Fűri Rajmond Csukott szemek

Bottal járni még nem láttam az asszonyt korábban. Most rátámaszkodott minden lépésnél, azon az oldalon, ahol sántított is egy kicsit. Egy szomszédasszonyával volt, aki a kutyáját sétáltatta, hogy nyugodtan telhessen az éjszaka, hiszen az állat szükségével törődni kell. Ködös volt az idő. Az aszfalton elolvadt a hó. Csak a füvön maradt meg az a pár centis réteg, ami reggel esett. Előttük mentem be a házba, amikor még volt egy kis távolság a bejáró és közöttük, így csak akkor köszöntem nekik, amikor a liftnél utolértek.

Egyedül élőnek tudtam, akinek a lányát ismertem, mert ki tudja, hogy hányszor kell a szomszédoknak találkozniuk egy ilyen nagy házban az évek során ahhoz, hogy egyáltalán megtudjanak valamit egymásról, és az egyedüli ismeret az volt róla, hogy a felső emeletek egyikén lakik. A lánya egy időben kedvence volt a baráti társaságnak, amikor foci után beültünk a sörözőbe, és a szép arcú, csinos fiatal nő hozta-vitte a rendeléseinket. A megjegyzésekre, amiket a férfitársaság kötelezően tenni szokott ilyen alkalmakkor, úgy emlékszem, hogy nem túl vidám válaszokat kaptunk tőle. Inkább egy távolba nézés jeleit véltem felfedezhetőnek az arca kényszerű mosolya mögött, amik rövidek voltak, csakúgy, mint a megjegyzései. Lehet, hogy a család gondja volt az, amit akkor észrevenni véltem azon az arcon, anélkül, hogy bármi bővebbet megismerhettem volna a családról, az asszonyról, a lányáról.

Ezt a lányt évek óta nem láttam. Lehet, hogy el is költözött a házból, hiszen a még oly ritka találkozások is megszűntek már egy ideje, amik a köszönéssel kezdődtek és a köszönéssel be is fejeződtek. Az asszonnyal talán történt bővebb szóváltás, mondjuk akkor, ha megvártuk egymást a liftnél, és ilyenkor az a szokásom bírt szóra, hogy megjegyzést fűzzek a köszönet mellé, mondván: hiába, itt jó szomszédok laknak.

Az ilyen alkatú asszonyokat olyan környezetben tudtam elképzelni, ahol a testi erejük, a munkabírásuk, a széles mosolyuk, na és a határozottságuk, amiben a bennük lévő sok energia megjelenhetett, szabadon valósíthatta meg azt a mozgást, amire teremtve voltak, és ami lehetőséggel nekik maguknak meg kellett barátkozniuk, ha akarták, ha nem. Egy nőt ismertem, aki sajnálkozott amiatt, hogy nem sikerült férfit találnia, aki nála erősebb lett volna, és ez az asszony a második nő lehetett volna, aki ilyet kijelenthet, ha meg lett volna hozzá a bátorsága, hogy ilyet mondjon, és magát így ismerje, ilyen már-már amazoni erővel és kellően átélt önismerettel. És, ha eljutottunk volna az ismeretség olyan szintjére, ahol az ember ilyenről már szólni mer a másik ember előtt. Pláne nőként egy férfi előtt, aki nem tv riporter, és nem is újságíró, hogy azonnal világgá kürtölje a mi ügyünket, ami „nem mondható el senkinek”, tehát „elmondja mindenkinek”.

Vajon milyen lehetett a férje, akiről semmit nem tudtam. Hiszen egy nőről az is sokat elárulhat, hogy ki az a férfi, akivel éli az életét. Túl volt már azon a koron, amikor a női hormonok beszüntetik a működésüket. Lehet, hogy ez még vaskosabbá tette az amúgy is erős alkatát, és lehet, hogy az ízületi betegségét is ez okozta a további súlynövekedéssel. Mit tudhat egy férfi egy nőről, akitől pár méterre lakik, és akivel havonta négyszer-ötször fut össze egy-két perc időtartamban, és pár mondatot használ az ismeretség során arra, hogy kifejezze a jóindulatát irányába, mint annyi más hasonló nő esetében, akikről ugyanezt elmondhatnánk, ha azt vesszük, hogy egy ekkora emeletes házban hány lakás van, ahol szinte mindegyikben lakik egy-egy asszony? Mit gondolhat egy férfi egy nőről, egy ilyen sajátos adottságú asszonyról, akinek a nőisége olyan mélyen el van rejtve a világ szeme elől, és akinek ezt a nőiséget annyira nehéz lehet megmutatnia bárkinek is, ha éppen erre a megmutatásra lenne szüksége, mondjuk azért, hogy az illető tudomására hozza a nőisége értékeit?

És mit érez egy ilyen asszony akkor, amikor ki tudja hány férfi kerül elé a mindennapok során, akikkel esetleg szívesen megismerkedne? Már csak azon egyszerű okból is, mert mi emberek szívesen váltunk szót egymással, és szívesen teszünk jót akárkivel, akiről azt gondoljuk, hogy érdekes ember lehet, és már csak az érdekessége miatt is részesülnie kell a tőlünk származó jóban, amit azért érdemel ki tőlünk, mert érdekesnek tűnik a szemünkben. Létezhet az, hogy adni akarunk valakinek, pusztán azért, mert az adásból származó késztetést bennünk elindítja a reá irányított tekintetünk, és anélkül, hogy ő bármit tenne értünk, vagy bármit mondana nekünk, vagy a legkisebb jelét is mutatná annak akár, hogy a velünk való kapcsolat egyáltalán felmerült volna benne, olyanként, mint ami számára jelenthet valamit?

Különös, hogy ilyenek jutnak az eszembe ezek után, hogy egy asszonyról szóltam, akit alig ismerek, és akivel pár másodpercig utaztam a liftben, egy másik nő és egy kutya társaságában, és akinek volt egy égnek emelt arca, amelyen csukva voltak a szemei, és amely arc és tekintet, ha lehet ilyet mondani csukott szemű emberi arcról egyáltalán, nagyon sok minden kifejezésére utalt, aminek megfejtése váratlanul foglalkoztatni kezdett. Nem fogom megtudni, hogy a lába fájdalma okozta kín volt az, amit ez a felfelé néző, csukott szemű arc magán hordott, vagy a másik nővel folytatott beszélgetés hatására kellett megküzdenie egy gondolatával. Esetleg volt olyan személyes ok a bezárt szemek mögött, amit csak így tudott a sajátjának megőrizni, hogy a jelenlévők kíváncsiságától a nyitott szemei esetleges árulkodását megóvhassa, elbujtathassa.

Úgy tűnt, hogy egy sóhaj is társult a lehunyt szempillákhoz, és a megnyúlt gerincen mintegy megemelkedő fejhez, amihez a fájdalom mellett, a fizikai fájdalom mellett egy veszteségre való ráeszmélést, ennek a megváltoztathatatlanságának a rettenetét véltem meglátni és meghallani, egy futó pillantással, mielőtt kiszállás előtt elköszöntem a liftben tovább utazóktól.

Lehet, hogy az utolsó cigarettára emlékezett ez az asszony, amit az utcán elszívott, már ha dohányzik egyáltalán?