nem akarok ma nagy szavakat, ma szeretek, de úgy hogy ne tudj róla. ne érezd meg. itt várlak a rét legdélibb részén hajnal óta, és száll fel a pára. rajtam az az agyonmosott rózsaszín hálóing . mosolygok és elmondom a reggeli imát. mindig két sort többet kéne, hogy előbb itt legyél. vagy végig. szép ívű gerincem tartja az anyaföldet. anyaföld mondom ki. de nem ő tart meg és ringatott álomba. Itt nincs kavics, tudtad, hogy a fák is alszanak? de igen lassan alszanak, nem figyelted meg, mikor a kérgüket összehúzzák magukon? lelassulva nem adnak energiát. de az első fénycsík az égen ébreszt hangtalanul. pogány a dac amivel ébrednek, nincs Niké fa a győzelem ruhája elszakadt és mindig újabb redő ment utána.. nem tudom már hol volt. Minden eltűnik egyszer. vajon milyen leszel ha meglátlak? a napnak melyik sugara ér el, hogy lassan a tenyerembe szórja magát? és mit eszek? távolabb kalász sok sok aranykalász, és közte álmos pipacsok öltöznek még pirosabba.. Hozzád a suttogás illik, egy sóhajtás, hogy gyere már. De te nem jössz... képeket tudok adni, és meséket. Soha ne hozz utánam könyvet, poharat, hozd magad álomittasan. és hazudj. én elhiszem. itt szeretnélek szeretni. reggeltől estig biciklizünk, arra amerre a nap jár, és nem nézzük miben botlunk el. mindegy az. kétszereplős a színdarab. Megjöttem szólsz halkan, zavarban vagyok. velocipéddel jöttem. Tudod az az új típus. és nézel. majd nevetsz. Ez az első nézés épp mint a vadaknál eldönt mindent. de nem tudok szólni és elfelejtem, hogy a lábamon nincs cipő. picike,és el akarom dugni. világokon átívelő férfi. tudod milyen fura most úgy írni, hogy lehet, hogy nem is vagy, hogy nem tudom mi a kedvenc ételed, hogy mennyit iszol, alszol-e rendesen. hülye vagyok. és ha ráismersz magadra, és ha látlak nem éppen tisztán no mi lesz akkor? Haragudtam rád és kimentem a tóhoz, és azt akartam, hogy újból lila legyen az ég, a beleívelő napsugárral... az enyém vörös. ahogy esik bele a nap, bukik a tóba. Akkor bocsátottam meg. mert aznap ért össze a lélek kettőnkké. Vörössé és lilává. aznap szerettek az Istenek. Tudtam, hogy ez a vérvörös víz tisztít, nyugtat, és üzen... Öreg lelkeket ismertem meg a partján, mintha mindegyik álom volna. Neked minden kell, mosolygott Böbe, először a legnagyobb végül a kicsik, de fordítva kell, először a kicsi aztán a nagy.. persze ezt nem hiszed el, de éreztem öreg lelkében a mamám illatát, és tudtam, hogy ezt a napot Isten nekem szánta, hogy ne csak egy narancstavat lássak. Hanem téged is ott ... Láttam a szemed amikor szavaltál. láttam az őzet benned, a vértest, láttam az országokat amiket jártál. Szerettelek és én ezt nem tudtam. Nem értettem, NEM! Semmit nem értettem, hát gyermek voltam? Ősöreg csenddel. Nem tudom mi tanított meg gondolkodni. és az összefüggéseket észrevenni. Látod? Megöregedtem, de mindjárt rácsapsz fiatalabb fenekemre.. Most veszem észre úgy a dolgokat, ahogy kellett volna látnom. hamis gyöngyökbe csavartam magam, amikor elvesztettelek az esőszagú szélben. De az illúzió vastag takaróját nem dobtam le, és egy zeneszerző mondta el úgy kell fényképezni, ha látsz egy fényt úgy fuss oda, mintha látnád újból a szerelmedet. (Aki akkor nem volt a tiéd) Figyeltem rá, és azt mondta látás. Ezen a szón elgondolkodtam. És tudtam úgy kell csinálnom, hogy patikamérlegen számolom az esőcseppeket, hát úgy kell, kiáltottam bele a szélbe . Mindennap fotóztam mindig más fényt vagy csak egy fatörzset óránként. Mert semmi sem álladó, ahogy azon a lábadon vékonyabbak a zokni szálai, amelyik lábad erősebben lép. Ahogy a nők melle sem egyforma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése