Fűri Rajmond Titkainkról

A soha meg nem írható témákat nem szabad elfelejteni. Ezek titkok, amik megőrzendőek. Annak ellenére, hogy a felejtésükről szólnak a biztatások, ha meg akarják erősíteni a hallgatás zárjait. Amit elfelejtettünk, az már megszűnt titok lenni, szól ilyenkor az indoklás, hiszen kilépett a létezésből, amelyet addig őriztünk, a rá emlékezéssel.

Lehet, hogy vannak közöttük olyanok is, amiket többen kell, hogy elzárva tartsanak. Akár azért, mert eskü köti őket: közös és kölcsönös eskü. Cinkosság, tehetnénk hozzá, ha nem lenne eleve kellemetlen ez a szó, annak tudta nélkül, hogy mi is a megőrzendő és elhallgatandó közös tudás. Mert akár érték is lehet az, amit az őrzők híven süllyesztenek el némaságuk mélyére.

A titkokra nagy szükségünk van. Mint egy másik világra, amely úgy kell, hogy létezzen, hogy oda belepillantanunk soha nem szabad. Akár az óceán mélye, ahová hiába is néznénk, úgy sem látnánk semmit, miután addig napfény már le nem juthat.

Vajon a titkoknak lehet olyan súlya, mint ami súly a víz mélyén hat, ahol a sötétség birodalmában minden alávetett az irdatlan víztömegnek?

Az emlékezetben tartás számvetése csak szaporítja a titkok számát.

Lista készülhet róluk, egyfajta csokor, amelyet külön rakhatunk el magunknak, mint jelmezek vagy levelek gyűjteményét, egy gardróbba téve, vagy szalaggal átkötött csomagként. Amiket aztán vagy ki kell bővítenünk időnként, ahogy a szükség hozza, vagy kibontva nézegethetjük számunkra érdekes darabjait, elvonultan, a port verve le róluk: a megőrzést megkönnyítendő.

Ilyenkor érezzük igazán azt a súlyt, amit a hallgatás tesz ránk: a másokkal való megoszthatatlanság önkéntes vagy kényszerűségből vállalt parancsa.

Reményünk marad az élet gazdagsága, amely ránk képes zúdítani eseményei záporát, válogatás nélkül, egyetlen jellel sem utalva azok értékére vagy jelentéktelenségére.

Hiába próbáljuk kiszűrni közülük a javát, a lényegeset, a most vagy egyszer majd ismét felhasználhatót, vagy csak olyat, amire várhatóan még érdemes lenne emlékeznünk az érdekessége miatt, általában lekéssük a megfelelő értékelést, és vele az alkalmat, hogy felidézhetővé váljon a létezés folyamatában, amelynek részévé és - bizonyos fokig - részesévé lett, és vele együtt mi is azzá lettünk.

Még szerencse, hogy önkéntelenül és külön figyelem nélkül is rögzül belénk, ami fontos nekünk, mert a szeretetünket képes volt megragadni.

A kipergő jelenségek pedig mi mások is lennének, mint titkok, ha jól belegondolunk. Vagy csak olyanokká lesznek, a szeretet érintése nélkül, mint a titkok, amelyeket viszont tényleg soha nem lehetünk képesek elárulni. Még önmagunknak sem.

A kimondhatatlan és elmondhatatlan dolgaink azért nehezek, mert a szeretet őrzi őket, és elveszíthetetlenül.

A megírhatatlan életrajzunk fejezetét adják, és ezért kitörölhetetlennek kell elfogadnunk őket.

Már csak a gyűjtemény kezelésével birkózhatnánk meg, lehetőleg minél egyszerűbben és könnyebben: erőlködéstől mentesen.

Mondjuk külön jelző rendszert toldva hozzájuk, amin könnyű a haladás, amikor szorít a szükség a felidézésükért. Úgy látszik ugyanis, hogy velük újra törődve könnyebben viselhető a nyomás, amit elhallgatásukkal érzünk.

Pedig, mint említettük, naponta, óránként és percről percre rakódnak ránk újabb és újabb titkok, amelyek eleve az örök hallgatásba kerülnek, miután szeretetünk hagyta elmenni őket mellettünk, mint számára – mint nekünk – lényegteleneket és érdekteleneket.

Az ilyen kettőzés azért gyakorlatunkká lehet, mint annyi hasonló, amelyekkel egy ideig biztosan együtt maradunk, és csak kellő megfontolás után tekintünk úgy rájuk, mint eldobhatókra, mint nekünk már nem elég értékesekre.

A titkokat pedig nem is biztos, hogy mi mértük fel, amikor megőrzésükről a döntés meghozatott. Ahogy az sem biztos, hogy szeretjük a titkainkat. Könnyen lehet, hogy csak egy részüket soroljuk a számunkra kedvesek közé.

Különben pedig már azzal milyen jól eltelünk, ha rájuk gondolunk, és kimondhatatlanságuk elénk áll, és mi mintegy a vállára tesszük a kezünket, hogy megnyugtassuk: veszteségünknél többre tartjuk az erőt, amivel magunkat felvérteztük, önnön csöndünk megtartására.