Mórotz Krisztina Kék meditatív

Pearl tükre kék,

kagyló a vízben,

eltoltam a semmi felé.

dokk.hu

Two Masters in the Garden - by Krisztina Mórotz

Monet can't already see but

Still stubbornly paints his garden of wonders,

waterlilies, wooden bridge and wistarias,

Again and again,

Until he depicts only patches of lilac and blue

on the wind-torn canvas,

At the end of his rope he fights with weeds,

Then repaints that part of garden, and in that part the grand total,

Fights with colours, with the discomfort of passing away,

Invites Renoir, they two are in the garden now,

Both of them handicapped and blind in the shades of trees,

Listening to Bach - 

And the moment they kept dreaming of is tenderly whispering about nothing,

Like a photo that had never been taken of them two - 

The weight of nothing is levitating between their fingers.

Translation by Peter Szerdahelyi

Mórotz Krisztina Látod a képben a képet?

(részletek)

Anyámról mindig kis képek, villanások jutnak eszembe, például a múzeumok hidege, ahogy egyenes tartással megy egyik képtől a másikig, a karját kinyújtja, kicsit rebben csak, mint törött madár szárnya, úgy mutatja és magyarázza a perspektívát egy képnél Miért fontos, miért más az alma? lejjebb van, mint a többi, mondtam én és leesik. Miért esik le? görbe az asztal. A felelet teljesen kiábrándította. Hétévesen azt vártam mindig, hogy mikor nyalja le az egyik képről a festéket. Emlékszem az olívzöld ruhájára, a Bözsi nénivel varratta (mindenhol vannak Bözsi nénik), ez a ruha húsz év hordás után az enyém lett, mindig azt mondta, hogy az anyag minősége legyen a legfontosabb... A szeplős arcommal, nagy bogárszemeimmel néztem fel rá. A múzeumokban nem Csontváryt figyeltem azoktól a hatalmas képektől féltem. A szobroknál már nem volt anyám mintha eltűnt volna itt "faragtam én" Borsos Miklós volt a kedvencem. A fejétől, ami egy gömb volt soha nem lehetett elráncigálni. (A szobrok indítottak el bennem egy különleges képi világot és a festmények, ezekből építkezem.)  Emlékszem olyan pillanatokra is, amikor már nagyon kellett pisilnem és féltem, hogy bemegy a legújabb kárókockás harisnyámba. Kihangsúlyozom a színeket, a formákat, mert anyámat színek között láttam. Mert fontos volt, hogy a lábamon zöld piros kockás harisnya legyen. Ez később tökéletesen belém nevelődött, míg le nem vetettem, hogy a verseknél, mint valami megfelelési kényszert megint magamra húzzam, majd lerántsam  hisztisen mikor egy csörtét vívok magammal... Egy olyan harcot, ahol én vagyok a bolond, aki mindig máshogy viselkedik mint ahogy kell, és e más forma mögött dac volt, és az én világom a kíváncsiság.. magammal küzdöm, ami mások szerint nemes feladat, bármi lesz is győzhetek és veszíthetek. De egyet tudok! Nem az a fajta vagyok, aki feladja. Soha nem értettem, hogy nekem ez a piros-zöld harisnya mit képviselt… Már tudom. Ezt a kép a képben írást megírtam én, most mégsem azt írom, amit akkor, szinte kronológiai sorrendben, ez más forma lesz megint és élvezem, milyen könnyedén írok, persze csapongva, összemosva anyámat engem a tudatalattit és még mindig nem tudom, hogy jövök ki belőle. Cortázar itt mellettem épp cigire gyújt teljesen odakoncentrál... és most leírom a nagy "panelom" biztos fúj a szél...

A gótika és a román stílus, a szecesszió, az ülőfülkék a várban... Nem tudom mit akartak, mi legyek, de hétévesen fújtam a gótikát, az üvegablakokat, és ez ráadásul érdekelt is. Picasso mondta egy interjújában, hogy mindent félig tudok, tehát a másik felét meg kell tanulnom...  hát így voltam én is, csak valamit lusta vagyok megtanulni... a jáki templom zarándokhely lett miattam, mert az tetszett. Ha belegondolok akkor megint a forma felé mentem... És anyám bárhová mentünk kifogástalan haj, cipő, táska, valami egyedi cucc, én meg hozzáöltözve. Már nem látom olyan könyörtelenül ezt a gesztenyegyereket... aztán ez a szépség fakult... lassan de fakult… láttam már anyám melegítőben, istenem de rondák az egykori melegítők... lassan, de kopott Kám, Zirc az Őrség a Balaton és a többit nem sorolom, amik voltak, elkopott az is amikor elvesztem és kerestek mindenhol. Csak macskát játszottam, mondtam én... vagy hóvirágot szedtem esetleg novemberi ibolyát!

csend volt fojtott légkör. anyám válla csapottan lóg, kinéz az ablakon. tél van. A sárga függöny kinn szárad, a dzsekim vállfán karnisra akasztva Eszter nyűgös és a sörösüvegben lévő kakaót a földre önti, majd a dundi kezével a kék szoba szőnyegébe maszálja. Minden drapp  és hóillatú, de nem az a kellemes, hanem az a nehéz és  súlyos. Anyám sírt. Tudtam, hogy olyat rejt magában, amiről én tudok. ez a titok megint hozzákötött, hogy jön a karácsony a hideg szívek karácsonya. istenem, hogy tudtam annak a versnek ilyen patetikus címet adni? A konyhában levelek... Apu csak 6 hónapra ment el. Rendetlenség ebben a szolgálati lakásban amiben a legszebb a kék szobánk volt a kék... sárga függönnyel. de én most ott állok a hátsó bejáratnál és nézem a cipőket a szörnyetegeket. érzem ahogy elönt a düh, a tehetetlenség, nekiállok és kipucolok minden csizmát... pont úgy bokszolva ahogy nagyapámtól lestem el. a befőtteket is rendbe rakom a polcon, amikor találok valamit akkor jön a Mama, és beparancsol minket a gyerekszobába... Csendes vagyok, Eszter gagyog, ő még nem tudja, amit én, hogy ez lesz a legkeményebb karácsonyom, ő nem fog rá emlékezni, tőlem tudja meg 29 év múlva... mit mondjak egy fél életen gyerekfejjel titkot cipelni nehéz. A kép, látod a képben a képet? én a fa alatt a tavalyi babámmal nézve azokkal a nagy szemekkel és nem tudom, hol van Eszter, anyám is elhalványul most. Elered a hó, de nincs csendes éj... csak mélysötét... Apa tavasszal jön haza.  

Mórotz Krisztina Istenhalász

nem akarok nagy szavakat. ma szeretek, de úgy, hogy ne tudj róla, ne érezd meg. itt várlak a rét legdélibb részén hajnal óta, amikor a pára száll. rajtam az az agyonmosott rózsaszín hálóing. mosolygok és elmondom a reggeli imát. mindig két sorral többet kéne, hogy előbb itt legyél. vagy végig. várlak.

szép ívű gerincem tartja az anyaföldet. anyaföld,mondom ki. tudtad, hogy a fák is alszanak? de igen lassan alszanak. nem figyelted meg, amikor a kérgüket összehúzzák magukon? álmukban is adnak energiát.

de az első fénycsík az égen ébreszt pimaszul, hangtalanul. pogány a dac, amivel kitárja magát.  mondom kinyújtózik a fény. nincs niké, a fa győzelem ruhája elszakadt és mindig újabb redő tekeredett róla. vesztesek nyugalma ez. nem tudom már, hol volt, a rét melyik földjébe kapaszkodott. minden eltűnik egyszer. vajon milyen leszel, ha meglátlak? a napnak melyik sugara köszönt? távolabb kalász, sok sok aranykalász, és közte álmos pipacsok öltöznek vérvörösbe. hozzád a suttogás illik, egy sóhajtás feléd, hogy gyere már. nem jössz.  álmokat  tudok adni és meséket. soha ne hozz utánam könyvet. almát se. hozd magad álomittasan, és hazudj, ki nem teszi. elhiszem. ITT szeretnélek szeretni. reggeltől estig, amerre a nap jár, és nem nézzük, miben botlunk el. mindegy az. kétszereplős a színdarab. megjöttem, szólsz halkan. zavarban vagyok. kockás pléd. leülök, fejed ölemben, mellem tiéd. forró.  

komolyan nézel. értek mindent. hozzád érek és mesélni kezdek a férfiról. érzem a bizonytalanságot benned. vetkőzöl, lassan. más meséket fúj a szél. szeretetvendégség, ahol én adok, a befogadó, és te jössz. spontán történés, kettőből egy lesz. tiem-  

és nézel. mesélek a lélekről, itt vagy a tenyeremben. add a magod nekem. tenyeremből folyik lassan lefelé. a föld beissza a csepped a nap szemében. lehunyt szempillák mögött végtelen nyugalom, és elfelejtem, hogy a lábamon nincs cipő. picike és el akarom dugni. utána kapsz. világokon átívelő férfi. hamis képet építek rólad, felruházlak, katedrálist emelek neked. FÉRFINAK: a szeretés szentségét adom. haragudtam rád és kimentem a tóhoz, és azt akartam, hogy dörögjön az ég haragoslilaként... a nap... az enyém vörös, ahogy a tóba bukó utolsó sugarait nézem. akkor bocsátottam meg. mert aznap ért össze a kettőnk lelke. aznap szerettek az istenek. tiem, hazudtam magamnak. a tiem az mindig kettőnk világa. afrodiziákum, amit mi értünk egyazon pillanatban. egyszer sem lépünk ugyanabba a folyóba. minden mozgásban van. 

tudtam, hogy ez a vérvörös víz tisztít, nyugtat, kérdéseket vár. öreg lelkeket ismertem meg a partján,  mintha mindegyik lélek az életemet álmodná. neked minden kell, mosolygott a fiatal. először a legnagyobb hal, végül a kicsik, de fordítva kell, először a kicsi keszeg, aztán a nagy.. persze ezt nem hiszed el, de éreztem öreg lelkében a mamám illatát, és tudtam, hogy ezt a napot Isten nekem szánta, hogy ne csak egy narancs tavat lássak. téged is. ott láttam a szemedben a vágyat.  láttam az szarvast benned, a bakonyt. láttam az országokat, amiket jártál. Istenhalász, tekerj hazugságaid hálójába. aztán engedj! szerettelek és én ezt nem tudtam. gyermek voltam ősöreg csenddel. tulipánok fagycsókjával, könnyekkel. hamis gyöngyökbe csavartam magam, amikor elvesztettelek az esőszagú szélben.

Mórotz Krisztina Vadló

Nem értettem  őt. Mindig azt mondta, látod így törd a sorokat. Szidott, amikor az átkozott vesszőket rossz helyre tettem. Tartsd a ritmust, a vers dallam! 5-7-5.  Valaki egy életet rászán, hogy a tökéletest megtalálja. Karámban élt, inkább vegetált egy kutyával, sérelmekkel, daccal. Volt szerelmünkkel, 1000 vers égetésével. Bezártad magad a betűk közé, a költő rab. Önmaga rabja fázós hajnalokon. Látod, a rozsdafarkú felriadt, rázza tollait a szép madár... Szárnyalj! - és te maradtál gyermekkorod emlékeivel. Engem barkák, kökények virágai, pitypang, a fű és a fák védenek, ahol imádkozni szoktam. Irigyelted a hajnal harmatát, a mohos erdőt és a vérvörös naplementét, a fák kérgét.

Hátrahagytam a lovakért mindent. Visszajövök, ha a levelek bíbor színbe öltöznek. Ősszel. 

Fehér volt és gyönyörű telivér, oldalán sajátos mintázatú nedves szőrfoltok - mind előre állnak, mintha fésűvel igazította volna meg a szél. A bordán és a horpaszon át. Pörgött a boxban, magát harapdálta. Öncsonkítás. Minden harapás dac, szeretethiány, idegesség. Rúgott és a szügyét csipkedte kínok közt. Lelövik - gondoltam. Akkor látta meg a mént. Dühödten rúgott, és másik térdre kényszerült. A mozgásigény miatt bolond, nem üli meg senki..

- Vidd, ha annyira kell! - nyers volt a hang - tudtam, hogy találkozunk egy napon. Megálmodtam, álmomban hívtál. Itt vagyok. 

- Vidd a recés képű öreghez! Azt beszélik, suttogó, aki ért a lovakhoz.

Különös ember. A Kalahári sivatagban lakik. Lovak és sivatag? Indián férfi és szűken mérte a szót. Őtszög formát készített a lónak, ahol sétálhatott. Napokig séta, órákon át. 

- Ülj le a karámba! Ne mozdulj, csak ülj lazán, a szagodat akarja megismerni. Beleleheltem az orrába, mikor ment le a nap.  Az öreg komoly maradt, de a szemeiben bujkált a nevetés. A ló olyan, mint a férfiak. Elmegy és visszatér. Nem tudod, merre vágtat. Meg kell tanulnod a csendjét, hogy ebben a csendben érezd, amit mond.A legszebb, legnemesebb lovak szeretnek igazán. Az első az igazi nekik, a többi gazda pótlék, aki enni ad. Hűek. 

Az öreg ekkor beszélt a legtöbbet. Nem törődöm vele, nem bírom, hogy nem ülhetek rá, hogy nem lehet az enyém a csöndje.  Kivittem, a sivatagban táncoltunk, a ló kezdte. Hosszúak az árnyak, fénymáz keretezte születésünket- órákon át szeretkeztünk, táncoltunk, az idő megállt a csillagok ragyogtak, mint hulló kövek. 

Órákon át tartott az őrület - vagy csak én hittem ezt. Teltek a napok és még mindig nem ülhettem fel rá. Akkor a tiéd, amikor ő akarja. Menj. adj neki nevet . Fagyöngy - ez az. Így hívnak ezentúl. Menj! - és nyersen elküldött. Itt az időd, ne nézz vissza! Orfeusz és Euridiké, - és kacagtam... Keress nyárfát rezegjen, a folyó partjához menjetek. 

Építs jurtát ... rezgőnyárfát keress, faragj nyeregkápát. Ha kiszárad a nyereg, fűzz bele zablát! Akkor mehetsz tovább. Te vagy a ló, és te a lovas. Állat és ember.  Meg kell tanulni az ember zamatát. 

Félreismertelek, szólt a recésképű.  Erős vagy, de itt nincs mese, önmagad kovácsa légy. Áldás! - és hazaindult asszonyához. 

Fél évet töltöttem a jurtában, míg a nyeregkápa ki nem száradt. Ismertem a csillagok járását. Hajamat fújta a szél. E csendben láttam a vadakat, villámot, jégesőt, áldott Napot. Utolsó napunkon elköszöntem a folyótól ... sírtam. 

Hazafelé ... 

Ekkor találkoztam Karvallyal. Nem vettem észre az utat, a fehér utat. Fagyöngy messze járt. Futott ...

Karvaly rámutatott az útra: vörös akár a vér, de jön az eső és elmossa. Ekkor kelt fel Aranyfény... Pogány daccal tárta ki mellét a fénynek, a fény árnyéka szemérme körül nedvesen futott. Danaé. Ez a neve az aranyfénynek. 

Csend volt. Megváltoztál - törte meg mint repedt körtét a csendet Karvaly. Vadló lettél. Mit gondoltál, hogy segítek neked? Vidd a lelked, és üdvözöld a Vén Tölgyet. Elalusznak arra már a kökörcsinek.

5-7-5 ? Dehogy, szóltál. Megértettél valamit. Embert, állatot, fényt, árnyékot, virágot, a kalászok aranyát nem sajátíthatod ki. Nem a tiéd a patak, nem a tiéd a Göncöl rúdja. Semmi nem a tiéd. Magad vagy egymagad.

Rúgd fel önmagad korlátait! Higgy a fák erejében, a férfi karjában, aki vár. Csendjét találod. 

Ekkor érted meg önmagad. Ismered hazád, házad, az embert, és mire megismerted, felejts el mindent, amit tanultál.

Engedd el azt, aki karjában tartott és érezted illatát. Ekkor írod le a tíz legigazabb mondatot. 

Ránéztem, hosszan repült - de nem nézett vissza.

Mórotz Krisztina látás

nem akarok ma nagy szavakat, ma szeretek, de úgy hogy ne tudj róla. ne érezd meg. itt várlak a rét legdélibb részén hajnal óta, és száll fel a pára. rajtam az az agyonmosott rózsaszín hálóing . mosolygok és elmondom a reggeli imát. mindig két sort többet kéne, hogy előbb itt legyél. vagy végig. szép ívű gerincem tartja  az anyaföldet. anyaföld mondom ki. de nem ő tart meg és ringatott álomba. Itt nincs kavics, tudtad, hogy a fák is alszanak? de igen lassan alszanak, nem figyelted meg, mikor a kérgüket összehúzzák magukon? lelassulva nem adnak energiát. de az első fénycsík az égen ébreszt hangtalanul.  pogány a dac amivel ébrednek, nincs Niké fa a győzelem ruhája elszakadt és mindig újabb redő ment utána.. nem tudom már  hol volt. Minden eltűnik egyszer. vajon milyen leszel ha meglátlak? a napnak melyik sugara ér el, hogy lassan a tenyerembe szórja magát? és mit eszek? távolabb kalász sok sok aranykalász, és közte álmos pipacsok öltöznek még pirosabba.. Hozzád a suttogás illik, egy sóhajtás, hogy gyere már. De te nem jössz... képeket tudok adni, és meséket. Soha ne hozz utánam könyvet, poharat, hozd magad álomittasan. és hazudj. én elhiszem. itt szeretnélek szeretni. reggeltől estig biciklizünk, arra amerre a nap jár, és nem nézzük miben botlunk el. mindegy az. kétszereplős a színdarab. Megjöttem szólsz halkan, zavarban vagyok. velocipéddel jöttem. Tudod az az új típus.  és nézel. majd nevetsz. Ez az első nézés épp mint a vadaknál eldönt mindent. de nem tudok szólni és elfelejtem, hogy a lábamon nincs cipő. picike,és el akarom dugni. világokon átívelő férfi. tudod milyen fura most úgy írni, hogy lehet, hogy nem is vagy, hogy nem tudom mi a kedvenc ételed, hogy mennyit iszol, alszol-e rendesen. hülye vagyok. és ha ráismersz magadra, és ha látlak nem éppen tisztán no mi lesz akkor? Haragudtam rád és kimentem a tóhoz, és azt akartam, hogy újból lila legyen az ég, a beleívelő napsugárral... az enyém vörös. ahogy esik bele a nap, bukik a tóba. Akkor bocsátottam meg. mert aznap ért össze a lélek kettőnkké. Vörössé és lilává. aznap szerettek az Istenek. Tudtam, hogy ez a vérvörös víz tisztít, nyugtat, és üzen... Öreg lelkeket ismertem meg a partján, mintha mindegyik álom volna. Neked minden kell, mosolygott Böbe, először a legnagyobb végül a kicsik, de fordítva kell, először a kicsi aztán a nagy.. persze ezt nem hiszed el, de éreztem  öreg lelkében a mamám illatát, és tudtam, hogy ezt a napot Isten nekem szánta, hogy ne csak egy narancstavat lássak. Hanem téged is ott ... Láttam a szemed amikor szavaltál. láttam az őzet benned, a vértest, láttam az országokat amiket jártál. Szerettelek és én ezt nem tudtam. Nem értettem, NEM! Semmit nem értettem, hát gyermek voltam? Ősöreg csenddel. Nem tudom mi tanított meg gondolkodni. és az összefüggéseket észrevenni. Látod? Megöregedtem, de mindjárt rácsapsz fiatalabb fenekemre.. Most veszem észre úgy a dolgokat, ahogy kellett volna látnom. hamis gyöngyökbe csavartam magam, amikor elvesztettelek az esőszagú szélben. De az illúzió vastag takaróját nem dobtam le, és egy zeneszerző mondta el úgy kell fényképezni, ha látsz egy fényt úgy fuss oda, mintha látnád újból a szerelmedet. (Aki akkor nem volt a tiéd) Figyeltem rá, és azt mondta látás. Ezen a szón elgondolkodtam. És tudtam úgy kell csinálnom, hogy patikamérlegen számolom az esőcseppeket, hát úgy kell, kiáltottam bele a szélbe . Mindennap fotóztam mindig más fényt vagy csak egy fatörzset óránként. Mert semmi sem álladó, ahogy azon a lábadon vékonyabbak a zokni szálai, amelyik lábad erősebben lép. Ahogy a nők melle sem egyforma.

Mórotz Krisztina Fák

Nagyon régen voltam a réten, ami ellentmond annak, hogy kinn vagyok minden egyes nap. Régen a Vén Tölgy hívott, néha átkaroltam és beleszagoltam a kérgébe, amikor a kislányért imádkoztam. Magányos, büszke fa, konok, textúrája is érdekes. Ekkor még tavasz volt, de az a tavasz, amikor az egyetlen jó dzsekimet sikerült kilyukasztanom.

Nem mentem hátra, a tölgyhöz. Magányos útjaimon nem zavart senki, belehelyezkedtem a tájba, és eggyé váltam vele. A fa bölcsőd és majdan koporsód. Láttam a nagy fát kidőlni, hirtelen engedte el a gyökereit a föld, és ő, a nagy magas és csupasz a földre dőlt. Utána nagy csend lett, és én ezt a csendet vittem el, amit maga után hagyott. Hetek múlva benőtte a fű, játszottam a porral, a kéreggel és gondolkodtam, hány nyarat tarthatok a kezemben? Mennyi napsugarat és menyi havat? Csókolóztak alatta vajon? Leültem és néztem, ilyenkor nincsenek gondolatok, a bennem levő vizet a szél felkorbácsolja és elsimítja, valahogy így képzelet. És ez a szél, az esőszagú szél mindig tiszta. A Tölgynek nagy az energiája, de a bükk sakk-mattot ad más fák gyökereinek, hiszen képes arra, hogy gyökeret eresszen rajta.

Szép az, amit szépnek látunk. Lassan fedeztem fel, mert nem ültem mindig a réten, az útkereszteződésben lévő kis fát, Kócoskát. Mindig fogadta a Napot alkonyórán, tudtam pontosan a színekből és a levegőből, meddig kell várnom rá. Várni kell a fényekre. Nagyon érdekes a Nap, ugyanis mindig sütni akar, de megakadályozza a rossz idő, míg alkonyat előtt, mint a nő szeretés előtt, feltűnik az égen. Borostyánruhával fedi be a fák kérgeit. Rossz időben ez az utolsó percekben zajlik. Mint a délután alvó nő, éppen úgy ébred percekre. Ezekért a kis percekért, és az elszáradt fűben sárguló levelekért érdemes élni.

Egy kis fa a réten villám sújtotta. Pici és gyönyörű, de az állatok elkerülik a villám sújtotta helyet. A hangyák is, és ott sosem nő fű. A vörös kakas ki tudja mennyire égette ki a talaj alatt a fű magjait, ám egy kicsi fa mégis nőtt oda. Zöld kőris, szeretem ezt a fát.

Régen nem volt az enyém a rét, de most minden rezdülése. Minden dobbanás, ágreccsenés, a fajdkakas hívó szava párja felé. A hársak alatt fotózom kérgüket, most a szilfa hív, a kis szil ágai összenőttek. Beszélgetek velük magamban. Hányszor estem el ott. Megtaláltam a kedvenc fánkat Marcival. Rég volt. Most már sötét és vastag. Bármikor mész ki, mindig más tekintetű igen, néha szeplők táncolnak benne. A fények mindig változnak, ha egy nap kint vagy, mindig máshol cirógat a nap. A görög a birkáit a hársak között legeltette. Szívesen lettem volna birkapásztor. Hárs alá ült mindig, ott bóbiskolt reggeltől-délutánig, és fekete volt, mit a cigánymeggy. Niké, szólt egy nap teátrálisan anyám, ő Niké! Nikéből semmi nem maradt, de anyám mozdulatából igen. Úgy ment mit a holdkóros, nem szerette a rétet. Itt még gomba sincs, szólt fitymálóan. Apám a Tölgy melletti bokorról szedte a csipkebogyót, amiből hecsedli lett és hirtelen megindult szüretelni. Zsebéből zacskókat vett elő, majd elmesélte, hogy készíti. Apám persze nem nagyon tartja be a receptúrákat, mindig alakítgat, főként a babra munkákat igyekszik megspórolni. Így aztán új módszert dolgozott ki, aminek lényege, hogy nem szedegeti ki egyenként a bogyók szöszeit és magjait. Bár még így is kemény meló, ahogy ő mondta és neki el is hiszem. Szóval először is kesztyűt húzott és begyűjtötte a termést. Fontos, hogy jó hideg legyen már, csípje meg a dér a bogyókat A gyümölcsről aztán lecsippentette a felesleges részeket, majd napos helyre terítette őket, hogy hadd "töppedjenek", szóval essenek össze jó szottyosra. A rétemen ott van a csitkenye, a hecsedli, az ebrózsa és a csipkebogyó, de ez mind ugyanaz.

 

Most elmesélem a hajnalomat. Elhúztam a függönyt reggel, és a hálóingre pulcsit, kabátot húztam, a zoknim fele nem volt meg. Ittam egy pohár vizet, és szaladtam a rétre. Tejfehér volt minden, és álltam, néztem, tele szívből nevettem. Tudtam, fotózni fogok. Egy más világ volt az, minden kék, zöld, páracsepp. Belefutottam a hajnal aljába, az ébredőbe. Egyre nagyobb lett a pára mindenfelé, és én futottam, mint az őrült, a szürkés réten. Lassan kelt a nap és minden csupa víz volt. A cipőm átázott, de harmattal mostam arcom a fűben, és tovább fotóztam, hófehérek voltak a pókhálók, mindent beborított ez a gyönyörűség, akkor értettem meg, hogy a pillanat része lettem, amit nem felejtek el. Mert nem a tiéd a föld, nem a tiéd a fű, hársat sem ültethetsz virágcserépbe. Gazdag vagy, pont olyan gazdag, mint a csipkebogyón lévő harmatcsepp, amit felcsókol a Nap és a szél szárazra törli. Büszke hársak, mint kiszolgált katonák. Tudtad, hogy ez alatt a rét alatt hatalmas energiamező van? A Tölgy a gyermekeit úgy védi, hogy gazokat ültet köréjük azért, hogy ne érje erősen a Nap sugara a kicsiket. Édes altatót énekel nekik.

Meséltem neked a rétről, még mi van ott? Mint a gyermek úgy kérdezed. Ágakról meséltem neked, a tavasz zsenge hajtásáról, a télről, arról, amikor tökszezon van, ahol megértem magamat, megbékülök önmagammal. Érzem a jót, mint nagyanyám kezén a bütyköket. Amikor még volt kutyám, elengedtük futni. Én állatot olyan kergebirkán nem láttam futni, mint a pulimat, belefutott a lucernásba és tovább a repcébe, nyulat kergetett. Félt a víztől, de egy nap belemerészkedett, utána mindig ott fürdött.

A rétem nem szereti a rosszkedvemet. Állj, szól rám, most ide nem jöhetsz, de itt értem meg magamban a másik embert, itt jut eszembe a néni, ki tudja miért. Itt mondom, felhőjáték. Tudtad, hogy a fák ott érzik jól magukat, ahol közös a gyökerük, egy vastag, azután a többi és együvé tartoznak. Gazdag vagyok, igen, itt az vagyok, rácsodálkozó és én vagyok a kökörcsin, a katáng, a fények és az árnyak sötéte.

Tudod mit? Neked adom, meghívlak hozzá, ha boldogan jössz, befogad. Tudod, mit csinálunk? Meséket találunk ki. Ne szólj, nézd azt a madarat, ahogy a többi közül felreppen. A felébreszthetetlen csend ott lesz benned. Ég felé kapaszkodó fák, valaha hatalmas volt a lombkoronájuk. Már csak egy kopár ág maradt, de az a valamikori büszke fáé. Érted már, miért szeretem a hekk fát? Mint egy kisütött hal, de közepe neki sincs már. Két ága maradt. A nő és a férfi, mindig együtt. Ne menj el a csodák mellett! Mert tiéd a föld, tiéd az ég, és tiéd a szél.

Egy nap fáradtan hazatérsz. Hársat találsz a virágcserepedben, ahogyan én is. 

Mórotz Krisztina Cinóber fakérgek

álmomban mindig vermont körül járok ahol októberben pirosak  a fák, ugye mondrian?  hosszú szárú cinóber fakérgek a fűben este  odamentem az erdő széléhez, és megkérdeztem, hogy beengedsz  fehér bükk?  felébresztettelek álmodból nemet is mondhattál volna  megengedted erdő ösvényen gyalogoltam mezítláb  sárga zöld és narancs  leveleid között avarban aludtam hajnalban  ébresztett a madár egyszer elmegyek veled vermontba stoppal és vérző erdőben járunk ott ahol a növények beszélgetnek egymással elfekszik a tisztáson a kék katáng, amit egy gyerek tenyere szétcincált  lágy leszek felidézzük azokat a fiatalokat akik nem mi  voltunk  hunyt szemem pillái mögött képek. és akkor elmeséltél nekem mindent angyal sem voltál ördög sem ekkor a növények kihallgattak temettél  koszos utcát lágy  követelő szeretőid őrült éjszakáid a rosét vagy ami volt sosem szoktál hozzá  ehhez az pokoli világhoz minek az ajtóréseit  csodáknak tártad ki és  elhitted, hogy így lesz ha hazamentél a szobádba?  mit vártál? mikor írsz és mit olvasol?  a zenéd a csönded követ napra nap  maradj meg  suhanj minden álmon és tépd fel az utánad hagyott sebeket hogy fájjon a testem karcolta tüske a vérző erdő vár és megtisztít minden mocsoktól mik az évek során egymásra rakódtak bennünk  

Mórotz Krisztina Levél a mamáról

anyámnak egyszer nem tudom miért karácsony napján kellett függöny. ( és egy függönyön összeveszett apuval)

azóta nálam ilyen nincs, olyan van mint mamánál. :)

azok olyan klasszak voltak, minden cérna összekeveredett, és kis fehér gyertyák voltak a fán. és mama istentelenül hamisan énekelt, meg mesélt. istentisztelet hatkor... imádtuk, és utána volt a karácsony.

és a karácsonyfákat kivágták az új lakók.

anyuéké borzalmas volt, mert mindennek tip topnak kellett lennie. A lakásnak, a fának a kajáknak. egyszer hazafelé jöttünk és Marci elsírta magát, pár éves volt a kezében dömper nálam a többi játék meg az apjánál is, és elsírta magát, hangosan hogy rossz volt!

utána örült már itthon, de érezte a feszült légkört.

Imádtad volna. Károlynak mesélni kellett róluk.

és egy régi újságcikket mutattam neki... ő mindenkit meghallgatott. Elbeszélgetett a kéményseprővel, amellett hallgatta Laci nagybátyám fejtegetéseit CSÁTHRÓL!!! Szakácsnő volt, de tudta minden emberben hol a jó... azt hiszem most kellene élnie. Szerintem okos volt... de nem tanulhatott. Átlátta a dolgokat, mi kell egy tizenévesnek, szeretet, beszélgetés, zsidó orvos mentette meg az életét morfinista volt... hatalmas mesélő mama volt, ha hülye helyen laktunk, egy veszélyes útkereszteződés mellett, én nem egy karambolt láttam...... rohantunk akkor segíteni...míg jött a mentő stb. rendszer volt az életükben, és ez a rendszer erre a stroke kutató unoka, a papa mostoha unokatesója, mindenki emlékszik,. Örökké teli volt a ház. Érted? Télen sokat olvastunk kézimunkázott a Mama.. nála már február 12-én Lídia napkor tavasz volt... Papát mindig kihagyom, nagyon jó és csendes okos rendszerető férfi volt....imádta habókát aki hajnali ötkor keltett minket, jaj a Mariska! mindenhová elengedett a barátokkal, de néha nyarakon reggeltől estig fürödtünk. rengeteget dolgozott, de délután félóra pihenés kellett a szívnek, vagy olvasás. a fél falu nálunk volt. kámánné sírt 100 forintot kért, mert az uram iszik. csodálatos volt a kert... hatalmas lugas, és teteje is volt, kempingágy pokróc, estébe hajló beszélgetések.

hátul málnás az is nagy volt, virágok mindenféle gyümölcs. apu szokott kaszálni. Az árokban nem mert onnan szedett a Papa a nyulaknak füvet... Hol Joli jött, ő volt a műnő, se melle nem volt se foga, se haja mert rákos volt de kigyógyult.. így hát a parókáit próbálgattuk. én imádtam, míg Eszter valamiért utálta. és mindig giccseket hozott, ha a hülye férjétől beállított nyáron. a Marika aki 28 éves volt, sírva szokott átjönni, mert meg kellett keresni az Ottót, és addig a kicsikre mi vigyáztunk. a Tündéék is fiatalok voltak, ő is akkor jött amikor akart... :))

a Jóska bácsinak kapcákat varrt... meg a papa rosszabb zoknijait odaadta neki, mert a felesége nem törődött vele. Lidi nénizte 10 évvel volt fiatalabb mamánál. volt egy nyári konyhánk és egy nagyon vastag létránk, alatta maga hát kicsit odébb főzött vagy sütött. és hallgattuk a meséket. hogy miért kellett a zsidóknál lekapcsolni pénteken a villanyt. mesélt mici kecskéről, és hogy amikor meglátta hol lesz a fehér ház, akkor leült a bőröndre nézte a földdarabot és sírt, akkor írta le két bőrönddel, két gyerekkel a bombázások elől idejöttünk... és leírta... a koffer a két koffer megvan..Vasárnap istentisztelet, előtte megfőzött a Mama, és Habóka én mama templomba mentünk. Természetesen a lelkész is a barátunk volt, néha nekem kellett vigyáznom Orsira a kislányukra... Ott hallottam teológus hallgatókkal a Jézus Krisztus Szupersztárt. Imádtam őket. vasárnapi húsleves rántott csirke saláta, sütemény gyümölcs ja mellé köret ...abból hétfőre is maradt. Kedden volt a tésztás nap, a csikos. Mindig úgy gyúrt. szerdán főzelék csütörtökön mondjuk bukta, vagy aranygaluska, császármorzsa esetleg hal... emlékszem, hogy hiába volt forgótárcsás mosógép meg centrifuga, volt katlan a papa mint a tábortűznél alágyújtott, és forró vízben olyan sokáig mostak, de ott a papa is ugyanúgy.

Köszi, és a fecskék... ki kellett ám tárni a nyári konyha ablakát, és jöttek a fecskék. Érdekes, hogy akkor törtek be, mikor a mama már Mártinál élt Papa halála után. 

Egy nap Lengyelek állítottak be hozzánk. A kapu előtt robbant le a kis polski. Láttuk, hogy nézegették a kocsit, "bekopogtak" a kerítésléceken. Kézzel lábbal félig oroszul is, de beszélgettünk. Akkor még élt a faluban egy lengyel nő. Elmeséltem nekik mi történt a vándorokkal. Tolmácsolt, mi Alicjaval és a másik lányestvérével felfedeztük Beledet. A kastélyt bementünk egy csehóba. Ott aludtak nálunk egy pedagógus házaspár volt akik minden pénzüket utazásra költötték. Nevettem, amikor a yunost kis tévét nézte Georg, és meglepődött a híradón. és az időjárást nézte. Lavórban mosakodtak meg, akkor még nem volt fürdőszoba. :) Minden évben jöttek, és rendelték a rétest. Nem volt akkor hűtőláda, Mama mindent befőzott, még Habóka gyógynövényeiből is rakott tüllzacskóba. A répák a veremben voltak homokban. Nem fagytak el azok. A krumplihéj a ganajra került (komposzt) és nem pet palackból ittunk, hanem üvegből málnaszörpöt. ami nylon maradt, masli virágról eltette a Mama, bizony jók voltak az ősszel kötött koszorúkra. a kedvenc könyveim az üvöltő szelek és a Jane Eyre voltak. Faltam a könyveket, és ábrándoztam. Mama szerette az Unikumot  de azt eldugta, a tányérok mögé, és ha temetésre ment kicsit húzott belőle. Nevettük, mert hiába volt bor, apu mindig elcukrozta, és papa 2 decit ivott minden nap. ebéd után. Márti első férje (nagynéném) a Gyurka egyszer elaludt délután , és előtte könyveket nézett, de leszakadt a könyvespolc, rajta árván laffogott az, hogy könyvet még neked sem adok kölcsön:)) Papa faragta. Anyám jött megállt, Gyurin egy halom könyv és a röhögést nem bírtuk abbahagyni.... Anyám rénézett. Ez jel! Ne menj hozzá a Juhász Gyurihoz! De hozzáment, kár, hogy nem hallgatott anyura, mert elváltak. Mikiék nagyon szegényen kezdték az életet, a fiúk nem lettek elkényeztetve. De ha hazajöttek a két unokának tejleves kellett. :) Laci volt az álommanó, festett, Sárát a lányát hozta magával, én voltam a modellje, ide menj ülj a fűbe, viszonylag jól tűrtem ezeket a dolgokat. A gáton bicikliztünk rengeteget. Kutyánk mindig volt, mert kiszöktek valahol. Minden kutyát pajtinak hívott a papa. Azt mondta volt paji, most új pajti lett. Egyik kutyánk viszont farkaskutya volt, nem német juhászoztuk le. odaállt a kapu elé, és rúgni kellett a labdát, ő elkapta mindet. Mama sok muskátlit rakott a kútra, és egyszer leszedte őket, hogy újakat bújtasson. El volt húzva a tő, igenám, de Frednek az volt a helye. Beleesett... Frédikém tarts ki, jaj, hol van öregapátok, de a vödörbe nem fért bele. Kis Jóska bácsi ment le érte. A kutya tüdőgyulladást kapott. Pokrócban rongyokba csavartuk, és minden nap jött az állatorvos. Amikor tehettük kint ettünk, és kunyhót építettünk, vagy kócsa bével, meg Ildivel ugráltunk a szénán. egyszer lecsúsztunk a közepébe, most mi lesz? Papsajot ettünk a kakas elől. és ki akartuk írtani Habóka gyógynövényeit. Cseppet sem voltam jó. Dini a nőit mindig elhozta bemutatni... volt egy mondatuk mamával, ha nem volt okés a nő. Végülis táncosnőt vett el Dini, és Juci táncolt mamával. Dini volt az "amerikai nagybácsi" akinek Mercédese volt. :)) Mama szeretett utazni, de papa nem nagyon, megkönnyebbült, ha Bükre mentünk a gyógyvízbe. Mama tornázott is. egy pléden ha eszébe jutott. És a Negro! Azt meg a papa dugdosta előlünk... :)) Mennyire örültem hogy újra van! Persze nem csak vidám volt az élet, voltak nehezebb napok is. de valahogy ezeket a dolgokat helyükre tettük. A Lackó sem játékokkal játszott hanem a cseresznyefáról felmászott a tetőre. Márti válása után egy évig itthon volt, és innen járt át tanítani egy kis faluba. De most itt a neten egy nálam tíz évvel idősebb Csabival együtt röhögtünk a girbegurba utcán. Hogyne röhögtünk volna! Kissné jelenség volt .. de róluk már írtam, és itt laktak az Alízék, akik méhészkedtek, de mindent rosszul csináltak, a mézpörgetés sem ment nekik, a disznóölés sem... Ottó meg a kocsma. és Mosó Masa akinek két ikerfia volt, és mindegyiket felcsíptem. A hatalmas kovácsműhely. Komjáthyék a teheneikkel... és igen, a kéményseprő aki ki akarta fizetni a semmit... Néha kevés volt a fa, arra emlékszem, és egyszer esőkabátot loptak...

Mórotz Krisztina Naplórészlet 2, fotó

Képzeljétek el. letekertem sokat, 6 órát. Kimentem a rétre, action volt, persze hol legyen máshol mint réten. Már megszoktak, istenem. Jött Anna A gyerekekkel, az állatorvos lányával. meg egy csomó utánfutóval, hát itt gáz lesz... :))) Mibelőlünk kitört a röhögés elemi erővel. Erdőisten fája újból büszkén állt. Feltámadott pedig furimnek beadtam, hogy kiesett. Barbara otthonról menekült hálistennek nem találkoztam vele, mert mondaná, Kiszti én nem bírok otthon. Vagy előszedné a mobilt. Aztán a tóhoz már nem mentem kimentem saját utánfutóimhoz. Vittem Marcinak kakaót, a kólát valahol elhagytam, á citromos sör van! Utánfutóm és az apja a kerítést húzták én persze lazán rákönyököltem. De először még jó, hogy nem látta senki majdnem beleestem a gödörbe, minek amúgy van funkciója, én nem tudom mi. Gödör, mondaná apám.
Liliomot ültetettek, és rózsafa van hortenziabokrok homoktövis, de olyan picik még. És én fotóztam, aztán kinn és a napot. Te figyelj ordítottam, a Józsi esetét hallottad? Katáng szól Józsinak rajzottak utána a méhek, így mesélte, te Kriszti, én úgy megijedtem hogy mennek utána pedig rajta volt a méhés cucc, Te Katáng rosszul vagyok! Miért ? A méheid neked mennek baszdmeg! Megesznek azzal elájult. Hazafelé kertnek jöttem, és letettem a biciklit, és szakadt farmerban, bakonyi betyár ük
öregapáméhoz hasonlít futottam, és futottam és tökhangosan kiabáltam enyém a világ a tenger a repce, a fű, és nem vettem észre, hogy egy órát futottam, de tudjátok van aki meghallja Kisalföld déli része , á az nem tudja mit érzett Petőfi. Különben is olyan fura helyen lakunk, hogy az élők a faluban, de a holtak, Isten hozott Vas megyében laknak. Fekszenek.. :))

Szóval enyém a világ!

Kitárom kezem a fény felé és azt mondom, hogy oké. Persze tudom, hogy járvány van, hogy a sok hülye ír. Mikor én a villám sújtotta fában rohadt jól elvagyok.
Tudom, hogy járvány van, tudom, hogy délelőtt nem mehetek boltba, a múltkor azt számoltam mennyi zoknim van.A hajam növesztem de elől is. A lábam ... nos ha látnátok mennyi a tüske benne, meg ezt hol szereztem, oké, ha addig nem hunyom álomra szemeimet alapozó kell rá

És vannak jó cuccaim. Most divat a hosszú szoknya ami szinte átlátszik.
Enyém a világ, és ebben a hülye világban istenien érzem magam, a bolondok meg írjanak, én addig élek. Krisztikeként, Krisztinámként Szilviként...
karc...

dokk, Qui napló

Mórotz Krisztina Skicc

Nincs kedvem írni, olyannyira nincs, hogy egy egysorost sem szeretnék összehozni és mosolygok, állati lusta vagyok, pofátlanul félresöpröm a papírt és nem írok... Azt vettem észre, hogy a fények, a színek az árnyak, a léptek a csendek... vonzanak a formák, akár egy jó fotó, vagy egy festmény alakjában, két órán át néztem, elemeztem, élveztem, éheztem tegnap Rodin vázlatait, ma Anisch Kapoor tükör gömbjeit és utána Magdalena Abakanowicz a lengyel nagyágyú textilszobrait a red abakant, és a zöld abakant. Modigliani portréinek a szemeit szeretem, az íveit, a vonalait, az arcizmokat, azokat az érdekes dolgokat, amit elmagyarázni nem tudok, ahogy áttűnik a fény egy nem szimmetrikus arcon széppé téve azt. Tudtad, hogy a szimmetria milyen fontos dolog az érzelmeinkben? Imádom a fészen párosítani a színeket, mondjuk a pink árnyalatait Klee képein, egész hideg rózsák ezek, olyanok, mint az én kedvenc virágom a David Austen rózsa... És ugyanígy felteszem a fészre különböző stílusokat. A fotók? Az csoda, egy zsidó hegedülő gyermek cipőjét 10 percig néztem... Beleégnek ezek a harmóniák, amelyek olyan más világok, a tudatomba, és lusta nagyon lusta vagyok megírni egy prózát. Sokkal szebb, amikor csend van, és én reprókat nézegetek, úristen a való életben ezek ezerszer többet mutatnak, mondanak. Festeni fogok vajon, vagy fotózni, esetleg agyagozni, vagy kitör belőlem a csend a szín, a harmónia, a zene, hogy egy versben öltsön formát magára? Hangosan nagy ívet és ritmust leírva?

Mórotz Krisztina Agapé

Tudtad, hogy egy réten azok a fák állnak közel egymáshoz,amelyek jól érzik mások gyökereiben a lelküket ?

A görög haldoklik. Úgy mondtam, hogy meglepődtem saját hangomon.
Aznap napfogyatkozás volt.
A levegő vibrált, árnyékban 35 fok.Láttam a görögöt, ahogy terelte a birkáit. Bőre mint pergamen gyűrött lapjai.
Képzeletem játszik, a képek élesek.

Meghalok, mondta és a kálák kibontották fehér virágaikat.
Meghalok, szólt és kinyílt a kökény.
Meghalok, és lett napfogyatkozás.
Meghalok, és a görög kutyája nyüszíteni kezdett.
Meghalok, és kinyíltak a petúniák.

Isten tarka ege alatt láttam elmenni.
Mindenkinek így kéne végül távozni, fényben, meleg légben, hársillatban. Olyan nagy békében, ahol tudod, hogy az életben mindent jól csináltál.

Szeretnem kell valakit. Ember vagyok.

dokk.hu

Mórotz Krisztina A hallgatag szirének

Egy falu ez, előtte a hallgatag szirének ülnek, mindegyik szirén egy széken. Maguk elé néznek, gyönyörű mézszőke hajjal, ugyanolyan zöld ruhában a kilenc szirén. A szemük kifejezéstelen. Szomorúak, hallgatagok.

A falu a tengerre néz, vágyódnak az otthonuk, a víz után. Mármost van a sziréneknek egy éneküknél is borzalmasabb fegyverük, nevezetesen a hallgatásuk. Sosem történt meg, igaz, de talán elképzelhető, hogy daluktól megmenekült valaki, hallgatásuktól azonban egészen biztosan nem. Márpedig ők nem dalolnak. Egyenes háttal ülnek a széken, hosszú zöld ruhájuk takarja szirén létüket, olyanok, mint kilenc gyönyörű nő, felséges alakkal. Közöttük sétálok a faluban mezítláb, de csak azt látom, hogy mindegyik ül, hallgat. Meztelen lábamra ránéz mindegyik, sorban hullanak rezzenéstelen szemükből a vizek, kis erecskék, kékek. Borzalmas és gyönyörű látvány, valaki rázza fel őket álmukból, kiáltom, figyeljetek rám, de mindegyik maga elé néz, tudják a mézhajúak, hogy örökké itt fognak ülni egy falu poros főutcáján, és az lesz a büntetésük, hogy szemükből patakzanak a folyók, és hallgatagok, némán vágyakoznak. Kilenc szirén szerelmes lett egy nap a tengerészekbe, és nem énekeltek többé. Phorküsz tengeristen megharagudott rájuk, és hontalanná tette őket a világ legporosabb falujába száműzve. Azokon az utcákon kell ülniük, ahová a tengerészek kitántorognak a prostituáltakhoz, ahol piros lámpa helyett szirének ülnek. Végig kell nézniük, hogy a tengerészek, ha kikötnek, végigmennek az utcán, mindegyik kiválaszt magának egy cédát, nem látják a sziréneket, a szirének láthatatlanokká válnak ezeken az estéken, csak azt érzik szerelmeik, hogy patakokban ömlik az eső. És én futok, mert folyamisten, Arkhelóosz megszánta őket, és patakmedret, folyóágyat adott nekik. Megrázom sorban őket, és eléneklem a jó Akhelóosz adományát. Hallgatnak, de mintha a hallgatásuk tele lenne fénnyel, megkönnyebbüléssel, élettel.

Most már a könnyük is folyóágyba fog hullani , míg egyszer tengerré duzzad minden könny, és megint énekelhetnek sziréndalokat.

Nyírfalvi Károly Erős vázlat című versére

Nyírfalvi Károly

Erős vázlat

Szirének ülnek a falu főutcáján.

Kilencen néznek, hallgatnak mind,

szájuk zárva, nem mozdulnak.

Annál rosszabb nincs.

De képnek hogy adjak hangot?

Miképp némafilmnek szavakat?

S ha meg is szólalnának: énekük

végzetes. Gyönyörű, halálos.

Nem mozdulnak, hallgatnak.

Készülnek, készülődnek, metsző

a csendjük, a tekintetük.

Annál nincs rosszabb.

Valaki emelje fel a képet, rázza

meg a vásznat, kezdődjék a szertartás,

legyen igazuk végre, legyen való a

hallgatás.

Mórotz Krisztina naplórészlet

tudod kimegyek, és olyan rongyos vagyok, mert beleakadok mindenbe, és kijárnak többen is. Grófi őstölgyes volt ez, azért a sok kidőlt fa.

Imádtam a nyarat, menni, néha Barbival a tanítónővel, sokszor egyedül, mert Babit a barátnőmet aki pánikbeteg lett, mindig sétáltatom. mindig többet mer menni.

( majdnem meghalt, a szíve leállt) és most jött ki rajta ez, Visszamaradása nem lett, ez a pánikolás, amiben ő is benne van, hogy kisegítsem belőle.

tehát partner, én mesélek, és nem veszi észre, hogy többet jött.

de nem karolom át a fát, nekitámaszkodom, vagy leülök a gyökérre, és ott valahogy megnyugszik az ember. meg felébred, már tudom hány percet órát kell várnom a fényre. Nekem ez tökéletes kikapcsolódás.

Az csoda volt amikor hajnalban kelt a nap, pára mindenhol, és utána szép fények. az gyönyörű volt!

De van aki azt mondja téma van, nem kell téma, vagy kapás. csak észre kell venni a csodát.

A fények fontosak.

Mórotz Krisztina Ringyó föld

megint arról a fényképről álmodtam amit a februári nyaramban fotóztam apró kis hullámok lepték el a földet picik jeges havak megfagyott habcsókok és emögé bújt el a nap mi csodálatos látvány volt óararany meg fahéj és végül cinóber le kellett ülnöm a hárs gyökerére és néztem ezt a csodát a dzsekim persze kiszakadt de nem érdekelt hosszú útjaimon nem volt társam nem keresett senki nem hiányoztam senkinek szomjaztam a magányt amitől sosem féltem de kellett a ki a kifelé az el eszembe jutott az a nyár amikor vettem Toniotól egy önöttvas kádat és azon a nyáron abban feküdtem és nem szóltam senkihez voltam a nyár a nap a víz és a föld nincsenek történetek cukorrépát kapáltam Tonio viccei úgy futottak a kapa nyeléről a tarack felé afelé a ringyó föld felé mint egy kis fénypászma a töltés oldalán hosszúak voltak a sorok eleinte még beszélgettünk de elmaradtak a viccek is komorak magunkba zárkózottak voltunk gondolat nélküliek a monotóniában az arcok a kezek pengevékony szánk kicserepesedett és állandó vizet kívánt koszos vizet mert ajkunk felett a verítékgyöngyök szürkék voltak a portól nem volt idő négy órakor azt hittem dél van olyan voltam azon a nyáron mint egy cigány hajamba szőke tincseket húzott a nap de ez már régi mese minden nap más arca volt a rétnek a vén tölgyhöz délben kimentem leültem fejem búbját a tölgy törzséhez támasztottam végig a csakrák mellett éreztem a hatalmas energiát amit a fából kaptam és nem akaródzott felkelnem hagytam hogy a gondolataim mindenfelé kalandozzanak eszembe jutott aki álmaimban szép nyugisan kísértett egy gyógyszertár lépcsőjén ült a lába sebes mint ahogy már írtam és azt mondta mosolyogva látod héderváry luca ez a szabadság amikor jólesik megpihenni a gyógyszertár lépcsőjén amit átmelegít a nap fénye mindig tudni akartam hol melyik városban van melyik dimenzióban és időben mikre nincs válasz egy nap találtam egy képet lila fal előtte egy tonettszék a belseje félig beszakadva és nem a szék volt a fontos hanem a fal néztem a képet és akkor értettem meg milyen görögország nincsenek történetek szóltál de vannak én abban a falban és a székben görögországot láttam de nem a tengerpartot a fényes delet és a szűk sikátorokat a sikátorban a port nevettél amikor elmondtam milyen marokkó amit szerinted összekevertem mexikóval szálltak a gondolataim a fa alatt a folyó felől felröppent a szellem-madár és a szó mi utánaszállt szabadság de te figyelmeztettél olyan mint szabadság nincsen gúzsba kötött az ne játssz nagy szavakkal ki a fenének kell a nagy szó a vén tölgy gyökerén akkor esett ki a fa a réten nincsenek történetek megmerevedtem és néztem halálát most éreztem meg saját kicsiségem amikor mellettem dőlt el a fa a görög is így ment el ilyen szépen méltósággal mikor az utolsó nap jött el napfogyatkozás volt nincsenek történetek te a szobában pihentél féltél aznap a naptól a kálákat néztem a görög házán a hófehér függönyöket lábam mellett egy traktor nyoma és egy pocsolya aznap éjjel esett eszembe jutottak a szavaid ismered a tengert amit halálfélelemnek hívnak néztem a kálákat eszembe jutott a görög keze a bőrredőkben megülő kosz ami évgyűrű lenyomat az élete kerekén meghalok és a kálák kibontották szirmaikat meghalok és lett napfogyatkozás meghalok és a görög kutyája nyüszíteni kezdett meghalok és kinyíltak a petúniák mindenkinek így kéne menni ilyen békésen így ahogy a görög ment akkor amikor minden fényes és dél van remeg a levegő és a nők szemérme mézet izzad igen akkor kéne elmenni és elvinni minden fényt magunkkal mert ismerjük a tengert amit halálfélelemnek hívnak abban tocsogunk éjszaka mint riadt állatok. Fel akarunk ébredni de a hullámok lenyomnak még azt sem engedve meg hogy még utoljára emelkedj a horizont fölé és vidd magaddal a fényt hagyd a félelmet a hitetleneknek az ember sosem tud eleget mások érzéseiről szenvedéseiről hogy kellő pillanatban megtalálja a választ felbarmolt föld mellett vakondtúrás és lemerülsz a sejtjeid repedéséig ne félj igaz hogy önmagaddal szembenézni félelmetes van benne valami remedios varo világából úgy távozz mint a görög vidd magaddal a petúniák ébredését fáradtan leülsz a hárs matuzsálem gyökerére és mosolyogsz eljöttem a vén tölgyedig de nem látom az erdőtől a fát holnap kijövünk ne félj a reggelek paradicsomát nem tépem le ócska kolbászok mellé az a holnap ígéretéé hogy akkor is érni fog a vén tölgy is ilyen a holnap ígéretét ott látod az ebrózsa bokrában ha odaenged meg fogod érteni azt hogy nem a tiéd az ég nem a tiéd a fű és zene helyett tücsökcsend fogad de még azt sem vallhatod magadénak ráébredsz arra hogy a hársat nem ültetheted virágcserépbe soha amíg élsz kék ég /tiszta víz/ fekete kenyér/ szép test mi mindennel fölér/ lélek a lélekhez simul /szemünk puhán egymásra hull/ pillánk rebben/ ruhátlanok vagyunk/ de a vers rosszul fordul görög eredetiben kell hallani szóról szóra cseppenve olyan szájból amit felsebeztünk és csókjainkkal tettünk magunkévá másképp bájtalan fényképe lesz egy olyan valóságnak ami nincs az öregség vajon fáj-e mert boldogságunkat nem építhetjük egyébre mint apró emlékekre szembesülsz lassan halandóságoddal többé már nem félsz együtt vagy vele pille bevallom ahogy írtam kitágult a horizont és a mézszőke copf újabb és újabb szereplőmet fonja majd maga köré az öreg herceg prospero nem koldul szeretetet mert rájön azt nem lehet mindent lehet de szeretetért tartani a markod nem vagy ha igen tedd merd vesd le a büszkeséged mint fakérget de figyelmeztet egy nap Isten mikor ébredsz álmaidból hogy várni kell várni egy életen át várni mint a szerelemre úgy várni rá mintha mérlegre tennéd az óceánt /// esett aznap és te kutattál megkérdeztem miért csinálod mert a tárgyak azok amikben ott van az arcod az illatod és ott a szemérmed illata

nincsenek történetek

dokk.hu

Napló: Héderváry Luca

Mórotz Krisztina A kapitány

Na de folytatom. Olyan állapotban voltam, mint egy tengeribeteg és feküdtem abban a zötyögős kocsiban, hálás voltam minden egyes gödörért, meg azért, hogy nekem csak feküdnöm kellett... és nem csinálni semmit... megkönnyebbültem. Az sbo-n csak négy órát voltam, aztán kerültem a neurológiára még hallottam, hogy kis magnézium hiányom van, sózzak ilyenkor jobban. Nem mutatott ki a CT semmit, viszont 180-as vérnyomásom volt, életemben nem mutatott még ennyit.120/ 80 mindig. 

Akkor kaptam infúziót és attól tisztult a fejem. Akkor már láttam... A Marci volt velem, de fogalmam nem volt mit mondott, én mit mondtam, mint az úthenger úgy éreztem magam első nap. Persze teljes vérkép minden kutyafüle... de az első infúzió után szédelegve mentem a folyosón, ugyanis féltem, ha nem kelek fel, akkor beleesek az ágyba :)) ez kuriózum volt…

A szoba lakói: a kapitány, velem szemben, a Gabi néni. 80 éves, de látszott, hogy intelligens, ő azért volt benn, mert letapadt valami idegszál a lábában és a szőlőben elesett, a papát hiába hívta, mert a papa utálja a mobilt. Első pillanattól fogva elfogadott, bár mindenkit kiosztott keményen, és ráadásul igaza is volt. Az éjszakáktól félt, bemagyarázta magának, hogy nem tud aludni és pont azért nem tudott aludni, ezért minden éjjel placebót kapott, két nyugtatót... persze rájött mi a szitu. Erkélyes volt a szoba, reggel már kinn ültünk, jött hozzá a papa, mindig kék seattal, fehér sapiban, fehér pólóban és nadrágban. Nagyon bírtam, amikor a parkolóban már megsimította a haját a mama-kapitánynak, és azt a szájrapuszit sem felejtem el! Az olyan szép meghitt intim pillanat volt. Mindennap a story a bors pletykalapok, ételek, és engem kért meg, hogy sétáljak vele... :) És igen, a kapitány kos volt, és szerette a Fradit mert a papa ott sportolt! Második nap épp a sétámról (eszemben nem volt feküdni, szánalmas kis séta volt, még vérszegény, de erőltettem) jöttem be, amikor a kapitány a fülembe súgta,  Krisztina jött egy hippi a szobába, meg a felesége.  Gabi néni röhejes volt, ahogy ezt előadta, laza lehetett a kapitány fiatalabb korában. Tényleg ott volt a fehér hajú "hippi" bőrszerkóban, meg tetoválásokkal tele, copfosan, fülbevalókkal, szóval annyira kirítt, hogy mindenki megdöbbent. A felesége a hisztériás Margó kb 40? és zsibbadt a bal fele... bekötöttek neki egy infúziót, rosszul, bekötöttek még egyet rosszul... Haza akart menni és bogár találkozóra Gárdonyba... ezt közölte a doktornővel, és akkor láttam, mennyire diplomatikus volt az a nő, ahogy rábeszélte, hogy maradjon. Gutaütése van, én nem engedem el! Voltak hülye helyzetek persze nem tudta mi az, hogy ágytál és szerinte abba nem lehet pisilni, én elmeséltem, hogy lehet... :) 1 óráig volt az ágytálon mire lett valami... mire lefolyt az infúziója. A kapitány és özvegy Erzsi  meg én összenéztünk, kitört belőlünk a röhögés... főleg amikor megszólalt a mobilján a cigányzene teljes hangerővel... és beleszólt, nem, nem a diliosztályon vagyok, ez más, itt csak negyed dilisek vannak.

Hozzák be a rosszul letteket a melegben. Míg ott voltam, a hippijét úgy mutatta be, hogy a férje és náci, töklazán érted? (betört a politika a kórtermekbe), meg szobafestő... meg kinn van az osztrákoknál, és hogy falura költöztek. De lényegében elmesélte az ars poeticáját, és megmutatta a kutyáit, a kutyái nyughelyét. Hippinek egy baja volt, ha kikapott a Fradi leszedett minden szentképet a falról, és levitte a pincébe... Margó jó házasságban élt a hippivel. Hippit én is megszerettem, Erzsi is meg a kapitány is. Amikor Margó kiselőadást tartott az életről, arról, hogy neki fontos a család, tényleg összetartóak voltak és hogy utaznak lakókocsival mindenfelé, azokat az igazi jó vásárokat szereti, meg a bolhapiacokat, gyerekek nem élt még aki nem alkudott! (totális olaszos nő volt, jó volt a kis kövér mamiját is látni...:)) ahogy szuszogva jött a meleg széllel pöttyös blúzban... :) Kapitány akkor békült meg vele, amikor azt mondta, hogy én csak egy egyszerű asszony vagyok nincs sok iskolám, de többet láttam bárkinél. Soha nem szabad elfelejteni honnan jöttünk. Meg amikor a tyúkokról mesélt, és a fesztiválokról, kellett volna diktafon hozzá. :) Soha nem voltunk benn, a vizit hébe-hóba jött, nekem is volt nevem: felderítő... nem tudom már melyik adta, de ha nem nézem meg a gyógyszereket összekeverték volna az Erzsiét és a kapitányét, tehát azért figyeltem mindenre. Közben beszéltem én Cortazarról a kapitánynak, még olvastam is neki, élvezte és beszélt arról, hogy a papa történelmet oktatott az egyetemen, mondjam csak, a papa is így szokta, ez olyan jó!

Meséltem amiről tudtam, imádok mesélni. Havasi azt mondta lassan átmehetnék a másik szobába is röhögtetni.... A hetes szoba mindig nevet, a többi nem… Rászántam a többire is egy órát, amikor tudtam.

Az egészben ez volt a legszomorúbb, tudod azok a látogatások. Mindenkinek olyan jó kis családja volt, én meg írtam az sms-eket. A Laci kétszer volt benn nálam, és így is összekaptam vele, amikor mondtam, hogy holnapra ott a H betű egy kérdőjellel, elkezdte, hogy marhajó a kocsi a cila bácsinál van... mert hát csapágy ugye kopott... és hogy ő nem fogja megkérni a tesóját, na erre mondtam én, hogy jó helyem van itt, gyönyörű a kert, jó szót kapok, tegnap Fradi-Eto meccset néztünk kapitány, Margó, Erzsi és én a figyelő. 

Már ismerem a konditermet kiderítettem, hogy a harmadikon van könyvtár. Megismertem egy őrült nő erejét aki szökni akart, és én kapaszkodtam bele, igaz, hogy negyven kiló volt a néni... ezt így egyszerre elmondtam..

Ismerek minden portást, megismerem a sorsukat és élvezem őket...

Egyik nap elhánytam magam, kapitány odajött hozzám, bolond, tarts szeretőt, és az öreglány olyan mesélésbe kezdett, hogy leesett az állunk. Hozzám képest ti zárdaszüzek vagytok!   És tüzelt, mint a szuka decemberben! Gyakás, gyakás gyakás, imádják hátulról! a többit nem mesélem, mert már röhögök.

Volt egy szép kápolna a kórházban fa mécsestartókkal, fa hatalmas Krisztussal, és az üvegablakok is  klasszak voltak. Az egész elrendezése  levegős volt... Minden fából... Akkor épp takarított egy néni, és rengeteget beszélt nekünk, de nem istenről, hanem a templomról, erről a helyről, szeretem a spontán embereket és azt is, amikor azt mondta, hogy a Krisztina név szép (szeretem is a nevem).

Kívül olvashattunk a kápolnáról, szóval mi amikor felbukkantunk, nída ezek megint mennek:)) érted? Nín da, nem nézd őket, ninda... :) 

Két szürkeveréb ápolónő, istenem, még mellük sem volt, mintha a tavaszi szél lefújta volna őket, de seggük se.

Egyik reggel vizsgálatok voltak, megnyugodtam, hogy "csak kimerültem".

Ne haragudj, hogy ennyit untattalak, de jó volt kiírnom magamból. De ott is láttam, amikor egy kisnővért szekíroztak, szegénykém nagyon csúnya volt és lassú, naná, hogy melléálltam, és egy nénit én segítettem fürdetni, mert a néni remegett. És valami ülőszékben kellett fürdetni... az meg nem volt. 

A nénit meg csak egy sima székre ültettük, remegett, szégyellte magát, és azt mondta a férje azt mondja milyen már a teste. Lógnak a csöcseim, és ráncos vagyok. Hogy ő valamikor szép volt és most így látni. Rákontráztunk hát a papa milyen? Adonisz? Nem, a kettes kocsmába jár nem Adonsba. Ez eszembe jutott a szépségnél. Na, amíg ott voltam az alatt az öt nap alatt én segítettem az Anikónak fürdetni, és ha törölgetett, megnéztem utána, jól csinálja-e, nehogy bejöjjön a szőke ciklon, és végighúzza az ujjait az éjjeliszekrényeken... és elbődülje magát, hogy AAnikóóóóó! (ilyenkor tényleg megcsúnyult) :)))) Amúgy addig nem, míg nem nyitotta ki a száját...és riszálta a szempilláit... Addig csak normál volt. 

.. Erzsiről alig meséltem, pedig vele lógtam, a lánya ír... A cetlit még keresem, már van könyve... őróla is más képem volt először, nagyon megszerettem őt is. Nekem jó volt elmesélni... főleg azért mert  azt mondták, hogy látják bennem az erőt (az orvosok).

A hippivel viszont összetegeződtünk, azt mondta, hogy egyszer-kétszer gondoljak rájuk, de lassan elfelejtem őket.... és ez így jó. Kapitány, amikor mentem ki felállt, és azt mondta vigyázz magadra, és tett két tétova lépést felém... olyanok voltak ezek a lépések, mintha távolodott volna... És tudtam, hogy el kell engednem. Nem néztem szánakozva. Értett szavak nélkül is.

Mórotz Krisztina Nem az igazi nagy óceánok zúgnak

Pilinszky Jánost hallgatom, 

az Apokrifet mondja 

és én a hatalmas tengert hallom. 

Nem az igazi nagy óceánok zúgnak 

hanem gyermekkoromból a kukoricás. 

Millió kis hullám. 

Beleszédülök, ahogy nézem. 

Ha áldoznom kéne, nem áldoznék, 

nevetve futnék a réten mezítláb. 

Ő szól bennem a nyári tisztásból előbújva is. 

Meg kell kérdeznem magamtól,hogy hiszek-e. 

Nem tudok válaszolni. 

Le kell merülni mélyre, 

moszat, sás, nád között 

találni egy igaz gyöngyszemet. 

Ő nekem a tisztaság, 

hófehérre meszelt vályogház fala, 

amit lassan simitok végig. 

Irigylem a hajnalt, 

amely tanúja lehet ébredésének. 

Ő volt, aki ezen a februári napon 

átölelt és megnyugtatott. 

Eltűnt, de tudom, hogy a nyárfa pihéi, 

mint megannyi rejtett lap 

a Bibliából, szállnak utána.

dokk.hu

Mórotz Krisztina Szerelmedben

Varázs fényekben fekszel

hátadon vörös napsugarak

szelíden játszanak.

Izmaid megrebbennek

vakító férfitest

modellt állsz az estnek

A sirályok kagylóéles hangja

józanít a végtelen perc

álmos hatalmából

vacsoraidő van

lámpák hunyorognak

brummogó zene kószál

álmodsz velem álmodsz

érzem vágyad széllökéseit

Köröket rajzolok a homokba

megkerestem anyajegyed

majd hanyatt fordulsz

szemedben az álom

kereső kétségbeesése

elmosolyodsz kezed nyújtod

az érintés fuvolajátéka

köröznek ujjaink

játékos sirályokká lettek

a tenger halk muzsikája

lassan ólálkodik a dagály

hátunk mögött a Nap

incselkedő pajzán gyerek

kiáltása szőke impresszió

komolyan nézlek hegedű szól

szemedben lobban a vágy

őscsend ujjainkban

összekapaszkodunk

zenénkben eltűnt az idő

az ősi dal a végtelen víz mámora

Lassan csobog a víz ahogy belegázolunk

elnyel mint éjszaka a kópé fényt

Lélekkenyerem adom Neked

Életem lélekkenyere Tiéd

medúzák libegnek méla közönnyel

kezeddel félresöpröd őket

akarlak mint az életet

a bölcsőnél vagyunk

születésünk és halálunk

őstenger csend öleléseink

lágy vízcsobbanások

fodrozódó homok a tükör alján

Hány színű a fény és mennyi szín

mossa bennünk a teret és az időt

kíváncsi halak álmát

zuhanó sirályok kagylóbombázását

éneklő partok vágydalát

szorítasz mint pánt nyikorgó hajók alját

hínáros iszamló vágy dobog

az élet szíve zakatol

mormogó vén öreg tenger

fogadd magadba éneklő

ölelésünk minden dalát

emelj a csend fénylő templomába!

Izmos karjaid szelik a vizet

ráérősen tempósan barnán

apró fények táncolnak

bukóhullámok rajzanak

sietnek a part felé

borzongok de ez már nem a vágy

kapaszkodnék beléd

végtelen tengeráram

Futó akkordok partra hívása

mert nem lehetek én az ősanya

befogadlak magamban tartalak

hanyatt fekszem karodon viszel

ringatózom mint könnyű dallam

a biztonság crescendója harsan

szerelmedben hazaérkeztem!

Mórotz Krisztina Tulip

„Öröklött kis házban lakik,

nem ismeritek, a neve Tulip.”

– ezt a két sort dünnyögte egész álló nap. Saját dallammal, önmagáról, elégedetten.

Tett-vett, ahogy kell. Nem zavarta, hogy viharos szélként süvít belőle az egyedüllét.

Tulip egyedül volt a világban, egyedül kellett megvívnia minden harcát, akkor is, ha sokan voltak körülötte.

Az öröklött kis ház megsüllyedt, mert nem volt alapozása. Az egyik ablakot újságpapír fedte, a Kisalföld elsárgult régi számát zizegtette a szél, olyasféle hangot keltve, amilyet a kukoricalevelek szoktak vihar előtt. Vihar pedig bármikor közeledhetett, még az olyan jámbor lélek életében is, mint Tulip.

A temetőutat nem aszfaltozták le, az elöljáróság azt gondolhatta, hogy arrafelé a közlekedés már csak egyirányú. Tulippal nem számoltak, aki minden nap arra jár haza. Ingázik az inneni és a túli világ közt, mivel a kettő határán lakik.

A poros levegő csalóka délibábot, tünde távlatokat vetít mindenfelé. A csapkodó eső híg iszapot kavar. A sárrög embernyivé, az ember templomnyivá magasodik. Ég és föld rétegei eltolódnak, kinyílnak, mint vén láda fedele, vagy oldalt fordulnak, tótágast állnak.

Tulip nem szívlelte ezt az időt. Alig várta, hogy hazaérjen a rengeteg tejeskukoricával, amit még ma este megfőzne. Dinnyét már nem tudott szakítani, mert jött a vihar.

Az ura persze még mindig sehol. Egyenesen is hosszú az út, nemhogy kacskaringózva.

Tulip már kapta is elő a talicskát, kibélelte régi lópokróccal és zokszó nélkül indult vissza élete párjáért.

Nyugalmat erőltetett magára, azzal takargatta belső bizonytalanságát. Még az is felötlött benne, hogy őt is megrészegítette valami, holott nem ivott alkoholt soha.

Az eső zuhogott könyörtelenül. Értem nem kár – gondolta megszikkadt lélekkel. De ha ez a kocsmalaki ilyen-meg-amolyan egy pocsolya vizét issza… Megesett már nem egyszer, hogy arccal beleplaccsant a gödörbe, s aztán ocsúdván, élvezettel lefetyelte  a szennyes vizet, a kölykök meg mobilon felvették és rondán röhögtek. Nem bocsátaná meg magának, ha most is… de hát, jajistenem, hol keresse?

Nem találta sehol.

Kerengett körbe a talicskával, esőtől csapzottan.

A Séd mindig megduzzad ilyenkor. Jaj, ha abba szédítette a rossz bor.

Már évekkel ezelőtt belefásult a sorsába Tulip. Nem érdekelte semmi, legfőképp az nem, hogy nőnek teremtette az Isten. Pedig gyönyörű asszony volt. Az anyja hívta Tulipánnak, így ragadt rá a Tulip név. Fehér bőrét egyetlen ránc sem csúfította. Sötétszőke haja lobogott, mint filmsztároké az utolsó jelenetben.

De most nem volt sehol az ura, az egész faluban nem látta senki. Kereste kétségbeesetten. A Séd, a Séd, csak nem az ragadta el. Zavarodottan kerengélt a zörgő talicskával végig az utcákon. Nincs meg az emberem, hát nem értitek?

Itt ez a puccos dáma, ez a pletykafészek. Átmegyek a másik oldalra – gondolja Tulip.

Már késő, az asszony integet neki. – A férjét keresi? – és megvető tekintettel nézi a mészpöttyös talicskát. – Menjen haza, ne keresse sem a kocsmában, sem az utcán. Egy másik asszony a szeretője. Tessék, kimondtam, ne csukja be a szemét! Nyissa ki végre, mindenki tudja, magát meg sajnálják.

Nem igaz, nem igaz, nem igaz – mormolta magában Tulip, de valahol mégis tudta, hogy igaz.

– Ugyan ki volna? – vetette oda a nő felé, mire megkapta azt is, hogy nem újkeletű a dolog. Mindent megtudott, egy perc alatt. A puccos vigasztalni akarta, de Tulip lerázta magáról a kezét. Merev léptekkel ment hazafelé.

A talicskát oldalára döntve otthagyta az út közepén. Nem sírt, csak gyalogolt, rakta egymás után a lábait. Érezte, hogy láza van, hogy hallucinál, hogy az idegei most becsapják. Mintha egy sosem látott tájon át menetelne. Homorú tükrök inognak jobbról is, balról is. Azokon juhnyájak járnak ki és be, feltűnve és eltünedezve, láthatatlan juhászok kurjongatásától vezérelve. Pásztori képek egy rég elfeledett, történelem előtti világból, amely ma is él, párhuzamosan azzal, amit örököltünk. Szárnyas hangyák ezüst csapata villan fel és gyúl lángra a verőfényben. Lovak patkója dobog úgy ennek az elveszett világnak a megszáradt iszapján, mint szívverés. Az ember agya elbódult a csalóka párák, foszladozó szivárványok e világában.

Tulip az ösztöneitől hajtva, visszament a dinnyékhez, kettőt letépett hirtelen, mint aki fél, hogy rajtakapják. A zöldellő töltések kanyarulatát követve hazaérkezett a régi házhoz.

A kukoricák a kredencen voltak még.

Vizesen, ahogy volt, nekiállt és megette a két dinnyét. Kiment, letolta nadrágját, leguggolt az udvaron. Fehér combját a telihold világította meg. A vizelet bő sugárban ömlött a dús gyapja közti nyílásból.

Keze a dinnyelétől volt ragacsos. Arcán meg a könnyei, mint egy szürrealista festményen, megálltak, útjaik összegabalyodtak. Tíz évet kipisilt magából, tíz évet méregtelenített. Mintha álmodnék – motyogta. Bement, lezuhanyozott, felöltözött. Bepakolt a kis vászonbőröndbe, épp csak annyit, amennyire szüksége lehet.

Itt kell hagyjalak egyedül, motyogta, rám már nincs szükséged.

Kifordult a kapun, el az öröklött, alap nélküli háztól, el örökre, el innen végleg.

A szeretet mindennek az alapja – gondolta.

A tejes kukoricákat a kredencen hagyta az urának.

Gyalogolt a Hold felé, kezében az ócska bőrönddel.

„Öröklött világban lakik,

nem ismeritek, a neve Tulip.” – énekelte.

Írmag könyvkuckó 2017