Mosóczi Zoltán Útközben

A Jövőhöz legfeljebb annyi közünk van, mint vajúdás közben a bábaasszonynak vagy a szülészorvosnak a születendő csecsemőhöz. Elronthatják ugyan a szülést, ha ügyetlenül vezetik le, de befolyással nem lehetnek a születendő gyermek nemére, szemére, haja színéra, jellemére, anyanyelvére vagy, hogy a világ melyik pontján fog élni és mi lesz belőle.

Túlbecsüljük jelentőségünket, azt képzeljük, hogy a Jövő letéteményesei vagyunk, hogy tőlünk függ milyen lesz a Jövő társadalma, civilizációja, kollektív tudata. Nem. Elronthatjuk ugyan, de ez minden, amire képesek vagyunk.

A felelőtlen mának élés, a természeti javak tékozlása, az önző magáért valóság, eredményezheti persze, hogy akár el is pusztulhat a „Jövőnk”, vagy „halmozottan sérült”, esetleg „szellemileg fogyatékos” lesz. A mának nincs meghatározó szerepe a Jövő szempontjából. A Jövő fogantatása pillanata óta (durván úgy kétszáz éve) meghatározott, a mi dolgunk csak annyi, hogy legjobb tudásunk szerint bábáskodjunk azon, hogy egészségesen jöjjön a világra. Két torzszülött ikertestvére a 20. század szörnyűségein keresztül bizonyította életképtelenségét. Sokan – ezen negatív tapasztalatok alapján – úgy gondolják, hogy most is okosabb lenne az „anya” életét megmenteni, és hagyni, hogy az újszülött elpusztuljon.

Én ezzel nem értek egyet. A Múlt megmentése nem lehet cél, csak egy nemes és humánus cselekedet, feltéve persze, ha ez nem jár együtt a Jövő elpusztításával. Ha csak az egyik tartható életben, én a Jövőre szavazok annak ellenére, hogy még azt sem tudhatjuk, hogy egy újabb emberi roncs készül e világra jönni vagy a tudat egy magasabb szintű reprezentánsa.

Forrás: nolblog.hu