Ferenczi Erzsébet Kiflik 6/9

Olyan jó volt mellette elaludni. Mikor először aludtunk együtt, szorosan a hátához simultam, és csak hallgattam a szívverését. Vékony, csontos vállát átkaroltam, és úgy éreztem, ez a boldogság maga. Hogy ne is legyen reggel, itt és most álljon meg az idő, mert a nyugalom és béke végre megérkezett.

-          Szeretlek, tudod?

-          Biztos vagy benne?

Nem pont ezt a választ vártam, de hát szerinte jó zsidó mindig visszakérdez.

-          Igen, biztos.

-          Honnan tudod?

-          Nem tudom, érzem.

-          Én nem tudom, hogy szeretlek-e. Vagyis inkább nem merlek szeretni.

-          Na és mitől félsz?

-          Hogy most szeretlek, aztán nemsokára te azt mondod, hogy már mégse szeretsz.

-          Nem hiszem, hogy így lenne.

-          De nem tudhatod, hogy nem így lesz.

-          Persze, de ezzel a kifogással semmihez se fogj hozzá, mert lehet, hogy később meggondolod a dolgot. Én itt és most szeretlek és kész.

-          Te nagyon bátor vagy.

-          Bátor? Szerinted szerelmesnek lenni bátorság?

-          Az nem, de kimondani elsőnek, az már bátorság. Főleg egy nőnek. Miért mondtad el nekem?

-          Mert azt akartam, hogy tudd. Szeretlek.

-          És mi lesz, ha néhány hét múlva összeveszünk, kiadom az utadat, vagy te az enyémet?

-          Akkor nincs szerencsém. De nem vagyok hajlandó vélt jövőbeni félelmek vagy keserűségek elől menekülve lemondani valami jó dolognak a lehetőségéről. Ha bezárkózol, nem csak a fájó dolgokat tartod távol magadtól, hanem a szépeket is. Tudod mit? Ne töprengj annyit, egyszerűen csak engedd, hogy szeresselek. És ha kiderül, hogy jó, akkor szeress te is.

-          Rendben.

Befészkelte magát az ölembe, aztán úgy aludtunk, mint a filmekben. Éppen úgy. Mint a kiskifli, meg a nagykifli.

Amit ő még csak véletlenül se ehetett volna meg, hiszen nem sokkal korábban derítették ki, hogy lisztérzékeny. Nem ehetett se kenyeret, se süteményeket, se tésztát, se kekszet, se egy csomó édességet, de még májkrémet és konzerveket se, mert a magyar élelmiszeripar mindent liszttel sűrít. Már nem is csodálkoztam, hogy olyan sovány. Egyszer megkóstoltam azt a speciális kenyeret, amit evett, és kis híján sírva fakadtam. Úgy döntöttem, ez nem maradhat ennyiben, ezért elkezdtem neki kenyerekkel kísérletezni. Először nem mondom, hogy csodákat sütöttem, de már legalább ehetőnek tudtam nyilvánítani.

Mikuláskor beállított egy mobiltelefonnal. Ragyogó mosollyal nyomta a kezembe.

-          Na, most már nem fogsz többet a fülkében fagyoskodni éjszakánként.

És valóban, onnantól kezdve a konyhában kuporogtam, miután a fiam elaludt, hogy továbbra is hosszú órákat töltsünk telefonálással. Utólag elképzelni sem tudom, mi a fenéről tudtunk annyit beszélni. De sosem fogytunk ki a témából. Szerettem a hangját. A nevetését. A kötekedését.

-          Na, és hova költözöl?

-          Honnan tudjam?

Ja, mindjárt ki kell költöznöm, és még mindig nem tudom, hová.

-          Költözz hozzánk

-          Nem hiszem, hogy apád örülne.

-          Szerintem örülne.

-          Gyerekem is van.

-          Tudok róla.

-          Apád szereti a gyerekeket?

-          Mindet? Nem hinném, de Zsófit imádja.

Na, ja. Zsófi az egy szem unokája.

-          Kutyám is van.

-          Esetleg odaadhatnád valakinek.

-          Szó se lehet róla. A gyerek meg a kutya együtt nőttek fel. Kegyetlenség és hálátlanság lenne mindkettőjükkel szemben. Ja, és én is imádom a kutyát. Nem.

-          Akkor jön a kutya is.

-          Ezt azért mégis alaposabban át kéne beszélni a családoddal.

-          Jó, majd átbeszéljük.

Persze, az lett a vége, hogy szokás szerint neki lett igaza. Mindenkit meggyőzött, hogy ez az ideális megoldás.

Tavasszal megjött a vevő, kifizette a házat, és mi cuccoltunk. Mindenki, kivéve a gyönyörű, ezüstszürke macskámat, aki megsértődött és elbujdosott, nem is került elő, hiába kerestem még később is.

A ház árából az adósságok kifizetése után maradt mindössze hárommillió forintom. Azt megfogtam, és odaadtam Zolinak, hogy vigyázzon rá ő, mert nálam semmilyen pénz nincs biztonságban. Csak nézett.

      -    Te nem vagy normális.

      -     Miért?

      -     Ideadod az összes pénzedet?

      -     Hova szöknél vele? Nálad lakom.

      -     Ki is tehetlek a lakásból.

      -     Kockázat nélkül nincs nyereség.

      -     Te tényleg őrült vagy.

Szerinte őrült voltam, szerintem viszont tökéletes biztonságba helyeztem a pénzemet. Ráadásul a bizalmát is megszereztem, hiszen hogyan legyél bizalmatlan valakivel, aki minden vagyonát rád bízza.

Bizalom… Mi mindenben lehet bízni! Egymásban, a jó szerencsében, a csapat nyerésében, a gyógyulásban. Mindig bízott benne, hogy meg fog gyógyulni. Kísérleti kezelést kapott, naponta injekciókat a combjába, karjába, mikor hol volt hely. Állta a sarat, nem nyafogott. A kezelés végén a vírustesztje megint pozitív lett. Sebaj, Zolikám, még mindig ott a lehetőség a májátültetésre – mondta a főorvos – de addig még akármi történhet. 

Akármi. Szorítom a kezét. A homlokomat az övéhez érintem, hátha a gondolatai átugranak az én fejembe. De csak a sajátjaim kavarognak.