hosszabb tréning sorozat lezárása és eredményeképp mutatta meg előadását (Kirké, avagy kalandozások a disznóólban, Pusztai Luca, Marczin Bence, Somogyi Tibor, és a rendező maga, Formanek Csaba előadásában.) Látványos és funkcionális színpadi berendezkedésével, a játszóktól elvárt erőteljes testi-lelki-intellektuális jelenléttel, a szöveg olykor költői futamaival vonzotta be a nézőt ebbe a fiktív világba az előadás. A jó értelemben moralizáló hangütés az alkotók fokozott érzékenységét bizonyította a jelen kor aktuális felvetéseivel kapcsolatban. Ha néha el is vesztünk a szöveg utalásszövevényében, áthallásaiban, a könnyen fejthető onirikus szimbólumok szépen vezetgették a nézőt. Az esztétikus drapériában elhelyezett csillogó boros pohár, a gitár, az aranyló falevelek, tükör, olyan örömteli és jelentéssel bíró összképet alkotnak, melyben a játszók nagyon is valóságos, testi jelenléte szinte oximoront alkotva biztatják a nézőt a saját (!) jelentés létrehozására.  

Hálátlan dolog két láncszemet kiválasztani egy olyan sorozatból, melynek mindegyik alkotó eleme feltételez odafigyelést, érzékenységet, alkotóerőt. Egyszer talán, máshol-máskor szó eshet az összes többi előadásról is, melyeknek köszönhetően létrejött az a szellemünket gazdagító erő, mely kétség kívül sajátja volt ennek a találkozónak.

(xvokul)