Ferenczi Erzsébet Kiflik 7/9

Az első közös karácsonyunk. A szilveszter, a húsvét, a születésnapok. Némelyikből csak egy-egy kép maradt, egy mozdulat, egy illat emléke. Hogy féltünk, hogy a gyerekeink majd nem fogják szeretni egymást! Órákig töprengtünk, hogyan védjük ki a legapróbb súrlódásokat is. De nekünk jófej gyerekek jutottak. Persze, voltak kisebb zökkenők, naná. De egy se olyan, amit ne tudtunk volna kezelni. És olyan sokat nevettünk! Azt hiszem, ez volt kapcsolatunk egyik legfontosabb alapköve. A nevetés. Mindent ki tudtunk nevetni. A halált kivéve.

A kutyánk karácsonykor lett beteg, majd következő évben, természetesen a névnapomon, meghalt. Akkor velem sírt, talán csak azért, mert én is sírtam. De ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, hogy nincs már kutya a lakásban, két hét múlva mentünk az új kiskutyáért. Nem tudta nézni a fancsali képemet, ahogy a könnyem potyogott a csirkemaradékra, hogy ki fogja azt most már megenni. És felkutatta a fél országot, hogy megfelelő korú skótjuhász kölyköt találjon, csak hogy örüljek. Boldog is voltam. Boldog, hogy egy olyan emberrel élek, akinek ennyire fontos vagyok. Fontosabb az én örömöm, mint az ő kényelmetlensége. Szeretlek, drágám. Szerintem az elmúlt nyolc évben egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ezt ne mondtuk volna egymásnak legalább egyszer. Mi a boldogság, ha nem ez?

Négy év együttlakás után kezdett viszketni a talpam.

-          Vegyünk egy telket.

-          Uramatyám, minek!?

-          Hát hogy legyen.

-          Nem kell.

-          Mert?

-          Mert utálok füvet nyírni. Én városi gyerek vagyok, a hetedik kerület az otthonom, én itt érzem jól magam.

-          Csak egy kis telket.

-          Á, nem jó. Tényleg nem szeretném.

Néhány hét múlva.

-          Vegyünk egy telket.

-          Azt hittem, ezt már megbeszéltük.

-          Csak te beszélted meg. Nem kérdezted, miért szeretném.

-          Na és, miért szeretnéd?

-          Nem tudom, talán öregszem. Szeretnék egy darab földet, ami az enyém. Lefeküdni a fűre, és csak nézni a napba. Túrni a földet, virágot ültetni, hallgatni a méhek zümmögését.

-          De én utálom a kerti munkát. Nem is értek hozzá.

-          Nem baj. Nem mintakertet szeretnék, csak egy darab szabadságot.

-          Nincs is pénzünk.

Na, ez fontos érv volt. A pénz. Az tényleg nem volt.

-          Akkor legalább spóroljunk.

-          Mire?

-          Hát telekre.

-          Nem hagysz élni.

-          Én megőrülök, ha életem végéig a városban kell élnem.

-          Rendben, mostantól spórolunk.

Félre is tettük, amit lehetett, lassacskán gyűlt a pénz.

-          Menjünk el telket nézni.

-          Még nagyon kevés a pénzünk.

-          Csak nézzük, az ingyen van.

-          Rendben, irány Sóskút. De aztán nekem ne panaszkodj, ha valami szörnyűséget nézetnek meg velünk. Azért a pénzért, ami nekünk van, nem adnak tisztességes helyen tisztességes telket. Vagy a hely szar, vagy a telek. Erre készülj fel.

-          Oké, csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész. Ha nem tetszik, nem kell megvenni semmit, csak azért, mert megnéztük. De legalább lesz valami viszonyítási alapunk, mit kínálnak ennyiért.

Estére azt se tudtuk, sírjunk-e, vagy nevessünk.

-          Elfelejtette a tulaj mondani, hogy nadrágszíjtelek.

-          De ez nem is nadrágszíj volt, hanem csak egy pántlika.

-          Viszont szimpatikusak voltak a szomszéd kutyái.

-          Tényleg, ha valaki szeretne három méter távolságra lakni két borjútól, amik vicsorogni és üvölteni is tudnak. Hihetetlen. Nézzünk másikat.

-          Azt reméltem, elment a kedved.

-          Ettől igen, de ezer másik van, ami jó lehet. Nem kell mindjárt feladni, csak mert elsőre ilyen vicceset találtunk.

De a többi is pont olyan vicces volt, amiket megnéztünk. Csak más nevetnivaló volt rajtuk. Hol út nem volt, hol víz, hol villany, akármerre jártunk, csupa kiábrándító helyet találtunk.

Csak belőled nem tudtam soha kiábrándulni, drágám. Mindig bölcs voltál és türelmes. Engedted, hogy én fedezzem fel a hibákat, feltettél néhány kérdést, és a válaszaimból nekem magamnak kellett rájönnöm, mit nem vettem észre időben. Most én teszem fel a kérdéseket magamnak, csupa olyat, amelyekre nem tudom a választ. Mert kérdezni is tudni kell. Egy jó kérdés a megfelelő pillanatban többet ér, mint egy hosszú szónoklat. De én nem tudok olyan jól kérdezni, mint te.

Csak nézlek értetlenül. Igaz, most a legfurmányosabb kérdésemre sem válaszolnál. Csak fekszel itt csöndesen, és életemben először vagyok melletted magányos. A kezedet nem engedem el egy pillanatra sem, de ez most mit sem ér. Ujjaid lazán, lágyan pihennek a tenyeremben, nem szorítasz vissza.