Ferenczi Erzsébet Kiflik 1/9

 Csak szorítom a kezét. Az arcomat a tenyerébe hajtom, s a bőre érintésére, mint egy varázsütésre, megelevenednek az emlékek, a képek a semmiből törnek elő. És mint tégladarabok, fájdalmasan rám zuhannak.

Minden a piros melltartóval kezdődött.

Fogalmam sincs, miért vettem fel aznap piros melltartót. A kivágott fekete ruha mellett döntöttem, a legmagasabb sarkú fekete cipőmmel, hogy legalább egy kicsivel magasabbnak és karcsúbbnak látsszak, mint amilyen vagyok. Izgatott voltam, sőt ideges. Mégis csak egy vadidegennel fogok találkozni. És már az előző randi is balul sült el, a pasi hagyta, hogy egész este beszéljek, kedvesen váltunk el egymástól, majd másnap felhívott, hogy nem vagyok az esete mégsem. Nem egyszerűen ciki volt, hanem iszonyú kínos. Nem is értem, mért kezdtem el internetes randira járni. A barátnőim unszoltak. Olyan pofonegyszerűnek tűnt, csak elolvasod, amit a pasik írnak magukról, aztán eldöntöd, írsz-e nekik, akarsz-e találkozni valamelyikkel. A valóság persze nem ilyen szimpla. Szóval az első randi pocsék véget ért, na de miért vegye el az ember kedvét egy balul sikerült próbálkozás, nem igaz? Csak nyálaztuk a listát, ez nem dohányzik, ez messze lakik, ez gyereket akar, ez nem szereti a kutyákat, istenem, hát egy normális sincs? Dehogynem! Harminchat éves, dohányzik, elvált, szeret táncolni, nem lakik messze, van már gyereke, ideális! És még kép is van róla. Kifelé néz a távolba, a szeme álmodozó, a szakálla szexis. Uramisten, kell nekem ez a hapsi! Csakhogy nekem most már rohannom kell haza, késő van, szegény kisfiam szokás szerint egyedül vár otthon. Na jó, a kutya is vele van, ami több a semminél, de azért nem az igazi. Mit csináljak?!

-          Melinda!

-          Mi az?

-          Maradsz még?

-          Egy cseppet.

-          Írj ennek a szivarnak kérlek.

-          Hogy érted? És mért nem te írsz?

-          Most rohannom kell, vár a gyerek, de azt akarom, hogy holnapra válaszoljon, mielőtt valaki lecsap rá és megszerzi magának. Csak írd meg, milyen vagyok, a sablonos dolgokat, hogy egyáltalán válaszol-e.

-          Na jó, de aztán utólag ne sírj nekem!

És a jó Melinda megírta a bemutatkozó levelemet, amire másnap meg is érkezett a válasz. Az egyetlen baj az volt, hogy egész nap egy percem se volt, hogy megnézzem és válaszoljak. Aztán Melindának kellett elmennie, én meg persze egyedül nem tudtam, mit hol kell keresni a gépen. Ez már vérciki, de hát mit csináljak? Telefonáltam.

-          Válaszolj neki, ha van időd este!

-          Jó, de mi a fenét írjak? Sablonokat nem lehet minden nap. Már tudja hány éves vagy, hogy nézel ki, satöbbi. Most már muszáj lenne valami velősebbet, nem gondolod?

-          Te mindent tudsz rólam, írd meg hogy szeretek táncolni, meg színházba járni, meg ilyesmi. És inkább kérdezz. Az lefoglalja.

-          Hülyét csinálsz belőlem.

-          Nem nagyobbat, mint magamból.

-          Oké, de ez az utolsó. Nem kamuzhatok a végtelenségig.

-          Rendben, eskü, de tényleg!

Jó fej volt, kedves és érdeklődő, nem bunkó, nem beképzelt, de nem is nyáladzó, se nem tolakodó. Istenem, biztos, hogy vannak még ilyen pasik? El se hiszem. Ja, és foglalkozását tekintve színész. Akkor biztos szeret színházba járni, végre valakit nem kell nyaggatni, hogy vigyen el. Uramatyám, nem lehet nekem ekkora szerencsém!

Hosszú levelet írt (szószátyár) hiba nélkül (nem buta) sok kérdéssel (nem önző). Végre megírtam első – harmadik – levelemet. Észre is vette, hogy ez különbözik a többitől. Sebaj, térjünk a lényegre. Megírtam a telefonszámomat, meg hogy hívjon fel, mert nekem marhára nincs időm hosszan levelezni. Persze, saját mobil híján kénytelen voltam a munkahelyi számomat megadni. Röhej, de hát ez van. És igen! És csöng a telefon másnap!

-          Erzsi, telefon!

-          Igen.

-          Szia!

-          Szia.

-          Zoltán vagyok.

-          Örülök, hogy felhívtál.

-          Hát, ha ezt kérted…

-          Mi értelme volna félévig levelezni, aztán az első randin kiderül, mégse megy a dolog. Essünk túl rajta.

-          Derüljön ki, hogy mégse megy?

-          Derüljön ki, hogy működik-e, vagy sem. Ha nem, ne raboljuk egymás idejét.

-          Te aztán nem köntörfalazol!

-          Uramisten, mindketten elmúltunk harminc évesek, voltunk házasok, most meg neten ismerkedünk, mi a csudának kéne köntörfalazni.

-          Igazad van, akkor mi legyen?

-          Vigyél el színházba.

-          Ejha, na és hová?

-          Tökmindegy, évek óta nem láttam egy darabot sem. Csak színház legyen.

-          Rendben, holnap este mehetünk.

-          Oké, délután felhívlak.

Ez nem is lehet igaz. Nem nyafog, nem morog, csak beleegyezik, a hangja kedves, semmibe nem tudok belekötni. Már csak a gyerekfelügyeletet kell másnapra megszervezni, de azt a barátnőmmel öt perc alatt letárgyalom.

Kisfiam Jutkáéknál, kutyának, macskának kaja, víz kikészítve, indulhat a hétvégi randi. Igen, a mélyen kivágott fekete ruhát vettem fel, meg a legmagasabb sarkú fekete cipőmet. A karcsúság látszata miatt. Szép akartam lenni, sőt több mint szép. Hódító akartam lenni, szívdöglesztő, akartam látni a szemében felcsillanni a sóvárgás fényét. Úgy indultam el, mint egy női Nagy Sándor, aki márpedig le fogja igázni az útjába kerülő tartományokat. Talán ezért választottam a piros selyemszatén melltartót.

Persze a leigázás nem megy egy szempillantás alatt, és nem is olyan egyszerű, mint ahogy az ember lánya ábrándos pillanataiban elképzeli. Délután Újpestről hívtam fel, ott lakott ugyanis a pesti barátnőm. Ja, én nem vagyok pesti. De ezt ő is tudta, ezért aztán fogalmam sincs, miért mondta a telefonba:

-          Oké, akkor hatkor a színház előtt.

Basszus!

-          Bocs, de én Újpesten vagyok!

-          És az baj, vagy jó?

-          Annyiból baj, hogy fogalmam sincs, pontosan hol is vagyok, még kevésbé, hogy innen hogy juthatnék a színházhoz.

-          A barátnőd biztos megmondja.

Ez hülye mégis!

-          Nem azt mondtad, hogy van kocsid?

-          De.

-          Akkor talán eljöhetnél értem, az sokkal egyszerűbb lenne.

-          Hát neked.

-          Igen, nekem.

Hosszú csend. Sóhajtás a telefonba. Márpedig én nem szólalok meg elsőnek.

-          Na jó, mondd a címet.

-          Fogalmam sincs róla, adom a barátnőmet, majd ő elmagyarázza, hogy jutsz ide.

Hohohó! Az első szettet én nyertem, csak észre ne vegye.

Félóra múlva ért a ház elé, arca kicsit duzzogós. Sebaj, majd megbékítem.

-          Soványabb vagy, mint a képen, fogyózol?

A kezét nyújtja, közben a szemembe néz. A kézfeje karcsú, törékeny, mint egy kismadár szárnya. Mellette szinte nevetségesen hat az én széles, kerti munkától érdes tenyerem. Az érintése lágy, de nem puhány, inkább kicsit tartózkodó. A pillantása viszont éles, ahogy a szeme az enyémbe mélyed, mintha belülről is szemügyre akarna venni. Zavarba ejtő, ugyanakkor fogva is tart. Végre elvigyorodik. Megtörik a furcsa pillanat, beülünk az autóba.