Ferenczi Erzsébet Kiflik 3/9

Hihetetlenül türelmetlen voltam, azt akartam, legyen máris holnap délután. Tudni akartam, azt mondja-e, hogy mégsem vagyok az esete. Ha igen, borítékolhatjuk a gutaütést.

Másnap délig aludtunk, szerencsére az én fiam a rendes gyerekeknek azon csoportjába tartozott, akik nem kelnek vasárnap reggel hatkor, hogy az anyjukat nyaggassák. Már tizenkettő is elmúlt, mire kikászálódtunk az ágyból. Mire megreggeliztünk, egy óra. Ez már tulajdonképpen délután, de nem kapkodhatom el. Nem gondolhatja, hogy alig várom, hogy halljam a hangját. Vagy mégis? Nem, inkább nem. Két óra. Három. Nézzük a mesefilmeket. Négy. Most már tényleg délután van! Ötig fel-alá járkálok. A gyerek értetlenül néz rám, végül elküldöm leckét írni.

-          Meg tudod csinálni egyedül?

-          Persze, tök könnyű.

-          Amíg elkészülsz, kimegyek telefonálni.

-          De hova?

-          Hát ide a sarokra.

A telefonfülke az utca túloldalán van, még ötven méter sincs.

     -    Ha elakadsz, gyertek ki a kutyával, és szólj.

     -    Jó, de kinek telefonálsz?

     -    Randiztam egy pasival tegnap, neki.

A gyerek kicsi volt, amikor az apja meghalt, és ő egy ideje azzal nyaggatott, szerezzek neki egy új apát. Így aztán mindig megbeszéltem vele a pasi-ügyeimet, nehogy azt higgye, nekem nem fontos a megfelelő apa-jelölt megtalálása.

     -    Milyen a krapek?

     -    Ha kiderül, hogy egynél többször találkozunk, el fogom mesélni.

Nem, nem futok a fülkéig. Szép lassan megyek. De mi a fenéért vagyok ilyen ideges? Csak egy pasi, olyan, mint a többi. Na jó, nem olyan, de mit számít, ha nem akar velem többször találkozni? Csörgetem a telefonját.

-          Tedd le, visszahívlak.

Na, ez is valami, bár alig több a semminél.

-          Szia, hogy vagy?

-          Fáradt vagyok.

-          Na ja, a mi korunkban egy átbeszélgetett éjszaka!

-          Ha még csak beszélgettünk volna!

-          Könnyelműnek tartasz?

-          Inkább csak csodálkozom, a nők többsége azért elsőre visszautasítja a lakásra való meghívást.

-          Lehet, de nekem nincs időm hosszan randizgatni.

-          Aztán miért nincs?

Elmesélem, hogy a házat, ahol lakunk, már félig eladtam, le is foglalózták. Építkezésbe kezdtem, egyedül. Hitelt vettem fel. De persze elszámoltam magam, nem csak az építkezés költségeit, hanem a saját erőmet is rosszul mértem fel. Az életem egy csőd, maga a kudarc. Fél évem van a kiköltözésre. Viszont fogalmam sincs, hová fogok költözni. Néha hangosan nevet, néha csak hümmög. Na, most már legalább tudja, micsoda problémás nőbe botlott. Talán nem is kellene teljesen elvennem a kedvét.

-          Most inkább mesélj te.

Október van, korán sötétedik. A kezem rádermedt a kagylóra, a lábam egyszerűen lefagyott.

Meséli a múltját, a feleségét, aki elhagyta, a lányát, akit imád, a színházat, a meccseket. A fiam kopog a fülke üvegén.

-          Anya, már rég kész a leckém, és nagyon éhes vagyok!

-          Uramisten, mennem kell!

-          Mi történt?

-          Hét óra elmúlt, a gyereknek vacsoráznia meg fürödnie kell, holnap iskola.

-          Oké, menj csak. Visszajössz, ha elaludt?

-          Nem is tudom. Biztos, hogy bírsz még beszélni?

-          Hajjaj! – nevet – akár reggelig.

-          Na, azt talán mégse, de tíz körül majd megcsörgetlek.

A második körben fél tizenegytől éjfél utánig nyomtuk a sódert. Fogalmam sincs, miről cseveghettünk annyi időn keresztül, csak arra emlékszem, hogy rengeteget nevettünk, és az istennek se akartuk abbahagyni a beszélgetést.

     -    Dolgoznom kell holnap.

     -    Hát aztán?

     -    Neked hát aztán, de én korán kelek, suliba viszem a gyereket és egész nap robotolok.

Végre elbúcsúztunk. Egyszerűen szétfagytam. De annyira jó volt. Ha kérdezett valamit, odafigyelt a válaszra. Beszélgetett velem, nem csak beszélt hozzám. Persze most találok ilyen pasit, mikor mindjárt el kell költöznöm. Az semmi, de hová? 

Csak szorítom az arcomat a tenyerébe. Több mint nyolc éve kapaszkodom ebbe a törékeny kézbe. Istenem, olyan nagyon szeretem!