Turbuly Lilla írása egy hazai bábelőadásról

Pinokkió anyukát kap

(Pinokkió)

A Ziránó Színház egy kis zalai faluban, Hottón működő kétszemélyes, családi társulat. Varga Péter és Pfeifer Zsófia bábszínháza hol itt, hol ott bukkan fel az országban, klasszikus mesékkel és azok frissített változataival örvendeztetve meg a gyerekközönséget és annak csatolt felnőtt részét. Kovács Gézával közösen újragondolták Pinokkió történetét is.

Először is adtak neki egy keretet. E szerint Pinokkió már 20 éves, Amerikában él, ahol természetesen bábszínháza van, és csak ritkán tud hazalátogatni a családjához, de gyakran ír nekik levelet. És a családját itt nem egyszemélyesnek kell elképzelni, mert van anyukája is, Tündérke személyében, aki egyúttal persze Dzsepettó felesége. Így a házaspár emlékezik vissza Dzsepettó negyvenedik születésnapján, némi fenyőmagos pite mellett Pinokkió gyerekkori csínytevéseire. A jól ismert kalandokat nagyrészt megtartották, van közülük, amit némileg modernizálták: például Pinokkió elrablója Játékországban a lövöldözős videojátékok segítségével változtatja szamárrá szegény kisfiút.

A legnagyobb változtatás persze az, hogy a Pinokkió alapvetően férfiközpontú világába beléptették Tündérkét, és így Pfeifer Zsófia, aki a korábbi ziránós előadásokban többnyire mesélőként és zenélőként volt jelen, itt maga is az elmesélt történet szereplőjévé, Varga Péter szűkebb értelemben vett játszótársává vált. Igaz, már a Csicseri történetben is van hasonló kerettörténet, amely a berbencés bábos és a muzsikuslány találkozásáról szól, itt azonban már nem csupán a keretbe, hanem magába az alaptörténetbe is beépítik a karaktert.

Ebben az előadásban éppen ezért nagyobb szerepet kap a báb nélküli színészi jelenlét, hiszen a szülőket a színészek maguk játsszák, bábbal csak Pinokkiót és a kalandok során felbukkanó szereplőket jelenítik meg. Míg Pinokkió természetesen fabábu, különlegességét az is hangsúlyozza, hogy egyedül az ő figurája készült fából, a többieknél más anyagokat, eszközöket használnak. (A bábokat Boráros Szilárd tervezte.) Az embereket (a falusi gazdát vagy a rendőrt) Varga Péter elrajzolt, karakteres arcmaszkokban játssza, míg az állatszereplőket kézzel-lábbal mozgatott textilbábokkal, ráadásul sokszor egyszerre, mint amikor a kezével a rókát, a lábával a térdére erősített macskabábot mozgatja, akár úgy is, hogy közben fél lábon egyensúlyoz egy széken. Az állatszereplők közül nem maradhat említés nélkül a tudálékos tücsök sem, aki az „értelmiségi megoldásaival” Pinokkiónál kisebb, a közönség felnőtt tagjainál annál nagyobb sikert arat, mert vele sikerül az előadásba bevinni a humornak egy másik, fanyarabb változatát is.

Most sem hiányzik az a folyamatos közönségre figyelés, a gyerekek bevonása az előadásba, ami a társulat egyik nagy erénye, és amit Pfeifer Zsófia olyan egyszerű természetességgel és magától értetődéssel tud megtenni, amit bábszínházban sem gyakran lát az ember. Az pedig külön nagyon jó ötlet, hogy az előadás végén, amikor Pinokkió fabábuból hús-vér kisfiúvá változik, azt úgy oldják meg, hogy a csíkos sapkáját az egyik néző kisfiú fejére húzzák. Az egyetlen hiányérzet is éppen a végével kapcsolatban vethető fel különben, hogy valahogy túl hirtelen ugrunk oda a bálna hasából. Éppen csak hogy megszületik a menekülési terv, és már túl is vagyunk rajta, így nem biztos, hogy a gyerekeknek (főleg, ha korábban nem ismerték a mesét) ez pontosan érthető és követhető. 

De ez csak egy zárójeles megjegyzés, hiszen ez a Pinokkió amellett, hogy megtalálhatók benne mindazok az erények (a közvetlenség, a humor, az igényes irodalmi alap és a míves bábszínészi, zenészi munka), amelyekért a Ziránó Színház bábelőadásai jó szívvel ajánlhatók gyereknek és felnőttnek egyaránt, lép egyet a színház felé is, és a jól ismert mese friss, szerethető változatával örvendezteti meg a közönséget.