Ferenczi Erzsébet Elmélkedés a kritikáról...

Sétáltam ma az erdőben, s megcsodáltam a színes, őszi ruhába öltözött fákat. Ha sokban nem is hasonlítanak az emberekre, abban az egyben mindenképpen, hogy nincs közöttük két egyforma. Magas és alacsony, vaskos és csenevész, egyenes és girbegurba, az egyik egészen ferde, a másik odvas, a harmadik erős és terebélyes. Mind más. Természetesen vannak olyanok, amelyek végképp elütnek a többitől, a tölgyes szélén egy kis akác, vagy épp hatalmas, szinte rátelepszik a többire.

S milyen érdekes, hogy nincs épeszű ember, aki úgy sétálna egy erdőben, hogy elkezdi egyenként végigmérni, kielemezni, majd leszólni a fákat. Hogy ez túl magas, ez meg túl görbe, ennek nem szép a kérge... Az összképet nézzük, a változatos, színes, gyönyörűséges erdőt.
Egymással vajon miért nem ezt tesszük? Mi indítja arra az embert, hogy az összes többit kritikával illesse? Ez kövér, ez sovány, ez csúnya, ez ostoba... Imádunk címkéket ragasztani egymásra. Sőt, magunkra is, mert még magunknak sem felelünk meg, nem vagyunk elég csinosak, okosak, gazdagok, bármilyenek. Miért? Mit hajszolunk, mi lenne "elég" jó?
Ó, persze, magyarázatból nincs hiány. Ha az apám gazdagabb lenne, nekem is könnyebb lenne. Ha a gyerekem jobban tanulna, többre vinné. Ha a szomszéd kedvesebb lenne, nem bosszantana fel. Elvárások és kritikák. Lassan ezekből áll az életünk. Már nem is látjuk a sokszínűség varázsát. Pedig milyen végtelenül unalmas lenne egy csomó egyforma, hibátlan ember egy rakáson.

A fák nem kritizálják egymást. Mind megférnek békében, a terebélyes meg a csenevész, a tölgy, a bükk és a fenyő. Egyenként csak egy-egy fa, de együtt ők lesznek az erdő.

Valahogy így kéne nekünk is. Megosztozni a földön, amin élünk, élni, és hagyni a másikat ugyanezt tenni. Hallgatni a madarak énekét, enni adni a szarvasoknak. Anélkül, hogy megjegyeznénk, hogy az egyiknek nincs is jó hangja, a másik meg csörtet.
Ha nem érted, amit mondok, menj, sétálj egyet a legközelebbi erdőben.