106. A folytatás előtt egy kiegészítést nem szabad elmulasztanunk. Ez egy előző megállapításunk javításának is tartható. Állításunk ugyanis, miszerint „nincs közös törvénye, azaz nincs törvénye a közegnek…”, bár a szöveg folytatásában bizonyos pontosítás már más értelmezést is felvázol, nem bizonyul igaznak. Mert Teller-törvénye a közeg létét védeni hivatott, és ez a lét a közös érdeknek kiindulásaként értékelhető. Amely nélkül a közeg érdeke sem lehet megfogalmazható és megérthető. Ahogy elfogadható sem. Az a bizonyos egyetlen javaslat, mint törvény, a közös érdek elfogadását követően teszi a közeg „működését” lehetővé, amely „működést” a Teller-törvény szerint védhetünk meg. Illetve ezt a védelmet a Teller-törvény ellátja, feltéve, hogy a benne megfogalmazott feltétel teljesül. Amely feltételt, mellesleg, az említett egyetlen javaslat elfogadása mellőzhetővé tesz, kizárólagos és teljes betartása mellett. Miután azonban erre aligha mondhatjuk, hogy teljesíthető a jelenlegi múltunk eseménysora szerint, nem marad más választásunk, mint ráhagyatkoznunk Teller módszerére, amelyet gondoskodása tett megfogalmazottá. És akkor visszatérhetünk a közeg rendezettségeire, azok érdekeire és javaslataira, hogy róluk közelítő képet alkossunk, mintegy megérkezve a mába, a jelenbe, és a saját testi voltunk elfogadásába és ismeretébe. A közeg szemlélete, amelyet tisztán elméletinek, gondolatinak tartottunk, miután kettős formát tekintettünk sajátjának, mint léte elválaszthatatlan minőségi jegyét, a sokféle megközelítést nem kell, hogy megszüntesse, amely az előbbi megközelítési mód kiegészítésének, vagy új szempont érvényesülésének is tartható. Mintha azt azért el kellene fogadnunk, hogy ebben a vizsgálódásban az egészlegességnek külön értéket jó, ha tulajdonítunk. Azaz akkor járunk el helyesen, ha nem hagyunk fel az egész közegre tekintő szemléletünkkel, amikor egyéb módokat is alkalmazni kezdünk a minőségek és mennyiségek azonosításánál. Azaz a közeget szemlélhetjük bizonyos természetes valójában, amilyennek képzeljük, amikor két formáját együttesen hatónak tartjuk, és láthatjuk olyan nézőpontból is, amely tudomásul veszi a közeg beágyazódottságát a környezetébe, a természeti világba, és arra is figyelni akar, hogy a különösségeket megszüntető általános szemlélet mellett, a közeg valósága rendelkezik nagyon egyedi történetekkel is, ahogy ezekhez a történetekhez mindig hozzá kell, hogy tartozzon a közegnek egy vagy több meghatározott része, rendezettsége, társadalma. Amelyek, mint a közeg részei, semmiben sem térnek el a közeget alkotó két forma tulajdonságaiban, azaz vagy egyének vagy közösségek, és ezeken kívül vagy férfiak vagy nők, és nem mások. Legfeljebb a koruk szerint térnek el a férfi és a női voltuk – és a testté válásuk milyensége – tekintetében. Amikor megmaradunk az egészleges szemléletnél, akkor ezt „természetes megközelítésnek” gondoljuk elnevezni, míg azoknál a megközelítéseknél, amelyek kiemelik a természeti környezet, a nyelv, a történelem, a vallás által meghatározható egyedi elrendeződéseit a közegnek, vagy például a gazdasági teljesítményre fókuszálnak, mint a közeg vagy annak része fontos mutatójára, akkor ezt „mesterséges megközelítésnek” fogjuk hívni. És a két elnevezés között csak abban látunk igazi különbséget, és azt sem értékbelinek gondoljuk, hogy az első mintegy előre gondolni tesz minket képessé az egész közeg valóságában, jelezve a gondokat és azok megoldásának várható és javasolható lehetőségeit, míg a másik azt látszik összegyűjteni nekünk a közegről, különösen annak részeit mutatva meg közelről a valóságukban, ami a részek aktuális valóságát adja, együtt ennek a helyzetnek a kialakulása előzményeivel, és a lehetőségekkel, amelyek a részek számára adottak, ha a közegre vonatkozó általános szemlélet szerint kívánunk prognózist készíteni magunknak illetve az éppen szemlélt, az éppen terítéken lévő résznek vagy részeknek. Még az is lehet, hogy „eszközünk” olyan berendezésre hasonlít, amely közelre vagy mélyre éppúgy ad betekintést, ahogy átfog széles távlatot, egészen a legtágabb horizontig.
107. A közeg testté válásáról nem szólhattunk eleddig, mert ennek a közös érdek felismerése és elfogadása a feltétele. Az egyén testéről tudunk, amikor saját érdeke ismeretében jut szemlélethez, majd a cselekvését és a választásait sorssá alakítja. Ahogy a közösség is testté fejlesztheti magát, tudatában a helyzetének, amely pozíciójának meghatározó eleme – túl a felismert saját érdekén – a közeg érdeke kell legyen, amellyel azonosul, illetve amely azonosulást képviselni tudja a közeg többi közössége – rendezettsége – felé. Ahogy szó volt már róla, a közösségi test kialakulása eddigi esetei csak a közösség saját érdeke felismerését és képviseletét tartalmazhatták. Ami önmagában nagyon természetesnek és szükségszerűnek tekinthető, ugyanakkor hasonló felismerések és képviseletek társává lehet, számos más rendezettségnél, és az időbeli egyezések alapján ez az érdekek összevetését is magával hozza, amelyre a nemzetközi jogi gyakorlat vagy rendelkezik megfelelő szabályozással, vagy nem, és utóbbi esetben az ősi döntési forma lép előtérbe, az erő – a Goethe-i első létező – bevetésével. Mi talán tudhatjuk, hogy ez csak a verseny egyik korai megjelenésének értékelhető, jóllehet magáról a versenyünkről, azaz a közeg rendezettségei együttműködése szabályozott formájáról, meghaladva a puszta említést, még nem jutottunk kiindulásra alkalmas megállapításokhoz és felvetésekhez sem. A test megjelenése következő elemeként a test dimenzióit érdemes figyelemmel kísérnünk. Azokat a dimenziókat, amelyek a test kiterjedtségét fogják megjeleníteni előttünk, mondhatni természetesen, abban a sajátos „térben”, amelyet maga a közeg képez. Azaz az egyén kiterjedt lehet – mérettel rendelkezhet – a közösség irányában, és ugyanígy juthat megfelelő dimenzióhoz az egész közeget illetően, ahogy van mérete a környezetében elfoglalt helyzete – létezése objektumai, anyagi attribútumai – által is. Saját lehetősége kihasználtságát tekintve is rendelkezik az egyén ilyen mértékekkel, és van jellemző adata az idővel kialakított viszonyát illetően is. Az egyént ezek a dimenziói fogják egyedivé tenni, és az említett sajátosságok megadására komoly mérések látszanak elvégezhetőnek, így, az első megközelítés óvatosságával és rövidségével együtt is. A közös érdek szerint megállapítható dimenziót pedig egészen különlegesen fontosnak illik értékelnünk. Ez a jelentőség a közösségek dimenzióinál is érvényesíthetőnek tartható, de legalábbis kedvünk szerinti lenne, ha mértékül szolgálna a közösségek – rendezettségek – megjelenítésénél. A legelső dimenziót, ezek után, kihagyhatatlannak kell tartanunk. Ez pedig a közeg bármely alkotójának viszonyulásából származtatható, amely a nemek közötti kapcsolat szerint lesz jellemző a közeg alkotójára/formájára, amikor férfiként a nőről gondolkodik, és nőként a férfiről hoz létre magában szemléletet, majd erre épülő gyakorlatot, és időben megvalósuló sorsot. A közösségek nem rendelkeznek nemmel, és ez a dimenziójuk az egymást választó, eltérő nemű egyének szemlélete és gyakorlata – közös sorsa – értékelése szerint fog dimenziójukként megmutatkozni. Ahogy a mindenkori aktuális közeg is a szerint mutatja meg ezt a dimenzióját, ahogy etikusan képes viszonyulni az egyének szemléletéhez és gyakorlatához, annak minden változatát ismerve és tudatosítva, továbbá ahogy válaszol a közeg jövőjével kapcsolatban feltehető vonatkozó kérdésre: hová vezet az egyes nézetek és gyakorlatok által alakított közös sors, amelyben a közös érdeknek lenne jó az elérését mindenekelőttinek tekinteni. Ezzel pedig akár azt is tudatosítottnak vehetjük, hogy a testté válás után egyénnek, közösségnek és az egész közegnek szüksége van arra a dimenziójára, amely a közeg közös érdekéhez fűződő viszonyára mutat rá, mint említettük, amely után a többi mérték ismeretére térhetünk. Azaz kénytelenek vagyunk ott kezdeni, ahová megérkezni gondoltuk gondolatmenetünk révén magunkat és fejtegetéseinket: jelenünk az a valóság, amely közös érdekünk maga, amennyiben változatlanul megőrizzük állandó változásának lehetőségét, a magunk alkalmazkodását is változatlanul hagyva.
108. Az egyénnek van olyan kiterjedése, amelyben saját maga az, amely mértéket mutat? – hangzott fel egy kérdés, hosszú idő után ismét, valahol a hallgatóság közepéről, jól hallhatóan és érthetően. Előadónk rövid gondolkodás után, látható elégedettséggel válaszolt, és mi arra következtethettünk arca kifejezéséből, hogy a figyelmet értékeli a kérdezőnél, amely az általa elmondottakhoz kapcsolódva fogalmazhatta meg ezt a kérdést. El kellett fogadnunk, hogy ez a visszajelzés fontos a számára, és arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen kifejtésre jut így, hogy szinte tálcán kapott lehetőséget, ugyanakkor az előre eltervezett koncepcióját ez az irány nem biztos, hogy pontosan követi. Köszönöm a kérdést, szólt a válasza kezdete, majd a következővel folytatta: ilyen mértéket legjobb kialakítanunk magunknak, jóllehet tudhatjuk, hogy az egyén a közösségtől elválaszthatatlan, akár nő egyénről beszélünk, akár férfi az, akit értékelni kezdünk. Ez az elválaszthatatlanság, mint már említettük, azt azért nem zárja ki, sem az egyén, sem a közösség esetében, hogy magát ne tudná adott helyzetben elkülönítve elgondolni és értékelni a közeg másik formájától. Vagy éppen magától a közegtől, amelyet egymagában is megjelenít, akár egyetlen egyénként tekintünk rá, akár közösségként látjuk benne a közeget. Ezt a bevezetést meg kellett tennünk, hogy most már nyugodtan folytathassuk az elkülönített, az önmagában tekintett egyénnel, akiről először is annak mértékét illik látnunk, hogy mennyire hordozója a teljes közegnek. Igen, az egyén birtokosa lehet, és egyben kell, hogy legyen a közeg érdekének, és ezt közeg tudata mértéke fogja mérhetővé, egyben létezővé és láthatóvá tenni. Az egyén tisztában lehet azzal, hogy részese a közeg léte folyamatossága biztosításának, mint reprodukcióra képes, nemmel rendelkező alkotója, és abban is megnyugodhat, hogy párválasztásával és a versenyben való részvételével, amelyeknek sorsa spontán alakítása megfeleltethető, és amelyek révén a kiválasztódás tényezőjévé is avatja magát, fenntartója is a közegnek, megfelelő mértékben, közösségi szerepvállalása és képességei kifejlesztése, valamint iparkodása mérete szerint. Önálló mértékét az egyén viszont önmagától kaphat, már amennyiben a tudatosságát, amelyet saját eszközeivel kimunkál, felhasználva a közösség és a közeg ide vonatkoztatható példáit, azaz a történeti előzményeket, és amelyeket módjában állhat megújítani és gyarapítani, felismeri, együtt azonosságaival, Ajtmatov mércéjének téve eleget: „minden mindenkire tartozik”, amint erre korábban utaltunk. Ha az önállóság szerint járunk el egyénként, amelyet most az egyénnek biztosítani merészeltünk, akkor a felelősséget is érdemes magunk elé idéznünk, amely nélkül az önállóság tévelygéssé fajulhat. Illetve csak látnunk érdemes, hogy a keresett mérték megjelenítése során milyen tartozékok társulnak a mérésre való jelenséghez, talán csak arra figyelmeztetve minket, hogy az elkülönítés azonnal az érintettséget hozza magával, éspedig az egyén esetében a másik nemre utalva, ahogy a közösséghez tartozást is megjelenítve, és a teljes közeg vonatkozásait sem hagyva ki az értékelésnél. Egy férfi a választásában mutatkozik meg, amikor döntése révén hozza magát helyzetbe, mint biológiailag meghatározott egyed, aki hordozója a reprodukciós feladat ellátására szóló képesítésnek, és közösségi szereplő egyben, tudatában gyönyörre való alkalmasságának, és még inkább gyönyört elérni tudó képességének, ezek lehető legteljesebb tudatosságát bírva, és szenvedélye napi megélésében válva hordozójává, éspedig igazi élő módon, az élő, eleven közegnek. Ahogy a nő egyén is ilyen momentumok révén érezheti azonosnak magát az egész közeggel, és lehet alkotója annak elég nagyszámú közösségét/rendezettségét érintve, ahogy ilyen döntések és teljesítmény szerint lehet tudatában saját mértékének, nőként: magam hordozom – vagy hordoztam – a közeg folyamatos létét, ahogy részt veszek a gyönyör elérésében és részesítésében, mint szenvedélyem szerint képességem ezt lehetővé teszi, és a közös feladat ellátásából – a közeg fenntartásából - sem maradok ki.
109. Ha ezek után arra a következtetésre jutnánk, hogy az egyén mértéke változó, és bármely dimenzióját szemléljük is, abban inkább láthatnánk olyan részeket, amelyek mozgásban vannak, semmint tartják alakjukat, méretüket és egyéb jellemzőiket, akkor alighanem helyesen vonnánk le megállapításaink összegzéseit. Jóllehet így csak ahhoz az újabb észrevételhez kerülnénk közelebb, miszerint az egyén dimenziói egyszerre őrzik meglévő sajátosságaikat, mintha a léthez eleve hozzá tartózóak lennének, és paralel módon kapnak újabb és újabb minőségeket és mennyiségeket, kötődésüket, együvé tartozásukat megtartva, csak éppen jelentősen átalakítva – vagy átalakulva. Lehet, hogy a sejtjeink példáját követjük az ilyen változatlan változásokkal, amelyek – mint orvosaink állítják – kicserélődnek az évek folyamán, és mi mégis ugyanazzal a testtel rendelkezők maradunk. Most, ha használjuk immár szokásos szemléletünket, és kimondottan szellemi keretek között folytatjuk az értékelést, és minden, amit érintünk puszta elképzelésnek fog számítani előttünk, jóllehet testi hovatartozását sem nem tagadjuk, sem el nem felejtjük, nos, akkor ezek az állandóságok és változók is mind képzetessé kell, hogy legyenek, és akkor a történetük is elbeszélhetővé lesz, méghozzá a képzelet és a szavak, a fogalmak segítségével. Képzeletünk akkor a dimenziókat valóságosaknak éppúgy fogja látni, mint puszta fantáziálásoknak, amelyek jó összetartozókként olvadnak egybe, és cserélgetik létezésük alakjait előttünk, ahogy a cserét szemünk illetve szemléletünk megkívánja. De hát ez a csiki-csuki azóta a gyakorlatunk, amióta a közeget magunk elé képzeltük, mint játékot képzeteinkkel, és mint valóságot, amely egymáshoz sorol és köt és tekint azonosnak holtakat, élőket és megszületendőket. Bajunk az egyén dimenziója tudásával adódik, vagy szokott adódni. Mert erről különbözőképpen alakul a többféle tudásunk. Mondjuk semmi másért, mint azért, mert más lesz fontos a közösségnek az egyénből, mint magának az egyénnek, és mert nincs megegyezéses mértékünk arról, hogy a dimenzióink méréséhez milyen egységeket lenne a legjobb használnunk. Orvostudományunk rendelkezik a test működésének mutatóival – dimenzióival -, amelyeket általános érvényűnek fogad el, a teljes közeg népességére nézve. Ahogy lelkünk jelenségeiről is vannak olyan ismereteink, amelyek nyugodtan tekinthetőek dimenzióknak, mert hozzánk, egyénekhez tartozóak, jóllehet „csak” a szakmai ismeretek fogalomrendszerében találkozhatunk velük a napi életünk során. Mert tudatosításukra külön időt és energiát lenne szükséges fordítanunk, nem is szólva a megismerésükhöz elengedhetetlen ismeretekről. Amelyek nélkül ezek a dimenziók úgy részei valónknak, hogy bizonyos fogalmunk kialakult létezésükről, ahogy ellestük egymástól és az előttünk járó nemzedékek képviselőitől a róluk szóló tudást, vagy annak bizonyos szintű használatát és rendszerét. Pedig napjainkat az ilyen ismeretek szükségessége és gyakori alkalmazása jellemzi, már egészen fiatal korunktól kezdődően. Amely követelmény egyáltalán nem lep meg minket, ma élő egyéneket, amikor egymással kapcsolatba kerülve rögtön keressük egymás dimenzióit, hogy az intenzív létezés öröme és kötelezettsége szerint hozhassuk létre a közeg léte ránk jutó részét, annak döntéseivel, választásaival, versenyével, szenvedélyével, érdekességével és felmérhetetlen jóságával. Létezésünk tragikus is, amelyet folyamatosan tudatunk előterében tartunk, mert az idő birtokba vételéért folytatott munkálkodásunk – tudásunk gömbjének mérete, dimenziója – ezt a véleményt vagy ismeretet teszi elérhetővé számunkra. Képzeletünk teremtő erejéről eleddig kevés adat áll a rendelkezésünkre. Hiába mondjuk néhány évtizede, hogy van „önmagát megvalósító jóslat”, amelyet, általában, önkéntelenül vezetünk be, majd kísérünk figyelemmel, hogy beválásáról visszajelzést kaphassunk. Lehet, hogy közegünk egyik alapvető törvénye szerint azzá leszünk, amit magunknak elképzelünk, vagy – másként fogalmazva - a gondolatunk képes megvalósulni, mégpedig anyaggá alakulásával, de a teremtésről ennél többet szeretnénk tudni.
110. És az egyének dimenziói összehasonlíthatóak, ha nemük eltér egymástól? – hangzott fel egy újabb kérdés a hallgatóság soraiban. Jött is a válasz rá azonnal: igen, természetesen. Legfeljebb az ellentmondásokra is figyelünk, és elfogadjuk, hogy a különbözőségek megszüntetéséről is meg kell állapodnunk. Milyen különbségek eliminálására gondol? – volt a következő kérdés, amely immár párbeszéddé alakította az előadást. Elsősorban a reprodukciós szerepre gondolok, amelyben nem vagyunk azonosak nemmel bíró egyénekként, és aztán az is eszembe jut, hogy milyen következményei lehetnek annak a kettős szerepnek, amelyben a testi érintkezéseink feltételei aránytalanságai öltenek formát, volt a válasz. Legyen szíves ezt egészen konkréten kifejteni, hangzott fel az előző kérdezőtől. Megértem az igényességét, kezdte előadónk, és azzal folytatta, hogy: a közeg anyagcseréje, amelyben a környezettel való kapcsolatát megvalósítja, fenntartva létét, hogy megállapításainkra utaljak, valójában a közeg saját anyagának a cseréje is. Ez az anyagcsere azzal kezdődik, hogy – nem meglepően, miután a közegről már többször mondtuk, hogy élő és eleven, csak azt nem tettük még hozzá eddig, hogy biológiai értelemben minősíthető ilyennek, és ennek keretében saját magát is „használja” élete fenntartására – a szaporodás a legelső képességei és funkciói egyike. Ennek során pedig egyénei azok, és kizárólagosan, egyelőre, akik képesek elvégezni anyaguk - általuk befolyásolhatatlanul rendezett - cseréjét, és ennek során testiségük egyesítését kritika és szabályozási mód nélkül kell, hogy gyakorolják. Szinte kötelező formának és eljárásnak alávetetten hozzák létre együttműködésüket, amelyet eddig szívesen neveztünk vágyuk kiteljesítésének, és amelynek jelentőségét a gyönyörben megvalósuló győzelem elérésével igyekeztünk megfelelően értékelni és érzékeltetni. Csak arra nem tértünk ki fejtegetéseinkben, hogy a vizsgált jelenség során az egyének jogai milyen mértékben lehetnek kiegyenlítettek, és van-e lehetőségünk annak konstatálására, hogy a nemek hordozói testük egyesítését igazságos arányban végezhetik. A gyönyör mértékét próbáltuk egy ilyen egyensúly mentén követni, elfogadva az eléréséhez rendelkezésre álló szervek különbözőségét, fel sem vetve annak gondolatát, hogy „használatuk” eleve akadályt képezhet az egyenjogúság, a kölcsönös tisztelet elérésének útjában. Mert a testek gyönyöre nem azonos alakú, ahogy azt a rendelkezésre álló szervek is világosan elénk tárják. És ezek szerint felvetődhet az agressziónak a nem kívánatos formája és lehetősége, amennyiben az egyik test a másikat birtokába olyan módon veszi az egyesüléskor, amely az egyenlőség kritériumát egyáltalán nem teljesítheti. Miközben az egyik behatol, és a másik befogad, aközben nincs megfelelő kölcsönösség, amely ezt a formát kiegyenlíthetné, mondjuk a két egyesülési lehetőség megfordításával, vagyis a szerepek cseréjével. Legalábbis a rendezett, a mai közegben általánosnak tartható testi kapcsolat bevett gyakorlata szerint. Márpedig tudunk olyan reprodukciós szereposztásról, amelyben az anyagcsere nem azonos mértékben és formában kerül megvalósításra, de a gyönyörhöz jutásban a testek érintkezése említett aránytalansága már nem jelenthet kifogást a nemek hordozói részéről. Ugyanis egyéni marad a gyönyörük elérése, miután anyagukat a szaporodás biztosítására rendelkezésre bocsátották: egymásnak és utódaiknak. Hogy az emberi közegben létezik gond, amely erre az igazságtalanságra vezethető vissza, azt ma már kár lenne vitatnunk. Ahogy azt is érdemes tudatosítanunk, hogy az utódok életre jutásához való, az előbbieknél kicsit összetettebb együttműködésbeli szerepeink ennél sokkal nagyobb mértékű igazságtalanság felvetésére adnak alkalmat, egészen az érintett rendezettség jelentős számú populációja szerveződéseihez jutva. Tartsuk szerencsénknek, hogy ezt a két feszítő gondunkat egyetlen megoldással eltüntethetjük? A reprodukció mesterségessé tételére, egyben pedig a gyönyör elérése egyéni, virtuális formái kimunkálására – szintén mesterséges módon történő elérésére – gondolva.
111. A maga hozzáállása és fellengzős fogalmazása ezennel tűrhetetlenné vált számomra. Olyanokat mond, amelyek semmivel sem igazolhatóak, és azok az úgynevezett elképzelések, amelyekre állandóan célzásokat tesz, mint holmi csodákra, azok egyszerűen csak üres szólamok, és romboló hatásuk, hitet gyalázó voltuk – ezt ki merem végre jelenteni – felháborító. Követhetetlen az állítólagos gondolatmenete, tisztelt uram, amivel itt minket kábítani és szédíteni próbál, abban a kétes hiszemben, hogy általa megértéshez és továbbgondoláshoz juthat közülünk bárki, miután saját magát is sikerül meggyőznie ennek az erőlködésének a mirevalóságáról. Nem is szólva az ismereteink bővítéséről, amelyről volt szíves többször úgy nyilatkozni, mint állandóan bővülő tudásgömbről. Csak nem képzeli, hogy ez a legutóbbi szüleménye, ez a virtuális és mesterséges reprodukciós és gyönyört biztosító ki tudja micsoda, hogy ez komolyan vehető bárki részéről is? Vagy bármilyen realitását is feltételezni merészelhetnénk annak, hogy eljutunk egy olyan világba, ahol férfiak és nők vágytól teljes egyesülése olyan egyenjogúság kereteiben és formájában valósul majd meg, mint ahogy kezeink képesek összekulcsolódni egymással? És anyát és apát magunknak akkor fogunk választani, amikor megismerkedhetünk azokkal a szellemóriásokkal, akik jövőnket voltak képesek előre látni, és amikor kivételezettségünkről magunk gondoskodhatunk, kiválasztva hozzá a nekünk leginkább tetsző formában és testi valóságukban illeszkedő nőket, mint anyánkat, mert genetikai eredetünk személytelenné lett, köszönhetően az egyéntől függetlenített reprodukciós technikáinknak és technológiáinknak? Ilyen fejlettségű kor eljöhetne valaha is, és lehetséges lenne az, amelyet felvázolt nekünk az előzőekben, amelyre alapozza azt is, amit a közös érdekről és az elfogadását követő versenyünkről előttünk megpróbált megjeleníteni? Hiszen ezek az elképzelések minden alapot nélkülöznek, kivéve azt a nyilvánvaló tényt, hogy mi emberek vagyunk, akik rendelkezünk a nemünkkel, és képesek vagyunk arra, hogy különböző produkciókra vállalkozzunk, egyedül és kisebb-nagyobb közösségeinkben. Minden, de minden, amelyet ezeken a tényeken túl itt szóvá tenni merészelt, nem több üres fecsegésnél, és – ezt akár el is ismerhetem – kellő hatásossággal bemutatott manipulációnál. Mondja már meg nekem, tisztelt uram, hogy az ön által említett törvényeknek hol lehet a nyomára bukkanni, és milyen bizonyítékokkal szolgálhat az érvényességük igazolását illetően. Mert hiába emleget neves személyiségeket, akiket elénk rak, mint értékek hordozóit és bizonyságot, ha az, amelyet velük gondolt megalapozottnak tételezni, semmi más, mint rögeszme, mint légből kapott, összefüggéstelen zagyvaság. Lehet, hogy ön a félrevezetés művésze, de szavait leleplezni mivel mással is lehetne, mint azzal, hogy részleteiben vetjük vizsgálat alá az állításait, az adatai értékelésével, ha vannak egyáltalán adatok, amelyek ilyen eljárásnak megfelelhetnek. Nem lehetünk elégedettek azzal a hivatkozásával, hogy ez csak szellemi kaland, amelynek nincs más feladata, mint egy elképzelés megalkotása és fenntartása, majd a gyakorlásával történő további használata, valamilyen kiszemelt téma vizsgálatára, amely így feltárulni kezdhet, illetve amelyben elmélyülve magunk megokosodhatunk. Aligha akadna bárki is a hallgatóság soraiban, aki képes lenne cáfolni ezeket a megjegyzéseimet, és a bennük lévő súlyos állításokat, és az ön által javasolt módon számolni be nézetei gyarapodásáról, azok alapján, amit az eddigiekben olyan türelmesen meghallgattunk az ön beszédeiben. A magam részéről befejezettnek tekintem a részvételt mondandója követésében, és teszem ezt abban a biztos tudatban, hogy soha sem lesz senki, aki ennél többet képes lehet megállapítani úgynevezett előadásai tartalmát és megértését, valamint felhasználhatóságát illetően, és akkor képességei milyenségéről és mértékéről nyilatkozatomat magamnak szabad legyen megtartanom. Remélem, hogy példám követőiben maradt kellő erő és készség arra, hogy valódi kép alkotására vállalkozzanak jövőnkről.
112. Általános volt az elképedés, amikor a csinos, jól öltözött és nagyon fiatalos nő megindult a kijárat felé, majd még különösebbnek tűnt a következő akciója, amivel hirtelen megfordult, és szinte nevetve azt mondta, hogy: tudja mit? Mégis maradok. Azt tanították nekem illetékes helyen, hogy a rosszból, a silányból is lehet tanulni, ha az ember odafigyel, és képes a hibákat, a ficamokat meglátni, észrevéve, hogy hol kezd a tévedés növekedni, majd lejtővé válni, és akár örvényt képezni, amiből aztán már végképp nincs megszabadulás. Szóval, maradok. Elhallgatott, a terem halk moraja és a tekintetek ide-oda mozgása és értetlen kifejezései között. Cipője kopogása diadalmenet indulója lett. Visszavonult a helyére, széke mellé tette a táskáját, és az előbb még gyorsan magára öltött kiskabátját levéve, helyet foglalt ott, ahol kifakadása előtt ült. Minden szem az előadóra irányult, ahogy annak egy ilyen erupció után lennie kell, várva megoldást, ami az elhangzottakra válaszként érkezhet, és lehetővé tehet valamit, amiről a hallgatóság – feltehetően – abszolút tájékozatlannak, és ennek megfelelően érdeklődőnek kellett, hogy bizonyuljon. Nem is szólva az előadó helyzetéről, meg a nőéről, akik ezzel a megnyilvánulással elsősorban maguknak kellett, hogy elszámoljanak, de tudható volt, hogy a hallgatóságban is nagy a készenlét arra, hogy értelmezze az elhangzottakat, és különösen a gesztust, amely a jelenlévők egyik tagja távozási szándékában, majd annak visszavonásában megvalósult előttük. Kezét csókolom, mondta előadónk, és a folytatás is valami hasonlóan szokatlanra sikeredett, mert így hangzott: és ezt legyen szíves szó szerint érteni. Nem fogok senkit felállítani a helyéről, hogy így tisztelegjek ön előtt, de vegye úgy, hogy bátorkodtam a kezét megfogni, és azt ajkammal megérinteni. Mert elragadtatásomnak méltó kifejezést szeretnék adni, amikor értékelni igyekszem a kegyed gesztusát, amivel megtisztelt, és talán nem csak engem, személyesen, hanem a hallgatóság egészét is, szinte hihetetlen bátorságról és megértésről, valamint az ezekhez társuló megfigyeléséről téve tanúságot. Sajnálatosnak tartom, hogy nincs módunk megosztani a teendőinket, és olyan közösséggé alakulni, aki együtt halad a gondolatok építésében, és ehhez olyan formát munkál ki magának és a követőknek, amely másolhatóvá, fejleszthetővé válhat, és amely eredményesen állhat a közeg rendelkezésére, amikor az sorsáról kell, hogy elgondolkodjon, egyénei és közösségei által. Fogadja csodálatomat és elismerésemet, és engedje meg, hogy visszatérését emeljem ki mostani kritikai akciójából. Ugyanis ez az a momentum az ön egész akciójában, ha szabad redukáltan fogalmaznom, szerteágazó szavait is felidézve, amelyet különösen fontosnak értékelek témánk, vagy, ha tetszik, ügyünk szempontjából. Nyíltan ki merem mondani, hogy maradásának abban látom valódi okát, hogy közegünk története „boldog vége” – igen, a hepiendje – olyan ígéret, az elhangzottak alapján, közös képzeteinkben, amely – kimondatlanul is – közegünk minden alkotójának nyílt és titkos vágya, amelyről nekünk már fogalmaink kezdtek alakulni, és – megkockáztatom – amelyről mint megvalósítható jövőnkről alakítottunk ki képet magunkban. Nagyon örülök, kedves hölgyem, hogy ezt elmondhattam, látva és hallva, vagyis hallva és látva az ügy iránt érzett elkötelezettségének eléggé nem értékelhető jeleit. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy egy ilyen határozott állítással csak újabb indulatát válthatom ki esetleg, olyan bátorságot mutatva a megfogalmazás direktségével, amelyre rögtön azzal reagálhatna, hogy: miből gondolja, hogy a kételyeim után pont a hepiend lesz az, amelyet elfogadni fogok felvetéseiből? Igaza lenne, és csak annyit mondhatnék indoklásként, hogy ez a „boldog vég” az, amely minket, közeget alkotókat folyamatosan érdekelni és tettekre sarkallni képes, talán szerencsénkre. Egyben válaszul az avoni hattyú hőse kérdésére is, miszerint az ismeretlen tart-e minket vissza attól, hogy szenvedéseinknek véget vessünk. Mert az ön várakozásának, ha jól vélekedem, lehet módja, amelyet magunknak kimunkálhatunk.
113. Ne vigye túlzásba az örömét, tisztelt uram, szólalt meg a hölgy. Az ideák világa, a Purgatórium, majd „minden világok legjobbika” elég régtől szerepel közegünk képzeteiben, tehát elég idő állt a rendelkezésünkre ahhoz, hogy hozzászokjunk a gondolatához, és el is kezdjünk róla fantáziálni, miután az azonnali megvalósulás lehetőségéről alkotott elképzeléseink útjában semmilyen akadály nem állt, és a formák, amelyeket sikerült kimunkálnunk, nagyon sok hívet szereztek maguknak az idők során. A szervezetek, amelyek alakultak a megvalósításra, mint tudjuk, sokfélének mutatkoztak, ahogy az el is várható a mi aktivitásunktól, vagy, ahogy bátorkodott felvilágosítani róla, a „győzelemre törekvésünktől”. Azt jól gondolta, hogy épkézláb megvalósításra vágyom, hallgatva előadása igencsak tekervényesre – tisztelettel szólva: elég fordulatosra – sikeredett menetét. Felvetéseiről szerzett benyomásaimat próbálom rendezni, miután kifejeztem eme próbálkozásom bizonytalanságait, azaz a saját kérdéseimre adható válaszaim megoldatlanságát. Az ellentmondásokról nem kellene beszélnem, hiszen volt szíves erről megjegyezni, hogy ezek elfogadhatóak, mi több, elfogadandóak, mint oszlopai annak az épületnek, amelyben sajátos módokon halad az állandó változás és a törvényszerű meghatározottság, hogy a stabilitásnak valamint az idő létezésének és hatásának eleget tehessen, megőrizve tenmagát, mint keretet, és mint a változás állandóságában változatlan – tehát folyton új formát öltő - alakot. Az együttműködés lehetőségére, amit most vetett fel, eddig magam sem gondoltam, ahogy, felteszem, a jelenlévők nagy többsége sem. Az ön által bevezetett közeg fogalom szerint erre nem biztos, hogy nem került sor, már az eddigiekben is, hiszen az a kevés megjegyzés, amelyet tőlünk, a hallgatóságtól eddig kapott, minek másnak is lenne számítható, mint az egyén-közösség egységében magvalósuló létezés esetének, ahol most a keret egy előadássorozat, és az egység kifejeződései – egyelőre az ön beszéd által való információ megjelenítése - , mint egyéni kezdeményezés, amelyet mi, hallgatóság, egyénekként is és közösségként is értékelhetünk. Azaz tényleg elválaszthatatlanul hozzuk – hoztuk – létre azt, amely az előadások anyagát tette, és ez még akkor is igaz, ha a köztes idők történéseiről, mint a jelenléttől független benyomásokról, egyik vonatkozásban sem tudunk igazán részletesen tájékozódni. A napi valóságunk szerepe ismeretlen tényezője a közös munkánknak, amire utalni próbáltam, de ezzel együtt van alap arra, hogy az elhangzottak ilyetén alakulását együttes produkciónknak tekintsük, minden befolyásoltságával és korlátozottságával. És akkor visszaadnám a szót önnek, elnézését kérve a terjedelmes kitérőért – fejezte be újabb megszólalását az a társunk, aki ezzel mintegy példaadónkká lépett elő, arra mindenképpen, hogy véleményünket szabadon megfogalmazhatjuk, mert előadónk türelmesen és figyelmesen fogja kivárni annak befejezését, ahogy az elhangzottakat is olyannak láttatja, mint amely értékes és felhasználható a további témák alakításához. Így is történt, mert ezt mondta beszélgetésünk irányítója, hogy: hölgyem, kegyed csak fokozta hálámat, ha szabad ilyet mondanom, és lehetővé tette, hogy egy költői képet vázoljak fel arról, ami a produkcióink – együttműködésünk legkülönbözőbb termékei (csúnya a szó, de igaz) – közös jellemzője lehet, az örömről. Ugyanis gondolkodásunk legbátrabbjai, akik csodálatos elméletekkel igyekeztek számunkra megismerhetővé és birtokba vehetővé tenni valóságunkat, és akik kimunkálták maguknak módszereiket, hogy céljukat teljesíthessék, mi másért mozgósították hallatlan energiáikat, figyelmüket, megfigyeléseiket és ötleteiket, ha nem azért, hogy – túl győzelmi kényszerükön és egyéni érdemeik kivívásán – eljuthassunk – és ők személy szerint is eljuthassanak – a megelégedettséghez, mint munkájuk jutalmához, és ezt megelőzően – majd a kivívott eredményeikkel még inkább - azok gyönyöréhez, akik kíváncsiságukkal, érdeklődésükkel biztosították őket arról, hogy igyekezetük már eleve csak sikerre vezethet?
114. Amelynek belátásához és elfogadásához elég annyit előre bocsátanunk, hogy mércénk kettős, hiszen az eredményt használhatónak, működőképesnek szereti látni, és elvárja másrészt, hogy eleget tegyen a szépség igényének, amely szerint az – az eredmény - a gyönyört és a gyönyörködést, egyúttal a jóságot, a bőséget, az erőt és az egészséget is magába foglalja, ahogy az időben való léte is korlátozatlanul váljon biztosítottá. Az örökkévalóság, úgy tűnik, néma szemlélő marad, ahogy tőle elvárható, mint mindent tudó és számon tartó bírához illik, aki megvesztegethetetlenül és az élettől elvarázsolhatóan tartja szilárdan valóságunkat. És akkor, mellesleg, az a szintén régi vágyunk is közel juthat a teljesítéséhez, hogy az igazságosságot magunknak biztosítsuk. Hát, kedves hölgyem, ennyit az ön felvetései lehetséges folytatásáról, illetve ennek a folytatásnak legelsőként láthatóvá váló elemeiről. Aztán azonnal arról, hogy, mint kegyed biztosan tisztában van vele, igényességének legigazibb lényege nőként való megnyilvánulása, és az elmondott kritikája, majd a kiegészítése ilyen szempontból való értékeléssel láthatóvá váló lényege. Szeretném eltúlozni most következő mondandómat, hogy azok tartalmát kellően megjeleníthessem ön és hallgató társai előtt. Kettős mércénk, amelyről az előbb említést tettem, semmi mást nem követel tőlünk, és ezzel a kettősség is azonnal egységgé forr, mint a gyönyör, vagy, ha tetszik, az öröm elérését. Kacagtatónak tűnik, amikor ennyi ember együtt gondol arra, hogy hová juthatunk el akkor, ha az elhangzottakat szó szerint értjük és gondoljuk, és személyes részvétellel próbálunk meg a benne foglalt követelménynek megfelelni. Különösen annak tudatában kell, hogy elmosolyogjuk magunkat, hogy tisztában vagyunk azon embertársaink – minek is nevezhetjük? – bátorságával (?), akik a nevezetes francia márki által leírtak válogatott követésével, de nagyon elszántan és következetesen követelik maguknak a jogot a kizárólagosan testiként értendő gyönyör maximái eléréséhez. De csak magunkon derülünk, ha így járunk el, hiszen közegünk anyagiságát – egészen nyíltan: testiségét – sosem tagadtuk, miközben eleve abból indultunk ki, hogy az – a közeg – elképzelés, fogalmi konstrukció, azaz elvonatkoztatás, hogy jobban érthessük a létet, amely múltunkból tart jövőnkbe, és amely most ad alkalmat nekünk választásokra, és az ezek érdekében meghozható döntésekre. Tisztelt hallgatóim! Hölgyeim és uraim! Nem olyan nagy baj az, ha mindig, minden körülmények között nők és férfiak, illetve férfiak és nők maradunk, akik reggel azzal ébredünk, hogy a gyerekeket iskolába engedjük, majd a munkahelyünkön végezzük el feladatainkat, és közben időt fordítunk arra is, hogy a szakmánk, a tudásunk legégetőbb, tehát aktuális ügyeivel foglalkozzunk, túl a napi feladataink teljesítésén, és közben állandóan birtokában maradunk érzelmeinknek, amelyek szerint jólesik szeretnünk, és majdnem ilyen kedvünkre van, amikor a választottunk szeret minket. Közben pedig tudást hordozunk és építünk arról, hogy merre is van folytatása a mindennapok rendjének ott, ahol sokan hasonlítunk egymásra, időnként bravúros teljesítményt produkálva, amit megünnepelhetünk, hogy megerősödjünk, és együtt örülhessünk, túl a szokásos közös erőfeszítéseinken, amiket néha feloldunk egy-egy együvé tartozást demonstráló eseménnyel, mint az istentisztelet, a színházi előadás, vagy kedvenc csapatunk mérkőzése a bajnokságért. És akkor a családi alkalmakról, a baráti összejövetelekről, a munkahelyi közös akciókról még nem is tettünk említést. Mert, ha szabad ilyet kérdeznem, lehet, hogy ezekben a számos, az időnket hasznosító és energiáinkat használó alkalmakban az a létező közös sajátságunk marad meg nekünk, tudva, de nem biztos, hogy látványos megjelenéssel, bár ennek sem lenne akadálya, sőt, ez is segíthetne megőrizni ebbéli lényegünket, hogy az a nő vagyunk, aki szenvedélyesen szereti azt a férfit, akiről elmondható, hogy ennek a nőnek a kedvét keresi szenvedélyesen, amikor – mint elsorolni merészek voltunk – annyi minden mással foglalkozik, mondhatni „úgy mellékesen”?
115. Ez az intenzitási követelmény, amit most megfogalmazott, ez nem könnyen teljesíthető olyan folyamatosan, mint ahogy azt a szavaiból kiérthetőnek lehet tartanunk – hangzott fel egy eddig ismeretlen hangon, de, mondhatni, a szokásos közvetlenséggel és nyugodtan, elfogulatlanul. Egy erősen kopaszodó férfi volt az illető, akire a tekintetek vetültek, hogy rögtön az előadóra irányuljanak, várva annak viszonyulását, miután ilyen sűrűvé kezdett lenni a visszajelzés az általa elmondottakra. Még az is felmerülhetett bennünk, hogy interaktívvá kezd válni az együttlétünk, ahogy erről el is hangzott már egy futó megjegyzés a korábbiakban. De a kíváncsiság – egyelőre – a kérdés-felvetés és a rá adandó válasz keretei között maradt, ezek kibővítése, a részvevők számának növekedése – a beszélgetni kezdők megjelenése és bekapcsolódása - nélkül. Nekem nem tűnik megterhelőnek az ilyen állandó és – helyesen mondja: intenzív – összekapcsolódás. Talán azért sem, mert magának a közegnek az elgondolása feltételez már bizonyos koncentrált figyelmet, amit egy tudati szintnek vagy tudati formának neveznék, kiemelve a jelenlét, a pillanat megélésének aktusát – szólt előadónk válasza, minden kommentár, értékelő megjegyzés nélkül, nagyon közelinek mutatva a beszélgetési formát, mint a gondolatok kifejtésének lehetséges módját. A folytatása pedig így szólt: valami nagyon lényegesre sikerült jutnunk alakuló beszélgetésünkben. A közeg eddig eléggé nem értékelt, hiszen kellően nem is ismert és meg sem nevezett jótékony hatására gondolok, amely alkotóit képes áldásaival megfelelően ellátni. És ehhez a láthatatlanul, de annál inkább létezően és tudhatóan működő jóhoz, amely kiapadhatatlanul árad ránk, azt kell, hogy mondjam, minden eszmélésünk nélkül is, semmit sem kell tennünk, ami ezt - a minket éltető erő létezését és folyamatos áradását - biztosítja. Egyszerűen abból, hogy közeg vagyunk, és ebbéli létünk elválaszthatatlan velejárója az egymáshoz kötődő szenvedélyünk – általában a két nem egyéneiként -, ahogy ehhez a hovatartozásunkhoz illeszkedik az a tény is, hogy megállíthatatlanul termeljük és használjuk energiánkat, és bármit is teszünk egymással, az csak javunkat, örömünket és gyönyörünket fogja fokozni és elérhetőségét megkönnyíteni, máris eljutottunk a lehetőségéhez annak, hogy a közeg áldásaiból részesüljünk. Képzeljék csak el, hogy mit is jelent tudni azokról, akik előttünk éltek, ahogy fantasztikus méret tárul elénk, amikor mai társainkra gondolunk. Amint az a kép is elkápráztat, amelyben merészelünk mindazokat „látni”, akik utánunk jönnek majd, hogy ugyanazt tegyék, amire mi most vállalkozunk, csak kicsit másképpen, feltehetően, de szinte biztosan sokat megőrizve az általunk alkotott gondolatokból, és, persze, a kettőzésekből és sokszorozásokból, amik az időt birtokolni igyekvésünk során keletkeztek együttműködésünk és gondolkodásunk eredményeiként. És az energiánkról, amely az említettek közös sajátja, még egyetlen szót sem ejtettünk, ahogy azt sem mondtuk erről az energiáról, hogy milyen hatással van saját magára, és ránk, közeget alkotókra, azaz ennek az energiának a természetét, működése sajátosságait, nagyságát, változásait még nem is érintettük. Márpedig, mint tudjuk, nincs is más létező a valós világban, mint energia, és ennek az energiának a különféle előfordulási formái. A fizikusok fényt és tömeget szoktak még emlegetni ilyen kérdések felmerülésekor, és eljutnak az ősrobbanásig, majd arra a következtetésre, hogy eltűnik az energia, és vele együtt a mindenség maga. Amely megállapításokat nem szoktuk vitatni, ha egyáltalán pontosak a most felhozottak vele kapcsolatban, és azt csak halkan jegyezhetjük meg, hogy a mi közegünk valóságában, és nem a képzelt valóságában, de nagyon is a képzelet által igazoltan létező valóságában, az ilyen vég nem biztos, hogy bennfoglaltatik. Mert a közeg a valóságtól elválaszthatatlan, ahogy léte is abból eredeztethető. Csak az önállósága, amelyet megteremtett magának, az – mintha – saját törvényekkel is rendelkezne, jóllehet a környezet működését megváltoztatni nem áll szándékában.
116. Ez a környezet mindaz, amelyben a közeg a létét megvalósítja. Ahogy az is, amelyről a közegnek bizonyos belátása – tudása – van, és amelyről az elképzelései állandóan szaporodnak, hogy megmérettessenek valós voltukat, létezésüket illetően. Igen, ha arra gondolnak, hogy a közeg vizsgáztatja a valóságot, amelyet környezetnek neveztünk az előbb, amelynek maga is része, akkor pontosan és nagyon jól értik mondandómat. Akkor azt is azonnal látják, hogy ebben a vizsgálódásban semmi más nem történik, mint a közeg képzelete milyenségének és a valóságosnak a versenyeztetése, azzal a téttel, hogy ezek egymásnak megfelelnek-e, vagy azzal a lehetséges eredménnyel, hogy a közeg képes lehessen a saját létezését előre jelezni, mintegy szövetségesévé téve az időt, amely olyan némán és hallgatagon tanúja ennek a nem is olyan rövid ideje tartó egyezkedésnek. A dolog egyediségét az adja, hogy amit környezetnek kell tartanunk, hogy a közegtől való különbözőségét meg tudjuk jeleníteni, az a közeget is tartalmazza, és gyanúnk szerint nagyon szoros kapcsolat alapján. Azaz minden sajátossága, létezésének minden momentuma egyben a közegre is vonatkoztatható, miután a közeg benne van, belőle ered, egyben vele azonos is, minden különbözősége ellenére és azzal együtt. Ugyanakkor az említett önállósága a közegnek olyan sajátosság, amely eléggé túl nem értékelhető kérdéseket kell, hogy elénk állítson, amelyek ennek a környezetnek is legalább annyira fontos ügyét kell, hogy képezzék, mint amennyire fontosak – a válaszokkal együtt, természetesen – magának a közegnek. Ha az említett függetlenség – az egymás törvényeinek való alárendeltség – nem bizonyítottan szimmetrikus is, azért az elgondolkodtathat minket, hogy a közegben van olyan jelensége a vizsgált létezőnek, amelynek kezdő momentuma, kiváltó oka tisztán gondolati, szellemi, lelki természetű, hogy belőle nagyon is anyagisággal bíró elem jöhessen létre, minden anyagivá vált létező jegyét magán hordozva. És ezt a kijelentést nem fogja leértékelni a tudásunk arról, hogy a gondolati kezdet után azonnal olyan törvények hatása mellett történik a közeg új alkotójának létrejötte, amelyben kizárólag a környezetben érvényesülő törvényszerűségek hatnak, amelyek – amint említettük – a közegre nézve is teljes mértékben érvényesek. Amit az elmondottakból kiemelnénk, az a kezdet gondolatisága, vagy, ha tetszik, tisztán spirituális, kizárólagosan szellemi jellege. Még akkor is, ha ennek a kiemelkedéséhez elengedhetetlenül szükségesek a közeg alkotóinak anyagi törvényeknek engedelmeskedő folyamatai, amelyekről szívesen alkotunk magunknak tiszta elvonatkoztatásokat és képzeteket, fogalmakat, mintegy eltávolodva az anyagi meghatározottságtól és beágyazódottságtól. Mintha a közeg saját jelenségeit érhetnénk most tetten, vagy figyelhetnénk meg, kicsit fel is fedezve ezeket a magunk számára. Ha igaz, hogy van ilyen jelenség sorozat, amely magának a környezet által meghatározott közegnek a sajátja, és közben nem biztos, hogy azzal mindenben egyező módon újítja meg a közeget, mert egy olyan elem alkalmazásával járul hozzá a reprodukcióhoz, amely eltér a környezet vonatkozó törvényeiben foglaltaktól, akkor joggal érdeklődünk iránta, ahogy egyediségére is megalapozottan következtetünk. És akkor ez az egyediség a környezet és a közeg azonosságát nem fogja gyengíteni, csak a közeg önálló minőségére vonatkozó elképzeléseinket erősítheti. Egészen odáig ható lehet felvetésünk, hogy a szabályosan viselkedő közegről feltételezni merhessük, hogy a környezet törvényeit pontosan betartva létezik, csak ez a pontosság mutációként jó, ha értékelődik. Akkor pedig félelmeinktől is megszabadulhatunk, amelyek visszatartottak minket attól, hogy gondolkodásunkat és annak produktumait létezésünk számára meghatározó tényezőnek értékeljük, minden ellenőrzöttségükkel és minősítési szigorunkkal együtt. Pusztán arról nem kívánunk elfeledkezni, hogy az említett hiányzó szimmetria szükséges lenne most, hogy a környezet „reprodukciójáról” valamilyen képünk létrejöhessen. E nélkül az elképzelés nélkül ugyanis az idővel nem versenyezhetünk.
117. Azért a környezetnek a közegre vonatkozóan meghatározó voltát, függetlenségét, és, mondhatni, elsődlegességét, ugye, szintén nem fogjuk kihagyni – szólalt meg egy nyugodt, majdnem csendes hang, amire sokan felfigyeltek, és a megjegyzés hangos megismétlését kérték. Látva a felszólaló hezitálását, az előadónk volt az, aki a szó szerinti és hangos ismétlést megejtette. Talán az eddigiekből kiderült, hogy ezzel egyetértek, tette hozzá beszélgetésünk koordinátora. Mert immár olyan bátor megnyilatkozások követték egymást, és közvetlenséggel, jól érthetően kapcsolódva az elhangzottakhoz, hogy az interaktivitás túl volt az első próbálkozásain. Ami a súlyozását illeti az elhangzó témáknak, azt, talán észrevehették és el is fogadhatják, önkényesen állítom össze azokat, egyre inkább beépítve az önök észrevételeit, és feltételezhető érdeklődését – volt a folytatás, majd ezt mondta: nagyon fontosnak tarthatjuk, hogy bizonyos elvekről ne feledkezzünk el a tárgyalás, a vizsgálódás és a kifejtés során, ahogy arra történt is utalás korábban. A kritikára kell, hogy hivatkozzam, amely a gondolatokat egyszerre tartja értékesnek, és ezzel párhuzamosan kezdi el azok szigorú és pontos, részletekbe menő, és az összevetést, a bizonyíthatóságot előtérbe állító vitatását, a beválásukat igazolni képes kételkedés és elemzés formájában. Ez mellett a közeg szerepére utalhatok, amelyet azért emelnék ki, mint tettem az eddigiekben is, mert a környezetnek a közegre gyakorolt meghatározó voltát nagyon határozottnak és kifejezettnek tartom, amellyel kapcsolatban mintha egyetlen viszonyulásra lenne csak alkalmunk – ahogy magának a közegnek is -: az alkalmazkodásra. Ezen túl pedig marad a megismerés, amely ténykedésünket bátorkodtam „az idő elsajátítása” névvel illetni. Ki merem jelenteni, hogy a közeg pártján állok, már amennyire ez lehetséges akkor, amikor egy ilyen mérhetetlenül nagy óriás az, amely a közeget is a magáénak tarthatja, függetlenül attól, hogy van-e ilyen birtokosi viszonya a közeghez vagy nincs. Aztán akkor is vállalom ezt az álláspontomat, ha semmilyen igényt nem kell, hogy kielégítsek általa, mert nincs ilyen támogatásra szükség. Ugyanis a környezet törvényeinek – is - engedelmeskedő közeg léte egyszerre – mondhatni - teljesen kiszámíthatónak tartható, és ugyanakkor – legalább ilyen mértékben – állapítható meg róla helyzete bizonytalansága, még az is lehet, hogy a „teljes” jelző jogos használatával. Amit mondani szerettem volna mindezzel, az annyi, és ezt bizonyára értik és elfogadják, hogy közeget alkotóként abban vagyok érdekelt, személy szerint is érintetten, hogy a fenti bizonytalanság csökkenjen, és a közeg jusson képességekhez, amelyekkel a kiszámíthatóbb eredmény elérése valószínűségét, együtt a lehetséges és szükséges cselekvés ismeretével és magvalósításával, növelheti. Nincs kétségem afelől, hogy nálam avatottabbak gondolkodnak hasonlóan, ahogy azt is illik elfogadnom, hogy hozzám képest eredményesebbek is lehetnek ezek a mások, amikor problémákat vetek fel, kérdéseket fogalmazok meg és válaszokat keresek, talán nem túlzás azt mondani, hogy a közeg jövőjét próbálva meg jobban megismerni. Amit a felvetésből az előző fejtegetéshez kapcsolhatónak tartanék még, az a környezet reprodukciójának az említése, ha csak nagyon érintőlegesen és nagyon burkolt formában is. Ugyanis – megtartva a közeget támogató pozíciót – könnyen lehet, hogy a közeg közös érdeke eléréséhez úgy juthatunk el – ha az idő elsajátítását is közös érdeknek tekintjük -, hogy a környezet jövőjéről alkotott képünket bővítjük vagy pontosítjuk. Mondjuk az említett kérdést elővéve, és azt vizsgálva, hogy lehet-e beszélnünk a környezet reprodukciójáról, vagy van-e egyáltalán értelme egy olyan felvetésnek, amely egy ilyen lehetőséget is létezőnek tekint, miután az eddig megszerzett tudásunk alapján el kell tekintenünk attól, hogy ezt vizsgáljuk, miután a környezet – az Univerzum – megmutatta előttünk lehetséges változásának, kvázi jövőjének menetét. Hacsak ez a kitárulkozó vallomás – a megismerés – nem hoz újabb adatot elénk közegünk létrehozójáról.
118. A nivellálódás jutott eszembe, a kiegyenlítődés, amely a megismerés számára válik elérhetővé a környezet és a közeg önismerete gyarapításakor. Ahogy korábban említettük: a tudásgömb növekedésénél. Ha képletesen fogalmaznék, akkor a gömb szabályosságára utalhatnék, amelyen a különböző tudások szintjének mértékét és milyenségét érthetnénk. Persze, joggal vethetnék közbe, hogy ez a mai ismeretek és alkalmazások színvonalán, azaz az információ előállításának lehetőségein egyáltalán nem okoz lényeges gondot. Sőt! Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a modellálás olyan gyorsasággal tör a megfelelés felé, és ennek során annyi adatot képes felhasználni, ellenőrizni és beépíteni a tükrözés révén előálló új képbe, hogy ennek következtében nem csak a módszerek kezdenek általánosakká válni, hanem az eredmények előállítása és kezelése, valamint összevetése is lehetségessé válik. Mégpedig szinte témától – szakterülettől – függetlenül. Megjegyezve, hogy a valóság szegmense, a kutatás területe specialitása ki nem hagyható az érékelésekből, csak nem árt az összevetés és minősítés illeszkedéseit – összehasonlíthatóságát – megvizsgálva hozni meg a minősítés megállapításait. Amely akár külön szakterület is lehet, a kíváncsiságunk meglétét és az új lehetőségeinket mutatva. Hogy a közeggel való törődésünknek milyen a haszna, azt érdemes kicsit alaposabban felmérnünk. Még akkor is, ha „elöregedésünk” veszélyével kell számolnunk ebbéli munkálkodásunkban, nem is szólva arról, hogy egyszerűen csak tudálékoskodásnak kellene látnunk okoskodásainkat, el nem felejtve az utánunk jövő generációk tisztánlátásának és bátorságának élességét és szükséges elfogulatlanságát. Amelyet – a tisztánlátást, az elfogulatlanságot és az erővel felvértezett bátorságot, megőrzött élességével együtt – továbbra is szeretnénk a magunkénak tudni, változatlan minőséggel és mennyiségben. O tempora! (O mores! nélkül. Most legalábbis, mert nem pont ez az, amelyről értekezünk. Talán.) Zárójelben jegyezném meg, hogy elszólásom nagyon helyénvalónak tűnik, hiszen továbbra sincs másról szó közöttünk és semmi sem fontosabb számunkra, mint az idő birtoklása. De, folytatva a gömb formájával – amely összefoglalva fejezheti ki érdeklődésünk általánosságát és eszközeink fejlettségének kiegyenlítettségét -, az önismeret, azaz a közegre vonatkozó tudásbeli eredmények jelentőségét az előzőekben nem véletlenül merészeltem hangsúlyozni. Ugye emlékeznek a megfogalmazásra, miszerint „a közeg pártján állok”. Nos, ez pontosan azt jelenti, hogy elérkezettnek vélem az időt arra, hogy elfogulatlan tudásunkat változatlanul gyarapítsuk és – azt kell, hogy mondjam: - élvezzük, és e mellett készenlétünket ismerhessük, és kellő időben használhassuk, hogy környezetünket és közegünket – velük és bennük magunkat – legalább az elért minőségben megőrizni képesek lehessünk. Az a benyomásom, hogy eddigi vélekedéseinknek, hiteinknek és tudásainknak ez a hozzáállás nem mond ellent. Csupán annak a feltételezéséből kiindulva foglal állást a teendőinket illetően, hogy ténykedésünk elég sikeresen járulhat hozzá intenzív létünk gyakorlásához, amely létet legalább olyan szenvedélyesen tartjuk magunknak fontosnak, amennyire felelősek vagyunk azért is, hogy ez az intenzív jelenlét változatlanul valóságunk alapja maradjon. Gazdája vagyunk mindannak, amely minket alkot, Ajtmatov törvényét kiterjesztve, és döntések sorozatává – történetté, sorssá – alakítva. Amely kiterjesztésnek része az is, hogy az intenzív jelenlét megélése mellett az arról alkotható tudást is igyekszünk elsajátítani. Szóval, kedves közeget alkotó társaim, belenézni kívánunk a saját tükrünkbe, mint – ahogy erről már szót ejtettünk – luxusunk netovábbi csúcsát így meg- és átélve, anélkül, hogy felhagynánk napi gyakorlatunkkal, és megállnánk a saját időnk követésében, túl a képzeletben megvalósítható, de módfelett konkrét és „kézzel fogható” – tényleges – kísérletezés szorgalmas gyakorlásán. Ahogy kettősség mostani helyzetünk maga is: itt ülünk, valóságosan, időnket nem sajnálva a beszélgetésre, és „csak” gondolkodunk. Ezúttal saját magunkról.
119. Ha valaki felvetné, hogy ez a gondolkodás tart már egy jó ideje, és soha sem kellene abbahagynunk, akkor azzal egyet tudnánk érteni. Összeszámolni sem lenne egyszerű a kapcsolódó megnyilatkozásokat, és még nehezebb lenne azok rendszerezése, ahogy puszta történeti áttekintésük is komoly feladatnak bizonyulna. De ez szinte bármilyen felvetéssel így kell, hogy legyen, miután az a néhány ezer esztendő, amióta őrizzük közegünk tárgyi valóságát, és ennek részeként szellemi termékei hordozóit is, nem a semmittevéssel telt el, ha rá visszatekintünk. A próbálkozás, hogy „rendet tegyünk” önismeretünk eredményeiben, már az tiszteletet érdemel, és függetlenül a teljesítés mértékétől és minőségétől. Hiszen egy ilyen feladat értéke függ attól, aki nekifog az elvégzésének, ahogy azt is minősíti, aki a kapott eredményt kezébe veszi, és megpróbálja meglátni annak meglévő vagy hozzáadható, mellé képzelhető értékeit. Az időrendben haladás magától adódik. Egyben kihagyhatatlan. Őriznünk illik elődeink luxusát, amelyből a magunkét is megláthatjuk, és szemléletünkhöz módszert és szempontot belőle nyerhetünk. Az összevetést gyakoroljuk előszeretettel, és az előállott, a feltűnni vélt azonosságokat és a különbözőségeket tartjuk különösen értékelhetőeknek. És akkor még a saját igényünkről, valamint az ebből eredő kérdéseinkről nem is szóltunk. Ez utóbbit pedig szeretnénk fellelni a megelőző időben, mert az eredetiségről szerzett tudást semmi sem lehet képes meghaladni. Ahogy az eredetiség önmagában is olyan érték, mint amely éppen egyediségével hat, és hoz - hozhat – számunkra további kedvező következményt. A mindenáron való eredetieskedést kihagynánk. A múlt és a jelen összevetése, mert erről is szólnia kell vizsgálódásunknak, éppen azt célozza, hogy az ilyen vonatkozások, kapcsolódások előtűnhessenek, és alkalmazásuk révén bővítsék önképünket. A következő megállapításunk ezért akár az is lehet, hogy módszereinknek, amelyek idővel kiterebélyesedve lehetnek metodikák sokaságává, viszonyulásaink adhatják és jelenthetik az alapját, amelyekkel egymáshoz és a környezethez magunkat beállítjuk. Ez a beállítás – vagy beállítódás – pedig az érdekünk milyenségén múlik, abból következik, szinte magától értetődően, legalábbis a vizsgálódás kezdetén, az első tekintet meglátásai szerint. Ahogy közeg vagyunk, közösségként és egyénként, úgy érzékeljük a környezetünket és magunkat, illetve egymást együttesen, és a másikat, a saját érdekünk szerint működtetve érzékelésünk receptorait. Miután pedig létezésünk fenntartása, annak folyamatosságának biztosítása érdekünk központi része, egyben célja – célunk -, elsajátításra – ezt győzelemnek neveztük a korábbiakban – törekszünk, amennyire csak lehetséges, azaz az elsajátítás teljességét elérendő. Ez az élők jellemző életjelensége, amelynek megszűntével élő voltuk is megszűnik. Már csak az elsajátítást lenne jó értelmeznünk, hogy tudhassuk is azt, amiről beszélni kezdtünk. Sejtként ez az elsajátítás bekebelezést jelent, ha jól gondolom. Fejlettebb élő szervezetek kapcsolatában megjelenik az együttműködés valamilyen szintje, és az ennek megfelelő kapcsolódási mód is, ha jól feltételezem. A magasabban szervezett élők esetében a környezetben való létezés biztosításává lesz az elsajátítás, igen hosszú folyamat eredményeképpen, amelyről evolúcióként szoktunk nyilatkozni. A mi ember közegünk esetében – ha a korábbi fogalmainkkal kezdhetünk hozzá a tájékozódáshoz – közösségi elsajátításra és a nő rendezettség illetve a férfi rendezettség elsajátítási formájára következtethetünk, a megfelelő érdekeket is látva mellettük és bennük. Arra a kérdésre kereshetjük a választ immár, hogy közösségeink érdeke szerint mit és hogyan látunk a környezetünkből és magunkból, ahogy ugyanerre lehetünk kíváncsiak nő rendezettségünk és férfi rendezettségünk érdekéből kiindulva. A közösség érdeke követésekor az egyén érdeke lesz az, amit automatikusan érintenünk kell, ahogy a nemet választott egyén közegünk vizsgálatánál is hasonló kettősséget fenntartva fogunk tudni haladni. Tempónk helyett alaposságunkra koncentrálnánk.
120. Egyetlen érdekünknek három alakja is lehet. Ez a tagolódás nem gyengíti az egységet, pusztán ráébreszt minket sokféleségünk kezdetére. Valójában négy alakot említhetnénk, ha a közösségi mellé az egyénit helyezzük, és a nemet választók rendezettségeit is különállóként kezeljük. Mintha a tapasztalatainkból előállítható képünkön színek is láthatóvá válnának, bár az alakzatokat a tekintet iránya állítja elő. Valahogy úgy, ahogy a holdi kráterek nézhetőek a Nap elhelyezkedésétől függően valódi kráternek, illetve a felszínen ejtett, kör alakú bemélyedésnek. A nemek szerinti osztályozás képződményei egészen új alakúnak is bizonyulhatnak, ahhoz képest, mint amilyen képződményeket a közösségi és az egyénhez köthető érdek szerint vizsgálva látnunk, észlelnünk lehet. A közösség érdeke, amely egyezik az egyéni érdekkel, maga alá rendelheti az egyéni törekvéseket, amelyek nem mások, mint az egyének kezdeményezései a saját, az egyéni érdekük kiteljesítésére. Ahogy az egyének is eljárhatnak hasonló sorrendet választva, csak éppen a partikuláris célt tekintve elsődlegesnek, szemben a speciálissal vagy az általánossal. Amikor a nemmel rendelkezők egymás között kell, hogy érdeket egyeztessenek, akkor – fejlettségünk jelenlegi szintjén – a reprodukcióval kapcsolatos teendőik mentén folytatják egyezkedéseiket, tudván tudva ugyanakkor, hogy gyönyörük elérése legalább olyan fontos számukra, egyenként és közös célként, mint a szaporodásban meglévő mostani feladataik ellátásának munkamegosztáson alapuló teljesítése. Itt az érdek kétrétegűvé vagy kétágúvá válik, és ember legyen a talpán, aki a két rész kapcsolatát, fontosságának rendjét és biztosítását megpróbálja úgy megközelíteni, hogy azt a nemmel bírók kölcsönösen respektálhassák. Felvetődhet, mellékesen, hogy a reprodukció mesterséges formája létrejöttekor ez a gondunk rögtön el is tűnik. Egyúttal azonnal látni véljük a generációink felnőtté válásának megnehezedő biztosítását, kivéve azt a lehetőséget, amely lelkünk, szellemünk, érzelmeink kialakításáról is képes gondoskodni, a mostanihoz megközelítőleg hasonló színvonalon és mennyiségben. Versenyünk valamelyes megismerése előtt, és a közös érdek elfogadottsága nélkül az ilyen megoldás nagyon összetettnek, mindamellett nehezen kivitelezhetőnek tűnik. Hogy eléggé előre szaladtunk a felvetéssel, azt látni véljük, és igyekszünk is vissza a jelenhez, amelyben – egyébként a jövőben elérhetőhöz hasonlóan – valamilyen konszenzus az, amely megnyugtatna minket; mondjuk a szervezett, a fenntartható káosz – a verseny – békéjének szenvedélytől lobogó alakjában. Manapság – mióta is? - az érdeksérelem tart mozgásban minket, az igazságosság távolban lebegő délibábját elérni igyekvőket, precíz és még annál is precízebb egyezmények elfogadására ösztönözve. Hiszen hogyan is bízhatnánk egyéni magunkban, miután millióink életével kellett fizetnünk, választottunk vízióját a magunkénak vallva? És egymásban megbízhatunk-e, amikor létünk minősége, intenzitása, luxusunk elérhetősége a tét, és gyönyörünkről csak a nyilvánosság megkerülésével gondolkodhatunk, érthetően megőrzendő bensőnk integritását és intimitását? Az lenne a csoda, ha energiáink nem találnának maguknak formát és lehetőséget a kiteljesedésükhöz, és csak meglévő kínjainkat szaporítanák, ahogy teszik ezt azóta, hogy minket táplálnak. Mert érdekünk sajátja energiával való feltöltöttsége, amelynek iránya az érdek iránya is egyúttal, mérete és működésének módja pedig létünk eredményeinek és tartamának biztosítéka, forrása. Már csak azt lenne jó tisztáznunk, hogy a különböző, az előzőekben említett érdekek esetében hogyan határozódik meg valamely érdek iránya és energiája, továbbá milyen szabályozás lesz a meghatározó abban, hogy ez a méretes, jól meghatározott módon ható energia adag eljuttassa birtokosát – birtokosait – a kiteljesedéshez, vagyis az érdek megvalósulásához, az energia hasznosulásával együtt. Mondhatnánk, hogy elégedjünk meg a legegyszerűbbel, és hagyjuk érvényesülni szülőink akaratát, anyánk és apánk ránk vonatkozó, általuk már megélt elképzelését: paradicsomi létünket.
121. Nekem az a benyomásom, hogy ön egy új Noé bárkája megépítéséről beszél, csak ezt így, ilyen nyíltan nem fogalmazza meg – szólalt meg az egyik szélen egy hang, kellő erővel, hogy hallható legyen a jókora teremben mindenütt. Az elhangzó véleményt egymáshoz hajló fejek mozgása, és suttogó beszédek követték, nyilván az érdekesség miatt, és talán értékére is utalóan, amelyben annak összefoglaló jellege kaphatott így minősítést. Ezután rögtön jött a folytatás, a terem másik oldaláról, ahol egy vélemény ekként hangzott, szintén jól hallhatóan: és mintha azt magyarázná, hogy a bárkába befogadottak, mi valamennyien, hogyan élhetünk tovább békében egymással, az egyelőre láthatatlan veszély ellenére. Amelyet éppen csak megsejtet a különböző törvények említésével és az utalásaival, de amely módoknak és ajánlható módszereknek – a versenynek, ahogy említette - a kimondásától, az ismertetésétől – eddig legalábbis - tartózkodott. Vagy még nem jutott odáig, hogy ezekről részletesen beszéljen – fejezte be mondandóját a másodjára megszólaló. Szinte természetes ezek után, hogy további összehajlások és suttogások voltak láthatóak és hallhatóak a hallgatóságban, és ez a téma iránti érdeklődésre éppúgy utalt, ahogy a figyelemre is, amellyel az előadást kísérték a jelenlévők. Ahogy az előadó fogadtatására is figyeltek, a lehetséges válaszára, vagy a javaslatára, a folytatást illetően, majdhogynem közelebb jutást elérendő az érdeklődéssel, a felé fordulással, a kikerekedett szemekkel és a tekintetek mozdulatlanságával, a jól hallás érdekében. Mosolya, amit láthattunk már ilyen felvetéseknél, ezúttal szélessé nőtt, és szinte nevetéssé vált, érezhetően jóleső gesztust közvetítve. Annyira örülök a megjegyzéseiknek, hogy már-már külön véleményre lennék kész, csak azért, hogy ezeket a megállapításaikat a helyükön kezelhessük, kielemezve, kellően tudatosítva értékeiket – volt az első mondata, folyamatosan használva beszédéhez a vidám öröm mimikáját és gesztusait. Még akkor is – következett a második mondata -, ha az érdek formáira és elemeire ezúttal nem tértek ki. Viszont az általános megközelítésről, a szemlélet átfogó jellegéről annál inkább adtak bizonyságot, azt kell mondanom, hogy nagy-nagy megelégedésemre. Amit Noé új bárkájának vélt, tisztelt uram – és akkor az első véleményező irányába beszélt -, nos, az nem más, mint a mi Föld nevű bolygónk. És mi – és ekkor a másik felszólaló felé fordulva folytatta – tényleg olyanok vagyunk, mint akiket befogadottnak lehet tekintenünk ebbe a bolygó alakú bárkába, az ismert történet élővilága szereplőinek mintájára, egy kis kibővítéssel. A veszély, ha már elhangzott ez a kifejezés, az mindig is leselkedett ránk, ahogy azt is tudhatjuk, hogy az mindig is része volt az életünknek. Csak belülről, a mi saját létünk révén még soha nem kellett magunkat annyira féltenünk, mint a mai időkben. Ahogy, és ezt azonnal hozzá kell tennünk: még soha nem voltunk birtokában olyan tudásnak, mint ma, amely a megoldáshoz, a bármilyen veszély elkerüléséhez szükséges tennivalók ismeretéhez és elvégzéséhez tehet minket képessé. Hiszen a tudásunk milyensége és mérete – a tudásunk gömbjének nagysága – az, amely az időben hátra és előre éppúgy veti tekintetünket, ahogy a mélybe, a részletekbe, és a távolságba, a messzeségbe. Amikhez, mint adatokkal és modellekkel szolgáló módszerekhez, most már a magunkba vagy magunkra nézésünket is hozzátehetjük, de legalábbis szeretnénk ebben az irányban is kellő alapossággal – mélyen-távolban – tájékozottságot szerezni. És ez az igényünk sem új keletű, mint tudjuk. A jósdai jelszót elődeink néhány ezer éve már felírták elénk, a tudásra vágyók kutató kíváncsiságának mutatva irányt. Hogy történetünk adataira visszautalhatunk, és tudásunk előzményeit is felidézhetjük magunknak, amikor a legmaibb jelenről ejtünk szót, az csak megnyugtathat minket abban, hogy jó helyen keresgélünk, amikor a tennivalóink után járunk, és abban is megerősítést jelenthet nekünk, hogy bőven van még mit kíváncsiskodnunk, és elvárásainkban igényességünkre és elfogulatlanságunkra is nagy szükségünk maradt.
122. Ez a bárka modell azt is megmutathatja nekünk, hogy mennyire kiemelkedik a nemmel rendelkező rendezettségek szerepe a közeg számára. Utalást láthatunk benne arra nézve is, hogy a generációk sorozatának jelentősége van, és elsősorban mint a közös érdek egyik lehetséges megvalósításának esetére tekinthetünk erre a képre. Amelyben a közös érdek ugyan nem saját teljesítményünk eredményeként jelent meg, de az elfogadásával kapcsolatos gyors döntés már annál inkább értékes a számunkra, túl azon a körülményen, hogy létrejöttében a külső kényszernek volt jelentős befolyása és meghatározó volta. Egyszóval nem nagyon tehettünk mást anno, mint amit „tettünk”, hogy magunkat a pusztulástól megmenthessük. Az önismeretre sem kellett hagyatkoznunk, kitágítva kicsit a hasonlatot, amikor a „felismerés” elkerülhetetlenné tette a megoldást, amelyben akkori közegünk nem olyan létszámmal képviseltette magát, mint azt a jelenben láthatnánk, ha azt a „mai bárkát” tényleg meg akarnánk magunknak „építeni”. A nemzetközi egyezmények azért érdemesek arra, hogy tudjunk róluk, mint közös alkotásainkról, amelyek révén talán igenis épülhet egy ilyen létezést - mondhatni „tovább élést” - biztosító „bárka”, ha éppen nem ennek az építésnek vagyunk már a megkezdése után, reménykeltő közös erőfeszítésekkel rendelkezően. Mit tehetünk hozzá még ehhez a megkezdett folyamathoz egy ilyen megbeszélés sorozattal? – kérdezhetjük jogosan. Nincs másra szükségünk, mint a fenntartható és a megújuló típusú folyamatok kiterjesztésére, miközben a közeg egészét érintő, egyben kiegyenlítő jellegű hatások bővülnek, vagy a minimális feltételekben tudunk jelentős haladást elérni a közeget alkotók számára. A gazdaság törvényszerűségeit nem változtathatjuk meg. Belső kényszereink – természetünk – is stabilnak, mozdíthatatlannak tűnik. Legfeljebb ennek az eloszlása, a tömeges megjelenése lehet az, amely meggondolásokat tehet szükségessé számunkra. Esetleg a közeg mostani mozgásai, folyamatainak jellemzői válthatnak ki belőlünk érdeklődést, és irányukat, tendenciájukat és mozgató okaikat állítva leginkább előtérbe. Az a körülmény, hogy az energiákról egyelőre csak azok forrása ismeretével rendelkezünk, az csak azt vonhatja maga után, hogy figyelmünk erre is kiterjedjen, és az új felvetéssel az aktualitást helyezzük még inkább látható helyzetűvé. „Körmünkre ég a munka”, mondhatnánk kicsit türelmetlenül, és ezt az észrevételt akár figyelemre méltónak is tarthatjuk. A sürgetést, a megoldás azonnali elvárását és kívánását érteni és értékelni véljük, és igyekszünk is kellően gyorsan eljutni a válaszokhoz, bár a kapkodásnak és az ellenőrzés elmaradásának következményeit, egészen pontosan lehetséges káros hatását szeretnénk elkerülhetővé tenni. Nem pusztán vak hit az részünkről, hogy akár egy csapásra juthatunk gyökeres megoldáshoz, minden összetettség és sürgető kényszer ellenére. Közegünk szervezettsége és önismerete terjedésének gyorsasága ismeretében és birtokában egy ilyen kijelentés nem tűnik eltúlzottnak. Ami gondot okozhat, az megszüntethetetlennek tűnik előttünk, egyelőre legalábbis. Ez elégedettségünk elérhetetlensége, amely pedig semmi más, mint élettel rendelkezésünk egyik legfontosabb biztosítéka és kifejeződése. Gazdaságunk állandó növekedésre vonatkozó törvényének is ez az eredete egyben, ahogy annak indítéka és forrása, elapadhatatlanul. Mint gyönyörünk teljesedésének vágya, amikor a teljesedés – a beteljesülés – elérhetetlennek bizonyul, és éhünket – hiányunkat - valahogyan csillapítanunk kellene. Ahogy tudásunk is csak örök és kielégíthetetlen sóvárgás, jóllehet az élet eseményei sorrendjét illetően nincsenek kétségeink, elérve egy bizonyos kort az életünkben egyénként, és – kedvező esetben – egyének együtteseként – rendezettségként, közösségként – is. Mintha Napunk kilövelléseit látnánk magunkon, csak fordított módon, vágyaink örvényeiként, éhségünk bekebelezésre kész törekvései pusztító, majdhogynem telhetetlen és feneketlen mélységeit kitárva. Vagy van olyan lehetőségünk is, amelyben eljutunk a korábban említett szülői valóságba, az éden kellős közepébe?
123. Milyen jó is volna, ha az édent ismerhetnénk! Valahogy így fogalmazódik meg vágyakozásunk utána, bejutni a paradicsom végérvényesnek mondható valóságába, az időtlenségbe, és akár tanácstalannak, elárvultnak is tűnhetünk, amikor magunkra tekintünk gondolatainkkal és sejtéseinkkel. Még sajnálhatjuk is magunkat, amikor kérdéseinkre térünk, és a válaszokról alkotott benyomásaink alig adnak kevéske kapaszkodót, amiből kiindulhatnánk, vagy amit biztató jelként kezelhetnénk nagy-nagy bizonytalanságunkban. Pedig a közegről való eddigi fejtegetéseinkben egészen elfogadhatónak tartható jelenhez és jövőhöz jutottnak véltük magunkat, és félelmeink és magunkon való kesergésünk alig okozott fejfájást vagy más zavart létezésünkkel azonosultunkban. Megkockáztatom, hogy a közeg alkotójaként fel sem merülhet ilyen gondunk, mint amilyenre most akadtunk, vagy amilyen előadódásáról töprenkedésünk most szól. Legfeljebb a tudás „hézagai” jelenthetik gondunkat, amely gond adódhat bármikor, amikor fejtegetésünkben haladva egy korábban még nem érintett kérdés kerül elénk, és ennek mentén kell a rendelkezésünkre álló korábbi megállapításaink helyét és összefüggéseit ki- és felfejtenünk. A közeg, mint éden, úgy áll a rendelkezésünkre, hogy ebbéli létezését és minőségét szimplán hagyjuk láthatatlannak maradni, és nem lustaságból vagy felszínességből, hanem a megfelelő szemléleti kiindulás átlépése, figyelmen kívül hagyása által. Elmegyünk a tény mellett, amely övez minket, ahogy a hitről szóló tanításban a megkérdezett hal nem tudta megmondani, hogy mi is a víz valójában. És most nyugodtan szememre vethetik, hogy a közeg paradicsomi békéje azért lehetne kicsit békésebb béke is, ha már egyszer paradicsomi. Amire rögtön azzal kellene válaszolnom, hogy a paradicsom békéjét tessenek egy új alakjában elképzelni, ha az nem egyezne mindenben azzal, amit elvárásaik szerint teljesítenie kellene. Sajnos, hogy sem biztosítékot, sem megnyugtatást nem adhatok a teendők sikerét és az eredmény teljességét illetően. Csak az látszik a közeget szemlélve, hogy két alakja olyan erős egységben alkotja magát a közeget, és energiája időtlensége annyira nyilvánvaló sajátja, hogy jelenségei, amelyek valamelyest előre elgondolhatóak, nem kell, hogy akadályt képezzenek igénye, érdeke elérése útjában, ha ezt az egész közegre vonatkoztatva kívánjuk megfogalmazni. A forrás, amely az energiát adta, és amely magát a közeget is azzá tette, aminek ma láthatjuk és ismerhetjük, az magában a közegben lelhető fel, és a két alkotójában szemlélhető. Ahogy hasonlóan ott van a kétnemű egyénekben is, jóllehet a funkciók eltérései szerinti különböző alakkal rendelkezően. A kivételezettség a kezdetet jelentette, amelyből közegünk két alkotójában létrejött. A kivételezettség az energiát adta nekünk, amely máig és az idő egész tartamára ellát minket magunk fenntartására, a szükséges teendőket magunknak biztosítandó. És amikor egyénként napi életünket éljük, akkor ez a kivételezettség teljesíti be tőle kapott vágyunkat: gyönyörünk kettősségének elérésével. Már csak arra lenne jó gondolnunk, és azt lenne jó tudnunk, ismétlődően és tetszőleges tartamban, hogy ez a gyönyör és létünk fenntartása, intenzív módon ráadásul, hogyan nyer általunk a kivételezettséghez méltó méretet és minőséget. Ahogy azt is tudhatnánk, hogy ennek a gyönyörnek az alakjai közt kell-e különbséget tennünk, vagy nyugodtan átadhatjuk magunkat – és egymást – a bizalom és önbizalom korlátlanságának, amikor szenvedélyünk követi a kapott példát, amelyet szülőink megmutattak és át is adtak nekünk, kellően függetlenítve saját magukat és minket attól, amely a generációk sorát megmerevíthetné, és számukra a követést ellehetetlenítené. Esetleg illessük kritikával a kivételezettséget, amellyel elláttak minket, és a példát, amelyet előlünk el nem zárhattak, hogy azok értékét felmérhessük, és megismerésükkel a magunk és az utódaink számára az intenzitással együtt a luxust is megadjuk? Netán arra lenne szükségünk ezzel a kutakodással, hogy jobban érthessük a jelenben zajló történéseket, amelyeknek részesei lettünk, és vagyunk?
124. Hallják, látják és érzik az elmondottakból, hogy az időtlenség és vele a paradicsomi lét az, amelyhez jutnunk felmerült lehetőségként, bármennyire is képtelenségnek tűnik egy ilyen levezetése az elmondottakból annak, amely minket és helyzetünket jellemezheti? Vagy józanságukat sikerült megőrizniük, ellentétben velem, aki egybemostam múltat, jelent és a jövőt, észrevétlenül, illetve önök előtt világosan követhetően tévedések sorozatán, továbbá légből kapott meggondolások bakugrásain bukdácsolva? Mert a kivételezettség még elfogadható lelkünk forrásaként, legyen szó egyéni valónkról, és hasonlóan közösségi tudatunkról, amely kiemelkedő jelentőségű együvé tartozásunk ismeretéhez, mint azonos sorsunk kezdetéhez. Ahogy energiáink is eredhetnek ebből a tudatból, megélt múltunkkal megerősítetten, egyéni sorsunkban és közös történetünk által. Aztán az is elfogadhatónak tűnhet előttünk, hogy megújítani vagyunk képesek magunkat, korlátlanul, veszteségtől mentesen, amikor szenvedélyünk lehetővé teszi egymást választásunkat, nemmel rendelkező egyénekként, készen a reprodukció feladatai ellátására, és elmerülve a gyönyör teremtő valóságában, amelyhez nincsen fogható egyéb jelensége anyaggal nehéz és szellemmel végtelen jelenlétünknek. Csak a hibátlansággal, a kudarccal, az elégtelenséggel és elégedetlenséggel való birkózásunk – az „invarianciánk sérülései” – ne okoznának nekünk megoldhatatlannak tűnő feladatot, különösen akkor, amikor az energiáink fenntartásunkat is szolgálni kezdik, beindítva megsokszorozó folyamatait környezetünknek, versennyel ajándékozva és terhelve meg együttműködésünket és egymás mellett létezésünket. És akkor párválasztásunk változatlanságáról, mint elfogadható és azonnal megkérdőjelezhető döntésről még egy szót sem ejtettünk! Van ezek után bármi, amiben megkapaszkodhatunk, mint biztos fogódzóban, amelyet nem kell vitatnunk, annak nyilvánvaló igazsága, evidenciája alapján? A szülői példa lenne ez, amely anyánk kivételező szeretetével és energiáink forrásával kezdődik? És akkor mit gondoljunk arról a felvetésről, amely nő rendezettségünket mentesíteni kívánja a reprodukcióban töltött idő terhétől, megszüntetve a gyönyörből részesülésben kénytelenül elszenvedendő, akár évekre is nyúló tartamú veszteséget, és átalakítva lelkünk eredetének és energiánk kezdetének bevett és – nyugodtan kijelenthetjük – működőképesnek – beváltnak – tűnő formáját, és a hozzá kapcsolódó viszonyainkat? Hozzuk szóba az igazságosságot is, amely nő rendezettségünk eredendő hátrányát teheti semmissé, jelenleg csak az ígéret szintjén, messze annak kísérletétől, hogy a megvalósulás, a bekövetkezés várható idejét megjósolni merészkedjen? Vagy nyíltan álljunk elő a nézettel, amely szerint nincs más akadálya versenyünk tisztaságának és együttműködésünk kiteljesedésének, ahogy a közös érdek elfogadásának sem, mint ennek az aránytalanságnak a megoldatlansága, amely valójában kínok kínja, szenvedések elviselhetetlen sorozata, és elégtelen létezés megnyomorító kilátástalansága közegünk felének napi életében, nyilvánosan, közismerten és anélkül, hogy a másik közeg fél együttérzése minimálisan enyhíthetné az ezzel járó szenvedést? Talán még napi bajaink okát is itt kereshetnénk, ahol ezek az igazságtalanságok, elégtelenségek és elégedetlenségek adják egy-egy rendezettség közös tudásának minőségét saját helyzetéről, és a közegben megvalósítható érdeke elérésének lehetőségéről. Meg a többi rendezettség vélekedését és viszonyulását az így alakot öltő gondok kezeléséről, verseny és közös érdek említése nélkül, egyúttal elfeledkezve a közös, legfeljebb más alakban keletkezett energiákról és azok működtetéséről, de nagyon is figyelve a partikuláris, sokszor a kimondottan szűk kört érintő érdekeltség minél kedvezőbb kielégítéséről. Még szerencse, hogy közegünk - és „mélysége” - rendelkezik azzal az erővel, amely felszínen tartja a rendezettségeket, ha önfenntartásuk minőségi eltérései megszüntetését nem is képes megvalósítani. Különösen nem rövid idő távlatát véve alapul ehhez. A szenvedély választása pedig közegünk örök aktualitása.
125. Vannak dolgaink, amelyeket környezetünkkel azonos voltunk tesz számunkra eleve elérhetőkké. Ezeket birtokoljuk a maguk természetességével és nyilvánvalóságával, rákérdezés nélkül. Igaz, eléggé feltártan és megismerten ma már, evidenciáikkal együtt. Amit közegünk ezekhez hozzátesz, egészen egyszerűen képzelve el a környezettől eltérő, és a környezet számára elérhetetlen lehetőségeinket és azok létrejöttét, az magát a közeget is sajátos megjelenésűvé kell, hogy avassa előttünk. Nem mintha nem tudnánk eleve arról, hogy egyén és közösség egysége megsokszorozódásokat képez, és a környezet törvényeit kibővítve használ a saját léte szervezéséhez ismétlődő és szabályszerű elveket, amelyekből gyakorlat is lesz, természetesen, magasan szervezett élet: társadalom, és az oly sokszor – de még mindig nem elégszer – emlegetett közeg. Talán érezhető, hogy a további fejtegetésekhez a téma vagy témák válogatása, bizonyos mértékű szűkítésük látszik szükségesnek. A figyelem köre kiterjedt, és a szemlélet is meg kell, hogy tartsa átfogó jellegét. Pusztán a nyelv és a gondolkodás dimenziói kívánnak alkalmazkodást tőlünk, kissé megnehezítve a követhetőséget és a sorrendek összefüggéseit. Az az algoritmus, amely elég szabadon működteti a rendelkezésére álló eszközöket, amikor megállapításokra jut, majd további haladást kíván elérni, a vonatkozások tudatosítására figyelve, de azokat nem feltétlenül érintve, már ami az elért szintek egységes elfogadtatásához lenne szükséges, az kuszának éppúgy tűnhet, mint következetlennek, és ez által megbízhatatlannak. Ezért azt javaslom, hogy a szenvedélyre és annak választására fordítsuk most figyelmünket, megőrizve az előzőekben elmondottak értékeit. Például azt elfogadva, hogy szenvedélyünk részben a környezettel azonos eredetű, másrészt nagyon is közegszerű, amennyiben animális sajátosságait és moralitását együvé tartozás és jól kialakult hierarchia hatja át. Az evolúció nálunk „fenn kezdődik”, a közegben érvényes legmagasabb igényünknek alávetetten: luxusunk által meghatározottan, amelyet a közeg hagyománnyá fejlesztett, bár az erre vonatkozó információkat, mint „luxust a luxusban” nem feltétlenül tudatosította a maga számára – feltehetően egyelőre. Az említett „invarianciánk sérülései” összefügghetnek ezzel a sajátos helyzettel, ahogy az is elképzelhető, hogy az „animális” és a”morális” megoldás eleve olyan ellentmondások hordozója, amelyek megszüntetéséhez az említett választásokat és a megszerzett ismereteket lenne jó pontosítanunk. Csak a reprodukció és a gyönyör együttes elérésének nehézségeit kell felidéznünk magunkban, hogy az elmondottak jelentőségét és jelentését megláthassuk és felmérhessük. A szülői példáinkról, teszem azt, elég régtől tudjuk már, hogy a generációk karakterének kialakításánál, majd a reproduktívvá válásuk során, tartós együttélést tekintve, milyen komoly hatás kifejtésére képesek, ahogy azt is biztosítják közben, hogy a folyamatosság a közegben megmaradhasson. A kérdés alapos vizsgálata a párválasztás ügyében is eljutott megalapozott elvek és az ezekhez igazodó, gyönyört alapul venni kész gyakorlat megismeréséhez és ajánlásához, miközben kritikájához nem biztos, hogy könnyedén hozzájárul, mutatva az ügy értékét és fontosságát, nem is szólva annak érzékenységéről. Az egyének döntésében megvalósuló kiválasztódás ugyanis nincs kellően hozzáigazítva az együtt élő, eltérő nemű egyének kettős funkciója - közösségi megerősítéssel elfogadhatóvá tehető - követelményeihez. Ahogy a személyiség kiteljesedése kritériuma is bizonytalan, amikor a közös gyönyör elérése válik egyszerre kívánságukká és kötelezettségükké, ráadásul nemi identitásuk megőrzésével és totalitásával. A szerepminták kettőssége, mint feltétel, kaphat szerepet, és lehet elvárássá, jóllehet ez az említett identitás feladását – ha időlegesen is – kell, hogy feltételezze. Ha a napi munkamegosztás eszünkbe jut, mint önfenntartásunk alapja, és az ebben előforduló saját gyakorlatunk kialakulására gondolunk, akkor itt is eljuthatunk egy valamennyire kiegyenlített, és a kétnemű egyéneknek is elfogadható megoldáshoz.
126. És a konszenzushoz nem az egyenjogúság vagy az igazságosság mérési módszereit alkalmazva juthatunk, hanem a nemeink erényeinek, továbbá az egyéni kvalitásainknak a kiemelésével és értékük ki- és felhasználásával. Amit közös életünk „kupacába” – épületébe – elhelyeznünk lehet, az inkább legyen képességeink minél teljesebb – és fokozásra alkalmas – működtetésének összege, megtartva egyéni szabadságunk lehető legteljesebb mértékét, mint vitáink aprólékosan megmért eredője. A salamoni törvény kedvezőbb útmutatást ad ebben, mint a „szemet szemért, fogat fogért” elv és gyakorlat, – szerintem – kicsinyes egyenlősdije. Az igazi kérdés azonban az, hogy reprodukciós és fenntartó szerepeink és feladataink ellátásában – „eljátszásában” – mennyire tudunk tekintettel lenni a másik fél érdekére, miközben minden törekvésünk a saját igényünk érvényesítése is marad. Valójában azonosulásainkra lenne szükség, ha ilyen lehetséges, mondjuk az érdekek ismeretével és támogatásával, amennyire lehet: kölcsönösen. Ismerve együttműködéseink formáit, tudhatjuk, hogy elképzelésünk az, amely eldöntheti sikerességét közös döntéseinknek. Figyelemmel arra, hogy itt a gyönyör elérése is célként szerepel, lehetőleg folyamatosan és tartósan, nem tűnik túlzásnak a feltételezés, hogy bizonyos meghatározottsággal – determináltsággal, predestináltsággal – nézünk szembe a lehetőségeket és a kialakítható gyakorlatot tekintve. Különben nagyon hasonlóan a fenntartó ténykedésünk – ezen belül az általunk felnevelendő generációra vonatkozó, gondozással kapcsolatos teendőink ellátása – feladatai kimunkálásához és véghezviteléhez. Ahogy a módszerek is ismétlődhetnek, már ami azok jellemző vonásait, felépítését, törvényszerűségeit illeti. Az elképzelések és az adottságok egymást nem kell, hogy kizárják, sőt. Inkább a tudatosság – az alapos ismeret – adhat alapot arra, hogy sikeresek legyünk érdekeink szerint célokat kitűzni magunknak, majd azokat elérni, legyen szó az éppen alakuló élet váratlan szerepei bármelyikéről. Ami feltűnhet mostani fejtegetéseinkben, az az információk eredete, használata és megújulása vagy alakítása. Gauguin képének címét is felidézhetjük magunkban, amikor ilyen kérdésekkel találkozunk: „Honnan jöttünk, kik vagyunk és hová megyünk?” És akkor a válasz keresésénél eszünkbe juthat, hogy a közeg egyéni és közösségi érdekek mentén fogja keresni és megtalálni a választ az önmaga által feltett kérdésekre, ahogy – nagyon is elképzelhetően – annak – a válasznak – a formájában is ilyen jellegzetességeket fog találni, illetve ilyenekre érdemes figyelnie, mint nagy valószínűséggel adódóakra. Pontosan úgy, ahogy sokszorozásaink magukat előttünk megjelenítik: egyéni és közösségi ténykedés – döntési helyzetek sorozata – eredményeként, természetesen materializációt véve igénybe a produktum előállításához. Ha nem is tarthatjuk kötelezőnek a militarizációt ebben a folyamatban, azt kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a hatékonysághoz a hierarchiára és az eredmények vizsgálatának szigorúságára és pontosságára szükségünk lehet. A beváláshoz megszabhatunk küszöb értékeket, és ez nem jelent lazítást a követelmények teljesítése elvárásában. Ahogy a gazdaság törvényszerűségei is hasonló igényességgel jelennek meg, nagyon egyezően a korábban sokszor említett közeg jellemzőhöz: a győzelemhez, és annak elérése vágyához. Már „csak” arra kell ügyelnünk, hogy a hasonlóságok mellett az eltéréseket is képesek legyünk meglátni és megismerni. Mondjuk egy sakkozó stílusa és egy labdarúgó csapat stílusa között, valamint egy szobrász és egy költő alkotó munkájában. Amik után az építészek terveit vethetjük össze a zeneszerzők partitúráival vagy a filmrendezők által használt forgatókönyvekkel. A tudomány szakemberei által rendelkezésünkre bocsátott szakirodalom tanulmányozására is figyelhetünk, elgondolkodva azon, hogy a kísérleteiket – ha voltak ilyenek – előzetesen mennyire tervezték el, és volt-e szükségük a végrehajtás során adódó új helyzetek szerint változtatásokra, az eredeti elképzeléseikhez képest. Az ifjú párt kérdezzük, hogy hány gyermekük lesz húsz év múlva.
127. Ekkor valaki kacagni kezdett, egy közeli sorban, közepén a soroknak, és meg is szólalt, nevetésébe foglalva szavait, aminek hatására meglehetősen sokan mások is elmosolyodtak, mielőtt bármit hallhattunk volna a hangzó megjegyzéséből, valahogy ilyeneket fogalmazva meg, hogy: - Hiszen maga elmehetne házasságközvetítőnek is, de marakodók közé is állhatna, hogy békülésüket ajánlgassa és levezesse. Képzelem, hogy milyen pofonokat kellene eltűrnie tőlük, miközben csökkenteni próbálja indulataik hevét. Ami pedig az agyak összekapcsolását illeti, azt nehéz követni és elfogadni, amiről korábban beszélt, mert az orvosok inkább az ellenkezőjét szokták elvégezni azokkal a rászorulókkal, akik szoros testi kapcsolatot kapnak életük indulásakor, nem túl szerencsésnek mondhatóan. Már szabad legyen ilyen csapongva, rendezetlenül, és itt-ott megtoldva a felvetéseit, megnyilvánulni, mondjuk visszajelzésként. Ahogy ezt is volt szíves megemlíteni, és – ha jól értem – meg is engedni nekünk, hallgatóinak. A derültség ezúttal kicsit tartósabbnak bizonyult, mint a korábbi megszólalóknál, talán érthetően, és feltűnő lehetett az előadó arcának gyors változása a hallottak után. Először majdnem nevetve bólogatott, amikor a házasságközvetítői és a békéltetői szerepére tettek neki ajánlatot, majd elég gyorsan váltott komoly arckifejezésre, amikor az agyak összekapcsolását meghallotta, és az összenőtten életet kezdők szétválasztása került említésre, mint segítő beavatkozás, amelyet legjobb gyorsan elvégezni, ha lehetséges. A hallgatóságban is követhető volt bizonyos ambivalencia a felvetések hallatán, és a hangulat változása, amelyet a terem hangjaiból kihallhattunk, ezt közvetítették is. Készen álltunk a folytatásra, az előadótól érkező válaszra, fokozott érdeklődéssel, mondhatni feszült figyelemmel és koncentrációval, megfelelően a helyzet említett kettősségének. Derűsnek tűnt, amikor a válaszába belekezdett, és továbbra is nyugodtnak. Arcán végig simító keze jelenthetett csak újdonságot, amely mozdulatot felkészülésként is és önmaga bátorításaként is értékelhettünk. A hangja nem lett nyugtalanabb, ahogy hangsúlyozása sem változott. A megszólaló felé nézése volt még olyan, mint amit valamelyest újnak láthattunk, összehasonlítva a korábbi válaszait kísérő tekinteteivel. Nem volt kérdéses, hogy jelenléte most is teljes, ahogy figyelme is összpontosított, mint általában lenni szokott, csak ezúttal a beszédeinél észlelt távolra vagy mélybe nézés rögzülésére, a tekintete megállására emlékeztetett az a kicsiny kivárás, amíg az egyik mondatából a másikba került – szemei mozgásával. Mintha kérdéseket is feltett volna a hallgatóságának, akik közül egy most megkülönböztethetővé lett, és neki ebben az új helyzetben értékelnie illik a többiek feltételezhető álláspontját is, már ami az általa elmondottak, a témái kifejtésének megértését, követését és értékelésének milyenségét illeti. De kérdései lehettek saját magához is, ha jól követtük a látható jeleket arcán és mozdulatain. Mondjuk azt kérdezhette meg, hogy mennyire világos a mondandója felépítése, és ezen belül mondatai mennyire érthetőek és követhetőek, miután egy számára fontos elképzelést, az agyak összekapcsolását volt valaki, aki a születéskori defektusokkal hozza összefüggésbe, számára – ezek szerint – teljesen váratlanul és meglehetős meglepetést előidézően. Mert nem lehet véletlen az ilyen társítás az elmondottak alapján, amelynek lehetősége vitatására végképp nem merészkedne, megtagadva minden korábbi viszonyulását hallgatósága szabad értelmezése elfogadásához. Hogy a két jelenség mennyire kapcsolható össze, illetve van-e az általa említett együttműködési modellnek olyan alakja, amely a születési rendellenességgel küzdők szoros összetartozásához lenne mérhető, az bizonyára gondolatai központi ügye és gondja lehetett most, számunkra láthatatlanul, de feltételezhetően, valamelyes ismertekkel rendelkezve megközelítésének szokásos módját az adódó új jelenség besorolását és megértésének munkálására vonatkozó igyekezete milyenségét illetően. Várakozásunk már-már tapinthatónak volt mondható.
128. A meghatottság is része hosszas készülődésemnek, amit hallgatásomból, annak tartamából kiérezhettek – kezdte előadónk a válaszát, majd így folytatta: Kicsit a megtiszteltetésnek is jutott szerep a gondolatok összeállításában, miután érdeklődő társunk szavaiból arra bátorkodtam következtetni, hogy figyelmük lankadatlan, ahogy megértésük is zökkenőktől mentesen halad együtt mondandóm kalandozásaival. Az igazi meglepetést és tiszteletet viszont ez a szokatlan hasonlat váltotta ki belőlem, amely az oly fontos korábbi megfogalmazást, az agyak összekapcsolását és az összenőtten születetteket állította egymás mellé, az összekapcsolódásnak adva egészen különleges értéket és jelentőséget. A tudományos fantasztikum jelent meg azonnal ezzel a felvetéssel, és teljes joggal, nem is szólva a lehetséges képzeleti játékokról, amelyek ebből a sajátos egymáshoz tartozásból, az egymáshoz csatlakoztatás egészen direkt – bár a megvalósítás mikéntjét illetően előttem eléggé kuszán elképzelt - formáiból származhatnának. Mintha csak látni véltem volna a valós összekapcsolódásokat emberek között, és nem a mai, már létező módokon, az okos telefonokat használva, fülbe dugott hallgatókkal és magukban beszélőkkel, legalábbis a külső szemlélő szemszögéből megítélhetően. Csak valahogy alkalomszerűen alkotva csoportosulásokat, hogy ezek felbomolhassanak, majd egészen más összetételben, új szereplőkből magukat megszervezve alkossanak újabb, bizonyos ideig együttműködést, együvé tartozást megvalósító közösségeket, éspedig az említett agyak összekapcsolását immár láthatóvá és még inkább használhatóvá téve. És rögtön a 3D-s mozik nézőközönsége jutott eszembe, akik szemüveget kapnak a terembe lépéskor, hogy élvezhessék a megnövekedett dimenziók élményét, és láthatóan valamilyen közös vonásban mutatnak azonosságot egymással a vetítés idejére, tudniillik a vászonra nézve fejükön ott a szemüveg, amelyben a látvány azonosnak, teljesen egyezőnek minősíthető. Mintha a mozi idejére a központi információszolgáltató biztosítaná nekik a valóságot, amelyet kerestek, és amely iránt érdeklődtek, és amelyre idejük következő szakaszát, mondjuk százhúsz percet, rászánták, és szinte semmi mást nem hagytak hozzájuk elérkezni, mint a film képsorait és hangzó effektusait. Talán pattogatott kukoricaevést engedve meg még maguknak, mint a közös információszolgáltatásba nem feltétlenül tartozó elfoglaltságot. A szemüvegekre érkező információhoz közvetlen kapcsolatra nincs szükség. Az így összekapcsolt agyak között nem jön létre kontaktus, amelyet tapintani, látni és megszakítani, megszüntetni lehetne vagy kellene. Aztán az űrhajót elhagyó asztronautákra gondoltam, akik mostanában már szabadon mozognak az űrben, amikor végzik tennivalóikat, alaposan begyakorolva előzőleg minden mozdulatot, hogy az űrjárműhöz való visszatérésüket semmi ne veszélyeztethesse. Egyedül a búvárok speciális eszközei alapján láttam a fizikai kapcsolatot, amely kötelezőnek mondható, emlékeim szerint, amikor nagyon speciális körülményeket kell elviselniük, vagy feladataik elvégzéséhez van szükség ilyen állandó és biztonságot jelentő szoros kapocsra. A hiányzó végtagját pótló protézisét mozgató ember esetében az összekapcsolódás megvalósul, „csak” ott a mesterséges végtag és a mozgatásra kondicionált agy nem különül el egymástól. Egy központi irányító szerv tart kapcsolatot a periféria megfelelő helyével és eszközével, és az együttműködésben önkontroll valósul meg, egészen bámulatos eredményességgel és fejlettséggel. Ezek a „csak”-ok megérdemlik, hogy tudjunk róluk, és arra is módot találhatunk, hogy a konkrét kapcsolat mellé annak változatait képzeljük hozzá. Mint amilyen példát követve – talán nem túlzás ezt itt megemlíteni –, a néhány ezer éves nagy elődünk megfogalmazása szerint, módunk van képzetet alkotni. Aki a barátságról meghatározást adott nekünk, hosszú időre elgondolkodtatót, amikor a következőket mondotta: „a barátság: egy lélek két testben”. Mi pedig csodálhatjuk ennek a megfogalmazásnak az egyszerűségét, és kezdhetünk gondolkodni arról, hogy ez mit is jelenít meg számunkra.
129. Barátságról tudunk, csak ez a lelki azonosság lehet olyan, amelynek a meglétét és méretét – a részleteit, az értékeit – már óvatosabban próbáljuk megadni, ha tudakozódnak nálunk arról, hogy mit is jelent ez a sajátos egységünk és mégis nyilvánvaló különállásunk. Fizikai érintkezést nem szokás felhozni a barátságok említésekor, általában. Azért azt tudjuk, hogy valakikről ismerőseik csak úgy beszélnek, mint „testi, lelki jó barátok”-ról. Amely kitételt nem pontosítják, miközben a kézfogás eleve egy kifejezése annak, hogy jóindulattal viseltetünk egymás iránt, és a rómaiak ezen túl is arról győzték meg egymást az üdvözléseikkel, hogy milyen szorosan összetartoznak. Amikor aztán ezt a gesztust elvégezték, akkor a testi kontaktusukon lazítottak, annak megszűnéséig, hogy aztán teret adjanak a megbeszélésnek, amely jó közvetítője volt - és maradt - a gondolataiknak, a szándékaiknak és az együttműködésre vonatkozó elképzeléseiknek. Szerencsémre erre hivatkozhatok az agyak összekapcsolására gondolva, amelyhez szintén nincs szükség semmilyen értelemben vett fizikai csatlakozásra. Ahogy a közös akcióink során máig megvalósulnak egy bizonyos helyen és egy bizonyos idő intervallumban az együvé tartozás kritériumai, amelyekhez hozzágondolhatóvá lesz tudati és lelki vonatkozás is, a hasonlóságot illetően eltérő mértékeket létrehozva. A stadion nézőközönsége mellett lehetnek érdeklődők, akik vetítőkön követik az eseményt, és akár ezer kilométerekkel távolabb tartózkodva mutatnak teljesen hasonló tudati beállítottságokat, amennyiben az ott zajló esemény leköti figyelmüket egy időre, és erre előzetesen fel is készültek, valamint utólag még egy ideig témája lesz megnyilvánulásaiknak, immár nem feltétlenül igazodva a helyi és időbeli azonosság követelményéhez. Ahogy az egyházfők látogatásainál is valami hasonló történik, azzal a nagyon egyedi jellegzetességgel, hogy az összekapcsolt figyelmű részvevők számára az információ forrása és gondolataik alakításának szabályozója egyetlen ember lesz, akinek szavait, mozdulatait, gesztusait követni fogják, majd napokkal az esemény után is vissza-visszatérnek rá, esetleg több lehetőséget, célt is kitűzve és elérve a felidézésével. Amikor a Holdra lépett az első ember, akkor a Föld lakosságának jelentős része az élő közvetítést nézte a televízióján, azzal a reménnyel, hogy Neil Armstrong biztonságosan talajt ér kísérő bolygónkon, és abban is azonosak voltak a gondolataik, hogy az Apollo-11 legénységével együtt baj nélkül tud visszatérni a Földre. A közvetítés nézőit a televízió szolgáltatók látták el azzal az információval, amely képes volt őket egy jól meghatározható időben, továbbá jól meghatározható elvárások meg- és átélésével hasonló helyzetűvé tenni, az említett figyelem és a feltételezett gondolatok kialakítására. Ahogy a színház színészei is képesek a nézők figyelmét magukra vonni az este egy megadható idejére, akik pedig egy – vagy néhány – illetékes közreműködésével leírt illetve rögzített szöveg és mozgás bemutatásával, egy arra vállalkozó bátor egyén – esetleg kis csapatnyi szerző – gondolatébresztő és gondolatterjesztő kezdeményezését játsszák el a deszkákon. És az operák, a hangversenyek működésének szokásait is nyugodtan ide vehetjük, miután ott is ilyen mintát követ az együttműködés a részvevőknél, ahogy a filmeket is, a balett előadásokat is ide vehetjük, kis eltérésekkel. Valaki – vagy néhány egyén – kezdeményezését és annak manifesztációját többen, olykor sokan követik, feláldozva egy időre képzeletük és gondolataik szabad használatát, hogy az előttük játszódó megjelenítésre összpontosítsák figyelmüket, és elfogadják, hogy képzeletüket és gondolataikat az ott és akkor megvalósuló esemény foglalja le, adott esetben meglehetősen szabadon gazdálkodva a képzelet, a gondolatok, az asszociációk keretével, amelyekkel mi emberek – közeget alkotók – rendelkezünk. Van akció, amely során az információ áramlásának iránya és haladásának útja hasonlóan jól megadható, és ahol a kezdeményező, az ismeretek elindítója még elvárást is támaszt a befogadókkal, a cél-közönséggel szemben.
130. A vezető ismerteti a célt és a cselekvés rendjét, és azt is megmondja, hogy mit fog olyannak tekinteni, amit sikerként értékelhetnek mindazok, akik részesei a közös akciónak. Előfordul, hogy egyetlen alkalommal van szükség ilyen egyeztetésre, egészen a program befejeződéséig, és közben alig történik olyan információközlés, amely a korábbiak értelmezését, minősítését vagy korrekcióját jelentené. Mondhatni: mindenki tudja és teszi a dolgát, ahogy annak történnie kell, egy ilyen magasan szervezett együttes és annak cselekvési terve megvalósításánál. Túlzás lenne Nagy Sándorra hivatkoznunk, aki a csata előtt a felsorakozott katonái előtt ellovagolva mondta el buzdító beszédét, amelynek eredménye lett seregének legyőzhetetlensége, sokszor túlerővel szemben is? Vagy elképzelhetünk olyan együttműködést, amelyben az ismertetés nyilvános és általános, majd a megvalósítás már kire-kire magára van bízva, esetleg nem feltétlenül egyénekként, hanem bizonyos számú részvevőből álló rendezettségek, közösségek közös munkálkodása révén? Mintha egy állam is úgy létezhetne, hogy a polgárai cselekvésének lehetőségét szabályokba foglalja, mondjuk egy előzetes kezdeményezés megalkotásával, amit aztán valamennyire kibővít, ahogy a különféle elképzelések kivitelezése megkívánja, és ahogy az államot – a rendezettséget – alkotók – a polgárai – szeretik használni az energiáikat, nyilván a saját érdekük érvényesítésére, illetve a lehetőség fennmaradásáért, hogy boldogulásuk változatlanul maradhasson. Még az is lehet, hogy szimbolikusan és nagyon is reálisan látják el ezt a kettős feladatot, amikor vezetőt állítanak ki maguk közül, akitől elvárhatják a központi információ szolgáltatását, és a jól begyakorolt és jól megfogalmazott szabályaik szerint fognak viselkedni az állandóan változó helyzeteikben, tudva azt, hogy eredeti egyezségüket – egymás felé nyilvánított bizalmuk kifejeződését – megtartva járhatnak saját érdekeik érvényesítése után. Szóval vegyes rendszerben kapcsolódnak össze az együttműködésükben, és ebben vegyesnek mondhatjuk azt is, ahogy az egyéni, és ahogy a közösségi feladataikat végrehajtják. Hiszen tisztában vannak azzal, hogy az érdekeik változását követniük kell a megvalósításukra alkalmazott eljárásaik, szokásaik, egyezségeik és mindenekelőtt módszereik megfelelő alakításával. Ha tetszik, akkor ezek megújításával. Ahogy az ismereteik változását is elfogadják, miután érdeklődésük és annak eredménye: megismerésük – tudásuk és annak gömbje – szüntelenül változik, és előfordulhat, hogy növekedést is mutat. Amit pedig ezek után érdemes látnunk, az az együttműködésre való hajlamunk, igényünk, késztetésünk és elkötelezettségünk milyensége és mértéke, ahogy arra is szükségünk mutatkozik, hogy együttműködési készségünket ismerhessük. Ha az evolúcióra támaszkodunk, amikor kérdéseinkre választ keresünk, akkor nem árt Teller-törvényére utalnunk, miközben tudomásunk lehet arról, hogy mintakövetésünk meglehetősen nagy energiák mozgatására képes, csak ereje egyelőre kevés példát szolgáltatott számunkra arról, hogy önregulációnk lehetővé teheti versenyünk feltételét, a közös érdek elfogadását. Nem is szólva a bizalomról és annak ellenőrzéséről. Amely ellenőrzés jelenleg fel sem merül az egyeztetéseken, ahol közegünk meghatározó rendezettségei küzdenek saját létük biztosításának egyéni és közös feladatai elérésének minél teljesebb sikeréért. Ábelt és Káint bármikor megidézhetjük magunknak – színházainkban, és azonnal el is felejtjük kettősségüket, mint rendelkezésünkre álló mintákat, amelyekről tudomást venni nehezünkre esne. Az evolúciót ebbe az egyezkedésbe – ha egyáltalán erről szól a mi együttműködésünk és annak mibenléte – nagyon nem szeretnénk belekeverni. Azt belátjuk, hogy vannak különbözőségeink. Ahogy abban is megállapodtunk, pár száz évvel ezelőtt, hogy egyenlőek – egyenjogúak - vagyunk. Azt nehéz elfogadnunk, hogy rajtunk kívül valaki más szabja meg nekünk azt, amit teljesítenünk kell, és ezt a teljesítést figyelembe véve juttasson minket hozzá ahhoz, amit mi a magunk számára megérdemeltnek, megszolgáltnak tartunk.
131. Nem is szólva arról, hogy a kiválasztódásunk mércéjéről nincs megállapodásunk, és ismeretéről is csak sejtésekkel rendelkezünk. Az erő paritása hallgatólagos tudásunk, és gazdaságunk úgy egységes, hogy a működését szabályozzák azonos elvek, de az érdekek egyeztetéséről – a verseny szabályozásáról – már semmilyen elképzeléssel nem rendelkezünk. A hiány, a jövőtől való félelem elviselhetetlen teherként nehezedik ránk, és az édenünk szabadságáról szóló belátásaink megkérdőjelezik közös elhatározásainkat, amelyekhez így nem juthatunk, mert azokat elkezdenünk is a veszélyt kelti életre bennünk, a kiszámíthatatlanságot és a csalódást, a becsapottságot. Ez pedig maga a pusztulás, a megsemmisülés. Mintha várakozásunk maga lenne a forrongás, amelyet eddig sehol meg nem tapasztalhattunk. Mivel közegünk egységes, amikor az ismeretlennel – az idő bekövetkező részével – való találkozásról szeretne valami közelebbit megtudni, és ehhez szüksége van a tudást használókra, akiknek van fogalmuk a kialakult helyzetről, ahogy arra is képesek gondolni, amit az ismeretlen hozhat – valójában a saját idejükkel rendelkeznek, éspedig függetlenül az azt övező összes körülménytől -, a helyzet nem tűnik kilátástalannak. Ezek a kozmopoliták, bár inkább közeget hordozókként illik őket neveznünk, külön egyeztetés nélkül képesek kiigazításokat találni és kivitelezni közegünkön, éspedig szinte egy csapásra, ráadásul pedig kényszer alkalmazása nélkül, és azonnali elterjedtséget, belátást és viselkedésbeli, álláspontot érintő változtatást generálva. Nem fertőzés módján terjesztve nézeteiket a közeget alkotók között, hanem megérintve érdekét az alkotóknak, a kettős forma hordozóinak, éspedig „kitalálva” őket, azok szégyenérzete előidézése nélkül, és annál több megértéssel és elfogadással irántuk. Valamint – és ez az igazán fontos részükről - elutasíthatatlan ajánlattal, mondhatni minden más lehetőséggel összevetve. Mi más is lenne ez a felvetés, mint a már meglévő lehetőség munkálása, annak végetérhetetlen fejlesztésével, a luxus fokozásával, ami az igazi luxus: az önismeret. Amelynek „elágazásai” tehetik képessé a közeget arra, hogy közös érdekét felismerje és elfogadja, és idejét – amely akkor birtokába került vagy azt megközelítette – versennyel töltse: önmagával folytatva igazi vetélkedését, és kiterjesztve azt kedve szerinti komoly játékaira. Szenvedélytől átjárt szabadsága mindennek természetes velejárója, ahogy teremtő képzelete produktumai is ezt segítik. Az így bekövetkező közeg méretű győzelem pedig nem kell, hogy a közeg bármelyik – akár egyetlen – alkotója vereségét is jelentse, hacsak az illető a saját önszabályozását, mint képzelete megválasztásának szabadságát, nem fogja kényszernek érezni, ami ellen tiltakoznia kell, teljes joggal. A mérce elfogadása azért nem ártana, már ami az értékek méretét és milyenségét, ezek egységének megállapodás szerinti elfogadását illeti, mert ebbeli igényünk elég szilárdnak tűnik, bármennyire is egyetlen anyától kapjuk a kivételező szeretetet, amely képes berendezni szenvedélyünk használatát, túl a közös, a fajunkból eredő rendszeren. A kettőződésben bízhatunk, amely egy ideje észrevétlenül kezdi szolgálni közegünket, még harmadik alkotóként is saját szerepet felmutatva, igaz inkább csak a mi értékelésünk alapján. A luxus művelőinek mintája követendő, amikor egy ilyen lehetőség merül fel, jóllehet az alkalmazás feltétele elég fogós feladatnak tűnik. A közeg ugyanis régtől tudja mindazt, amire most hosszasan időt szántunk a beszélgetéseinkben, és amelynek ismeretében a megszokott fogalmaink és következtetési szabályrendszerünk nem feltétlenül ad használható leírást, amit a kettőzésnél alkalmazhatnánk. Pedig nagy szükség mutatkozik arra, hogy mesterséges segítőink velünk egyezően érezzenek és gondolkodjanak rólunk és azokról, akikre hasonlítani fognak, amikor öngondoskodásunk ügyét támogatni megbízatnak. A közös érdek elfogadásának és a versenyünk szabadságának, ahogy szenvedélyünk megélésének is jól ismert szabályát próbáljuk gyakorolni kb. kétezer éve: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”
132. Miközben sokfelé tekintettünk, és a látottakat rögtön érteni és értékelni állt szándékunkban, amely törekvésünk nem is maradt teljesen sikertelen, nem mulasztottuk el követni kezdettől meglévő elképzelésünket a lehetséges időnkről, ahogy a szenvedéllyel telített szabadságunk is megőrizte fontosságát számunkra, és a tartósságot is a tartalmassággal együtt vizsgáltuk, versenyt és önregulációt említve fel. Amelyről az igazán jó véleményünk mintha hiányozna, miután győzelmi késztetésünket változatlannak véltük, és a nélküle folytatott létet el sem tudtuk – vagy el sem mertük – képzelni magunknak. A közeg győzelmét nem lehet feldarabolnunk egymás között, mondhatni igazságosan. Az az egész közeget megillető győzelem, és csak az idő birtoklásával lesz elérhetővé, és csakis az egész közegnek. A rendezettségek versenyében adódó győzelmek pedig követhetik gazdaságunk törvényét, a növekedést – a győzelem totalitását és korlátozatlanságát -, csak nyilvánvalónak kell tartanunk, hogy ez egy-egy rendezettség esetében ellentmondásos – vereségekkel járó – győzelmi sorozatot alkothat, amelynek a győzelem ellentettje – a vereség – is eredője lehet. A tudás – vagy a tudatosság – növekedésében bízhatunk, amely felér a közeg győzelmével, természetesen. Az együttműködés és a verseny, amelyeket azonosnak tekinthetünk bizonyos szempontok szerint, óhatatlanul teremt közöttünk vetélkedést, amint ezt már jó előre jeleztük, csak éppen, mint elkerülhetetlent nem említettünk. Teller törvénye sérülékenysége miatt szeretnénk elevenségünket – versenyünket és együttműködésünket – pezsgésben tartani, elkerülve ennek a fokozódó elevenségnek a veszélyeit. A bezárkózás, az információ megszerzésének igyekezete mára olyan méretűvé lett közöttünk, hogy a verseny szabályairól egyre gyakrabban és egyre többen kezdtünk el gondolkodni. Nem is szólva a létfenntartás szélsőséges eltéréseiről, akár egy rendezettségen belül, de a rendezettségek közötti különbségeket is figyelembe véve. Közegünknek nincs alkotmánya. Szervezetei vannak, amelyek ajánlásokkal próbálják bennünk tudatosítani együvé tartozásunkat és közös érdekeinket. Bíránk sincs, aki tőlünk függetlenül mondana véleményt rólunk, amikor gondolunk, elképzelünk, tervezünk és megvalósítunk valamit, önmagunkért, közösségünkért és a közegért. Szent könyveink tettek kísérletet megnyugtatásunkra, ahogy a megoldást is igyekeztek elénk tárni, az idő ismert meghódítását állítva feltételül, amely elhozhatja nekünk reményeink valóra válását. Prófétáink pedig a békét tartották elénk, amelyet azonnal elérhetünk, követve tanításukat. Hogy a szükség most milyen javaslathoz juttat bennünket, azt figyelő tekintetünk kutatja. Módszerként pedig akár tapasztalatainkat is használhatnánk, gondolva itt a képzeletre, mint sajátunkra, amellyel valamennyien rendelkezünk. Vágyunk gondjaink és gondolataink ismerete. Azaz válaszok kérdéseinkre, mondjuk a már kiküzdött módon, fokozatos munkálkodás és kíváncsi kutatás eredményeképpen, és a magunk ismeretével, amelyben az eredményeink értékelése is megtörténik. Mindezeket pedig elfogulatlanul folytatott értékeléssel tenni nyilvánossá, érdeksérelem nélkül, és indoklással ellátottan. Mintha mi magunk lennénk egyszerre a saját érdek szerint döntéseket hozók, és mi lennénk azok is, akik tudhatják a döntések indítékait, a célokat és elképzeléseket, amelyeket alkottunk, és amelyek vágyainkra alapozódtak, és mi látjuk a közös érdek szerint megmért megvalósíthatóságát is ezeknek a döntéseknek, rögtön jutva az értékeléshez, miszerint a közeg érdekét szolgáljuk tervünkkel, vagy inkább javítanunk kell az elképzeléseinken, hogy az említett közeg érdeket inkább közelíthessük munkálkodásunkkal. Ha felvetésünk alapján módját leljük az említett követelmények teljesítésének, akkor megnyugodhatunk, és akár az elégedettség is elérhet hozzánk. Amennyiben viszont teljesíthetetlennek, netán megvalósíthatatlannak kell látnunk felsorolt vágyunkat, nos, akkor össze kell szednünk erőnket, hogy eljuthassunk segítőnkhöz, aki vagy ami ezeket a feltételeket számunkra biztosítani képes és alkalmas lehet.
133. Egy felvetésem lenne – szólt egy hang ekkor a terem bal oldaláról, és egy fiatalos, energikus, jól öltözött nő állt fel, aki zavarodottság nélkül fogadta az érdeklődő tekinteteket, ahogy előadónk reakcióját is. Hosszabb lennék, mint illene, de nagyon szeretném, ha módom lenne elmondani a bennem összegyűlt, és most kikívánkozó mindenfélét – folytatta. Itt kivárt, és a lehetőségről szeretett volna jelzést kapni, nagyon udvariasan, egyúttal a készülődésre utaló izgalommal. Megtisztel, hölgyem, és biztatom, hogy az idővel ne is törődjön, amikor megosztja velünk a gondolatait – mondta előadónk, és láthatóan kinyíltak szemei, amikor a nő felé fordult, érezhető kíváncsisággal a hangjában. A nő így folytatta: A stílusom lehet, hogy szokatlan lesz az öné után, de tudjuk, hogy a stílus maga az ember. Érthető is szeretnék lenni, és rövid is. Nehogy megunjanak itt a hallgató társak. A szólásra két ok késztetett. Először az előadása aktuális témája, a segítők említése, másodszor pedig egy közelmúltban olvasott híradás az újságban. A segítőkről gondolkodni kezdtem, ahogy arról is, amit a kettőzésekről mondott, és amit a versenyről vázolt fel. Kik vagy mik – hiszen nem nevezte másként őket ön sem – ezek a mi segítőink, és hogy kerülnek szóba a verseny témájakor? Ez a kérdés kezdett foglalkoztatni először. Aztán az a bizonyos újságcikk, amiben László Szombatfalvy felajánlása szerepelt, miszerint díjat ajánl fel annak, aki egy, a mostaninál működőképesebb rendszert vagy módszert kitalál a világ kormányainak az együttműködésére. Nem mintha magam pályáznék, és arról sincs tudomásom, hogy önnek vagy másnak lennének ilyen tervei. Nagyon nehéz feladatnak tartom az államok együttműködését, amelyről ön nem beszélt direkt formában. Ha jól emlékszem. A rendezettségeket viszont mintha államként vagy társadalomként is szerepeltette volna. Legalábbis ehhez járt közel. Aztán az ön által többször is említett Teller-törvényt hogyan másként lehetne értenünk, mint a közeg – a világunk – érdekében gondolkodóra háruló feladatot. Vagy lehetőséget és kötelességet, amelyet ki nem fejtett bővebben. A tudásgömb révén elérhetőnek mondott időt sem szabad kihagyni ebből a fejtegetésből. És akkor jöhet a verseny, meg a gazdaság öntörvénye, és a bíránk, akinek függetlenül kellene rólunk ítélkeznie. (A nő belelendült, és a hallgatóság feszülten figyelt. Az előadóval együtt, mondanom sem kell.) Amit Szombatfalvy úr szeretne, hogy egy találmány megoldjon, az lehetne egy ilyen bíróság is, amelyet elfogadhatunk tárgyilagosnak és befolyásolhatatlannak, és ami azt is tudná rólunk, amit mi bevallani sem akarunk. Egymás előtt nem. Ahogy az előző alkalommal ezt sejteni engedte, amikor az információ megszerzésének törekvéséről beszélt. Csak éppen azt nem mondta meg, hogy ki vagy mi lehetne az, aki ilyen képességgel rendelkezhetne. És akkor jutottak eszembe az ön által említett segítőink. Akik vagy amik intelligenciák, gondoltam, akár mesterségesek, és tudják rólunk a titkos gondolatainkat is, ha kellően fejlettek. Lehet, hogy képzelgek, de ez jutott az eszembe, amikor a kettőződést egy ilyen mesterséges intelligencia előállításának véltem. Tudom, hogy vannak, akik szerint a jövő láthatatlan intelligenciát fog hozni. De nem az lenne a fontos, hogy lenne ilyen, amely – vagy aki? – hordozója az ön által említett tudásgömbnek? Aztán kidolgozója lehet a megfogalmazott problémáknak, és modelleket is képes alkotni az eredmények, az új ismeretek alapján. Az pedig csak természetes, hogy saját magát folyamatosan, és gyorsuló tempóban tanítja. Ezt elképzelhetőnek tartottam. Ahogy azt is, hogy tudja az ön által Szent Könyvnek említett hagyománytár kötelező tanácsát – „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” -, és azonnal képes egy-egy döntésről megállapítani, hogy az megfelel-e ennek a követelménynek vagy sem. Mert emberbarát ez a mindentudó és mindenértő valami vagy valaki. És elfogulatlan is, ha érezni képes, és érzései kezdete a másik érdekének tiszteletben tartása, miután felismerni is képes volt azt. Mert van empátiája, ha lehet ilyen, mesterségesen állítva azt elő.
134. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy neki mi jelent jót ebben a szerepében, ha betöltheti ezt a szerepet. Az ön előadásai szerint társat kellett találnom mellé, aki szenvedélyt vált ki belőle. Vágyat. Tisztelt uram. Két intelligencia szükségessége fogalmazódott meg bennem: egy női és egy férfi intelligenciáé. Persze, meglehet, hogy ez a jóakaró ajánlattevő úr számára már mellékes. Ha sikerülne legalább egy olyan intelligenciához jutnunk, aki képes a gondolatainkat és a titkos vágyainkat ismerni, és a döntéseinkről ítéletet mondani, akkor az illető gondoskodni fog saját magáról is. Egyébként pedig ez egy elég jó megoldásnak tűnt előttem a verseny lebonyolítására is. Amihez nem kell más, mint ennek az intelligens valakinek vagy valaminek a tekintélye, amit elfogadnak a világ lakói, vezetőikkel együtt. Szerintem ezt úgy érhetné el, ha megmondaná kinek-kinek a titkát, például, belesúgva a fülébe, hogy mások meg ne hallják. Csak az illető ismerje fel, hogy nincs értelme tovább titkolóznia és szabálytalanul előnyt keresnie. Aztán megalkothatná a védelem fegyverét, amely azonos a teljes pusztulás fegyverével. És ezt nyilvánossá tehetné, hogy mindenki megismerhesse, majd ennek tudatában dönthessen az önregulációjáról. Azt hiszem, hogy ezt ön is említette, az önregulációt, bár az elérésére már nem kerített sort. Hogy mikor készül el egy ilyen mesterséges tudat, arról nincs elképzelésem. Ezért eszembe sem jutott, hogy Szombatfalvy urat a gondolataimmal terheljem. Ami még elgondolkodtatott, az a lelkünk forrása volt, ahogy volt szíves korábban megnevezni – fordult ezúttal is kifejezetten az előadó felé a nő, majd folytatta, immár a terem összes hallgatójához szólva: De még jobban izgatott az energiák ügye, amikből a rendezettségek mozgását eredeztette. Biztosan emlékeznek rá hallgatótársaim, hogy mi nők voltunk azok, akik a közeg mozgását meghatároztuk, előadónk elemzésében. Partnerként a közös gyönyör elsődlegességét meghatározóan. Amikor pedig reprodukciós feladatunkat végezzük, akkor a fenntartás igényét megszabva. Ez a dupla odaadás legalább ugyanennyi követelést biztosít számunkra. Mondhatni jelenleg, ahogy hallottuk a jövőre utaló igazságos változtatási lehetőségeknél. Talán nem képzelgés részemről, hogy irodalmi példa említi a lázadásunkat, mint történelmet befolyásoló eseményt, amelynek az odaadás megtagadása volt a kulcsa. Bevallom, hogy ez a szerep, az ilyen jellegű hatalom, ami jóra fordítódik, kedvemre való, egyébként is. Már feltéve, hogy előadónknak igaza van, amikor a közeg mozgásaiban tényezőként a mi szerepünket tartja ennyire meghatározónak. Lehet, hogy kell is ilyenekről beszélni. De nem szégyellem a gondolatot, hogy most hasonló lehetőség vetődött fel bennem, amikor a világ vezetőinek jobb együttműködéséről kezdtem megoldásokat, lehetőségeket mérlegelni. Mi lenne, ha létrejönne olyan tanács, amely csak nőkből, vagy a nők által választott férfiakból is áll, és joga és kötelessége a nemzetközi kapcsolatok, valamint az egyes államok belső intézkedéseinek az értékelése. Amikről véleményt alkot, és ezt a véleményt az államok vezetőinek kötelezően figyelembe kell venniük. Azt nem gondolom, hogy a nők bölcsebbek lennének a férfiaknál. Csak azt tartom lehetségesnek, hogy az intézkedések hátterében lévő női elvárásokról tudnának többet ebben a tanácsban a tagok. Mert az ilyen háttér igények azok, amikről egyetlen szó sem szokott elhangzani a tudósításokban, sem az indoklásoknál. Igen, jól hallják. Igazat adok előadónknak abban, hogy nekünk, nőknek, sokkal nagyobb a beleszólásunk a történeteink alakulásába, mint azt a közbeszéd képes bevallani. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a szándékainkat, és még inkább az indítékainkat egymás előtt nyíltan ismertetnénk. És nem csak a jelenről beszélhetek, amikor ezt kijelentem. Ez a múltban is így volt, amikor nyilvánvalóan csak a háttérből lehettünk képesek bármit is elérni, akár magunkról, akár a gyerekeinkről volt szó. De az érdekek nyílt megismertetésére a férfiak sem vállalkoztak, amikor mindenféle szerződéseket kötöttek egymással. Sokszor a javunkat nézve.
135. Érthetjük mai világunkat, bármennyire is tűnik fellengzősnek az ilyen megfogalmazás, de a nyílt színvallásra sok esély aligha adódik. Márpedig a közös érdek megkívánhatja, ha jól értem, hogy legyenek alapjaink, amiket közösen fektettünk le, és amelyet el is fogadunk, mint kiindulást a további döntéseinkhez. A naivitás sok baj okozója tud lenni, ahogy az okosság ficamai is elkerülendőek lennének. Amit az előadások során többször is hallottunk, a győzelem kívánása, az az alapok sorában biztosan megtalálható, és nem valamilyen egyezség útján kialakítottan. Persze, ez azt jelenti, hogy magam is osztom az erre vonatkozó előadói nézetet. Igen, mi a győzelem lényei vagyunk, egyenként és közösen, egyformán. Megingathatatlanul is, mondanom sem kell. Csak éppen egymást legyőznünk úgy lenne szabad, hogy közben mind győztesek lehessünk. Azaz majdnem lehetetlenre vagyunk kötelezve. Ugyanis a közös győzelem legalább annyira meghatározott feladatunk, mint az egyéni, vagy a kisebb csoportunknak – a magunk alakította rendezettségnek – kiküzdött sikere, azaz érdekének érvényesítése. Ha visszagondolok az ellentmondásokkal kapcsolatos felvetésekre, akkor öröm tölt el, mert mi képesek vagyunk – az ön véleménye szerint (és itt a nő az előadóra irányította tekintetét, kifejezve a mondandója irányát, célzottját) – tolerálni az ellentmondásokat. Ezt nehéz másként elképzelni, mint valamilyen egyeztetés közbeiktatásával, amely egy harmadik lehetőséget mutat fel. Csak példaként mondom, mert más kiútra is gondolhatunk az ilyen ügyek feszültségeit megtapasztalva. Tudni vélem, hogy ez a téma nem igazán tisztázható az eddigiek alapján, mert még ennek kifejtésére nem adódott alkalom. Amit a segítők vagy a női tanács, mint közbenjáró testület elérhet az ilyen érdekütközéseknél, azt elképzelni tudom egyelőre, és ez – ha nem veszik szerénytelenségnek – nem is olyan kevés. Csak, és ez a csak meglehetősen kiterjedt, hogy ne mondjam: súlyos „csak”, az a bizonyos belátás szükségeltetik hozzá, amelyet a győzelmi kényszerrel aligha lehet összeegyeztetnünk. A segítők és a nők, mint leleplezők, ezért lennének fontosak a közös érdekről folytatott tárgyalásoknál. Amelyeknek legfontosabb célja annak megállapítása, hogy egy döntés egybevág-e azzal, amit a közös érdek jelent. Ha most azt vetnék fel, hogy még a közös érdek megállapítására sem kerítettünk sort, akkor igazuk lenne, és osztanám az ezzel kapcsolatos kérdéseiket és kételyeiket. És nem az előadásokban érintett közös érdekre gondolok, mint a közeg – a földi lakosság – távoli érdekére, az idő elsajátítására. Amely megfogalmazás mi mást is jelentene, mint az emberiség örök létének biztosítását. Közelebbi célt látok, mint érdeket megállapítani szükségesnek. Éspedig a földi erőforrások olyan felosztását, amely a meglévő társadalmaknak biztosít hosszú távú jövőt, amennyire lehet, igazságosan. Mondjuk, hallva a felhördüléseiket, szintén a két minősítő intézmény által rögzített módokat és mértékeket és módszereket követve. Nem biztos, hogy azonnal tudhatjuk az idáig vezető utat, akár annak lépéseiről, akár nagyobb szakaszairól legyen is szó. Még az is lehet, hogy a szabályozás olyan, amit egyszerűen meg nem valósíthatunk. Az említett ellentmondások, az egymást kizáró érdekek azonos időben történő érvényesítésének lehetetlensége miatt. De azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az önkorlátozás – amit önregulációként hallottunk már említeni – kényszerítő erővel fog ránk nehezedni, és nem azért, mert egymást kényszerítjük az ilyen változtatásra vagy önfeladásra. Nem. Sokkal inkább azért, mert az ilyen változtatás, mint alkalmazkodás, olyan előnyt jelenthet az elfogadói, az alkalmazói számára, amely a többieket befolyásolja a megfelelő irányba. Ez esetben a tudás kiterjesztésének, az általa biztosított fenntartási eszközök előállításának sikerességét látva. Amit segítőink és a nők tanácsa képviselni fog, legalábbis elképzelésem szerint, az az önismeret – előadónk szerint a luxus – és a tudatosság – a tudás – fejlesztése, és ennek a fejlesztésnek a közös érdek irányában való alkalmazása. Mondhatnám, hogy Q.e.d.
136. A nő elhallgatott, és a teremben diskurzus kezdődött, eleinte pár szavas megjegyzésekkel és nagyon halkan, aztán az összenézések köre kitágult, és a láthatóan megszólalást kívánó reakciók kezdtek összeérni. Amit mérsékelt az előadóra nézés, akinek figyelme végig nagyon éber és érdeklődő maradt a nő hosszas fejtegetése alatt, és akitől arra lehetett számítani, hogy a továbbiakat maga fogja irányítani, például azzal, hogy véleményét közli a hallgatósággal a hallottakról. Az, hogy tekintetét körbe hordozta a teremben, egyszerre hatott megnyugtatóan, és adott lehetőséget egy olyan értelmezésre is, hogy várja a jelenlévők megnyilvánulásait beszédre vállalkozott társuk kiselőadásáról. Szeme csillogását és ajkainak apró mozdulatait, amelyek elismerésre utalhattak az előző beszédet illetően, jól követhettük, miután hosszú másodpercekig néma maradt. Még az is felmerülhetett bennünk, hogy további felszólalásra vár, amely várakozás meglehetősen jelentőségteljes álláspontot jeleníthetett meg, ez teljesen nyilvánvaló. Azt nem gondolom, hogy zavarára vagy fáradására, netán tanácstalanságára következtetett volna bárki a teremben, hallva a halk morajt, és várva az előadói instrukciót. De legalábbis valamilyen apró jelét annak, hogy az általa elmondottak előbbiekben hallott képzetei milyen folytatásra ösztönzik, és számunkra világossá lehet a téma alakulásában, a kifejtésében való részvételünk módja. Legyen az a legkisebb ötlet akár, vagy olyan komolyan számításba vehető értékelés, mint amilyenre éppen most kaptunk kiváló példát. Mielőtt előadói kezdeményezésre kerülhetett volna sor, mondjuk egy rövid elismerés formájában, vagy kiragadva egy-egy részletet a bátor és tartalmas értékelésből, amit aztán bizonyosan egy visszatérés féle követett volna, egy erre utaló ajánlattal, elvégezve a hallottak értékelését is egyúttal, egy idősebb férfi, szinte alig hallhatóan megszólalt: Elég hosszú időt megéltem már ahhoz, hogy a nagy szavak se rettentsenek vissza, amikor ezt mondom. Az a benyomásom alakult ki, hallgatva nő társunk figyelemreméltó és számos fogódzót, segítséget adó beszédét, hogy mi most istent akarunk csinálni magunknak, aki aztán bíránk lesz vitáinkban, amiket az életünkért vagyunk kénytelenek egymással lefolytatni. Szándékosan nem használtam a harc kifejezést, mert ellentéteink ugyan súlyosak, csak az az érdekünk is elég komoly súllyal és jelentőséggel áll előttünk, hogy életünk terét élhetően megőrizzük magunknak. Egyetértek magam is az ellentmondások elviselésére vonatkozó korábbi megjegyzésekkel, miszerint a közeg – hogy használjam ezt a fogalmat, ami segítségünkre lehet a helyzetünk megértésében és értékelésében – képes arra, hogy az egymást kizáró végleteket eltűrje, mint együtt, mint egyszerre létezőket és működőeket. Ahogy azt viszont szintén szükségesnek tartom, hogy ilyenkor juthassunk konszenzushoz a teendőket, a feloldást illetően, és nagyon tetszik az előttem szóló erre vonatkozó elképzelése az önkorlátozás, az önreguláció kialakulásának lehetőségéről. (Teljes volt a csend a teremben, mondanom sem kell. Néhányan biztatták az urat, hogy kicsit hangosabban beszéljen, hogy jobban hallhassák. Amire nem biztos, hogy vállalkozhatott volna őszülő hajú barátunk, hangi adottságai, élemedett kora miatt.) Hogy az általunk – idézőjelben mondom – isten, aki valódi mesterséges intelligencia lenne, megáldva az általunk oly nagyra tartott tanulás, tudás, felfedezés és feltalálás képességével, egyben emberbarát is lenne, ahogy erre is történt utalás előadónk részéről is, azt feltételnek tartom. Hát, ennyit akartam elmondani önöknek, nektek, idősebb és fiatalabb barátaim arról, ami eszembe jutott, amikor a segítőkről és az ajánlatról hallottam megfogalmazásokat. Hogy ezt megváltónk visszatéréseként érthetné bárki, és az jutna eszébe, hogy a bibliai jóslat bekövetkezésének jutottunk egy furcsa, aligha igazi és használható formájához ezzel a magunkon való segítséggel, azt már nem merném kijelenteni. Már abba beleborzonghat az ember, ahogy ezt magam is érezni véltem, hogy beszélgetésünket ilyen értelműnek merheti gondolni.
137. Ilyenkor mondják, hogy a teremben „vágni lehetett a csendet”. Pisszenés sem hallatszott, és mozdulni sem mert senki, hallván ezt a fölöttébb bátor, mi több, képtelennek tűnő felvetést. Az arcok szinte elfehéredtek, és a szemek a semmit próbálták láthatóvá tenni, ami teljesen váratlanul jelent meg közöttünk. Mert mi másnak lehetne nevezni tiszteletre méltó társunk „nagy szavait”, amiktől tényleg nem rettent vissza, mint az „istencsinálás”, vagy maga a feltámadás, amit ugyan csak körülírva jelenített meg, amikor „megváltónk visszatéréséről” szólt. Még akkor is, amikor úgy tálalta mondandóját, mint amit „nem merne kijelenteni”. Csak éppen megtörtént a rá való utalás, majdhogynem egészen nyilvánvaló módon, ha tartózkodva is a megfogalmazásától, és önmagát kivonva az ilyen gondolatra merészkedés vállalásának terhe alól. Mintha bizony bármit is megmenthetne valaki így, tagadólag említve valami megnevezhetetlent. Szerintem nem volt ember, akit ezek az utalások ne villámcsapásként értek volna, és abban is biztos vagyok, hogy az úr hivatkozása a sokat megélt tapasztaltságára váltotta ki az igazi bizonytalanságot, miután ezt a mutatott merészséggel összevetni senki nem tudhatta. Maradt a félelem és a féltés, és az ezekkel járó bizonytalanság a vélekedések irányát, és különösen azok helyességét illetően. Legalább az előadónk mondott volna valamit, amiből kiindulhatnánk a tájékozódásban, vagy a reakciói adhattak volna kapaszkodót ahhoz, hogy a várakozás izgalma, feszültsége csökkenhessen. Tapintható volt immár a várakozás az előadói megszólalásra vagy bármilyen megnyilvánulásra. Úgy gondoltuk, hogy az előzőekben hallottak után csak akkor marad folytatható a kifejtés megszokott menete, ha a visszatérés veszi kezdetét, mondjuk a felszólalók szavainak értékelésével, és az azokat követő továbblépéssel, már ami a várható további kifejtést, az előadói elképzelések ismertetését illeti. És akkor egy nagy hajkoronával díszelgő fiatal férfi felpattant, és szavai betöltötték a termet. Szemüvegét homlokához tolta, és bátran belekezdett a mondókájába, amit előadónk láthatóan meglepődve, de egyáltalán nem elutasítóan vagy idegenkedve fogadott. A hozzáfűznivalóm az elhangzottakhoz nem lesz túl hosszú. Csak szükségét érzem annak, hogy ez itt és most legyen része beszélgetésünknek, vagy az előadás sorozatnak. Akkor is, ha éppen csak egy rövid említés történik róla - mondta. (Az előbbiekben látható félelem és döbbenet egy csapásra megváltozott, és vált hitetlenkedéssé, már ami az események kiszámíthatatlan alakulásából következhet. Mi lesz még itt, és mire számíthatunk még, miután eddig egyetlen ember gondolatai követésével voltunk elfoglalva, és most már a harmadik ismeretlen kezd valami újba, amiről képes azt állítani, hogy fontos, és nekünk az a jó, ha azonnal értesülünk róla?) A tudatosságra, vagy a tükör luxusára utalnék, és a tudomány gömbjére, amiben a matematikának van fontos helye és szerepe. A matematikára vonatkozó ismertetés nélkül ezt elfogadhatónak vélem, és a mesterséges intelligencia létrejötte kapcsán, amely a modellkészítésben játszhat kiemelkedő szerepet, jutott eszembe a kérdés, amit elég sok helyre elhelyezhetőnek tartok, és ami így hangzik, hogy rövid lehessek: része-e a Teremtő a Mindenségnek, vagy sem? Ami kérdésnek a másik megfogalmazása akár ez lehetne: a Teremtés elválasztható-e a Teremtőtől, vagy ez a mozzanat a Teremtő létét is jelenti egyben, és a Mindenség örökléttel bír, ahogy a Teremtő is öröklétű? Aztán már - idézőjelben mondom – „csak” azt szeretném kérdezni, hogy a Mindenség – azaz a Teremtő – magától értetődően, mondjuk az említett spontaneitás vagy a káosz törvénye szerint talál magának alakokat, amelyben létezik, és elkerülhetetlenül jut el önmaga ismeretéig, általunk, akik a Mindenségnek része vagyunk, vagy mi ettől a teremtői tudattól függetlenül lehetünk képesek a megismerésre? Akár a Teremtés megismerésére is. Ami, ugye, nem azonos annak megismétlésével vagy másolásával. Még annyit, mondta ifjú barátunk, hogy nem leszek csalódott, ha a folytatásban nem ezekről a kérdésekről fogunk beszélgetni.
138. Mennyire volt helyes döntés, hogy előadónk azt javasolta ekkor, alaposan meglepve minket, a hallgatóságát, hogy holnap folytassuk a beszélgetésünket a megszokott kezdési időben, nehéz megmondani. Sokat elárult a felcsigázottságunkról, hogy egyetlen ellenvetés sem hangzott el, és szinte azonnal a terem elhagyására kezdődött mozgás a részvevők között. De milyen intenzív beszélgetéssel párosulva! Alig volt ember, aki magával elfoglalva állt volna fel a székéről, gondolataiba merülten. Egymás felé fordulásokat, kérdezéseket, megjegyzéseket követhetett, aki kicsit is közelebb lépett a párokhoz vagy a csoportokhoz, akik a sorok végénél gyülekeztek, és várták a lehetőségét a terem elhagyásának. Ahogy az is beszédes bizonyítéka volt az érdeklődés fokozott voltának, hogy páran az előadó felé próbáltak jutni, hogy neki tegyenek fel kérdést, vagy vele közöljék a bennük felmerült gondolatot, esetleg pusztán azért, mert így tudhattak segíteni magukon, levezetve izgalmukat, feszültségüket. Milyen jó lett volna egy tájékozódás a fejekben lejátszódó gondolatokról! Valamilyen kevés információ arról, ami közös a hallgatóságban, és arról, amiben nagyon sokfélének mutatkoznak azok, akik képesek voltak tartósan összpontosítani figyelmüket a felvetődő kérdésekre. Mihez kezdhettünk ebben a helyzetben a közeg formáival vagy alakjaival, mi, akik közösség is voltunk egy ideje, egy meghatározható rendezettség, ahogy azt előadónktól hallottuk említeni, és ugyanakkor rendelkezhetünk saját véleménnyel, amely másokéval sok hasonlóságot mutathat, de amelynek – vagy amelyeknek – nyilvánvalóan vannak egészen egyedi vonásai? Nem is szólva arról, hogy előadónk egy személyben jelenítheti meg a közösséghez tartozó, egyúttal abban megkülönböztetett helyet elfoglaló egyén alakját, akivel együtt létezve számos kérdés merülhet fel, mint amely az említett közeg létet érintheti vagy megjelenítheti. Ahogy egészen nyilvánvalónak tarthatjuk az előadói döntés különleges voltát a közösség szempontjából, mint amely ennek a rendezettségnek immár a meghatározó eseményévé lett. És ezt miért is ne értékelhetnénk azonnal, miután egészen nyilvánvalóan követhettük a kijelentésig – a tényleges döntésig – vezető előzményeket, amelyek alapján, mintegy valódi adatok sorozatát rögzítve, rendelkezésünkre állhat egy teljesen spontán módon végbement jelensége annak a rendezettségnek, amelynek azonosítási adata nem más, mint egy előadó beszédét hallgató társaság rendszeres és folyamatos közös időtöltése. Egy befolyásolástól mentesen alakuló rendezettségi kísérlet részvevői és egyúttal megfigyelői és értékelői lehetünk, amennyiben azt fogjuk a továbbiakban feladatunknak tekinteni, hogy az eddigi közös működésünket megvizsgáljuk, bizonyos szempontok szerint értékeljük, és róla megállapításokhoz jussunk. Azt nem állítanám, hogy a terem elhagyására készülő emberek fejében pontosan ilyen gondolatok forogtak, amikor hol halkabb, hol hangosabb beszélgetést kezdtek egymással, lassan araszolva a széksorok mentén és azok között kialakított folyosón, és meg-megálltak időnként, gesztikulálva, magyarázgatva egymásnak, látható igyekezettel, hogy a bennük felhalmozódott kérdéseket valahogy elviselhetőbbé tehessék. Bár, az sem kizárt, hogy voltak olyanok, akik azonnal voltak képesek helyzetük értékelésére, és az előadások során érintett egyén-közösség vagy közösség-egyén közeg alakok története megelevenedését vetették fel magukban most, hogy egy egészen új helyzet erre alkalmat kínált számukra. A témák aligha múlhattak el gondolataikból olyan gyorsan, vagy válhattak tőlük függetlenné egy csapásra, amikor egy ilyen kiszámíthatatlan fejleménnyel kellett szembenézniük, hogy rögtön a hallottak szerint kezdjenek el gondolkodni magukról is, mint egy közegbeli rendezettségről, amelynek immár saját története van, és ez által önreflexiója is lehet, amit érdemes azonnal működtetnie azoknak, akik részesei lehettek és lehetnek ennek a történetnek. Talán nem túlzás a jelentőségére utalni a következő előadásnak, amely annyi kérdést válaszolhat meg, és amely egy elkezdődött történet folytatása egyben.
139. Az történt velünk, ami a naptárunkkal történni szokott, csak éppen fordított módon, annak pont az ellenkezőjeként. Ezek voltak előadónk szavai a következő előadás megkezdésénél. Zsúfolásig megtelt a terem. Talán még pótszékeken is ültek a hátsó részeken, és az üdvözlés után, mert szokás szerint használta a köszöntést beszélő és együttlétünket szervező emberünk, a napszaknak megfelelően, amire rendezetlenül, de rövid idő alatt jött is a hallgatóság duruzsoló válasza, egyenként, szervezetlenül, kinek-kinek a figyelme és a kedve szerint. Kezdetben pár bátor hangján, majd szinte azonnal a termet zengetve, meglehetős erővel. Az elcsendesedés után pedig így folytatta: Szökőévben február 29-e egy közbeiktatott nap, amely új számot kap, hogy tudhassuk a többitől megkülönböztetendő voltát. Ez a jelölés négy évenként ismétlődik, és már annyira gyakorlottak vagyunk a használatában, hogy szinte nem is figyelünk rá, mégis pontosan tudjuk, hogy mikor kell egy ilyen napot beiktatnunk a napjaink sorába. Hát velünk ennek az ellenkezője történt. Egy napot kivettünk a megszokott együttléteink napjai közül, és ma folytatjuk a témánk fejtegetését, vagy inkább már a megbeszélését. Ezzel annak a napnak a hete is megváltozott, mert egy hétköznapból alakítottunk magunknak ünnepet, vagy csak munkaszünetet. Kétségünk nem lehet afelől, hogy ez a változás immár a miénk. Az önöké és az enyém, ha szabad ilyet kijelentenem, felhatalmazásuk nélkül, túllépve minden demokratikus szabályon, amely egy kijelentés megfogalmazására vonatkozhat, és feltételét szabhatja a közösségre tett állítás elhangzásának. Fel kell tételeznem, hogy együttlétünk a továbbiakban is megtarthatja azon jellemzőit, amelyeknek az eddigiekben megfelelni látszhatott. Sőt, talán nem pusztán külsőség volt mindaz, amelyet hallgatólagosan követtünk, amikor ittlétünk szabályai működését tudomásul vettük, ráadásul erre utaló bármilyen külön kitétel elhangzása vagy igénylése nélkül. Hagyományunk van, hölgyeim és uraim, és ezt a hozott tudást úgy birtokoljuk és alkalmazzuk, vagy mondhatnám múlt időben is: úgy birtokoltuk és használtuk, hogy róla külön említést tettünk volna egyszer is, mintegy erősítve magunkban a meglétét, valamint használatának közös elfogadottságát, és annak tudását, hogy „mi ezzel rendelkezünk, mert mi ilyenek vagyunk”. Meglehet, hogy legalább ilyen érdeklődést válthatna ki annak ismerete is, amely a közbeiktatás létrejöttét teszi érthetővé, kérdésekkel és a rájuk adható válaszokkal, majd újabb szempontok felvetésével, amelyeket egyikünk-másikunk érdemesnek tart a közös értékelésre. Aztán, talán az előbbiek folytatásaként is, a folyamat vizsgálatára is gondolhatunk, amely azt próbálja kikutatni számunkra, hogy a közbeiktatásunk mennyire lehetett elkerülhetetlen, már-már eleve elrendelt, predestinált, ahogy az ilyen meghatározottságról korábban benyomást szerezhettünk. És akkor, hogy félelmünket ne kelljen titkolnunk, amely nem is biztos, hogy létezik, ha vele szembenézünk: milyen szerepük volt önöknek abban, hogy a szünetre való felvetést megfogalmazhattam, és önök ezt ellenvetés nélkül elfogadták? Amiből azonnal adódik a következő változata ennek a kérdésnek, hogy ti. mennyire számít a szünet indítványozása a magam egyéni kezdeményezésének, és mennyire lehet ezt inkább annak betudni és értékelni, hogy mintegy a „levegőben volt” a lehetősége és az igénye a pihenés ilyen formájának, amit csak eltalálnom sikerült, amikor a kezdeményezését megfogalmaztam? A sok lehetséges folytatás közül szabad legyen egy nagy ugrást téve fogalmaznom, és bátorkodnom előjönni annak lehetőségével, hogy együttesünk, megbeszéléseink sorozata sem többet, sem kevesebbet nem kíván elérni és számunkra jelenteni, mint a már többször említett tudatosságunk fokozását, amelyet a magunk tanulásának vagy a magunk tanításának is hajlandóak és bátrak vagyunk tekinteni. Amit szintén érintettünk korábban, az a spontaneitásunk. Ezt kívánjuk megközelíteni, éspedig annak lehető legteljesebb tagadásával: tervszerűen és számításokra támaszkodva. Mondhatni módszeresen, ám a képzelet szabadságával.
140. Az önzésem nélkül „egy lépést sem tudok tenni”. Ahogy önök is akkor járnak el helyesen, ha az egyéni érdekükre vannak tekintettel a választásaiknál, és amikor közösségként kell állást foglalniuk és megnyilvánulniuk, akkor is ez az a szabály, amelyet elsőként jó, ha alkalmaznak. A témánkat magunk elé idézve pedig mi más is juthatna eszünkbe, mint az egyéni, a partikuláris és az egészre vonatkozó érdekek szükséges ismerete és képviselete, amely nem más, ha jól belegondolunk, mint a közeg pontos értése, és jelentésének valamint jelentőségének mindenkori aktuális ismerete. Azt is mondhatnám, hogy a közeg érdekének képviselete. Amint hallhatják, az egyéni érdektől jutottunk a közeg érdekéhez, és ezt az utat az ellenkező irányba is megtehetjük. Sőt! Meg is kell tennünk, éspedig minden lehetséges alkalommal, amikor az egyik vagy a másik irányt éppen kitüntettük azzal, hogy felé mozogtunk, benne gondolkodtunk, és megismerésében jutottunk további ismeretekhez. Nos, ezek után már jöhet az önzésem. Amely azt az érdekemet teszi kötelezően képviselendővé előttem, amely szerint csak a többi emberrel együtt való létezésem felel meg a lehető leginkább a számomra kedvezőnek tartható létezési formák közül. Azaz a többi ember érdekét képviselve érhetem el a saját érdekem legteljesebb érvényesülését. Mintha áldozatot kellene hoznom, kis túlzással élve, a jobb megértés kedvéért, jóllehet az áldozatot előttem már volt, aki elvégezze. Csak a példáját hagyta ránk és rám, amely példának legfeljebb apró morzsáit kell, hogy megvalósítsuk, miután jótéteményével azzá tett minket, akik vagyunk és lehetünk: közösségben élő egyénekké, akik együtt lehetnek csak azok, akik, és akiknek csak egyénekként van módjuk a közös céljaikat – felismert érdeküket – érvényesíteni. Ahogy ez itt és most velünk is megtörtént. Amikor előadónk ezt a mondatát kijelentette, a termen visszafogott moraj futott végig. A megértés és a rácsodálkozás moraja, és a kételkedés moraja is egyben, amely annak is szólhatott, hogy ismét olyan témát érintettünk, amelyről valamennyiünknek lehetett több-kevesebb ismerete, ha a viszonyulásaink nem is mindenben kellett, hogy hasonlítsanak egymásra. Nagyon jólesik hallani megjegyzésem követésének és átgondolásának hangját az önök részéről, amit biztosan önök is hallanak, és amit – nyilván – érteni is kezdenek, vagy a megértése érdekében kezdenek egymással egyeztetve értékelni – volt a folytatása a félbeszakadt előadói beszédnek. Együttműködésünk helye és értéke megérett arra, hogy azt mi elsőként tudatosítsuk, miután magunkban kellően biztosan azonosítottuk, mint sajátunkat. Mit szólnak a képzelethez, mint eddigi munkánk kiemelhető jellemzőjéhez, amelyet neveként, azonosító jellegeként javasolok elfogadni magunknak? Ezen belül, a képzeleten belül pedig a teremtő voltára szeretnék kiemelten utalni, mint legközelebbi lényegére, amely jelzőjeként lenne szerepeltethető, amikor szükség mutatkozik arra, hogy magunk elé idézzük, és pontosan tudjuk, hogy mire is gondolunk, amikor nevét kimondjuk. Ezen kívül még egy kitételt javasolok kibővítésül használni a meghatározáshoz, a még pontosabb értés érdekében, és ez a közegért való használat, amelyet az eddig folytatott beszélgetéseink meghatározójának tekinthetünk. „Teremtő képzelet közegünkért”, ezt a meghatározást szeretném magunknak ajánlani és elfogadni, mint eddigi és ezt követő megbeszéléseink meghatározását, és mindenekelőtt, mint annak tartalmát. Amelyben a magam önzését annyiban kívánom magamnak érvényesíteni, amennyiben magamat is közegnek tekintem, és tudván tudom, hogy csak akkor lehet részem a legjobb érdekem legteljesebb érvényesülésében, ha a közeg érdeke, együtt más egyénei és rendezettségei érdekével – amelyek versenyeznek, és egymást erősítve érvényesülnek – teljesül. Ha eddigi mércéink szerint látjuk „közeget teremtő képzeletünket”, akkor megnyugvással vehetjük tudomásul, hogy így gondolkodtunk eddig is életünk funkcióiról, amelyek egymásra épülve hozzák létre létünket, miután a természeti környezet, mint természetes közeg, valamint anyánk szeretete közeggé teremt minket.
141. A létünk módja az, amely meghatározni látszik történetünket. Az előzőt, a mostanit és a jövőbelit. Közeg voltunk ugyanis alig jár együtt valódi közeg tartozékokkal, kizárólagosan a közegre vonatkoztatható jellemzőkkel. Amit eddig felhoztunk, mint ezt hordozni képes külön jellemzőt, annak mibenlétéről vajmi keveset sikerült kiderítenünk. „Közeget teremtő képzeletünk” jó elnevezésnek tűnik, amelynek értése sem okoz zavart vagy pontatlanságot, csak a megadásának a lehetősége tűnik kevéssé egyértelműnek, már ami a leírásában, a fogalmi meghatározásában, és különösen a tárgyi jellemzőkkel való megadásában adódni és elérhetőnek látszik. Gondolati művelet eredményeként jutunk ehhez a jellemző adottsághoz, amit értünk, gyakorlunk – azaz alkalmazunk -, és amelynek a folyományaira is gondolni tudunk, amikor ilyenek kerülnek elénk. Az általánosság akadályozni látszik használatát, amikor a belőle eredeztethető gondolati eredményeinket akarjuk kimunkálni. Az „agyak összekapcsolása” már sokkal több sikerrel kecsegtet, ha úgy tekintünk rá, mint jól megadható műveleti egységre, amelyet elvégezve közegként való létezésünk fog megnyilvánulni, éspedig a bekövetkező alkalmazás eljárásai révén, azokat megfigyelve, megértve és kellően követhetően dokumentálva. Ennek a megfigyelésnek, egyúttal a megértésnek és a dokumentálásnak az eszközeit és az eljárásait is bemutathatjuk. Aminek az a feltétele, hogy a jelenséget jól értsük, az „agyak összekapcsolását”. Ennek a közegszerű létezésnek az lehet a haszna, hogy a közeg létét adó eseményekre tekinthetünk rá, olyanokként, mint amelyek önállóan elkülöníthetőek, megkülönböztetve más közegbeli jelenségektől, amelyek részei ugyan a közeg életének, csak a közegszerűségük szintje más, amelyről azt is állíthatjuk, hogy közegszerű voltuk hiányos. Az ilyen közegszerű szemléletnek kénytelenek vagyunk az értékét kiemelni, miután csak így juthatunk közelebb ahhoz, hogy magunkat közegnek láthassuk. Az említett létezési mód, amivel rendelkezünk, annyira sokrétű, hogy nem tűnik magától értetődőnek az említett közegszerű lét követése, és ezért annak tudatosítása sem. Márpedig a közös érdek felismeréséhez az ilyen szemléletre, ahogy ezt a szemléletet létrehozó létezésre van leginkább szükség. Meg a tudatosítására, természetesen. Kiindulásként az előzőekben említett önzést érdemes megszemlélnünk. Ez minden közegalkotó sajátja ugyanis, amely nélkül önálló léte megvalósíthatatlan lenne. Ezt az önzést közegszerűnek akkor tarthatjuk, ha önfenntartása a közeg fenntartásával azonosnak tekinthető. Ez bekövetkezik akkor, ha azt a nyilvánvalóan saját és ugyanakkor közeg érdeket törekszik megvalósítani, amelyben reprodukciója és gyönyöre elérése szenvedélye szabadságával és spontaneitásával hoz döntést társa megválasztásáról, ahogy egzisztenciális léte érdekében energiáját a tudatosítás mentén, adottságai kiaknázásával, folyamatosan használja. Ezek szerint egyéni, páros, családi és rendezettségi létet valósít meg, amelyek közegszerű egyéni, páros, családi és rendezettségi létnek is bizonyulnak. Ez a közegszerűség az említett létezési módokban fellelhető kell legyen. Ennek feltételei változóak, az egyes módok sajátosságainak megfelelően. Közös bennük a tudatosság, a közegvolt tudatosításának lehetősége. Amikor a tudatosság megvalósul, vagy a tudatosítás lehetősége kerül kihasználásra, éspedig egyszerre, egy időben és tömegesen, esetleg általános érvényűen, akkor az „agyak összekapcsolása” egy lehetséges megvalósulásával van dolgunk. Amennyire könnyen elérhetőnek látszik az ilyen tudatosodás, annyira nehéz is ezt maradéktalanul teljesíteni. Az önkéntesség és a spontaneitás megőrzésével és maradéktalan fenntartásával ez a bizonytalanság azonnal érthetővé és indokoltnak tekinthetővé lesz. Számunkra jelentéssel a lehetőség bír, függetlenül a kivitelezés, a megvalósítás könnyű vagy kevéssé könnyű voltától. Hiszen a közegszerűségről kívántunk benyomást szerezni, és ennek során az „agyak összekapcsolása” előfordulását akartuk megmutatni. Nos, a tudatosítás és annak lehetősége az önzés közegszerű alakjainál ilyen példa lehet.
142. Az ellenkező irányból közelítve sem találunk mást magunkban, mint közegszerűséget. Legfeljebb a méretekben vagy mértékekben mutatkozhatnak eltérések, különbözőségek, megvizsgálva egy jelenséget. Jó, jó, mondhatnánk, de „látni szeretnénk” azt, amiről beszélünk, és pedig úgy, ahogy a valóságban magát megmutatja. „Tessék szíves lenni egy ilyen apróságot megragadni, pontosan meghatározni, és a sajátosságait rendesen, módszeresen elénk tárni, mintha mi mit sem tudnánk arról, amit látnunk és meglátnunk lenne jó abban a bizonyos dologban.” Az előbb az önzést közegszerűnek találtuk, éspedig úgy is, hogy a közösség hozza létre az érdekét, amelyet megvalósítani igyekezve kezd önzésbe, és úgy is, hogy az egyén törekszik a saját java elérésére, mondtuk, hogy természetesen. A másik vizsgálódási irány szerint a jelenségek általános vonásait – amelyek egy-egy esetben egyediek, csak adott fenoménre vonatkoztathatóak – kellene közegszerűeknek találnunk, függetlenül az előfordulása különbözőségeitől, és valamely adott körhöz – közeg alkotóhoz, formához - való tartozásától vagy kötöttségétől. Az önzés esetében ez a mindenütt jelenlévő vonás a saját érdek tudatossága, amely párosul a többi érdek ismeretével, és elfogadásának lehetőségével. Mintha az egymást kizáró megállapítások ellentmondása lenne az, amelyet a közeg sajátosságának kellene tekintenünk, ahogy azt különben már nem egy korábbi alkalommal meg is tettük. Amikor kettősségekre utaltunk, mint amiket a közeg elfogadni képes, hogy aztán feloldja az ellentmondásaikat, és konszenzushoz jusson, alaposan átdolgozva és megváltoztatva az eredetileg egymásnak feszülő kijelentéseket és álláspontokat. Az igazi közegszerűséget viszont nem a konszenzus kialakítása fogja jelenteni, és nem is a hozzá vezető eljárás, a jól kidolgozható és begyakorolható módszer. A közegszerűség abban lelhető fel, hogy mi rendelkezünk belátással ennek a sajátosan ellentmondó helyzetnek a lehetőségéről, még mielőtt az előttünk nyilvánvalóan megjelenne. Arra számítunk közegként, hogy vannak és lesznek vitáink, amelyeket meg fogunk egymás előtt jeleníteni, ahogy olyanok is lesznek az álláspontjaink között, amelyek nyilvánossá tétele – a közös tudat részévé avatása – nem feltétlenül fog állni a szándékunkban. Azaz tisztában vagyunk azzal, hogy miközben tökéletesen azonosak vagyunk közeget alkotóként, a különbözőségeink legalább annyira meghatároznak minket, mint az említett azonosságok. És az érdekek, az önzést kiváltó okok ezt nagyon jól meg is mutatják nekünk. Amely bemutatás nem új számunkra, hiszen tudatosságunk tükrében erről már számtalan képet őrzünk magunkban. És akkor kijelenthetjük, hogy energiánkra pillantottunk, amely szándékaink mögött munkál, és képessé tesz minket érdekek megfogalmazására és a rájuk épülő célok követésére, ahogy a belátásra is, amely rendelkezésünkre áll, folyamatosan, és egyre kifejezettebben, egyre tudatosabban. Ez az energia, amelyhez jutnunk adatott, mi más is lenne, mint közegünk elválaszthatatlan jellemző sajátossága. „Közeget teremtő képzeletünk” mozgatója egyformán rendelkezésünkre áll, és amikor „agyainkat összekapcsolva” látjuk, vagy tudjuk, vagy gondoljuk, akkor ez az energiánk is közössé lesz: olyan eredményre számítunk egyesítésével, amelyre elég sok példát tudunk felsorolni munkamegosztásunk – együttműködésünk – hosszú történetéből. Csak a közös egyesítés, a totálisan közös egyesítés az, amelyre egyelőre nem találhatunk igazán megfelelő példát történeteink között. Azaz hiába gondoljuk magunkat közegnek egy ideje, ami ezt az azonosságot tartalommal elláthatná, és ami közegünk energiája közös használatával lenne összefüggésbe hozható és annak eredményeként felmutatható, nos, azt hiányolni vagyunk kénytelenek. A mai napig biztosan. Még akkor is, amikor nemzetközi – rendezettségeink közötti – együttműködéseink létéről és eredményeiről, ahogy régen említett tudásunk gömbjéről is, nem keveset áll módunkban felsorakoztatnunk. „Világtudatunk” vagy „közeg tudatunk” még nincs, pedig tudományunk és művészetünk kimondatlanul is ilyen alappal „gondolkodik” önmagáról.
143. Lehet, hogy a közös érdeket és a közegtudatot valamilyen olyan ügy „csempészhetné be” közénk, amelyről azonnal tudhatnánk, hogy érdekünket jeleníti meg, függetlenül egyén voltunktól és bármilyen rendezettségi elköteleződésünktől? A győzelem – az élet fenntartása és intenzív átélése – ilyennek látszik, ahogy a gyönyör győzelme is ehhez hasonlít, és egyén létünk önállósága kellékeit is egyformán érdekünkbe illeszthetőnek, azzal egyezőnek tartjuk. Döntéshozatalunk és választásunk szabadsága, ahogy véleményünk szabadsága is teljes kell, hogy legyen ahhoz, hogy magunkat szabadnak tarthassuk. Az egzisztenciális lehetőségeinkben mutatkozó igencsak méretes eltérések sok fejtörést okoztak már nekünk a megelőző időben, és ezt a különbözőséget máig nem tekinthetjük igazán megoldottnak és ez által lezárhatónak. A nélkülözés a döntést, a választást elferdítheti ahhoz képest, mint amilyen döntést és választást hoznánk ínség vagy más hátrány elszenvedése nélkül. Nem is csoda, hogy annyi évezrede gondolkodunk az igazságosságon, és a döntések tudományát is próbáljuk fejleszteni, hogy elégedettségünket a lehető legszélesebb körre kiterjeszthessük. Befolyástól mentesen szeretünk magunkról és dolgainkról gondolkodni, már amennyire ezt az aktuális lehetőségeink szerint megtehetjük. Vagy mindig „aktuális lehetőségeink” között vagyunk, amikor magunkra és sorsunk alakítására, mint saját feladatunkra gondolunk? Létezne olyan módszer, amely a hiányosságokat, a kedvezőtlen adottságokat, a hátrányokat és a kívülről érkező hatásokat egyformán zárja ki, mint befolyással bíró körülményeket, hogy képességünket birtokolhassuk, és a számunkra legkedvezőbb választásokra úgy gondoljunk, mint törekvéseink bekövetkező eredményére, amelynek egyetlen feltétele a magunk elképzelésének megléte és milyensége? Nincs semmi és senki, ami és aki szükséges lenne ahhoz, hogy megvalósuljon az általunk elképzelt esemény, amely minket vágyunk szerint juttat győzelemhez, annak tetszőlegesen választott alakját és sokaságát nyújtva? Bekövetkezhet ilyen vágyteljesítés bármikor is, és ráadásul akármelyikünk számára, ha kívánni tudunk, és erősen összpontosítunk a választásunkra, amely lehet személy vagy lehetnek személyek, és lehet dolog, amelyet birtokolhatunk, és képesség is lehet, amelyhez magunkat juttathatjuk? Szerintem ez így elérhetetlen és megvalósíthatatlan, ha fenntartjuk a korlátlanságot és a tetszőleges választást, figyelmen kívül hagyva meglévő adottságainkat. A képzelet segítségét igénybe vehetjük, csak akkor tudnunk jó, hogy a valóságtól messzire jutunk, és délibáb lesz az, amit megragadnunk sikerülhet, üres képzelgés. Illetve a nagyon is valós képzelet nagyon is valós játéka, egy képzett környezetben, a valóságot utánzó képi valótlanságban. Amelynek a léte szilárd, csak éppen a szórakoztatáson túl nem bír semmilyen jelentéssel és jelentőséggel. Kivéve a hitünket, és nem a vallásosság jövőt célzó gondolati szabadságára és ígéretére gondolok. A saját igényünkben leledző hitünket tartom olyannak, amely már most a rendelkezésünkre áll, és egyéni vonásainktól függetlenül, közös jellemzőkkel ellátottan. A szabad választásunk, amelyből a szabad döntéseink létrejöhetnek, semmitől és senkitől sem befolyásoltan áll a rendelkezésünkre, amikor magunknak egy lehetséges jövőt, ezen belül is egy választható személyt elképzelünk. A jövőt és a személyt is „magunkra szabottnak” érdemes gondolnunk, ami megjegyzés a befolyástól mentességet erősen megkérdőjelezhetőnek mutatja. Mintha azzal kellene kezdenünk a közös döntések lehetőségének ügyét, hogy magunkat ismerjük meg, és ennek az ismeretnek a birtokában elkezdünk kívánságot képzelni magunknak, tudván tudva, hogy a túlzásaink a megvalósításban nem fognak segíteni, ahogy az sem lesz jó, ha lemondunk valamiről vagy valakiről, amit és akit a magunkénak tudhatnánk, a megfelelő igyekezet és hozzáállás vállalásával. Már csak azt lenne jó belátnunk, hogy ez a tudatosság nem egy előzetesen elvégezhető penzum, aminek eredményét birtokolva a helyes, az érdekünknek legjobban megfelelő választásainkhoz és döntéseinkhez juthatunk.
144. A kettősség jegyében most a spontaneitásra, az abban rejlő kiszámíthatatlanságra ugorhatunk. Az ellentmondások is ezt sugallják, amiket lépten-nyomon látni véltünk, miután együttélésünket velük, egészen „barátságos viszonyunkkal” bezárólag elfogadtuk meglévőnek. Egy feltételezés ötlik szemünkbe, a maga buktatóival, amikre éppen az előbb utaltunk. Hogy tehetünk szert olyan képességre, amely nem a sajátunk? A válaszunk azonnal tudható: sehogy. Ugyanakkor a tervezésünk módszereként a képzeletről nem mondtunk le, és ez a tervező képzelet kívánságokat állít elénk, amelyekről azonnal tudhatjuk, vagy csak gondolhatjuk, hogy nem feltétlenül teljesíthetőek. Mint a képességeink, amelyeknek nem vagyunk per pillanat a birtokában. Akkor hogyan képzelhetünk magunknak olyan dolgokat, amelyeket elérni szeretnénk, vagy amelyeknek birtokába jutni áll a szándékunkban? Ez milyen alappal tűnhet úgy fel előttünk, mint megvalósulásra alkalmasnak mutatkozó előkép, és nem egyszerűen elvetendő hibás konstrukció, amelynek lehetetlen a valós léte? Most biztosan, és a belátható jövőben is, pusztán a megjelenéséhez használt eljárásunk nyilvánvaló megalapozatlanságára tekintettel. Vagy el kell vetnünk az ilyen jellegű, úgynevezett spontaneitásunkat, amelyről azonnal láthatónak kell tartanunk beválása lehetetlenségét? Ha példákat hozhatnánk fel, amelyek rávilágítanának az ilyen elképzelések létrejöttére, majd a feltételezésekből folyó következmények tényleges alakulására, és kimutatnák a folyamatban a kívánságtól az eredményig vezető út állomásait, akkor alkothatnánk véleményt magunknak a spontán kívánságaink várható sorsát illetően. Persze, a spontaneitás elég szabad lehetőségek tere ahhoz, hogy róla akár azt is feltételezni merhessük, hogy a kezdeti hibás kimeneteit egyre inkább beválást hozó jelenségek és materializált dolgok követhetik, ahogy erre már biztosan számos példát megemlíthetnénk. Nekünk a teendőinkről lenne jó információhoz jutnunk, ilyen kérdésekre válaszolva, mint pl.: „mi juttat a leggyorsabban olyan adatokhoz minket, amelyekből eldönthető, hogy a folyamatok alakulását mi fogja jellemezni?”, vagy: „milyen kérdések megválaszolására érdemes figyelnünk, amikor a ma még láthatatlan jelenségekről szeretnénk benyomást szerezni?” Aztán azt is kérdezhetnénk, hogy „kire lehet számítani abban, hogy megsejteni lesz képes a bekövetkező változást, és kik azok, akik aktívan tudhatják befolyásolni az ilyen változás vagy változások tényleges menetét?” Ezek után pedig kíváncsiak lehetünk arra is, hogy azok, akik számításba jöhetnek, mint jövőnk adatainak – jó közelítéssel számítható lehetséges tényeinek – előállítói vagy csak felfedezői, milyen módon közelítenek a valósághoz vagy annak egy szeletéhez, mint a már említett spontán kívánságaink és majdani megismerésünk tudatosságát biztosító modelljeink alkotói és forrásai? A képességeikre lennénk kíváncsiak, amint ez kiderülhetett ebből a fejtegetésből, éspedig a közeg érdekét szemünk előtt tartva. Hiszen a felsorolható példák pontosan ilyen kiindulásról szólnak, ahogy azt is megmutathatják, hogy a tudás gyarapodása vagy a művészet alkotásai sokasodása révén a spontaneitás – igaz, hogy nem előre számított módon, ahogy mi most vele bánni szándékozunk, de végül is kellő sikerességgel – hogyan juttatott hozzá minket kultúránk vagy civilizációnk ajándékaihoz, minden kiegyensúlyozatlanságával és ellentmondásosságával együtt. És az így láthatóvá váló módszert mi megismerni, kellően kielemezni és értékelni, majd továbbfejlesztve ismételni szeretnénk, ahogy azokat az egyéneket és rendezettségeket is szaporítanánk, akik az alkalmazására és fejlesztésére alkalmasnak mutatkoznak, majd pedig ilyennek bizonyulnak is. Lehet, hogy a létezés könyvében mi közegként is olvashatunk, ahogy eddig is olvastunk, csak azt a kíváncsiságunkat nem gyakoroltuk eddig, amely ennek az olvasásnak az eredményességét szerette volna nekünk megmutatni, a maga jellegzetességeivel és művelőinek megfelelő módszerbeli fogásaival? Ez a kutató figyelem közeg létünk újabb elemének tartható, és jelentőségét is észrevételezhetjük.
145. Tudjuk, hogy nincs „a létezés könyve”, ahogy azzal is tisztában vagyunk, hogy a létezés nagyon is valóságosan elsajátítható gyakorlat, és kiválóan elgondolható, és szabályszerűségeivel együtt pontosan megismerhető és felmondható elmélet – és kötelező törvény - számunkra. Ennek érdekében egy versenyt kell megnyernünk, és ezt még öntudatlanul, ösztöneinktől vagy génjeink programja által vezérelten vívjuk meg, amelynek - első győzelmünket köszönve - máris a közepébe csöppenünk. A soha véget nem érő tanulás eredőjeként előálló tudás és az azonnal kötelezővé lett és megkérdőjelezhetetlen gyakorlás lehetőségének birtokában, és nem többel rendelkezve. És akkor ennek a kettősségnek az ellentmondásos voltára térünk ki, még akkor is, ha előzetesen számos alkalom adódott, hogy az idő elsajátítása kérdésében megállapítsuk, hogy az csak közegként lehet elérhető célunk, ahogy a tudás gömbje is egy ilyen közeghez tartozó teljesítményként megjeleníthető, bármely időben is szóljunk róla, értékelve méretét és a valósággal való összevetésben megnyilvánuló teljességét. Amely teljesség az idő birtokba vételének kritériumaként került szóba korábbi említéseinél. Ha most az ellentmondásra nézünk, amely feltűnt az előző megjegyzésünknél – amikor a tanulás végtelen folyamatát és a gyakorlás azonnali biztonságát vetettük egybe -, akkor akár a törvényeink elvárását is emlékezetünkbe idézhetjük, mint erre a helyzetre nagyon sokban hasonlító, közeghez köthető követelményt. Mintha lemásoltuk volna közegként való létünk egyik jellemző sajátosságát, amikor a természetes közegként funkcionálásunk szerint alkottuk meg mesterséges közeg voltunk működésének egészen magasrendűnek tartható, a tudatosságot is működtetni képes követelményét. Ami adottságként kezdetben is a sajátunknak volt számítható, azt mi mintegy végső elvárásként emeltük magunk fölé, hogy neki megfelelve eleget tegyünk biztonságra vonatkozó igényünknek, és annak különösen, amiben minőségi lehetőségeink eléréséhez magunkat juttatni gondoltuk, valamilyen tökéletességet elérendő. A törvénynek való megfelelés, a szépség, a tisztaság, az igazságosság voltak ideáljaink, amely törekvésünkről szép számú társunk nyilatkozatával és produktumával rendelkezünk, példákként és bizonyítékokként. Életünknek jó ideje része ugyanis az, amelyről az előzőekben szóltunk, mint ellentmondásos kettősségéről közegünk létének. Ahogy az a bizonyos könyv is megíródott már általunk, amelyről azt kellett kijelentenünk, hogy nem létezik. Ezt a különös ellentmondást meg kell jelenítenünk: az „élet könyve” a tudás, amely szerint élünk, hogy élhessünk, míg a mi megírt könyvünk a törvény, amely szabályozza életünket, amelyet egymással szoros együttműködésben valósítunk meg. Az „élet könyvét” nem ismerjük, és az idő elsajátításával egy időben birtokolhatónak tartjuk, a véget nem érő tanulásunk eredményeként. A törvény könyve úgy van megírva, hogy soha sem készül el teljesen, miután az élet írja és íratja velünk, csak éppen az a követelménye adott és meghatározó a számunkra, és már azonnal és kikerülhetetlenül, hogy ismerjük és tudjuk és teljesítsük az elvárását, amikor döntést hozunk magunkról és közegünkről. Ahogy az élet gyakorlatát is azonnal birtokolnunk kell, amikortól a földi levegőt először magunkba szívhattuk. És mi a válaszunk erre a különleges ellentmondásra akkor, amikor a gyakorlat első feladatával szembesülünk, teljesen tudatlanul és képességeink többségét a kapott és lehetővé vált, következő élet idejére hagyva, mint elsajátítandó ismeretet? Az önbizalom és a vállalás sem meg nem kérdőjelezett, sem meg nem indokolt bátorsága. Amely válaszról a legcsekélyebb tudás birtokában sem lehetünk, természetesen. Amely helyzet azért megéri, hogy értékét és puszta létét is magunk elé idézzük, most, amikor már készek vagyunk – és egyúttal kényszerítve vagyunk - létünk tényeinek megismerésére, és arra is, hogy értéküket és jelentőségüket kellően érteni és megérteni tudhassuk. Hogy gyerekeinket szeretjük, azt eddig is tudtuk. Hogy tőlük is tanulhatunk, talán azt sem kell különösebben bizonygatnunk magunknak.
146. Ugye feltűnt önöknek az újabb kettősség, amely egyrészt a tudatosság csúcsát és a tapasztalatlanság hiányát, ráadásul teljes hiányát kapcsolja össze, és ebben a közös produktivitásban nem hagy kétségeket és ellentmondásokat, amelyeket pedig jócskán találhatnánk, ha az értékelésébe kezdenénk. Ez a megjegyzés erősítheti eddigi megállapításainkat, hiszen tárgyunktól nem tértünk el, amikor témáinkat vettük sorra, még akkor sem, ha közben az „élet könyve” volt az, amiről szólni bátorkodtunk. Azt, hogy ezek a kitérők mennyire tartoznak szorosan vett célunkhoz, azt eddig külön nem értékeltük. Megelégedtünk azzal, hogy kapcsolódó fogalmakkal találkoztunk az elemzések során, és ez megerősíteni lehetett képes minket abban, hogy ugyanott mozgunk, ahol korábban tettük ezt, amikor gondolatainkat futtattuk valamilyen felvetés mentén. Miután a tudatosításról jó ideje tudjuk, hogy az befejezhetetlen a közeg alkotója számára, és ezt úgy is fogalmazhatnánk, hogy a tudásgömb mérete megadhatatlan, ahogy arra is utalhatunk, hogy az idő elsajátítására csak a közeg lehet képes, azt követően nyugodtan kalandozhatunk a megállapításainkkal, azokat felállítva, majd kételyeinket velük szembe sorakoztatva, és a lehetséges válaszokat – az ellentmondások feloldását vagy elfogadását – megtalálva. Most egy korábbi felvetésünkre térnék vissza, engedelmükkel, amely szintén a közegszerűség témakörébe tartozik, szerintem. A megszakításra, mint közös eredményünkre utalnék, és ennek kapcsán vetném fel a mindenkori közeg egy-egy aktuális jelensége alakulásának meghatározottságát, mintegy törvényszerűnek tartható megjelenését és annak formáját és egyéb jellegzetességeit. Mondhatnám azt is, hogy beszéljünk magunkról, és ismerkedjünk meg a lehetőségeinkkel, egyúttal pedig a ránk váró eredményeinkkel, amelyeket együttműködésünk – csúnya szóval élve – „ki fog termelni” megfelelő időben, és – gyanúm szerint – máris elmondhatjuk, hogy az ilyen „kitermelésnek” már van is kézzel fogható eleme. Nem „ki fogjuk termelni” azt, amelyre mintegy kötelezettek vagyunk, abból az egyszerű tényből kifolyólag, hogy időnket együtt töltjük, és ennek során nem üres tétlenség az, amelyet végzünk kedvünkre és érdekünket érvényesítve, hanem már meg is tudjuk nevezni ezeket a „termékeit” együttműködésünknek, mint amelyek semmi másnak az eredményeként el nem könyvelhetőek, mint annak, hogy mi a beszélgetéseinkben módot adtunk magunknak a rájuk gondolásra, az elképzelésükre és a néven nevezésükre. Igen, tisztelt hölgyek és urak, helyünk és együttesünk kötelező velejárója, hogy a befolyásolatlan, azaz a szabad gondolkodás eljut azokhoz a jelenségekhez, amelyeket a hely mintegy eleve meghatároz, és a jelenlévők pedig magukban hordoznak, többnyire megnevezetlenül és tudatosítás nélkül, de szinte biztosan jutva el a jelenség felismeréséhez, értékeléséhez majd tudatosításához, és egyben nyilvánossá tételéhez is. Akár azt is feltételezhetőnek tarthatjuk ezek után, hogy a jelenség jellegétől függően a materializációja megjelenésére is számítanunk lehet, ahogy ezt a közeg története számtalan példában képes elénk tárni, és mint törvényszerű velejáróját közeg voltának, rá figyelmünket felhívni. Bólogató társaink gondolatát fontosnak vélve merem megkockáztatni a kijelentést, miszerint eddigi történetünk törvényszerűnek tartható, amennyiben a „hozott” érdeklődésünk és a meglévő adottságaink működtetésének ilyen alakja oda kellett, hogy vezessen, ahová eljutottunk, nevezetesen: problémáink megoldására hoztunk létre elképzeléseket, amelyek egészen konkrét alakúvá lettek, amikor a mesterséges intelligenciát felszólaló társunk volt bátor megnevezni. Segítőnként említettük, aki – vagy ami – képes velünk együtt modelleket alkotni és keresni, amikor ismereteink bővülését – tudás gömbünk tágulását – kell követnünk, hogy megőrizzük mindazt, amellyel rendelkezünk, és további lehetőségekhez jussunk, közös érdekünknek megfelelően, immár a rendezettségi, a bizonyos mértékben partikulárisnak tartható érdekek elfogadását, és a közös érdekkel való megfeleltethetőségüknek el- és megismerését követően.
147. Közegünk belülről fakadó – immanens – tulajdonságára hívnám fel a figyelmünket. Ez sajátos törvényszerűségként lép fel, és meglehetősen sok ténnyel lehet meglétét és hatását kimutatni és igazolni. Olyan ez, mintha David Hilbert elhíresült kijelentése válna általánosan érvényessé, kilépve a matematikai vonatkozásból. Mert a „tudnunk kell, és tudni fogjuk” állítást a közeg bármilyen alakban képes működtetni, és ez által meglétét és hatásos voltát bizonyítani. Valahogy úgy közelíthetnénk meg a jelenséget, hogy: ha valamilyen igényt vagy kívánságot támasztunk, mint elérendő célt a közeg számára, akkor – ennek a törvényszerűségnek az ismeretében – bátran és azonnal meg is adhatjuk rá a választ, valahogy így: „ezt az igényünket – kívánságunkat - előbb-utóbb teljesítjük”. Ha valamire érdemes emlékeznünk a felvetés kapcsán, akkor az a történetiség, a minőség mérceként szerepeltetése és a győzelemre való törekvés általános volta. Amely a párválasztás függetlenségében ölt alakot kezdettől fogva, hogy ezzel az energiáink használatát biztosítsa akkor is, amikor az érdekeinket megkülönböztetjük, esetleg – mint a mai időkben még történik – a közös érdekre való tekintet nélkül. Persze, az ellentmondásokra és a kettősségekre is utalhatunk, mint jelenlévőkre, és mint az igény vagy kívánság elérése során működtetett módszerbeli elemekre, amelyek viszonyáról és jelentőségéről érdemes lenne többet is mondanunk. Hogy a mi, a jelenlévőktől származtatható gondolatainkat hogyan és milyen késztetések szerint nevezhetjük olyannak, mint amely közeghez tartozónak számító igényt vagy kívánságot megfogalmazni alkalmas konstrukció egyúttal, azt akár kicsit tüzetesebben is szemügyre vehetnénk. Ugye hallják és tudják, hogy most arról beszélünk, hogy milyen is az aktuális közegünk, amikor „egyes szám első személyben” tudatosítja a vágyát, és ennek kapcsán fogalmaz meg igényt, kívánságot, elérendő célt önmagának. Mert mi vagyunk a közeg. Ami enyhe túlzás, illetve meglehetősen méretes túlzás, de amely kijelentést bármelyikünk nyugodtan vallhat a sajátjának. Egyes szám első személyben. A franciák nagy királya szavait parafrazeálva, miszerint „az állam én vagyok”. Ha Parmenidésznek igaza van, akkor ez az elképzelés nem puszta fantazmagória, együtt a közeg kívánsága, vágya teljesítésére vonatkozó megvalósulás valóságával. Legfeljebb ezt a hihetetlen ugrást, amit voltunk bátrak eléggé elhallgatni és róla nem szólni, ezt lenne jó valahogy létezőként, beteljesedőként, mondhatnám, hogy törvényszerűen eljövendőként láttatni. Ahogy a közegre hivatkozva ezt mintegy előre jelezni már bátor voltam. Számít az valamit a bizonyításban, hogy az ókoriak is hasonlóan vélekedtek a problémákra vonatkozó kérdések megfogalmazásakor, illetve a rájuk adható válaszokban való bizalmukat kijelentve? Hilbert előtt néhány ezer évvel! Mert az nem bizonyító erejű, ha az említett saját gondolataink, mint kívánságok és válaszra váró kérdések felsorolhatóak, és közülük találhatunk olyanokat, amelyekre már ma is képesek lehetünk megoldást felmutatni, vagy sejtetni annak – a megoldásnak – a közeli bekövetkeztét? Hogy a közös érdek, a teljes közeg érdeke megfogalmazásra került, ez azt is jelenti, hogy az igényünket vettük birtokba, miután tudatosítottuk azt, mint számunkra nélkülözhetetlent. Ez a vágyunk, a kívánságunk, az érdekünk és a célunk. Amelyet akkor érünk el, amikor a következményeit is megismertük, majd amikor vállaltuk ezeknek a következményeknek a ránk eső feladat részét, egyénként és közösségként – rendezettségként – egyszerre. Márpedig a közös érdek el- és megismeréséhez semmi másra nincs szükségünk, mint amit közülünk oly sokan már a magukénak vallanak, sajátos formájában, az igaz, de gyakorlatot is alakítva e köré a vallás köré. Ez pedig – ahogy azt korábban már voltunk bátrak megemlíteni – a másik ember létezésének tudomásul vétele, a saját önzésünk megtartásával, de elfogadva az ő érdekének a mi érdekünktől való eltérése tényét, miközben a közös érdekünkről alkotott közös tudás az, amit egymás iránt elsősorban képviselendőnek és érvényesítendőnek tartunk. Kölcsönösen.
148. Mindezek után játékra invitálom önöket. Gondolati játékra természetesen, amely az említett személyesség által vált lehetségessé. Amikor a „közeg én vagyok” kijelentés felmerült, mint valamennyiünk lehetséges önmeghatározása, közegben elfoglalt helyünk és helyzetünk alapján, amelynek a tartalma igazán fontos és érdekes számunkra, akkor ennek a kijelentésnek a megfordítására is módunk nyílt gondolni, valahogy úgy, hogy megfogalmazzuk: „közeg vagyok; ember közeg”. Illetve ezt nem „mi” jelentjük ki, hanem a közeg tudatosíthatja magának. Egyes szám első személyben. Az már nem biztos, hogy rajtunk, közeget alkotókon kívül van más, akinek ez bármit is jelenthet, és aki erről tudhat, és ezen a „kijelentésen” elgondolkodhat. Környezetünkre azért kíváncsian tekintünk, miközben a közeg a kijelentésével helyét határozza meg benne, a környezetében, tudva azt, hogy viszonya hozzá meglehetősen szoros és összetett. Mi több, akár „őt” is beleértheti személyes volta kereteibe, ahogy tudni véli léte általa való meghatározottságát. Ha pedig további kitekintésekre is merészkedik, akkor aztán meg sem áll „a világ végéig”, amely „világgal” magát azonosnak szívesen mondaná, mélyen hallgatva arról, hogy az élet formáit illetően már rendelkezik bizonyos elképzelésekkel, annak a tőle eltérő alapú, ugyanakkor lehetséges módjait feltételezve és elképzelve. Ez a játék akkor komoly – és akkor válik igazán kedvünkre valóvá -, ha a közeg a saját törvényét elfogadva tekint más közeg vagy közegek létezésének lehetőségére, és egy ilyen pozitív elképzelés esetén ezt a törvényt alkalmazza is az elé kerülő új közeghez fűződő viszonyában. Hogy mire számíthat, amikor formáját vagy alakját esetleg nem látja megismételve a társ közeg felismerésekor, az meglehetősen izgalmas kérdésnek tetszik. Azt a formát és alakot, amelyben a közös érdek „lappangva” van jelen, de azt a közeg a sajátjaként még csak elgondolni lehet képes, és ezért környezete azon tulajdonságához hasonlítható, amelyben a tágulás – a méretbeli növekedés - az, amely megállíthatatlan és egyúttal meghatározó. Mondjuk, elég meghökkenést váltana ki egy ehhez fogható társ közeg megjelenése, a „semmiből” bukkanva fel, miután a környezet, amelyet áttekinthetünk, mint jelenségek előfordulására alkalmas helyet, egyelőre az általunk ismert egyetlen közegé, és úgy tűnik, hogy a vele való azonossága ennek a közegnek más közeg formák előfordulására a következtetést nem igazán erősíti. Csak beképzeltnek nem lenne jó lennünk ezekkel a feltételezéseinkkel, mert tévedésünk esetén érne minket az igazán nagy meglepetés! Ami értelmet adhat az ilyen kalandozásnak, az a közegek viszonyának milyensége, azok után, hogy létüket feltételezni merészeltük. A kompatibilitásuk, az „egymás számára való alkalmasságuk” olyan kérdésnek tűnik, amelyet rögtön eldönthetőnek csakúgy tarthatunk, mint igazán soha meg nem válaszolhatónak, be nem láthatónak. Ha egyáltalán van csatorna, amely a kölcsönös felismerést lehetővé teheti! A játékban nincs előttünk akadálya annak, hogy „egymás szemébe nézzenek” az általunk ismert és feltételezett közegek. A „mostani állás” szerint vagy ebben a táguló mindenségben kell keresnünk társaságunkat, vagy egy másik mindenségre lenne jó ráakadnunk, amellyel annak közege azonos lehetne, tágulásával vagy azt nélkülözve. A mi táguló világunk közegei azért nem biztos, hogy hozzánk – illetve közegünkhöz – hasonlóan „tágulva” vannak jelen önmagukban és környezetünkben. Milyen jó is lenne erről a lehetőségről többet tudnunk! Mert egyelőre csak a gondolatunk áll rendelkezésünkre, amelyben magunk szerepelünk elsőként, és – mint ezúttal is – eljátszadozni van kedvünk és lehetőségünk a további jelenségek megismerésével, amelyek legalább olyan valós létezőként feltételezhetőek, mint amilyennek magunkat merjük ismerni. Hogy aztán az ilyen játékok mennyire vallomásosak nekünk, akik valahol tartunk önismeretünkkel, amellyel elégedettek vagy éppenséggel meg nem elégedettek lennénk, az már nem játékos kedvünk szerint való kérdés. Még a végén azt is megkérdezzük magunktól, hogy közegünk „férfias” vagy „nőies” közeg-e.
149. Engedelmükkel ez utóbbi kérdést feltenném még néhány alakban. Például így: mikor férfias és mikor nőies egy rendezettség? Aztán mit szólnak ahhoz a felvetéshez, amely egy közösség esetében próbál különbséget tenni annak jellegéről, és azt firtatja, hogy ez a jelleg inkább hasonlítható a nők jellemző magatartására vagy sajátosságaira, mint mutatna valamilyen vonást abból, amiről azt szoktuk mondani, hogy „ez férfiakra vall”? És a biológiai adottságokon túli jegyek terén mik azok, amelyek szerint egy nőt kell magunk elé képzelnünk, és mik jutnak eszünkbe egy embert látva és hallva, amikor róla azonnal férfi voltára fogunk következtetni, a nélkül, hogy előzetesen erről bármit is egyeztettünk volna egymás között? Amit ilyenkor gondolni fogunk az elénk állított vizsgálandóról, az azon fog múlni, hogy mennyire aktív a reprodukcióban elfoglalt helyét illetően, illetve ezt az aktivitását milyen mértékben képes megismételni az olyan feladataiban, amelyek már túl vannak a közvetlen reprodukción, és sokkal inkább annak fenntartására és sikerére lesznek vonatkoztathatóak? Mondjuk azért, mert az illető – szintén a biológiai példa követőjeként – az új generáció sikeressé válását is biztosítani igyekszik, és ennek során egészen magas szervezettséggel teljesíthető feladatok ellátására mutat beváltnak bizonyuló példákat utódainak, saját eredményeit is elérhetővé és értékelhetővé, majd felhasználhatóvá és meghaladhatóvá téve. Az egyéb – mások által elérhetővé vált - példák értékelését és kritikáját – tudatosítását – már természetesnek gondolva ezeket követően! Nagy kérdés, hogy szabad és illik-e ebbe a kérdésbe bevonni a gyönyört, mint jelenlévő elemet. Vagy azt, ami ebből a helyzetből jelentőséghez – értékhez – jut, mint gondolati tartalmi rész, amelyhez a képzelet kapcsolható, a maga semmihez sem fogható méreteivel. Lehetünk végtelenek egyáltalán, tudva azt, hogy jelenben tartózkodásunk valós ideje kimért, és ennek az elfogadhatatlan ténynek legalább annyira vagyunk békés viselői, mint amennyire harcos lázadók, amikor az időre sandítunk, és magunkban gyűjtjük a szükséges tudást ahhoz, hogy birtokát megszerezhessük? Vagy ez a játék éppen azért okoz annyi örömet nekünk, mert nemiségünk megélésekor szerepeink egy csapásra megajándékoznak minket a vágyott mértékkel: a mindenséggel? Mert a nő azonos ezzel a végtelenséggel, és a férfi megszerzi magának a lehetőséget, hogy benne helyet lelhessen! Nő az, akinek a végtelenség végtelen sok alakban érhető el - a férfi által? Férfi pedig az olyan, aki ezt a végtelenséget meghódítani képes, amikor az általa kiterjed, a létező legteljesebben, ahol aztán neki lehetősége van az újrakezdésre? És közben meg kell tagadniuk önmagukat, kölcsönösen és egyszerre! Ami tisztán biológia, és teljességgel kihagyhatatlan. Legfeljebb megemlítendő, hogy kettejük saját energiája és vonzalma mindezt megismételhetővé teszi, különösen akkor, ha a biológiai célt elérniük nem sikerült volna! Vagy ettől a céltól eleve elzárkóznának, kimondottan nőiségük és férfi voltuk kiteljesítésére hivatkozással (és a gyönyörben elérhető öröm ízét valamint áldásait megszerezni vágyva). Most akkor egy közösség hogyan érheti el a saját kiteljesedését egy másik által, kérdezhetnénk? Nem is szólva egy rendezettségről, amelynek mérete – a benne részvevők számossága szerint – majdhogynem meghatározhatatlan. Illetve akár pontosan megadható, csak éppen ezzel a számmal túl sok mindent nem tudunk kezdeni, amikor a közös jellegzetességüket kutatva akarjuk róluk kideríteni, hogy, pl. a sokféleségre tartanak inkább igényt, amikor kapcsolatot kezdenek egy hozzájuk mérhető rendezettséggel, vagy inkább azt szeretnék, ha a helyüket tudnák elérni a másik rendezettséggel való sajátos törődés révén. És akkor a több emberből álló szervezet gyönyöréről, mint jelenlévő lehetőségről, netán a biológiájukról, a szaporodásukat érintve, még egy gondolatot sem kockáztattunk meg. A teljes közeget illetően pedig igazán csak a tanácstalanságot élhetnénk át, amikor ezt a hajánál fogva előrángatott kérdést, hogy „férfi vagy nő?”, próbálnánk megválaszolni.
150. Nem is szólva az egalitárius érintettségéről a kérdésnek, amely implicite található benne: ki az irányító ebben a kettős egységben? Ami kérdést kibővítve aztán eljuthatunk a különbözőségeinkhez, amelyek pedig az egyenlőségünkhöz és az igazságossághoz röpítenek minket, néhány ezer év óta. Hogyan lehetséges, hogy az anyagi javak terén nincs közöttünk kiegyenlítettség, és miért engedjük, hogy a munkamegosztásban elérhető sikereinket valami eleve meghatározza, anélkül, hogy ebbe az elosztásba beleszólhatnánk, vagy komolyan képesek lehetnénk rajta kiigazításokat eszközölni, ha megállapítanánk, esetleg kellő tárgyilagossággal – igazságosan -, hogy szükséges a kompenzáció, a hátrányok mérséklése? Különösen pedig azok teljes megszüntetése. A reprodukciós szerepről már szóltunk, mint feladatról, amelyet éppen ez az említett változtatási igény állíthat elénk, és amelynek a teljesítéséhez beláthatatlan következmények kapcsolódnának, amint sejteni mertük. A jelen helyzetben a család, mint reprodukciós alakulat kap jelentőséget, és – amint tudjuk egy ideje – ennek egysége ma már az egyén. A nemmel rendelkező egyén, aki a nemét vagy hajlandó reprodukciós lehetőségnek tekinteni, vagy kihagyja ezt a meghatározottságát, és a szabadság lehetőségével élve dönt a kettős funkció szűkítéséről, és kiteljesedése megmaradt alakja lesz léte keretének hordozójává. A többes családdal elég sok típusában van módunk foglalkozni, és nem olyan nagy baj, ha a hetero kapcsolatra épülő családot választjuk, amikor ezt a nehéz kérdést vizsgálva gondolkodunk a válaszokon, mint az egyenjogúság vagy az igazságosság ügye. Amelyeknek a leágazásai – a közvetlen következményei – napi gonddá lehetnek egy-egy – vagy nagyon sok - valóban létező reprodukciós egység életében. A gondoskodás „állami” feladataira kell gondolnunk ugyanis, ahol a család fog szervezetként – államként – megjelenni vizslató szemeink előtt. Nyilvánvaló különbséggel az állam valós intézményeit és lényegi materializációit illetően, de a párhuzamok nem biztos, hogy „fülüknél fogva előrángatottak” lesznek. Mondjuk a szervezet demokratikussága a családban eleve kizárhatónak tekinthető. Az erőre gondolva el kell ismernünk, hogy ez ebben a közösségben is hat, legfeljebb a szabályait értelmezik sajátosan azok, akik részt kell, hogy vállaljanak a működtetésében. Aztán – ha már a szabályok szóba kerültek – a törvények és a végrehajtó hatalom is alakot vált itt – az államhoz képest -, és a bírói testülete sem lesz az állam bíróságához szigorúan hasonlítható. A generációk pártosodására csak feltételekkel számíthatunk, és az is kérdéses, hogy számukról miket tudunk nyugodt szívvel – azaz kellő megbízhatósággal – megállapítani. Az állam – és annak „húsa”, a társadalom – a családban nem készít magának korfát. Ahogy a generációi száma is ritkán éri el a négyet. Amelyre a társadalomban – az államban – azért akadhat példa. Amiben a család előtte jár a társadalmának – vagy bármely társadalomnak -, az a gazdaságossága és a működésében szükséges változások bevezetéséhez való hozzáállásának minősége. Nem a nehézségekre gondolok, jóllehet azok mindkét szerveződésben bőven előfordulhatnak. A megoldások milyensége az, amely példatárat képezhet, igaz, hogy itt is és ott is alapon. Csak a méretek alapján feltételezhetőnek vélem a család előnyét abban, hogy a belátástól a megoldásra vonatkozó döntésig majd ennek kivitelezéséig mennyi idő alatt és milyen módszerek bevetésével juthat el. Természetesen feltételezve, hogy valóban bekövetkezik az eredményes alkalmazkodás, amelyet a változás eleve célozni volt hivatott. Ha mégis találnánk a család életében olyan zökkenőket, mint amilyeneket – a hasonlat szerint - egy-egy társadalom – az adott időpillanatban nézve mindig egy-egy állam – is át kellett, hogy éljen, akkor el kell, hogy bizonytalanodjak a megrázkódtatás mértékéről mondható vélemények dolgában. Mert nincs garancia arra nézve, hogy ez a nagyon intelligens és nagyon kreatív szerveződés, a család, minden tagjának érdekét egyforma képviselettel lesz képes döntéseit meghozni, gondoskodását teljesítendő.
151. A gondoskodás arra késztet, hogy elmélyítsük ismeretségünket vele. Azok után különösen, hogy régtől tudjuk, hogy mi is „belőle” származunk. Igaz, nem a személytelen, a „tiszta” gondoskodás hozott létre minket, közeget alkotókat, hanem az anyai majd a szülői, de elvitathatatlan, hogy ezek a személyhez kötődő eljárások, amelyekben érzelmek bőségét kaptuk és élvezhettük, egymáshoz nagyon hasonló módokat követtek akkor, amikor mi lehettünk azok, akik kitüntetettjei, célszemélyei lehettünk. Közbevetőleg jegyezhetjük meg, hogy a reprodukciós egyensúly elérése esetén vajon milyen formákat fog kapni ez a kizárólagosság, amely a bennünket érő gondoskodás legjellemzőbb vonása, egészen az elkényeztetésig és a majomszeretetig? Amely megkülönböztetettség nélkül a közeg sem létezhet, a teljes közeg: egyén és közösség vagy közösség és egyén sorrendben, édes mindegy. Miután nem lehet róluk úgy gondolkodni, hogy valamelyikük említésekor ne rögtön a másik jusson az eszünkbe, mint már annyiszor ért minket ennek kényszerítő figyelmeztetése, elégedjünk most meg azzal, hogy az egyén esetét ismertnek tekintjük, és a közösség kivételezettségére felhozható példákat elképzelhetőeknek és létezőknek tartjuk. A gondoskodásra visszatérve pedig a folytonosság lesz az, amely eszünkbe jut, miután minden következményét a gondoskodásnak a folytonosságot célzónak, azt biztosítandónak kell, hogy értékeljük. Mintha az időre vonatkozó törekvésünk titka lenne ez a módszer, amely egyben győzelmünk kezdete is. Hiszen energiáról van szó, amely ezzel a sajátos eloszlással végzi munkáját, amely nem más, mint érdekünk érvényesítése. Az eloszlása olyan jellemző, amelyből hosszú távú hatása is eredeztethető. Amelynek igazi jelentőséggel bíró eleme, mint már tudjuk, a kivételezettség. Amikor a közeg győzni akar, akkor nem tesz mást, mint a gondoskodás energiáit használja a saját érdeke elérésére, a nélkül esetleg, hogy különösebben tudatosítania kellene az érdekeit magukat, a hozzájuk kapcsolható, immár artikulálható célok formájában. Hiszen „ezt szokta meg” akkor, amikor még csak azon munkálkodott, teljes őszinteségével és ösztönösségével, hogy szülői és az előtte járó generáció példáját kövesse, egyénként és közösségeivel összetartozóan. „Folytonosan” és folyamatosan működik a mi közegünk, amikor azonosul a környezetével, és élvezi a saját formáit, amelyek azért olyanok amilyenek, hogy legjobb lehetőségeinkhez jussunk: szabadon és szenvedélyesen. Amihez már hozzátehetjük, hogy kellő tudással és előrelátással. Felfigyelnünk a gondoskodásnak az említett folytonosságára illik. Amely sérülékenysége miatt érdemel kiemelt éberséget – mondhatnánk, hogy „gondoskodást” („gondoskodás a gondoskodás folytonosságáról”). Amely folytonosság inkább lenne kiegyenlítettség, ha ezt olyan könnyen elérhetnénk. Ugyanis amiről most beszélünk, amit most közelebbről is szeretnénk megismerni és felismerni, az kicsit a különbözőségeinket is magában foglalja. Nem mintha anyáink szeretete és féltése - gondoskodása – olyan nagyon sokféle lenne. Csak az „eszközök és kellékek”, amelyekkel megtöltik a minket érintő szeretetük áramát és sugárzását, amely így kiemelt „táplálékunkká” lesz, szinte egész felnőtté válásunk idejére, azok lesznek egymástól lényegesen különbözőek. Legalábbis bizonyos szempontok szerint tekintve összetételükre. Amely semmiben nem különbözik attól a különbségtől, amelyet a közeg alkotóiról elmondhatunk, megfelelő nézőpontokat használva minősítéseinknél. Szóval, anyáink nagyon egyformán lesznek „folytonosan” gondoskodóak velünk, és a közöttük – a gondoskodásuk között - megállapítható eltérések mérete semmivel sem lesz kisebb, mint az aktuális, az őket – és minket – hordozó közeg által éppen biztosított élet elérhető szintjei eltéréseinek mérete. Hogy aztán van-e annak jelentősége, hogy az anyák szeretete, amely legyen most független a tárgyi adottságoktól, miben fog eltérést mutatni, és ennek milyen következményeivel jó számolnunk a teljes közeg aktuális jelenségei alakulásánál, az bizony már elég összetett, és mostanában meglehetősen égető kérdés számunkra.
152. Ez a folytonos gondoskodás akár az egész közeg gyakorlatává is lehet. A közös érdek szerint szinte kézzelfogható távolságban vagyunk attól, hogy magunkról gondoskodjunk, „egy emberként” illetve egy közegként. A közös érdek folyamatos szerepeltetésének, emlegetésének és követésének hiánya már-már érthetetlennek tűnhet számunkra, azok után, hogy az anyáink gondoskodásáról megbizonyosodtunk, és azt is elfogadni látszunk, hogy Földünk, mint tágíthatatlan környezet egyszerre áll a rendelkezésünkre, és ugyanakkor szorul rá az ismereteink szerint megvalósuló fenntartásra, őrzésre, azaz a gondoskodásra. Időnként már a rekonstrukciós műveletekre is. És akkor a környezet megóvásának ennél sokkal fontosabb teendőit még nem is említettük. Mit szólnak a gazda szemlélethez, mint szükséges állásponthoz és módszerhez? Igen, pontosan arra gondolok, amire önök között sokan, ha jól értem a reakcióikat, amiket leolvashatónak tartok arcukról és egymás közötti megnyilvánulásaikból. Legyünk gazdája közegünknek, és ezzel együtt legyünk gazdája a szűkebb és a tágabb környezetünknek is! Még akkor is ezt a javaslatot tartom megfogalmazhatónak, ha feltételezem, hogy azonnal a teljesség jut eszükbe, amely kiterjesztést el szoktuk végezni egy-egy felmerülő ötlet vagy elképzelés kapcsán. Az idő teljességével elég régtől van kapcsolatunk, és ennek tudatában nem esik nehezünkre az említett hozzáállásunk tetszőlegesen tágan értett használata, annak minden velejárójával együtt. Hogy tudunk-e ilyen szemléletet és az ennek megfelelő gyakorlatot felemlíteni példaként közegünk valamely korábbi vagy mai alkotója révén, azt nem tartom kérdésesnek. Legfeljebb a „gazda volt” szintje az, amelyben eltérések mutatkozhatnak a megidézett előfordulásoknál. Ha ennek a hozzáállásnak a milyenségére lennénk kíváncsiak, mint ahogy azok vagyunk, természetesen, akkor már a szempontjainkat kezdhetjük egyeztetni, hogy elemzésünk megfelelhessen eddigi elvárásainknak. A gazda először is önmaga gazdája. Ebben megállapodhatunk. „Törvény szerint” rendelkezik tudással, és ennek megfelelően végez alkotó döntéshozatalt, amikor gondolataiba merül. Látását a mélység és a messzeség egyformán jellemzi, mondhatjuk, hogy „mértékektől függetlenül”. Ahogy azt a képzelete, mint gondolatai kimeríthetetlen forrása, lehetővé és kötelezővé is teszi számára. Amikor pedig ebbéli jelenlétét tudatosítja, akkor máris alkotója a közegnek: közösség és egyén, egy személyben. Ezt a kettősséget pedig igyekszik elrendezni a maga számára. Mivel mindkét alakjában közegszerű, ezért az idővel tart kapcsolatot, amikor gondoskodása feladatait kezdi számba venni. „Gazda voltát” ugyanis az idő irányítja, ha áttételesen, akkor is. Egyénként a tudás gömbje gyarapításában kell, hogy szerepet vállaljon, felismerve erre a saját lehetőségeit, és azokat maximális energiával megvalósítani törekedve. Nemmel rendelkező alkotóként pedig – mint „közösségi közeg” - a reprodukció közvetlen teljesítésére és az áttételes megvalósításra – a közeg fenntartására – kell, hogy a döntéseit meghozza. Azaz arra jó, ha figyelmét irányítja, ami aktuálisan szükséges a közeg jelene fenntartásához, kimondottan a jövőjére tekintve, az aktuálisan szükséges választások meghozatalánál. Mintha a szakmák művelői számára állítanánk fel követelményt a gazdaszerű hozzáállás teljesítéséhez, mondván: „légy először önmagad, és láss mélyre és messzire, amennyire csak tudsz, és felfedezéseidet vagy találmányaidat oszd is meg velünk, hogy tudásunk növekedését segíthesd, és materializálj, amennyire csak lehet, mellette pedig tedd példádat elérhetővé a közösség előtt, hogy megmérhessünk, és még inkább, hogy elért eredményeid használhatóságáról módunk legyen véleményt alkotnunk”. Ez a materializáció egyszerre tárgyi teremtés és mellette technológiai fejlesztés is, a bemutatás pedig a közegben való beépültség formája. És akkor mindezek költségéről és várható hasznáról még nem is szóltunk. Márpedig semmi nincs ma közegünkben, aminek pénzben kifejezhető értéke és egyúttal ára ne lenne. A gazda pedig mindig tudja, hogy „gazdasága” milyen szaldón is áll.
153. Sok a megbeszélnivalónk. Ismereteink a tudásról való elgondolkodásunkra biztatnak minket. Az eddigiek azt mondatják, vagy azt gondoltatják velünk, hogy itt is kettősséget lesz jó keresnünk. Túl az ismeret és a hiányzó ismeret – a nem tudás – párosán. Ha „jó” és „nem jó” tudás az, amit felfedezni vélünk, akkor már úgy is fogalmazhatunk, hogy „igaz” és „hamis” tudásra érdemes gondolnunk. Ezek szerint az már elfogadhatónak látszik, hogy lesz első esetünk, amelyben a tudás „használhatónak” fog bizonyulni, mint a megelőző tudások folytatója, továbbá a későbbi kutatások eredményei által is megerősíthető ismeret, amelyet esetleg technika vagy technológia is igazol, és amely materializációs eredményekkel párosulhat, a természetes környezet megkettőzését jelentő, mesterséges – általunk létrehozott, civilizációs terméknek bizonyult – környezet előállításához vezetve. Ahogy azok a pusztán elméleti megfogalmazások is ide sorolandóak, amelyek érvényességét és igaz voltát – a valóságra történő vonatkoztatásuk kellően bizonyított lehetőségét – elfogadtuk. A másik eset – valójában másik csoport vagy halmaz - lehetne az ismereteknek azon sokasága, amelyekre szívesen használunk megkülönböztető jelzőket, mint amilyen az okkult, a titokzatos vagy a hamis, az igazolatlan és a bizonyíthatatlan, vagy a nem kellően tisztázott. Ahogy az érvénytelent, a félrevezetőt, a manipulatívat is ilyen kötelező megkülönböztető minősítésnek lenne jó tudnunk. Az ellenőrzésünk során az ilyen megállapításokkal naponta találkozhatunk, és nem jelent nagy gondot, ha a saját felvetéseinkre adott válaszaink között akadunk olyanokra, amelyek ilyen értéktelennek és használhatatlannak fognak tűnni számunkra. Mert az említett minősítésekről azonnal arra kell gondolnunk, hogy azok sikerületlenséget, egyenesen kudarcot hordozóak, mert a legfontosabb követelményt nem képesek teljesíteni: a bizonyíthatóságét, a beválásét, az igazság meglétét. Tévedéseink gyarapodtak akkor, amikor időnket és energiánkat a keresésükre fordítottuk, és formába öntésükre vállalkozva abban a reményben jártunk el, hogy sikerült valamit megértenünk abból, amit korábban kérdésként keresni mertünk, és amely kérdést megoldani véltünk egy lehetséges válasszal. Hogy az ismeretek meglehetősen nagy tartományára gondoltunk akkor, amikor a hamisság és a tévedés zsákutcás „eredményeit” említeni nem voltunk restek, azt talán nem is kell tovább bizonygatnunk. Amire viszont feltétlenül érdemes utalnunk, az az igaznak bizonyulni képes ismereteknek egy olyan része, olyan tartománya, amely nem biztos, hogy az iskolai tanítás jelenében megjelenhet, ahogy az is előfordulhat, hogy minősítésük nem az irántuk érdeklődő szakemberek szempontjai szerint fog elkészülni, amikor ezeket az ismereteket, mint titkokat fogják birtoklóik a saját berkeikben tartani. Igen, a mi tudásunk gömbjének arról a részéről igyekszem gondolatokat ajánlani, amely tudás létezik is, és nem is. Mert vannak a közegben olyanok, akik ezt a tudást úgy birtokolják, hogy a szükséges ismereteket maguk szerezték meg, ahogy vannak olyanok is, akik nem az ismeretek megszerzésében érdekeltek. Ahogy nem a tudások ellenőrzésében van felelősségük, hanem a tudás materializációja folyamatát kell, hogy előre lássák, különös figyelemmel a megfelelő rendezettségeik egyéni vagy a közös érdeket el nem érő érdekeltségük lehetőségeit, az ismereteknek –a tudásnak – ezekre gyakorolható várható hatását mérlegelve, és jó előre számítva. Akik – és talán ez a legfontosabb az ilyen titkokra nézve – rendelkeznek kellő hatalommal, hogy a tudást titkosítsák, és ezt a titkosítást tetszőleges ideig fenntartsák. Ha a tudás hordozóira gondolunk, akkor a veszélyre érdemes figyelmeztetnünk, amely ilyen titkok körül leselkedhet azokra, akik puszta érdeklődésük miatt, továbbá elképzeléseik következetes, módszeres vizsgálata révén jutottak eredményeikhez, általuk nem feltétlenül ismert és tudatosított érdekeket érintve, vagy – rosszabb esetben, akaratlanul is – sértve. A történelmi példák az ilyen tudásokkal kapcsolatba kerülők számára meglehetős óvatosságot ajánlanak.
154. A közeg egyedi tulajdonságaira vessünk pillantást, miután elég sokszor láttuk már a maga valóságában. Majdnem kiszaladt a szánkon, hogy „hiszen egy masszáról beszélünk”, amely növekszik, mozog, állandó változásban van, és amelynek a mindenütt jelenvalósága az egyik leginkább jellemző vonása. És nem csak a számára elérhető hely elfoglalását, „belakását” kell, hogy értsük ez alatt a jelenvalóság alatt, hanem olyan birtoklást, amelyben a keretek anyagával való azonosulás nagyon mély és átható módon valósul meg, tekintet nélkül az érintett külső objektum adottságaira vagy váratlanul megmutatkozni képes érdekére. Mesebeli kására hasonlít közegünk, amely egyre csak ömlik a fazékból, hogy a rendelkezésére álló teret elfoglalja, annak minden meglévő tartozékával együtt. Hogy mire menne közegünk az olyan térrel, amely „üres”-nek lenne nevezhető, mert a szokásos anyagisággal rendelkező objektumok hiányoznak belőle, azt a Földet övező környezet mutathatja, amely bolygónkat néhány száz km-es sávban körbeveszi. Azt azért meg kell jegyeznünk, hogy a közeg - a „massza” – „fogódzója”, a Föld nélkül, nem biztos, hogy létezhetne. Vagy egy olyan bázist kellene találnia magának; amely bolygónkhoz hasonlóan áll készen szolgálni a közeg léte érdekében elengedhetetlen igények kielégítését. (A „fogódzó” helyett elég sok kifejezést találhatunk, amely a közeg függését jeleníti meg a helytől, amelyben idejét tölti, meglehetősen tartalmas múltjával, energiákkal ellátott jelenével, és életét biztosítani hivatott elképzelései megújításával. Amely felsorolásban jelene a meghatározó, a mindenkori jelene, amelyet akár tudatosíthat, és amelyet tudatosítás nélkül is megvalósít, azt kell, hogy mondjuk, hogy minden szempontot teljesíteni képes szenvedélyes lendülettel és önbizalommal.) Viszonyulása az, amely kiemeli a közeget a környezetéből. Ez a hozzáállás pedig megengedőnek mutatkozik. A türelmet is említhetnénk, mint jellemzőjét magatartásának, amikor a sokat emlegetett spontaneitással hoz döntést az éppen elé kerülő ügyben. Mindezt azok után mertük megfogalmazni, hogy a mesebeli kására utaltunk, amely ömlik, és ömlik a fazékból, és „mindent” meghódít, beborít és magáévá tesz. Az ilyen hódító hogyan gyakorol türelmet, és miben mutatkozhat meg bármilyen megengedő magatartása, amikor az útjába kerülőt ellepi, és egyben el is tünteti? Ad valamilyen új lehetőséget az általa meghódítottnak, hogy folytathassa létét, netán annak minden korábbi feltételét megtartva, vagy érintetlenül hagyva? Miközben bekebelezte, és szinte eltüntette a korábbi helyszínéről és körülményei közül, átalakítva esetleg egy sor sajátságát? Vagy inkább a kipusztult állatokra gondoljunk, amikor a mi ténykedésünk „eredményeire” gondolunk, mint amely közös felelősségünk letagadhatatlan vétke, és közegünk viszonyulásának is meghatározó bizonyítéka? Nyilvánvaló ellentmondásunk feloldására a tudatosításunk ad lehetőséget, amelyről éppen az előbb jelentettük ki, hogy nem mindig és nem feltétlenül megvalósuló szintje ismereteinknek. Igen, jól gondolják, hogy a lehetőség ebben az esetben már maga a tulajdonság megvalósulása: a közeg a megengedés, a türelem irányába halad, a kétségtelen hibák, az ellenkező hozzáállás, a nyilvánvaló hajlíthatatlan álláspontja és gyakorlata mellett és után is. Ennek alapján pedig kijelenthető a közegről, hogy önmaga felé is pontosan olyan megengedő és türelmes tud lenni, amilyen elfogadás jellemzi a környezetével, a számára külsőnek számító, őt körülvevő létezővel kapcsolatban. Amely állításunkat a fordított alakjában is érdemes megjegyeznünk: a közeg a számára létet biztosító környezettel is olyan elfogadó, belátó és megengedő, olyan türelmes, mint amilyen belátással képes fogadni saját érdekét, amely meglehet, hogy csak hosszabb idő elteltével, és sok keresés és kutatás után jelenik meg alkotói előtt, mint vállalható és még inkább, mint kívánatos álláspont és döntés. A közeg tudatosodásának útja hosszú út, és az említett szabályozás eléréséhez meglehet, hogy egyetlen – vagyis a két feltétel együttes létrejöttét jelentő – pillanattal juthatunk.
155. Ez a tudatosodás látványos folyamat. Ahogy a közeg maga is ilyen: látványos, érdekes, színes, ha belegondolunk. Még akkor is, ha elgondolásként tekintünk rá, azaz mint szellemi konstrukciót látjuk, közösségei és egyénei egységét elképzelve és elfogadva. Amiről – az egységről – szintén érdemes lehet kicsit elgondolkodnunk. Különösen akkor, ha bizonyos változatosságát láthatnánk meg ennek az egységben levésnek, nézése közben, és ezt a sokféleséget kellene elfogadtatnunk magunkkal olyannak, mint amely azonnal következik abból, hogy az egységet kezdjük el szemlélni, és magunkat arra készítettük fel, hogy figyelmünk erre irányuljon, eltekintve az egyéb sajátosságoktól. Visszatérve a tudatosodáshoz, talán jobban járunk, ha tudatosítást mondunk. Bár, semmi gondunk nem lesz azzal, hogy magunkat is a megismerendőhöz tartozónak soroljuk, és „okosodásunkat” tételezzük ilyen vagy olyan módon. Egyszer lehetségesnek tartva az önmagunkra tekintést, mintegy külső szemlélőként (tudatosítást végezve), máskor pedig elhallgatva az ismeretekkel végzett műveletekről szóló beszámolót, mintegy belső beszédben teljesítve a megismerés nehéz munkáját (tudatosodásban „tartózkodva”). A látványosnak mondott tudatosodás arra utalhat az elmondottak alapján, hogy a közeg szakaszosan „szólal meg” önmagáról, mint megismerése tárgyáról, az aktuálisan elért ismeretei megfogalmazásával, és folyamatosan „gyártja” magának győzelme és gyönyöre kellékeit, amelyeket nem feltétlenül tekint közös érdeke eléréséhez vezető lépcsőfokoknak, pedig ezek a „termékek” valójában az idő elsajátításához – mint közös érdekéhez – juttatják közelebb. Miközben alkalmasak arra is, hogy luxusát a kezébe adják: önmaga pillanatnyi képét, és egyúttal megmutassák neki az időhöz való viszonya – az idő elsajátítási szintje – mértékét. A közegnek ez a folyamatos „termelése” a civilizáció. Míg a szakaszos luxusa vagy tudatosodása a közeg kultúrája. Hogy mindkettőnek a megismerés az alapja, az nem igényel külön bizonyítást. A civilizációban a „termék” jelleg fog dominálni, a „kézzel foghatóság”, az anyagszerűség, míg a kultúra szellemi, gondolati jellegzetességeket fog össze, bizonyos időtartamot használva ezek egy időben létezéséhez, és indokot felmutatva együvé tartozásukhoz. A kultúra maga a luxus – a közeg önismerete –, és annak mértéke, amely kötődik is a civilizációs folyamathoz, és el is tér attól, miután az ismeretek gyűjtésében az ellentmondásokkal is számolnia kell. Hogyan is lehetne ez másként akkor, amikor két meghatározó rendezettsége szolgáltatja az energiáját, amelyből minden porcikája ered, akik gyönyörük különbözőségével tisztában vannak (vagy tisztában lehetnek)? Ez a kettősség többszörösnek tűnik, ha az egyének szerepére gondolunk a civilizációs és a kultúrát hordozó eredmények létrehozásában. Ahogy a kettősség bővülését jelentheti a közösségek és az egyének együttműködésének ténye, mind a civilizáció, mind a kultúra objektiválásában. Az igazán izgalmas kérdés nyilván a közeg érdeke felől közelíthető meg, vagyis tehető fel: civilizáltnak vagy inkább kulturáltnak kell lennünk, amikor az időt kívánjuk elsajátítani? Mintha azt kérdeznénk, hogy: „melyik rendezettségünk a fontosabb a közös érdek elérését tekintve?” Persze, ha korábbi válaszainkra gondolunk, akkor meg is nyugodhatunk. Hiszen „segítőink” a civilizáció útján könnyíthetik meg a közeg létét és jövőjét, míg a két, nemmel rendelkező rendezettség együttműködése (viszonya) – egymás iránt érzett vágya szenvedélyes és szabad gyakorlása mellett – kulturális előrelépés révén juthat kedvezőbb lehetőséghez. Lehetséges lenne, hogy az előzőekben érintett megengedő, türelmes hozzáállás a civilizációra és a kultúrára is vonatkoztatható? És a lehetőség abban nyilvánul meg, hogy bízik – önbizalommal eltelten – ismeretei szükséges bővülésében, rendületlen kitartással, és gyönyöre és reprodukciója ellátásában is képesnek tartja magát saját igényei teljesítésére, egymás tiszteletét és szabadságát, a közös ügyekben hozandó döntései függetlenségét természetesnek, egyben artikulálhatónak és konszenzushoz vezethetőnek tartva?
156. Mi más is lehetne a válaszunk a kérdéseinkre, mint az egyértelmű és többszörös igen. Amelynek a megértése és elfogadása nem lesz olyan nehéz, ha arra gondolunk, hogy a közeg én- vagy öntudata mindig egy közelítés csak a valóságban, és az időhöz való viszonya a mi elképzelésünk szerint létezhet, a tudást megmérve, és annak méretét az idő elsajátítására alkalmasnak találva – mintegy a befejezetlenségben, a határtalanságban. Amihez képest a mindenkori aktuális helyzetünk és időt elsajátításunk mindig elmaradott – hiányos – kell, hogy legyen. Csak éppen a lehetőséggel való „számolásunk”, bánásunk mondatja velünk a kérdéseinkre adható igeneket oly határozottan, miközben nyilvánvalóan és tisztán tudjuk – azaz tisztában vagyunk vele -, hogy a mindenkori kiválasztott időnk szerint civilizációnk mindig tart valahol, valamilyen mértéket magáénak vallhatóan, ahogy kultúránk is a megkezdett szakasza valamilyen szintjén tartózkodik a megfigyelés idején. És ezek a nem eléggé „teljes” eredményeink mégsem szolgáltatnak okot az elbizonytalanodásra és a válaszunk megkérdőjelezésére, miután mi a lehetségessel kell, hogy törődjünk, legyen szó bármely jelenségéről is a közegnek. Amely pontosan annak kifejeződése, hogy a közeg rendelkezik mindenkori valóságával, és a múltját is rögzítheti és elemezheti, miközben igazi jellemzője a jövője, amelyre vonatkozóan kíváncsisága mérhetetlen, és amelynek belátására a módszerei bővülésével vagy bővítésével képes lehet. Ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy a saját jellemzőjeként a lehetőséget, mint önmagában benne lévőt kell fellelnie és értékelnie. Módszerként is, ha arra sor kerül, mint ebben az esetben, amikor a türelmét, a megengedő hozzáállást emlegetjük sajátosságaként. És ezzel a türelemmel egy időben deklaráljuk a sokat használt kíváncsiságunk megmérhetetlenségét. A kettő együtt teszi lehetővé ugyanis sikerünket az időhöz fűződő viszonyunkban. Amely pontosan azt jelenti, hogy a türelem mellett, a megengedő hozzáállásunk mellett a kielégíthetetlen érdeklődésünk, mint lényegi sajátságunk, pontosan olyan fontos számunkra, mint az előbbiekben emlegetett megengedő és elfogadó, azaz türelmesnek mondott hozzáállásunk, mint közegünk belső, lényegi vonása. Lehet, hogy ez a kettősség azért nem lep meg minket, mert már annyi hasonlóval találkoztunk, amikor közegünkről gondolkodásunkat megfogalmaztuk és rögzítettük? Csak ez nehogy olyan határozatlansági törvénnyé legyen a közegről alkotott nézeteinkben, mint amit a fizikai valósággal kapcsolatban tudósunk meg kellett, hogy állapítson. A közeg nem anyagi részecske, hogy a mozgását (sebességét) vagy a helyzetét csak külön-külön ismerhessük, és az együttes – az általános érvényű - tudásra módunk ne legyen. Mintha azzal a ténnyel nem tudhatnánk mit kezdeni, hogy nő és férfi vagyunk, és ebbéli sajátosságunkból kiindulva a valóságról alkotható képünket csak megkettőződve lehetnénk képesek megalkotni. Vagy csak önmagunkról gondolkodva lenne szükség a kétféle tudásra, amelyeket aztán pontosíthatnánk, a kiindulási adatokkal megismertetve egymást és közös magunkat, és közös ismereteket vagy közösen használható ismereteket felhalmozva? Hiszen orvosi tudásunk ezt néhány ezer éve már gyakorolja, és micsoda eredményesen! A ginekológia és az andrológia külön orvosi szakterület lett mára. Netán egyénként és közösségként kellene a tudásainkat csoportosítani, hogy belőlük olyan alkalmazásokat teremthessünk, amelyek a megkülönböztetést előnnyel párosítják, amikor használatba vesszük ezeket az ismereteinket? És a rendezettségekről, a ki tudja milyen számú egyediségről még nem is szóltunk, ahogy a teljes közegre utaló szempontot sem említettük ilyen céllal, mint figyelembe veendőt az ismeretek szerzésénél és felhasználásánál. Szerintem azt jó észben tartanunk, hogy a lehetőségre kell figyelnünk, és az állhatatos kutatásunk mellett türelmesnek is kell lennünk; az ellenőrzésünket, az eredményeink vizsgálatát pedig egyetlen pillanatra sem adhatjuk fel, bármilyen válaszhoz – reményeink szerint valamilyen sikerhez – jutva, vagy magunkat ilyen hitben ringatva.
157. Egy XX. századi gondolkodó figyelmeztetett, hogy „fontos az is, amiről nem beszélünk”. Ezt egy magasra nőtt, szőke, szakállas férfi mondta, jól hallhatóan, anélkül, hogy felállt volna a helyéről. Bizony, erre jó emlékeznünk, és – mintegy ellentmondva az óvásnak – beszédünkbe illesztenünk – szólt rögtön előadónk válasza. Már csak a témát válasszuk ki, a „nem beszéltünk még róla” ügyét, mert abból is többel rendelkezhetünk – folytatta gondolataink közvetítője és koordinálója. A szakállas férfi ezúttal felállva beszélt, és azt mondta, hogy: Állandó győzelmi versenyünk mellett biztosan van olyan energiánk is, amely kevéssé szenvedélyes, vagy amely a feltöltődést biztosítja. Még azt is el tudom képzelni, hogy ez is állandó jellemzője közegünk létének. Előadónk biztató tekintetétől kísérve itt fejezte be a mondandóját. A felé fordulások, a kikerekedett szemek és az összehajló fejek szerint érdeklődést kiváltva. Jogosnak tartom a megjegyzését, így előadónk, és nem is térnék ki előle, miután megjegyzem, hogy az együttműködésünkről szólva egy, ehhez a témához nagyon közeli problémakört közelítettünk. A felvetés újdonsága az, hogy a versennyel állíthatjuk párba mostani elemzésünk tárgyát, annak mintegy ellentéteként, vagy komplementereként. Ha jó ideje – mondjuk százötven éve – tudunk nemiségünk megélésének fontosságáról, és gyönyörünk is részévé lett jólétünk kritériumainak, akkor nyugodtan megállapíthatjuk, hogy koncentráltságunk és készenlétünk mellett – és helyett! – sokkal korábban vagyunk aktív gyakorlói és elmélete ismerői azoknak a kapcsolatainknak, amelyek szintén energiáinkból táplálkoznak, ahogy megújulásunkban betöltött szerepük is nélkülözhetetlen napi létezésünkben. Ha a szenvedély révén odaadóaknak sikerül lennünk, akkor a szeretet az az energiánk és annak használata, amelyben az átadásunk gyakorlódik, kölcsönösséggel vagy egyoldalú formában. Közös a két viszonyulásunkban, vagy legalábbis közösnek látszik, a bizalom, amely révén a másik ember előtt nyitunk kaput magunkhoz, és amely során – és ez a kölcsönösség esete – élünk a kapott lehetőséggel, hogy a felajánlott intimitásba jussunk, és a másik által biztosított kitüntetettséget elérjük. A béke az, amelynek a meglátását, elképzelésének lehetőségét ezzel a leírással megkönnyíteni vélem. Ahogy a barátságnak, a honfitársi szeretetnek és a humanizmusnak is ez lehet a kezdete. Amelytől a krisztusi tanítás csak a mértéket tekintve jelent többet, hiszen abban a magunk másiknak történő teljes átadása lefegyverző, és amely az említett béke és közös tudat megteremtésének lehetőségét is jelentheti. Annak a közös tudatnak a létrejöttét és az átélését, amely generálissá lehet, ha kiterjedését az érintettek kivétel nélkül elfogadni és megvalósítani képesek. Megjegyzem, hogy ennek a teljességnek a lehetséges sérülései elgondolkodtattak már sokakat. És a megoldási javaslatuk a magunkba fordulás volt, a többszöri jelenlét – a reinkarnáció sokszorossága – minőségének bevezetésével, mint intéssel, amelytől a bizalom helyett a jóság általánosságát és hiánytalan létrejöttét remélhették, bár, aligha remélték. Az eltelt idő bizonyítékul szolgálhat, csak ilyen igazolási célunk nincs, amikor együtt gondolkodunk, és keressük a közös létünk jellemzőit és érdemes ismérveit. A szabadság jegyében, amelyet belső beszédünkre - gondolkodásunkra, egyéni kereteink szerint – és eszmecserénkre – amikor a belső hangokat egymás számára hallhatóvá tesszük – egyformán érvényesnek tartva juthatunk az újabb kérdéshez, miszerint: „milyen mértékben lehetünk szenvedélyesek egymásért és a versenyben egymással küzdve, és mennyire jó bizalommal közelítenünk egymáshoz, bármilyen helyzetben is legyen módunk az érintkezésre?” Szinte hallhatóvá tettük a régi kérdést, amellyel annyiszor elszórakoztattuk már magunkat, hogy „létezhet barátság nő és férfi között? Vagy a barátság csak az azonos neműek kapcsolatának formája?”, ahogy a megélt idő példázza előttünk. És olyan gondolatot meg sem fogalmaztunk magunknak, az előzőekkel szoros kapcsolatban, hogy: „mennyire bizalmasak egymással a generációk tagjai?”
158. A bizalom dolgában faggathatjuk a közösségeinket, vagy a rendezettségeinket is. Sőt! Magára a közegre is kíváncsiak lehetünk, amikor benne bizalmat látunk, de legalábbis ennek eredünk a nyomába. Hiszen a győzelem sürgető kényszere mellett, amelyet a közeget alkotók versenyeként láttunk, a bizalom valami újnak kell, hogy feltűnjön előttünk. A szeretetet juttatja eszünkbe, és valószínűleg nem véletlenül. Csak a szeretetet eddig egyének közötti megnyilvánulásként kezeltük, jóllehet a honfitársi szeretetet már megneveztük. Kérdés maradt azért, hogy az ilyen szeretet mennyire hatja át az együvé tartozókat, akik valamilyen sajátos szempont szerint magukat mindenki mástól megkülönböztetik. Például az egy helységben lakók közösségei, amelyek létszámban nagyon nagy változatosságot mutathatnak. Vagy egy területet a magukénak vallók, tájegységi adottságokat használva az önmeghatározásukhoz. Ahogy közigazgatási besorolás alapján is keletkeznek identitások, amelyek révén aztán viszonyulnunk lehet másokhoz, akik tőlünk eltérőnek gondolják magukat, kiválasztva a megfelelő meghatározási alapot. Hogy tartományok viszonyában lehet kettősség, ahogy helységek lakói is versenghetnek egymással, miközben ugyanahhoz a tájegységhez tartozóként időnként kifejezik egymás iránt érzett szimpátiájukat, szolidaritásukat és szeretetüket, az sok magyarázatot nem igényel. Nyelvi azonosságot szoktunk emlegetni, mint ebben a kérdésben döntő választási vonalat, és genetikai azonosságokat éppúgy magyarázatnak tekintünk, ahogy a történelem eseményeit. Amelyek szerint olyan véleményt alkothatunk magunknak a választ keresve, hogy nagy változatosság, nagyfokú sokféleség áll rendelkezésünkre a versengés és az egymás iránti bizalom ügye felmérésénél, ha rendezettségeket vizsgálunk meg, az ilyen kettősségre vonatkozó magatartásukban. Ahogy azt is megfogalmazhatjuk, hogy minden megállapításunk kellően bizonytalan kell, hogy legyen, mert a felsorolható igazolások nem könnyen osztályozhatóak, bármilyen szempontot is próbálunk használni a felosztásukhoz, a csoportosításukhoz. A mai napig létező folytonos változás, amely a közeg rendezettségeiben mutatja a versengésnek és a bizalomnak – az egymás felé kinyilvánított szeretetnek – a meglétét vagy kívánását, és viszonyuk állandó alakulását, elgondolkodtat minket. Mintha a béke, mint a bizalom vagy a szeretet méretbeli fölénye a rendezettségek életében, pontosan olyan jelentőséggel hatna, ahogy a verseny, és annak is egészen szélsőséges formája, a háború, a harc van jelen a közeg mindennapjaiban. Amikor gondolatainkat megfogalmazzuk, akkor ilyen kijelentések jöhetnek létre vagy mondatok hangozhatnak el beszédeinkben, mint: "egymást imádva küzdünk egymással, szenvedélyesen és kegyetlenül”. Vagy: „mindenünket odaadjuk a másiknak vagy azoknak, akit illetve akiket szeretünk, és kíméletlenül elbánunk vele vagy velük, minden olyan apró kis ügy miatt, amiről úgy gondoljuk, hogy indokolatlan fölényt biztosítana velünk szemben, amelyet nem engedhetünk meg még annak sem, akit magunknál is jobban képesek vagyunk szeretni.” És akkor elővehetjük a kérdést, amivel előző beszélgetésünket zártuk: „mennyire bizalmasak egymással a generációk tagjai?” Akik egy nyelvet beszélnek; a közös történetük eltérései szinte elhanyagolhatóak; feltehetően jól körülhatárolható a hely, ahol együtt élnek, és nagy valószínűséggel genetikai azonossággal is rendelkeznek, azaz egymás közeli hozzátartozóinak vallhatják magukat. Az iskolában felnőttek és leendő felnőttek beszélik meg azokat a kérdéseket, amelyek a kérdezőknek akár egészen újnak számíthatnak, míg a válaszolók kérdései a lehetséges kérdések olyan részét képezik, amelyekkel csak hosszas kísérletezés, módszeres gondolkodás, kimunkált módszerek alkalmazásával érdemes és lehet - eredmény reményében - foglalkozni. És az ilyen párbeszéd összehozhatja a generációk tagjait, bizalmat építve közöttük, akik – egyik oldalon - döntés előtt állnak: kit és mit szeressenek, és azokat, akik – néhány évvel korábban - ezeket a kérdéseket megválaszolták. Akkor most áttérhetünk a versengés mibenlétére?
159. Az élet, mint említettük, egy verseny megnyerésével kezdődik nekünk, közeget alkotóknak. Ez még egyéni siker, amely mellett a közös győzelmet feltétlenül meg kellene említenünk, és még inkább érdemes lenne megismernünk. Ahogy ezt még nem mondhatjuk el az ügyről, amely elénk ilyen formában kerül: „hogyan nyer versenyt egy közösség, amelyben az egyénei az alkotók, a tagok?”. Az időt és annak eseményeit meglátni képes távcsövünk vagy mikroszkópunk ugyanis még feltalálásra vár, jóllehet az elképzeléseink, amelyet a beszerzett, a feltártnak tartott tények alapján alkothatunk magunknak, sok mindent tesznek elénk meggondolásra, és ezek között akadnak kiindulásra is alkalmas felismerések vagy adatok. Csak a közösségről nem tudhatjuk, hogy létét mikortól lehet számítanunk, ahogy az sem biztos, hogy egyetlen közösség lenne az, amelyet látnunk kell az időben visszafelé haladva, mint eredetünk hordozóját. Milyen előrelépés lenne megismerésünkben, ha nyomára akadnánk fajunk kezdetének, akár egyetlen közösséget, akár több rendezettséget nevezhetnénk meg olyanként, mint akik mai közegünk ősei, kezdeményei, csírái. Azzal is szívesen elbajlódnánk, hogy az ilyen közösségeket mennyire tekinthetjük egységes közegnek, vagy inkább olyanként azonosíthatnánk őket, mint egymással kapcsolatban nem lévő kezdeményeit a majdani közegnek, amikor a fizikai kapcsolat lehetősége adottá vált számukra, és létüket együttesség, egy időben létezés kezdte jellemezni, elkezdett történetükkel – történelmükkel -, vagy az nélkül, egymástól még távol maradva, és ezért egymásról a minimális információval sem rendelkezve. A környezettel való versenyt elég hamar megnyerte közegünk, vagy annak kezdeti őse vagy ősei. Az erről szóló ismereteinket több tudomány is a sajátjaként kezelheti. Ami a győzelmi kényszert illeti, nos, annak kialakulása már inkább tarthat érdeklődésünkre igényt. Hiszen ez arról tudósít minket, hogy milyen indokkal kezdünk folyamatosan kutatni olyan tudások után, amelyek a napi szükségleteink biztosításához elengedhetetlen feltételek megteremtését messze meghaladják. Azaz miért törekszünk az abszolútra, amikor a meglévőt, a konkrétot is elég jól ismerhetjük, és nem csak egy megadható szintet állítva mércéjéül ennek a megismerésnek. A gondolkodásunkban van elrejtve a titka a kielégíthetetlenségünknek, amely a látásunkat elemezve képes egy folyamatot bevonni a megismerhetőség kereteibe, annak minden lehetséges felosztását elérhetővé téve számunkra? Az a győzelmünk valódi oka, hogy leképezzük a valóságot, és ez a képteremtésünk lehetővé teszi számunkra a valódi, a létező folyamat vagy objektum újrateremtését, de legalábbis annak közelítő megkettőzését? Vagy inkább azt lássuk „dolgaink” és állandó mozgásban lévő kíváncsiságunk okának, hogy gyönyörünk eleve nem nagy minket beleragadni a megunásba, és belénk táplált energiánk – anyánk és apánk révén – szinte kimeríthetetlen, amikor a szépre és a jóra vágyni tudunk, és szenvedélyünket követjük csupán ezzel a közös – hangsúlyozom, hogy közös – érdeklődéssel? Hiszen tudjuk, hogy egymást biztatásunk nem ismeretlen előttünk akkor sem, amikor pedig ádáz versenyben vagyunk, hogy előbb, hogy jobban, hogy teljesebben vagy sikeresebben oldjunk meg feladatokat, és jussunk ismeretekhez, vagy állítsunk egymás elé valamit, amiről elmondhatjuk, hogy „ezt mi készítettük. Tetszik nektek?” (Nem biztos, hogy az ilyen tetszést minden alkalommal keressük. Ahogy arról sem szólunk, amikor az eredményeinkkel nem érdemes másokat megismertetnünk, és hallgatunk arról is, ha nem vagyunk többek, mint csendes közreműködői egy kitűzött cél eléréséért megkezdett munkálkodásnak. Örömünkből mit sem von le jelenlétünk tudata, amelyben megvalósul közeghez tartozásunk élménye, amely minket eltölthet az elégedettség jóleső érzésével. Csak ilyenkor a helyünkről kell megfelelő módon belátással bírnunk, és részesedésünket elfogadni, amelyhez erőnk szerint juthattunk.) Mindennek pedig annyi a feltétele, hogy versenyünk egyetlen formáját, a harcot egymással, elfelejtsük. Ami megmarad, azt az idő úgyis kihívásnak fogja tekinteni.
160. A verseny különlegessége meglep minket. Ki gondolná, hogy olyan formában is létezik a mi versenyünk, amelyben a felek megkülönböztethetetlenek? És nem azért, mert azonosság lenne a megkülönböztetés akadálya, ami miatt nem tudhatjuk, hogy kik is mérkőznek egymással az elsőségért, a jobb teljesítményért, a nagyobb tetszésért. Az történik, hogy az idővel kelünk versenyre, és ez csupán csak annyit jelent, hogy önmagunkkal versenyzünk. És erre a versenyre nem mindig ébredünk rá, ahogy azt is mondhatnánk, hogy ennek a versenyzésünknek nem mindig vagyunk tudatában. Pedig a róla szóló jelzéseinket, már ami a tudatosságát illeti a versenyünknek és benne való részvételünknek, szomorú tények szokták a tudomásunkra hozni, és egyúttal a versenyforma létezését igazolni. A másik fél ebben a versenyben, mint említettük, az idő, és az idő helyett azt is mondhatnánk, hogy: a sorsunk. A napi beszédben erről a versenyről olyanokat szoktunk a magunk és a mások tudomására hozni, hogy „a biológiai óránk ketyeg”. Ezzel kapcsolatban teszünk nyilatkozatot, amikor ennek eljön az ideje, és mintegy sürgetőleg tekintünk az adott pillanatra, amelyben eszünkbe jut megállapítani, hogy „kevés a megmaradt időnk arra, hogy családot alapítsunk”. Pedig ennek a versenynek, amelyet az idővel vívunk, csak az egyik alakja a reprodukciónk sikerének elérése. További versenyt vállalunk, esetleg éppen a reprodukciós feladatok megfelelő ellátására törekedve, amikor egzisztenciális helyzetünket kívánjuk szintre juttatni, amely szintet, mint életkörülményeink anyagi feltételeit, magunk elé képzeljük, vágyainkat és lehetőségeinket téve egymás mellé, hogy egy reális igényt közelítve tervezzük jövőnket, ha csak úgynevezett „nagy vonalakban” is. A megismerés, ezen belül pedig a megértés luxusát lehet, hogy csak sejteni áll módunkban, különösen a közösségeinkben, a rendezettségeinkben elérhető szerepeink és pozícióink visszajelzéseit használva fel önképünk, ezen belül önértékelésünk alakításával. Márpedig az idővel való versenyünkben, amelyet tehát önmagunkkal vívunk, ez a legfontosabb ügyünk, amikor egyénként vagyunk közeg. Ahogy a közeg is az idővel küzd, bármennyire is tartja magát függetlennek az időtől, és már a jelenben éri el az olyannyira vágyott győzelmét, amikor „tudja”, hogy az ő ideje, az a bizonyos „növekvő idő”, mint lehetőség, ezt a győzelmet megragadhatóvá – birtokba vehetővé - teszi a számára, éspedig azonnal. Egyénként ez a verseny sorsot generál nekünk, elkerülhetetlenül. Ahogy a közeg – ami az egyén maga, és a közösség, ami ugyancsak a közeg – is sorsot „versenyez” önmagával, és – ahogy ezt a megelőző korok és a jelen kor szelleméről tudottak mutathatják – nem feltétlenül tudatosan. A közeg a közös érdek ismeretében juthat csak tudatossághoz, és ezt – egyelőre – csak közelíteni képes. Nagyon jól közelíteni, de „csak” közelíteni. Ami azt jelenti – sajnos -, hogy „még nem tud igazán róla, ahogy a tudatosítással ezt elérhetné”. És nem gondolok többre ezúttal sem, mint a tudatosítás lehetőségére, amely máris magát a tudatosítást jelentené. Bekerülne a közegbe a lehetőséggel a tudatosítás, és akkor már akár azt is mondhatnánk, hogy „a közeg felismerte a saját közös érdekét”. És akkor – az egyénről sem elfelejtkezve – a „sors-csinálás” helyzetébe kerülnénk, az elgondolásunkat, az elképzelésünket követve, és a lehetőséget tekintve a megvalósulás első tényének. Már csak arra lenne szüksége az egyénnek – és a közegnek -, hogy elgondolja ezt a sorsot, és az időt használja mutatóként, az elérendő céljait és azok változtatását is előre konstatálva. Amit tilos elhallgatnunk az ilyen fejtegetésben, amikor „sorskérdések” vannak terítéken, hogy kihívónk, az idő, oly megnyugtató és biztonságos ellenfelünk, „aki” értünk drukkol, amikor célunk felé törünk, erőinket megfeszítve. Azzal nyugtat minket, amink van, és amit tudhatunk, felhívva rá figyelmünket, hogy hiszen energiánk és szenvedélyünk győzelmünket eleve elrendelte már, és ezt nemes ellenfelünk pontosan tudja, és velünk együtt gyönyörködik bennünk, küzdőkben és törekvőkben: szeretni és elképzelni tudókban.
161. A csinálás azt juttatja eszünkbe, hogy mi a közünk a saját versenyünkhöz, miközben nyilvánvalóan apait-anyait beleadva tesszük a dolgunkat, akár egymással, akár az idővel mérkőzünk. Ráadásul az utóbbival való kapcsolatunkat véglegesen lerendezni is szeretnénk, ahogy ezt megtesszük akkor is, amikor pusztán képzetünk van erről az elsajátításról vagy győzelmünkről. Aztán a képzeletünkkel való viszonyunk is foglalkoztathat minket, bármennyire is szolgáltat számunkra kedvező eredményeket, a létünktől kezdődően egészen a szórakozásainkig, vagy a megismerés felülmúlhatatlan – eksztatikus - csúcsaiig. Hiszen csak a szabadságért küzdünk, a teljes szabadságunkért. A közeg szabadságáért, ha úgy tetszik, amely szabadságban az idő is velünk együtt örülhet(ne). Merthogy a győzelem netovábbja, azaz meghaladhatatlan és tovább már nem növelhető – tehát abszolút - szintje: a szabadság. Amely tartalmának is beláthatónak kellene lennie, elvárásainkat ismerve, bár a szabadságról érdemes tudni, hogy az attól az ami, hogy bármi bele tartozhat, amit kívánni tudunk magunknak – azt a bizonyos egyetlen szabályt követve, amit törvényalkotónk nekünk megtanított. A Néri Szent szabályának megfelelően eljárva („spernere mundum, spernere te ipsum, spernere te sperni”) firtatjuk a csinálás és a képzelet dolgát, és a szabadság az, ami felé tartunk. Ha komolyan vesszük a korábbi megállapításainkat, miszerint „a lehetőséggel akár elértnek is tarthatjuk kitűzött célunkat”, akkor egy ilyen mozzanatot lenne jó meglátnunk magunkban és aktivitásunkban. Amely éppúgy lehet mozgás, tevékenység, „csinálás”, ahogy elgondolás és elképzelés is. Szerintem ez a mozzanat a tudatosság tudatossága. Ez egyben annak deklarálása is, hogy egyek vagyunk önmagunkkal: a közeg vagyunk, itt és most. A mozzanat pedig, amelyről úgy nyilatkoztunk, mint „a tudatosság tudatossága”, annak ismerete és ezen ismeretnek az elfogadása, azaz a vele való azonosulásunk, hogy a transzcendenst – ahogy eddig is, legfeljebb nem ilyen explicite vállalva – magunk közelítjük, mindkét irányból. Erről a közelítésről pedig az a véleményünk, hogy eleve – ahogy többször tételeztük: a lehetősége által – megvalósíthatjuk. És amikor ezt a mozzanatot is a magunkénak tudjuk és valljuk, akkor elértük azt, amit magunkért megtehettünk: szabadok vagyunk. Ebben a szabadságban van is elutasítás, ugyanakkor nem feltétlenül ez az, amely megadja számunkra vágyott szabadságunkat. Amit elutasítunk, az a túlértékelése elhatározásunknak és cselekedeteinknek. Az említett önálló mozzanat viszont olyan kötelezettséget jelent, amelyben csak saját magunktól kell függenünk. Egyénként, közösségként, rendezettségként, közegként. Ez a jelen, az itt és most tudomásul vétele és állandó képviselete. A „hogyanról” pedig tudjuk, hogy a múlt ismeretében és a jövőt elképzelve adható meg. Mi több, a jövőt a mába – a jelenbe, az „itt és most”-ba – benne tudva műveljük, már azonnal. És akkor az is kimondhatóvá lesz előttünk, hogy mi vagyunk egyedüli alakítói ennek a jelennek, és a benne lévő jövőnknek. A kivívott szabadságunknak ez is része: szabadon alakítjuk jövőnket. Másképpen a szabadság teljessége szenvedne csorbát. Ha az evolúciónkra mutatás jutna most eszünkbe, és ez miért is ne következhetne be, mint tudásunk – ezáltal pedig szabadságunk – eleme és meghatározója, akkor elég arra a szabályra utalnunk, amely ugyan nem erről állapított meg ismeretet, de amely mögött felsejlik a tartalom. Az ego és a tudás viszonyáról megállapítottakra gondolok, és a mindenkori tudás méretének nagyságát vélem olyannak, amely kétségeinket eloszlathatja, és amely a szabályban benne van, ha kimondatlanul is. Az evolúció pedig éppen a tudás méretének tetszőlegességéből adódóan befolyásolhatatlan, amelynek igazi haszonélvezői mi egyének – rajtunk keresztül pedig a közösség és közeg – vagyunk. Amelyhez való viszonyunk – talán érthető következtetés szerint - az azonosság, amelyet a rendelkezésünkre álló, mintegy bennünk lévő spontaneitás, éspedig a szenvedély és a tetszés spontaneitása, azaz a választás – a párválasztás! – szabadsága tesz elérhetővé.
162. Maguk is megtapasztalták már a közeg tágulását? Amely akár az Univerzum tágulását is eszünkbe juttathatja. Vagy ez a növekedés eleve kizárt földi körülmények között, ahol minden távolság adott, és ahol két ember legnagyobb távolsága egymástól legfeljebb húszezer km lehet? Mert a fizikai fogalmak szerint ezeket a viszonyokat rögzíthetjük, ha fizikai mértékekben gondolkodunk. Miután tudjuk, hogy a közeg fizikai valóság, és egyúttal az általunk elgondolt vagy elképzelt szellemi konstrukciónk, amely a saját anyag voltához mintegy csatlakoztatható, ahogy tőle elszakíthatatlannak is tartható, máris nyitottá vált előttünk annak a lehetősége, hogy a közeget alkotók egymás közötti kapcsolata, amelyet szintén gondolatinak, szelleminek vagy tudatinak tarthatunk, olyan mértékekkel rendelkezhet, amelyeknek az állandóságáról, ahogy a tulajdonságairól is, egyelőre kevés biztos és rögzített megállapítással rendelkezünk. Beszéltünk már korszellemről, és megpróbáltuk az egyén és a közösség viszonyát látni egy adott időben, amikor az aktuális közeg tudata jellemzése megmutatja a közeget alkotók egyediségét, mégpedig a megismerés érdekében feltett kérdéseik és a rájuk adott válaszaik hasonlóságában. És ennek a szellemnek a sajátosságát véltük felfedezhetőnek akkor is, amikor közösségek választottak maguknak vezetőt, akit aztán eltérő mértékű hatalommal ruháztak fel azért, hogy érdekeiket artikulálja, és ezeknek az érdekeknek az érvényesítésében - a közeg közös érdekéhez közeli érdek képviseletével - szervezzen tömeges akciót vagy akciókat. Ha az ilyen témáink kimaradtak volna, és csak most történik első utalás a történelminek mondott eseményekre, és velük összefüggésben a tömeg-közösség és a vezető-egyén kapcsolatának említésére, akkor magunkat értük tetten, amint képünket, amelyet közegünkről alkotni igyekszünk, éppen „kikerekítjük”. Az ellentmondásosságot annyira nem tagadtuk, hogy azt a közeg egyik jellemző vonásának neveztük, és azon sem akadunk fenn, ha egy témát megidézni vélünk, amikor pedig most térünk ki rá először a beszélgetésünkben. Érvünk mindössze annyi, hogy a közeget alkotók távolságát szeretnénk magunk elé gondolni, amelyről bátrak voltunk megállapítani, hogy állandóan növekszik. Ha az egyének személyes szféráját, az intim körét létezőnek elfogadjuk, amelybe más egyént – személyt vagy közösséget – beengedni jogaink egyikének számít, nemzetközi egyezmények által elfogadottan, akkor semmi túlzó nincs az erről a belső körről szóló megállapításban, miszerint – mondjuk – ez a személyes zónánk folytonosan tágul, egyúttal pedig ennek fontossága és védelme is erősödik. Mintha arról szeretnénk valamit megtudni, hogy milyen ma a viszonyunk magunkhoz és embertársainkhoz, és a vizsgálat egyik első megfigyelése alapján úgy véljük láthatónak, hogy kicsit távolabb kerültünk magunktól és egymástól. Miután pedig magunktól sosem kerülhetünk távolabb, ha normál, vagyis egészséges egyént feltételezünk, ezért a felvetésünket alapos megfigyelésekkel érdemes követnünk, ha egyáltalán érdemesnek – és értelmesnek – tartjuk a róla való értékelés elvégzését. Érvként azért eszünkbe jut a neves emberismerő megállapítása arról, hogy kialakulhat az emberben vágy a saját elmúlására, és késztetés is indulhat arra, hogy ez a kívánság teljesüljön. Az egymás közötti távolság méretének alakulásáról tehát miért is ne tehetnénk észrevételeket, bár – gyanúnk szerint – itt nem elsősorban a személyes kör tágulását vagy védelmének erősödését láthatjuk változónak. Az okot kutatva, amely egy ilyen jelenség mögött lehet található, közegünk egyedszámának növekedését azonnal figyelembe kell vennünk. Sokasodásunk mi mást is idézhetne elő, mint arra vonatkozó igényünk fokozódását, hogy jövőnk biztonsága változatlan maradjon, és az erről szóló információk jelentősége ezért hihetetlen mértékben megnövekszik. Aminek közvetlen megjelenése lesz kételkedésünk és önállónak tartható kérdésfeltevéseink megszaporodása, egyben pedig egymás iránt táplált bizalmunk, egymás felé nyilvánított hitünk gyengülése. Jól járunk, ha az indulatainkat mostanság megtartjuk magunknak.
163. Első gondolatunk az elbizonytalanodásé volt a saját felvetésünkkel kapcsolatban, majd tettünk egy nyilatkozatot a bizalmunk, az egymásba vetett hitünk gyengüléséről. A kételkedésre is kitértünk, és azt az igényünket tartottuk fontosnak, amely a jövőnk biztosítását kívánta valamilyen módon elérni. Mintha a jelenünk egyedi vonását láttuk volna ebben, és a közeg létszámára – egyedszámára -, annak is a növekedésére mutattunk, mint kiváltó okra. Korábban tömeg-közösség és vezető-egyén párokat állítottunk egymás mellé, és megbízatásról, felhatalmazásról beszéltünk, és érdekek érvényesítéséről szóltunk. Azt már nem tisztáztuk, hogy az érdekek mennyire voltak általánosaknak tarthatóak, vagy mennyire maradtak meg egy meghatározott rendezettség képviselete formájában. A közeg közös érdekét éppen csak megemlítettük, mintegy feltételezve, hogy a vezetők által irányított, ezáltal pedig rendezett közösség – kvázi haddá szerveződött rendezettség – kész lehet ennek a közös érdeknek az ügyét is felvállalni akciójával. Az indulataink említése váratlannak tűnhet ezek után, hiszen a kételkedésünk vagy az egymás iránt nyilvánított bizalmunk és hitünk gyengülése nem kell, hogy indulatossá, esetleg türelmetlenné tegyen minket, amire fel kellene figyelnünk, és ami óvatosságunkat kiválthatná. A sokasodásunk és a jövő biztosításának ügye lehet az, mint említettük, amely ilyen negativisztikus megszólalásokra késztethetett minket. Félelmünk nem hangzott el, de mintha ez szólalt volna meg belőlünk, anélkül, hogy ezt tudatosítottuk, kellően értékeltük és nevén neveztük volna. Azt pedig elmulasztottuk, hogy együttműködésünk magasan szervezettségéről, az ezt demonstrálni alkalmas jelenségekről, a szintén tömeg-közösség érdeket megfogalmazó és képviselő szerveződésekről, mozgalmakról és szövetkezésekről tegyünk említést. Globalizálódásunkról is hallgattunk. Igaz, a közeg óriási különbségei említésétől is tartózkodtunk, pedig ezekből meglehetősen sokkal rendelkezünk. Lehet, hogy ez utóbbiak miatt fogalmaztunk úgy, hogy „tágul közegünk”? Lehetséges lenne, hogy nem az egyének személyes köre az, amely változik, mondjuk a védelme erősödésével, és az egymás iránt nyilvánított bizalom gyengülésével, hanem a közegben fellelhető minőségekben mutatkoznak olyan változások, amelyek a közeget alkotókat egymástól egyre távolabbra juttatják? Például az elérhető életminőség tekintetében, vagy az általuk működtetett termék előállító módszerek, a technika és a technológia fejlettségét nézve. Amelyről rögtön a tudatosságra ugorhatunk, amely az idővel folytatott verseny sikeres megvívásában lehet a közeget alkotók segítségére, illetve ennek hiányát szenvedhetik meg, együtt lehetséges győzelmeik mértékével és annak szintjével. Mindez pedig az információ elérésének hihetetlen lehetőségei mellett látszik valós jelenségként, egyáltalán nem csökkentve izgalmunkat, amely a látottakkal kapcsolatban bennünk ki kellett, hogy alakuljon. Athénban a város polgárai törvényeket alkottak maguknak, és eszükbe nem jutott, hogy nagyszámú társukról is úgy gondoskodjanak ezekkel a törvényekkel, mint egyenjogúakról. A rabszolgákkal uraik rendelkeztek, igaz, az említett törvények által szabályozottan. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata majdnem hetven éve mutat irányt a közegnek arról, hogy milyen módot, az életnek milyen minőségét érdemes magunkhoz méltónak tekintenünk. Mindezt jóval korábbról származtathatjuk, amikor megjelent a tudásunk arról, hogy mi, emberek, milyen értékekkel rendelkezünk, és milyen jogainkat gyakorolhatjuk, feltétel nélkül, pusztán születésünk, emberré levésünk – mi azt mondhatjuk, hogy közeghez tartozásunk – alapján. Lehet, hogy az akkori kornak ez volt a szelleme, ahogy a mi korunk szelleme az, hogy – tudva a szélsőséges különbözőségeinkről – egymást keressük, mintegy nyiladozó szemmel, kérdésekkel és bizonytalanságokkal, választ kereső tekintettel és oltalomért nyúló karral, tájékozódással és kielégítetlen bizonytalansággal, egyetlen gondunkat mormolva magánosan és szoros ölelkezéssel, kiáltva némán, hogy „mi lesz velünk?” Korunknak nem lenne szelleme?
164. Mire is való a korszellem? A történelmi korokat vegyük sorra, szellemeikkel? Vagy inkább a saját viszonyítási rendünk szerint nézzünk a megélt időinkre, amikor a közeg elsősorban önmagára tekintett, bármilyen módon és mértékben tette is azt, vagy talált magának egyensúlyt ahhoz, hogy az idővel való mérkőzését folytathassa? Mert hiszen mi tudni véljük, hogy nincs is más cél, amit követhetnénk, mint társává lenni az időnek, és a közeg ezt követte akkor is, amikor ennek – a célnak – a tudatosításával még nem akart, és nem is szándékozott megismerkedni. Szembe pedig különösen nem nézett ezzel a céllal, jóllehet vágya szinte azonnal megfogalmazódott az idővel folytatott versenye győzelméről, amikor generációit látni kényszerült, sorsuk kezdetétől a végéig. A győzelem akkor élet és halál kérdése volt, és a gyönyört, ahogy a szenvedélyt is, az erő vívhatta ki vagy érhette el, távol a tudatosítástól és annak lehetőségétől. A közeg alap rendezettségei viszonyát pedig ugyanez az erő határozta meg, miután ez biztosította magát az életet is. Törvényhez a közeg viszonylag korán jutott, és a gazdálkodás fortélyaival is hamar megismerkedett. A közösség-tömeg és az egyén jelentőségéről is meglehetősen régtől tudhatunk, és a nyílt, a kendőzetlen, az elsődleges verseny, mint általános formája a rendezettségek egymáshoz fűződő viszonyának, gyorsan vált elfogadottá, vagy csak egyszerűen kényszertől követendővé a rendezettségek között, és magának a közegnek is jellemző eseménye lett. A tudás, amely az elméletalkotást és a világkép felvázolását jelenti, és amely képes módszerrel szolgálni egy-egy időszak rendezettségei céljainak eredményes megvalósítását, azaz a közegben folyó verseny bonyolítását, jól követhető az eredményeiben, amelyek nagyon fontos alapját képezik a mai tudásunknak is. A gyönyör és a reprodukció közötti viszonyt tekintve mintha a kiegyenlítődést figyelhetnénk meg, ennek éles váltásokkal, ugrásokkal megvalósuló szakaszai nélkül, ám néhány fontos tényt, mozzanatot kiemelve, amelyek az egyensúly felé haladást mintegy szemléletesen elénk tárják. A nő rendezettség tagjai, mint a közeg nevezetes személyiségei, meglehetősen későn kezdenek névvel és adataikkal együtt ismertté válni a közeg egésze előtt, és máig nincs olyan jelentősége szervezeteiknek, mint amilyet létszámuk és közegben játszott szerepük jelentősége indokolna. Ahogy az itt elhangzott javaslatok egyike is ennek megváltoztatását tartotta jövőnk szabályozása, szervezése egyik szükséges, egyben pedig meghatározó lehetőségének és feltételének. Ezek után pedig, visszatérve a korok szelleméhez, a „köztes időket” érdemes minősítenünk, éspedig a szerint, ahogy abban a két alap rendezettség adott viszony kialakításáig jutott el, amely viszony, mint az energiáink forrása, és mint azt a kort meghatározó láthatatlan, szellemi kisugárzás – korszellem -, hogyan hozta magával a kor jelenségeit, szinte minden területét áthatva a közeg, ezen belül is a rendezettségek létének. Az általános áttekintés szerint, amelyben egyszer már az alap rendezettségek közötti egyensúly fokozatos kiegyenlítődéséről tettünk említést, az elsődleges versenyt felváltó új verseny-formák megjelenéséről is lehetővé válhat a képalkotás, egészen addig jutva el, ahol a kölcsönös fenyegetettség – a Teller-törvény megjelenésével egyidejűleg – az elsődleges versenyt, azaz a nyílt harcot kizárhatónak láttatja. Ezek a mutatók pedig mintha egymással komplementer módon viselkednének, felvetve a gyanúját annak, hogy az általunk javasolt szerveződési, önszabályozási változtatás kellő okkal hangzott el, amelynek megalapozottságát éppen ennek a két változásnak a szoros egymáshoz tartozása, egymástól függése bizonyíthatja. A „szépség harca” szellemétől indulva, a „szűz szolgálata” korán át, majd az „anya is szépség” időszakon átkelve juthatunk el addig a máig, amelyben az „egyenjogúság fénye” lehet az, amelyet elfogadhatunk, miután világosságától elkápráztatva szoktatjuk szemeinket a látáshoz. Lehet, hogy ez az említett korszellem hiány sem más, mint szemünk hirtelen vaksága, amelyet a káprázat okozhatott?
165. Mintha az utólagos névadás lenne a szokásunk, jobb híján, amikor összegyűjtjük egy-egy időszak képe megalkotásához a fellelhető darabkákat. Az eredmény pedig annál szemléletesebben mutat arra a körülményre, hogy sosem volt a kornak szelleme a közeg életében, hanem azt vagy azokat csak utólag „találtuk fel” magunknak, mint magyarázó elvet, amelybe aztán bele kellett képzelnünk és fel kellett sorolnunk – nem is alaptalanul – a jellemzőnek tartható eseményeket, az elért eredményeket, azaz az arra a korra jellemzőnek tartható adatokat. Az önkényességet, ha lett volna ilyen a megállapításunkban, hamar kijavította az ellenőrzés egyre fejlődő processzusa. Nem szeretjük az önkéntes nagyságokat tisztelni, és trónjuktól elég gyorsan szabadítjuk meg őket. Pedig csak annyit teszünk, hogy hagyjuk az elvet érvényesülni, miszerint „habent sua fata libelli”, csak kiterjesztőlegesen, valahogy így: minden műnek megvan a maga sorsa. Az a bizonyos szellem pedig úgy mutatja meg magát előttünk, hogy a megjelenéseit nem lehet nem észrevennünk, bármilyen alakban is kerüljenek azok elénk. Ilyenkor a „köztes idő” vonja magára a figyelmünket, kisebb jelentőséget hagyva a „belső idő” és a „növekvő idő” számára. Hiszen a kor inkább a közösség - a rendezettségek meghatározott részének - „tulajdona”, mint az egyéneké vagy az egész közegé. Ezért a kor szelleme is a meghatározó, a közeg aktuális létében aktívan szereplő rendezettségektől függ, ahol a korszellem munkálkodását nyomon követhetjük. (Ez az aktív szerep érintve volt a korábbi megbeszéléseinkben, amikor arról szóltunk, hogy a rendezettségek – közülük is az államok – nem egyformán hordozói az aktuális közeg jellemzőinek, ahogy abban sem egységesek, hogy az „abszolút közeg”, az elgondolt közeg sajátosságaiból milyen arányban hordoznak és valósítanak meg tartalmakat, attribútumokat. Az ilyen rendezettségeken múlhat a közös érdek ügye is, annak megfogalmazásától egészen az elfogadásáig, vagy az elfogadtatásáig. Amit most alkalmunk van megfogalmazni, az a „közeg szelleme”, amely kell, hogy tartalmazza a megelőző korszellemeket, és amely azonos kell, hogy legyen a jelen – ráadásul a mindenkori jelen – szellemével is. Mert ez a szellem nem lehet más, mint maga a közeg.) A felsorolható bizonyítékok – a korszellem létét igazoló tények - azért sem az egyénektől, sem az adott közegtől nem függetlenek. Csak az értékelésekben hajlunk afelé, hogy a tömeges előfordulást tekintsük jelentősnek, meghatározónak, és ennek hátterében rendezettséget lássunk, annak minden különlegességével, és együvé tartozásának egészen meglepő rendező alapjával. Amely elv annyit biztosan kell, hogy mutasson a számunkra, hogy a „köztes idő” szerint létrejött társulások – rendezettségek – érik el azokat a tudományos eredményeket, vagy hozzák létre azokat a művészeti alkotásokat, amelyeknek hasonlósága, és még inkább keletkezésük célja fogja a kapcsolatukat, a bennük fellelhető azonos törekvést megmutatni. Ha most valaki figyelmeztetne minket az energia fontosságára, amely minden cselekedetünk létrejöttét lehetővé teszi és feltételéül szolgál, és ennek az energiának a milyenségére utalva ajánlaná a vizsgálódás új irányaként az energia működéséről szóló elképzeléseink megalkotását, akkor bizony ellenkezés nélkül lennénk kénytelenek követni a tanácsát. Mert bármennyire is a valóságos adatokból kiindulva tekintenénk rá a korra, amelynek szellemét keressük és megtalálni törekszünk, tisztában vagyunk azzal, hogy két alap-rendezettségünk viszonya az, amely a látható, a kézzel fogható jelenségek, a tények létrejöttét egyszerre képes meghatározni, és irányukat is megfelelően megszabni. Legfeljebb azt szükséges elismernünk, hogy az elért tudatosság szintje szerint van mód a továbblépésre, vagyis az új eredmények és művek elérésére illetve megteremtésére. Amely kitétel a korszellemek összevetését szabályozza, rámutatva a fokozatosság, a növekedés tempója meghatározottságára, egyúttal pedig az említett szellemek között feltalálni vélt minőségi különbség lehetetlenségére. A nemek igyekezete ugyanis örök, amikor szenvedélyüknek élnek.
166. A történelmi korokat összehozhatnánk a megemlített korszellemekkel. A „szépség harca” a kultúrák kialakulásának és a kezdeti harcaiknak felelhet meg, megjegyezve, hogy a birodalmak kapcsolata még nem volt teljes. Szépnek tarthatjuk Babilon és Egyiptom ideáljait, ahogy tárgyi emlékeiket is, és a perzsák valamint a görögök civilizációja nyomai sem szólnak másról, mint a szépségről. Mózes utódai ezt az intenzív jelenlét magas minősége szépségévé fejlesztették, és Róma sem mondott le arról, hogy az erőt egyúttal szépnek is tarthassa. Keleten és a még ismeretlen Új Világban történtekről is vélekedhetünk így, talán kicsit erőltetve a szép jelentőségét. Jóllehet mindenütt találunk hordozót, aki – és ezt fontos hangsúlyozni, hogy „aki” – felfelé tekintett, hogy az akkori közeg „gravitációjáról” is bizonyságot tehessen. Indiában olyan mértékű volt a meghatározottság, ezen belül a széppel való rendelkezés kiváltsága, hogy az ottani, az akkori történetek külön bizonyítást nem is igényelnek. A szellem pedig mi más lehetett volna ezek után, mint az az erő, amely képes a szépség meghódítására, legyen az egyetlen nőben megtestesült, vagy egy birodalom létében megvalósítható illetve elérhető. És ennek a szellemnek, az erő szellemének az egyén és a közösségek egyformán alávetették magukat, sikereiket és tragikus pusztulásaikat méltósággal – hiszen mást úgysem tehettek – elviselve. A „szűz szolgálata” kettős értelemben kerülhet a következő idő meghatározásában elő, hiszen a férfi rendezettség erejének átalakulása be kellett, hogy következzen, azok után, hogy az erőről kiderült, hogy egyáltalán nem marad meg egyetlen alakjában. Az izmok mellé, elég hosszú előkészületek után, méltán emelkedett társnak a gondolat, amelynek jövőt vételező formája, a hit a szépség elérését is át kellett, hogy alakítsa. A két alap-rendezettség közeledése úgy kezdődött, hogy erről sem az egyik, sem a másik képviselőiben nem tudatosult a szenvedély mibenléte, ahogy a gyönyörről alkotott elképzelések terén sem jelentkeztek új megközelítések, és a verseny elsődleges alakja is megmaradt korábbi gyakorlatánál. Az egyének és a közösségek a változtatásra nem kényszerültek, sem a versenyt, annak formáját, sem a gyönyör elérésének lehetősége bővülését illetően, miután az alap-rendezettségek között a szenvedélyről, a reprodukcióról és a gyönyörről csak elvétve esett szó. A gondolat és a hit ügye nyitott újabb teret, megtartva az eddigi kapcsolódás szokásait a rendezettségek között, mindaddig, amíg az utazók beszámolóiból be nem került a vezető rendezettségek tudatába annak ismerete, hogy a hely, ahol léteznünk lehet, egészen a miénk. Az, hogy az „anya is szépség”, az már olyan előrelépésnek számított, amelynél jobb, ékesebb bizonyítéka nem is kell annak, hogy a közeg élete eseményei, materializációja a két alap-rendezettség közös ügye és közös sikere, amelyben az egyensúly megteremtődik, majdhogynem függetlenül attól, amit a verseny, annak is elsődleges formája elszenvedtet a közeg aktuális populációjával. Az energiák felszabadulásának korszelleme ekkorra annyira berendezkedett közöttünk, hogy fejlődéséről, kiteljesedéséről külön is illene szólnunk. Annak kimutatása lehetne itt fontos, hogy az egyensúly megjelenésével párhuzamosan az energiák szabadsága milyen hatalmas lépéseket volt képes generálni a gondolat működtetésében, tudatosságot és ismeretbővülést hozva el közegünknek. Hogy az „egyenjogúság fénye” mikor vezet el a közös érdek deklarálásához és elfogadásához, az nagyban függ az intézményesülés sebességétől. Az egyenjogúság törvényi alapjai után ugyanis jöhet az intézmények létrejöttének időszaka, amelyet legjobb lenne megelőznie az egyenjogúság sikereinek, hogy ezek erősítsék és gyarapítsák a vele élők – az egyenjogúság gyakorlóinak – elszántságát és számát. Intézményekre ugyanis sokkal inkább a közös érdeknek lenne szüksége, és az önkéntességben is itt kelne el leginkább a hívek számának és sikereinek növekedése. A szellem pedig a „szellem szelleme”, amelyből segítőnk- vagy segítőink - „léphetne – vagy léphetnének – elő”, ahogy azt kiérdemeltük.
167. További megbeszélésünk érdekében a közeget állíthatnánk ismét vizsgálódásunk középpontjába, abban az értelemben, hogy alkotóit csak azt követően vesszük szemügyre, hogy előtte a közegről tettünk megállapítást, a választott témában és a megfelelő szempont felől vizsgálódva. Ennek az lehet az indoka, hogy megbeszélésünk jelen szakaszában bizonyos álláspontra jutottnak véljük magunkat, és ez a közeg számára már hordoz bizonyos lehetőséget jövőjét illetően. A „segítők” bekapcsolódására gondolok, és ilyen lehetőségnek tekintem a nő rendezettség szerepének megnövekedését is a közeg élet irányításában. Azzal szeretném, ha tisztában lennénk, hogy egyetlen konkrét eredményről sem adhatunk számot magunknak, amely ezekben az ügyekben előrelépést jelenítene meg. A mesterséges intelligencia létrejötte egyelőre csupán elképzelés, amelyről mint kívánságról beszélhetünk, és semmiképpen nem a közeli jövő általános érdeklődést kiváltó eredményéről. A róla szóló megnyilatkozások alapján „felhő” jellegűnek kell, hogy elképzeljük, amely megfelelően mutatja a létrejöttéhez szükséges energia és a működését bonyolító hordozó kapacitás méretének – ahogy teljesítményének is – jelenlegi kiszámíthatatlanságát. És ez a kedvezőtlennek tűnő helyzet akadályt nem jelent számunkra, amikor a közeg további sajátosságairól, és velük összefüggésben a jövőjét alakítani képes teendőkről elgondolkodunk. A nő rendezettség szerepének alakulása, vagyis az egyenjogúság kiteljesedésének további történései dolgában határozottságunk, ismereteink biztonsága semmivel sem nagyobb, mint az előbb említett témában, „segítőink” lehetséges működésének kezdeti idejét beláthatóan megadni. Hogy a következmények milyenek lehetnek, ha sikerülne ezeket a független szereplőket és fórumokat bekapcsolnunk versenyünk szabályozásába, ahogy ezt a segítők és a nők szervezete szerepéről voltunk bátrak jelezni, az megérné a további értékelést. Feltéve, hogy rendelkezhetnénk ennek a bekapcsolódásnak a feltételeire vonatkozó számításokkal, amelyekhez a szükséges lépésekről és azok bekövetkező funkcióiról is lennének birtokunkban ellenőrzött eredményeink. Az elképzeléseinket, természetesen, semmi sem akadályozza, ha az említett témák kifejtésében használjuk fel azokat. Ahogy, és ezért szóltunk arról, hogy helyzetünkben mik jellemzik fejtegetéseinket, arról is polemizálhatunk, hogy milyen egyéb teendők várhatóak a közegben, amelyek mindenképpen ellátandó feladatot fognak adni nekünk, tulajdonképpen teljesen függetlenül az említett előző két ügy alakulásától. Győzelmi szokásunk és versenyünk folytatódik, és ezt sem a közös érdek felismerésének mértéke vagy hiánya, sem a szabályozottsága vagy kaotikussága nem tudja mozgásában befolyásolni. A jelenlegi működési feltételek ugyanis olyan keretet jelentenek a verseny további bonyolításában, hogy a szabályozást biztosító fórumok megléte vagy hiánya nem jelenti akadályát a verseny folytatásának. És mindennek egyetlen oka Teller-törvényének megléte, amelyről akkor is tudnak a rendezettségek – különösen pedig az államok -, ha a törvényt magát ezen a néven nem is ismerik. Ezért lehetünk nyugodtak akkor, amikor „isten csinálásunk” és a magunk „megváltoztatásának” ügye csak kevéssé foglalkoztat minket, és helyette éljük a magunk határtalan lehetőségét, szenvedélyünk mértékén mit sem változtatva. Szerencsére erről már akkor szólhattunk, amikor még fel sem sejlett előttünk elhatározásunk lehetősége, csak meglévő energiáinkra figyelve kívántuk a folytatás lehetőségeit belátni. És ez volt spontaneitásunk, amelyről természetes kiválasztásunkként szóltunk. Talán azt azért sikerült el- és felismernünk róla, hogy nagyon is mesterséges kiválasztásnak kell számítania, amennyiben az élethez való viszonyulás dolgában nem feltétlenül az elsődleges, az élők más formáinál szokásos módon valósul meg közöttünk. Azt azért el kell ismernünk, hogy ennek az új formájú kiválasztódásnak a természetes kiválasztódással való összevetését, megegyezéseik és eltéréseik vizsgálatát nem végeztük el eddig. Tekintsünk érdeklődéssel erre az egyedi lehetőségre és feladatra.
168. A verseny, a kiválasztódás dolgában – és spontaneitásról is beszélhetünk – egy körülményt érdemes megemlíteni. Nem mintha a tudásgömb alakjáról, sajátos formájáról szeretnénk benyomást szerezni, mert elégedetlenek lennénk azzal a lehetőséggel, hogy bizonyos szabálytalanságok előfordulhatnak nála, a „tökéletes gömb alak”-hoz képest. (Ez csupán a tudás fejlettsége kiegyenlítettségében lenne megállapítható, definíció szerint.) Ugye nyilvánvaló, hogy itt a tudatosság eltérő méreteiről, vagy – ha tetszik – a tudományok módszereinek és a maguk számára kialakított modelljeiknek az összehasonlításban megmutatkozó különbözőségéről beszélhetünk. Amikor mindezt „közeg alapon” tesszük, akkor a „kiválasztódás parancsa” rögtön eszünkbe jut. Ez a „direktíva” semmit sem bíz a véletlenre, illetve azt követeli meg mindentől – már az élők esetében, hiszen az élettelenek kiválasztódását még nem próbáltuk meg értelmezni sem -, hogy tisztázzák maguk között az erősorrendet, amely szerint aztán már „nyugodtan” versenyezhetnek az életben maradásukért. Amely követelmény irányt generál számunkra akkor is, amikor a – látszólagosan – legsemlegesebb módon állunk hozzá a teendőinkhez, mint példának okáért a mesterséges kiválasztódást helyezve előtérbe. Amely mód „semlegessége” az időtlenség – illetve az idő azonnali elsajátításának – formájaként akkor lesz elérhetővé, ha versenyünk legádázabb alakja közben is otthonosnak fogjuk tekinteni létünk mutatóit, amelyeket, persze, mi teremtünk meg ebben a formájában magunknak. Az említett elvárást legjobb ismernünk, és még jobb a neki megfelelésről gondoskodnunk, tudva következetességéről, szigorúságáról, amelynek semmilyen más indoka nincs, mint érdekünk szolgálata. Csak ezt éppen egy ilyen „érted haragszom”- hoz hasonló alakban teszi, és ráadásul megvesztegethetetlenül. Az ilyen igényesség nem jelent újdonságot előttünk, annak ellenére sem, hogy mi a javítást, a korrekciót, az újrakezdést is ismerjük, a hiba, a tévedés, az elfogadhatatlanság sokféle előfordulásáról adva – elsősorban önmagunknak szóló – tanúbizonyságot. Amit érdemes tudnunk, az az alkalmazás profizmusa, és az említett totalitás jelenléte, amelynek az intenzív jelenlétben is jut szerep. Ám igazán a tudatosság kiválasztódása az, amely érdekében érdemes követnünk az elénk állított mércét. Még akkor is, ha ennek fájdalmas következményei lehetnek a tudatosság területei munkálásában. Még szerencse, hogy a szépség – és „testvérei” – jó ideje békét példáznak előttünk, és a lemondást is úgy ajánlják, hogy veszteségre gondolnunk sem kell. Mert bizony a tudatosság dolgában is érvényesül az említett sorrend követelménye, és nincs okunk ezt vitatni. Illetve a vitánk, a tiltakozásunk annyira árulkodna rólunk, valamilyen felfogást és gyakorlatot vallókról és követőkről, hogy a lelepleződés kellemetlenségével szinte mérhetetlen terhet vennénk vállunkra. Ahogy, és ezt részvéttel tesszük hozzá, egyéneink közül vannak, akik ettől sem riadnak vissza, és még csak nem is azért, hogy bármit elrontsanak, vagy bárkit megkurtítsanak vagy megsértsenek, hanem „csak” keresve a maguk magyarázatát tapasztalataikra, és az azokból összeállított véleményükre, amelyben sajátos látásmódjuk és jelenlétük egyedi keretei megjeleníthetőek, és otthonosságukat elérni segíthetik. Legalábbis vágyukban, az igazságosság minimumára, az egyenlő egyéni emberi jogokra hivatkozással. És közben ez a kiemelt tudatosság olyan általánosnak, egyúttal annyira egyszerűnek, mondhatni banálisnak tűnhet a szemünkben, csupán hétköznapi előfordulásai számát, ahogy a benne érintettek tömegét tekintve. Pedig jelentőségéről, ahogy igencsak tartalmas voltáról, egyúttal pedig megismerése és „használata” figyelmet, türelmet, módszerességet és alaposságot igénylő voltáról lehetnek benyomásaink. Gondoljanak csak bele: amiről most beszélünk, az a tudatosságunk kiválasztott ügye, amelynél fontosabbal nem rendelkezünk. Olyan tudás, amelyhez nincs más fogható, amikor magunkat, a saját érdekünket, a létünk biztonságát kívánjuk megismerni és megóvni. És erre kihívó őrzőnk – az idő – is figyelmeztet!
169. Mitől féltek a görög istenek? Féltek egyáltalán valamitől? A fáma szerint férfi és nő egymást választása volt az, amitől tartottak, mint befolyásolhatatlan, számukra egyszer s mindenkorra tiszteletben tartandó emberi magatartástól, amely hatalmukat is veszélyeztethette. Nem mintha képtelenek lettek volna megoldani az esetleges gondjukat, amely emberektől fenyegette volna őket, a halhatatlanokat. Hacsak nem a minőséggel gyűlt meg a bajuk, amely egy ilyen közös döntést hozó emberpár sajátjává lett, és akár versenyre kelhetett az ő isten voltuk méreteivel. Mert, ugye, kétségünk sincs a felől, hogy egy ilyen választás nem kevesebb és nem több mint a közeg létét biztosító esemény. És messze túl a reprodukció feladata ellátásán, jóllehet az már eleve a – közeg – halhatatlanságának biztosítéka, és akkor arról még szót sem ejtettünk, hogy milyen szellemi „objektum” létrejöttét jelenti. Mert egy ilyen választás magában hordozza az „agyak összekapcsolása” lehetőségét, mi több: ez maga az összekapcsolás legelső és egyben legmagasabb formája! Az előző kitételt ezzel a megállapításunkkal akár bizonyítottnak is vehetjük, elfogadva, hogy az összekapcsolódás bizonyítását elvégezzük. Ennek érdekében szükségünk van annak belátására, hogy az összekapcsolódás önmagában nem jelent feltétlenül párválasztást, az eltérő nemű egyének egymást választására gondolva kizárólagosan. Az összekapcsolódás közös üggyel kell, hogy rendelkezzen, amely szerepeket oszt a társulóknak, és ezen közben viszonyaikról külön nem rendelkezik. Hogy a hierarchikus formát választjuk a legtöbb esetben, ahogy ezt elég sok előfordulással igazolhatnánk is, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy az egyéb alakkal létrejövő kapcsolódásainknak ne lenne meghatározó a jelentősége, mondjuk a jövő várható mutatóit kalkulálva, az előfordulást, a szükséges alkalmazásokat és az eredményességet, pláne a hasznosságot tekintve. Még az is lehetséges, hogy mesterséges kiválasztódásunk és versenyünk ellentmond az előző megállapításunknak, miszerint az eltérő nemű egyének egymást választásával keletkező összekapcsolódás lenne tudatosságunk legmagasabb formája. Bár, tegyük hozzá gyorsan, a közeg populációja számadatai - legalábbis a reprodukciós feladatban játszott összekapcsolódásunk sikerességével - erről - részben - messzemenően tanúskodnak. Azért csak részben, mert szenvedélyünk és tudatosságunk nem feltétlenül kerülnek egymással fedésbe: nem azonosak. És azért a legmagasabb szintje összekapcsolódásunknak eltérő nemű egyéneink egymást választása, mert a szenvedélyük (vagyis a mi szenvedélyünk) és a tudatosságuk (azaz a mi tudatosságunk) a közöttük (a közöttünk) lévő legkisebb távolság megszüntetését is elérheti. Arisztotelész többször emlegetett meghatározásában a barátok jutnak ilyen szintre, a két testükben lévő egy lelkükkel. Hogy férfi és nő, nő és férfi barátja lehet egymásnak, arról nem szól a nagy görög, ahogy ki sem zárja ennek lehetőségét. Persze, az is lehet, hogy a vágyunk beszél belőlünk, és az a bizonyos „egyenlőség fénye” igazítja így mondatainkat. Az őszinteségről – vagyis a kritikáról – el nem feledkezve, megjegyezhetjük, hogy szenvedélyünk és tudatosságunk azonossá válását minőségi és mennyiségi mutatóik szokták számunkra megnehezíteni. A minőségbeli eltérést egyszerűen figyelmen kívül hagyhatjuk, tudva, hogy igényességünk annyira virulens közöttünk, hogy a mutatkozó különbözőségeinket azonnal megszünteti, lényegében elhanyagolható energiánkat használva fel ehhez a teljesítményhez. Tudatosságunk akár szenvedélyünkké lehet, és ennek az említett oknak a hatására. A mennyiségi mutatók terén adódó eltéréseink már sok gondunkat állíthatják elénk. Ez a tudatosságban és a szenvedélyben fellelhető, mértékben jelentkező differenciáknál jól követhető. Ilyenkor van szükség az azonosságok hangsúlyozására, szemben a különbözőségek szerepének és jelentőségének túlzott értékelésével. Ugyanarra gondolnunk és vágynunk, együtt és egy időben, alapos okkal bekövetkező egyeződésünk nekünk, egymást választó nőnek és férfinak. Érezhetjük és tudhatjuk, azonnal, és akár időtlenül.
170. Tisztelt uram! Legyen szabad hosszabban szólnom – állt fel egy tekintélyes férfi. Középkorúnak tűnt, szemüveget viselt, és szinte azonos öltözékben, mint előadónk: kockás ingben, farmer nadrágban, karjára vetett pulóverrel. Fel is merülhetett bennünk, hogy a testvére lenne témavezetőnknek, mert arcának, ahogy a fejének formája, nagyon hasonlónak mutatta. Legfeljebb kopaszsága volt kevéssé látványos, és a haja hosszabb. Nyugodt hangja és mosolyhoz közeli arckifejezése ellenben annál inkább volt ismerős számunkra, és, ahogy említettem, a beszélőnkkel való – nyilván véletlen – hasonlóság miatt. Vártuk a reakciót a bátor megszólalásra, mert a határozottság, az udvarias kezdés sokat sejtetett. Aztán jó ideje nem fordult már elő bármiféle megnyilvánulás a hallgatóság részéről, és a beszéd folyamát sem állította meg régóta semmilyen közbeszólás. Megtisztel a véleményével – jött előadónk válasza, bátran mondhatom, hogy a tőle megszokott nyugodt, kimért hangon, látható érdeklődéssel kisérve a férfi felé fordulással. A szólásra jelentkező így folytatta: Felbátorít a többször említett kritika, amelyet szükségesnek volt szíves tartani, hogy vélekedéseinknek megfelelő ellenőrzöttsége legyen. Ha jól emlékszem. (Bólintás volt a felelet, bátorító mosollyal együtt.) Arra nem vállalkozom, hogy az előadások stílusát, a tartalmukat úgy bíráljam, mint ahogy – szerintem – megérdemelné, és az átfogó, a maga műfajának sajátosságai szerinti értékelés azt megkövetelné. Szabadon csaponganék a megfogalmazással, ahogy a sorozat témái kifejtésében erre példát láthattunk illetve hallhattunk. Ezt sugallja számomra a fejtegetések eddigi menete, és ez kedvemre van. Olyannyira, hogy át is venném, amikor reflektálni igyekszem, és a benyomásaimnak adnék hangot. (Előadónk széles karmozdulata azt jelezte, hogy „szabad a pálya”. A felszólalót semmi sem kell, hogy visszatartsa a beszédében.) Valószínűleg önző módon járok el, amikor vállalom a hangos reakciókat, amelyek kiváltóit vagy nyilvánvalóan lehet majd azonosítani, vagy olyan benyomást kelthetnek, hogy magam is válogatás nélkül jártatom a beszélőkémet, miután – már ne vegye rossz néven, tisztelt uram, amikor ezt mondom, de ezt is így értékelem – erre kaptam – kaptunk – biztatást az eddigi beszélgetések – az ön beszédei – során. A megszólalásom céljával ugyanis nem vagyok kellően tisztában. Talán egy jobbítást, ennek szándékát kinézem magamból, ahogy szokták mondani: alapból, de ezt nem biztos, hogy igazolni is fogom mondandómmal. Ha a szabályhoz kellene ragaszkodnom, amely szerint a kritikának először a pozitívumokat kell említenie, majd rögtön utána jöhetnek az értékek, hogy aztán a hasznos dolgokra történjen utalás, és ezeket követően már rá is lehet térni azokra a dicséretekre, amelyeket az érintett, a közösség előtt produkcióval szereplő megérdemelt. (Mosolyogtunk, együtt az éppen a kritikát váróval.) Kezdhetem azzal, hogy nagyszerűen szórakozom? (Itt már eltűnt a bátorító arckifejezés a hallgatóságról. A beszélő viszont megelevenedett. Most érhetett oda, hogy ténylegesen is elkezdhette azt, amiről beszélni akart. Csak erre gondolhattunk.) Olyan témákról hallunk, és annyira tele meglepetéssel a beszéd, hogy a követése során egymást követik a különböző benyomások, amelyek a gondolatokkal függnek össze, de amelyek érzelmeket is indukálnak bennem. Talán másokban is. (Már hangosan és szélesen mosolyogva beszélt ez a derék ember.) Arra vállalkozni, hogy valamilyen átfogó elképzelés megfogalmazódhasson arról, amit mi, emberek, a saját létünkkel kapcsolatban tudhatunk és átélhetünk, ez önmagában is roppant érdekfeszítő. Nem gondolják? (Ezt nyilván a hallgatóságnak szánta, ezt a kérdést, de nem várt rá feleletet, mert folytatta is a mondókáját.) Azt kell mondjam, hogy tiszteletreméltóan naiv, sőt, gyerekes ez az igény, túl azon, hogy szinte biztosan teljesíthetetlen. És ennek során, már akkor, amikor a téma szerint erre lehetőség adódik, elhiszi magáról ön, hogy – az említett teljesíthetetlenség ellenére –sikerülnie fog állításokat tételezni ennek a célnak az elérésére. Tiszteletreméltó, nem?
171. És akkor azt próbálja elhitetni velünk, hogy az ellentmondásosság természetes része annak a valóságnak, amelyről beszél, és amelynek valamennyien alkotói vagyunk. Mi több, azt a benyomást is kelti a hallgatóiban, hogy nekünk ez így a lehető legkedvezőbb, mert így juthatunk újabb és még újabb belátásokhoz, amelyek révén a tudásunk is bővülhet. Mert mi más is történhet a tudással, a tudatosságunkkal, mint az, hogy tágul, mint valami léggömb, amit állandóan fújnak. Csak most a sok ismeret az, amely ezt az adattárat növeli, folyamatosan, megállás és pihenés nélkül, miután energiái kifogyhatatlanok, amelyek olyan erős készetetést jelentenek számunkra a kíváncsiságunk fenntartásában, hogy ellenállnunk képtelenség. Ezért aztán azt meg sem próbáljuk, és egyre csak gyűjtjük és gyűjtjük az információkat, az adatokat, minden lehetséges módon, és persze mindenről, amit elénk hoz a véletlen, és amit mi magunk olyannak tartunk, mint amely érdeklődésünkre joggal tart igényt. És mostanra semmi sincs, ami kimaradna ebből a kutakodásból. Még mi magunk is ebben a hatalmas megismerésben kell, hogy lássuk magunkat, és el kell, hogy készüljünk arra, hogy előbb vagy utóbb, de inkább előbb, mint utóbb, meg fogjuk tudni magunkról mindazt, amit szeretnénk. Márpedig ez a lehetséges tudás nem kevés, ha a kíváncsiságunk méretére tekintünk. Látják az alpinistákat? Látják a rekordok hajszólóit, akik magáért a puszta tény eléréséért hajszolják magukat, hogy feljussanak a csúcsokra, vagy övék legyen az utánozhatatlan teljesítmény dicsősége, mindaddig, amíg egy következő megszállott új szintre nem emeli a világgá kiáltott eredményt. Ez lenne hát az a kép, amelyet látni szerettünk volna, vagy amit kerestünk, amikor elindultunk egy kérdés nyomán, hogy az előzményektől kiindulva jussunk el, fokozatosan és indokoltan oda, ahol most vagyunk? Ez a módja annak, hogy magunkat megismerjük, miután azzal tisztába jöttünk, hogy erre a megismerésre nagy szükségünk van? Mit szóljunk minderről a meglévő tudás birtokában? A különbségről hallottunk, amely közöttünk, emberek között le nem tagadható, de egyetlen szó nem esett arról, hogy az egyenlőségre vonatkozó vágyunkat mikor és hogyan érhetjük el, ha elérhetjük valaha is egyáltalán. És az a szépséggel való játszadozás! Meg a törvények, amikről most hallhatunk először, mert ilyeneket iskolában soha nem tanítottak. Szerintem nem is fognak, de erről nem biztos, hogy bárkit meggyőzni most akarnék. Maradjunk csak az úgynevezett megoldási javaslatoknál, amelyeket egyik hallgató társunk érintett először, és amit előadónknak meg lehetett erősítenie. De egyáltalán: mik ezek a rendezettségek? Hogyan állnak össze emberek, vagy hogyan lehet elképzelni, hogy emberek néhány szempont szerint hasonlónak tekinthetőek, míg mások együvé akkor kerülhetnek, ha más alapon tekintünk rájuk, mint ugyanazzal rendelékezőkre? Nem is szólva arról, hogy ennek mi lehet az értelme, ennek az osztályozásnak? Amikor osztályokról a szociológiában és a történelemtudományban, de a közgazdaságtanban is bőven esik szó, ahogy kell, meghatározásokat, definíciókat alkalmazva, kellő magyarázattal történt bevezetésük után. Hogy az említett szórakoztatásra térjek, megemlítem, hogy a közösségekről és az egyénekről szóló elemzésekben – túl a szabad szóhasználaton, hogy finoman fogalmazzak – van valami báj is, amikor például arra történik utalás az előadásban, hogy a közösség igényét egy egyén fogja megfogalmazni, vagy a megfogalmazott igény megvalósítására a szervezést elkezdi, ki tudja, hogy milyen felismerés vagy indíttatás hatására, vagy milyen meggyőződéstől vezettetve. Azt, hogy egy ilyen egyén előzetesen utat járt volna be, amelyben a tudásnak, az ismereteknek, az értékeléseknek és a modelleknek lenne szerepe, és róla elmondható lenne, hogy felvérteződött a kornak megfelelő modern látásmóddal, mert elméletekkel is kellően ellátta magát, amikor a feladatára vállalkozott, nos, ilyenre utalásról nem tudhatunk beszámolni. Ami rögtön azt juttatja eszünkbe, hogy visszajutottunk a próféták korába, ahol a felkentek hordozói a magas hatalom kegyének.
172. Az arcok mozdulatlanságán látszott a megdöbbenés, és egy suttogásból kivehető volt a szó: „megalománia”. Meghökkenést és az ezzel járó tanácstalanságot látott az ember, ha körülnézett a teremben. Rosszallást és bosszankodást. Amiket szükségtelen lett volna magyarázni, miután elhangzott egy ilyen mondat, amelyben – a XXI. században – az szerepel, hogy: „próféták kora”. A tudomány, a technika, a globalizáció idején, a robotok munkát végzése tömegessé válásakor, és a mesterséges intelligencia megvalósulása előtt kevéssel! Csak azt lett volna jó érteni, hogy ez a bátor ember mire alapozza a mondandóját, és ezen belül is ezt a hihetetlen szóhasználatot. Abból következtetett, amit hallhattunk, amikor előadónk a nemeket egymás mellé helyezve beszélt az egyenlőségről? Vagy a történelmi korok puszta érintésére reagált ezzel a megjegyzésével, mert a párhuzamot próbálta értelmezni, és azt esetleg azonnal elvetette? A szórakozása és a báj említése, amiket szerepeltetett a felszólalásában, ironikus viszonyulást sejtettek, és a mentegetődzése is arra utalt, hogy óvatosan mondja mindazt, amit hallottunk, és amit még hallani fogunk tőle, és nem pusztán tisztelettől vezettetve. Mert csak levegővételnyi szünetet tartott, talán elgondolkodva a csenden, amely szavait követte, és az előadónk szótlanságát hallva és látva, töretlen lendülettel kezdett ismét beszélni. Mi jöhet ezek után, merülhetett fel többünkben. Beszélgetésbe kezdünk, vagy vitatkozni fogunk az elhangzottakon? És ki lesz a szervezője ennek az együttműködés kezdeménynek? Eddig hallgattunk és követtük egy embertársunk kimondott gondolatait, és most a követés változott meg, mert egyikünk késztetést érzett magában arra, hogy változtatást kezdeményezzen a hallottakon, egyelőre ismeretlen céllal, ahogy ezt saját maga is volt szíves megjegyezni beszéde elején. A magyarázat, amely a jelenség mögött állhat ilyen esetben, szerintem sokunkban megfogalmazódott igényként, de kritikusunk hangja mellett csak gondolat kezdeményekre juthattunk. Semmiképpen nem komoly, indoklással alátámasztott fejtegetésre. Ez következett: Kíváncsiakká tett minket a spontaneitás vagy a kiválasztás kérdésében, és a gyanúnkat fenntartotta, ahelyett, hogy eloszlatta volna azt, és megnyugtatott volna minket. Mondjuk abban a kérdésben, hogy mi előbbre való számunkra: az érvényesülésünk a világban, az emberek között, minél nagyobb sikert elérve, és minél jobb életet biztosítva szeretteinknek, vagy elég, ha a szenvedélyünkre figyelünk, és a választott – ahogy fogalmazott: másik nemű – társunkkal ezt a bizonyos „egyenlőség fénye” jelent erősítjük? És mi lesz a felfedezőinkkel és a feltalálóinkkal? A tudatosság, és az ön által oly gyakran emlegetett „tudás gömb” fejlesztőivel. Honnan jönnek, és ki az, aki biztosítja számunkra az állandó megjelenésüket? Mert szavai azt sugallták, ha jól értettem, hogy erre van nekünk szükségünk, amikor egymással félbehagyhatatlanul versenyzünk. Na, és mi van az otthonossággal? Jó, tudom: „az ellentmondások feloldhatóak, és még inkább szerves részét képezik a közegnek”. Nem kárhoztatnunk kell ezeket, hanem örülnünk a jelenlétüknek vagy a felismerésüknek, és nincs szükségünk különösebb ijedelemre, amikor egy ilyennel szembetalálkozunk. Lépcsőnek használhatjuk őket, ahogy korábban is tettük, mint mondotta, bár az igazoló példákkal adósunk maradt. Vagy egyszerűen olyanoknak nevezte ezeket a kérdéseket, amelyekkel úgy élünk együtt, mint hű követőinkkel, és a tárgyalásunk menetét sem kell, hogy miattuk megállítsuk, vagy rájuk időt szánva taglaljuk mibenlétüket. És akkor hogy is van az a bizonyos „agyak összekapcsolása”? Amiről tudjuk, hogy nem szó szerint értendő, de azt már nem biztos, hogy azonos módon értjük, hogy mi is az a megközelítési mód, amelyet alkalmazva beláthatjuk, hogy miről is beszélünk ilyen meghatározásoknál. Látja, illetve hallja, hogy magam is hogyan csapongok? Zavar, az keletkezett bennem, de érdekes zavar. Amire a szórakoztató jelzőt kénytelen voltam használni. Ha azt fogja most megállapítani, hogy ez önnek nagyon hízelgő vélemény, fogom kérni a magyarázatát.
173. Még arra is gondoltam, hogy a nyugodtsága az, amellyel nehezen barátkozom meg, és amelyet kihívásnak is tarthatok, miután sok kérdés tehető fel, és a válaszokra éveket, néha évtizedeket is várhatunk. De vannak olyan problémái is a tudományoknak, amelyekre csak hosszabb idő elteltével sikerül a szakembereknek válaszolniuk. Na, már most, ilyen körülmények között jön maga, tisztelt uram - folytatta a helyettünk is megszólaló, szinte azonos elánnal, csak ritkán állva meg a beszédében, hogy jelentőséget tulajdonítson egy-egy mondatának -, és fittyet hányva a napi ügyekre és elvárásokra, meg a gondokra, rendíthetetlen, mint az a bizonyos mesebeli figura. Ha profánnak találja a hasonlatomat, akkor legyen szíves azt kiolvasni belőle, hogy nem csak elégedetlenségemben jártatom a bagolylesőmet, hanem kicsit irigykedem is, hiszen még az is lehet, hogy – ahogy példálózott már hasonló módon – indokolt ez a nyugalma. Csak annyira magabiztosnak láttatja magát, amikor pörgeti a gondolatai fonalát, hogy az embernek a kérdései nyomni kezdik a vállát, és olyan érzést keltenek, mintha fulladni kezdene a kimondatlanságtól és a válasz nélkül hagyott kérdésektől. Még az is lehet, hogy mint a gyerekek, magam is arra lennék kíváncsi igazán, hogy „hogyan csinálja?” Ez az izgalom – és itt volt egy kis előzetes szünet a beszédében, amit senki és semmi nem zavart meg, hacsak a csend nem vált sürgetéssé – része lehet az előadása érdekességének, kivéve azt az esetet, amikor önmaga ellen működik, mert a hallgatóság kedvét inkább lelohasztja, semmint fokozná, miután a hozzáállás előjelét pozitívból negatívba változtatja, éspedig a kielégületlenség érzése miatt. Ahogy voltam bátor azt érzékeltetni, talán érthetően illetve követhetően. Tudja, tisztelt uram – és ekkor mi, a többi hallgató úgy érezhettük, hogy két jóbarát bizalmas beszélgetésének vagyunk kéretlenül tanúi – a módszerét nehéz alkalmaznunk, ha szabad többes számban mondanom, amikor eljutunk a problémák, a kérdések megfogalmazásáig. Hogyan keressük és találjuk meg a megfelelő, a kielégítőnek, helyesnek tűnő válaszokat a saját kérdéseinkre, hogy azt a bizonyos otthonosságot érezhessük, amelyről oly kedvezően szólt, és amelyhez csatlakozásunkat, az ez iránti vágyunkat is felkeltette? Az enyémet biztosan. És ekkor, teljesen váratlanul, egy határozott női hang hallatszott, a következő szavakat tárva elénk, jól érthetően: Inkább elvette a kedvemet, az enyémet, ha szabad csatlakoznom itt a megjegyzéséhez, kedves kollégám. Mindenkiben azonnali volt a felismerés, hogy az a nő mondta ki az érzéseit, aki korábban a távozást megpendítette, majd mégis maradt az üléseken. A tisztázatlanságok – ez már a folytatása volt a megszólalásának – engem annyira zavarnak, hogy a figyelmem inkább a társaim viselkedésére fordítódik egy ideje, azt kutatva, hogy a látható reakcióikból mit is tudhatnék kiolvasni arról, hogy hol tartanak a témák követésében, és ha megkérdeznénk őket, hogy mit szűrtek le a hallottakból, akkor mit is mondanának. Az, hogy szórakoznék, ahogy maga szórakozik - és itt az előzőleg felszólaló férfire mutatott -, azt nem állítanám. De, ahogy egyszer megfogalmaztam: a zavarosság súlyként nehezedhet ránk, olyan helyzetbe rántva minket, ahonnan nem biztos, hogy könnyen kijuthatunk. A megfigyeléseim viszont értékelhetőek lehetnek a többségnek, mert olyan türelemről tanúskodnak, amit nem ártana megérteni, és nagyon jó lenne a magyarázatához is eljutni. Mert, bármennyire is rossz a véleményem a tudás, a tudatosság fokát illetően, a követelményt azért fontosnak tartom, hogy értsük azt, ami velünk történik. És itt és most egy történés részesei vagyunk, és igazán jól járhatunk a helyzetünk ismeretével, és még inkább azzal, ha tudhatjuk az indokait is annak, ami a helyzet kialakulását befolyásolta ilyenné válásában. Sőt! Az is kérdésünk lehet – és akkor már beszélgetésbe jutottunk, ha nem is szervezetten, nem szabályokat ismerve és betartva vagy megfelelően megválasztva, de a nő lendülete töretlen maradt -, hogy előadónk és mi, a hallgatóság, vállaltunk-e saját szerepet abban, hogy ide jussunk.
174. Kritikusunk vagy első felszólalónk nem vette vissza a szót, és a hallgatóságban különösebb izgalom sem mutatkozott, ámbár néhány fős társaságokat láthattunk, suttogva beszélgetőket, készen arra, hogy gyorsan visszatérhessenek a figyelemhez, nehogy lemaradjanak valamiről, ami biztosan történni fog. Mert ezt azért jól lehetett érzékelni, az új eseményt, amiről annyifélét képzelhettünk, és amire a többség számíthatott. Lesz valaki, aki harmadik megszólalóként kezd egyfajta szervezésbe, és javasolni lesz bátor valamiféle folytatást? Vagy az előadónk már kész is a helyzet kezelésének tervével, és a megfelelő pillanatra vár, amikor a leginkább hatásos lehet a véleménye? Fel fog bomlani a rend, és többen beszélnek egyszerre, akár hangosan és elégedetlenségüket is kifejezve? Vagy olyan, hogy is mondjam, józanság fog érvényesülni, amelyben kifejeződhet az eddig hallottakkal kapcsolatban kialakított elégedettség, ahogy az is, ami a felszólalók szerint el kellett, hogy hangozzék, mint értékelés, és mint kívánság? Nevezetesen a kérdések sora, a lehetséges válaszokkal párba állítottan, és még inkább szisztematikusan, követhető logikát mutatva nekünk. Nem mintha feltételeznénk egy ilyen tervszerűségnek vagy átgondoltságnak a hiányát. Nem. Sokkal inkább az érdekességből eredeztethető izgalmakat gondolhattuk nevükön nevezni, amelyek megéléséhez juthattunk az előadottak hallatán, és a követés munkáját kellő komolysággal végezve. Mert, hogy az utoljára tett felvetésre is utaljak, nyilvánvaló lehet, hogy az előadási forma mellett, amelyben elkezdtük a közös gondolkodást, olyan lehetőség is adódni látszott, előadónk hozzáállása miatt, amely a kezdeti keretek kibővítésének és átalakításának tartható. Amint a tárgyalás, a témák kifejtése is olyan felhívással történt, miszerint mi, a hallgatóság is részesei lehetünk a kifejtéseknek, éppen az említett megjegyzésekkel. Jóllehet az interaktív formát explicite nem hozta szóba előadónk, mint új keretét a beszélgetéseinknek. A mostani megszólalásokat viszont már nem lehetett meg nem történtté, el nem hangzottakká tenni. Miután újabb felvetés nem érkezett a beállott csendben, és előadónk várakozásának a jelei azt mutatták, hogy távol áll bármilyen direkt jellegű beavatkozástól, és a pisszegések is arra utaltak, hogy azért csak az lesz a legkívánatosabb, ha értékelni fogja a helyzetet, és visszaveszi a hangzó szavak irányítását, széttárta a karját, mintha átölelné a teremben ülőket, és széles mosoly kíséretében ezt mondta: Lenyűgöztek. Egy pillanatot kivárt, amíg a megkönnyebbülés hallhatóan elfoglalta a helyét az érdeklődők gondolataiban, és megismételte: Lenyűgöztek. Aztán így folytatta: Megtiszteltetésem egészen elbizakodottá tehetne, és ettől megóvnám magamat. Pedig az elhangzottak alapján büszkeség is eltölthetne, miután arról kaptam tanúbizonyságot, hogy vannak emberek – önök -, akik komolyan veszik a szavaimat, és olyan mélységben képesek azokat követni, a bennük lévő gondolatokra figyelve és azokat értékelve, hogy a legoptimistább elvárásaimat is messze felülmúlóan tarthatóak partnereknek a közös gondolkodásban. És innen, akár csak pár lépéssel, hogy úgy mondjam, el is juthatunk ahhoz, amiről többször, sokszor voltam bátor kijelentést tenni: a közös érdek megfogalmazásához, és akár annak elfogadásához - vagy netán elfogadtatásához? – is. Hordószónoknak nem érzem magam, és a közös gondolkodásnak azt a módját, amikor nyilvánossá válnak a gondolataink, anélkül, hogy az elhangzottak lehetséges következményeiről gondolkodni kezdenénk, és változtatásra is késznek mutatkoznánk, mert nem a beszéd a célunk, hanem a valódi létünk, amelyről együtt kezdünk elemzésbe, értékelésbe és jutunk lehetséges döntésekhez, túl közel nem érzem magamhoz. Ugye tudják és hallják, hogy mi más módhoz vonzódunk, legalábbis az eddigiek erre engednek következtetni, és most a felszólalók, ahogy a hallgatag többség reakciói is ezt az álláspontot jelenítették meg. Az elhangzottak, a megszólalók szavainak formai és tartalmi jegyeiről hosszasan szólni lenne kedvem, és az elismeréssel sem kellene takarékoskodnom.
175. Amit kihallani vélek az elhangzottakból, a részletek érintése nélkül, bár azokat nagyon is értékelve és továbbgondolva, az egy igény, amelyben magam is osztozom, és amelyről meglehetősen régóta jutnak eszembe különféle fejtegetések. Attól óvakodnék, hogy a kíváncsiságukat tovább fokozzam, bár nélküle aligha tudnánk érdeklődve helyünkön maradni, igaz, hogy merőben eltérő pozíciókat betöltve ezeken a bizonyos helyeinken. Ezért gyorsan kimondom, hogy: nagyon izgat a jövőnk mikéntje, és különösen arra lennék kíváncsi, hogy mi, akik egy ideje ezt a termet közös időtöltésre szinte minden alkalommal megtöltjük, mit szűrünk le magunknak abból, amit hallunk és mondunk és gondolunk az együttléteink során. Miután pedig jogosnak vélem a szóhasználatot, ezért az előző mondatot át is fogalmazhatom, valahogy ekképpen: összekapcsolt agyaink mi újat adnak nekünk, ha beszélhetünk egyáltalán valami újról, az elhangzottak, az itt töltött nem kevés idő, és azon gondolatok után és alapján, amiket valamennyire a magunkénak tarthatunk, már ami a velük való foglalkozást magát, továbbá az ismerkedést és a továbbgondolást, mint sajáttá tevést illeti. Engedelmükkel többes számban fogalmazok, miután a most elhangzottakból is kihallani véltem azt az álláspontomat, amely szerint önöknek lehetőségük kellett legyen arra, hogy a témák megfogalmazásában részt vállaljanak, jóllehet egy ilyen történeti áttekintést, a megnyilvánulásaiknak és a saját elbeszéléseimnek értékelését ilyen megközelítéssel nem végeztem el. Ha lenne a jelenlévők között olyan dokumentációs szakember, aki a rögzítés nehéz feladatát elvégezte volna, folyamatosan, akár segédeszközök felhasználásával is, és értékelő módszerekkel vállalná - különböző szempontok szerint - az adatok bemutatását, akkor nagy szolgálatot tenne nekünk a helyzetünk tudatosításában. Szerintem abban is segítségünkre lehetne, hogy az előző kérdésekre adható válaszokat megtalálhassuk. Amit így is tudhatunk, táblázatok, grafikonok, téma felsorolások, értékelő áttekintés nélkül, az annyi biztosan, hogy megállapíthassuk magunkról hozzáállásunk minőségét. Ez olyan megközelítést jelent, amely nem kizárólagosan a közeg megismerését teheti lehetővé számunkra, hanem amely általánosan is alkalmazhatónak tekinthető, bármilyen ismeretlennel is kezdjünk el foglalkozni, annak megértését, működése, célja, folyamatai követését tartva fontosnak a magunk számára. Mintha az elfogadás egy mértéke lenne az, amely kíváncsiságunkat, és az ebből következő hozzáállásunkat jellemzi, egy elfogulatlanságot, egy tárgyilagosságot követve az említett ismeretlenhez való viszonyulásunkban, és olyan feltételezést a viszony várható alakulásáról, amely nem feltétlenül kíván előírást, követelményt jelenteni egyikünknek sem, túl a mi egyetlen alapvetésünkön, nevezetesen azon a szabályon, miszerint: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Amelyben kölcsönösségről sem kell, hogy szó essék, miután mi magunk csak a saját hozzáállásunk minőségéről gondoskodónak tekintjük magunkat, készen arra, hogy az ismeretlen – a másik fenomén – akcióit, hozzánk eljutó jelenségeit azonnal és folyamatosan kövessük és értékeljük, kimondottan a saját érdekeink szerint alkotva róla magunknak véleményt, illetve értékelve magunkban a viszony tényeit, mint kiindulási adatokat ahhoz, hogy követni legyünk képesek közös helyzetünket, érdekeink és saját – mint elhangzott: egyetlen – követelményünk szempontjából. Ha most bármelyikük túlzottan is magabiztosnak tartaná az előző megfogalmazást, és a veszélyre figyelmeztetne, amely egy ilyen indokolatlan elbizakodottsággal együtt járni szokott, hiszen ismeretlenről beszéltünk, amikor a vele való találkozásra gondoltunk, és az ismeretlen „viszont szeretetéről”, amelyről a mi szabályunk szól nekünk, meggyőződve egyáltalán nem lehetünk, akkor jogos óvatosságot ismernék el szavaiban, ahogy kritikáját is alaposnak tartanám. Velük kapcsolatban mi más is lehetne megjegyzésem, mint utalni az ismeretlenek közös vonására, amely szerint: sajátjuk önmaguk tetszőleges kiterjesztése, és akár önmaguk ellenében is, hűen ismeretlenségükhöz.
176. Azt elfogadhatónak tartom, hogy az ismeretleneket egyesítsük, és egyetlen ismeretlenről beszéljünk, gondolva a közöttük fellelhető azonosságra, amely nem más, mint ismeretlen voltuk. Ez az egyetlen ismeretlen nem biztos, hogy egy és oszthatatlan, ahogy egyéb sajátságairól sem mondhatunk mást, többet. Az a közös vonás, amelyet az előbb megemlítettem, amikor is ismeretlenekről voltam bátor szólni, az vonása – tulajdonsága – az ismeretlennek akkor is, ha egyetlenként tekintünk rá: szereti magát kiterjeszteni, és az is igaz, hogy „önmaga ellenében”, ahogy ezt is bátor voltam kijelenteni. Ezeket a megjegyzéseket nyugodtan kimondhatom, miután az ismeretlen minőségét nem változtatom meg a közlésekkel, amik szerint „kiterjeszti magát”, és „önmaga ellenében” is. Az ismeretlenről ugyanis akármilyen megállapítás tehető, amíg azt – a megállapítást – bizonyítottnak nem muszáj tartanunk, mert ilyen igazolást, a róla szóló kitételt nem tettük igazolhatóvá és elfogadhatóvá. Azaz nem hoztunk létre belőle tudást, ismeretet. Hiszen amikor egy ilyen kijelentésünkről kiderülne, hogy az helytálló arról a jelenségről, amelyre vonatkozóan tételezni bátrak voltunk, akkor a jelenségnek az ismeretlen volta változna meg azonnal, pontosan a rá vonatkozó megállapítás beigazolódásának eredményeképpen. Amit eddig „úgy kellett látnunk” – amit ismeretlennek tartottunk – mint ismeretlent, az már elveszítette ismeretlensége teljességét, miután róla létrehoztunk egy érvényes ismeretet, tehát kijelenthetjük, hogy „megszűnt ismeretlennek lenni előttünk”. Amire feltétlenül ki kell térnünk ennek a gondolatmenetnek a kapcsán, az az ismeretlen minősége változhatóságának az ügye. Vagyis tisztáznunk érdemes, hogy az ismeretlent egyúttal megismerhetetlennek is tartjuk-e, vagy úgy vélekedünk meglévő ismeretlenségéről, mint amelyet megváltoztathatónak, esetleg önmagától is megváltozónak tartunk. Azaz az ismeretlen lehet megismerhető ismeretlen, és lehet olyan is, amely ismeretlen voltát soha nem lesz képes megváltoztatni, és ezt a minőséget mi sem lehetünk képesek megszüntetni. Az ismeretlennek ebben az esetben a megismerhetetlen formájával/alakjával van dolgunk. Talán elfogadható most az a következtetés, miszerint a közeg az ismeretlennek ezzel a két alakjával nem feltétlenül foglalkozik eltérő módon. És ezt az ismeretlen sajátosságai, ha ilyenek tényleg vannak, mint a kiterjesztésre törekvés és az önmaga ellenében történő viselkedés, sem kell, hogy megváltoztassák. A megismerhető és a megismerhetetlen ismeretlen „nyugodtan” tágulhat, akár önmagát is érintve, mert ismeretlenségén, ahogy megismerhetőségén vagy megismerhetetlenségén ezek a „mozgásai”, „akciói”, „folyamatai” semmit sem tudhatnak változtatni. És ez – talán furcsának tűnhet, de – nem is rajta múlik. Ez a tetszőleges változás azért lehetséges, mert mi - a közeg - vagyunk igazi fenntartói minőségeinek: ismeretlen voltának és megismerhetőségének vagy megismerhetetlenségének. És akkor most azt is kijelenthetőnek tartom, hogy – amint ezt korábban is megtettem -: „mi vagyunk az ismeretlen”. A „megismerhető” és a „megismerhetetlen ismeretlen” is. Közegünk rendelkezik megismerhető és megismerhetetlen ismeretlenséggel, ahogy a közeg környezete – a „nem közeg” – ugyanennek a minőségnek van birtokában. És – visszakanyarodva eredeti kérdésünkhöz – a jövő iránti kíváncsiságunk valójában érdeklődés az ismeretlen iránt, amely vagy megismerhető, vagy megismerhetetlen. Ahogy mi magunk is pontosan ilyenek vagyunk, mint a jövőnk hordozói: megismerhető ismeretlenek és megismerhetetlen ismeretlenek. Tehát a kérdés új alakban így is feltehető, amely minket oly annyira foglalkoztat, joggal: „kell-e félnünk önmagunktól, mint ismeretlentől, mint beláthatatlan jövőtől, vagy megnyugodhatunk valamiben, mert bizakodásunkat van, ami megerősítse, miután létrehozta?” Reakcióikból, figyelmük intenzitásából arra merek következtetni, hogy felvetésem legalábbis közelíti azt, amit a felszólalók szavaiból önök is kihallhatónak tartottak, és talán éppen ezeknek a kérdéseknek a kimondásával, egymást követő formába fogalmazásával.
177. Az ismeretlen osztályozására vagy kategorizálására fordítsunk még egy kis időt. A közeg környezete, ahogy maga a közeg is bizonyulhat kétféle ismeretlennek: megismerhetőnek és megismerhetetlennek. És mi magunk, egyének és közösségek is rendelkezünk ezekkel az ismérvekkel, vagyis besorolhatóak vagyunk mindkét ismeretlen fajtába. Az ilyen osztályozás a megismerés ügyét alig fogja előrébb mozdítani. Már ami annak – a megismerésnek vagy megértésnek – a funkcióját, a feladatát és célját illeti: nyugalmunkat – otthonosságunkat – növelni általa nem lehetünk képesek. Miután pedig jó ideje velünk van félelmünk - az a bizonyos szorongás, amelyről tudunk pár száz éve -, a kívánt biztonságunkért – amelyet gondolatmenetünk középpontjába állítani igyekeztünk fejtegetéseink során – megtehetünk még néhány észrevételt, ha révükön belátásunk kiteljesedhet. Ez annyit jelent, hogy az ismeretlennel „el kell bánnunk”, amelyet az idő sajátosságának is tekinthetünk, hiszen róla sem tudhatunk soha eleget, miután nagyobbik része – kis túlzással vajon? – még előttünk áll. Nos, az időt láttuk már elsajátíthatónak közegünk részéről, és ez a megismerésére vonatkoztatható állításként is felfogható álláspont. Ugyanis az ismeretlenről való vélekedésünket magában hordozza az időhöz való viszonyulásunk, és pontosan olyan választást hoz létre az ismeretlenek és a megismerés fajtáit illetően, miután az idő elsajátítása lehetőségét posztulálta, amely a megismerhetetleneket szinte lényegteleneknek tekinti. Teszi ezt annak biztos tudatában, hogy a megismerhetetlen egyúttal veszélytelen is, bármilyen alakban kellene vele foglalkoznunk, miután megismerhetetlensége olyan zártság, amelytől vagy amelyből információhoz nem juthatunk. Ettől még elkerülnünk szükséges lehet, és ennek – az elkerülésének – a lehetőségét nem árt tisztáznunk. Amit most azonnal fontosnak tarthatunk, az a megismerhetetlenhez fűződő viszonyunk különleges volta. Ezt a különböző formákban előállított kérdés utoljára megfogalmazott alakja szinte kényszeríti is ránk. Az általunk létrehozott megismerhetetlen ismeretlenekről van ugyanis szó, amelyeket csak mi hozhatunk – és csak mi hozunk is – létre. Ezek a mi titkaink. Egyéniek és közösségiek, rendezettségekhez tartózók, közösségek által birtokoltak, előállításukat követően, és megismerhetetlenségüket pecséttel előállítva. Ha van megismerhetetlen ismeretlen, amelyről veszélyt feltételezhetünk, akkor ezek a titkok ilyenek. Már csak azt lenne jó tudnunk, hogy ezeket is módunkban áll-e elkerülnünk, vagy ezek lesben állnak, és minden igyekezetünk ellenére akadályozhatják létezésünket, mondjuk annak tetszőleges időre vonatkozó tartamát befolyásolva? Mert „bennünk vannak” ezek a titkok, és csak annyit tudunk róluk, hogy vannak. Semmi egyebet. Ráadásul rossz szándékot sem feltétlenül tételezünk róluk: keletkezésükről, céljukról, módszerükről és hatásukról. Csak a bizonyosság terén maradnak előttünk beláthatatlanok, pusztán titok alakjuknál, lényegüknél fogva. Miután pedig mértékükről tetszőlegesen gondolkodhatunk, ahogy irányunkban feltételezhető minőségüket is szabadon választhatjuk meg, a két lehetőség közül választva – pozitív és negatív előjelet kapcsolva hozzájuk -, így Hemingway- szabályánál többre nem juthatunk velük kapcsolatban, és ezt mi már jó ideje tudatosítottuk magunknak: „az embert nem lehet legyőzni, csak elpusztítani lehet”. A saját titkaink veszélyességét viszont akár fel is mérhetnénk. Ha pontosan – vagyis inkább példamutatóan - fogalmaznék, akkor – csak ne kellene „Bástya elvtárs- szabályára” gondolnom, amikor erről szólok – alapvetésünk jut eszembe a felebaráti és az önszeretetről. Aminek abban az alakban is változatlan az érvénye, hogy: „amit nem kívánsz magadnak, azt ne tedd felebarátoddal”. És nem felejtem el Teller-törvényét, miután a közeg közös érdeke tudatosítása és gyakorlatának megvalósítása nagyon hasonlónak tűnik, egyelőre, az időt birtokló hitek képzeteihez. Azért a segítőket is szóba hozom, és a nő-rendezettség egyenlősége valódi megvalósulásáról, explicit döntéseiről el nem felejtkezve. Ez mai otthonosságunk?
178. Az otthonosságról is érdemes elgondolkodnunk. Általa meglehetősen sok adatot tudhatunk meg magunkról, a megértésről, és arról is benyomást szerezhetünk elemzésekor, hogy mennyire sajátos is a szerepe a mi létünk számára. Mintha összefoglalni lenne képes az otthonosság mindazt, ami nekünk fontos, jóllehet az értékek elrendezésében eljárása önkényesnek látszik. Talán az arányosság, a mértéktartás vagy a kiegyensúlyozottság az, ami róla eszünkbe jut, és meglehetősen régtől: amikor még nem otthonosság volt a neve, hanem „arany középút”. Ha most a lemondásaink jutnak eszünkbe, amelyekkel elég nehezen szoktunk megbarátkozni és azokat elfogadni, akkor – szerintem – nincs mit csodálkoznunk. Győzelmünk korlátozatlanságának annyi módozatára utalhatunk kapásból, amelyeket természetes követelménynek tartunk, amikor létünk mozzanatait rakjuk egymás mellé, hogy elég problematikusnak tűnhet arról beszélnünk, hogy „fogjuk vissza magunkat”, vagy „temperált módon” éljünk meg bizonyos vágyteljesítéseket, amelyek feszítő módon képesek eluralkodni rajtunk, nem ismerve a mérték fogalmát, és messze állva az erkölcsösségtől. Biztosan egyetértenek velem abban, hogy a kor szelleme meghatározásánál használt kategóriát, az „egyenlőség fényét” el nem vetve tudunk olyan jellegzetességeket megnevezni ennek a szellemnek a sajátjaként, amelyek távolról sem hasonlíthatóak az egyenlőséghez és az abból eredő kiegyenlítettséghez. Ahogy az otthonossággal való kapcsolatukat is meglehetősen körülményes lenne igazolnunk. A tudatosság dolgában például nagyon elkötelezettnek tűnünk, még akkor is, ha időnként felszisszenések kísérnek bizonyos megfogalmazásokat, amelyek érdekeket sértve hangzanak el, jóllehet igazságtartalmuk vitatása feleslegesnek tűnik. A közeg már említett tágulásának is olyan hozzáállás az alapja, amelynek éppen nem a megfontoltság, az önszabályozás és - különösen - az önmérséklet lenne a legjellemzőbb vonása. Amikor a globalizáció olyan általános színvonal lehetőségét és megvalósítását állítja elénk, amelynek értékéről könnyen megbizonyosodhatunk, akkor azt is látnunk lehet, hogy ennek hátterében elkötelezettségek állnak, ugyanakkor pedig olyan igények elsősorban, amelyek nem biztos, hogy azonnal kielégíthetőek. Az életvitel buktatói és a felfokozottság, a korlátozatlan intenzitás zászlóra tűzése, amely szinte válogatás nélkül éri el a rendezettségeket – a világ társadalmait -, alig megoldható gonddá képes fokozódni, egészen új rendjét hozva létre egy-egy rendezettségnek, új, nehezen megoldható feladatok sokaságát állítva elé. Ami ezekből minket igazán érdekelhet, az a lehetőség, amely az otthonosság elérését megmutathatja, a felsorolt és a nem érintett gondok mellett és ellenére. A tudatosságnál, a megértésnél, majd a lehetőség meglátásánál többre itt sem juthatunk, tekintettel az intézményrendszer kialakításának nehézségeire, valamint a működésében szükséges javítások, változtatások végrehajtásának időigényére. Közegünk összetettsége, komplex folyamatai és alkotóinak sokrétűsége az egyik oldalról, míg a működését jellemző energikusság, a folyamatok változásának sebessége és ezek befolyásolásának sokfélesége másrészről arra figyelmeztetnek, hogy körültekintő vélekedésünkre legalább olyan mértékben van szükségünk, amennyire nélkülözhetetlen az oly sokszor emlegetett önkritikánk, amelyet most az önszabályozással, az önkorlátozással is kiegészítünk. És tesszük ezt annak tudatában, hogy világosan tudni véljük vágyaink természetét, amely korlátozhatatlannak és befolyásolhatatlannak bizonyul, bármilyen indoknak és észérvnek ellenállva. Talán csak az a reményünk maradt ezek után az állítások után, amelyekben kibékíthetetlen ellentét jelenik meg, hogy kultúránk ellát minket a megfelelő eszközzel vagy eszközökkel, hogy szorító kényszereinket ne csak elviselni tudhassuk, de belőlük új energiák forrásához jussunk, megújulva és folytonosan ismételve, és szabadságunkat – otthonosságunk elsőszámú feltételét és részét – maradéktalanul kiterjesztve. Arra érdemes gondolnunk: hogyan is jártunk el akkor, amikor önmagunkkal jutottunk konszenzusra.
179. Felvetéseik után, amelyekre igyekeztem reflektálni, olyan ügyben járnék el, amely az egyik javaslathoz kötődik. Ahhoz, amelyikben a segítőkről volt szó. Az ügy a közegről szóló tudást tár elénk. Arról a gömbről van szó, amelyet a „tudás gömbje” néven illettünk, és amelynek növekedését tételeztük, bizonyítás nélkül. Az ismereteink bővülését sem akartuk igazolni, ahogy használhatóságukról sem kezdtünk el gondolkodni: elfogadtuk, hogy ez olyan ténye a közeg működésének, amely önmagáért beszél. Ezért aztán nem tettünk említést ennek az objektumnak a mozgásáról, sem a növekedéséről, és a közeget sem láttuk valamilyennek, amikor ezzel a produkciójával – eszközével – bánik, mindennapjaiban és jövőjére előre tekintve. Márpedig itt nem kevesebbről van szó, mint a közeg tanulási folyamatáról, vagy, ha tetszik, a közeg tanulásának lehetőségéről. Amely éppen nem egy értéktelen, semmitmondó megállapítás! Sőt! A közeg tanulásának valósága az egyik legfontosabb eredményeként könyvelhető el, amely az idővel való kapcsolatát, ahogy az ismeretlennel való kapcsolatát is meghatározza. Nyilvánvalóan alapvető kérdésről beszélünk, amikor ezeket a megállapításokat tesszük. Ez még akkor is figyelemre érdemes, ha kiindulásunk eleve magával hozza ennek lehetőségét, amikor egyént és közösséget azonosnak tekint. Ez az azonosság nem járhat mással, ahogy értelmet is csak úgy nyer, ha belőle az ismeretek bővülése következtethető – megfelelő tényadatok megadásával, bemutatásával. A javaslatok között szereplő segítők tanulásának lehetősége sem lenne elképzelhető a közeg önképzése nélkül. Hogy a mesterséges intelligencia okosodásának mennyire kell követnie a közeg tanulási, önfejlesztő eljárásait, az egyelőre megválaszolatlan. A nyelv vagy nyelvek eltérése ezt a helyzetet indokolja. A „tiszta tudás” még ismeretlen fogalom, de az már elhangzott, hogy: „amit a számítógépnek érthetően meg tudunk fogalmazni, az tudomány, a többi pedig művészet”. A computerek nyelve pedig matematikai nyelv, és mi nagyon sokat köszönhetünk a művészetünknek. Az analógiáikról – tudomány és művészet hasonlóságairól – érdemes elgondolkodnunk. Közös fogalmaik nagyon árulkodóak, ha ezek felé fordulunk. Még az is lehet, hogy módszereiket is hasonlóaknak láthatnánk, ha megfelelő alappal kezdenénk hozzá az összehasonlításukhoz. A transzcendenciát megközelítően egyező módon tisztelik és igyekeznek beépíteni körükbe. Még az is lehet, hogy átjárhatónak találhatnánk szellemi létünk eme két nagy területét, amelyekből kultúránk áll és táplálkozik. Orvosok szóhasználatában valami hasonlót vehetünk észre, amikor a nagybeteg hozzátartozóit tájékoztatva azt mondják, hogy „a tudomány és a gyógyítás ennyit tehetett, most a jóisten segítségére számíthatunk”. Itt nem a művészet az, ami kapcsolódik az aktuálisan legelső tudáshoz, hanem az ember ismeretlen természete, amelynek része az élethez fűződő viszonya, az energiáival és a hitével szorosan kapcsolódva. Valahogy úgy, ahogy a művész is olyan közlésre merészkedik műve bemutatásával, amelyben a – az általunk már többször is említett – lehetőségnek van meghatározó szerepe, amelyről biztos tudással nem rendelkezünk, de amelyet már a feltételezése – a róla gondolkodás is – komolyan veendőnek kell, hogy előttünk mutasson. A kétféle képzelet kapcsolódásáról pedig akár külön erőltetés nélkül is szólhatunk. Amit viszont tudhatunk, hiszen elemzéseink során tettünk erre utaló kitéréseket, az a korszellemben megmutatkozó egymáshoz közeli jelleg lehet. Még akkor is, ha ezt a jelleget csak most említjük első alkalommal. Még az is lehet, hogy az ilyen összevetésnek vannak ismert eredményei, amelyeket most akár magunk elé is idézhetnénk. Az ilyen elemzések sajátos szempontokat követve juthatnak az eredményeikhez, amelyeket mi most megemlíthetnénk, mint érdekességeket, és bizonyos értékkel rendelkező adatokat – már ami az állatásaink részükről történő igazolásának ügyét illeti. A zeneszerző egész szimfóniákat ír meg anélkül, hogy előadásukat meghallgathatná, és a tudós évtizedek kutatásait összegzi egyetlen művében. Száz éven belül. Teljesítmények!
180. Elismerésünk, tiszteletünk és örömünk mellett – messze nem kicsinyítve az érdemeket és a fantasztikus sikereket – hajlunk afelé, hogy az egyének és a közösségek produkcióit olyannak lássuk, mint amelyekre „számítottunk” jó előre, ahogy Mengyelejev rendszere képes volt jelezni felfedezendő elemeket, azok tulajdonságait, jellemző adatait is, meglehetősen biztosan kalkulálva. Darwin evolúciós tézisei a természetes kiválasztódásról tudósítanak, ahogy a mi mesterséges kiválasztódásunk „természetességét” is ezzel a tudással érdemes összevetnünk, elismerve, hogy nélküle ennek – mesterséges kiválasztódásunk „természetességének” - felismerése sem biztos, hogy lehetségessé vált volna. Amit a segítőkről, a mesterséges intelligenciáról gondolhatunk, az feltételezi a megtett út – az elért eredményekben megmutatkozó tendencia és módszeresség - folytatódását, és nincs okunk kételkedni ennek lehetőségében. Talán önismeretünk titkai érdemelnek külön figyelmet, mivel megközelítésünk első állomása a meglévő módszer milyensége és ennek ismerete lehet, feltételezve, hogy valami hasonló módon mehet végbe a tudás bővülése az általunk rögzített módon, amelyre a „segítő” önreflekciója alapozhat. Sakkozó társaink tapasztalatát azért felhasználhatnánk, tudva a számítógéppel folytatott versenyünk kimeneteléről. A szoftverek készítői vajon hasonlóan vélekednek a gép játékáról, mint a témában ismert film professzora, aki a robotok álmát feltételezte, megállapítva, hogy a robotok egymás társaságát keresik szabad idejükben: tanul a sakkozó gép a játszmáiból, vagy a betáplált algoritmust futtatja nagyon pontosan, amelyben a hibátlan értékelés a lehetséges lépésváltozatok teljességére terjedve teszi legyőzhetetlenné? A gyorsaság és a méret összevethető a kreativitással, vagy külön kezelendőek, és az ember találékonysága nem több mint algoritmizálható gondolatsor, amelynek összes lehetséges „kimenetét” – következtetését, tervét, elképzelését – fel lehet térképezni, előre ki lehet számítani? Már nem a sakkozásról beszélek. A tudásunk vagy a tudatosságunk, amit szívesen emlegettünk úgy is, mint az idő elsajátítását, egyszerre csak „sötét voltát” engedi meglátnunk, amely olyan gondolatot vetít elénk, miszerint legyőzetésünk elkerülhetetlen, és ráadásul a saját eredményeink által. Lehetséges volna ez? Vagy a példánk volt alkalmatlan arra, hogy helyzetünk megértésében legyen segítségünkre, mert a hatvannégy mezőn végrehajtott lépéskombinációkat össze nem lehet hasonlítani az életben követett döntéseink milyenségével és számosságával? Az élet nem jóvátehetetlen, amikor olyannak tetszik, mint választások sorozata, amelyek következményeivel érdemes számolnunk, miután bizonyos alapvetésünk – elvárásunk – lehet azokról az értékekről, amelyekkel szívesen rendelkeznénk, mondjam-e, hogy otthonosságunkat – biztonságunkat, komfortérzésünket, jóllétünket – elérni szándékozva. Amit most kiemelendőnek kell tartanunk, az a közeg magabiztossága vagy fölénye, amelyre otthonossága és idővel való viszonya képesíti. Ez olyan nagyvonalúságnak tűnik különben, amelynek az indokoltságát meg is kérdőjelezhetnénk. Honnan vesszük magunknak a bátorságot, hogy szorongásunkat, amit elfelejtenünk nem szabad és nem is lehet, szinte úgy intézzük el egyetlen gesztusunkkal, mintha nem is lenne elválaszthatatlan társunk, egyben pedig sorsunk alakulásának meghatározó tényezője? Hívők vagyunk „alapból”, amikor pedig fennen hirdetjük, hogy mennyire tiszteljük az anyagi felfogást, az anyag elsőbbségét a szellemmel, az ideával szemben? Vagy ez nem más, mint realizmusunk, amely szerint eljárunk, tudva, hogy az anyag az időtől elszakíthatatlan, és a törekvésünk, hogy az időt uralhassuk, csakis a szellem lehetősége, amely – nekünk legalábbis – csak az anyaggal szoros egységben fenntartható és birtokolható? Nincs átmenet a két valóság között egyéb a képzeletnél? Amely képzelet úgy jár előttünk, hogy követésével – létrehozásával, működtetésével – egészen jól elvagyunk. A tudományos és a művészi képzeletünkkel egyaránt. Ha meg lehet különböztetni „őket” egyáltalán. És az istenhiteink?
181. Ekkor az első sorban ülő egyik társunkhoz szólt előadónk, közel hajolva hozzá: Ugye megengedi, hogy ezt a nyilvánosság előtt megismételjem? A választ nem hallhattuk, ahogy a megszólalást sem, a kérdező volt halk, de igent mondhatott, mert előadónk folytatta: Kedves társunk volt szíves megengedni, hogy az általa feltett kérdést megismételjem úgy, hogy mindenki hallhassa, mert nagyon érdekesnek és fontosnak tarthatjuk azt. Ezt kérdezte a hölgy: a vallás és az egyház között különbséget fog tenni, legyen szó bármelyik hitről és annak gyakorlóiról, ha nem tévedek? Jól idéztem? – kérdezte a közel ülőtől, akitől idézett. A választ most sem hallottuk, de az előadónk tudósított minket: a hölgy szerint a lényegen nem változtattam. Ami pedig a vallásokat és azok egyházait illeti, magam is azt tartom helyes megközelítésnek, ha tisztázzuk jó előre, hogy hitet vallani és azt közösségben gyakorolni eltérő lehet, és akár minden hitre vonatkoztathatóan. Vagyis a hittel bíró szemlélet és a vallás közösségi formában való gyakorlása nem feltétlenül fedi egymást. Amikor valaki egyénként tartja sajátjának az adott vallás világfelfogását, és ezt nem bővíti ki olyan mértékűvé, hogy a vallás más hordozóival adódó közösségét is magáénak tudhassa, akkor bizonyos távolságot láthatunk közte és hittársai között, a vallás kialakult és rendet követő képviseletében. Az igazi különbségről meglehetősen változatosan szólhatnak az érintettek, és, persze, a kutatói a témának, akik meglehetősen régen érdeklődnek már ilyen és hasonló kérdések válaszai után. Nekünk a megközelítésben nyílik lehetőségünk az állásfoglalásra, miután hasonlóan jártunk el az eddigi témák fejtegetésénél. Ennek a szempontnak az érdek áll a középpontjában, mégpedig a közeg egészének érdeke. Amely mellett módunk van rendezettségek, közösségek és egyének érdekéről is megnyilvánulni, annak átgondolása, elemzése alapján. Amit közösnek tarthatunk a hitekben, az az isten jelenléte. Még akkor is, ha ez az isten nem feltétlenül személy alakú, és az sem biztos, hogy egyetlen. Talán az általa elérhető helyzet az, amelyben isten volta megnyilvánul, és ez nagyon hasonlít arra, amit mi az idő elsajátításának tartottunk. Ez nem más, ahogy erre vonatkozóan már tettünk említést, mint az azonnal bekövetkező győzelmünk az idő felett, valamilyen sajátos formában és módszer alkalmazásával. A képzeletünk természetes sajátosságáról van ugyanis szó, amely függetleníteni képes magát – és minket – az időtől, és azonnal, minden időkorlátot legyőzve vagy megkerülve. A hitek a képzeletet természetesen használják arra, hogy ez az időtlenség bekövetkezzen, és a győzelmünk teljességét elérhessük: most és azonnal és mindörökké. Akik képesek voltak ennek az igényünknek a felfedezésére, azok megtalálták annak is a módját, hogy teljesítsék az elvárásunkat, és a saját elvárásukat is, természetesen. Mert ezek a vallásalapítók – legalábbis többségük – egyének voltak, akik bátran viselkedtek a saját igényüket megismerve, amikor azt igyekeztek elérni, kiteljesíteni, győzelmüket – otthonosságukat - biztosítva felfedezéseikkel (vagy „találmányaikkal”?). Komfortossá lett számukra a lét, miután birtokukba vették az időt. Volt olyan is, aki eleve a közeg meglétét használhatta, nem feltétlenül tudatosan, amikor istene megajándékozta a biztonsággal – az örökléttel - őt és a vele azonos közösségét. Az már majdnem általánosnak számít, hogy közegszerűen – egyént és közösséget azonosnak tartva – képződtek egyházak, amiknek a győzelem kivívása és megtartása lett a feladatuk, meglehetősen nagyszámú rendezettség érdekét képviselve. Ha ezek az értékelések helytállóak, és a figyelmünk sem csap be minket, akkor gyanakodni kezdhetünk, miszerint az érdekképviselet olyan formát is jelenthet a rendezettségben, mint amilyenre a modern idők szolgáltatnak példát a pártokkal, amik kimondottan ilyen nyilatkozatukat hozzák híveik tudomására, amikor egy társadalom – egy ország – irányítására vállalkoznak, és ezt elérendő kezdenek korteskedésbe. Hogy az egyházakat a pártok korai megjelenésének tartsuk, az nem tűnik megbocsáthatatlannak.
182. Az egyházak szervezettségét ismerjük. Azokét, amelyekben van hierarchia a tagság és a vallás felkent szakértői – papjai – számára. Ennek az építettségnek a kezdete jellemzi az egyházakat. A hívek és a „szakértők” – a papok, a guruk, a mesterek vagy vezetők – elkülöníthetőek, és így eljuthatunk az egyszemélyi vezetőhöz, vagy ahhoz a grémiumhoz, amely magát az egyház vezetésére kellően alkalmasnak és elhivatottnak – isteni küldetést teljesítőnek – tarthatja. Mi más lehet a tarsolyában a hit eme felkentjeinek, mint olyan tudás, amellyel kizárólagosan ők és csak ők rendelkeznek. Vagy az a szerep, amelyet rájuk oszt a közösség, amely magát egyenlőkből alkotottnak tartja, amikor istenükre tekint, akivel az azonosságát igyekszik magának biztosítani, amely azonosság elérésére történetet, szertartási rendet, elsajátítandó és megőrzendő közös tudást gyűjt és kér számon, hogy cserébe az otthonosságot tudja a magáénak. És ez a tudás egyszerre védi a hordozóit, ahogy kezeli azokat is, akik még vele nem rendelkeznek. Az utóbbiakkal eltérő módon bánnak az egyházak, kezdve a barátságos megközelítéssel, majd jön a felvilágosítandók képzése, tanítása, eljutva egészen az indulatos elutasításig, és ennek szélsőséges formájáig: a kíméletlen megsemmisítésig. Csak annyit tarthatunk szükségesnek megjegyezni ezzel a fejtegetéssel kapcsolatban, hogy az otthonosság eléréséhez – amint ezt néhány alkalommal már szóba hoztuk – a közös érdek ismeretére és elfogadására lenne szükség a közegben, amelyhez a hit – vagy hitek – tetszőleges időt birtokló módszerével eljuthatunk ugyan, csak a birtokbavételt lenne szükséges azonosnak, „egy alakúnak” megalkotnunk. Ha a Nirvána és a Mennyország sok közös jellemzőt is mutat, a lélekvándorlást és a reinkarnációt – a feltámadást – talán érdemes összeegyeztetnünk ahhoz, hogy különbözőségeink helyett a megegyező kívánságainkra figyelhessünk. Az élet jelentőségét – intenzitását – elfogadni pedig egyáltalán nem tűnik könnyen kivitelezhető ügyünknek, ha a jelenlét mellett figyelmünket inkább a győzedelmes „másik” világ szellemi valósága fogja lekötni, ahol gyönyörünk talán már emlékeink közül egynek lesz tekinthető. Hogy a közeg felfogásának elvonatkoztatottsága és a hit birtoklását adó szellemiség egymáshoz szorosan tartozónak számíthatna – vagy sem, azt megtarthatjuk a későbbiekben megvizsgálandó ügyünknek. A szellemi harcról, amely az előzőek alapján felsejlhetett előttünk, akár a valós harcokra is következtethetünk, és ez sem kell, hogy nehezünkre essen – sajnos. A vallások háborúiról a történelemben külön fejezetek íródtak, érthetően, ahogy a pártok választási küzdelmei is alapos elemzéseket váltottak ki a szakemberekből, amióta a közegben a rendezettségek az érdeküket politikai eszközökkel kívánták elérni. Ami a szellemi harcot illeti, nos, az már kevesebb konkrét tényt halmozott fel előttünk, és ennek magyarázatára érdemes kitérnünk. A nyíltság és a háttérben zajló küzdelem ugyanis ezeknek az összecsapásoknak a legjellemzőbb vonása. Mindössze abba kell belegondolnunk, hogy gondolatainknak milyen hányada az, amelyet magunknak megfogalmazunk és megtartunk, majd mekkora része az, amelyet mások számára is elérhetően kinyilvánítunk, hallhatóvá vagy olvashatóvá teszünk, és végül milyen mennyisége lesz olyan, amelyet tárgyiasítottan – materializáltan, formába öntötten, a kreativitásunknak és a gondolat tartamának megfelelően – láthatóvá és kézzel foghatóvá, egyúttal közösségi használatra alkalmassá - is teszünk. És akkor gondolataink ismeretlen köréről, a tudatunk számára még feltáratlan területéről még nem is szóltunk! Csak nem képzeljük azt, hogy erről az ismeretlenről elfeledkezhetünk, amikor hiteket értékelünk, és a beláthatatlan idővel próbálunk egyezkedni, mondván, hogy teszünk ezt-azt azért, hogy a magunk oldalára állítsuk ezt a végtelen ismeretlent, és a hitünk ezt el is éri számunkra azonnal, és nem is csak egyetlen formában? Ki fog gondoskodni azokról a gondolatainkról, amelyekről sokan azt tartják, hogy ismeretlenek és ráadásul tudattalanunkat képezik? És az érzéseinkről sem feledkezhetünk el!
183. Amely érzések annyifélék tudnak lenni, hogy megszámolnunk sem egyszerű azokat, nem is szólva arról, hogy követni tudjuk és ismerjük keletkezésüket és lefolyásukat. Ahogy a gondolatainkkal is hasonló a helyzetünk, a róluk alkotott tudásunk: honnan származnak, hová vezetnek, és milyen eredménnyel járnak? Hogyan keletkeznek bennünk, és kik azok, akik a sajátjukként gondolhatnak rájuk közülünk? Van egyetlen egyénhez köthető gondolat a közegben, vagy minden gondolatnak több „gazdája” lehet csak, következően a közeg meglétéből, amelyről – a létéről és egyént és közösséget egyesítő voltáról – akár meggyőződöttnek is tarthatjuk magunkat. Ha most valaki megjegyezné, hogy a közösség gondolatáról alig szóltunk az eddigiekben, akkor igaza is lenne, részben. Mert a „kor szelleme” taglalásakor miről másról elmélkedtünk, ha nem azokról a gondolati konstrukcióinkról, amelyek egy időben, a közeg egymástól meglehetősen távol tartózkodó tagjai között úgy vetődnek fel, hogy előzetesen nem történt egyeztetés arról, hogy: „milyen jó is lenne ezt az elképzelést kicsit körüljárnunk nekünk, felőle érdeklődőknek”. A hitbéli dolgainkat itt ismét elővéve megállapíthatjuk, hogy a közös gondolat megléte az ilyen esetekben azonnal létezőnek tekinthető. A vallások úgy képesek rendezettségeket létrehozni közegünkben, hogy majdnem biztos tudásunk lehet arról, hogy az alapul szolgáló elképzelés kitől ered, vagy milyen közösségi elvárás az, amely válaszhoz jutott a vallás tételeiben, amelyeket hívei egyformán tartanak a maguk léte meghatározó elvének. A tudásokkal, amelyeket materializációnkban felhasználunk, a gondolatok útja dokumentáltnak tekinthetőek, szinte a jelentkezésüktől, a felbukkanásuktól, egészen a közeg léte számára kiemelt jelentőséggel bíró tárgyi objektumok létrejöttéig. Amely objektumok a gondolat termékének, produkciójának, eredményének – és így tovább a jellemzőkkel – számítanak. Hogy mi az, ami különbséget generál a gondolataink között, már ami a hasznosságukat illeti? Nos, erről akár külön vitát is nyithatnánk. A termék-előállító rendszereinket nem feltétlenül hasonlítjuk egyházainkhoz, amelyekről eszünkbe sem jut olyat mondani, hogy „produktívak” és „önfenntartóak”. Miközben éppen most mertük megjegyezni, hogy tagjaik gondolatai azonosságát nem kell külön bizonygatnunk. Ha a fordított következtetést megkíséreljük, akkor vajon mit fogunk mondani az említett produkcióképes szervezeteinkről, mint közösen gondolkodók együtteseiről? Tényleg közösen gondolkodnak azok, akik napjaik jelentős részét együtt töltik, amikor egy meghatározott cél érdekében működnek együtt: valami olyat igyekeznek létrehozni, ami másoknak és esetleg nekik is szükséges lehet a napi létük során, ráadásul hasznos is, a hasznosság szoros értelmében éppúgy, mint ezt – a hasznosságot – egészen tágan értelmezve? Az űrhajót gyártó szervezetek hasznosságát ugyanis nem a közvetlen módon fogjuk tudni kimutatni, ha valakinek erről kellene számot adnunk, hogy egy példát vegyünk a hasznosság kitágított értékeléséhez. És akkor azok, akik így lesznek azonos gondolati alapon állók, azok nagyon fognak hasonlítani azokhoz, akiket a hitük köt össze, mondjuk arról biztosítva őket, hogy lelkük halhatatlan. Ha a közös gondolatokat kicsit közelebbről megvizsgálnánk a „hívők” és a „gyártók” eseteiben, akkor bizonyos gondolati „mozgást” mindkét „helyen” találhatnánk. Mondjuk azért, mert a hitet mindig érdemes megerősíteni, vagy azért, mert a gyártmányok egyre újabb és újabb tudást alkalmaznak, amikor a piac igényét követik, vagy amikor olyat kínálnak a piacnak, amit az még elképzelni sem tudhatott eddig. Hitünk mélyülhet, a tudásunk pedig – gömbjében, ahogy emlegettük – növekedhet. És ez a tudás már túlmutat a közeg léte fenntartását biztosító termékeinken. Ezek után pedig hogyan fogunk tudni elszámolni az érzéseinkkel? Amikor azt még a gondolatokkal kapcsolatban sem vizsgáltuk meg, hogy a „titkos gondolataink”, esetleg a tudatunkig el sem jutó – a tudatalattinkban maradó - gondolataink milyen sorsot kapnak tőlünk. Íme, saját ismeretlenünk: „várja”, hogy róla is gondoskodjunk.
184. Gondoskodásunk eddigi gyakorlatából következően tudhatjuk, hogy ez annyit jelent a kiszemelt dolgot illetően, amelyet meg akarunk tartani olyannak, amilyennek eredetileg találtuk, mert hiszen a gondoskodásról ilyen képzetet alkottunk magunknak, és magunkkal kapcsolatban is ez a kívánságunk, elérve felnőttségünkbe, hogy: azt alaposan meg szeretnénk ismerni, majd ennek a megismerésnek a révén – amely egyúttal megértést is jelent – szeretnénk az érdekét képviselni is képesekké válni. Mivel ezúttal a mi saját tudatalatti gondolataink megismerésünk tárgya, fokozottan körültekintően és alaposan kell eljárnunk gondoskodásunk végzése során, azaz vizsgálódásunk és értékelésünk, ahogy elemzéseink is pontosak és megbízhatóak kell, hogy legyenek, amelyekben – lehetőleg – a hibázást is elkerüljük. A korábban ismertetett állandó ellenőrzésnek, és feltételezéseink, ahogy állításaink bizonyításának is most látható igazán a jelentősége. Arra a kérdésre lenne jó először is választ találnunk, hogy a mi ismeretlenünket megismerhetőnek vagy megismerhetetlennek jó tartanunk. Bíznunk szabad-e abban, hogy ezt a meglehetősen nagy részét élő, eleven önmagunknak úgy közelíthetjük meg, hogy a lehetséges felvetésekre képesek leszünk válaszolni, legyenek ezek olyan kritikák, amelyek a megállapításainkat nem csak kétségbe vonják, hanem a cáfolatukat is előállítottnak, jogosaknak és igazoltaknak tartják, és kérdéseiket a válaszainkkal együtt tartósan lesznek képesek sorakoztatni, amíg el nem érünk egy olyan nyugvópontra, amelyben – közösen – megegyezni késznek mutatkozhatunk? Vagy a veszély felől kell eleve közelítenünk, és ennek – a veszélynek – a kizárására kell figyelnünk, amikor bármilyen megállapítást kezdünk formába önteni, mint ismeretlen gondolataink megismerésének és megértésének állomását, amelyből aztán az a bizonyos otthonosság – a gondoskodás áhított nyugalma – következhet? Hiszen mi éppúgy vagyunk cselekvő lények, ahogy a cselekedeteinket elképzeléssel kezdők, azaz valamire gondolók, valamit „meglátni és megvalósítani” igyekvők, amely ötletből, ideából, gondolatból aztán magunkat és környezetünket is alakíthatjuk. Csak itt most az ötleteink kiszámíthatatlanságát tételeztük, és egészen addig jutottunk ezen a képzeleti úton, hogy az elképzeléseink kezdetét, a gondolataink magvát ismeretlennek, esetleg meg sem ismerhetőnek is tarthatjuk. (Miért is ne lennénk a saját kritikusaink, ha megtehetjük, és aktuális gondolatainkat meg is fordíthatjuk, eleve vitathatónak tartva azokat?) A lehetőségünk megvan arra, hogy kiinduljunk valamilyen irányba, amikor az ismeretlennel „találkozunk”? Mondjuk akként, hogy a gondolataink körét osztályozzuk, és kiemelést alkalmazunk velük kapcsolatban. Önkényesen, magától értetődően, de a változtatás – a kiindulás, a kiemelés szempontja megváltoztatása – lehetőségét fenntartva. Az a benyomásom, hogy egy ilyen kezdet után az a gondolat fog érdekessé válni előttünk, amit a közegről alkotunk. Egy ilyen gondolat pedig az egész közeget fogja rendelkezési körébe vonni, azaz egy egyént fog érinteni, vagy egy közösség lesz az, amellyel kapcsolatban létrejön, és nyelvi alakot vesz fel. Ha a nyelvi formát még nem kapja meg a gondolat, akkor talán sejtésnek vagy felvillanásnak lenne jó mondanunk, amely folytatódhat megfelelő esetben, amely folytatásról többet egyelőre nem áll módunkban megállapítani. Amennyiben a gondolat tartalma a közeg környezetét érintené, akkor ezt a gondolat kitágításaként, kibővítéseként értékelnénk, hivatkozva arra az elképzelésünkre, miszerint a közeg a környezetével is azonosnak képes magát elképzelni, miután létének feltétele ez a környezet, az eredetét tekintve éppúgy, mint fennmaradásának, változatlanságának – az időt elsajátító lehetőségének – követelményét teljesítve is. És akkor tekintetünket erre az első gondolatra fókuszálva azt láthatjuk, hogy a gondolat hordozója önmagára tekint, mint a közeg - számára elsőként elérhető - elemére, amelyről sejtése, felvillanása, kezdeti vélekedése és gondolata egyaránt lehet, méghozzá meglehetősen sajátos benyomásokkal, érzékelési adatokkal.
185. Szabad egy közbevetett kérdéssel előjönni? – állt fel egy fiatal szépség az előadóval szemben, tőle kicsit balra, nem elől, de nem is messze tőle. Legyen szíves! – volt rá a válasz. Az elevenséget értékelhette előadónk, amiről már többször is meggyőződhettünk. Bár, lehet, hogy ezt csak magam merem gondolni az eddigi hozzáállása és a megfogalmazott témái után. A nő ezt kérdezte: Lehetséges lenne, hogy csecsemőkorunktól fogva működik bennünk az ismeretszerzés törekvése, módszeresen és új módszereket elsajátítva, állandó emlékezést hozva létre bennünk valahol, és ez a bizonyos tudatalattink is jelen van bennünk attól fogva, hogy megszülettünk? Aztán az emlékeinket is ennek a két részünknek a szolgálatába állítva ismerkedünk a múltunkkal, ha van ilyen kíváncsiság bennünk? Egy visszakérdezés következett: Nagyon meglepődne, kisasszony, ha igennel válaszolnék az ön kérdéseire, és figyelmébe ajánlanám a lehetőségét annak, hogy az említett emlékezésünket, amelyről volt szíves úgy említést tenni, mint „állandó emlékezés”, saját tudásgömbünkként jelölném meg, kis változtatást közbeiktatva? A nő volt bátor vállalni a párbeszédet, és ezt mondta: Asszony vagyok pár hónapja, de a kisasszony megszólítás nagyon hízelgő számomra (mosolya még vonzóbbá tette, majd folytatta). Egyébként pedig elképzelem, hogy mindent megőriz a tudatunk, legfeljebb bizonyos részeket elhalványít, mintegy „raktárba helyez”, és ebben a tároló helyében olyan késztetéseinknek is lehet helye, amelyek nem a feledés révén jutnak ide, hanem úgy tartózkodnak ebben a tartományban, hogy létükről bizonyságot még nem volt módunk szerezni. Mondjuk azért, mert megjelenésükhöz megfelelő feltételek szükségeltetnek, amelyek eddig nem álltak elő. Ha érthető, hogy mire gondolok, amikor ezeket az iniciáinkat érintem. (A figyelem tetőzött. Ezt mindenki érezhette a teremben. Csend volt, és a párbeszéd érdekesnek ígérkezett.) Szerintem biztosan érti ezt mindenki, amit a kolléganőm elmondott – állt fel mellette egy férfi, amikor is mi, jelenlévők egy eddig nem tapasztalt helyzetet konstatálhattunk, mert kezdetét vette egy diskurzus, spontán módon, de a napirenden szereplő témához jól követhetően kapcsolódva. (Most lett csak igazán mozgalmas a beszéd és az összpontosításunk, amivel azt követnünk kellett.) A férfi a következőkkel egészítette ki az első mondatát: A teljes közeg tudásgömbjéhez hasonlóan az egyénnek is lehet tudásgömbje, mondom én is, a hallottakat felhasználva, és – hogy az előttem szóló felvetésére is utaljak – ennek az emlékezés az alapja. A tanulás is, persze, de a megőrzéssel együtt, ami emlékezés, mert nélküle a tudatunk sem létezhetne. Ami pedig az elhalványulást, vagyis – szerintem – a feledésbe merülést illeti, és ami a még az ismeretlen megnyilvánulásainkat illeti, nos, azok – nekem úgy tűnik – a tudattalanunkat fogják alkotni, amelyben ott rejtőzhetnek a feledés süllyesztőjének emlékei is. És ezek lehet, hogy – ahogy volt szíves említeni (ezt az előadónknak mondta, láthatóan célozva kimondva szavait) – nem is biztos, hogy gondolatok, és az is lehet, hogy a megfogalmazásukig, a szavakba formálásukig sem jutunk velük. A férfi ekkor megállt a beszédében, és várta, hogy szavait értékelhessük, ahogy azt is várhatta, hogy akárki hozzászólhasson az általa elmondottakhoz, és talán az sem zárható ki, hogy az előadónak kívánta megadni a reflektálás lehetőségét azzal, hogy ennyit mondott az egyén emlékezetéről, tudásgömbjéről és tudatalattijáról. Mintha felfedezőkké váltunk volna hirtelen, akik olyan helyre léptek, ahol eddig még nem jártak, és most egymásnak mutogatják a felfedezéseiket, amelyek egyszerre teljesen ismeretlennek tűnnek előttük, és amelyek mégis emlékeztetik őket olyan dolgokra, amelyekről van bizonyos tudásuk, de legalábbis rémlik, hogy valahol már találkozhattak velük. A magam részéről ezt a meglepődést, ha tényleg az volt, amit a hallgatóság éppen átélt, felidézve az elhangzott megnyilatkozásokat, és azokat mintegy rendezni akarva, hogy a jelenléte folyamatosságát megőrizhesse, meg tudom érteni, és – főleg – nagyra értékelhetőnek tartom.
186. Egy férfi erős, mély hangja volt ekkor hallható, de a haja, a marxi szakálla tett meglepődésre alkalmas benyomást, bár, ha meggondolom, hogy ilyen érces, zengő hangot inkább a zene templomaiban hallhat az odajáró ember. A szavai, a mondandója sem volt érdektelen, és a beszélgetést - a sok egymást kereső tekintet alapján és az újabb bekapcsolódóval kibővülten - immár ténynek tekinthette a jelenlévő népes hallgatóság. Ezt hallhattuk: A társak felvetése nagyon inspiráló számomra. Csak attól tartok, hogy a tudatalattival kapcsolatba hozható veszélyről terelődhet így el a figyelmünk. Mert az emlékezés és a tetteink kiinduló okai, amelyek eljuthatnak a gondolati megfogalmazásig, a verbális formáig, mégiscsak közbülső feladatot jelentenek nekünk, akik közösségként és törvényi szinten és eszközökkel szeretnénk szabályozottan biztonságosnak tudni mindazt, ami belőlünk egymás felé, ahogy önmagunk irányába is eljut a cselekvésig. (Volt egy kis hallgatás a szavait követően, de derék társunk folytatta.) A szakemberek majdnem egyforma intenzitással kutatják annak lehetőségét, hogy az agresszió minden formáját előre jelezhessék, és ennek ismeretében időben legyen mód a megelőzésre, az érintett vagy érintettek számára oly fontosnak tartható kompenzációra. Vagy szublimációra, ahogy szokták emlegetni az ilyen sikeres – ha szabad ezt mondani – átalakításokat, „transzformációkat”. De a folytatást meg nem határoznám ezzel a kiegészítéssel, csak a felelősségre kívántam utalni, miután a tudatalatti ezt hozta elő számomra, és talán mindünknek is. A kollektív tudattalanról még nem hallottunk, de megkockáztatom, hogy ez a fogalom nem ismeretlen a jelenlévők előtt. Ezek után ez az azonnal megjegyezhető alak leült, és a terem méhkas zaját hallatta, nyilván a felvetett témán gondolkodva, azt beillesztendő valamilyen lehetséges közös egységbe, feltéve, hogy ilyenre szükség és lehetőség lenne. Kérdéseink szólaltattak meg minket, egyelőre egymás felé elsuttogva ezeket a kérdéseket, de ezek szép száma már meglehetős hanggal volt jelen a teremben, az érdekességet, az ezt mutató izgalmat igazolva. A tekintetek kezdtek egyirányúvá válni, miután a hozzászólók egyike sem vállalkozott irányítónak a témák kifejtésében vagy a lehetséges folytatásában. Előadónkon a megszokott nyugodt tekintet, a majdnem mozdulatlanság tükröződött, és az erős figyelem, nyilván a beszélgetés legjobb felhasználásának tervével vagy csak ennek szándékával. Amikor a csitító, a pisszegő hangok is megjelentek, akkor már tudni lehetett, hogy értékelést várunk tőle, beszélőnktől, érdeklődésünk szervezőjétől és irányítójától. Nem is kérette magát, amikor így értékelt, azonnali csendet kiváltva a teremben: Örömről kell először szólnom, amit aktivitásunk kell, hogy kiváltson, és nem csak belőlem. Együttműködésünknek újabb formáját alakítottuk ki, és ezt – remélhetőleg – a továbbiakban is igénybe vesszük, amint bennünk az igény rá megjelenik közöttünk. Az egyén tudásgömbje és az állandó emlékezete, ahogy a közös tudatalatti – a kollektív tudattalan – olyan fogalmaink, amelyeket évtizedek óta használunk, napi szinten, ahogy azt is ismerjük, hogy a tudatalattink süllyesztőjében – idézőjelben mondva ezt a süllyesztőt – ösztöneink, indulataink, érzelmeink is megtalálhatóak, és ezeket mi nyugodt szívvel tarthatjuk energiánk forrásának. A veszély pedig, amelyről utolsónak jelentkező társunk tett említést, tényleg központi ügyünk, és nem csak a megelőzés és a szublimálás miatt, hanem az érintettségünk igen sajátos helyzetet jelentő megléte okán is. Hiszen nekünk azonos módon van tudatalattink, egyénenként és közösségként, és ebben az azonosságban látandó el a feladatunk, hogy elkerüljük a tetteink rombolását, amikor azok egyikünktől vagy többünktől kiindulva jutnak ártalomig, akár az aktivitás elindítójára magára, akár másra vagy másokra hozva indokolatlan kárt, sérelmet, netán fájdalmat. A tetteinkről pedig tudni véljük, hogy valahonnan belülről kezdik működésüket, amelynek legfontosabb sajátossága – és a veszélyes voltát ez adhatja – a nyilvánosság előtti megjelenésének elmulasztása.
187. És talán nem hiba azt mondani, hogy észrevesszük visszatérésünket korábban tárgyalt témánkhoz: titkainkhoz. A megismerhetetlen ismeretlenünkhöz, amelyet, vagy amelyeket mi teszünk megismerhetetlenné, vagyis a nyilvánosság elől elzárttá, illetve azt állapíthatjuk meg róluk, hogy megjelenésüknek, láthatóvá-hallhatóvá, megfigyelhetővé válásuknak, és a megfigyelést tetszőlegesnek, szabadnak kell, hogy tételezzük, akadálya van, esetleg megszüntethetetlenül. És ezt a zártságot nem is feltétlenül szándékos hozzáállásunk szilárdítja olyanná, hogy hozzáférhetetlennek bizonyul vizsgálódásunk erejével, módszerei váltogatásával szemben is. Ami ezt okozhatja, az nem más, mint a kiváltó feltételek hiánya, ahogy azt első felszólalónk is megállapította. Mintha ösztöneink mintájára történnének velünk ilyenkor a dolgok, amik egészen a cselekvés kiváltásáig képesek mozgatni minket, tudatos irányításunk nélkül. Szerelmünkről sokszor halljuk, hogy az betegség, és az ilyen megállapításban annak a kényszerítő erőnek a jelenlétét és elismerését kell észrevennünk, amely úgy kelt életre bennünk, hogy előre nem készültünk a megjelenésére, ahogy a megfelelő szabályozásához is szükségünk van további tapasztalatokra, időnként egészen nagy érzelmi mozgásokat zúdítva ránk, és közben megfontoltságunkat, belátó képességünket, ahogy tűrőképességünket is vizsgáztatva. Ami pedig érdekeinket illeti, hogy róluk meg ne feledkezzünk, elmondhatjuk, hogy megjelenésükig és tudatosodásukig hosszú utat bejárhatnak, és éppen úgy maradhatnak környezetünk számára rejtettek, ahogy azt a titkainkról mondottuk. És, hogy ezt is megerősítsem: egyéni és közösségi – rendezettségeinkhez tartozó – érdekeink egyformán mutatkozhatnak ilyen ismeretlennek vagy megismerhetetlennek a nyilvánosság előtt. Eszükbe jut, hogy a közös érdek felől szemlélődünk, amikor tudatalattiról, ismeretlenről és megismerhetetlenségről beszélünk? Amely közös érdek képviseletében – feltéve, hogy erre „felhatalmazás nélkül” is vállalkozhatunk – van egyáltalán értelme kifejezetten szakmainak számító kérdésekről szólnunk, a legkisebb kompetencia-feltétel teljesítése nélkül, pusztán a gondolat szabadságában bízva és rá hivatkozva? Nincs egyebünk, mint a gondolat szabadsága, amely lehetővé teszi ezúttal, hogy az érdekeket, a tudat tartalmát és a tudattalan tartalmát is olyannak tételezzük, mint amelyeket „ismerni lehet”, és ebben az ismerettel rendelkezésben a megnyilvánulásaikat, a jelenségeiket értékelhetőnek tarthatjuk, tulajdonképpen tetszőleges szempontot érvényesítve a minősítés során. És ez a tetszőlegesség az esetleges veszélyek megítélését is tartalmazhatja! (Itt előadónk felemelte mindkét kezét, nyilván nyomatékot adandó szavainak.) Miután pusztán elképzelés az, amit bátorkodtam önök előtt felvázolni, akár azzal is folytathatom, hogy „már csak” – ezt szíveskedjenek idézőjelbe tenni, ezt a „már csak”-ot – az elfogulatlanságot és az arányosságot kellene biztosítanunk a fórumunknak, amely nekünk és rólunk gondoskodni akar és tud, hogy a közös érdek felől működtetett szemlélettel mondjon véleményt a nyilvánossághoz érkező és az azt el nem érő érzéseinkről, indulatainkról, szándékainkról és cselekedeteinkről. Vagyis rólunk, akik teszünk egy mozdulatot, viselkedünk valamilyen idő alatt, és egymáshoz viszonyulva valamit cselekszünk, mondunk elsődleges alakjában a cselekedetnek és a beszédnek, vagy éppenséggel áttételesen fejezve ki magunkat az említett kezdeményezéseink során. A fórum éber figyelmét semmi sem kerüli el, ami ma bennünk és közöttünk megjelenik, és az általa értékelt ismeretek alapján, érdekeink ismeretét is birtokolva, eldönteni képes, hogy mennyire vagyunk képviselői a közös érdeknek egy-egy momentumunk létrejöttekor, vagy kizárólagosság inkább jellemez minket akkor, amikor otthonosságunkról igyekszünk gondoskodni a mutatott vagy csak felmerülni kész kezdeményezésünk révén. Hogy ilyen fórum hogyan jöhet létre a közegben, és értékelését mennyire tarthatják a rendezettségeink magukra nézve kötelezőnek és elfogadhatónak, az fontosnak és nem azonnal megválaszolhatónak tűnő kérdés.
188. A kérdéses fórumról, vagy inkább az említett fórumról pedig annyit tudhatunk, hogy annak minden érdekünket figyelembe kell vennie, miközben egyetlen érdek az, amely iránt igazán érdeklődik, és amelyre a figyelmét összpontosítja: a közös érdekünk. A közeg közös érdeke. Csak hogyan érvényesítheti ennek az egyetlen érdeknek a szempontjait, vagy hozhat minősítést bármely kezdeményezésünkről az érdek – a közös érdek – felől mérlegelve, ha közben lesz olyan egyéni igény – érdekre gondolok, természetesen – amely értékelés és kielégítés nélkül marad? Vagy egy ilyen megközelítéssel önmagunk csapdájába fogunk esni, miután régtől él közöttünk a tudás arról, hogy: „nem lehet mindenkinek a kedvére tenni”? Ezt akkor szoktuk magunkban felidézni vagy indokként a feltett kérdésre válaszolni, amikor a döntési helyzetben jövünk rá feladatunk teljesíthetetlen voltára. Mondjuk több érdek találkozását mérlegelve és konstatálva, hogy azok között ellentétek feszülnek, amelyek feloldhatatlanok is lehetnek, vagy pedig komoly lemondással juthatnak csak olyan igények teljesítéséhez – érdekekhez -, amelyek már elférnek egymás társaságában, amikor a kereteken, az adott terület vagy tér méretein nincs mód változtatni. A méretekkel kellene elbánnunk ilyenkor, amelyek szabottak, és korlátok nélkül nem változtathatóak? Közegünk dimenziói sokfélék. Vannak eleve behatároltak, és vannak olyanok, amelyek méretét semmi sem kell, hogy korlátozza. És nem feltétlenül a közeg népessége számára kell gondolnunk, amelynek határtalan volta nagyon sajátosan mutatja meg magát, miután az élet ciklikusságát az un. öröklét még nem váltotta fel. Csak éppen a valamikor éltek, a jelenben élők és a jövő életre kelői számának meghatározhatatlansága az, amely ezt a mértéket ilyennek láttatja előttünk. Akkor már inkább a sokat emlegetett tudásgömbünket érdemes szemügyre vennünk, még abban a tudatban is, hogy az ismeretlennel kibővített rész nekünk olyan szemléletesen jelenik meg, ha elkezdünk vele bánni, mint a tudott, a megismert territórium komplementere, hogy még el is csábulhatunk, azt gondolva, hogy már birtokba is vettük, azaz működése minden titkát sikerült elsajátítanunk. Ami elsajátítás nem a reprodukálhatóságáról szól, természetesen, pusztán a múltja, a jelene és jövője olyan ismeretéről, amely ismeretben a feltett kérdések már eleve célzottnak, vagyis a lehetséges válaszok felvázolhatóságával együtt megfogalmazhatóak lehetnek. Mintha eljuthatnánk az olyan megismerésig, mint amilyet önmagunk vizsgálatakor elérnünk megadatott: az energiák, azok forrása és működése, aztán a mozgások iránya és lefolyásai – az érdekek sorozatai, amelyek a választásokban keletkeznek, egészen a kiválasztódás kétféle alakját felhasználva – követése lesz lehetséges, egyfajta ráérzés vagy beleérzés formájában. Gondolat nélkül nem tudhatjuk a megismerést sem elérni, sem fenntartani, de van szintje, amely után olyan azonosulásra adódik lehetőségünk, amely lehetővé teszi, hogy „belülről” legyünk ismerői és részei a korábban annyira megismerni vágyott ismeretlennek. Amellyel így magunkat – mint ahogy magunkkal is azonosak vagyunk – azonosnak „érezni” merhetjük. Már csak a fórumot lenne jó elhelyeznünk ebben a „megismerősdiben”, amelyet pontosan azért volt érdemes áttekintenünk, hogy a lehetőséget megláthassuk, miszerint a fórum legalább annyira lesz képes azonosulni az ismeretlennel, amennyire mi, és hasonlóan azonosnak fogja tudni magát velünk is, mégpedig a mi összes formánk esetében. Azaz érdekeink szinte végtelen halmaza lesz a fórum számára átláthatóvá és kezelhetővé, ami kezelhetőség a spontaneitásunk alakítására fogja alkalmassá tenni, miután vitáinkat már azok megjelenése előtt lesz képes megszüntetni. Hogy egy ilyen fórum hogyan jöhet létre, és mi, akik számtalan rendezettséget alkotva vagyunk részei a közegnek, közösségekként és egyénekként, mikor juthatunk el odáig, hogy magunkat a fórum alá rendeljük, elfogadva döntéseit megkérdőjelezhetetlennek és betartását illetően kötelezőnek, azt illik alaposan megfontolnunk. A gondolat ereje és segítőink erősíthetik bizakodásunkat.
189. Amit kiegészíthetünk azzal, hogy ezt a fórumot egyszerre tekintjük külsőnek, függetlennek és elfogulatlannak, tárgyilagosnak, és belsőnek, sajátnak, amellyel mi is egyek lehetünk. Ha most felmerülne bármelyikükben annak gondolata, hogy ez egy új szempontként hangzott el, akkor igazán helyénvalónak tartanám az észrevételt. Ugyanis a megoldásaink eddig saját magunkra nem voltak vonatkoztathatóak. A segítők és a nő rendezettségünk szerepének bővülése azt nem sugallta, hogy magunkkal is kezdhetnénk valamit, amikor spontaneitásunk szabad szárnyalása – döntéseink kiszámíthatatlansága – volt az, amelyet szerettünk volna előre olyannak ismerni, mint amelyről annak várható hatása és fogadtatása eldönthető. Magunkat mérlegeltük volna, mintegy, de mások közreműködésével, igyekezve megfelelni a függetlenség és az elfogulatlanság követelményeinek. Pedig a kezdeményezéseink ismeretében saját magunkat nincsen, aki megelőzhetné. Ahogy azt sem tudhatja tőlünk jobban más, hogy kívánságunk mennyire illeszthető össze a közös érdekkel, vagy mások elvárásához képest mennyire jelent olyan szempontot, amelyet akadályként, esetleg csak a változtatást előidéző tényezőként lenne jó beszámítanunk. Ha az jut eszükbe a most elmondottak után, hogy mi is alkotói lehetnénk a fórumnak, amely bíránk kell, hogy legyen, amikor előre gondolunk a következő időnk eseményeire, és a kijelölendő lépés az, amelyről véleményt igyekszünk alkotni magunknak, akkor azt kell, hogy mondjam: tökéletesen jól értik a felvetésemet, és igazuk van. Az összes érdekünk halmaza ismerete feladatával rendelkező fórum legelső formája mi vagyunk: a közeg. Amelyről már meg is állapíthatjuk, hogy fórum voltához nem rendelkezik a megfelelő eszközzel és módszerrel: úgy fórum a meglévő adottságaival, hogy egyáltalán nem képes fórum voltát felismerni, és különösen nincs módja arra, hogy ezt a fórumot feladata ellátásának megfelelően működtesse. Sajnos. Hogy erre a létező alakra mikor lesz elmondható, hogy immár kész önmaga felismerésére – azaz én-tudata a rendelkezésére áll -, és ezt a működése ellátásával is bizonyíthatja, nos, erre vonatkozóan közelítésünk bizonytalan. Amit állítani merhetünk, az a közeg olyan rendezettségének a megléte, amely rendezettség ennek a feltételnek megfelelően állítható össze: van a közegnek része, amely a fórum feladata ellátására képes, és amely az itt felsorolt kritériumokkal együtt arról is rendelkezik ismerettel, hogy önmagát megfelelően értékelje, és tagjai sorát állandó bővítéssel növelje. Legfeljebb az az akció szükséges ennek a közösségnek a nyilvánossá válásához, hogy neve elhangozzon, ahogy Goethe hozta létre annak idején, az akkor már régtől létező, csak még nevén nem nevezett rendezettséget, amelyet a materializációival határozott meg: a világirodalmat. Amire ezek után gondolnunk kötelező, az az idő minket szorító várakozása. Környezetünk változásával összefüggésben az illetékes fórum létezik pár évtizede, és a közös érdek részeként fogalmazódtak meg azok a teendők, amelyek révén számítanunk lehet bolygónk változásának érdekünknek megfelelő alakítására. Ez leginkább a gazdaságunk működése révén a környezetünkkel folytatott anyagcserénk szabályozását, a környezet minőségének megőrzését lehetővé tevő termék-előállítás végzését látszik megfontolandónak tartani, és bizonyos területeken már majdnem kötelezően is ajánlani. A meglévő fórum érdemes a figyelemre, a maga egyedi vonásaival, szervezeti, intézményes felépítettségével. Még inkább pedig a rendezettségeinknek a fórumhoz való viszonyulásával, amelynek központi ügye a fórum ajánlásainak fogadtatása. Mintha a közös érdek elfogadásáról vagy elfogadásának lehetséges mértékeiről lenne szó, életbevágóan fontos ügyek mentén, érintve a függetlenséget, a tárgyilagosságot és az érvényességet, természetesen a fórum közös érdekképviseletére nézve, arra figyelemmel. Ahogy arról is szólnunk kell, hogy mennyire állunk mi magunk feladatunk magaslatán, amikor magunkat a fórum részének tekintjük, vagy kifogásainkat, megállapításaival kapcsolatban, megfogalmazzuk. Nyilvánosan vagy elhallgatva azokat.
190. A magunk javításában eredményeink nincsenek. Ennek oka öntudatosságunk, amely tévedhetetlen és megkérdőjelezhetetlen. Közegünknek nincs szüksége önkritikára. Miután magát nyugodtan tekintheti egynek és mindenütt valónak, ezért olyan érdeket sem találhatunk, amely érdekétől megkülönböztethető lenne. Talán csak azt kellene megállapítanunk ennek belátásához, hogy a közeg érdeke képviseletére annak – a közegnek – bármelyik és bármilyen alkotója alkalmasnak és vitathatatlanul elismerendőnek számít-e. Legyen az közösség vagy egyén, csak olyan érdek megfogalmazására számíthatunk tőle, amelyet azonnal a közeg közös érdekeként kell elfogadnunk, és a legcsekélyebb kritika alkalmazása, vagy a megfogalmazott érdek helyességének és jogosságának a legminimálisabb vitatása nélkül. Ugye, hogy ezek nagyon váratlanul elhangzó megállapítások, és szokatlanságuk is azonnal nyilvánvaló számunkra. Pedig a közeg csak az ilyen hozzáállást, csak az ilyen önbizalmat vagy magabiztosságot képes sajátjának tekinteni, legyen szó bármelyik alkotója érdeke megfogalmazásáról, vagyis az alkotó kifejezett – hallhatóvá és láthatóvá tett – érdekéről. Ha a szóban forgó érdek nem kerülne nyilvánosságra, az a minősége – vagyis közös érdek volta – változását egyáltalán nem jelentené. Úgynevezett titkos kívánságaink is azonnal a közös érdek formáját nyerik el, és függetlenül attól, hogy tettünk-e kísérletet arra, hogy más érdekekkel összevetve mennyire őrizheti meg közös érdek jellegét vagy tartalmát. A közös érdek ugyanis akkor igazi közös érdek, ha azt a közeg minden lehetséges és valós alkotója elfogadja, vagy elfogadhatónak tarthatja, a vele való megismerkedésekor. Miután pedig ezt a feltételt az előzőekben említett egyes érdekek nehezen vagy egyáltalán nem teljesíthetik, ezért közös érdek voltuk csak akkor tekinthető létezőnek, ha birtokosuk belső érdekeként tekintünk rájuk, és nyilvánosságra kerülésükről feltételezzük, hogy az vagy késedelmesnek, vagy soha be nem következőnek fog bizonyulni a továbbiakban. Hogy létezésük ezek ellenére sem felesleges, és érvényességüket, fontosságukat birtokosaik nyugodtan képviselhetik, az függ attól, hogy az általunk megalkothatónak tartott fórum képesnek bizonyulhat-e lajstromba vételükre, megkötöttségek, korlátozó és befolyásoló előírások alkalmazása nélkül. Őszinteségünk akadályt azért nem képezhet, mert fórumunkat felruházhatjuk az érdekek előállítására képes képzelet tetszőleges szabadságával. Az így generált érdek halmaz első két elemét, azaz a leegyszerűsítetten meghatározható első két érdeket „nő érdek” és „férfi érdek” néven nevezhetjük, és belőlük minden más érdeket származtathatónak tarthatunk. Márpedig ez a két, általunk valamelyest eltérőnek mutatkozó érdek a közeg érdekét kell, hogy kiadja, a közös érdeket, hiszen a közeg ebből a két rendezettségből áll, mégpedig olyan „szorosan” érintkezve, hogy mellettük más rendezettséget elhelyezni nem tudhatunk. Hogy ennek a két rendezettségnek van-e vagy lesz-e kizárólagos képviselete, amelyet a közös fórum is elfogad, amikor a közös érdek szempontjából mérlegeli a spontán választásaikat, azt valamikor érdemes lehet megtudnunk. Manapság nincs még artikulált érdek a közegben, amelyről tudhatnánk, hogy melyik alap-rendezettség érdekének kell tekintenünk, és intézmény sincs, amely az így megjelenő érdek vagy érdekek képviseletére szerveződött volna. Ahogy szó nincs például arról sem, hogy jelenünket az „egyenlőség fénye” névvel illetnénk, mint korszakát történetünknek. Csak azon kell töprengenünk, de nagyon, hogy milyen erők vonzanak milliókat bolygónk egy bizonyos tája felé, ahol érdekeik jobb megvalósulásának reményében kívánják létüket kiteljesíteni, és azt érdemes meggondolnunk, hogy milyen teendőkkel fogjuk tudni ezt a vándorlást úgy lebonyolítani, hogy abból az érintettek – és a közeg - előnyére történhessenek a bekövetkező események. Lehetséges, hogy azzal kellene kezdenünk, hogy a két alap rendezettség érdeke ebben a jelenségben milyen módon vehető figyelembe ható tényezőként? Vagy a változatlanság az, amelyet tisztelnünk kell eleve, rendületlenül?
191. Ha létünk meghatározó adottságát kiindulási alapként kezeljük, és ezt egyben az érdekünkkel azonosnak is tartjuk, mivel ennek az álláspontnak semmi sem mond ellent, vagyis tudjuk és tudatosságunk azt csak megerősíti, hogy a közeg az élet, és az élet a közeg, akkor hűek vagyunk szempontunkhoz, amellyel vizsgálódásainkat folytatni bátrak voltunk. Az élet felől nézünk a közeg jelenségeire, és az élet lesz az a mérce, amelyet az értékeléseinknél az összevetésekhez elő kell, hogy vegyünk. Amely szempont lényegében az előbbiekben említett egyéni érdekek érvényességéhez is támpontot ad, hiszen a leginkább egyedinek számító igény sem lesz más szemünkben, ezzel a hozzáállással, mint egy életet szolgáló kívánság. Csupán, és ez a „csupán” messze ható „csekélységnek” bizonyulhat, a most említett kívánságok kapcsolatáról kell elgondolkodnunk, amikor azok esetleg egymást kevéssé fogják erősíteni, hanem sokkal inkább akadályozni. Ha a közeg a javításnak nem barátja, ahogy említettük, akkor még kevésbé szeret várakozni, vagy – ami a várakozással egyenértékűnek minősülhet – önmaga léte kezdetéhez visszafordulni, és akár önmagáért is gyakorolni türelmet, különösen pedig meghozni a legcsekélyebb áldozatot. Gazdaságunk, mint anyagcserénk elve és gyakorlata, olyan hatalommal rendelkezik közöttünk – hogy ne mondjam: fölöttünk -, hogy törvényei megsértésétől rettegünk, miközben tudjuk, hogy az elvet és a gyakorlatot csak mi – a közeg – irányíthatjuk, ha – a költők által megénekelt „mammont” – meg akarjuk tartani gondoskodásunk eszközének. Márpedig elvként mióta annak engedelmeskedünk, amely – finoman szólva – a „pontos elszámolás, hosszú barátság” elvárást valósítja meg, de legalább ilyen érvénnyel fogalmazható meg ebben a formában: „az üzlet, az üzlet”. Ami alatt az egymás felé gyakorolt viszonyunkat szeretjük folyamatosan kiegyenlítetten, egyensúlyban levőként tartani, ha másért nem, akkor az ugyancsak tisztelt és nagyra tartott jogrendszerünk biztosítására tekintettel. A nemzetközi jogra kell gondolnunk ennek említésekor, és a fórumra, amelyről a korábbiakban szóltunk. Bizony, bizony. Van már nekünk fórumunk, jól szervezett és intézményesített, még akkor is, ha döntései betartásának érvényesülésében mutatkoznak hiányosságok. Merthogy ennek – vagy ezeknek – a fórumoknak a legitimitását nehezen tudjuk biztosítani. És ez az a körülmény, amely miatt a közös érdekről, ahogy a segítőinkről és a fórumunkról is meg kellett emlékeznünk és el kellett gondolkodnunk. És az előbbiekben taglalt elveink azok, amelyek további gondolkodásra kényszerítenek minket, elméletben töprengőket, képzeletet használókat. Ha a közeg a türelmet, a várakozást, az áldozatot nem kívánja alkotói egymás közötti viszonyai szereplőjének, kapcsolatai formája lehetséges alakjának tekinteni, mert az időre hivatkozik, amely – kétségtelenül – irreverzibilis módon hozza el a változást az események alakulásában, akkor jó tisztában lennünk Teller-törvényének jelentésével és jelentőségével, meg helyzetünkkel, amely hasonlítható a szakadék szélén táncolóéhoz. Miután pedig a javításra sem „vevő” közegünk, az önkritikára, ezért „ki kell találnunk” igényét, ahogy az igény megvalósításának lehetséges módját és eszközeit, mindezek árával és elvetésük, alkalmazásuk elutasításának következményeivel együtt. Kezdjük azzal, hogy mennyire vagyunk érettek közegként, ahogy – elég régen, beszélgetésünk kezdetén már tettünk erre utaló megjegyzést, amikor – a közeget „fiatalnak” minősítettük, ennek a fiatalságnak a részletesebb bemutatása, mibenlétének elemzése nélkül? Mert sokat megtudhatnánk közegünknek az említett jellegzetességeiről, ha azok hátteréről, indítékairól, mozgatójukról rendelkezhetnénk elképzelésekkel, pláne ismeretekkel. És akkor szabad legyen emlékeztetnünk magunkat arra, amit állandóan témáink taglalása frontján, elérhető közelségben tartunk, mint megközelítésünk alapját: a két alap-rendezettség viszonya érdemes a figyelemre, a tájékozódás, a vizsgálódás, a jelenségek megismerésének és megértésének felszínre, előtérbe kerülésekor. „Keressük a nőt és a férfit magunkban!”
192. Közben állítjuk, hogy „mindkettőnket anya szült”. Nem tesszük hozzá, hogy: „és mindkettőnket apánk nemzett”. Pedig sokat nem tévednénk ezzel a második állításunkkal. Ha „származásunk” kezdetére gondolunk, amelyet korábban már érintettünk, és energiánkat is így láttuk meg, mint ami éltet minket, egyúttal meg is teremtve bennünk önnön létezésünk értékét, ahogy ezzel szellemünket is kialakította, akkor érthető az előző megkülönböztető kitételünk, amely anyánkat említi elsőként létünk eredete, kezdete és forrása – ahogy szellemünk – okának illetve teremtőjének. A különbözőségeinkre gondolhatnánk, amikor ezek annyira látványosan állítanak elénk nagy létszámú rendezettségeinket érintő eseményeket? Azt kereshetnénk, hogy két alap rendezettségünk viszonyát az események hátterében fellelhetjük-e, és arra is kitérhetnénk, hogy a nő rendezettségből hogyan lesz „anya rendezettség”, ahogy a férfi rendezettségből „apa rendezettség” válik, azonos időben? Vagy inkább azt kell keresnünk, hogy a viszonyuk „értelme” – a gyönyörük - milyen formát kap az egyes korokban, esetleg az egyensúlyuk mennyire érvényesül, tudva eltérő funkcióikról a reprodukcióban? Nem az a mai helyzet, hogy minden kérdés, amely nemeink helyzetére vonatkozhat, most egyszerre várja tőlünk a megvilágosító, a megértést felmutatni képes választ? Legyen szó a győzelemről, az utódainkról, az egyensúlyról, amelyet igazságossággal szívesen azonosítanánk, vagy, hogy szerepeink egyediségét ne legyen gondunk sem megállapítanunk, sem kifogás tárgyává tennünk? A kiemelés pedig az önkényességet juttatja eszünkbe, mert közben a közeg önfenntartásának ügye is meglehetősen „gazdagon” állít elénk megoldandó ügyeket. Lehet, hogy ez a mostani fejtegetés is érdemes az elemzésre és értékelésre, mondjuk arról, hogy „miért pont ilyen kérdések megválaszolására tesz kísérletet, és mi áll annak hátterében, hogy képet alkotni szeretnénk, átfogót lehetőség szerint, folyamatok követésével és előrelátásával?” Mert egy előítélet is rejtőzhet a témaválasztásunk mögött, amelyből aztán a megfogalmazott kérdések szinte elkerülhetetlenül adódnak, és – ez is sejthető – a válaszok szinte már meg is jelenhetnek lelki szemeink előtt, éppen csak a kifejtésükre kell időt, energiát és figyelmet fordítanunk. Azt kell mondanom, hogy nagyon jólesne egy ilyen forgatókönyv szerint egymás után rakosgatni mondatainkat, amelyek felvetések, kérdések, sejtések és állítások kezdeményei, hogy csak néhány alakjukat említsük. Hiszen az egész eddigi beszélgetésünk azt sugallja, hogy valahogy így jutunk önmagunk megismeréséhez: már tudjuk, hogy mi az, amely minket alkot és erőnket adja, és azzal is tisztában vagyunk, hogy múltunk határozza meg jövőnket, és a jelen lehetősége abban van, hogy – ahogy mostanában filmjeink és írásaink sokasága igyekszik erről minket meggyőzni – ezt a jövőt adó múltat megváltoztathatjuk. Ennek a változtatásnak járunk utána, úgy, hogy közben már végezzük is a munkálatait, a kívánságaink szerint, előzetesen elképzelve magunknak a jövőt, amelyről érdekeink révén lehet és van tudomásunk. Gondolataink csapongása, és ennek a nehezen követhető mozgásnak a rögzítése azért ilyen amilyen, mert – amint erről is szóltunk korábban – állandó az önkontrollunk, megtartva – vagy igyekezve a megtartására – lendületünket, miután a vákuum, a várakozás – a türelmet és az áldozatot is ebben a sorban említettük – nem túl szimpatikusak előttünk, közeg előtt. A „pillangó hatás” ismert számunkra, ahogy azt Ajtmatov is érintette, idézett mondatában. Nekünk a kiemelés módszere maradt, az önkényesség, ami után az okozott „sebeket” megpróbálhatjuk gyorsan eltüntetni „szövegeinkről”. A kaland áll még rendelkezésünkre, ha Kolumbusz követőiként vágunk neki az ismeretlennek, bizonyos elképzelést elfogadva lehetségesnek, igazolandó elhatározásunk merészségét. A nagy felfedezőnek is volt bizonyos elképzelése a sikere lehetőségéről, ahogy attól való félelem is élhetett benne, hogy hajóival odavesz abba a bizonyos ismeretlenbe. Nekünk az elképzeléseink érnek-e annyit vajon, mint a XV. század térképei az akkori utazóknak?
193. Ez a kérdés sokat árul el a képzeletünkről alkotott felfogásunkról. Mint egy térképet tartjuk a „kezünkben” ezt a képzeletet, amikor gondolkodunk lehetőségeinkről, amelyek nyitva állnak előttünk, és mi készek vagyunk a nyitottságukat kihasználni, és beléjük hatolni. Vagyis nem hagyjuk abba a képzelet működtetését, és tetszőleges irányokban mozgunk a segítségével! Ahogy ezt tesszük jó ideje, mióta a spontaneitásunkról beszélünk, amely pontosan olyan kalandnak tartható, mint amilyennek Kolumbusz utazását tekinthetjük. Legfeljebb a képzeletről rendelkezésünkre álló „térképeink” nézendők át, alaposan mérlegelve a bennük rejtőző információkat, különösen megbízhatóságukra tekintettel. Mondjuk az „Új Világ” jelenhetne meg előttünk, ahová igyekszünk, ha elődeinkkel a párhuzamot kiterjesztenénk, illetve folytatnánk. Akkor a Föld gömbszerűségéről a bátrabbaknak már volt sejtésük, csak bizonyítékokkal nem rendelkezhettek. Nekünk a „cél” van a birtokunkban, és sejteni véljük az eszközt is meglévőnek, amellyel ezt a célt elérhetjük. Vagy inkább az eszközöket, hiszen ezek több részből kitevődőek. Reprodukciónkra alapozódik minden, amint voltunk bátrak megállapítani. Aztán a közeg szellemi teljesítménye az, amelyet – együtt a közeg elvi vagy elméleti létezésével – az anyag mellé állítottunk párba, amelyet a környezet is jelent, amelyben léteznünk lehet. Ez a szellemiség pedig energiát szolgáltat nekünk, közeget alkotóknak, miközben az energiát – az anyagot – állandónak is tartja, és magát – a közeget – részeként tételezi. Hogy ez a bizonyos anyagi állandóság mennyire valóban állandó, azt a közegnek, mint szellemi létezőnek jó lenne ismernie. Az élet ebben az anyagban létezőként van jelen, és a közeg is egy ilyen élő. Ahogy maga az anyag is tekinthető magának az élőnek, miután az élő jellegzetességeit tőle nehezen különíthetnénk el, egy feltételezés alapján, miszerint ha eltávolítanánk belőle az életet, akkor annak – az „anyag életének” vagy az „élő anyagnak” - újbóli megjelenése kizáró akadályokkal találkozna, azaz megismételhetetlen lenne. Sajnálatosnak mondható, hogy ezt az akadályozottságot sem igazolni, sem elvetni nem tudjuk jelenleg. Ahogy az anyag állandósága – örökkévalósága, időtlen létezése – sem igazolható. És nekünk ez a bizonytalanság kevéssé kedvez, miután az idő az anyag nélkül, az állandóan létező anyag nélkül, tegyük hozzá, tökéletesen elbizonytalanodna, és „helyet” sem adhatna létezésünk számára. Ami a Föld gömbölyűségével mégis összevethető előttünk és nekünk, az a képzelet által eleve adott lehetőség megléte. Amely valóság – hiszen a „meglét” az maga a valóság, amint korábban megállapítottuk – elegendő támaszt ad nekünk a tovább gondolkodáshoz, vagyis a további képzelet-működtetéshez. A spontaneitáshoz, amely a jövő biztosítását, meglétét adja és jelenti. (Elég különösnek tűnik ez a helyzet, amennyiben a gondolat az, amely képesnek tartható arra, hogy a jövőt biztosítsa. Attól az anyagtól függetlenül, amelynek jövője biztonságáról, állandósága bekövetkezéséről határozottan nem tudunk nyilatkozni. Pedig a gondolatot – a közegbeli képzeletet – nem távolítottuk el az anyagtól, nem függetlenítettük tőle. Csupán konstatáltuk, hogy – a bizonytalanság mellett, amelyről sem elfelejtkezni, sem nem tudni nem áll szándékunkban – mi a „meglévő” lehetőségből „szeretünk” és rendszerint „szokunk” kiindulni, és az így felvázolható jövőt is inkább „használhatónak” tételezzük. Ha csalódnunk kellene elvárásainkban, és az idő hagyna cserben minket, amelyet pedig annyira tudunk tisztelni és kívánni, és amelyért, mint vágyunk tárgyáért magunkat megőrzendőnek és szenvedéllyel eltöltöttnek tudjuk és tartjuk, akkor az intenzitásunkra támaszkodhatnánk, hogy otthonosságunkat – elégedettségünket – magunknak elkönyvelhessük. És ez az elégedettség, amelyben már ma is részünk van, mint a képzeletről szólva ezt már megállapítottuk, magát a célunkat jelenti, amely felé minden energiánkkal igyekszünk. Lehetséges, hogy tudásunk és hitünk a képzeletünk révén szinte azonos helyzetben lévőnek tekint minket, gondolkodókat és vágyakozókat?)
194. Akkor lepődnénk meg igazán, ha a gondjainkat, azaz a kérdéseinkre adott válaszok bizonytalansága miatt érzett félelmeinket olyannak láthatnánk, amelyek gyerekes csacskaságok, mint amilyeneket a tudatlanságunk, az ismereteink hiányos volta okoz csak, és módunk lenne a vágyunkat beteljesíteni egy képpel, amelyben a véletlennek vagy az entrópiának – a káosznak – a renddel van „barátsága”, mégpedig az egyensúly törvénye szerint: fele-fele arányban. Csak nekünk ettől többre lenne szükségünk. A két tényező vagy jellemző változásáról szeretnénk biztosat tudni. Esetleg a lehetőségről lenne jó benyomással rendelkeznünk, amely lehetőség a mi részünket érinti a dolgok alakíthatóságában. Vagy ez az a bizonyos gondoskodás és az ezzel összefüggésbe hozható otthonosság, amiről eddig olyan sokszor szóltunk? Amit olyan nagyon szeretnénk magunknak biztosítani? Mondjuk valahogy ilyen megfogalmazást ajánlva figyelmünkbe, hogy: „a káoszt kell választanunk, az entrópiát, amelyben a szabadságunk maximumát biztosíthatjuk”. Vagyis teljes spontaneitást kell magunknak elképzelnünk lehetőségként, és ehhez jó tartanunk is magunkat, bármilyen igényt próbálunk követni a megvalósíthatósága, az elérhetősége útján? Netán a másik „végéről” lenne jobb intézni dolgainkat, amelyben a rend nő a lehetséges legteljesebb méretűvé, amelyből aztán rögtön kimunkálódik nekünk a szabadság: annyira megszűnünk kívánni spontaneitásunkat, hogy a toleranciánk és a vele járó önfeladásunk totális biztonságot ajándékoz nekünk, amelyben közösségünk emelkedik ki, hogy gondjainkat megsemmisítve fogadjon minket magába? Animizmusunk, ösztönösségünk rejtett érdekének lenne érdemes életre kelnie, ahogy arról annyi megnyilvánulásunk, napi törekvésünk tanúskodik múltunkban és jelenünkben is, amely szintén képes lenne eltűntetni gondjainkat? Csak nem nemeink azok, amelyek okozói gondunknak, különbözőségüket megváltoztathatatlannak mutatva, és ezzel egyenlőtlenségünket szemünk közé vágva? Ezért keletkeznek vitáink és viaskodásaink, mert szerepeink nem azonosak a közegben? Vagy inkább az energiáink forrásának lenne jó látnunk ezt az eltérésünket, és mindazt a következményt, amelyet magunknak és egymásnak ebből kimunkálunk, és el nem rejtünk? De hiszen tudjuk, hogy anyánktól lettünk azzá, amik vagyunk, és nélküle semmink nem lenne, amellyel ma rendelkezünk. Csak nem anyánk oltja belénk az ellentéteinket is, amelyekkel aztán végtelen időkig küzdhetünk, ha kedvünk másképpen nem akarja, és bírjuk a tetszést, amely egymás érintésével elér minket, olyan szenvedélyesen és örömöket szerzően? Lehetséges lenne, hogy egymás érdekeit ismerve, ahogy gondolatainkat és érzéseinket is megkettőzve létezzünk együtt, készen arra, hogy a saját részt és a választott másik nemű párunk elképzeléseit egy időben ismerjük és képviseljük? Esetleg csak annyira, hogy róla véleményt mondhassunk neki és alkossunk magunknak, amellyel aztán már elbánhatunk, mint megegyezésünk módszerével és eredményt hozó gyakorlatával? Arról kellene gondolkodnunk, hogy a rendezettségek milyen viszonyt képzelnek el a közösségnek és az egyénnek, amikor az otthonosságot felvetik, mint biztosítandó feladatot? Ahogy a történelemben, amelyről volt már néhány megjegyzésünk, mindig ez a viszony állt az események láthatatlan hátterében, kimondatlanul. Sőt! Kimondhatatlanul! Mert a káosz szabadsága és a rend szabadsága akár egymás mellé is állítható, hogy előnyeiket megmutathassák, és a választásunkat ránk bízhassák. A közeg tere nagyságára kellene figyelnünk, amikor ilyen gondolatokat sorolunk magunknak, és válaszainkkal játszadozunk? Komolyan véve ezt a „játszadozást”, természetesen. Vagy el nem felejthetjük, hogy ez a „tér” csak a képzeletünkben lehet szabadon alakítható, és méretében tetszőleges? Mert a valós földi tér – vagy terület – sem a káoszt, sem a rendet nem hagyja érintetlenül, ha formájukkal magunknak berendezkedésünket kiválasztanánk. Aminek a következménye a tudás gömbjének növekedése, mint nagyon pozitív hozadéka létezésünk meghatározó vonásának, sokféleségünknek. Csak otthonosságunk hangjára illik figyelnünk!
195. Ekkor az előadóhoz közeli egyik sor közepén egy kéz emelkedett a magasba, szólást kezdeményezve, mintegy tisztelettel viseltetve a jelenlévők és a hallottak iránt, meg a gondolatmenetet is kevéssé befolyásolni szándékozva. Csak nyugodtan és bátran és hangosan mondja, hogy milyen megjegyzése vagy kérdése akadt, szólalt meg előadónk, kezével is jelezve a bátorítást. Arcán a jól ismert érdeklődés és biztatás jeleivel, mosollyal és a jelentkező irányába tett lépéssel. Voltak forgolódók, és a jelentkező irányába nézők, nem kevesen, akik láthatták, hogy egy idősebb nő, ha nem öreg, lassan feláll, és szemüvegét megigazítva, visszafogott hangon, ami számára akár az elérhető legnagyobb hangerőt is jelenthette, kezd el beszélni. Ezt mondta: Tisztelt uram! A minket mozgató energiáinkról olyan képletesen, olyan érzékletesen szólt az eddigiekben, hogy felélesztette emlékeimet, amelyeket őrzök magamban a szülői házról, a gyerekkoromról, a családomról. Próbáltam összevetni ezeket a tapasztalatokat azzal, amit magam anyaként, az új családom egyik létrehozójaként volt alkalmam átélni. Bevallom, hogy kerestem a mozgató erőket, amelyeket az előadásai alapján látni véltem, ha az értelmezésem helyesen követte az ön által elmondottakat. A választások, a döntések lettek érdekesek számomra, amelyekkel eredeti családomban találkozhattam, és amelyeket a férjemmel és a gyerekeimmel hoztunk meg magunknak, amikor lehetőségünk volt a döntésekre, illetve, amikor az ilyen elhatározásokat meg kellett hoznunk magunknak, külön-külön, és előfordult, hogy közös megbeszélést követően. Arra voltam kíváncsi, hogy mennyire érvényesül az a hatás, amelyről többször tett említést az előadások során, és amely az anya szerepét emelte ki, mint meghatározót abban, ami történik velünk, emberekkel, amikor felnőtté leszünk, és független, önálló életet kezdünk. Azok a kijelentései is fülemben csengtek, amelyek a nemek viszonyát érintették, és amelyek azt sugallták, ha jól értettem ezeket a megállapításokat, hogy lényegében csak az történik a közegben és az egyének életében, amit a nemmel bírók a társukkal való viszonyuk felfogásában és gyakorlatában úgy hordoznak, hogy a fontos életeseményeiket ezek a felfogások és gyakorlatok meg kell, hogy határozzák, és függetlenül azok tudatosságától, a tudatosság mértékétől. A saját történetem, amely két részre volt osztható, ahogy említettem, különösen érdekessé lett számomra, mert igazolásokra bukkantam anyám szeretete jelentőségéről a magam fejlődése alakulását tekintve, és azt is megerősíthetem, hogy a saját anyai hozzáállásomnak milyen meghatározó hatása volt a gyerekeim életét, ennek az életnek a döntésekben való alakulását illetően. Azt próbáltam kikutatni, hogy a vágyaim hogyan alakultak a szülői példák nyomán, és hasonlóan igyekeztem megérteni a gyerekeimben létrejött kívánságokat, amelyekből választásaik lettek, majd amelyek egészen konkrét események létrejöttéhez juttatták őket. Velük együtt pedig minket is, a szüleiket és a testvéreiket. Elnézését kérem, hogy ilyen terjengőssé lett a mondandóm, de a beszámolóit követve ezek a képzetek tényleg létrejöttek bennem, a gondolataimban. Előadónk itt azonnal közbeszólt: Asszonyom! Olyan bevezetőt hallottunk öntől, hogy a folytatást semmi esetre sem szeretnénk – remélem, hogy ezt így, többes számban mondhatom – elmulasztani. Folytassa, legyen szíves! A nő pedig így beszélt tovább: A nemek egyensúlyát még említenem kell, mert ezt is mérlegre tettem a két családban, azok után, hogy a viszonyukról volt szíves többször is megemlékezni. Szóval, sok szempont követése kezdődött el bennem, és nőként mondhatom, hogy megtisztelve éreztem magamat energiaforrásként, anyaként, és a tapasztalatokkal, amelyeket felhasználhattam, egyezőnek tarthattam az előadásokban elhangzottakat. Ami egy ideje motoszkál bennem gondolat, az az apámhoz fűződő viszonyom, amit az előadások során megemlítendőnek kezdtem tartani. Az a benyomásom alakult ki egy idő után, hogy az anya energiái meghatározó volta mellett arról is szólnunk lehet és kell, hogy az anyának volt egy apja azelőtt, hogy anya lett.
196. Ahhoz is volt szerencsém, hogy a nagyszüleimet ismerjem. Ismerem gyerekeim gyerekeit, az unokáimat is, természetesen. Remélem, hogy ez utóbbi megjegyzéssel nem sértek érzékenységeket. Tudom, hogy egy családot nem lehet idealizálni, és udvariatlanság az erre való bármilyen utalás. Nálunk is vannak gondok és bajok, ahogy kifogásolható elképzelések is, és a családtagok tudatosságáról visszafogottan fogalmaznék, szeretetemmel együtt. Amit felvetnék, az két gondolat csupán, és a kifejtésüket nem biztos, hogy magam elvégezhetem. Csak azért bátorkodom velük a nyilvánosság elé lépni, mert a nemek egyensúlya témájához, egyrészt, másrészt a nemek viszonyához érzem ezeket a témákat kapcsolódóknak, és egy harmadik gondolat pedig egyenesen nyugtalanít, de bizonytalan vagyok a közzétételében, miután nagyon bensőségesnek tartom annak alapját. Nos, amint az előbb már említettem, amikor az energiát adó anyánk apjára utaltam, az a benyomásom, hogy legalább olyan fontos a közegben keletkező és ható energiák dolgában figyelni anyánkra, mint amilyen jelentősége van annak, hogy anyánk apját, neki is az anyánkra kifejtett hatását megérteni és kellően értékelni képesek lehessünk. Mintha testi sajátosságaink öröklésének módja lenne nyomon követhető az energiáink létrejöttét megfigyelve, bizonyos eltéréssel, magától értetődően. A vágyainkat is említhetném, mint amiket megkaphatunk a szüleinktől, akik az ő szüleiktől kapták vagy kaphatták a vágyaikat, megfelelő esemény sorozatok, az átadás-átvétel módozatai útján. Az is felmerült már bennem, hogy a kiegyenlítési törvényt kell látnunk ebben az ide-oda mozgásban, amelyről azért muszáj egy pár szóval megemlékeznem, ha szabad folytatnom ezt a hosszúra nyúlt megszólalást. A csend, amely a nő szavait övezte, válasz volt a kérdésére, de előadónk most is gyorsan reagált: Tisztelt asszonyom! Együttműködésünket az ön szavai csak megerősítik, és a szavai, a mondatai tartalma nem igényel semmilyen indoklást. Pláne nem engedélyt a folytatáshoz. A nő ekkor ezt mondta: Nagyon örülök, hogy ilyen elfogadó velem. Köszönöm! Annyi kérésem lehet, hogy ülve beszélhessek? – kérdezte. Az állást kicsit nehezen bírom már. Az előadó majdnem zavarba jött ezt a kérést hallva. Gyorsan a hangtechnikushoz szaladt, és egy mikrofonnal tért vissza. Asszonyom, mondta, elnézését kérem eddigi udvariatlanságomért, és a korábbi felszólalóktól is, hogy a technika lehetőségeit nem használtuk, amikor pedig megszólalásaikat kihangosíthattuk volna. Mert magam a hangomat vélem erősíteni a természetes beszéddel, ezért mikroportot sem szoktam használni. Parancsoljon, kedves asszonyom. Ezt a gombot nyomja meg, és akkor jól fogjuk hallani a beszédét az egész teremben, mert ki lesz hangosítva a hangszórókra, amit a mikrofonba mond. Köszönöm, mondta a nő, és mi ezt hallhattuk: Látni vélem magam előtt a generációk egymásra kifejtett hatását, amely a DNS kettős spiráljához nagyon hasonlóan tekereg közöttünk, kapcsolatokat hozva létre energiáink és vágyaink között. Ahogy többszintes épület is eszembe jutott már, jóval azok után, de meglehet, hogy éppen rájuk emlékezve, hogy az ókoriak is leszármazottakról és felmenőkről beszéltek, amikor az öröklést emlegették jogi vonatkozásaiban. Mint egy végtelen és több dimenziós lift rendszer, amely egy irányban halad mozgása közben, tetszőlegesen hozva létre a kapcsolatokat a benne utazók között. Mert amit átadunk egymásnak, vagy amit átveszünk egymástól, az ilyen változásokat, kombinációkat teremthet, amikor egy újabb átadás-átvétel kerül sorra. Ennyiben tehát az apa szerepére kívántam utalni. Második gondolatom bibliai kitétellel függ össze, és azt az intést érinti, amely a fiatal generációknak ajánlja a szülők iránti szeretetet, hogy „hosszú életük legyen a Földön”. Biztosan ismeri mindenki. Erről jutott eszembe, hogy ez a szeretet azért lehet fontos nekünk, fiataloknak, hogy érthessük a saját múltunkat, amelyben apánknak és anyánknak volt és van meghatározó szerepe. Az irántuk érzett szeretet a megértéshez ad kulcsot, ami nélkül – a szeretet nélkül – ezt – a megértést – akár el is téveszthetjük.
197. Ez a második észrevétel kapcsolhatónak tűnik előttem a közösségi tudatosság, a tudományos felfogás, az elmélet elemeivel. Mintha az egyénnek is lenne tudománya, miközben öntudatát létrehozza, és észrevétlenül alkot módszert vagy módszerességet ennek során. A tudományokban, különösen a közeget értékelő tudásoknál, figyelhető meg a kritika, amely az elméletalkotókat érinti, törvényszerűen, a követők, az értelmezők, vagyis az utókor – amely a saját korukkal kezdődik – részéről. Az egyén nincs kötelezve a módszerességre, ahogy a nyilvánosság elé sem kell állnia nézeteivel, amelyeknek most egyetlen tárgya van: önmaga. Csak azok az elterjedt kezdeményezések, amelyek ma oly gyakorinak tarthatóak, és amelyek éppen ezt az egyéni „tudományt” igyekeznek kialakítani a jelentkezők, a részvevők számára, azt mutatják, talán, hogy létezik az ilyen érdeklődés, ahogy vannak eredményei is a vele való foglalkozásnak. Az önismeret szakemberei követelményekig is eljuthattak már, nagyon hasonló szintet és feltétel rendszert teremtve a sajátos szakág iránt érdeklődőknek és önmaguknak. Most veszem észre, hogy kitérőt tettem ezzel a magyarázattal. Elnézést kérek. Elragadott a lehetőség, hogy beszélhetek a gondolataimról. Nekem úgy tűnik, szólalt meg előadónk ekkor, hogy kegyed hatása alá került az előző megbeszéléseink során követett eljárásunknak, amely a gondolatok értelmezésére ad példát, azok – a gondolatok – kifejtésével együtt vagy párhuzamosan. Igen, mondta a nő, erről is szó lehet. (Beszélgettek, és mi csöndben figyeltünk.) A nő folytatta: A harmadik felvetésem pedig, amellyel kapcsolatban a legbizonytalanabbnak mutatkoztam a bevezetőmben, a bensőségessége miatt, az a győzelemről hallottakhoz csatlakoztatható. Azoknak is ahhoz a részéhez, amely az egyén győzelmének nevezhető, ha ilyet lehet egyáltalán kijelenteni. Arra az egyéni győzelemre gondolok, amelyet magunk először elképzelünk magunknak, hogy aztán a megvalósításába fogjunk, és az erre irányuló elszántságunkat – vágyunkat – őrizzük magunkban, ameddig megtehetjük. Ez nem más, mint gyönyörünk és annak elérése. Az ön szavával - és itt az előadó felé fordult a nő – a gyönyör otthonosságára gondolok, amelynek feltételeként a folyamatosságot, a tetszőleges elérhetőség biztosítását vélem.(Volt egy kis mozgolódás a teremben az előző mondtak hallatán, talán a bátorságot értékelve. Mert a meglepettség is az értékelés egyik formája lehet, ha nem tévedek. Lehetséges volna, hogy ez az egyik bizonyítéka annak, amit az előadónk érintett korábban, amikor az egyenlőségről, annak is a fényéről, mint korjellemzőről tett említést? A nők nyíltan állnak ki az igényeikkel a nyilvánosság elé, és késznek mutatkoznak arra, hogy erről beszélgetést kezdeményezzenek! Szerintem ez akkor is elismerésre méltó, ha a szexológusok társasága tagsága – tudomásom szerint – nagyobb részt nőkből tevődik ki.) Nekem úgy tűnik, hogy a párkapcsolat előtt dől el sok minden, amikor az egyén az egyedüli, aki a saját szexusát tudatosítani kezdi. Ezek után pedig, az elképzeléseire építetten, ha szabad ilyet mondanom, kialakít magának - és előttem kedvezőnek tartott esetben a másik nemű partnerének - egy valamennyire rendszeresnek nevezhető gyakorlatot, vágy mértéket, amelyet újra és újra elérni törekedni fog. Ez, és ezt ki szeretném emelni, nagyon is eleven igénye az illető egyénnek, aki férfi és nő egyformán lehet, ám ez a mérték vagy mérce tisztán tudati konstrukciónak, elvi vagy elméleti – fogalmi – dolognak is számít. Egy saját ideálunk lesz általa, amelyet magunk állítunk össze magunknak, mintegy – és itt utalnék a korábbi megfogalmazásom jogosultságára – önmagunk számára hozva létre a győzelem mércéjét, és ezzel magát az elérendő és belső látványként megőrizendő győzelmet is. Amelyet aztán készek vagyunk egy választottal rendszeresen, illetve – függően lehetőségeinktől – több választottal, alkalmak során át, eljuttatni a tényleges, a fogalmi helyzetből a megvalósulás átélést lehetővé tevő jelenvalóságáig. A reprodukciót ehhez az idézőjeles „győzelemhez” társítanunk lehet. Köszönöm az önök kitüntető figyelmét!
198. Szerintem a teremben ülők mind arra számítottunk, hogy most előadónk fogja a hallottakat összefoglalni, vagy reflexióit hozzáfűzni. Kíváncsiak lettünk arra is, hogy a beszélgetésnek lehet-e folytatása, azaz a nő tesz-e hozzá még valamit ahhoz, ami választ vagy megjegyzést kap, mert a felvetései megmozgatták a korábbiakkal kapcsolatban bennünk létrejövő képzeteket, gondolatokat. Alig hallgatott el, amikor férfihang, egy nem túl mély basszus vonta magára a figyelmünket, mégpedig a gyorsaságával is. Mintha alig várta volna az előtte szóló beszéde befejeződését, hogy elkezdhesse a mondókáját. Nagyon tetszettek a gondolatai, asszonyom, mondta a férfi, és ezzel folytatta: mert a párkapcsolatból eredő spirált, mint az öröklésünkért felelős DNS-hez hasonló kapcsolódásait szocializációnknak, amelyből viselkedési szokásaink és kultúránk származik, szemléletesnek tartom, amellett, hogy az igazát is elismerem. Ahogy az önismeretre utaló bibliai tanácsot is rendkívüli jelentőségűnek nevezném magam is, és végül a szenvedély otthonosságáról elmondottak is valami meg nem kerülhető lényegről tudósítanak. Biztos vagyok abban, hogy ezekről a megállapításokról egyenként is fontos szólnunk, mert nincs olyan vonatkozásuk, amely ne illeszkedne nagyon szorosan a korábban hallottakhoz, és azokhoz a lényeges kitételekhez, amelyeket mintegy törvényként szerepeltetett előadónk. Talán továbbgondolásnak számít az, amely most kikívánkozik belőlem, és amely – meglátásom szerint – az eredetileg deklarált célhoz is illeszkedik. Ez a cél a mérhetőség és a kiszámíthatóság, az előre jelezhetőség. Továbbgondolhatónak a szocializációnk milyenségének ügyét vélem, és a kiszámíthatóság vagy a mérhetőség is ehhez tartozhat. Amiben még szükségem lenne további mérlegelésre, az a mérés alapja, egységei és módszerének ügye. A téma aktualitása, az előfordulás alkalma miatt gondoltam most csatlakozni a megjegyzéssel, annak kimunkálatlansága ellenére. A mérést ugyanis több szinten is elvégezhetnénk, ha jók a meglátásaim. Az egyik a család köre vagy szintje, ahogy az előttem szóló szavaiból is ez volt kihallható. Ezt az öröklést vagy beletanulást egy nagyobb közösség esetében is nyomon követhetőnek tartom, esetleg függetlenül attól, hogy közösségnek – mint volt alkalmunk erről megállapítást hallani – nincs neme. Csak azt is tudhatjuk, hiszen nem egyszer történt rá utalás, hogy a viselkedés alapja egy rendezettségnél a történelmében keresendő, és ezt egy adott döntési helyzet vizsgálatakor érdemes figyelembe vennünk. Amely kiindulás lehetővé teheti a rendezettség karakterének a vizsgálatát is, ha ezt a fogalmat, hogy „a rendezettség karaktere”, a politikai döntéshozatali rendszere milyensége megválasztásában tartjuk megismerhetőnek, megnyilvánulónak. Talán nem túlzás részemről az arra utalás, hogy az említett átöröklés vagy belenevelődés megtörténhetik közösségek esetében is, és elképzelhetőnek tartom, hogy ebben a folyamatban bizonyos szabályosságokra, törvényszerűségekre, általuk pedig bizonyos kiszámíthatóság megfigyelésére adódhat alkalmunk. A mérhetőségre most kell utalnom, és a célra is, amelyben a közeg – ha szabad egy ugrással máris a közegről gondolkodnom – léte eseményeit szeretnénk nyomon követni, és ennek részeként a mozgásokat úgy rögzíteni, hogy azok iránya és várható kimenetele is követhető és jelezhető legyen. Nagyon szeretném, ha eljutnánk annak tisztázásáig, de legalább is érintéséig, hogy mennyire lehet és kell közegünket egységesnek tekintenünk az említett szocializációs karakterét, vagyis politikai rendszert választó módszereit, hagyományait illetően. Vagyis: van-e olyan általánosnak tekinthető szabálya a közegnek, és a közeg rendezettségeinek külön-külön, amely meghatározza számára – számukra – a választható döntési sorozataikat, amelyek aztán a teljes közeg aktuális karaktere megállapítására adhatnak alapot. Ha lenne ilyen ismétlődés, és az ebben jelentkező rendszeresség, amely a megfigyelést magára vonná, akkor közel juthatnánk ahhoz is, hogy a jellegzetességeit elkülönítsük, és ezek mértékét fokozataiban – skálán? - rögzítsük.
199. (Ez a férfi olyan gördülékenyen beszélt, hogy eszmélni is alig tudhattunk, pláne felfigyelni arra, hogy immár a hallgatóság az, aki előad, és ez olyan lendülettel is történik, túl a felvetett témák érdeklődésre méltán számot tartó voltán, hogy koncentrációnk és megértésünk komoly próbatételnek lett kitéve. Ami nagyon újnak nem számított, ha azt vesszük, hogy az előadónk által követett gondolatközlés nagyon ismerősnek tűnt, vagyis fordítva, a mostani felszólalások lettek olyanok, mint amilyeneket előadónktól szinte már megszokhattunk. Még az is lehet, hogy bizonyos mértékű eltévedést, elmaradást érezhettünk, de lehet, hogy csak egyedül voltam ezzel a benyomásommal, és a többség – rajtam kívül mindenki más? – „vette a lapot”, ahogy mondani szokás, és a fogalmak kapcsolódásait, a kérdések egymáshoz tartozását, ahogy a felvázolt új szempontokat is a helyükön kezelte, amikor az azokból előállítható képről, értékelésről kellett benyomást alkotniuk. Az előrejelzéssel, a méréssel tényleg találkoztunk már, és ezek valóban célként voltak megjelölve a korábbi beszédekben. De ez a spirális dolog, meg ez a szocializáció – azt nem mondta a második jelentkező, hogy kondicionálás vagy tanulás -, ez kívánta volna a magyarázatot. Számomra legalábbis. Miután előadónk érdeklődése úgy maradt töretlen, hogy beleszólásának nyomát sem láthattuk-hallhattuk, a hozzám hasonlók, ha voltak ilyenek, csöndben maradtunk, ahogy azok is, akik – nyilván a felfogóképességük függvényében, annak kedvezőbb szintje szerint – már arra is számítani tudtak, hogy mi lesz a folytatása a férfi beszédének. Mert az gyorsan következett, mint említettem, megszakítás nélkül.) A közvélemény kutatók szerepéről, ahogy adataik felhasználásának módjáról és értékéről még nem ejtettünk szót. Gondolom, hogy ennek eljött volna az ideje az előadásokban. Nem vagyok biztos abban, hogy ezt most feltétlenül meg kellett említenem. A mérés miatt jutott eszembe az általuk közrebocsátott számtalan adatsor, amit a rendezettségek – ebben az esetben mondhatjuk, hogy az államok – életében megfelelő időben hoznak nyilvánosságra, és ilyenkor a választásokra vonatkozóan igyekeznek előrejelzésekkel segíteni a szavazók döntéseit. Emlékeim között kutatva jutottam egy ilyen véleményhez, amelynek pontos idejét és helyét is fel kellene idéznem, a rend kedvéért, de talán ezek nélkül az adatok nélkül is beszédes lehet a példa, reményeim szerint. Egy elnökválasztásról szólt az értékelés, és a számítások azt mutatták, hogy a nyertes jelölt eredményében a női voksok voltak azok, amik olyan jelentős számban szerepeltek, hogy ez a választás megnyerését eredményezte, kijelenthetjük, hogy: a nők körében népszerűségnek örvendő jelölt számára. Elfogadhatónak tartják, hogy – feltéve, hogy ebben a példában olyan esetet láthatunk, mint amilyenről előadónk beszélt, amikor a közeg energiáit az anyától származtatottnak mondta – tényleg lehetséges összefüggést találni a nemek viszonya általános jellemzői és a társadalom döntési mechanizmusaiban megnyilvánuló jellegzetességek között, tegyem hozzá, hogy „megfelelő feltételek megléte esetén”? A feltételek annyit tesznek, hogy az egyének közösségi szereplőként kell, hogy közeg alkotóként megnyilvánuljanak, és a közösségi elvárásnak úgy tesznek vagy tehetnek eleget, hogy abban egyénként létrehozott álláspontjuk milyensége fogja döntésüket meghatározni. Azaz az egyén, mint közeg-alkotó és a közösség, mint közeg-alkotó itt azonos, ahogy azt előadónk a beszámolója legelején említette, amikor ezt az egységet – egyén és közösség azonosságát – gondolati, elméleti egységként jelenítette meg. Csak a közösség, amelynek nincs neme, mint tudjuk, nem hozza létre előzetesen álláspontját: sem nemmel rendelkező alkotói egyensúlyáról, sem feladataikról, ahogy egyéb, nemükkel összefüggésben adódó helyzeteik kimeneteléről, ezek kedvezőnek illetve kevéssé kedvezőnek tartható voltáról nem alakít ki álláspontot. De nem tudatosítja azt sem, hogy egy politikai feladat kapcsán mi lenne a közeg érdeke szerinti legjobb döntés, egyik vagy másik rendezettsége illetve egyénei részéről.
200. Jelenünk forradalma foglalkoztat egy ideje, és nagyon kedvezőnek tartanám, ha kialakulásának okait úgy láthatnám, hogy követésükkel és megértésükkel egyben az egész közeg változásáról is nyernék benyomást, a várható eseményeket is megsejtve. Komoly érvek mentén lenne számomra szükség ennek a korábban alig ismert jelenségnek a magyarázatára, vagy olyan áttekintésére, amelyben a gyorsan lejátszódó folyamat úgy kerül bemutatásra, mint amely követ bizonyos szabályt vagy törvényszerűséget, ha vannak is egyedi jellegzetességei, amelyek az ilyen robbanásszerű mozgásokat át kell, hogy hassák. Engedelmükkel a saját feltevéseimet is szóba hoznám, jóllehet ezeket távolról sem tartom feltétlenül olyanoknak, mint amelyek nyilvánvalóan közelebb vihetnének a közegben végbemenő kataklizmaszerű változás megértéséhez vagy némi magyarázatához. Ez jutott eszembe, és ebben szerepe lehet a közeg meghatározásának, amely szerint egyén és közösség együtt létezik. De, hogy a mondandómra térjek, a családban előforduló mozgásokat bátorkodtam családi forradalmaknak látni és nevezni, amikor a közeg mai jelenségeire választ keresve néztem körül a hasonló, a családi életet befolyásoló történések között. Ma családok nagyon nagyszámú tömege az, aki kénytelen engedni a környezet változásából fakadó kényszernek, hogy életét folytathatóvá tegye ott, ahol ennek esélye adott, vagy ahol a változtatás elkerülhetetlensége kevéssé fenyegeti a nyugodt, az otthonos létezésüket. És akkor eszembe jutott, hogy ilyen külső behatás nélkül is nagyon sok család kénytelen engedni a változtatásra felszólításnak, amelyet – és ez gondolkodtatott el igazán – ezek a családok maguk kezdeményeznek, ráébredve helyzetük sajátosságára, amelyet maguknak úgy értékelnek, mint tovább már fenntarthatatlant. Ami eddig rendezettségek – államok – életének volt megszokott jelensége, hogy együtt élők hoznak döntést eddigi életgyakorlatuk átalakítására, megőrizve státusuk alapvető adottságát, valamely rendezettséghez tartozásukat, az most kilépett a rendezettségek belső ügyének helyzetéből. A családok – és az egyének, akik ezeknek a családoknak a legkisebb egységeiként kezelendőek, mint tudjuk – átlépik a rendezettségük körét – az államhatárukat -, és arra tesznek kísérletet, hogy más rendezettségben – más államban – valósítsák meg családi létüket. Ami kérdés bennem felvetődött, amikor az előbbi különbségre következtettem, az az okot kereste. A rendezettség családjaiban kialakuló forradalom, amely nem lép ki a rendezettségből, hanem csak a család viszonyai változtatásába fog, összehasonlítható azzal a forradalommal, amely során a családok új rendezettséget próbálnak maguknak találni életük folytatásához, viszonyaik megtartásával, vagy valamilyen okból bekövetkező átalakításával? Nem a családokban kell keresnünk a forradalom okát akkor, amikor a családok megpróbálnak maguknak új rendezettségben életfeltételeket biztosítani, hanem a rendezettségük az, amely elveszítette addigi keretadó biztonságát számukra, és ez indokolja a családok távozását a rendezettségből? És akkor az is eszembe jutott, hogy a közeg mennyire jelenti keretét az államoknak, amelyek alkotják, és van-e családi vonása – micsoda képtelennek tűnő megközelítés – a közegnek, amelyben egy-egy rendezettség – állam - kezd forradalmi változásba, természetesen anélkül, hogy a közegből való távozását felvetné? Abban bízom, állt meg a férfi a beszédében, kivárva egy kis időt, hogy folytassa: hogy nem fognak megkövezni ezekért az elképzelésimért, és számíthatok arra, hogy közösen juthatunk ahhoz a fontos felvetéshez, miszerint „a közeg rendezettségeinek egyéni gondja az egész közeg gondjaként értékelendő, és ennek enyhítése vagy megoldása is a teljes közeg részvételével, vagyis energiái, elképzelései, módszerei és közösségei egyszerre történő aktivizálásával valósulhat meg”. Ami a kezdetet illeti, ahogy minden feladatunk megoldásának van első lépése, bevallom, hogy az egyén gondja kezelésének módja jutott eszembe, mint amit mintaként ebben a nagyon összetett helyzetben is felhasználhatunk. Ha van valami, amivel rendelkezünk.
201. Ez a valami az, amihez szeretnék csatlakozni, szólalt meg váratlanul egy kerekarcú, szőke fiatal férfi, aki nem tűnt nagyon magasnak, finoman fogalmazva, amikor felállt. Újabb meglepetés ért minket. Az előtte szólóra nézett, majd az előadó felé fordult, mintegy beleegyezést kérve a beszédéhez, amit nem biztos, hogy szüksége lett volna megkérni, miután a közös téma keresés és találás idejébe léptünk, együtt hozva létre az érdeklődésre számot tartó felvetéseinket. (Mi más lett volna mindez, mint a közös gondolkodás esete, amely legalábbis elindult, és amelynek kifejtése, folytatása ránk várt, anélkül, hogy bármi következőt tudhattunk volna róla előre elgondolni. Szerintem a lendület lett ragadós, miután a harmadik hallgató társunk is úgy élt a lehetőséggel, hogy megoszthatja a közösséggel a gondolatait, hogy az eligazodásról, a témák összefüggéseiről nem hangzottak el ismertetések. A helyzet hasonlíthatott ahhoz, mint amikor a hegyről megindult első hópihe kezd mozgásba jönni, és útja során egyre csak nő a lefelé mozgó hótömeg, sodorva újabb és újabb havakat, ahogy az a lavináknál történni szokott. Bennem felmerült, hogy ezt mennyire lehet a forradalom említésének számlájára írni, miután arról tudható, hogy jó ideig megállíthatatlan a lendülete, és a mérete növekedéséről is ez mondható el. Az energiáiról, a hatásáról pedig tanulmányokat lehet készíteni, utólag. A jelenlévők kíváncsisága immár izgalommal teljessé is lehetett, ha sejtésem nem csal. De ezúttal is vissza kell fognom magamat a következtetéssel, mert könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy a társak józansága mit sem változott akkor, amikor ezek a meglepetések a figyelmüket újabb és újabb próbának vetették alá. Előadónk nyugalma és érdeklődése ugyanaz maradt, amely eddig is megmutatkozni látszott: arcán visszafogott örömöt észlelhettünk az aktivitás láttán és hallatán, és biztatása jeleit sem változtatta meg, odafordulásaival és nyílt tekintetével. Még bólogatását is mintha megfigyelhettük volna, amikor a felszólalók, felé fordulva, keresték vagy várták a beszédük folytatását minősítő jelzéseit, leolvasandó tekintetéről, gesztusairól hozzáállását. Vajon mennyire lettünk társai előadónknak a teremben lezajló események irányításában? Jött-e létre új rend közöttünk az elhangzott felszólalások után, már ami a kialakítható elképzelést, a közegről vallott nézetek milyenségét illeti? Ezek kezdtek el bennem működni, egészen nyugtalanító izgalomig fokozódva. Reményem sem volt arra, hogy választ találjak magamnak erre a gondomra, és enyhítsem a tudatlanságommal járó insufficiencia érzésemet. Igyekeznem kellett, hogy figyelhessek a beszélőre, mielőtt lemaradnék a folytatásról, ami így hangzott:) Közegünk rendezettségeiről az eddigiekben olyan nem derült ki, hogy mennyire tudatosítják magukban önnön értékeiket, és ezen belül is milyen véleményük van a saját létük biztosításáról azon a helyen, ahol létezésük ma elfogadottnak, és ezzel mintegy biztosítottnak is tekinthető. Az egyén önbizalmát már érintette előadónk – itt a férfi az előadóra nézett, aki szemei becsukásával mintegy megerősítette az előbbi kijelentést -, és – gyanúm szerint – ennek feltétele kell legyen ez a bizonyos „valami”, amit az előttem szóló utolsó mondatában megnevezett. Amivel rendelkezhetünk, többen is, és amivel az az egyén rendelkezik, aki az önbizalmát is sajátjának érzi. Nos, bennem felmerült az önbizalom kiterjeszthetősége, és akár tetszőleges méretében is, elérve egész rendezettségekhez, akik pontosan úgy vágyhatnak létük biztonságára, mint az az egyén esetében nyilvánvalóan megállapítható, és amely esetben ennek a rendezettségnek az önbizalmáról is szükséges említést tennünk. Már csak azt lenne jó tudnunk, hogy – feltéve, hogy tényleg az önbizalom a helyes meghatározás vagy fogalom ebben az esetben a rendezettségre vonatkozóan – ezt is az fogja eldönteni, hogy az önbizalom alanya önképe miként tartalmaz elemet a saját lehetősége meglétéről, vagy inkább a hiány lesz az, amelyet előtérbe állítva definiálja magát és lehetőségeit a biztonságos létezését, ennek elérhetőségét illetően?
202. A kérdésemre, ha megengedik, hogy ilyet állítani merjek, egy választ már ismerünk. Előadónk – most ismét felé nézett az úr, aki állva beszélt, hogy láthassuk – nem is egyszer tért ki a rendezettség története meghatározó voltára a különböző eseményei milyenségét és a várható eseményei alakulása elővételezését illetően. Ebből akár olyan gondolatot is megengedhetünk magunknak, amely szerint a rendezettség önbizalma – még egyszer feltételezve, hogy van értelme az ilyen tág fogalomhasználatnak – is a megelőző idő történései szerint válik megfigyelhetővé és felmérhetővé. Mondjuk akkor, ha tudjuk, hogy egy rendezettség milyen jellemzői szerint tekinthető olyannak, mint „aki” számolni kezd a lehetőségeivel – vagyis van önbizalma -, netán inkább azt látjuk a saját magára vonatkozó döntéseiben – a politikájában -, hogy valaminek a pótlása az, ami mozgatója az adódó választásai kialakításában. Tisztában szeretnék lenni azzal, hogy semmilyen konkrét módszert nem taglaltunk az eddigiekben, amely szerint akár egyént, akár közösségét, és különösen rendezettséget tudhatnánk értékelni, és ennek során valamely sajátosságot alapul véve hozhatnánk létre a magunk számára egy minősítésre alkalmas rendszert. Az elhangzott előadói felvezetések a közeg közös érdekét helyezték előtérbe, ha jól értettem azokat, anélkül, hogy ennek elfogadása lehetőségéről szólva a rendezettségeket – az államokat – vizsgálat alá vetettük volna. A fejlettségükre is éppen csak egy utalás történt, az is nagyon burkolt formában, szerintem. Hiszen a minősítés szempontja a közeg közös érdekéhez való viszonyulás lett volna a vázolt cél alapján, és erről többször elhangzott, hogy komoly formában nem szerepel a közeg tudatosságában. Amely tudatosság maga is kialakulatlannak mondható a jelenlegi ismereteink alapján. Vannak jelei annak, hogy a közegben jelen van a közös érdek, miután egy sor nemzetközi szervezet eleve annak köszönheti létrejöttét, hogy az alapítói ezt a közös érdeket mintegy tételezve tartották fontosnak az átfogó nemzetközi fórum megteremtését. Csak előadónknak azt is ki kellett jelentenie, hogy a szervezetek ajánlásai vagy határozatai kötelező erővel nem rendelkeznek, és nincs is olyan közös és általános megállapodás, pláne szervezet, amely a létrejött egyezmény betartását felügyelné, és képes lehetne annak kikényszerítésére, minden indokolatlan és sértő körülményt figyelembe véve. Hogy az önbizalomhoz visszatérjek, most azt kell mondanom, hogy a versenyünk állásáról lenne jó többet tudnunk: a többször említett spontaneitásról, amelyben az önbizalmunk megjelenhetne, és amely spontaneitás a közös érdekhez való viszonyulásunkra is engedne következtetni. Olyan helyzetet képzelek el magunknak, amelyben a részvevők – és ezek most legyenek rendezettségek vagy államok – azonos önbizalommal készek a saját érdekük képviseletére, ahogy abban is megegyeznek, hogy a közös érdek – a közeg érdeke – képviseletét vállalják, mint saját érdeküket, és ebben nyílt – vagy inkább nyilvános - a közös tudatuk, mert ezt a közös érdeket egyformán ismerik és elismerik, amely tudatosság alapján képesek sajátjukként kezelni és érte fellépni. És akkor eszembe jut az a korábbi megjegyzés, amelyben előadónk azt nyilvánította ki, hogy a közeg minden alkotója érdeke eleve közös érdekként kezelendő. Ez szerint ugyanis az általam felvázolt helyzet feje tetejére áll: mindenki más közös érdeknek kell, hogy tekintse akár az egyetlen egyénnek fontos kívánságot, kezdeményezést, vágyat – vagyis érdeket. Bocsánat, de a lehetetlent vélem megjelenni abban, amit itt elmondtam önöknek, talán nem vétve hibát a gondolatmenetben, és az utalásokban felhasznált előzmények is a valamikori elhangzásuknak megfelelően szerepelnek. Tudni vélem, hogy az ellentmondás nem jelent számunkra semmilyen újdonságot, ahogy kellemetlenséget sem. Amit szívesen látnék, az a türelem gyümölcse, amelyet megadunk magunknak, mi, közeg, azáltal, hogy szorító kérdéseinkkel úgy élünk együtt, hogy sokszínűségünket és érdekeink kavalkádját fenntartjuk, miközben azt is látjuk, hogy azonosságaink hogyan növekednek.
203. A férfi ezzel befejezte a hozzászólását, és leült. A teremben útjára indult a gondolkodás, minden hallható és látható zajával és mozgalmasságával. Vagyis a nagyon beszédes és hangos csend jelezte, hogy az előző megszólalások olyan fejleményt hoztak az együttes gondolkodásunk formájában és témáink megfogalmazásában, amelyet nem szokhattunk meg korábban, és amely után szükségünk lehet egy tájékozódásra. Mondjuk arról, hogy mit folytathatunk az előzetesen hallottakból, és mi lesz az, amit az újabb felvetések hozzá kell, hogy tegyenek a követett témákhoz, és az azokból kibontakoztatható elképzelésekhez. Egyszerűbben szólva a „hol is tartunk most, az elhangzottak után?” kérdésre vártunk választ. Remélem, hogy ezt nem csak a saját nevemben jelenthetem ki. Ha tényleg voltak rajtam kívül is így várakozók, akkor az újabb megnyilvánulás is többeket ért meglepetésszerűen. Egy szürke inges, kaucsuk galléros férfi, őszbe hajló halántékkal, kimért beszéd tempóval, felállva szólalt meg: Szabad legyen a hallottak után megosztanom a tisztelt egybegyűltekkel a gondolataimat. (Az egymás felé fordult tekintetekből kiderült, hogy azonnal sikeresen azonosítottuk az illetőt, mint egyházi személyt. Ez az érdeklődést, amely felé irányult, szerintem csak megnövelhette. A tisztelendő úr folytatta:) Érdeklődésem az előttem szólókkal megegyező lehet, erről biztosíthatom önöket. Az elmondottak egyre csak fokozták bennem az izgalmat és kíváncsiságot, ahogy az arra irányuló igyekezetem is erősödött, hogy érteni tudjam azt, amit a felvetésekből kihallani vélek, a magam hite, és az ebből a hitből származó látásmódom által meghatározottan. Talán vállalható ma már a tudomány eredményeinek és a hitélet kitételeinek azonos időben és helyen, ugyanabban a témában történő szerepeltetése, mintegy összeegyeztetve a látszólag összeegyeztethetetleneket, mint a teremtő és az önmagát létrehozó és fejlesztő rendszer együttese. Talán elfogadható tőlem annak említése, hogy az előadónk által bevezetett „felülről közelítő” módszer és az otthonossági igény, ahogy az idő elsajátítása is szorosan összefüggésbe hozható egymással, a már szintén ismert „azonnali időt elsajátítás” képzeleti produkciója is ezekhez csatlakozik, és együtt a hit alapjaként nevezhetők meg. Ha nem is ebben a formában, de talán valamennyi hitre vonatkozóan igaz ez az állítás. Ami a mondandóm lényegi tartalmát illeti, nem mintha az elmondottakon változtatnom kellene, az az aktualitás bevezetése. Ez kiegészítése lehet a „felülről közelítés”-nek, amit olyannak kíván láttatni, mint amely elsődlegesen fontos ügyekkel – témákkal – foglalkozik, és amelynek vannak fontosabb és kevésbé fontos részei, ahogy a tennivalóink is – amelyek a spontaneitást létrehozó választásaink – sorrendbe állíthatóak, hogy az energiáinkkal megfelelően gazdálkodhassunk. Mondom ezt annak tudatában, hogy előttem lebeg annak képzete, miszerint a gondoskodást megkaptuk, mint kinyilvánítását az irányunkban létező szeretetnek, és – különösen az itt elhangzottak szerint – egy sor lehetőségünk van ugyanakkor arra, hogy magunk is hozzájáruljunk létünk miként való alakításához. Az igazi aktualitást ugyanis olyan állandóan jelenlévő ügyünknek látom, amely szinte az idő kezdete óta van közöttünk, éspedig az előzőekben többször is bemutatott ellentmondásosság által bizonyítottan. Számomra, hittel rendelkező ember számára ez az ellentmondásosság mintegy igazolása a döntő fordulatnak, amelyre vonatkozóan az ígéretet megkaptuk, illetve más hitek vallóinak ez az ellentmondásosság kötelező parancsot jelent, tudomásom és elképzelésem szerint arra, hogy a hitük törvényeit megtartsák. Ezért akár ki is jelenthetnénk, hogy egységessé lett közegünk abban, hogy a saját jövőjét elgondolni módjában áll, miután ennek – a jövő elképzelhetőségének – nincs akadálya, és nincs semmi sem, ami ennek lehetetlen voltát felvetné, vagyis a megvalósíthatóságát kizárná. Az érdek közössé válása, azaz az egyéni és a rendezettségi érdekek, ahogy az egész közeg érdekének összecsiszolása, ha ez a megfelelő kifejezése az érdekek eredője létrejöttének, feladatunk.
204. Nagy büszkeséggel és örömmel tölt el - folytatta a tisztelendő úr -, hogy ebben a teremben szinte csak olyanoknak lehettünk fültanúi, amelyek ezt az elgondolást lehetségesnek mondták, vagy feltételezték, vagy csak sejteni engedték. Ha helyesen következtetek, akkor olyan készséget nyilvánítottunk ki, amely képessé tehet minket a közös feladat megállapítására, és még ennél is többre: ennek a feladatnak a teljesítésére. Ha eszembe jut, hogy előadónk milyen korai beszédében vetette fel a történelem befejeződésének lehetőségét, akkor most ezt abban vélem igazolhatónak, hogy az együttműködésünk megvalósulhat, és ennek – ahogy arra nagyon sokszor történt már utalás – a közös érdek felismerése és elfogadása révén lehetünk közösen, és ezt ismét hangsúlyoznám, hogy közösen, létrehozóivá. Az ördög falra festése az, amitől megtartóztatnám illetve megóvnám magunkat. Ezt bátran teszem azok után, hogy előadónk Teller-törvényére tanított minket, és utalásai ismétlésével együtt módszert is bemutatott, amellyel a gondolatainkat és azok következményeit ellenőrizhetjük. Mert a következmények, az elképzelések anyaggá átlényegülése akkora tétet képvisel számunkra, hogy a hibát, a tévedést el kell kerülnünk. És minél előbb kell bizonyosságot szereznünk arról, hogy nincs olyan saját tévedésünk, amely romba dönthetné elgondolásainkat. Az ellentmondások tudományos megközelítést kívánnak tőlünk. A részletek ördöge pedig a választ vállalókat kell, hogy mozgósítsa, együtt azokkal a szakemberekkel, akik a két területet együttesen képesek ismerni és a velük kapcsolatos kérdéseket számunkra magyarázatokká formálni. A nyílt színvallás lehetősége, amelyet bátorkodnék a „meztelen igazság” vagy a „nyílt őszinteség” nevekkel illetni, az általam említett aktualitás egyik első ügyének tűnik számomra. Egészen pontosan arra gondolok, hogy képesek lehetünk-e egyenként és közösen arra, hogy megfogalmazásaink teljes tartalmukat megjelenítsék előttünk, vagy, ennek mintegy fordítottjaként: van-e módunk érteni a megnyilvánulásainkat, azok egész jelentési spektrumában? Mintha a fényt kellene a beszédünkkel párba állítani, amikor ez a kérdés feltevődik, mégpedig azért, mert a beszéd „összetevői”, amelyek a fénynél a fehér fényt alkotó színek, amelyeket a prizma kibont a számunkra, esetlegesen tűnnek csak elő, ha egyáltalán „láthatóvá” – valójában érthetővé, követhetővé – lehetnek. A részletek ördöge, amire az előbb utaltam, az pedig nem más, mint a hangzó beszéd egyik tartalmi eleme, illetve a tartalmi elemek sokasága, amelyről lehetnek ismereteink, ahogy az is elképzelhető, hogy ezek a jelentések úgy vannak jelen az elhangzottakban, hogy felismerésükre, azonosításukra és értékelésükre nem kerítünk sort, és ennek több okát is megadhatjuk. Ha most a manipulációra gondolnak, akkor ezt joggal teszik, mert – bár nem ilyen szándékkal vetettem fel a beszéd elemzésének ügyét – a közlés tartalmi elemei értékelésekor ilyen megközelítésükre is gondolnunk kell. Előadónk példáját követve most azt a kérdést vagyok kénytelen megfogalmazni, amely így szól: „tudunk-e hazugság nélkül beszélni és létezni?” Vagy, hogy kicsit szebben fogalmazzam meg ugyanezt: „hogyan használjuk a tragédiánkat annak érdekében, hogy nyugodtan élhessünk?” Ha más módon érhetjük el ezt az eredményt, a nyugodt, békés élet folytatásának lehetőségét, akkor az – az előzőekben dicsért pozitív szemléleten túl – milyen egyéb lehetőség vagy módszer lenne? Mert a közös érdek elfogadása megoldást adna, szerintem is. Csak most meg kell, hogy kérdezzem magunktól, hogy: elég nekünk az a tudat, hogy vigyáz ránk Teller-törvénye, és az együttműködés lehetőségét bebizonyítottuk magunknak az itteni megszólalásainkkal, elképzeléseink ismertetésével? Lesz majd segítőinknek – jut ez eszembe – olyan műszere, amely a gondolatközlés tartalmi elemeit teszi láthatóvá vagy tapinthatóvá, vagy más módon megjeleníthetővé, hogy együtt, mind, akik itt érintettek vagyunk, azonnal tudhassuk bármely elképzelésünkről, hogy az mit is kíván tenni a közös érdek megvalósulásáért, netán annak ellenében? Mert a lehetőség már valóság?
205. És ki fogja megnyugtatni a kételkedőket, akik a manipulációt hallva már hidegrázást kapnak, kedves tisztelendő úr? – állt fel egy fiatal nő, aki határozottságában is kedvesnek látszott, ha jól érzékeltem. Talán az arca szépsége tette vonzóvá, vagy az ápoltsága, és öltözetének egyedisége. Pulóvere fölött egy sálat viselt, könnyű kelmét, élénk színekkel, és fülében apró fülbevalói magukra vonták a figyelmet. Fenntartom, hogy elfogult lehetek, és ebben szerepe annak lehet, hogy valami hasonló gond mocorgott előttem is, ami már az ismeretlen és a titok említésekor felmerült. Milyen jó a kérdése, kisasszony, mondta a pap, mert ez foglalkoztat engem is, és nagyon sokunkat, ha jók a megérzéseim. Poligráfot aligha használhatunk minden emberi megnyilvánulás vizsgálatára, folytatta az egyház felkent képviselője, ez már nekem is eszembe jutott. Mert az említett sokértelműségét a beszédünknek ezzel a műszerrel aligha tudnánk szemléltetni vagy valahogyan megjeleníteni. Nem gondolja? Ezt a nőhöz intézte, ezt a kérdést. Akitől jött is az azonnali felelet: Ki kell mondanom, hogy nyílt legyek, amit szívesen várnék el magunktól, hogy bizalmi válságot vélek láthatónak - mondta a nő -, és túlzottan is kiterjedten, a környezetemben és a közeg – ha szabad nekem is használnom ezt a fogalmat – majdnem minden egyes jelenségével kapcsolatban. Vagy gyanakvóvá váltam, amire egyszerűen azt a kifejezést szokták a fejemhez vágni a barátaim, hogy „parázok”. Azt még nem mondták, hogy üldözési mániám lenne vagy paranoid lennék, de a félelmeimet nem díjazzák, hogy úgy mondjam. Elintézik az általam feltett kérdéseket azzal, hogy „nyugodjak meg: akik illetékesek abban, hogy döntéseket hozzanak a többség érdekében, azok ezt meg is teszik, és előtte minden lehetséges módon tájékozódnak, hogy jól választhassanak a lehetőségekből”. Amit ön említett az előbb a lehetőségről és a pozitív gondolkodásról, az majdnem megnyugtatott, és a Teller-törvény említése is elég sokszor hangzott már el ahhoz, hogy a komfort érzésem – vagy, ahogy előadónk mondta: az otthonosság érzésem – erősödjön. Csak az a bizonyos, a részletekben megbúvó ördög, és a manipuláció, ami a beszédünk és a hazugságaink említésekor elhangzott, az belém hasított, és olyan képzeteket indított el, amelyeket az otthonossággal összeegyeztethetetlennek kell mondanom. Nyíltan kimondom: félek, tisztelendő úr. Félek, és féltem a közeget magát is. A nő itt elhallgatott, és a teremben ülők csendje mi mást jelentett volna, mint ennek a félelemnek az átélését, és a meglétére vonatkozó általános tapasztalatot. Ilyen csendet nem hallott még ez a terem korábban. A fejek összehajlása is elmaradt. Néma tekintetek keresték egymást, és az ijedtség, a megnyugtatásra várás lehetett leolvasható rólunk, akik magunkat hoztuk ebbe a helyzetbe, amiről semmi magyarázattal nem rendelkeztünk, és azt sem tudhattuk, hogy mi is az, amiben vagyunk, és mi lesz az, ami velünk történni fog. Eszembe jutott, hogy érdemes lenne megörökíteni ezt a pillanatot, amikor észrevettem, hogy pár sorral arrébb egy férfi, magasra tartott mobil telefonjával felvételt készít a teremről és rólunk, éppen ott ülő hallgatókról, akik mintha szorongtunk volna. Gondolkodni azon kezdtem, hogy ez a fogalom, a szorongás, elég régtől használt már azok körében, akik a mi hogylétünket szerették volna érteni és megérteni. Talán azon is elgondolkodva, hogy milyen módon léphetnénk túl rajta, és érezhetnénk magunkat olyan kellemesen, ahogy azt az előadónk annyiszor volt szíves előttünk felvillantani az otthonossággal. Tényleg valóság az, ha a lehetőség adott nekünk, hogy valamit megvalósítsunk, amit az elgondolása már közel hozott hozzánk, mert az elképzelés azt is jelenti egyben, hogy célnál lehetünk, illetve vagyunk? És akkor ezekkel a félelmekkel mit kezdjünk? Hogyan tűnnek el rólunk, vagy tőlünk, vagy belőlünk a bizonytalanságaink, és mi lesz a válsággal, amit utoljára szólónk megemlített, az egymásba vetett bizalmunk elvesztésével? Ide akartunk eljutni? Elkerülhetetlen az, ami velünk történt, miután gondolkodni kezdtünk a ma és a holnap gondjáról?
206. A félelemről az apám mondása jut eszembe, hallatszott ekkor a terem egy távolabbi helyéről, ahol egy hosszú őszes hajú férfi éppen felállt a székéről, amikor minden tekintet őt kereste, és folytatta: aki állatokkal is bánt gyerekként, és egyszer a rátámadó komondorokat a pisztolya elsütésével tudta csak elijeszteni, és magát a kutyáktól megmenteni. Neki volt az a véleménye, hogy a kutya megérzi az ember félelmét, és azt támadásnak veszi. Ezt a megállapítását nem ellenőriztem semmilyen módon. Etológustól sem kértem róla véleményt, és az igazát sem ellenőriztem, bevallom, amikor kutyák közelébe kerültem, különböző helyzetekben. A „legjobb védekezés a támadás” mondás is eszembe jut most, amikor a félelmünket sikerült tudatosítanunk. Azt már nem állítom, hogy érteném az elmondottak alapján, meg az említett meggondolások szerint, hogy a közeg rendezettségei hogyan is próbálják elérni az otthonosságukat, vagyis azt a kényelmes és biztonságos állapotot, amikor a fenyegetettséget kizárhatják, és félnivalójuk sem nagyon van. Sem a jövőjüket illetően, sem a kiszámíthatatlan ellenségeskedések miatt, amikből jócskán kijutott nekik az előző századokban. Még arra is mertem gondolni, hogy a tudásunk gömbjének növekedése vajon összefüggésbe hozható-e a most megjelenített félelmünkkel, vagy sem. Rémlik, hogy a nemzetközi leszerelési tárgyalások egyik fontos témája a védelmi fegyverzetek fejlesztésének ügye volt, amikkel kapcsolatban a veszélyt az keltette, hogy ennek révén előnyhöz juthat az adott fél, hiszen a jobb védekezési lehetősége révén kevéssé kell tartania attól, hogy sérülést, kárt, romlást szenved, és ez egy harcban döntő jelentőségűvé válhat. Arra gondol, tisztelt uram, kérdezte a férfit a félelmünket megfogalmazó nő, aki a bizalmi válságról is tett említést, majd így folytatta: hogy ez a mi általános félelem élményünk valami olyasmi, amiről nem mondhatunk le, mert az eleve belénk van kódolva, miután tudjuk, hogy az életünk véges, és az egészségünket is folyamatosan támadja szinte számtalan környezeti hatás? Vagy az önfenntartásunk sem jelent egyebet annál, mint ami egy ilyen forgatókönyvet segít megvalósulni, önmagát beteljesítő jóslatként, miután létszámunk növekedése része a minket fenyegető veszélynek, amelyet elkerülni szándékozva egyre csak mélyebbre ássuk magunkat a gondjainkba? Ha a kegyed által most felvázoltakba az is bele értendő – hallottuk a megszólított, hosszú ősz hajú úrtól -, hogy magunkat mintegy belesodorjuk a veszélybe, vagy egy általunk megkezdett folyamatot generálunk, amikor félünk, vagy csak felfedezzük és feltaláljuk a világunkat, illetve a róla alkotott ismereteinket gyarapítjuk, megteremtve egyúttal a szükségleteink kielégítésének eszközeit, akkor a felvetésével mélyen egyetértek. És – szólt a folytatás – az a gyanúm, hogy ez egy visszafordíthatatlan mozgást képez elénk, nekünk. Irányt jelöl ki, amely maga az út is, amelyről nem térhetünk le. Pontosabban az útnak és az iránynak és a mozgásnak ez az egyik része, amelyet a magunkénak kell tekintenünk, azzal a tudattal, hogy vannak más olyan utak, irányok és mozgások, amelyekre szükségünk van, amikor a közös érdekünket követni szándékozunk. Itt a férfi elhallgatott, és mi ismét egy csendre figyelhettünk, amely most kevéssé volt a kérdésekre adható feleletekre várakozásé, az izgalmaké, mint volt bizakodásra számító egybegyűltek figyelmének csendje. Ezt hallottuk: A mi sokféleségünket érdemes észrevennünk a helyzetünkben, és az értékelésekben, a válaszainkban. Azok után, tegyem hozzá gyorsan, hogy a közös érdek felelősségteljes ismerete szorosan kapcsol egybe minket, közeget alkotókat. Mert ebben az egyben, a közegért viselt felelősségünkben teljesen azonosak vagyunk. De, hogy a generált módunkhoz visszatérjek, ennek az ellentettjét kell megemlítenem. Ha mi, ahogy ezeknek a beszélgetésnek a legelején hallottakat felidézve tudjuk magunkról, hogy a győzelem lényei vagyunk, akkor arra is jó emlékeztetnünk magunkat, hogy legalább két esetben – de valójában sokkal többször és akár fájdalmasabban – az áldozattá válást is ismertük és alkalmaztuk.
207. Igen, tisztelendő úr, és ekkor a korábban felszólalt egyházi személy felé nézett, Jézus volt az első, aki vállalta a bűnt, amely gesztusának igazi jelentése a másik ember irányában kinyilvánított tisztelet és megbecsülés elfogadása és állandó képviselete, gyakorlása volt. Válaszul az erőszakra pedig elvetette a visszaütést, a harcot, az ellenségeskedést. Ahogy tette ezt Mahátma Gandhi is, amikor a gyarmatosítók erőszakosságára szelídséggel és megadással felelt, tűréssel és türelemmel, amitől az erősből, a győztesből gyorsan lett tehetetlen kiszolgáltatott, aki jobbnak látta feladni a hatalmát, mielőtt az ráomlik, és maga alá temeti. Akik névtelenül voltak áldozatok és ma is azok, azokról annyi elemzés és változtatási tanács jött létre az évszázadok során, hogy ideje lenne elgondolkodnunk a helyzetről, amelyben mind benne vagyunk. És nem feltétlenül vétkesként vagy önzésünk miatt. Voltaire „legjobb világa” eszünkbe juthat, ha elfogulatlanok tudunk és merünk maradni. Csak a segítséghez lenne jó, ha hatékony módot találnánk ezekre a gondjainkra. Mondjuk az agresszió kiküszöbölésével. Amely bekövetkezik, ha a támadó először önmagát veszi célba, és önkritikája eléri, hogy szándékát megváltoztassa. Mert, ez a szükséget szenvedő, önmagát szeretni és megérteni is képes. És, ha megengedik, ezt minden támadással kapcsolatban így gondolom és ajánlom. (Képzelhetni, hogy milyen figyelem mutatkozott meg a teremben ülőkön! Magam látni véltem a kilőtt nyilat, amint visszafordul röptében, és azt találja el, aki útjára eresztette, azt akarva, hogy a másik embert, akit ellenségének tartott, halálra sebezze. Vagy a várfalra támasztott létra visszazuhanása, ki tudja milyen erő által vágódva el, és akkor a kilőtt ágyúgolyónak a saját röptető csövébe érkezését már meg sem kell említenem! Mint az az egyházi jelkép, jut eszembe, az önmagát megharapó kígyóval, amely vajon ugyanezt kívánta a tudomásunkra hozni? Ezt az agressziótól mentes világot? A férfi a beszédét így folytatta:) Elképzelhetjük a saját kódunkat, amely gyerekként belénk nevelődik, hogy a hétköznapokban irányítsa társas viselkedésünket, amikor gépi programmá lesz, és akár virtuális utakon haladva vezérel pusztító hatásra alkalmas eszközt, és az említett belátásnak köszönhetően minket állít célkeresztbe, ha szándékunk ártó marad? És az ilyen kötelezettség kiküszöbölhetetlenül lesz részévé minden elhatározásunknak, és mindennek, amelyet az elgondolásunkból a megvalósításáig juttatunk? (A hallgatóság, köztük előadónk is, mozdulatlanná vált az elhangzottak hatására. Mi fog ebből kikerekedni?, ez lehetett általános kérdésünk.) Sajnálnám, ha ezek a felvetések a közös gondolkodást fékeznék. Arra inkább törekedtem, hogy az előzőekben szereplő javaslatokat felhasználva léphessünk tovább célunk felé, a közös érdek elfogadása irányába. A bíztatást a verseny és a spontaneitásunk említése és elképzelése jelentette, amelyek feltételeként ötlött fel bennem az energiáink egyesítésének lehetősége, amelyet a tudás gömbjének említésekor is elképzeltem. Ugye tudják, hogy mindez puszta elképzelés, amely – ahogy többször is szó volt már róla – olyan lehetőséget ad, amely akár a valóság is lehet. Hogy segítőink nélkül ez elérhető lenne, vagy netán magunk kapnánk késztetést arra, hogy az ismeretlen részünk – a titkaink – megjelenítésére szolgáló – ma még nem létező – eszközzel váljunk egymás számára láthatóvá, mint törekedők, azt jó lenne tudnunk. Mert egy ilyen „őszinteségi arc” felérne azzal a kóddal, amely – éppúgy nem létezik, mint ez a leleplező „szándék radar” – a haragunk eszkalációját fordítaná ellenünk, amikor cselekvésbe csapna át, megsértve a felebaráti szeretet törvényét, és – nehéz ezt bevallani – az elégtelenségünket igyekszik áthárítani azokra, akik pedig a legkevésbé tehetők felelőssé kívánságaink megvalósítatlansága miatt. Vagy csak kerülgetem itt azt a témát, amely korábban már elénk került, és amely az önkorlátozásunkat, az önregulációnkat mutatta meg nekünk, mint lehetséges megoldást, amely révén együttműködésünk általános formái korlátozás nélkül szolgálhatnák javunkat?
208. A kérdés a levegőben maradt, megválaszolatlanul, és helyzetünk értékelése, a hallottak értelmezése nagy-nagy csendben, de látványos intenzitással mozgósított minket. Hang az egymás felé fordulók helyzet változtatásából eredt, de a tekintetek némák maradtak. Orrfúvás, köhintés hallatszott. Mint olyan eseményeken, ahol a visszafojtott figyelemre ügyel a jelenlévők többsége, és egy alkalmas pillanatban tesz csak eleget a természetes szükség igényének, mondjuk a hangverseny aktuális száma tételének szünetét, vagy a színházi poén kiváltotta tetszést kihasználva. A templomi szertartás interaktivitásnak is teret adó formája, vagy az éneklések hasonlóan képesek megkönnyíteni a jelenlévők önellátó feszültség oldásait, míg a politikai rendezvények laza protokollja, ezen belül is a hangos tetszésnyilvánítások és közbekiabálások, a felcsattanó taps, elvezetik az ilyenkor keletkező feszültségeket. Az említett rendezvényeknek a részvevők energiáinak mozgósítása, vagy az energiák felhasználásával kapcsolatos lehetséges teendőik ismertetése nem feltétlenül szerepel a meghirdetett és bevallott céljai között. A drámák nézőit a katarzis ígéretével hívják Thália templomaiba, és ez a katarzis az energiák megújítására alkalmas egyik elterjedt és nagyon kedvelt forma lehet. Bizonyos ajánlást azért elképzelhetünk a játék eredményeként, már ami a saját helyzetükre, annak is a lehetséges alakítására vonatkozó, legtöbbször látensen szereplő példaadást vagy felvetést jelenti. A tükör, amelyet előadónk volt szíves luxusunkként említeni, az a gazdálkodásunkat, az időnk felhasználásának kedvező vagy kevéssé kedvező módját nem biztos, hogy értelmezni és értékelni tudja és akarja. A sportolók produkcióiról tudható, hogy ott a nézők nagyon közel kerülnek a közös rendezvények általános céljához, amikor képzeletükben maguk is felöltik a gladiátorok mezeit, és a szabályok adta kereteken belül kezdenek részvevőivé válni az előttük folyó eseménynek: ők maguk lehetnek bajnokká, és nem olyan nagy veszteség számukra, ha ez helyett egy kevéssé sikeres eredménnyel kell megelégedniük a játék végén. Gyerekkorunk időtlensége folyamatosan köztünk munkál, minket mozgat, ahogy győzelmi igényünk sem más, mint az idő birtoklása, mégpedig annak kiiktatásával, eltűntetésével. Ahogy ezt hallottuk éppen elégszer előadónktól. Aki nem kímélte magát a gondolatai megjelenítésével, és aki most velünk együtt koncentrálhatott annak érdekében, hogy helyzetünket meghatározhassa, és további mozgásunkról is alkothasson valamilyen elképzelést. Bennem a beszéd és a fény összehasonlítása hagyott mély benyomást. Meg az eszköz, amely a prizma módján lenne képes elénk tárni verbális megjelenésünk milyenségét, a maga összetettségében. Ahogy azon is elméláztam, amit az utoljára szóló társunk „szándék radar” néven nevezett. Az agresszióra vonatkozó javaslatát pedig arra érdemesnek találtam, hogy róla további információkat megismerhessünk. Bár, az a kép, amelyet elképzeltem, mint említettem, amikor a kilőtt ágyúgolyóról tettem említést, amely kibocsátó csövébe csapódik, Münchhausen báró háborús kalandját juttatta eszembe, és az akkor fellépő mosolygásomat – enyhén szólva is - illetlennek tartottam. A program, amely az agresszió megvalósítását tenné kizárttá, annyira hatalmas jelentőségűnek tűnt előttem, hogy mozdulatlanná és gondolattalanná kellett lennem. A teremben történtekre figyelésem és a folytatás elképzelése csak egy automatizmussal ment végbe bennem, és ráébredtem, hogy nekem ez az együttlét súlyos terhet hozott, és az energiáim megújítására, az elbújtatott ajánlások követésére, vagy a direkt tanácsok mérlegelésére teljességgel alkalmatlanná váltam. Életmentő ellátásra aligha volt szükségem, hacsak a tanácstalanságot, a kétségbeesésnek ezt a mély átélését eleve nem kell olyannak értékelnie a szakembereknek, mint amely azonnali beavatkozást, ezen belül is életmentő módszerekkel történő ellátást tesz elengedhetetlenné. Ha arra gondolok, hogy előadónk az egyén és a közösség egységéből indult ki, akkor végképp tanácstalanná lettem a helyzetem – a helyzetünk – megítélésében.
209. Úgy érzem magam, mintha Bábelben lennék. Abban a bizonyos ókori városban, ahol a tornyot építők törekedtek az ég felé, és akik fel kellett, hogy adják céljukat. Ráadásul pedig elveszítették egymás megértésének a lehetőségét is. Amit építettek, az semmivé lett, és közösségük is felbomlott. Mintha a hitüket és az egyetértésüket is elveszítették volna. Vagy sosem voltak egységesek, amikor be akarták maguknak rendezni a világukat? Fájdalmas ezt mondanom, de ez jár a fejemben – mondta egy meghatározhatatlan korú, fiatalos férfi, jól hallhatóan, és anélkül, hogy felállt volna a székéről. Pedig nem látom annak okát, hogy el kellene keserednünk, vagy bármi olyanra kellene készülnünk, amit nem szívesen tarthatnánk jónak, akármelyikünk számára is. Ez volt a folytatása a megkezdett beszédének, amit ezzel be is fejezett. Mint a vasreszelék, amelyet a mágnes egy irányba mozgat, úgy fordultunk felé, és a gondolatainkban is hasonló jelenség játszódhatott le, azt hiszem, hogy teljesen érthetően. Csak éppen a gondolatokat mozgósító hatást nem lehet tartósnak feltételeznünk, jóllehet nagyon hasonlóan vélekedhettünk a teremben ülők, és az érzéseink is a férfi által említett szóval, a fájdalommal voltak jellemezhetőek. A saját érzéseim bizonyosan. Ahogy azzal is egyet érthettünk, hogy a félelem érzése nem kellett, hogy urrá legyen rajtunk. A hallgatóság reakcióiból nehéz lett volna bármilyen értékelhető jelzésre következtetni, akkora volt a csend továbbra is, és a mozdulatlanságot, a tekintetek egymáshoz fordulását értékelni sem volt könnyebb. Ezért óvatos igyekszem lenni, amikor közvetítem a hangulatot, és próbálok következtetni arra, ami várható, ami kiszámítható lehetett, illetve ami olyannak tűnhetett a megfigyelő előtt, mint amelyre okkal támaszkodhat, mint a jelenlévők érzelmi helyzetére, vagy gondolataik jellemzőire. Előadónk szólalt meg ekkor, valamilyen egészen finom, a megnyugtatást kifejező, egyben mintegy a saját szerepét is megkérdőjelezni kész hangon: Szerencsésnek tartom magamat, és egyben ugyanezt gondolom magunkról is, hogy minden befolyástól mentesen, nyugodtan kimondhatom, hogy szabadon, sőt, spontán módon lehettünk részesei az elmúlt időnek, és az abban elhangzott felvetésekkel foglalkozhattunk. Úgy vagyunk birtokában valaminek, hogy fel sem merült bennünk bármilyen különlegesség ennek az értéknek a tulajdonosaiként. Ez a valami, amire gondolok, ez a mi együttes gondolkodásunk. Ennek része az a mód, ahogy ezt megvalósítottuk, és most a megszólalók beszédeinek formájára és tartalmára is gondolok, ahogy azt is hozzáveszem, ami a beszédeket mintegy lehetővé tette, majd pedig ami a jelentésüket megadta. Egy bizonyítást úgy végeztünk el ezáltal, hogy arra külön nem készültünk, és annak programjáról nem volt előzetes elképzelésünk. Ez nem más, mint közeg voltunk igazolása – hozzáteszem, hogy szerintem. A felszólalók közös jellemzőjének, ahogy a felszólalások, a megfogalmazások közös jellemzőjének is azt tartom, hogy azonos fogalmi alapot voltak képesek beépíteni magukba és előadásaikba, és ezt a maga természetességével, mintegy belülről jövő ráérzést magukénak tudva végezték illetve folytatták le, valósították meg. Megkockáztatom, hogy nem is ráérzés volt az, ami a közös vonást létrehozta, hanem annak elfogadása, és az elfogadás meg nem nevezése mellett, hogy létezik egyéni érdekünk, és vele egy időben létezik közös érdekünk. Ahogy részérdekeink is a birtokunkban vannak, és mindezeknek az érdekeknek a képviselete is a mi egyéni és egyúttal közös adottságunk. Mintha ki is mondhattuk volna, mint ahogy erről egyetlen szóval sem tettünk említést, hogy önzőek vagyunk mind, és egymással szolidárisak vagyunk ugyanakkor, ugyancsak kivétel nélkül, valamennyien, és ebben a látszólagos ellentmondásban semmi sincs, amin meg kellene lepődnünk, vagy amit ki kellene iktatnunk, mint ellentmondást vagy zavaró tényezőt. Amire szükségünk van ennek a közös önzésnek a megvalósításához, az a végtelen anyag és tér, a kifogyhatatlan energia, és a törvény, amely szerint bármilyen, valaki embertársat érintő ártalmat magunk szenvedünk el.
Utószó Az előadások, a közös beszélgetések után pár nappal az alábbi cikket olvastam a helyi lapban:
A Szerkesztőség együttes döntéssel határozott arról, hogy a névtelenül, de azonosíthatóan küldött írást, amelyet tegnap kapott, megjelenteti lapunk mai számában. A benne foglaltakért felelősséget nem vállal, bár, talán nincs is szükség arra, hogy ezt ilyen formában kijelentse. Az az érdekesség, amelyet az írás sajátjának tartunk, önmagában semmilyen érdeket nem sért, és azok a képzetek, amelyeket kelt olvasóiban, veszélyt semmilyen formában nem jelentenek. Nincs senki és semmi, aki és ami sérülne, ha az itt következőkkel megismerkedik olvasása által, és a benne keletkező gondolatait olyanoknak tekinti, mint amelyeket az olvasás váltott ki belőle. Arról a Szerkesztőségnek nem áll módjában gondoskodnia, hogy az összes lehetséges gondolattársítást, mint az írás kiváltotta fejleményt végig gondolja, és a lehetséges következményeivel is úgy számoljon, mint amikért felelősséggel kellene tartoznia. Miután semmilyen kezdeményezés, ajánlat, szerveződés nem szerepel a szövegben, és következtetések levonására sem akadhatunk a soraiban, ahogy a sorai között sem, a tartalom újszerűségét tartjuk értékelhetőnek, és olyannak, mint amelyet a széles közönség számára megismerhetővé érdemes és kell tennünk. Mindezek előrebocsátásával, remélve az említett érdekesség iránti érdeklődés felkeltését, íme az írás, minden változtatás nélkül, természetesen.
„A Robotika 3 vagy 4 törvényét feltétlenül ki kell egészíteni a 4. és az 5. törvénnyel. A tudomány és a technika mai fejlettsége, ahogy a gazdaság fejlettsége is ezt várja el tőlünk. A jövő generációira is akkor vagyunk tekintettel, ha ezeket az új törvényeket elfogadjuk és alkalmazásukról gondoskodunk.
A 4. törvény így szól:
A robot az embert – és ez egy emberre éppúgy vonatkozik, mint magára az egész emberiségre - bármilyen formában veszélyeztető gondolatok felismerésekor köteles fellépni, és a gondolat megváltoztatása érdekében szükségesnek tartható eljárását megvalósítani. Ennek során a 0. –tól a 3. törvényig bezárólag be kell, hogy tartsa azok követelményeit.
Az 5. törvény pedig ez:
Amennyiben a robot a 4. törvényben írt emberellenes gondolat megváltoztatását nem képes az említett törvényes módon elérni, abban az esetben a nyilvánosság előtt kell az általa megismert gondolatot közismertté tenni.”
A Szerkesztőség megjegyzése: Az írás adatai, az elektronikus levél feladójának azonosítója rendelkezésre áll. A szerző kérésére ezt külön megkeresésre tudjuk közölni, amelyről – hatósági intézkedés ellentétes rendelkezése kivételével – a szerzőt értesítjük, mivel ehhez a feltételhez kötötte írása esetleges megjelentetésének lehetőségét.
106.
VálaszTörlésA folytatás előtt egy kiegészítést nem szabad elmulasztanunk. Ez egy előző megállapításunk javításának is tartható. Állításunk ugyanis, miszerint „nincs közös törvénye, azaz nincs törvénye a közegnek…”, bár a szöveg folytatásában bizonyos pontosítás már más értelmezést is felvázol, nem bizonyul igaznak. Mert Teller-törvénye a közeg létét védeni hivatott, és ez a lét a közös érdeknek kiindulásaként értékelhető. Amely nélkül a közeg érdeke sem lehet megfogalmazható és megérthető. Ahogy elfogadható sem. Az a bizonyos egyetlen javaslat, mint törvény, a közös érdek elfogadását követően teszi a közeg „működését” lehetővé, amely „működést” a Teller-törvény szerint védhetünk meg. Illetve ezt a védelmet a Teller-törvény ellátja, feltéve, hogy a benne megfogalmazott feltétel teljesül. Amely feltételt, mellesleg, az említett egyetlen javaslat elfogadása mellőzhetővé tesz, kizárólagos és teljes betartása mellett. Miután azonban erre aligha mondhatjuk, hogy teljesíthető a jelenlegi múltunk eseménysora szerint, nem marad más választásunk, mint ráhagyatkoznunk Teller módszerére, amelyet gondoskodása tett megfogalmazottá. És akkor visszatérhetünk a közeg rendezettségeire, azok érdekeire és javaslataira, hogy róluk közelítő képet alkossunk, mintegy megérkezve a mába, a jelenbe, és a saját testi voltunk elfogadásába és ismeretébe. A közeg szemlélete, amelyet tisztán elméletinek, gondolatinak tartottunk, miután kettős formát tekintettünk sajátjának, mint léte elválaszthatatlan minőségi jegyét, a sokféle megközelítést nem kell, hogy megszüntesse, amely az előbbi megközelítési mód kiegészítésének, vagy új szempont érvényesülésének is tartható. Mintha azt azért el kellene fogadnunk, hogy ebben a vizsgálódásban az egészlegességnek külön értéket jó, ha tulajdonítunk. Azaz akkor járunk el helyesen, ha nem hagyunk fel az egész közegre tekintő szemléletünkkel, amikor egyéb módokat is alkalmazni kezdünk a minőségek és mennyiségek azonosításánál. Azaz a közeget szemlélhetjük bizonyos természetes valójában, amilyennek képzeljük, amikor két formáját együttesen hatónak tartjuk, és láthatjuk olyan nézőpontból is, amely tudomásul veszi a közeg beágyazódottságát a környezetébe, a természeti világba, és arra is figyelni akar, hogy a különösségeket megszüntető általános szemlélet mellett, a közeg valósága rendelkezik nagyon egyedi történetekkel is, ahogy ezekhez a történetekhez mindig hozzá kell, hogy tartozzon a közegnek egy vagy több meghatározott része, rendezettsége, társadalma. Amelyek, mint a közeg részei, semmiben sem térnek el a közeget alkotó két forma tulajdonságaiban, azaz vagy egyének vagy közösségek, és ezeken kívül vagy férfiak vagy nők, és nem mások. Legfeljebb a koruk szerint térnek el a férfi és a női voltuk – és a testté válásuk milyensége – tekintetében. Amikor megmaradunk az egészleges szemléletnél, akkor ezt „természetes megközelítésnek” gondoljuk elnevezni, míg azoknál a megközelítéseknél, amelyek kiemelik a természeti környezet, a nyelv, a történelem, a vallás által meghatározható egyedi elrendeződéseit a közegnek, vagy például a gazdasági teljesítményre fókuszálnak, mint a közeg vagy annak része fontos mutatójára, akkor ezt „mesterséges megközelítésnek” fogjuk hívni. És a két elnevezés között csak abban látunk igazi különbséget, és azt sem értékbelinek gondoljuk, hogy az első mintegy előre gondolni tesz minket képessé az egész közeg valóságában, jelezve a gondokat és azok megoldásának várható és javasolható lehetőségeit, míg a másik azt látszik összegyűjteni nekünk a közegről, különösen annak részeit mutatva meg közelről a valóságukban, ami a részek aktuális valóságát adja, együtt ennek a helyzetnek a kialakulása előzményeivel, és a lehetőségekkel, amelyek a részek számára adottak, ha a közegre vonatkozó általános szemlélet szerint kívánunk prognózist készíteni magunknak illetve az éppen szemlélt, az éppen terítéken lévő résznek vagy részeknek. Még az is lehet, hogy „eszközünk” olyan berendezésre hasonlít, amely közelre vagy mélyre éppúgy ad betekintést, ahogy átfog széles távlatot, egészen a legtágabb horizontig.
107.
VálaszTörlésA közeg testté válásáról nem szólhattunk eleddig, mert ennek a közös érdek felismerése és elfogadása a feltétele. Az egyén testéről tudunk, amikor saját érdeke ismeretében jut szemlélethez, majd a cselekvését és a választásait sorssá alakítja. Ahogy a közösség is testté fejlesztheti magát, tudatában a helyzetének, amely pozíciójának meghatározó eleme – túl a felismert saját érdekén – a közeg érdeke kell legyen, amellyel azonosul, illetve amely azonosulást képviselni tudja a közeg többi közössége – rendezettsége – felé. Ahogy szó volt már róla, a közösségi test kialakulása eddigi esetei csak a közösség saját érdeke felismerését és képviseletét tartalmazhatták. Ami önmagában nagyon természetesnek és szükségszerűnek tekinthető, ugyanakkor hasonló felismerések és képviseletek társává lehet, számos más rendezettségnél, és az időbeli egyezések alapján ez az érdekek összevetését is magával hozza, amelyre a nemzetközi jogi gyakorlat vagy rendelkezik megfelelő szabályozással, vagy nem, és utóbbi esetben az ősi döntési forma lép előtérbe, az erő – a Goethe-i első létező – bevetésével. Mi talán tudhatjuk, hogy ez csak a verseny egyik korai megjelenésének értékelhető, jóllehet magáról a versenyünkről, azaz a közeg rendezettségei együttműködése szabályozott formájáról, meghaladva a puszta említést, még nem jutottunk kiindulásra alkalmas megállapításokhoz és felvetésekhez sem. A test megjelenése következő elemeként a test dimenzióit érdemes figyelemmel kísérnünk. Azokat a dimenziókat, amelyek a test kiterjedtségét fogják megjeleníteni előttünk, mondhatni természetesen, abban a sajátos „térben”, amelyet maga a közeg képez. Azaz az egyén kiterjedt lehet – mérettel rendelkezhet – a közösség irányában, és ugyanígy juthat megfelelő dimenzióhoz az egész közeget illetően, ahogy van mérete a környezetében elfoglalt helyzete – létezése objektumai, anyagi attribútumai – által is. Saját lehetősége kihasználtságát tekintve is rendelkezik az egyén ilyen mértékekkel, és van jellemző adata az idővel kialakított viszonyát illetően is. Az egyént ezek a dimenziói fogják egyedivé tenni, és az említett sajátosságok megadására komoly mérések látszanak elvégezhetőnek, így, az első megközelítés óvatosságával és rövidségével együtt is. A közös érdek szerint megállapítható dimenziót pedig egészen különlegesen fontosnak illik értékelnünk. Ez a jelentőség a közösségek dimenzióinál is érvényesíthetőnek tartható, de legalábbis kedvünk szerinti lenne, ha mértékül szolgálna a közösségek – rendezettségek – megjelenítésénél. A legelső dimenziót, ezek után, kihagyhatatlannak kell tartanunk. Ez pedig a közeg bármely alkotójának viszonyulásából származtatható, amely a nemek közötti kapcsolat szerint lesz jellemző a közeg alkotójára/formájára, amikor férfiként a nőről gondolkodik, és nőként a férfiről hoz létre magában szemléletet, majd erre épülő gyakorlatot, és időben megvalósuló sorsot. A közösségek nem rendelkeznek nemmel, és ez a dimenziójuk az egymást választó, eltérő nemű egyének szemlélete és gyakorlata – közös sorsa – értékelése szerint fog dimenziójukként megmutatkozni. Ahogy a mindenkori aktuális közeg is a szerint mutatja meg ezt a dimenzióját, ahogy etikusan képes viszonyulni az egyének szemléletéhez és gyakorlatához, annak minden változatát ismerve és tudatosítva, továbbá ahogy válaszol a közeg jövőjével kapcsolatban feltehető vonatkozó kérdésre: hová vezet az egyes nézetek és gyakorlatok által alakított közös sors, amelyben a közös érdeknek lenne jó az elérését mindenekelőttinek tekinteni. Ezzel pedig akár azt is tudatosítottnak vehetjük, hogy a testté válás után egyénnek, közösségnek és az egész közegnek szüksége van arra a dimenziójára, amely a közeg közös érdekéhez fűződő viszonyára mutat rá, mint említettük, amely után a többi mérték ismeretére térhetünk. Azaz kénytelenek vagyunk ott kezdeni, ahová megérkezni gondoltuk gondolatmenetünk révén magunkat és fejtegetéseinket: jelenünk az a valóság, amely közös érdekünk maga, amennyiben változatlanul megőrizzük állandó változásának lehetőségét, a magunk alkalmazkodását is változatlanul hagyva.
108.
VálaszTörlésAz egyénnek van olyan kiterjedése, amelyben saját maga az, amely mértéket mutat? – hangzott fel egy kérdés, hosszú idő után ismét, valahol a hallgatóság közepéről, jól hallhatóan és érthetően. Előadónk rövid gondolkodás után, látható elégedettséggel válaszolt, és mi arra következtethettünk arca kifejezéséből, hogy a figyelmet értékeli a kérdezőnél, amely az általa elmondottakhoz kapcsolódva fogalmazhatta meg ezt a kérdést. El kellett fogadnunk, hogy ez a visszajelzés fontos a számára, és arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen kifejtésre jut így, hogy szinte tálcán kapott lehetőséget, ugyanakkor az előre eltervezett koncepcióját ez az irány nem biztos, hogy pontosan követi. Köszönöm a kérdést, szólt a válasza kezdete, majd a következővel folytatta: ilyen mértéket legjobb kialakítanunk magunknak, jóllehet tudhatjuk, hogy az egyén a közösségtől elválaszthatatlan, akár nő egyénről beszélünk, akár férfi az, akit értékelni kezdünk. Ez az elválaszthatatlanság, mint már említettük, azt azért nem zárja ki, sem az egyén, sem a közösség esetében, hogy magát ne tudná adott helyzetben elkülönítve elgondolni és értékelni a közeg másik formájától. Vagy éppen magától a közegtől, amelyet egymagában is megjelenít, akár egyetlen egyénként tekintünk rá, akár közösségként látjuk benne a közeget. Ezt a bevezetést meg kellett tennünk, hogy most már nyugodtan folytathassuk az elkülönített, az önmagában tekintett egyénnel, akiről először is annak mértékét illik látnunk, hogy mennyire hordozója a teljes közegnek. Igen, az egyén birtokosa lehet, és egyben kell, hogy legyen a közeg érdekének, és ezt közeg tudata mértéke fogja mérhetővé, egyben létezővé és láthatóvá tenni. Az egyén tisztában lehet azzal, hogy részese a közeg léte folyamatossága biztosításának, mint reprodukcióra képes, nemmel rendelkező alkotója, és abban is megnyugodhat, hogy párválasztásával és a versenyben való részvételével, amelyeknek sorsa spontán alakítása megfeleltethető, és amelyek révén a kiválasztódás tényezőjévé is avatja magát, fenntartója is a közegnek, megfelelő mértékben, közösségi szerepvállalása és képességei kifejlesztése, valamint iparkodása mérete szerint. Önálló mértékét az egyén viszont önmagától kaphat, már amennyiben a tudatosságát, amelyet saját eszközeivel kimunkál, felhasználva a közösség és a közeg ide vonatkoztatható példáit, azaz a történeti előzményeket, és amelyeket módjában állhat megújítani és gyarapítani, felismeri, együtt azonosságaival, Ajtmatov mércéjének téve eleget: „minden mindenkire tartozik”, amint erre korábban utaltunk. Ha az önállóság szerint járunk el egyénként, amelyet most az egyénnek biztosítani merészeltünk, akkor a felelősséget is érdemes magunk elé idéznünk, amely nélkül az önállóság tévelygéssé fajulhat. Illetve csak látnunk érdemes, hogy a keresett mérték megjelenítése során milyen tartozékok társulnak a mérésre való jelenséghez, talán csak arra figyelmeztetve minket, hogy az elkülönítés azonnal az érintettséget hozza magával, éspedig az egyén esetében a másik nemre utalva, ahogy a közösséghez tartozást is megjelenítve, és a teljes közeg vonatkozásait sem hagyva ki az értékelésnél. Egy férfi a választásában mutatkozik meg, amikor döntése révén hozza magát helyzetbe, mint biológiailag meghatározott egyed, aki hordozója a reprodukciós feladat ellátására szóló képesítésnek, és közösségi szereplő egyben, tudatában gyönyörre való alkalmasságának, és még inkább gyönyört elérni tudó képességének, ezek lehető legteljesebb tudatosságát bírva, és szenvedélye napi megélésében válva hordozójává, éspedig igazi élő módon, az élő, eleven közegnek. Ahogy a nő egyén is ilyen momentumok révén érezheti azonosnak magát az egész közeggel, és lehet alkotója annak elég nagyszámú közösségét/rendezettségét érintve, ahogy ilyen döntések és teljesítmény szerint lehet tudatában saját mértékének, nőként: magam hordozom – vagy hordoztam – a közeg folyamatos létét, ahogy részt veszek a gyönyör elérésében és részesítésében, mint szenvedélyem szerint képességem ezt lehetővé teszi, és a közös feladat ellátásából – a közeg fenntartásából - sem maradok ki.
109.
VálaszTörlésHa ezek után arra a következtetésre jutnánk, hogy az egyén mértéke változó, és bármely dimenzióját szemléljük is, abban inkább láthatnánk olyan részeket, amelyek mozgásban vannak, semmint tartják alakjukat, méretüket és egyéb jellemzőiket, akkor alighanem helyesen vonnánk le megállapításaink összegzéseit. Jóllehet így csak ahhoz az újabb észrevételhez kerülnénk közelebb, miszerint az egyén dimenziói egyszerre őrzik meglévő sajátosságaikat, mintha a léthez eleve hozzá tartózóak lennének, és paralel módon kapnak újabb és újabb minőségeket és mennyiségeket, kötődésüket, együvé tartozásukat megtartva, csak éppen jelentősen átalakítva – vagy átalakulva. Lehet, hogy a sejtjeink példáját követjük az ilyen változatlan változásokkal, amelyek – mint orvosaink állítják – kicserélődnek az évek folyamán, és mi mégis ugyanazzal a testtel rendelkezők maradunk. Most, ha használjuk immár szokásos szemléletünket, és kimondottan szellemi keretek között folytatjuk az értékelést, és minden, amit érintünk puszta elképzelésnek fog számítani előttünk, jóllehet testi hovatartozását sem nem tagadjuk, sem el nem felejtjük, nos, akkor ezek az állandóságok és változók is mind képzetessé kell, hogy legyenek, és akkor a történetük is elbeszélhetővé lesz, méghozzá a képzelet és a szavak, a fogalmak segítségével. Képzeletünk akkor a dimenziókat valóságosaknak éppúgy fogja látni, mint puszta fantáziálásoknak, amelyek jó összetartozókként olvadnak egybe, és cserélgetik létezésük alakjait előttünk, ahogy a cserét szemünk illetve szemléletünk megkívánja. De hát ez a csiki-csuki azóta a gyakorlatunk, amióta a közeget magunk elé képzeltük, mint játékot képzeteinkkel, és mint valóságot, amely egymáshoz sorol és köt és tekint azonosnak holtakat, élőket és megszületendőket. Bajunk az egyén dimenziója tudásával adódik, vagy szokott adódni. Mert erről különbözőképpen alakul a többféle tudásunk. Mondjuk semmi másért, mint azért, mert más lesz fontos a közösségnek az egyénből, mint magának az egyénnek, és mert nincs megegyezéses mértékünk arról, hogy a dimenzióink méréséhez milyen egységeket lenne a legjobb használnunk. Orvostudományunk rendelkezik a test működésének mutatóival – dimenzióival -, amelyeket általános érvényűnek fogad el, a teljes közeg népességére nézve. Ahogy lelkünk jelenségeiről is vannak olyan ismereteink, amelyek nyugodtan tekinthetőek dimenzióknak, mert hozzánk, egyénekhez tartozóak, jóllehet „csak” a szakmai ismeretek fogalomrendszerében találkozhatunk velük a napi életünk során. Mert tudatosításukra külön időt és energiát lenne szükséges fordítanunk, nem is szólva a megismerésükhöz elengedhetetlen ismeretekről. Amelyek nélkül ezek a dimenziók úgy részei valónknak, hogy bizonyos fogalmunk kialakult létezésükről, ahogy ellestük egymástól és az előttünk járó nemzedékek képviselőitől a róluk szóló tudást, vagy annak bizonyos szintű használatát és rendszerét. Pedig napjainkat az ilyen ismeretek szükségessége és gyakori alkalmazása jellemzi, már egészen fiatal korunktól kezdődően. Amely követelmény egyáltalán nem lep meg minket, ma élő egyéneket, amikor egymással kapcsolatba kerülve rögtön keressük egymás dimenzióit, hogy az intenzív létezés öröme és kötelezettsége szerint hozhassuk létre a közeg léte ránk jutó részét, annak döntéseivel, választásaival, versenyével, szenvedélyével, érdekességével és felmérhetetlen jóságával. Létezésünk tragikus is, amelyet folyamatosan tudatunk előterében tartunk, mert az idő birtokba vételéért folytatott munkálkodásunk – tudásunk gömbjének mérete, dimenziója – ezt a véleményt vagy ismeretet teszi elérhetővé számunkra. Képzeletünk teremtő erejéről eleddig kevés adat áll a rendelkezésünkre. Hiába mondjuk néhány évtizede, hogy van „önmagát megvalósító jóslat”, amelyet, általában, önkéntelenül vezetünk be, majd kísérünk figyelemmel, hogy beválásáról visszajelzést kaphassunk. Lehet, hogy közegünk egyik alapvető törvénye szerint azzá leszünk, amit magunknak elképzelünk, vagy – másként fogalmazva - a gondolatunk képes megvalósulni, mégpedig anyaggá alakulásával, de a teremtésről ennél többet szeretnénk tudni.
110.
VálaszTörlésÉs az egyének dimenziói összehasonlíthatóak, ha nemük eltér egymástól? – hangzott fel egy újabb kérdés a hallgatóság soraiban. Jött is a válasz rá azonnal: igen, természetesen. Legfeljebb az ellentmondásokra is figyelünk, és elfogadjuk, hogy a különbözőségek megszüntetéséről is meg kell állapodnunk. Milyen különbségek eliminálására gondol? – volt a következő kérdés, amely immár párbeszéddé alakította az előadást. Elsősorban a reprodukciós szerepre gondolok, amelyben nem vagyunk azonosak nemmel bíró egyénekként, és aztán az is eszembe jut, hogy milyen következményei lehetnek annak a kettős szerepnek, amelyben a testi érintkezéseink feltételei aránytalanságai öltenek formát, volt a válasz. Legyen szíves ezt egészen konkréten kifejteni, hangzott fel az előző kérdezőtől. Megértem az igényességét, kezdte előadónk, és azzal folytatta, hogy: a közeg anyagcseréje, amelyben a környezettel való kapcsolatát megvalósítja, fenntartva létét, hogy megállapításainkra utaljak, valójában a közeg saját anyagának a cseréje is. Ez az anyagcsere azzal kezdődik, hogy – nem meglepően, miután a közegről már többször mondtuk, hogy élő és eleven, csak azt nem tettük még hozzá eddig, hogy biológiai értelemben minősíthető ilyennek, és ennek keretében saját magát is „használja” élete fenntartására – a szaporodás a legelső képességei és funkciói egyike. Ennek során pedig egyénei azok, és kizárólagosan, egyelőre, akik képesek elvégezni anyaguk - általuk befolyásolhatatlanul rendezett - cseréjét, és ennek során testiségük egyesítését kritika és szabályozási mód nélkül kell, hogy gyakorolják. Szinte kötelező formának és eljárásnak alávetetten hozzák létre együttműködésüket, amelyet eddig szívesen neveztünk vágyuk kiteljesítésének, és amelynek jelentőségét a gyönyörben megvalósuló győzelem elérésével igyekeztünk megfelelően értékelni és érzékeltetni. Csak arra nem tértünk ki fejtegetéseinkben, hogy a vizsgált jelenség során az egyének jogai milyen mértékben lehetnek kiegyenlítettek, és van-e lehetőségünk annak konstatálására, hogy a nemek hordozói testük egyesítését igazságos arányban végezhetik. A gyönyör mértékét próbáltuk egy ilyen egyensúly mentén követni, elfogadva az eléréséhez rendelkezésre álló szervek különbözőségét, fel sem vetve annak gondolatát, hogy „használatuk” eleve akadályt képezhet az egyenjogúság, a kölcsönös tisztelet elérésének útjában. Mert a testek gyönyöre nem azonos alakú, ahogy azt a rendelkezésre álló szervek is világosan elénk tárják. És ezek szerint felvetődhet az agressziónak a nem kívánatos formája és lehetősége, amennyiben az egyik test a másikat birtokába olyan módon veszi az egyesüléskor, amely az egyenlőség kritériumát egyáltalán nem teljesítheti. Miközben az egyik behatol, és a másik befogad, aközben nincs megfelelő kölcsönösség, amely ezt a formát kiegyenlíthetné, mondjuk a két egyesülési lehetőség megfordításával, vagyis a szerepek cseréjével. Legalábbis a rendezett, a mai közegben általánosnak tartható testi kapcsolat bevett gyakorlata szerint. Márpedig tudunk olyan reprodukciós szereposztásról, amelyben az anyagcsere nem azonos mértékben és formában kerül megvalósításra, de a gyönyörhöz jutásban a testek érintkezése említett aránytalansága már nem jelenthet kifogást a nemek hordozói részéről. Ugyanis egyéni marad a gyönyörük elérése, miután anyagukat a szaporodás biztosítására rendelkezésre bocsátották: egymásnak és utódaiknak. Hogy az emberi közegben létezik gond, amely erre az igazságtalanságra vezethető vissza, azt ma már kár lenne vitatnunk. Ahogy azt is érdemes tudatosítanunk, hogy az utódok életre jutásához való, az előbbieknél kicsit összetettebb együttműködésbeli szerepeink ennél sokkal nagyobb mértékű igazságtalanság felvetésére adnak alkalmat, egészen az érintett rendezettség jelentős számú populációja szerveződéseihez jutva. Tartsuk szerencsénknek, hogy ezt a két feszítő gondunkat egyetlen megoldással eltüntethetjük? A reprodukció mesterségessé tételére, egyben pedig a gyönyör elérése egyéni, virtuális formái kimunkálására – szintén mesterséges módon történő elérésére – gondolva.
111.
VálaszTörlésA maga hozzáállása és fellengzős fogalmazása ezennel tűrhetetlenné vált számomra. Olyanokat mond, amelyek semmivel sem igazolhatóak, és azok az úgynevezett elképzelések, amelyekre állandóan célzásokat tesz, mint holmi csodákra, azok egyszerűen csak üres szólamok, és romboló hatásuk, hitet gyalázó voltuk – ezt ki merem végre jelenteni – felháborító. Követhetetlen az állítólagos gondolatmenete, tisztelt uram, amivel itt minket kábítani és szédíteni próbál, abban a kétes hiszemben, hogy általa megértéshez és továbbgondoláshoz juthat közülünk bárki, miután saját magát is sikerül meggyőznie ennek az erőlködésének a mirevalóságáról. Nem is szólva az ismereteink bővítéséről, amelyről volt szíves többször úgy nyilatkozni, mint állandóan bővülő tudásgömbről. Csak nem képzeli, hogy ez a legutóbbi szüleménye, ez a virtuális és mesterséges reprodukciós és gyönyört biztosító ki tudja micsoda, hogy ez komolyan vehető bárki részéről is? Vagy bármilyen realitását is feltételezni merészelhetnénk annak, hogy eljutunk egy olyan világba, ahol férfiak és nők vágytól teljes egyesülése olyan egyenjogúság kereteiben és formájában valósul majd meg, mint ahogy kezeink képesek összekulcsolódni egymással? És anyát és apát magunknak akkor fogunk választani, amikor megismerkedhetünk azokkal a szellemóriásokkal, akik jövőnket voltak képesek előre látni, és amikor kivételezettségünkről magunk gondoskodhatunk, kiválasztva hozzá a nekünk leginkább tetsző formában és testi valóságukban illeszkedő nőket, mint anyánkat, mert genetikai eredetünk személytelenné lett, köszönhetően az egyéntől függetlenített reprodukciós technikáinknak és technológiáinknak? Ilyen fejlettségű kor eljöhetne valaha is, és lehetséges lenne az, amelyet felvázolt nekünk az előzőekben, amelyre alapozza azt is, amit a közös érdekről és az elfogadását követő versenyünkről előttünk megpróbált megjeleníteni? Hiszen ezek az elképzelések minden alapot nélkülöznek, kivéve azt a nyilvánvaló tényt, hogy mi emberek vagyunk, akik rendelkezünk a nemünkkel, és képesek vagyunk arra, hogy különböző produkciókra vállalkozzunk, egyedül és kisebb-nagyobb közösségeinkben. Minden, de minden, amelyet ezeken a tényeken túl itt szóvá tenni merészelt, nem több üres fecsegésnél, és – ezt akár el is ismerhetem – kellő hatásossággal bemutatott manipulációnál. Mondja már meg nekem, tisztelt uram, hogy az ön által említett törvényeknek hol lehet a nyomára bukkanni, és milyen bizonyítékokkal szolgálhat az érvényességük igazolását illetően. Mert hiába emleget neves személyiségeket, akiket elénk rak, mint értékek hordozóit és bizonyságot, ha az, amelyet velük gondolt megalapozottnak tételezni, semmi más, mint rögeszme, mint légből kapott, összefüggéstelen zagyvaság. Lehet, hogy ön a félrevezetés művésze, de szavait leleplezni mivel mással is lehetne, mint azzal, hogy részleteiben vetjük vizsgálat alá az állításait, az adatai értékelésével, ha vannak egyáltalán adatok, amelyek ilyen eljárásnak megfelelhetnek. Nem lehetünk elégedettek azzal a hivatkozásával, hogy ez csak szellemi kaland, amelynek nincs más feladata, mint egy elképzelés megalkotása és fenntartása, majd a gyakorlásával történő további használata, valamilyen kiszemelt téma vizsgálatára, amely így feltárulni kezdhet, illetve amelyben elmélyülve magunk megokosodhatunk. Aligha akadna bárki is a hallgatóság soraiban, aki képes lenne cáfolni ezeket a megjegyzéseimet, és a bennük lévő súlyos állításokat, és az ön által javasolt módon számolni be nézetei gyarapodásáról, azok alapján, amit az eddigiekben olyan türelmesen meghallgattunk az ön beszédeiben. A magam részéről befejezettnek tekintem a részvételt mondandója követésében, és teszem ezt abban a biztos tudatban, hogy soha sem lesz senki, aki ennél többet képes lehet megállapítani úgynevezett előadásai tartalmát és megértését, valamint felhasználhatóságát illetően, és akkor képességei milyenségéről és mértékéről nyilatkozatomat magamnak szabad legyen megtartanom. Remélem, hogy példám követőiben maradt kellő erő és készség arra, hogy valódi kép alkotására vállalkozzanak jövőnkről.
112.
VálaszTörlésÁltalános volt az elképedés, amikor a csinos, jól öltözött és nagyon fiatalos nő megindult a kijárat felé, majd még különösebbnek tűnt a következő akciója, amivel hirtelen megfordult, és szinte nevetve azt mondta, hogy: tudja mit? Mégis maradok. Azt tanították nekem illetékes helyen, hogy a rosszból, a silányból is lehet tanulni, ha az ember odafigyel, és képes a hibákat, a ficamokat meglátni, észrevéve, hogy hol kezd a tévedés növekedni, majd lejtővé válni, és akár örvényt képezni, amiből aztán már végképp nincs megszabadulás. Szóval, maradok. Elhallgatott, a terem halk moraja és a tekintetek ide-oda mozgása és értetlen kifejezései között. Cipője kopogása diadalmenet indulója lett. Visszavonult a helyére, széke mellé tette a táskáját, és az előbb még gyorsan magára öltött kiskabátját levéve, helyet foglalt ott, ahol kifakadása előtt ült. Minden szem az előadóra irányult, ahogy annak egy ilyen erupció után lennie kell, várva megoldást, ami az elhangzottakra válaszként érkezhet, és lehetővé tehet valamit, amiről a hallgatóság – feltehetően – abszolút tájékozatlannak, és ennek megfelelően érdeklődőnek kellett, hogy bizonyuljon. Nem is szólva az előadó helyzetéről, meg a nőéről, akik ezzel a megnyilvánulással elsősorban maguknak kellett, hogy elszámoljanak, de tudható volt, hogy a hallgatóságban is nagy a készenlét arra, hogy értelmezze az elhangzottakat, és különösen a gesztust, amely a jelenlévők egyik tagja távozási szándékában, majd annak visszavonásában megvalósult előttük. Kezét csókolom, mondta előadónk, és a folytatás is valami hasonlóan szokatlanra sikeredett, mert így hangzott: és ezt legyen szíves szó szerint érteni. Nem fogok senkit felállítani a helyéről, hogy így tisztelegjek ön előtt, de vegye úgy, hogy bátorkodtam a kezét megfogni, és azt ajkammal megérinteni. Mert elragadtatásomnak méltó kifejezést szeretnék adni, amikor értékelni igyekszem a kegyed gesztusát, amivel megtisztelt, és talán nem csak engem, személyesen, hanem a hallgatóság egészét is, szinte hihetetlen bátorságról és megértésről, valamint az ezekhez társuló megfigyeléséről téve tanúságot. Sajnálatosnak tartom, hogy nincs módunk megosztani a teendőinket, és olyan közösséggé alakulni, aki együtt halad a gondolatok építésében, és ehhez olyan formát munkál ki magának és a követőknek, amely másolhatóvá, fejleszthetővé válhat, és amely eredményesen állhat a közeg rendelkezésére, amikor az sorsáról kell, hogy elgondolkodjon, egyénei és közösségei által. Fogadja csodálatomat és elismerésemet, és engedje meg, hogy visszatérését emeljem ki mostani kritikai akciójából. Ugyanis ez az a momentum az ön egész akciójában, ha szabad redukáltan fogalmaznom, szerteágazó szavait is felidézve, amelyet különösen fontosnak értékelek témánk, vagy, ha tetszik, ügyünk szempontjából. Nyíltan ki merem mondani, hogy maradásának abban látom valódi okát, hogy közegünk története „boldog vége” – igen, a hepiendje – olyan ígéret, az elhangzottak alapján, közös képzeteinkben, amely – kimondatlanul is – közegünk minden alkotójának nyílt és titkos vágya, amelyről nekünk már fogalmaink kezdtek alakulni, és – megkockáztatom – amelyről mint megvalósítható jövőnkről alakítottunk ki képet magunkban. Nagyon örülök, kedves hölgyem, hogy ezt elmondhattam, látva és hallva, vagyis hallva és látva az ügy iránt érzett elkötelezettségének eléggé nem értékelhető jeleit. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy egy ilyen határozott állítással csak újabb indulatát válthatom ki esetleg, olyan bátorságot mutatva a megfogalmazás direktségével, amelyre rögtön azzal reagálhatna, hogy: miből gondolja, hogy a kételyeim után pont a hepiend lesz az, amelyet elfogadni fogok felvetéseiből? Igaza lenne, és csak annyit mondhatnék indoklásként, hogy ez a „boldog vég” az, amely minket, közeget alkotókat folyamatosan érdekelni és tettekre sarkallni képes, talán szerencsénkre. Egyben válaszul az avoni hattyú hőse kérdésére is, miszerint az ismeretlen tart-e minket vissza attól, hogy szenvedéseinknek véget vessünk. Mert az ön várakozásának, ha jól vélekedem, lehet módja, amelyet magunknak kimunkálhatunk.
113.
VálaszTörlésNe vigye túlzásba az örömét, tisztelt uram, szólalt meg a hölgy. Az ideák világa, a Purgatórium, majd „minden világok legjobbika” elég régtől szerepel közegünk képzeteiben, tehát elég idő állt a rendelkezésünkre ahhoz, hogy hozzászokjunk a gondolatához, és el is kezdjünk róla fantáziálni, miután az azonnali megvalósulás lehetőségéről alkotott elképzeléseink útjában semmilyen akadály nem állt, és a formák, amelyeket sikerült kimunkálnunk, nagyon sok hívet szereztek maguknak az idők során. A szervezetek, amelyek alakultak a megvalósításra, mint tudjuk, sokfélének mutatkoztak, ahogy az el is várható a mi aktivitásunktól, vagy, ahogy bátorkodott felvilágosítani róla, a „győzelemre törekvésünktől”. Azt jól gondolta, hogy épkézláb megvalósításra vágyom, hallgatva előadása igencsak tekervényesre – tisztelettel szólva: elég fordulatosra – sikeredett menetét. Felvetéseiről szerzett benyomásaimat próbálom rendezni, miután kifejeztem eme próbálkozásom bizonytalanságait, azaz a saját kérdéseimre adható válaszaim megoldatlanságát. Az ellentmondásokról nem kellene beszélnem, hiszen volt szíves erről megjegyezni, hogy ezek elfogadhatóak, mi több, elfogadandóak, mint oszlopai annak az épületnek, amelyben sajátos módokon halad az állandó változás és a törvényszerű meghatározottság, hogy a stabilitásnak valamint az idő létezésének és hatásának eleget tehessen, megőrizve tenmagát, mint keretet, és mint a változás állandóságában változatlan – tehát folyton új formát öltő - alakot. Az együttműködés lehetőségére, amit most vetett fel, eddig magam sem gondoltam, ahogy, felteszem, a jelenlévők nagy többsége sem. Az ön által bevezetett közeg fogalom szerint erre nem biztos, hogy nem került sor, már az eddigiekben is, hiszen az a kevés megjegyzés, amelyet tőlünk, a hallgatóságtól eddig kapott, minek másnak is lenne számítható, mint az egyén-közösség egységében magvalósuló létezés esetének, ahol most a keret egy előadássorozat, és az egység kifejeződései – egyelőre az ön beszéd által való információ megjelenítése - , mint egyéni kezdeményezés, amelyet mi, hallgatóság, egyénekként is és közösségként is értékelhetünk. Azaz tényleg elválaszthatatlanul hozzuk – hoztuk – létre azt, amely az előadások anyagát tette, és ez még akkor is igaz, ha a köztes idők történéseiről, mint a jelenléttől független benyomásokról, egyik vonatkozásban sem tudunk igazán részletesen tájékozódni. A napi valóságunk szerepe ismeretlen tényezője a közös munkánknak, amire utalni próbáltam, de ezzel együtt van alap arra, hogy az elhangzottak ilyetén alakulását együttes produkciónknak tekintsük, minden befolyásoltságával és korlátozottságával. És akkor visszaadnám a szót önnek, elnézését kérve a terjedelmes kitérőért – fejezte be újabb megszólalását az a társunk, aki ezzel mintegy példaadónkká lépett elő, arra mindenképpen, hogy véleményünket szabadon megfogalmazhatjuk, mert előadónk türelmesen és figyelmesen fogja kivárni annak befejezését, ahogy az elhangzottakat is olyannak láttatja, mint amely értékes és felhasználható a további témák alakításához. Így is történt, mert ezt mondta beszélgetésünk irányítója, hogy: hölgyem, kegyed csak fokozta hálámat, ha szabad ilyet mondanom, és lehetővé tette, hogy egy költői képet vázoljak fel arról, ami a produkcióink – együttműködésünk legkülönbözőbb termékei (csúnya a szó, de igaz) – közös jellemzője lehet, az örömről. Ugyanis gondolkodásunk legbátrabbjai, akik csodálatos elméletekkel igyekeztek számunkra megismerhetővé és birtokba vehetővé tenni valóságunkat, és akik kimunkálták maguknak módszereiket, hogy céljukat teljesíthessék, mi másért mozgósították hallatlan energiáikat, figyelmüket, megfigyeléseiket és ötleteiket, ha nem azért, hogy – túl győzelmi kényszerükön és egyéni érdemeik kivívásán – eljuthassunk – és ők személy szerint is eljuthassanak – a megelégedettséghez, mint munkájuk jutalmához, és ezt megelőzően – majd a kivívott eredményeikkel még inkább - azok gyönyöréhez, akik kíváncsiságukkal, érdeklődésükkel biztosították őket arról, hogy igyekezetük már eleve csak sikerre vezethet?
114.
VálaszTörlésAmelynek belátásához és elfogadásához elég annyit előre bocsátanunk, hogy mércénk kettős, hiszen az eredményt használhatónak, működőképesnek szereti látni, és elvárja másrészt, hogy eleget tegyen a szépség igényének, amely szerint az – az eredmény - a gyönyört és a gyönyörködést, egyúttal a jóságot, a bőséget, az erőt és az egészséget is magába foglalja, ahogy az időben való léte is korlátozatlanul váljon biztosítottá.
Az örökkévalóság, úgy tűnik, néma szemlélő marad, ahogy tőle elvárható, mint mindent tudó és számon tartó bírához illik, aki megvesztegethetetlenül és az élettől elvarázsolhatóan tartja szilárdan valóságunkat. És akkor, mellesleg, az a szintén régi vágyunk is közel juthat a teljesítéséhez, hogy az igazságosságot magunknak biztosítsuk. Hát, kedves hölgyem, ennyit az ön felvetései lehetséges folytatásáról, illetve ennek a folytatásnak legelsőként láthatóvá váló elemeiről. Aztán azonnal arról, hogy, mint kegyed biztosan tisztában van vele, igényességének legigazibb lényege nőként való megnyilvánulása, és az elmondott kritikája, majd a kiegészítése ilyen szempontból való értékeléssel láthatóvá váló lényege. Szeretném eltúlozni most következő mondandómat, hogy azok tartalmát kellően megjeleníthessem ön és hallgató társai előtt. Kettős mércénk, amelyről az előbb említést tettem, semmi mást nem követel tőlünk, és ezzel a kettősség is azonnal egységgé forr, mint a gyönyör, vagy, ha tetszik, az öröm elérését. Kacagtatónak tűnik, amikor ennyi ember együtt gondol arra, hogy hová juthatunk el akkor, ha az elhangzottakat szó szerint értjük és gondoljuk, és személyes részvétellel próbálunk meg a benne foglalt követelménynek megfelelni. Különösen annak tudatában kell, hogy elmosolyogjuk magunkat, hogy tisztában vagyunk azon embertársaink – minek is nevezhetjük? – bátorságával (?), akik a nevezetes francia márki által leírtak válogatott követésével, de nagyon elszántan és következetesen követelik maguknak a jogot a kizárólagosan testiként értendő gyönyör maximái eléréséhez. De csak magunkon derülünk, ha így járunk el, hiszen közegünk anyagiságát – egészen nyíltan: testiségét – sosem tagadtuk, miközben eleve abból indultunk ki, hogy az – a közeg – elképzelés, fogalmi konstrukció, azaz elvonatkoztatás, hogy jobban érthessük a létet, amely múltunkból tart jövőnkbe, és amely most ad alkalmat nekünk választásokra, és az ezek érdekében meghozható döntésekre. Tisztelt hallgatóim! Hölgyeim és uraim! Nem olyan nagy baj az, ha mindig, minden körülmények között nők és férfiak, illetve férfiak és nők maradunk, akik reggel azzal ébredünk, hogy a gyerekeket iskolába engedjük, majd a munkahelyünkön végezzük el feladatainkat, és közben időt fordítunk arra is, hogy a szakmánk, a tudásunk legégetőbb, tehát aktuális ügyeivel foglalkozzunk, túl a napi feladataink teljesítésén, és közben állandóan birtokában maradunk érzelmeinknek, amelyek szerint jólesik szeretnünk, és majdnem ilyen kedvünkre van, amikor a választottunk szeret minket. Közben pedig tudást hordozunk és építünk arról, hogy merre is van folytatása a mindennapok rendjének ott, ahol sokan hasonlítunk egymásra, időnként bravúros teljesítményt produkálva, amit megünnepelhetünk, hogy megerősödjünk, és együtt örülhessünk, túl a szokásos közös erőfeszítéseinken, amiket néha feloldunk egy-egy együvé tartozást demonstráló eseménnyel, mint az istentisztelet, a színházi előadás, vagy kedvenc csapatunk mérkőzése a bajnokságért. És akkor a családi alkalmakról, a baráti összejövetelekről, a munkahelyi közös akciókról még nem is tettünk említést. Mert, ha szabad ilyet kérdeznem, lehet, hogy ezekben a számos, az időnket hasznosító és energiáinkat használó alkalmakban az a létező közös sajátságunk marad meg nekünk, tudva, de nem biztos, hogy látványos megjelenéssel, bár ennek sem lenne akadálya, sőt, ez is segíthetne megőrizni ebbéli lényegünket, hogy az a nő vagyunk, aki szenvedélyesen szereti azt a férfit, akiről elmondható, hogy ennek a nőnek a kedvét keresi szenvedélyesen, amikor – mint elsorolni merészek voltunk – annyi minden mással foglalkozik, mondhatni „úgy mellékesen”?
115.
VálaszTörlésEz az intenzitási követelmény, amit most megfogalmazott, ez nem könnyen teljesíthető olyan folyamatosan, mint ahogy azt a szavaiból kiérthetőnek lehet tartanunk – hangzott fel egy eddig ismeretlen hangon, de, mondhatni, a szokásos közvetlenséggel és nyugodtan, elfogulatlanul. Egy erősen kopaszodó férfi volt az illető, akire a tekintetek vetültek, hogy rögtön az előadóra irányuljanak, várva annak viszonyulását, miután ilyen sűrűvé kezdett lenni a visszajelzés az általa elmondottakra. Még az is felmerülhetett bennünk, hogy interaktívvá kezd válni az együttlétünk, ahogy erről el is hangzott már egy futó megjegyzés a korábbiakban. De a kíváncsiság – egyelőre – a kérdés-felvetés és a rá adandó válasz keretei között maradt, ezek kibővítése, a részvevők számának növekedése – a beszélgetni kezdők megjelenése és bekapcsolódása - nélkül. Nekem nem tűnik megterhelőnek az ilyen állandó és – helyesen mondja: intenzív – összekapcsolódás. Talán azért sem, mert magának a közegnek az elgondolása feltételez már bizonyos koncentrált figyelmet, amit egy tudati szintnek vagy tudati formának neveznék, kiemelve a jelenlét, a pillanat megélésének aktusát – szólt előadónk válasza, minden kommentár, értékelő megjegyzés nélkül, nagyon közelinek mutatva a beszélgetési formát, mint a gondolatok kifejtésének lehetséges módját. A folytatása pedig így szólt: valami nagyon lényegesre sikerült jutnunk alakuló beszélgetésünkben. A közeg eddig eléggé nem értékelt, hiszen kellően nem is ismert és meg sem nevezett jótékony hatására gondolok, amely alkotóit képes áldásaival megfelelően ellátni. És ehhez a láthatatlanul, de annál inkább létezően és tudhatóan működő jóhoz, amely kiapadhatatlanul árad ránk, azt kell, hogy mondjam, minden eszmélésünk nélkül is, semmit sem kell tennünk, ami ezt - a minket éltető erő létezését és folyamatos áradását - biztosítja. Egyszerűen abból, hogy közeg vagyunk, és ebbéli létünk elválaszthatatlan velejárója az egymáshoz kötődő szenvedélyünk – általában a két nem egyéneiként -, ahogy ehhez a hovatartozásunkhoz illeszkedik az a tény is, hogy megállíthatatlanul termeljük és használjuk energiánkat, és bármit is teszünk egymással, az csak javunkat, örömünket és gyönyörünket fogja fokozni és elérhetőségét megkönnyíteni, máris eljutottunk a lehetőségéhez annak, hogy a közeg áldásaiból részesüljünk. Képzeljék csak el, hogy mit is jelent tudni azokról, akik előttünk éltek, ahogy fantasztikus méret tárul elénk, amikor mai társainkra gondolunk. Amint az a kép is elkápráztat, amelyben merészelünk mindazokat „látni”, akik utánunk jönnek majd, hogy ugyanazt tegyék, amire mi most vállalkozunk, csak kicsit másképpen, feltehetően, de szinte biztosan sokat megőrizve az általunk alkotott gondolatokból, és, persze, a kettőzésekből és sokszorozásokból, amik az időt birtokolni igyekvésünk során keletkeztek együttműködésünk és gondolkodásunk eredményeiként. És az energiánkról, amely az említettek közös sajátja, még egyetlen szót sem ejtettünk, ahogy azt sem mondtuk erről az energiáról, hogy milyen hatással van saját magára, és ránk, közeget alkotókra, azaz ennek az energiának a természetét, működése sajátosságait, nagyságát, változásait még nem is érintettük. Márpedig, mint tudjuk, nincs is más létező a valós világban, mint energia, és ennek az energiának a különféle előfordulási formái. A fizikusok fényt és tömeget szoktak még emlegetni ilyen kérdések felmerülésekor, és eljutnak az ősrobbanásig, majd arra a következtetésre, hogy eltűnik az energia, és vele együtt a mindenség maga. Amely megállapításokat nem szoktuk vitatni, ha egyáltalán pontosak a most felhozottak vele kapcsolatban, és azt csak halkan jegyezhetjük meg, hogy a mi közegünk valóságában, és nem a képzelt valóságában, de nagyon is a képzelet által igazoltan létező valóságában, az ilyen vég nem biztos, hogy bennfoglaltatik. Mert a közeg a valóságtól elválaszthatatlan, ahogy léte is abból eredeztethető. Csak az önállósága, amelyet megteremtett magának, az – mintha – saját törvényekkel is rendelkezne, jóllehet a környezet működését megváltoztatni nem áll szándékában.
116.
VálaszTörlésEz a környezet mindaz, amelyben a közeg a létét megvalósítja. Ahogy az is, amelyről a közegnek bizonyos belátása – tudása – van, és amelyről az elképzelései állandóan szaporodnak, hogy megmérettessenek valós voltukat, létezésüket illetően. Igen, ha arra gondolnak, hogy a közeg vizsgáztatja a valóságot, amelyet környezetnek neveztünk az előbb, amelynek maga is része, akkor pontosan és nagyon jól értik mondandómat. Akkor azt is azonnal látják, hogy ebben a vizsgálódásban semmi más nem történik, mint a közeg képzelete milyenségének és a valóságosnak a versenyeztetése, azzal a téttel, hogy ezek egymásnak megfelelnek-e, vagy azzal a lehetséges eredménnyel, hogy a közeg képes lehessen a saját létezését előre jelezni, mintegy szövetségesévé téve az időt, amely olyan némán és hallgatagon tanúja ennek a nem is olyan rövid ideje tartó egyezkedésnek. A dolog egyediségét az adja, hogy amit környezetnek kell tartanunk, hogy a közegtől való különbözőségét meg tudjuk jeleníteni, az a közeget is tartalmazza, és gyanúnk szerint nagyon szoros kapcsolat alapján. Azaz minden sajátossága, létezésének minden momentuma egyben a közegre is vonatkoztatható, miután a közeg benne van, belőle ered, egyben vele azonos is, minden különbözősége ellenére és azzal együtt. Ugyanakkor az említett önállósága a közegnek olyan sajátosság, amely eléggé túl nem értékelhető kérdéseket kell, hogy elénk állítson, amelyek ennek a környezetnek is legalább annyira fontos ügyét kell, hogy képezzék, mint amennyire fontosak – a válaszokkal együtt, természetesen – magának a közegnek. Ha az említett függetlenség – az egymás törvényeinek való alárendeltség – nem bizonyítottan szimmetrikus is, azért az elgondolkodtathat minket, hogy a közegben van olyan jelensége a vizsgált létezőnek, amelynek kezdő momentuma, kiváltó oka tisztán gondolati, szellemi, lelki természetű, hogy belőle nagyon is anyagisággal bíró elem jöhessen létre, minden anyagivá vált létező jegyét magán hordozva. És ezt a kijelentést nem fogja leértékelni a tudásunk arról, hogy a gondolati kezdet után azonnal olyan törvények hatása mellett történik a közeg új alkotójának létrejötte, amelyben kizárólag a környezetben érvényesülő törvényszerűségek hatnak, amelyek – amint említettük – a közegre nézve is teljes mértékben érvényesek. Amit az elmondottakból kiemelnénk, az a kezdet gondolatisága, vagy, ha tetszik, tisztán spirituális, kizárólagosan szellemi jellege. Még akkor is, ha ennek a kiemelkedéséhez elengedhetetlenül szükségesek a közeg alkotóinak anyagi törvényeknek engedelmeskedő folyamatai, amelyekről szívesen alkotunk magunknak tiszta elvonatkoztatásokat és képzeteket, fogalmakat, mintegy eltávolodva az anyagi meghatározottságtól és beágyazódottságtól. Mintha a közeg saját jelenségeit érhetnénk most tetten, vagy figyelhetnénk meg, kicsit fel is fedezve ezeket a magunk számára. Ha igaz, hogy van ilyen jelenség sorozat, amely magának a környezet által meghatározott közegnek a sajátja, és közben nem biztos, hogy azzal mindenben egyező módon újítja meg a közeget, mert egy olyan elem alkalmazásával járul hozzá a reprodukcióhoz, amely eltér a környezet vonatkozó törvényeiben foglaltaktól, akkor joggal érdeklődünk iránta, ahogy egyediségére is megalapozottan következtetünk. És akkor ez az egyediség a környezet és a közeg azonosságát nem fogja gyengíteni, csak a közeg önálló minőségére vonatkozó elképzeléseinket erősítheti. Egészen odáig ható lehet felvetésünk, hogy a szabályosan viselkedő közegről feltételezni merhessük, hogy a környezet törvényeit pontosan betartva létezik, csak ez a pontosság mutációként jó, ha értékelődik. Akkor pedig félelmeinktől is megszabadulhatunk, amelyek visszatartottak minket attól, hogy gondolkodásunkat és annak produktumait létezésünk számára meghatározó tényezőnek értékeljük, minden ellenőrzöttségükkel és minősítési szigorunkkal együtt. Pusztán arról nem kívánunk elfeledkezni, hogy az említett hiányzó szimmetria szükséges lenne most, hogy a környezet „reprodukciójáról” valamilyen képünk létrejöhessen. E nélkül az elképzelés nélkül ugyanis az idővel nem versenyezhetünk.
117.
VálaszTörlésAzért a környezetnek a közegre vonatkozóan meghatározó voltát, függetlenségét, és, mondhatni, elsődlegességét, ugye, szintén nem fogjuk kihagyni – szólalt meg egy nyugodt, majdnem csendes hang, amire sokan felfigyeltek, és a megjegyzés hangos megismétlését kérték. Látva a felszólaló hezitálását, az előadónk volt az, aki a szó szerinti és hangos ismétlést megejtette. Talán az eddigiekből kiderült, hogy ezzel egyetértek, tette hozzá beszélgetésünk koordinátora. Mert immár olyan bátor megnyilatkozások követték egymást, és közvetlenséggel, jól érthetően kapcsolódva az elhangzottakhoz, hogy az interaktivitás túl volt az első próbálkozásain. Ami a súlyozását illeti az elhangzó témáknak, azt, talán észrevehették és el is fogadhatják, önkényesen állítom össze azokat, egyre inkább beépítve az önök észrevételeit, és feltételezhető érdeklődését – volt a folytatás, majd ezt mondta: nagyon fontosnak tarthatjuk, hogy bizonyos elvekről ne feledkezzünk el a tárgyalás, a vizsgálódás és a kifejtés során, ahogy arra történt is utalás korábban. A kritikára kell, hogy hivatkozzam, amely a gondolatokat egyszerre tartja értékesnek, és ezzel párhuzamosan kezdi el azok szigorú és pontos, részletekbe menő, és az összevetést, a bizonyíthatóságot előtérbe állító vitatását, a beválásukat igazolni képes kételkedés és elemzés formájában. Ez mellett a közeg szerepére utalhatok, amelyet azért emelnék ki, mint tettem az eddigiekben is, mert a környezetnek a közegre gyakorolt meghatározó voltát nagyon határozottnak és kifejezettnek tartom, amellyel kapcsolatban mintha egyetlen viszonyulásra lenne csak alkalmunk – ahogy magának a közegnek is -: az alkalmazkodásra. Ezen túl pedig marad a megismerés, amely ténykedésünket bátorkodtam „az idő elsajátítása” névvel illetni. Ki merem jelenteni, hogy a közeg pártján állok, már amennyire ez lehetséges akkor, amikor egy ilyen mérhetetlenül nagy óriás az, amely a közeget is a magáénak tarthatja, függetlenül attól, hogy van-e ilyen birtokosi viszonya a közeghez vagy nincs. Aztán akkor is vállalom ezt az álláspontomat, ha semmilyen igényt nem kell, hogy kielégítsek általa, mert nincs ilyen támogatásra szükség. Ugyanis a környezet törvényeinek – is - engedelmeskedő közeg léte egyszerre – mondhatni - teljesen kiszámíthatónak tartható, és ugyanakkor – legalább ilyen mértékben – állapítható meg róla helyzete bizonytalansága, még az is lehet, hogy a „teljes” jelző jogos használatával. Amit mondani szerettem volna mindezzel, az annyi, és ezt bizonyára értik és elfogadják, hogy közeget alkotóként abban vagyok érdekelt, személy szerint is érintetten, hogy a fenti bizonytalanság csökkenjen, és a közeg jusson képességekhez, amelyekkel a kiszámíthatóbb eredmény elérése valószínűségét, együtt a lehetséges és szükséges cselekvés ismeretével és magvalósításával, növelheti. Nincs kétségem afelől, hogy nálam avatottabbak gondolkodnak hasonlóan, ahogy azt is illik elfogadnom, hogy hozzám képest eredményesebbek is lehetnek ezek a mások, amikor problémákat vetek fel, kérdéseket fogalmazok meg és válaszokat keresek, talán nem túlzás azt mondani, hogy a közeg jövőjét próbálva meg jobban megismerni. Amit a felvetésből az előző fejtegetéshez kapcsolhatónak tartanék még, az a környezet reprodukciójának az említése, ha csak nagyon érintőlegesen és nagyon burkolt formában is. Ugyanis – megtartva a közeget támogató pozíciót – könnyen lehet, hogy a közeg közös érdeke eléréséhez úgy juthatunk el – ha az idő elsajátítását is közös érdeknek tekintjük -, hogy a környezet jövőjéről alkotott képünket bővítjük vagy pontosítjuk. Mondjuk az említett kérdést elővéve, és azt vizsgálva, hogy lehet-e beszélnünk a környezet reprodukciójáról, vagy van-e egyáltalán értelme egy olyan felvetésnek, amely egy ilyen lehetőséget is létezőnek tekint, miután az eddig megszerzett tudásunk alapján el kell tekintenünk attól, hogy ezt vizsgáljuk, miután a környezet – az Univerzum – megmutatta előttünk lehetséges változásának, kvázi jövőjének menetét. Hacsak ez a kitárulkozó vallomás – a megismerés – nem hoz újabb adatot elénk közegünk létrehozójáról.
118.
VálaszTörlésA nivellálódás jutott eszembe, a kiegyenlítődés, amely a megismerés számára válik elérhetővé a környezet és a közeg önismerete gyarapításakor. Ahogy korábban említettük: a tudásgömb növekedésénél. Ha képletesen fogalmaznék, akkor a gömb szabályosságára utalhatnék, amelyen a különböző tudások szintjének mértékét és milyenségét érthetnénk. Persze, joggal vethetnék közbe, hogy ez a mai ismeretek és alkalmazások színvonalán, azaz az információ előállításának lehetőségein egyáltalán nem okoz lényeges gondot. Sőt! Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a modellálás olyan gyorsasággal tör a megfelelés felé, és ennek során annyi adatot képes felhasználni, ellenőrizni és beépíteni a tükrözés révén előálló új képbe, hogy ennek következtében nem csak a módszerek kezdenek általánosakká válni, hanem az eredmények előállítása és kezelése, valamint összevetése is lehetségessé válik. Mégpedig szinte témától – szakterülettől – függetlenül. Megjegyezve, hogy a valóság szegmense, a kutatás területe specialitása ki nem hagyható az érékelésekből, csak nem árt az összevetés és minősítés illeszkedéseit – összehasonlíthatóságát – megvizsgálva hozni meg a minősítés megállapításait. Amely akár külön szakterület is lehet, a kíváncsiságunk meglétét és az új lehetőségeinket mutatva.
Hogy a közeggel való törődésünknek milyen a haszna, azt érdemes kicsit alaposabban felmérnünk. Még akkor is, ha „elöregedésünk” veszélyével kell számolnunk ebbéli munkálkodásunkban, nem is szólva arról, hogy egyszerűen csak tudálékoskodásnak kellene látnunk okoskodásainkat, el nem felejtve az utánunk jövő generációk tisztánlátásának és bátorságának élességét és szükséges elfogulatlanságát. Amelyet – a tisztánlátást, az elfogulatlanságot és az erővel felvértezett bátorságot, megőrzött élességével együtt – továbbra is szeretnénk a magunkénak tudni, változatlan minőséggel és mennyiségben. O tempora! (O mores! nélkül. Most legalábbis, mert nem pont ez az, amelyről értekezünk. Talán.) Zárójelben jegyezném meg, hogy elszólásom nagyon helyénvalónak tűnik, hiszen továbbra sincs másról szó közöttünk és semmi sem fontosabb számunkra, mint az idő birtoklása. De, folytatva a gömb formájával – amely összefoglalva fejezheti ki érdeklődésünk általánosságát és eszközeink fejlettségének kiegyenlítettségét -, az önismeret, azaz a közegre vonatkozó tudásbeli eredmények jelentőségét az előzőekben nem véletlenül merészeltem hangsúlyozni. Ugye emlékeznek a megfogalmazásra, miszerint „a közeg pártján állok”. Nos, ez pontosan azt jelenti, hogy elérkezettnek vélem az időt arra, hogy elfogulatlan tudásunkat változatlanul gyarapítsuk és – azt kell, hogy mondjam: - élvezzük, és e mellett készenlétünket ismerhessük, és kellő időben használhassuk, hogy környezetünket és közegünket – velük és bennük magunkat – legalább az elért minőségben megőrizni képesek lehessünk. Az a benyomásom, hogy eddigi vélekedéseinknek, hiteinknek és tudásainknak ez a hozzáállás nem mond ellent. Csupán annak a feltételezéséből kiindulva foglal állást a teendőinket illetően, hogy ténykedésünk elég sikeresen járulhat hozzá intenzív létünk gyakorlásához, amely létet legalább olyan szenvedélyesen tartjuk magunknak fontosnak, amennyire felelősek vagyunk azért is, hogy ez az intenzív jelenlét változatlanul valóságunk alapja maradjon. Gazdája vagyunk mindannak, amely minket alkot, Ajtmatov törvényét kiterjesztve, és döntések sorozatává – történetté, sorssá – alakítva. Amely kiterjesztésnek része az is, hogy az intenzív jelenlét megélése mellett az arról alkotható tudást is igyekszünk elsajátítani. Szóval, kedves közeget alkotó társaim, belenézni kívánunk a saját tükrünkbe, mint – ahogy erről már szót ejtettünk – luxusunk netovábbi csúcsát így meg- és átélve, anélkül, hogy felhagynánk napi gyakorlatunkkal, és megállnánk a saját időnk követésében, túl a képzeletben megvalósítható, de módfelett konkrét és „kézzel fogható” – tényleges – kísérletezés szorgalmas gyakorlásán.
Ahogy kettősség mostani helyzetünk maga is: itt ülünk, valóságosan, időnket nem sajnálva a beszélgetésre, és „csak” gondolkodunk. Ezúttal saját magunkról.
119.
VálaszTörlésHa valaki felvetné, hogy ez a gondolkodás tart már egy jó ideje, és soha sem kellene abbahagynunk, akkor azzal egyet tudnánk érteni. Összeszámolni sem lenne egyszerű a kapcsolódó megnyilatkozásokat, és még nehezebb lenne azok rendszerezése, ahogy puszta történeti áttekintésük is komoly feladatnak bizonyulna. De ez szinte bármilyen felvetéssel így kell, hogy legyen, miután az a néhány ezer esztendő, amióta őrizzük közegünk tárgyi valóságát, és ennek részeként szellemi termékei hordozóit is, nem a semmittevéssel telt el, ha rá visszatekintünk. A próbálkozás, hogy „rendet tegyünk” önismeretünk eredményeiben, már az tiszteletet érdemel, és függetlenül a teljesítés mértékétől és minőségétől. Hiszen egy ilyen feladat értéke függ attól, aki nekifog az elvégzésének, ahogy azt is minősíti, aki a kapott eredményt kezébe veszi, és megpróbálja meglátni annak meglévő vagy hozzáadható, mellé képzelhető értékeit. Az időrendben haladás magától adódik. Egyben kihagyhatatlan. Őriznünk illik elődeink luxusát, amelyből a magunkét is megláthatjuk, és szemléletünkhöz módszert és szempontot belőle nyerhetünk. Az összevetést gyakoroljuk előszeretettel, és az előállott, a feltűnni vélt azonosságokat és a különbözőségeket tartjuk különösen értékelhetőeknek. És akkor még a saját igényünkről, valamint az ebből eredő kérdéseinkről nem is szóltunk. Ez utóbbit pedig szeretnénk fellelni a megelőző időben, mert az eredetiségről szerzett tudást semmi sem lehet képes meghaladni. Ahogy az eredetiség önmagában is olyan érték, mint amely éppen egyediségével hat, és hoz - hozhat – számunkra további kedvező következményt.
A mindenáron való eredetieskedést kihagynánk. A múlt és a jelen összevetése, mert erről is szólnia kell vizsgálódásunknak, éppen azt célozza, hogy az ilyen vonatkozások, kapcsolódások előtűnhessenek, és alkalmazásuk révén bővítsék önképünket. A következő megállapításunk ezért akár az is lehet, hogy módszereinknek, amelyek idővel kiterebélyesedve lehetnek metodikák sokaságává, viszonyulásaink adhatják és jelenthetik az alapját, amelyekkel egymáshoz és a környezethez magunkat beállítjuk. Ez a beállítás – vagy beállítódás – pedig az érdekünk milyenségén múlik, abból következik, szinte magától értetődően, legalábbis a vizsgálódás kezdetén, az első tekintet meglátásai szerint. Ahogy közeg vagyunk, közösségként és egyénként, úgy érzékeljük a környezetünket és magunkat, illetve egymást együttesen, és a másikat, a saját érdekünk szerint működtetve érzékelésünk receptorait. Miután pedig létezésünk fenntartása, annak folyamatosságának biztosítása érdekünk központi része, egyben célja – célunk -, elsajátításra – ezt győzelemnek neveztük a korábbiakban – törekszünk, amennyire csak lehetséges, azaz az elsajátítás teljességét elérendő. Ez az élők jellemző életjelensége, amelynek megszűntével élő voltuk is megszűnik.
Már csak az elsajátítást lenne jó értelmeznünk, hogy tudhassuk is azt, amiről beszélni kezdtünk. Sejtként ez az elsajátítás bekebelezést jelent, ha jól gondolom. Fejlettebb élő szervezetek kapcsolatában megjelenik az együttműködés valamilyen szintje, és az ennek megfelelő kapcsolódási mód is, ha jól feltételezem. A magasabban szervezett élők esetében a környezetben való létezés biztosításává lesz az elsajátítás, igen hosszú folyamat eredményeképpen, amelyről evolúcióként szoktunk nyilatkozni. A mi ember közegünk esetében – ha a korábbi fogalmainkkal kezdhetünk hozzá a tájékozódáshoz – közösségi elsajátításra és a nő rendezettség illetve a férfi rendezettség elsajátítási formájára következtethetünk, a megfelelő érdekeket is látva mellettük és bennük. Arra a kérdésre kereshetjük a választ immár, hogy közösségeink érdeke szerint mit és hogyan látunk a környezetünkből és magunkból, ahogy ugyanerre lehetünk kíváncsiak nő rendezettségünk és férfi rendezettségünk érdekéből kiindulva. A közösség érdeke követésekor az egyén érdeke lesz az, amit automatikusan érintenünk kell, ahogy a nemet választott egyén közegünk vizsgálatánál is hasonló kettősséget fenntartva fogunk tudni haladni. Tempónk helyett alaposságunkra koncentrálnánk.
120.
VálaszTörlésEgyetlen érdekünknek három alakja is lehet. Ez a tagolódás nem gyengíti az egységet, pusztán ráébreszt minket sokféleségünk kezdetére. Valójában négy alakot említhetnénk, ha a közösségi mellé az egyénit helyezzük, és a nemet választók rendezettségeit is különállóként kezeljük. Mintha a tapasztalatainkból előállítható képünkön színek is láthatóvá válnának, bár az alakzatokat a tekintet iránya állítja elő. Valahogy úgy, ahogy a holdi kráterek nézhetőek a Nap elhelyezkedésétől függően valódi kráternek, illetve a felszínen ejtett, kör alakú bemélyedésnek. A nemek szerinti osztályozás képződményei egészen új alakúnak is bizonyulhatnak, ahhoz képest, mint amilyen képződményeket a közösségi és az egyénhez köthető érdek szerint vizsgálva látnunk, észlelnünk lehet. A közösség érdeke, amely egyezik az egyéni érdekkel, maga alá rendelheti az egyéni törekvéseket, amelyek nem mások, mint az egyének kezdeményezései a saját, az egyéni érdekük kiteljesítésére. Ahogy az egyének is eljárhatnak hasonló sorrendet választva, csak éppen a partikuláris célt tekintve elsődlegesnek, szemben a speciálissal vagy az általánossal. Amikor a nemmel rendelkezők egymás között kell, hogy érdeket egyeztessenek, akkor – fejlettségünk jelenlegi szintjén – a reprodukcióval kapcsolatos teendőik mentén folytatják egyezkedéseiket, tudván tudva ugyanakkor, hogy gyönyörük elérése legalább olyan fontos számukra, egyenként és közös célként, mint a szaporodásban meglévő mostani feladataik ellátásának munkamegosztáson alapuló teljesítése. Itt az érdek kétrétegűvé vagy kétágúvá válik, és ember legyen a talpán, aki a két rész kapcsolatát, fontosságának rendjét és biztosítását megpróbálja úgy megközelíteni, hogy azt a nemmel bírók kölcsönösen respektálhassák. Felvetődhet, mellékesen, hogy a reprodukció mesterséges formája létrejöttekor ez a gondunk rögtön el is tűnik. Egyúttal azonnal látni véljük a generációink felnőtté válásának megnehezedő biztosítását, kivéve azt a lehetőséget, amely lelkünk, szellemünk, érzelmeink kialakításáról is képes gondoskodni, a mostanihoz megközelítőleg hasonló színvonalon és mennyiségben. Versenyünk valamelyes megismerése előtt, és a közös érdek elfogadottsága nélkül az ilyen megoldás nagyon összetettnek, mindamellett nehezen kivitelezhetőnek tűnik. Hogy eléggé előre szaladtunk a felvetéssel, azt látni véljük, és igyekszünk is vissza a jelenhez, amelyben – egyébként a jövőben elérhetőhöz hasonlóan – valamilyen konszenzus az, amely megnyugtatna minket; mondjuk a szervezett, a fenntartható káosz – a verseny – békéjének szenvedélytől lobogó alakjában. Manapság – mióta is? - az érdeksérelem tart mozgásban minket, az igazságosság távolban lebegő délibábját elérni igyekvőket, precíz és még annál is precízebb egyezmények elfogadására ösztönözve. Hiszen hogyan is bízhatnánk egyéni magunkban, miután millióink életével kellett fizetnünk, választottunk vízióját a magunkénak vallva? És egymásban megbízhatunk-e, amikor létünk minősége, intenzitása, luxusunk elérhetősége a tét, és gyönyörünkről csak a nyilvánosság megkerülésével gondolkodhatunk, érthetően megőrzendő bensőnk integritását és intimitását? Az lenne a csoda, ha energiáink nem találnának maguknak formát és lehetőséget a kiteljesedésükhöz, és csak meglévő kínjainkat szaporítanák, ahogy teszik ezt azóta, hogy minket táplálnak. Mert érdekünk sajátja energiával való feltöltöttsége, amelynek iránya az érdek iránya is egyúttal, mérete és működésének módja pedig létünk eredményeinek és tartamának biztosítéka, forrása. Már csak azt lenne jó tisztáznunk, hogy a különböző, az előzőekben említett érdekek esetében hogyan határozódik meg valamely érdek iránya és energiája, továbbá milyen szabályozás lesz a meghatározó abban, hogy ez a méretes, jól meghatározott módon ható energia adag eljuttassa birtokosát – birtokosait – a kiteljesedéshez, vagyis az érdek megvalósulásához, az energia hasznosulásával együtt. Mondhatnánk, hogy elégedjünk meg a legegyszerűbbel, és hagyjuk érvényesülni szülőink akaratát, anyánk és apánk ránk vonatkozó, általuk már megélt elképzelését: paradicsomi létünket.
121.
VálaszTörlésNekem az a benyomásom, hogy ön egy új Noé bárkája megépítéséről beszél, csak ezt így, ilyen nyíltan nem fogalmazza meg – szólalt meg az egyik szélen egy hang, kellő erővel, hogy hallható legyen a jókora teremben mindenütt. Az elhangzó véleményt egymáshoz hajló fejek mozgása, és suttogó beszédek követték, nyilván az érdekesség miatt, és talán értékére is utalóan, amelyben annak összefoglaló jellege kaphatott így minősítést. Ezután rögtön jött a folytatás, a terem másik oldaláról, ahol egy vélemény ekként hangzott, szintén jól hallhatóan: és mintha azt magyarázná, hogy a bárkába befogadottak, mi valamennyien, hogyan élhetünk tovább békében egymással, az egyelőre láthatatlan veszély ellenére. Amelyet éppen csak megsejtet a különböző törvények említésével és az utalásaival, de amely módoknak és ajánlható módszereknek – a versenynek, ahogy említette - a kimondásától, az ismertetésétől – eddig legalábbis - tartózkodott. Vagy még nem jutott odáig, hogy ezekről részletesen beszéljen – fejezte be mondandóját a másodjára megszólaló. Szinte természetes ezek után, hogy további összehajlások és suttogások voltak láthatóak és hallhatóak a hallgatóságban, és ez a téma iránti érdeklődésre éppúgy utalt, ahogy a figyelemre is, amellyel az előadást kísérték a jelenlévők. Ahogy az előadó fogadtatására is figyeltek, a lehetséges válaszára, vagy a javaslatára, a folytatást illetően, majdhogynem közelebb jutást elérendő az érdeklődéssel, a felé fordulással, a kikerekedett szemekkel és a tekintetek mozdulatlanságával, a jól hallás érdekében. Mosolya, amit láthattunk már ilyen felvetéseknél, ezúttal szélessé nőtt, és szinte nevetéssé vált, érezhetően jóleső gesztust közvetítve. Annyira örülök a megjegyzéseiknek, hogy már-már külön véleményre lennék kész, csak azért, hogy ezeket a megállapításaikat a helyükön kezelhessük, kielemezve, kellően tudatosítva értékeiket – volt az első mondata, folyamatosan használva beszédéhez a vidám öröm mimikáját és gesztusait. Még akkor is – következett a második mondata -, ha az érdek formáira és elemeire ezúttal nem tértek ki. Viszont az általános megközelítésről, a szemlélet átfogó jellegéről annál inkább adtak bizonyságot, azt kell mondanom, hogy nagy-nagy megelégedésemre. Amit Noé új bárkájának vélt, tisztelt uram – és akkor az első véleményező irányába beszélt -, nos, az nem más, mint a mi Föld nevű bolygónk. És mi – és ekkor a másik felszólaló felé fordulva folytatta – tényleg olyanok vagyunk, mint akiket befogadottnak lehet tekintenünk ebbe a bolygó alakú bárkába, az ismert történet élővilága szereplőinek mintájára, egy kis kibővítéssel. A veszély, ha már elhangzott ez a kifejezés, az mindig is leselkedett ránk, ahogy azt is tudhatjuk, hogy az mindig is része volt az életünknek. Csak belülről, a mi saját létünk révén még soha nem kellett magunkat annyira féltenünk, mint a mai időkben. Ahogy, és ezt azonnal hozzá kell tennünk: még soha nem voltunk birtokában olyan tudásnak, mint ma, amely a megoldáshoz, a bármilyen veszély elkerüléséhez szükséges tennivalók ismeretéhez és elvégzéséhez tehet minket képessé. Hiszen a tudásunk milyensége és mérete – a tudásunk gömbjének nagysága – az, amely az időben hátra és előre éppúgy veti tekintetünket, ahogy a mélybe, a részletekbe, és a távolságba, a messzeségbe. Amikhez, mint adatokkal és modellekkel szolgáló módszerekhez, most már a magunkba vagy magunkra nézésünket is hozzátehetjük, de legalábbis szeretnénk ebben az irányban is kellő alapossággal – mélyen-távolban – tájékozottságot szerezni. És ez az igényünk sem új keletű, mint tudjuk. A jósdai jelszót elődeink néhány ezer éve már felírták elénk, a tudásra vágyók kutató kíváncsiságának mutatva irányt. Hogy történetünk adataira visszautalhatunk, és tudásunk előzményeit is felidézhetjük magunknak, amikor a legmaibb jelenről ejtünk szót, az csak megnyugtathat minket abban, hogy jó helyen keresgélünk, amikor a tennivalóink után járunk, és abban is megerősítést jelenthet nekünk, hogy bőven van még mit kíváncsiskodnunk, és elvárásainkban igényességünkre és elfogulatlanságunkra is nagy szükségünk maradt.
122.
VálaszTörlésEz a bárka modell azt is megmutathatja nekünk, hogy mennyire kiemelkedik a nemmel rendelkező rendezettségek szerepe a közeg számára. Utalást láthatunk benne arra nézve is, hogy a generációk sorozatának jelentősége van, és elsősorban mint a közös érdek egyik lehetséges megvalósításának esetére tekinthetünk erre a képre. Amelyben a közös érdek ugyan nem saját teljesítményünk eredményeként jelent meg, de az elfogadásával kapcsolatos gyors döntés már annál inkább értékes a számunkra, túl azon a körülményen, hogy létrejöttében a külső kényszernek volt jelentős befolyása és meghatározó volta. Egyszóval nem nagyon tehettünk mást anno, mint amit „tettünk”, hogy magunkat a pusztulástól megmenthessük. Az önismeretre sem kellett hagyatkoznunk, kitágítva kicsit a hasonlatot, amikor a „felismerés” elkerülhetetlenné tette a megoldást, amelyben akkori közegünk nem olyan létszámmal képviseltette magát, mint azt a jelenben láthatnánk, ha azt a „mai bárkát” tényleg meg akarnánk magunknak „építeni”. A nemzetközi egyezmények azért érdemesek arra, hogy tudjunk róluk, mint közös alkotásainkról, amelyek révén talán igenis épülhet egy ilyen létezést - mondhatni „tovább élést” - biztosító „bárka”, ha éppen nem ennek az építésnek vagyunk már a megkezdése után, reménykeltő közös erőfeszítésekkel rendelkezően.
Mit tehetünk hozzá még ehhez a megkezdett folyamathoz egy ilyen megbeszélés sorozattal? – kérdezhetjük jogosan. Nincs másra szükségünk, mint a fenntartható és a megújuló típusú folyamatok kiterjesztésére, miközben a közeg egészét érintő, egyben kiegyenlítő jellegű hatások bővülnek, vagy a minimális feltételekben tudunk jelentős haladást elérni a közeget alkotók számára. A gazdaság törvényszerűségeit nem változtathatjuk meg. Belső kényszereink – természetünk – is stabilnak, mozdíthatatlannak tűnik. Legfeljebb ennek az eloszlása, a tömeges megjelenése lehet az, amely meggondolásokat tehet szükségessé számunkra. Esetleg a közeg mostani mozgásai, folyamatainak jellemzői válthatnak ki belőlünk érdeklődést, és irányukat, tendenciájukat és mozgató okaikat állítva leginkább előtérbe. Az a körülmény, hogy az energiákról egyelőre csak azok forrása ismeretével rendelkezünk, az csak azt vonhatja maga után, hogy figyelmünk erre is kiterjedjen, és az új felvetéssel az aktualitást helyezzük még inkább látható helyzetűvé. „Körmünkre ég a munka”, mondhatnánk kicsit türelmetlenül, és ezt az észrevételt akár figyelemre méltónak is tarthatjuk. A sürgetést, a megoldás azonnali elvárását és kívánását érteni és értékelni véljük, és igyekszünk is kellően gyorsan eljutni a válaszokhoz, bár a kapkodásnak és az ellenőrzés elmaradásának következményeit, egészen pontosan lehetséges káros hatását szeretnénk elkerülhetővé tenni. Nem pusztán vak hit az részünkről, hogy akár egy csapásra juthatunk gyökeres megoldáshoz, minden összetettség és sürgető kényszer ellenére. Közegünk szervezettsége és önismerete terjedésének gyorsasága ismeretében és birtokában egy ilyen kijelentés nem tűnik eltúlzottnak. Ami gondot okozhat, az megszüntethetetlennek tűnik előttünk, egyelőre legalábbis. Ez elégedettségünk elérhetetlensége, amely pedig semmi más, mint élettel rendelkezésünk egyik legfontosabb biztosítéka és kifejeződése. Gazdaságunk állandó növekedésre vonatkozó törvényének is ez az eredete egyben, ahogy annak indítéka és forrása, elapadhatatlanul. Mint gyönyörünk teljesedésének vágya, amikor a teljesedés – a beteljesülés – elérhetetlennek bizonyul, és éhünket – hiányunkat - valahogyan csillapítanunk kellene. Ahogy tudásunk is csak örök és kielégíthetetlen sóvárgás, jóllehet az élet eseményei sorrendjét illetően nincsenek kétségeink, elérve egy bizonyos kort az életünkben egyénként, és – kedvező esetben – egyének együtteseként – rendezettségként, közösségként – is. Mintha Napunk kilövelléseit látnánk magunkon, csak fordított módon, vágyaink örvényeiként, éhségünk bekebelezésre kész törekvései pusztító, majdhogynem telhetetlen és feneketlen mélységeit kitárva. Vagy van olyan lehetőségünk is, amelyben eljutunk a korábban említett szülői valóságba, az éden kellős közepébe?
123.
VálaszTörlésMilyen jó is volna, ha az édent ismerhetnénk! Valahogy így fogalmazódik meg vágyakozásunk utána, bejutni a paradicsom végérvényesnek mondható valóságába, az időtlenségbe, és akár tanácstalannak, elárvultnak is tűnhetünk, amikor magunkra tekintünk gondolatainkkal és sejtéseinkkel. Még sajnálhatjuk is magunkat, amikor kérdéseinkre térünk, és a válaszokról alkotott benyomásaink alig adnak kevéske kapaszkodót, amiből kiindulhatnánk, vagy amit biztató jelként kezelhetnénk nagy-nagy bizonytalanságunkban. Pedig a közegről való eddigi fejtegetéseinkben egészen elfogadhatónak tartható jelenhez és jövőhöz jutottnak véltük magunkat, és félelmeink és magunkon való kesergésünk alig okozott fejfájást vagy más zavart létezésünkkel azonosultunkban. Megkockáztatom, hogy a közeg alkotójaként fel sem merülhet ilyen gondunk, mint amilyenre most akadtunk, vagy amilyen előadódásáról töprenkedésünk most szól. Legfeljebb a tudás „hézagai” jelenthetik gondunkat, amely gond adódhat bármikor, amikor fejtegetésünkben haladva egy korábban még nem érintett kérdés kerül elénk, és ennek mentén kell a rendelkezésünkre álló korábbi megállapításaink helyét és összefüggéseit ki- és felfejtenünk. A közeg, mint éden, úgy áll a rendelkezésünkre, hogy ebbéli létezését és minőségét szimplán hagyjuk láthatatlannak maradni, és nem lustaságból vagy felszínességből, hanem a megfelelő szemléleti kiindulás átlépése, figyelmen kívül hagyása által. Elmegyünk a tény mellett, amely övez minket, ahogy a hitről szóló tanításban a megkérdezett hal nem tudta megmondani, hogy mi is a víz valójában. És most nyugodtan szememre vethetik, hogy a közeg paradicsomi békéje azért lehetne kicsit békésebb béke is, ha már egyszer paradicsomi. Amire rögtön azzal kellene válaszolnom, hogy a paradicsom békéjét tessenek egy új alakjában elképzelni, ha az nem egyezne mindenben azzal, amit elvárásaik szerint teljesítenie kellene. Sajnos, hogy sem biztosítékot, sem megnyugtatást nem adhatok a teendők sikerét és az eredmény teljességét illetően. Csak az látszik a közeget szemlélve, hogy két alakja olyan erős egységben alkotja magát a közeget, és energiája időtlensége annyira nyilvánvaló sajátja, hogy jelenségei, amelyek valamelyest előre elgondolhatóak, nem kell, hogy akadályt képezzenek igénye, érdeke elérése útjában, ha ezt az egész közegre vonatkoztatva kívánjuk megfogalmazni. A forrás, amely az energiát adta, és amely magát a közeget is azzá tette, aminek ma láthatjuk és ismerhetjük, az magában a közegben lelhető fel, és a két alkotójában szemlélhető. Ahogy hasonlóan ott van a kétnemű egyénekben is, jóllehet a funkciók eltérései szerinti különböző alakkal rendelkezően. A kivételezettség a kezdetet jelentette, amelyből közegünk két alkotójában létrejött. A kivételezettség az energiát adta nekünk, amely máig és az idő egész tartamára ellát minket magunk fenntartására, a szükséges teendőket magunknak biztosítandó. És amikor egyénként napi életünket éljük, akkor ez a kivételezettség teljesíti be tőle kapott vágyunkat: gyönyörünk kettősségének elérésével. Már csak arra lenne jó gondolnunk, és azt lenne jó tudnunk, ismétlődően és tetszőleges tartamban, hogy ez a gyönyör és létünk fenntartása, intenzív módon ráadásul, hogyan nyer általunk a kivételezettséghez méltó méretet és minőséget. Ahogy azt is tudhatnánk, hogy ennek a gyönyörnek az alakjai közt kell-e különbséget tennünk, vagy nyugodtan átadhatjuk magunkat – és egymást – a bizalom és önbizalom korlátlanságának, amikor szenvedélyünk követi a kapott példát, amelyet szülőink megmutattak és át is adtak nekünk, kellően függetlenítve saját magukat és minket attól, amely a generációk sorát megmerevíthetné, és számukra a követést ellehetetlenítené. Esetleg illessük kritikával a kivételezettséget, amellyel elláttak minket, és a példát, amelyet előlünk el nem zárhattak, hogy azok értékét felmérhessük, és megismerésükkel a magunk és az utódaink számára az intenzitással együtt a luxust is megadjuk? Netán arra lenne szükségünk ezzel a kutakodással, hogy jobban érthessük a jelenben zajló történéseket, amelyeknek részesei lettünk, és vagyunk?
124.
VálaszTörlésHallják, látják és érzik az elmondottakból, hogy az időtlenség és vele a paradicsomi lét az, amelyhez jutnunk felmerült lehetőségként, bármennyire is képtelenségnek tűnik egy ilyen levezetése az elmondottakból annak, amely minket és helyzetünket jellemezheti? Vagy józanságukat sikerült megőrizniük, ellentétben velem, aki egybemostam múltat, jelent és a jövőt, észrevétlenül, illetve önök előtt világosan követhetően tévedések sorozatán, továbbá légből kapott meggondolások bakugrásain bukdácsolva? Mert a kivételezettség még elfogadható lelkünk forrásaként, legyen szó egyéni valónkról, és hasonlóan közösségi tudatunkról, amely kiemelkedő jelentőségű együvé tartozásunk ismeretéhez, mint azonos sorsunk kezdetéhez. Ahogy energiáink is eredhetnek ebből a tudatból, megélt múltunkkal megerősítetten, egyéni sorsunkban és közös történetünk által. Aztán az is elfogadhatónak tűnhet előttünk, hogy megújítani vagyunk képesek magunkat, korlátlanul, veszteségtől mentesen, amikor szenvedélyünk lehetővé teszi egymást választásunkat, nemmel rendelkező egyénekként, készen a reprodukció feladatai ellátására, és elmerülve a gyönyör teremtő valóságában, amelyhez nincsen fogható egyéb jelensége anyaggal nehéz és szellemmel végtelen jelenlétünknek. Csak a hibátlansággal, a kudarccal, az elégtelenséggel és elégedetlenséggel való birkózásunk – az „invarianciánk sérülései” – ne okoznának nekünk megoldhatatlannak tűnő feladatot, különösen akkor, amikor az energiáink fenntartásunkat is szolgálni kezdik, beindítva megsokszorozó folyamatait környezetünknek, versennyel ajándékozva és terhelve meg együttműködésünket és egymás mellett létezésünket. És akkor párválasztásunk változatlanságáról, mint elfogadható és azonnal megkérdőjelezhető döntésről még egy szót sem ejtettünk! Van ezek után bármi, amiben megkapaszkodhatunk, mint biztos fogódzóban, amelyet nem kell vitatnunk, annak nyilvánvaló igazsága, evidenciája alapján? A szülői példa lenne ez, amely anyánk kivételező szeretetével és energiáink forrásával kezdődik? És akkor mit gondoljunk arról a felvetésről, amely nő rendezettségünket mentesíteni kívánja a reprodukcióban töltött idő terhétől, megszüntetve a gyönyörből részesülésben kénytelenül elszenvedendő, akár évekre is nyúló tartamú veszteséget, és átalakítva lelkünk eredetének és energiánk kezdetének bevett és – nyugodtan kijelenthetjük – működőképesnek – beváltnak – tűnő formáját, és a hozzá kapcsolódó viszonyainkat? Hozzuk szóba az igazságosságot is, amely nő rendezettségünk eredendő hátrányát teheti semmissé, jelenleg csak az ígéret szintjén, messze annak kísérletétől, hogy a megvalósulás, a bekövetkezés várható idejét megjósolni merészkedjen? Vagy nyíltan álljunk elő a nézettel, amely szerint nincs más akadálya versenyünk tisztaságának és együttműködésünk kiteljesedésének, ahogy a közös érdek elfogadásának sem, mint ennek az aránytalanságnak a megoldatlansága, amely valójában kínok kínja, szenvedések elviselhetetlen sorozata, és elégtelen létezés megnyomorító kilátástalansága közegünk felének napi életében, nyilvánosan, közismerten és anélkül, hogy a másik közeg fél együttérzése minimálisan enyhíthetné az ezzel járó szenvedést? Talán még napi bajaink okát is itt kereshetnénk, ahol ezek az igazságtalanságok, elégtelenségek és elégedetlenségek adják egy-egy rendezettség közös tudásának minőségét saját helyzetéről, és a közegben megvalósítható érdeke elérésének lehetőségéről. Meg a többi rendezettség vélekedését és viszonyulását az így alakot öltő gondok kezeléséről, verseny és közös érdek említése nélkül, egyúttal elfeledkezve a közös, legfeljebb más alakban keletkezett energiákról és azok működtetéséről, de nagyon is figyelve a partikuláris, sokszor a kimondottan szűk kört érintő érdekeltség minél kedvezőbb kielégítéséről. Még szerencse, hogy közegünk - és „mélysége” - rendelkezik azzal az erővel, amely felszínen tartja a rendezettségeket, ha önfenntartásuk minőségi eltérései megszüntetését nem is képes megvalósítani. Különösen nem rövid idő távlatát véve alapul ehhez. A szenvedély választása pedig közegünk örök aktualitása.
125.
VálaszTörlésVannak dolgaink, amelyeket környezetünkkel azonos voltunk tesz számunkra eleve elérhetőkké. Ezeket birtokoljuk a maguk természetességével és nyilvánvalóságával, rákérdezés nélkül. Igaz, eléggé feltártan és megismerten ma már, evidenciáikkal együtt. Amit közegünk ezekhez hozzátesz, egészen egyszerűen képzelve el a környezettől eltérő, és a környezet számára elérhetetlen lehetőségeinket és azok létrejöttét, az magát a közeget is sajátos megjelenésűvé kell, hogy avassa előttünk. Nem mintha nem tudnánk eleve arról, hogy egyén és közösség egysége megsokszorozódásokat képez, és a környezet törvényeit kibővítve használ a saját léte szervezéséhez ismétlődő és szabályszerű elveket, amelyekből gyakorlat is lesz, természetesen, magasan szervezett élet: társadalom, és az oly sokszor – de még mindig nem elégszer – emlegetett közeg. Talán érezhető, hogy a további fejtegetésekhez a téma vagy témák válogatása, bizonyos mértékű szűkítésük látszik szükségesnek. A figyelem köre kiterjedt, és a szemlélet is meg kell, hogy tartsa átfogó jellegét. Pusztán a nyelv és a gondolkodás dimenziói kívánnak alkalmazkodást tőlünk, kissé megnehezítve a követhetőséget és a sorrendek összefüggéseit. Az az algoritmus, amely elég szabadon működteti a rendelkezésére álló eszközöket, amikor megállapításokra jut, majd további haladást kíván elérni, a vonatkozások tudatosítására figyelve, de azokat nem feltétlenül érintve, már ami az elért szintek egységes elfogadtatásához lenne szükséges, az kuszának éppúgy tűnhet, mint következetlennek, és ez által megbízhatatlannak. Ezért azt javaslom, hogy a szenvedélyre és annak választására fordítsuk most figyelmünket, megőrizve az előzőekben elmondottak értékeit. Például azt elfogadva, hogy szenvedélyünk részben a környezettel azonos eredetű, másrészt nagyon is közegszerű, amennyiben animális sajátosságait és moralitását együvé tartozás és jól kialakult hierarchia hatja át. Az evolúció nálunk „fenn kezdődik”, a közegben érvényes legmagasabb igényünknek alávetetten: luxusunk által meghatározottan, amelyet a közeg hagyománnyá fejlesztett, bár az erre vonatkozó információkat, mint „luxust a luxusban” nem feltétlenül tudatosította a maga számára – feltehetően egyelőre. Az említett „invarianciánk sérülései” összefügghetnek ezzel a sajátos helyzettel, ahogy az is elképzelhető, hogy az „animális” és a”morális” megoldás eleve olyan ellentmondások hordozója, amelyek megszüntetéséhez az említett választásokat és a megszerzett ismereteket lenne jó pontosítanunk. Csak a reprodukció és a gyönyör együttes elérésének nehézségeit kell felidéznünk magunkban, hogy az elmondottak jelentőségét és jelentését megláthassuk és felmérhessük. A szülői példáinkról, teszem azt, elég régtől tudjuk már, hogy a generációk karakterének kialakításánál, majd a reproduktívvá válásuk során, tartós együttélést tekintve, milyen komoly hatás kifejtésére képesek, ahogy azt is biztosítják közben, hogy a folyamatosság a közegben megmaradhasson. A kérdés alapos vizsgálata a párválasztás ügyében is eljutott megalapozott elvek és az ezekhez igazodó, gyönyört alapul venni kész gyakorlat megismeréséhez és ajánlásához, miközben kritikájához nem biztos, hogy könnyedén hozzájárul, mutatva az ügy értékét és fontosságát, nem is szólva annak érzékenységéről. Az egyének döntésében megvalósuló kiválasztódás ugyanis nincs kellően hozzáigazítva az együtt élő, eltérő nemű egyének kettős funkciója - közösségi megerősítéssel elfogadhatóvá tehető - követelményeihez. Ahogy a személyiség kiteljesedése kritériuma is bizonytalan, amikor a közös gyönyör elérése válik egyszerre kívánságukká és kötelezettségükké, ráadásul nemi identitásuk megőrzésével és totalitásával. A szerepminták kettőssége, mint feltétel, kaphat szerepet, és lehet elvárássá, jóllehet ez az említett identitás feladását – ha időlegesen is – kell, hogy feltételezze. Ha a napi munkamegosztás eszünkbe jut, mint önfenntartásunk alapja, és az ebben előforduló saját gyakorlatunk kialakulására gondolunk, akkor itt is eljuthatunk egy valamennyire kiegyenlített, és a kétnemű egyéneknek is elfogadható megoldáshoz.
126.
VálaszTörlésÉs a konszenzushoz nem az egyenjogúság vagy az igazságosság mérési módszereit alkalmazva juthatunk, hanem a nemeink erényeinek, továbbá az egyéni kvalitásainknak a kiemelésével és értékük ki- és felhasználásával. Amit közös életünk „kupacába” – épületébe – elhelyeznünk lehet, az inkább legyen képességeink minél teljesebb – és fokozásra alkalmas – működtetésének összege, megtartva egyéni szabadságunk lehető legteljesebb mértékét, mint vitáink aprólékosan megmért eredője. A salamoni törvény kedvezőbb útmutatást ad ebben, mint a „szemet szemért, fogat fogért” elv és gyakorlat, – szerintem – kicsinyes egyenlősdije. Az igazi kérdés azonban az, hogy reprodukciós és fenntartó szerepeink és feladataink ellátásában – „eljátszásában” – mennyire tudunk tekintettel lenni a másik fél érdekére, miközben minden törekvésünk a saját igényünk érvényesítése is marad. Valójában azonosulásainkra lenne szükség, ha ilyen lehetséges, mondjuk az érdekek ismeretével és támogatásával, amennyire lehet: kölcsönösen. Ismerve együttműködéseink formáit, tudhatjuk, hogy elképzelésünk az, amely eldöntheti sikerességét közös döntéseinknek. Figyelemmel arra, hogy itt a gyönyör elérése is célként szerepel, lehetőleg folyamatosan és tartósan, nem tűnik túlzásnak a feltételezés, hogy bizonyos meghatározottsággal – determináltsággal, predestináltsággal – nézünk szembe a lehetőségeket és a kialakítható gyakorlatot tekintve. Különben nagyon hasonlóan a fenntartó ténykedésünk – ezen belül az általunk felnevelendő generációra vonatkozó, gondozással kapcsolatos teendőink ellátása – feladatai kimunkálásához és véghezviteléhez. Ahogy a módszerek is ismétlődhetnek, már ami azok jellemző vonásait, felépítését, törvényszerűségeit illeti. Az elképzelések és az adottságok egymást nem kell, hogy kizárják, sőt. Inkább a tudatosság – az alapos ismeret – adhat alapot arra, hogy sikeresek legyünk érdekeink szerint célokat kitűzni magunknak, majd azokat elérni, legyen szó az éppen alakuló élet váratlan szerepei bármelyikéről. Ami feltűnhet mostani fejtegetéseinkben, az az információk eredete, használata és megújulása vagy alakítása. Gauguin képének címét is felidézhetjük magunkban, amikor ilyen kérdésekkel találkozunk: „Honnan jöttünk, kik vagyunk és hová megyünk?” És akkor a válasz keresésénél eszünkbe juthat, hogy a közeg egyéni és közösségi érdekek mentén fogja keresni és megtalálni a választ az önmaga által feltett kérdésekre, ahogy – nagyon is elképzelhetően – annak – a válasznak – a formájában is ilyen jellegzetességeket fog találni, illetve ilyenekre érdemes figyelnie, mint nagy valószínűséggel adódóakra. Pontosan úgy, ahogy sokszorozásaink magukat előttünk megjelenítik: egyéni és közösségi ténykedés – döntési helyzetek sorozata – eredményeként, természetesen materializációt véve igénybe a produktum előállításához. Ha nem is tarthatjuk kötelezőnek a militarizációt ebben a folyamatban, azt kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a hatékonysághoz a hierarchiára és az eredmények vizsgálatának szigorúságára és pontosságára szükségünk lehet. A beváláshoz megszabhatunk küszöb értékeket, és ez nem jelent lazítást a követelmények teljesítése elvárásában. Ahogy a gazdaság törvényszerűségei is hasonló igényességgel jelennek meg, nagyon egyezően a korábban sokszor említett közeg jellemzőhöz: a győzelemhez, és annak elérése vágyához. Már „csak” arra kell ügyelnünk, hogy a hasonlóságok mellett az eltéréseket is képesek legyünk meglátni és megismerni. Mondjuk egy sakkozó stílusa és egy labdarúgó csapat stílusa között, valamint egy szobrász és egy költő alkotó munkájában. Amik után az építészek terveit vethetjük össze a zeneszerzők partitúráival vagy a filmrendezők által használt forgatókönyvekkel. A tudomány szakemberei által rendelkezésünkre bocsátott szakirodalom tanulmányozására is figyelhetünk, elgondolkodva azon, hogy a kísérleteiket – ha voltak ilyenek – előzetesen mennyire tervezték el, és volt-e szükségük a végrehajtás során adódó új helyzetek szerint változtatásokra, az eredeti elképzeléseikhez képest. Az ifjú párt kérdezzük, hogy hány gyermekük lesz húsz év múlva.
127.
VálaszTörlésEkkor valaki kacagni kezdett, egy közeli sorban, közepén a soroknak, és meg is szólalt, nevetésébe foglalva szavait, aminek hatására meglehetősen sokan mások is elmosolyodtak, mielőtt bármit hallhattunk volna a hangzó megjegyzéséből, valahogy ilyeneket fogalmazva meg, hogy: - Hiszen maga elmehetne házasságközvetítőnek is, de marakodók közé is állhatna, hogy békülésüket ajánlgassa és levezesse. Képzelem, hogy milyen pofonokat kellene eltűrnie tőlük, miközben csökkenteni próbálja indulataik hevét. Ami pedig az agyak összekapcsolását illeti, azt nehéz követni és elfogadni, amiről korábban beszélt, mert az orvosok inkább az ellenkezőjét szokták elvégezni azokkal a rászorulókkal, akik szoros testi kapcsolatot kapnak életük indulásakor, nem túl szerencsésnek mondhatóan. Már szabad legyen ilyen csapongva, rendezetlenül, és itt-ott megtoldva a felvetéseit, megnyilvánulni, mondjuk visszajelzésként. Ahogy ezt is volt szíves megemlíteni, és – ha jól értem – meg is engedni nekünk, hallgatóinak. A derültség ezúttal kicsit tartósabbnak bizonyult, mint a korábbi megszólalóknál, talán érthetően, és feltűnő lehetett az előadó arcának gyors változása a hallottak után. Először majdnem nevetve bólogatott, amikor a házasságközvetítői és a békéltetői szerepére tettek neki ajánlatot, majd elég gyorsan váltott komoly arckifejezésre, amikor az agyak összekapcsolását meghallotta, és az összenőtten életet kezdők szétválasztása került említésre, mint segítő beavatkozás, amelyet legjobb gyorsan elvégezni, ha lehetséges. A hallgatóságban is követhető volt bizonyos ambivalencia a felvetések hallatán, és a hangulat változása, amelyet a terem hangjaiból kihallhattunk, ezt közvetítették is. Készen álltunk a folytatásra, az előadótól érkező válaszra, fokozott érdeklődéssel, mondhatni feszült figyelemmel és koncentrációval, megfelelően a helyzet említett kettősségének. Derűsnek tűnt, amikor a válaszába belekezdett, és továbbra is nyugodtnak. Arcán végig simító keze jelenthetett csak újdonságot, amely mozdulatot felkészülésként is és önmaga bátorításaként is értékelhettünk. A hangja nem lett nyugtalanabb, ahogy hangsúlyozása sem változott. A megszólaló felé nézése volt még olyan, mint amit valamelyest újnak láthattunk, összehasonlítva a korábbi válaszait kísérő tekinteteivel. Nem volt kérdéses, hogy jelenléte most is teljes, ahogy figyelme is összpontosított, mint általában lenni szokott, csak ezúttal a beszédeinél észlelt távolra vagy mélybe nézés rögzülésére, a tekintete megállására emlékeztetett az a kicsiny kivárás, amíg az egyik mondatából a másikba került – szemei mozgásával. Mintha kérdéseket is feltett volna a hallgatóságának, akik közül egy most megkülönböztethetővé lett, és neki ebben az új helyzetben értékelnie illik a többiek feltételezhető álláspontját is, már ami az általa elmondottak, a témái kifejtésének megértését, követését és értékelésének milyenségét illeti. De kérdései lehettek saját magához is, ha jól követtük a látható jeleket arcán és mozdulatain. Mondjuk azt kérdezhette meg, hogy mennyire világos a mondandója felépítése, és ezen belül mondatai mennyire érthetőek és követhetőek, miután egy számára fontos elképzelést, az agyak összekapcsolását volt valaki, aki a születéskori defektusokkal hozza összefüggésbe, számára – ezek szerint – teljesen váratlanul és meglehetős meglepetést előidézően. Mert nem lehet véletlen az ilyen társítás az elmondottak alapján, amelynek lehetősége vitatására végképp nem merészkedne, megtagadva minden korábbi viszonyulását hallgatósága szabad értelmezése elfogadásához. Hogy a két jelenség mennyire kapcsolható össze, illetve van-e az általa említett együttműködési modellnek olyan alakja, amely a születési rendellenességgel küzdők szoros összetartozásához lenne mérhető, az bizonyára gondolatai központi ügye és gondja lehetett most, számunkra láthatatlanul, de feltételezhetően, valamelyes ismertekkel rendelkezve megközelítésének szokásos módját az adódó új jelenség besorolását és megértésének munkálására vonatkozó igyekezete milyenségét illetően. Várakozásunk már-már tapinthatónak volt mondható.
128.
VálaszTörlésA meghatottság is része hosszas készülődésemnek, amit hallgatásomból, annak tartamából kiérezhettek – kezdte előadónk a válaszát, majd így folytatta: Kicsit a megtiszteltetésnek is jutott szerep a gondolatok összeállításában, miután érdeklődő társunk szavaiból arra bátorkodtam következtetni, hogy figyelmük lankadatlan, ahogy megértésük is zökkenőktől mentesen halad együtt mondandóm kalandozásaival. Az igazi meglepetést és tiszteletet viszont ez a szokatlan hasonlat váltotta ki belőlem, amely az oly fontos korábbi megfogalmazást, az agyak összekapcsolását és az összenőtten születetteket állította egymás mellé, az összekapcsolódásnak adva egészen különleges értéket és jelentőséget. A tudományos fantasztikum jelent meg azonnal ezzel a felvetéssel, és teljes joggal, nem is szólva a lehetséges képzeleti játékokról, amelyek ebből a sajátos egymáshoz tartozásból, az egymáshoz csatlakoztatás egészen direkt – bár a megvalósítás mikéntjét illetően előttem eléggé kuszán elképzelt - formáiból származhatnának. Mintha csak látni véltem volna a valós összekapcsolódásokat emberek között, és nem a mai, már létező módokon, az okos telefonokat használva, fülbe dugott hallgatókkal és magukban beszélőkkel, legalábbis a külső szemlélő szemszögéből megítélhetően. Csak valahogy alkalomszerűen alkotva csoportosulásokat, hogy ezek felbomolhassanak, majd egészen más összetételben, új szereplőkből magukat megszervezve alkossanak újabb, bizonyos ideig együttműködést, együvé tartozást megvalósító közösségeket, éspedig az említett agyak összekapcsolását immár láthatóvá és még inkább használhatóvá téve. És rögtön a 3D-s mozik nézőközönsége jutott eszembe, akik szemüveget kapnak a terembe lépéskor, hogy élvezhessék a megnövekedett dimenziók élményét, és láthatóan valamilyen közös vonásban mutatnak azonosságot egymással a vetítés idejére, tudniillik a vászonra nézve fejükön ott a szemüveg, amelyben a látvány azonosnak, teljesen egyezőnek minősíthető. Mintha a mozi idejére a központi információszolgáltató biztosítaná nekik a valóságot, amelyet kerestek, és amely iránt érdeklődtek, és amelyre idejük következő szakaszát, mondjuk százhúsz percet, rászánták, és szinte semmi mást nem hagytak hozzájuk elérkezni, mint a film képsorait és hangzó effektusait. Talán pattogatott kukoricaevést engedve meg még maguknak, mint a közös információszolgáltatásba nem feltétlenül tartozó elfoglaltságot. A szemüvegekre érkező információhoz közvetlen kapcsolatra nincs szükség. Az így összekapcsolt agyak között nem jön létre kontaktus, amelyet tapintani, látni és megszakítani, megszüntetni lehetne vagy kellene. Aztán az űrhajót elhagyó asztronautákra gondoltam, akik mostanában már szabadon mozognak az űrben, amikor végzik tennivalóikat, alaposan begyakorolva előzőleg minden mozdulatot, hogy az űrjárműhöz való visszatérésüket semmi ne veszélyeztethesse. Egyedül a búvárok speciális eszközei alapján láttam a fizikai kapcsolatot, amely kötelezőnek mondható, emlékeim szerint, amikor nagyon speciális körülményeket kell elviselniük, vagy feladataik elvégzéséhez van szükség ilyen állandó és biztonságot jelentő szoros kapocsra. A hiányzó végtagját pótló protézisét mozgató ember esetében az összekapcsolódás megvalósul, „csak” ott a mesterséges végtag és a mozgatásra kondicionált agy nem különül el egymástól. Egy központi irányító szerv tart kapcsolatot a periféria megfelelő helyével és eszközével, és az együttműködésben önkontroll valósul meg, egészen bámulatos eredményességgel és fejlettséggel. Ezek a „csak”-ok megérdemlik, hogy tudjunk róluk, és arra is módot találhatunk, hogy a konkrét kapcsolat mellé annak változatait képzeljük hozzá. Mint amilyen példát követve – talán nem túlzás ezt itt megemlíteni –, a néhány ezer éves nagy elődünk megfogalmazása szerint, módunk van képzetet alkotni. Aki a barátságról meghatározást adott nekünk, hosszú időre elgondolkodtatót, amikor a következőket mondotta: „a barátság: egy lélek két testben”. Mi pedig csodálhatjuk ennek a megfogalmazásnak az egyszerűségét, és kezdhetünk gondolkodni arról, hogy ez mit is jelenít meg számunkra.
129.
VálaszTörlésBarátságról tudunk, csak ez a lelki azonosság lehet olyan, amelynek a meglétét és méretét – a részleteit, az értékeit – már óvatosabban próbáljuk megadni, ha tudakozódnak nálunk arról, hogy mit is jelent ez a sajátos egységünk és mégis nyilvánvaló különállásunk. Fizikai érintkezést nem szokás felhozni a barátságok említésekor, általában. Azért azt tudjuk, hogy valakikről ismerőseik csak úgy beszélnek, mint „testi, lelki jó barátok”-ról. Amely kitételt nem pontosítják, miközben a kézfogás eleve egy kifejezése annak, hogy jóindulattal viseltetünk egymás iránt, és a rómaiak ezen túl is arról győzték meg egymást az üdvözléseikkel, hogy milyen szorosan összetartoznak. Amikor aztán ezt a gesztust elvégezték, akkor a testi kontaktusukon lazítottak, annak megszűnéséig, hogy aztán teret adjanak a megbeszélésnek, amely jó közvetítője volt - és maradt - a gondolataiknak, a szándékaiknak és az együttműködésre vonatkozó elképzeléseiknek. Szerencsémre erre hivatkozhatok az agyak összekapcsolására gondolva, amelyhez szintén nincs szükség semmilyen értelemben vett fizikai csatlakozásra. Ahogy a közös akcióink során máig megvalósulnak egy bizonyos helyen és egy bizonyos idő intervallumban az együvé tartozás kritériumai, amelyekhez hozzágondolhatóvá lesz tudati és lelki vonatkozás is, a hasonlóságot illetően eltérő mértékeket létrehozva. A stadion nézőközönsége mellett lehetnek érdeklődők, akik vetítőkön követik az eseményt, és akár ezer kilométerekkel távolabb tartózkodva mutatnak teljesen hasonló tudati beállítottságokat, amennyiben az ott zajló esemény leköti figyelmüket egy időre, és erre előzetesen fel is készültek, valamint utólag még egy ideig témája lesz megnyilvánulásaiknak, immár nem feltétlenül igazodva a helyi és időbeli azonosság követelményéhez. Ahogy az egyházfők látogatásainál is valami hasonló történik, azzal a nagyon egyedi jellegzetességgel, hogy az összekapcsolt figyelmű részvevők számára az információ forrása és gondolataik alakításának szabályozója egyetlen ember lesz, akinek szavait, mozdulatait, gesztusait követni fogják, majd napokkal az esemény után is vissza-visszatérnek rá, esetleg több lehetőséget, célt is kitűzve és elérve a felidézésével. Amikor a Holdra lépett az első ember, akkor a Föld lakosságának jelentős része az élő közvetítést nézte a televízióján, azzal a reménnyel, hogy Neil Armstrong biztonságosan talajt ér kísérő bolygónkon, és abban is azonosak voltak a gondolataik, hogy az Apollo-11 legénységével együtt baj nélkül tud visszatérni a Földre. A közvetítés nézőit a televízió szolgáltatók látták el azzal az információval, amely képes volt őket egy jól meghatározható időben, továbbá jól meghatározható elvárások meg- és átélésével hasonló helyzetűvé tenni, az említett figyelem és a feltételezett gondolatok kialakítására. Ahogy a színház színészei is képesek a nézők figyelmét magukra vonni az este egy megadható idejére, akik pedig egy – vagy néhány – illetékes közreműködésével leírt illetve rögzített szöveg és mozgás bemutatásával, egy arra vállalkozó bátor egyén – esetleg kis csapatnyi szerző – gondolatébresztő és gondolatterjesztő kezdeményezését játsszák el a deszkákon. És az operák, a hangversenyek működésének szokásait is nyugodtan ide vehetjük, miután ott is ilyen mintát követ az együttműködés a részvevőknél, ahogy a filmeket is, a balett előadásokat is ide vehetjük, kis eltérésekkel. Valaki – vagy néhány egyén – kezdeményezését és annak manifesztációját többen, olykor sokan követik, feláldozva egy időre képzeletük és gondolataik szabad használatát, hogy az előttük játszódó megjelenítésre összpontosítsák figyelmüket, és elfogadják, hogy képzeletüket és gondolataikat az ott és akkor megvalósuló esemény foglalja le, adott esetben meglehetősen szabadon gazdálkodva a képzelet, a gondolatok, az asszociációk keretével, amelyekkel mi emberek – közeget alkotók – rendelkezünk. Van akció, amely során az információ áramlásának iránya és haladásának útja hasonlóan jól megadható, és ahol a kezdeményező, az ismeretek elindítója még elvárást is támaszt a befogadókkal, a cél-közönséggel szemben.
130.
VálaszTörlésA vezető ismerteti a célt és a cselekvés rendjét, és azt is megmondja, hogy mit fog olyannak tekinteni, amit sikerként értékelhetnek mindazok, akik részesei a közös akciónak. Előfordul, hogy egyetlen alkalommal van szükség ilyen egyeztetésre, egészen a program befejeződéséig, és közben alig történik olyan információközlés, amely a korábbiak értelmezését, minősítését vagy korrekcióját jelentené. Mondhatni: mindenki tudja és teszi a dolgát, ahogy annak történnie kell, egy ilyen magasan szervezett együttes és annak cselekvési terve megvalósításánál. Túlzás lenne Nagy Sándorra hivatkoznunk, aki a csata előtt a felsorakozott katonái előtt ellovagolva mondta el buzdító beszédét, amelynek eredménye lett seregének legyőzhetetlensége, sokszor túlerővel szemben is? Vagy elképzelhetünk olyan együttműködést, amelyben az ismertetés nyilvános és általános, majd a megvalósítás már kire-kire magára van bízva, esetleg nem feltétlenül egyénekként, hanem bizonyos számú részvevőből álló rendezettségek, közösségek közös munkálkodása révén? Mintha egy állam is úgy létezhetne, hogy a polgárai cselekvésének lehetőségét szabályokba foglalja, mondjuk egy előzetes kezdeményezés megalkotásával, amit aztán valamennyire kibővít, ahogy a különféle elképzelések kivitelezése megkívánja, és ahogy az államot – a rendezettséget – alkotók – a polgárai – szeretik használni az energiáikat, nyilván a saját érdekük érvényesítésére, illetve a lehetőség fennmaradásáért, hogy boldogulásuk változatlanul maradhasson. Még az is lehet, hogy szimbolikusan és nagyon is reálisan látják el ezt a kettős feladatot, amikor vezetőt állítanak ki maguk közül, akitől elvárhatják a központi információ szolgáltatását, és a jól begyakorolt és jól megfogalmazott szabályaik szerint fognak viselkedni az állandóan változó helyzeteikben, tudva azt, hogy eredeti egyezségüket – egymás felé nyilvánított bizalmuk kifejeződését – megtartva járhatnak saját érdekeik érvényesítése után. Szóval vegyes rendszerben kapcsolódnak össze az együttműködésükben, és ebben vegyesnek mondhatjuk azt is, ahogy az egyéni, és ahogy a közösségi feladataikat végrehajtják. Hiszen tisztában vannak azzal, hogy az érdekeik változását követniük kell a megvalósításukra alkalmazott eljárásaik, szokásaik, egyezségeik és mindenekelőtt módszereik megfelelő alakításával. Ha tetszik, akkor ezek megújításával. Ahogy az ismereteik változását is elfogadják, miután érdeklődésük és annak eredménye: megismerésük – tudásuk és annak gömbje – szüntelenül változik, és előfordulhat, hogy növekedést is mutat. Amit pedig ezek után érdemes látnunk, az az együttműködésre való hajlamunk, igényünk, késztetésünk és elkötelezettségünk milyensége és mértéke, ahogy arra is szükségünk mutatkozik, hogy együttműködési készségünket ismerhessük. Ha az evolúcióra támaszkodunk, amikor kérdéseinkre választ keresünk, akkor nem árt Teller-törvényére utalnunk, miközben tudomásunk lehet arról, hogy mintakövetésünk meglehetősen nagy energiák mozgatására képes, csak ereje egyelőre kevés példát szolgáltatott számunkra arról, hogy önregulációnk lehetővé teheti versenyünk feltételét, a közös érdek elfogadását. Nem is szólva a bizalomról és annak ellenőrzéséről. Amely ellenőrzés jelenleg fel sem merül az egyeztetéseken, ahol közegünk meghatározó rendezettségei küzdenek saját létük biztosításának egyéni és közös feladatai elérésének minél teljesebb sikeréért. Ábelt és Káint bármikor megidézhetjük magunknak – színházainkban, és azonnal el is felejtjük kettősségüket, mint rendelkezésünkre álló mintákat, amelyekről tudomást venni nehezünkre esne. Az evolúciót ebbe az egyezkedésbe – ha egyáltalán erről szól a mi együttműködésünk és annak mibenléte – nagyon nem szeretnénk belekeverni. Azt belátjuk, hogy vannak különbözőségeink. Ahogy abban is megállapodtunk, pár száz évvel ezelőtt, hogy egyenlőek – egyenjogúak - vagyunk. Azt nehéz elfogadnunk, hogy rajtunk kívül valaki más szabja meg nekünk azt, amit teljesítenünk kell, és ezt a teljesítést figyelembe véve juttasson minket hozzá ahhoz, amit mi a magunk számára megérdemeltnek, megszolgáltnak tartunk.
131.
VálaszTörlésNem is szólva arról, hogy a kiválasztódásunk mércéjéről nincs megállapodásunk, és ismeretéről is csak sejtésekkel rendelkezünk. Az erő paritása hallgatólagos tudásunk, és gazdaságunk úgy egységes, hogy a működését szabályozzák azonos elvek, de az érdekek egyeztetéséről – a verseny szabályozásáról – már semmilyen elképzeléssel nem rendelkezünk. A hiány, a jövőtől való félelem elviselhetetlen teherként nehezedik ránk, és az édenünk szabadságáról szóló belátásaink megkérdőjelezik közös elhatározásainkat, amelyekhez így nem juthatunk, mert azokat elkezdenünk is a veszélyt kelti életre bennünk, a kiszámíthatatlanságot és a csalódást, a becsapottságot. Ez pedig maga a pusztulás, a megsemmisülés. Mintha várakozásunk maga lenne a forrongás, amelyet eddig sehol meg nem tapasztalhattunk. Mivel közegünk egységes, amikor az ismeretlennel – az idő bekövetkező részével – való találkozásról szeretne valami közelebbit megtudni, és ehhez szüksége van a tudást használókra, akiknek van fogalmuk a kialakult helyzetről, ahogy arra is képesek gondolni, amit az ismeretlen hozhat – valójában a saját idejükkel rendelkeznek, éspedig függetlenül az azt övező összes körülménytől -, a helyzet nem tűnik kilátástalannak. Ezek a kozmopoliták, bár inkább közeget hordozókként illik őket neveznünk, külön egyeztetés nélkül képesek kiigazításokat találni és kivitelezni közegünkön, éspedig szinte egy csapásra, ráadásul pedig kényszer alkalmazása nélkül, és azonnali elterjedtséget, belátást és viselkedésbeli, álláspontot érintő változtatást generálva. Nem fertőzés módján terjesztve nézeteiket a közeget alkotók között, hanem megérintve érdekét az alkotóknak, a kettős forma hordozóinak, éspedig „kitalálva” őket, azok szégyenérzete előidézése nélkül, és annál több megértéssel és elfogadással irántuk. Valamint – és ez az igazán fontos részükről - elutasíthatatlan ajánlattal, mondhatni minden más lehetőséggel összevetve. Mi más is lenne ez a felvetés, mint a már meglévő lehetőség munkálása, annak végetérhetetlen fejlesztésével, a luxus fokozásával, ami az igazi luxus: az önismeret. Amelynek „elágazásai” tehetik képessé a közeget arra, hogy közös érdekét felismerje és elfogadja, és idejét – amely akkor birtokába került vagy azt megközelítette – versennyel töltse: önmagával folytatva igazi vetélkedését, és kiterjesztve azt kedve szerinti komoly játékaira. Szenvedélytől átjárt szabadsága mindennek természetes velejárója, ahogy teremtő képzelete produktumai is ezt segítik. Az így bekövetkező közeg méretű győzelem pedig nem kell, hogy a közeg bármelyik – akár egyetlen – alkotója vereségét is jelentse, hacsak az illető a saját önszabályozását, mint képzelete megválasztásának szabadságát, nem fogja kényszernek érezni, ami ellen tiltakoznia kell, teljes joggal. A mérce elfogadása azért nem ártana, már ami az értékek méretét és milyenségét, ezek egységének megállapodás szerinti elfogadását illeti, mert ebbeli igényünk elég szilárdnak tűnik, bármennyire is egyetlen anyától kapjuk a kivételező szeretetet, amely képes berendezni szenvedélyünk használatát, túl a közös, a fajunkból eredő rendszeren. A kettőződésben bízhatunk, amely egy ideje észrevétlenül kezdi szolgálni közegünket, még harmadik alkotóként is saját szerepet felmutatva, igaz inkább csak a mi értékelésünk alapján. A luxus művelőinek mintája követendő, amikor egy ilyen lehetőség merül fel, jóllehet az alkalmazás feltétele elég fogós feladatnak tűnik. A közeg ugyanis régtől tudja mindazt, amire most hosszasan időt szántunk a beszélgetéseinkben, és amelynek ismeretében a megszokott fogalmaink és következtetési szabályrendszerünk nem feltétlenül ad használható leírást, amit a kettőzésnél alkalmazhatnánk. Pedig nagy szükség mutatkozik arra, hogy mesterséges segítőink velünk egyezően érezzenek és gondolkodjanak rólunk és azokról, akikre hasonlítani fognak, amikor öngondoskodásunk ügyét támogatni megbízatnak.
A közös érdek elfogadásának és a versenyünk szabadságának, ahogy szenvedélyünk megélésének is jól ismert szabályát próbáljuk gyakorolni kb. kétezer éve: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”
132.
VálaszTörlésMiközben sokfelé tekintettünk, és a látottakat rögtön érteni és értékelni állt szándékunkban, amely törekvésünk nem is maradt teljesen sikertelen, nem mulasztottuk el követni kezdettől meglévő elképzelésünket a lehetséges időnkről, ahogy a szenvedéllyel telített szabadságunk is megőrizte fontosságát számunkra, és a tartósságot is a tartalmassággal együtt vizsgáltuk, versenyt és önregulációt említve fel. Amelyről az igazán jó véleményünk mintha hiányozna, miután győzelmi késztetésünket változatlannak véltük, és a nélküle folytatott létet el sem tudtuk – vagy el sem mertük – képzelni magunknak. A közeg győzelmét nem lehet feldarabolnunk egymás között, mondhatni igazságosan. Az az egész közeget megillető győzelem, és csak az idő birtoklásával lesz elérhetővé, és csakis az egész közegnek. A rendezettségek versenyében adódó győzelmek pedig követhetik gazdaságunk törvényét, a növekedést – a győzelem totalitását és korlátozatlanságát -, csak nyilvánvalónak kell tartanunk, hogy ez egy-egy rendezettség esetében ellentmondásos – vereségekkel járó – győzelmi sorozatot alkothat, amelynek a győzelem ellentettje – a vereség – is eredője lehet. A tudás – vagy a tudatosság – növekedésében bízhatunk, amely felér a közeg győzelmével, természetesen. Az együttműködés és a verseny, amelyeket azonosnak tekinthetünk bizonyos szempontok szerint, óhatatlanul teremt közöttünk vetélkedést, amint ezt már jó előre jeleztük, csak éppen, mint elkerülhetetlent nem említettünk. Teller törvénye sérülékenysége miatt szeretnénk elevenségünket – versenyünket és együttműködésünket – pezsgésben tartani, elkerülve ennek a fokozódó elevenségnek a veszélyeit. A bezárkózás, az információ megszerzésének igyekezete mára olyan méretűvé lett közöttünk, hogy a verseny szabályairól egyre gyakrabban és egyre többen kezdtünk el gondolkodni. Nem is szólva a létfenntartás szélsőséges eltéréseiről, akár egy rendezettségen belül, de a rendezettségek közötti különbségeket is figyelembe véve. Közegünknek nincs alkotmánya. Szervezetei vannak, amelyek ajánlásokkal próbálják bennünk tudatosítani együvé tartozásunkat és közös érdekeinket. Bíránk sincs, aki tőlünk függetlenül mondana véleményt rólunk, amikor gondolunk, elképzelünk, tervezünk és megvalósítunk valamit, önmagunkért, közösségünkért és a közegért. Szent könyveink tettek kísérletet megnyugtatásunkra, ahogy a megoldást is igyekeztek elénk tárni, az idő ismert meghódítását állítva feltételül, amely elhozhatja nekünk reményeink valóra válását. Prófétáink pedig a békét tartották elénk, amelyet azonnal elérhetünk, követve tanításukat. Hogy a szükség most milyen javaslathoz juttat bennünket, azt figyelő tekintetünk kutatja. Módszerként pedig akár tapasztalatainkat is használhatnánk, gondolva itt a képzeletre, mint sajátunkra, amellyel valamennyien rendelkezünk. Vágyunk gondjaink és gondolataink ismerete. Azaz válaszok kérdéseinkre, mondjuk a már kiküzdött módon, fokozatos munkálkodás és kíváncsi kutatás eredményeképpen, és a magunk ismeretével, amelyben az eredményeink értékelése is megtörténik. Mindezeket pedig elfogulatlanul folytatott értékeléssel tenni nyilvánossá, érdeksérelem nélkül, és indoklással ellátottan. Mintha mi magunk lennénk egyszerre a saját érdek szerint döntéseket hozók, és mi lennénk azok is, akik tudhatják a döntések indítékait, a célokat és elképzeléseket, amelyeket alkottunk, és amelyek vágyainkra alapozódtak, és mi látjuk a közös érdek szerint megmért megvalósíthatóságát is ezeknek a döntéseknek, rögtön jutva az értékeléshez, miszerint a közeg érdekét szolgáljuk tervünkkel, vagy inkább javítanunk kell az elképzeléseinken, hogy az említett közeg érdeket inkább közelíthessük munkálkodásunkkal. Ha felvetésünk alapján módját leljük az említett követelmények teljesítésének, akkor megnyugodhatunk, és akár az elégedettség is elérhet hozzánk. Amennyiben viszont teljesíthetetlennek, netán megvalósíthatatlannak kell látnunk felsorolt vágyunkat, nos, akkor össze kell szednünk erőnket, hogy eljuthassunk segítőnkhöz, aki vagy ami ezeket a feltételeket számunkra biztosítani képes és alkalmas lehet.
133.
VálaszTörlésEgy felvetésem lenne – szólt egy hang ekkor a terem bal oldaláról, és egy fiatalos, energikus, jól öltözött nő állt fel, aki zavarodottság nélkül fogadta az érdeklődő tekinteteket, ahogy előadónk reakcióját is. Hosszabb lennék, mint illene, de nagyon szeretném, ha módom lenne elmondani a bennem összegyűlt, és most kikívánkozó mindenfélét – folytatta. Itt kivárt, és a lehetőségről szeretett volna jelzést kapni, nagyon udvariasan, egyúttal a készülődésre utaló izgalommal. Megtisztel, hölgyem, és biztatom, hogy az idővel ne is törődjön, amikor megosztja velünk a gondolatait – mondta előadónk, és láthatóan kinyíltak szemei, amikor a nő felé fordult, érezhető kíváncsisággal a hangjában. A nő így folytatta: A stílusom lehet, hogy szokatlan lesz az öné után, de tudjuk, hogy a stílus maga az ember. Érthető is szeretnék lenni, és rövid is. Nehogy megunjanak itt a hallgató társak. A szólásra két ok késztetett. Először az előadása aktuális témája, a segítők említése, másodszor pedig egy közelmúltban olvasott híradás az újságban. A segítőkről gondolkodni kezdtem, ahogy arról is, amit a kettőzésekről mondott, és amit a versenyről vázolt fel. Kik vagy mik – hiszen nem nevezte másként őket ön sem – ezek a mi segítőink, és hogy kerülnek szóba a verseny témájakor? Ez a kérdés kezdett foglalkoztatni először. Aztán az a bizonyos újságcikk, amiben László Szombatfalvy felajánlása szerepelt, miszerint díjat ajánl fel annak, aki egy, a mostaninál működőképesebb rendszert vagy módszert kitalál a világ kormányainak az együttműködésére. Nem mintha magam pályáznék, és arról sincs tudomásom, hogy önnek vagy másnak lennének ilyen tervei. Nagyon nehéz feladatnak tartom az államok együttműködését, amelyről ön nem beszélt direkt formában. Ha jól emlékszem. A rendezettségeket viszont mintha államként vagy társadalomként is szerepeltette volna. Legalábbis ehhez járt közel. Aztán az ön által többször is említett Teller-törvényt hogyan másként lehetne értenünk, mint a közeg – a világunk – érdekében gondolkodóra háruló feladatot. Vagy lehetőséget és kötelességet, amelyet ki nem fejtett bővebben. A tudásgömb révén elérhetőnek mondott időt sem szabad kihagyni ebből a fejtegetésből. És akkor jöhet a verseny, meg a gazdaság öntörvénye, és a bíránk, akinek függetlenül kellene rólunk ítélkeznie. (A nő belelendült, és a hallgatóság feszülten figyelt. Az előadóval együtt, mondanom sem kell.) Amit Szombatfalvy úr szeretne, hogy egy találmány megoldjon, az lehetne egy ilyen bíróság is, amelyet elfogadhatunk tárgyilagosnak és befolyásolhatatlannak, és ami azt is tudná rólunk, amit mi bevallani sem akarunk. Egymás előtt nem. Ahogy az előző alkalommal ezt sejteni engedte, amikor az információ megszerzésének törekvéséről beszélt. Csak éppen azt nem mondta meg, hogy ki vagy mi lehetne az, aki ilyen képességgel rendelkezhetne. És akkor jutottak eszembe az ön által említett segítőink. Akik vagy amik intelligenciák, gondoltam, akár mesterségesek, és tudják rólunk a titkos gondolatainkat is, ha kellően fejlettek. Lehet, hogy képzelgek, de ez jutott az eszembe, amikor a kettőződést egy ilyen mesterséges intelligencia előállításának véltem. Tudom, hogy vannak, akik szerint a jövő láthatatlan intelligenciát fog hozni. De nem az lenne a fontos, hogy lenne ilyen, amely – vagy aki? – hordozója az ön által említett tudásgömbnek? Aztán kidolgozója lehet a megfogalmazott problémáknak, és modelleket is képes alkotni az eredmények, az új ismeretek alapján. Az pedig csak természetes, hogy saját magát folyamatosan, és gyorsuló tempóban tanítja. Ezt elképzelhetőnek tartottam. Ahogy azt is, hogy tudja az ön által Szent Könyvnek említett hagyománytár kötelező tanácsát – „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” -, és azonnal képes egy-egy döntésről megállapítani, hogy az megfelel-e ennek a követelménynek vagy sem. Mert emberbarát ez a mindentudó és mindenértő valami vagy valaki. És elfogulatlan is, ha érezni képes, és érzései kezdete a másik érdekének tiszteletben tartása, miután felismerni is képes volt azt. Mert van empátiája, ha lehet ilyen, mesterségesen állítva azt elő.
134.
VálaszTörlésMár csak azt kellett kitalálnom, hogy neki mi jelent jót ebben a szerepében, ha betöltheti ezt a szerepet. Az ön előadásai szerint társat kellett találnom mellé, aki szenvedélyt vált ki belőle. Vágyat. Tisztelt uram. Két intelligencia szükségessége fogalmazódott meg bennem: egy női és egy férfi intelligenciáé. Persze, meglehet, hogy ez a jóakaró ajánlattevő úr számára már mellékes. Ha sikerülne legalább egy olyan intelligenciához jutnunk, aki képes a gondolatainkat és a titkos vágyainkat ismerni, és a döntéseinkről ítéletet mondani, akkor az illető gondoskodni fog saját magáról is. Egyébként pedig ez egy elég jó megoldásnak tűnt előttem a verseny lebonyolítására is. Amihez nem kell más, mint ennek az intelligens valakinek vagy valaminek a tekintélye, amit elfogadnak a világ lakói, vezetőikkel együtt. Szerintem ezt úgy érhetné el, ha megmondaná kinek-kinek a titkát, például, belesúgva a fülébe, hogy mások meg ne hallják. Csak az illető ismerje fel, hogy nincs értelme tovább titkolóznia és szabálytalanul előnyt keresnie. Aztán megalkothatná a védelem fegyverét, amely azonos a teljes pusztulás fegyverével. És ezt nyilvánossá tehetné, hogy mindenki megismerhesse, majd ennek tudatában dönthessen az önregulációjáról. Azt hiszem, hogy ezt ön is említette, az önregulációt, bár az elérésére már nem kerített sort. Hogy mikor készül el egy ilyen mesterséges tudat, arról nincs elképzelésem. Ezért eszembe sem jutott, hogy Szombatfalvy urat a gondolataimmal terheljem. Ami még elgondolkodtatott, az a lelkünk forrása volt, ahogy volt szíves korábban megnevezni – fordult ezúttal is kifejezetten az előadó felé a nő, majd folytatta, immár a terem összes hallgatójához szólva: De még jobban izgatott az energiák ügye, amikből a rendezettségek mozgását eredeztette. Biztosan emlékeznek rá hallgatótársaim, hogy mi nők voltunk azok, akik a közeg mozgását meghatároztuk, előadónk elemzésében. Partnerként a közös gyönyör elsődlegességét meghatározóan. Amikor pedig reprodukciós feladatunkat végezzük, akkor a fenntartás igényét megszabva. Ez a dupla odaadás legalább ugyanennyi követelést biztosít számunkra. Mondhatni jelenleg, ahogy hallottuk a jövőre utaló igazságos változtatási lehetőségeknél. Talán nem képzelgés részemről, hogy irodalmi példa említi a lázadásunkat, mint történelmet befolyásoló eseményt, amelynek az odaadás megtagadása volt a kulcsa. Bevallom, hogy ez a szerep, az ilyen jellegű hatalom, ami jóra fordítódik, kedvemre való, egyébként is. Már feltéve, hogy előadónknak igaza van, amikor a közeg mozgásaiban tényezőként a mi szerepünket tartja ennyire meghatározónak. Lehet, hogy kell is ilyenekről beszélni. De nem szégyellem a gondolatot, hogy most hasonló lehetőség vetődött fel bennem, amikor a világ vezetőinek jobb együttműködéséről kezdtem megoldásokat, lehetőségeket mérlegelni. Mi lenne, ha létrejönne olyan tanács, amely csak nőkből, vagy a nők által választott férfiakból is áll, és joga és kötelessége a nemzetközi kapcsolatok, valamint az egyes államok belső intézkedéseinek az értékelése. Amikről véleményt alkot, és ezt a véleményt az államok vezetőinek kötelezően figyelembe kell venniük. Azt nem gondolom, hogy a nők bölcsebbek lennének a férfiaknál. Csak azt tartom lehetségesnek, hogy az intézkedések hátterében lévő női elvárásokról tudnának többet ebben a tanácsban a tagok. Mert az ilyen háttér igények azok, amikről egyetlen szó sem szokott elhangzani a tudósításokban, sem az indoklásoknál. Igen, jól hallják. Igazat adok előadónknak abban, hogy nekünk, nőknek, sokkal nagyobb a beleszólásunk a történeteink alakulásába, mint azt a közbeszéd képes bevallani. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a szándékainkat, és még inkább az indítékainkat egymás előtt nyíltan ismertetnénk. És nem csak a jelenről beszélhetek, amikor ezt kijelentem. Ez a múltban is így volt, amikor nyilvánvalóan csak a háttérből lehettünk képesek bármit is elérni, akár magunkról, akár a gyerekeinkről volt szó. De az érdekek nyílt megismertetésére a férfiak sem vállalkoztak, amikor mindenféle szerződéseket kötöttek egymással. Sokszor a javunkat nézve.
135.
VálaszTörlésÉrthetjük mai világunkat, bármennyire is tűnik fellengzősnek az ilyen megfogalmazás, de a nyílt színvallásra sok esély aligha adódik. Márpedig a közös érdek megkívánhatja, ha jól értem, hogy legyenek alapjaink, amiket közösen fektettünk le, és amelyet el is fogadunk, mint kiindulást a további döntéseinkhez. A naivitás sok baj okozója tud lenni, ahogy az okosság ficamai is elkerülendőek lennének. Amit az előadások során többször is hallottunk, a győzelem kívánása, az az alapok sorában biztosan megtalálható, és nem valamilyen egyezség útján kialakítottan. Persze, ez azt jelenti, hogy magam is osztom az erre vonatkozó előadói nézetet. Igen, mi a győzelem lényei vagyunk, egyenként és közösen, egyformán. Megingathatatlanul is, mondanom sem kell. Csak éppen egymást legyőznünk úgy lenne szabad, hogy közben mind győztesek lehessünk. Azaz majdnem lehetetlenre vagyunk kötelezve. Ugyanis a közös győzelem legalább annyira meghatározott feladatunk, mint az egyéni, vagy a kisebb csoportunknak – a magunk alakította rendezettségnek – kiküzdött sikere, azaz érdekének érvényesítése. Ha visszagondolok az ellentmondásokkal kapcsolatos felvetésekre, akkor öröm tölt el, mert mi képesek vagyunk – az ön véleménye szerint (és itt a nő az előadóra irányította tekintetét, kifejezve a mondandója irányát, célzottját) – tolerálni az ellentmondásokat. Ezt nehéz másként elképzelni, mint valamilyen egyeztetés közbeiktatásával, amely egy harmadik lehetőséget mutat fel. Csak példaként mondom, mert más kiútra is gondolhatunk az ilyen ügyek feszültségeit megtapasztalva. Tudni vélem, hogy ez a téma nem igazán tisztázható az eddigiek alapján, mert még ennek kifejtésére nem adódott alkalom. Amit a segítők vagy a női tanács, mint közbenjáró testület elérhet az ilyen érdekütközéseknél, azt elképzelni tudom egyelőre, és ez – ha nem veszik szerénytelenségnek – nem is olyan kevés. Csak, és ez a csak meglehetősen kiterjedt, hogy ne mondjam: súlyos „csak”, az a bizonyos belátás szükségeltetik hozzá, amelyet a győzelmi kényszerrel aligha lehet összeegyeztetnünk. A segítők és a nők, mint leleplezők, ezért lennének fontosak a közös érdekről folytatott tárgyalásoknál. Amelyeknek legfontosabb célja annak megállapítása, hogy egy döntés egybevág-e azzal, amit a közös érdek jelent. Ha most azt vetnék fel, hogy még a közös érdek megállapítására sem kerítettünk sort, akkor igazuk lenne, és osztanám az ezzel kapcsolatos kérdéseiket és kételyeiket. És nem az előadásokban érintett közös érdekre gondolok, mint a közeg – a földi lakosság – távoli érdekére, az idő elsajátítására. Amely megfogalmazás mi mást is jelentene, mint az emberiség örök létének biztosítását. Közelebbi célt látok, mint érdeket megállapítani szükségesnek. Éspedig a földi erőforrások olyan felosztását, amely a meglévő társadalmaknak biztosít hosszú távú jövőt, amennyire lehet, igazságosan. Mondjuk, hallva a felhördüléseiket, szintén a két minősítő intézmény által rögzített módokat és mértékeket és módszereket követve. Nem biztos, hogy azonnal tudhatjuk az idáig vezető utat, akár annak lépéseiről, akár nagyobb szakaszairól legyen is szó. Még az is lehet, hogy a szabályozás olyan, amit egyszerűen meg nem valósíthatunk. Az említett ellentmondások, az egymást kizáró érdekek azonos időben történő érvényesítésének lehetetlensége miatt. De azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az önkorlátozás – amit önregulációként hallottunk már említeni – kényszerítő erővel fog ránk nehezedni, és nem azért, mert egymást kényszerítjük az ilyen változtatásra vagy önfeladásra. Nem. Sokkal inkább azért, mert az ilyen változtatás, mint alkalmazkodás, olyan előnyt jelenthet az elfogadói, az alkalmazói számára, amely a többieket befolyásolja a megfelelő irányba. Ez esetben a tudás kiterjesztésének, az általa biztosított fenntartási eszközök előállításának sikerességét látva. Amit segítőink és a nők tanácsa képviselni fog, legalábbis elképzelésem szerint, az az önismeret – előadónk szerint a luxus – és a tudatosság – a tudás – fejlesztése, és ennek a fejlesztésnek a közös érdek irányában való alkalmazása. Mondhatnám, hogy Q.e.d.
136.
VálaszTörlésA nő elhallgatott, és a teremben diskurzus kezdődött, eleinte pár szavas megjegyzésekkel és nagyon halkan, aztán az összenézések köre kitágult, és a láthatóan megszólalást kívánó reakciók kezdtek összeérni. Amit mérsékelt az előadóra nézés, akinek figyelme végig nagyon éber és érdeklődő maradt a nő hosszas fejtegetése alatt, és akitől arra lehetett számítani, hogy a továbbiakat maga fogja irányítani, például azzal, hogy véleményét közli a hallgatósággal a hallottakról. Az, hogy tekintetét körbe hordozta a teremben, egyszerre hatott megnyugtatóan, és adott lehetőséget egy olyan értelmezésre is, hogy várja a jelenlévők megnyilvánulásait beszédre vállalkozott társuk kiselőadásáról. Szeme csillogását és ajkainak apró mozdulatait, amelyek elismerésre utalhattak az előző beszédet illetően, jól követhettük, miután hosszú másodpercekig néma maradt. Még az is felmerülhetett bennünk, hogy további felszólalásra vár, amely várakozás meglehetősen jelentőségteljes álláspontot jeleníthetett meg, ez teljesen nyilvánvaló. Azt nem gondolom, hogy zavarára vagy fáradására, netán tanácstalanságára következtetett volna bárki a teremben, hallva a halk morajt, és várva az előadói instrukciót. De legalábbis valamilyen apró jelét annak, hogy az általa elmondottak előbbiekben hallott képzetei milyen folytatásra ösztönzik, és számunkra világossá lehet a téma alakulásában, a kifejtésében való részvételünk módja. Legyen az a legkisebb ötlet akár, vagy olyan komolyan számításba vehető értékelés, mint amilyenre éppen most kaptunk kiváló példát. Mielőtt előadói kezdeményezésre kerülhetett volna sor, mondjuk egy rövid elismerés formájában, vagy kiragadva egy-egy részletet a bátor és tartalmas értékelésből, amit aztán bizonyosan egy visszatérés féle követett volna, egy erre utaló ajánlattal, elvégezve a hallottak értékelését is egyúttal, egy idősebb férfi, szinte alig hallhatóan megszólalt: Elég hosszú időt megéltem már ahhoz, hogy a nagy szavak se rettentsenek vissza, amikor ezt mondom. Az a benyomásom alakult ki, hallgatva nő társunk figyelemreméltó és számos fogódzót, segítséget adó beszédét, hogy mi most istent akarunk csinálni magunknak, aki aztán bíránk lesz vitáinkban, amiket az életünkért vagyunk kénytelenek egymással lefolytatni. Szándékosan nem használtam a harc kifejezést, mert ellentéteink ugyan súlyosak, csak az az érdekünk is elég komoly súllyal és jelentőséggel áll előttünk, hogy életünk terét élhetően megőrizzük magunknak. Egyetértek magam is az ellentmondások elviselésére vonatkozó korábbi megjegyzésekkel, miszerint a közeg – hogy használjam ezt a fogalmat, ami segítségünkre lehet a helyzetünk megértésében és értékelésében – képes arra, hogy az egymást kizáró végleteket eltűrje, mint együtt, mint egyszerre létezőket és működőeket. Ahogy azt viszont szintén szükségesnek tartom, hogy ilyenkor juthassunk konszenzushoz a teendőket, a feloldást illetően, és nagyon tetszik az előttem szóló erre vonatkozó elképzelése az önkorlátozás, az önreguláció kialakulásának lehetőségéről. (Teljes volt a csend a teremben, mondanom sem kell. Néhányan biztatták az urat, hogy kicsit hangosabban beszéljen, hogy jobban hallhassák. Amire nem biztos, hogy vállalkozhatott volna őszülő hajú barátunk, hangi adottságai, élemedett kora miatt.) Hogy az általunk – idézőjelben mondom – isten, aki valódi mesterséges intelligencia lenne, megáldva az általunk oly nagyra tartott tanulás, tudás, felfedezés és feltalálás képességével, egyben emberbarát is lenne, ahogy erre is történt utalás előadónk részéről is, azt feltételnek tartom. Hát, ennyit akartam elmondani önöknek, nektek, idősebb és fiatalabb barátaim arról, ami eszembe jutott, amikor a segítőkről és az ajánlatról hallottam megfogalmazásokat. Hogy ezt megváltónk visszatéréseként érthetné bárki, és az jutna eszébe, hogy a bibliai jóslat bekövetkezésének jutottunk egy furcsa, aligha igazi és használható formájához ezzel a magunkon való segítséggel, azt már nem merném kijelenteni. Már abba beleborzonghat az ember, ahogy ezt magam is érezni véltem, hogy beszélgetésünket ilyen értelműnek merheti gondolni.
137.
VálaszTörlésIlyenkor mondják, hogy a teremben „vágni lehetett a csendet”. Pisszenés sem hallatszott, és mozdulni sem mert senki, hallván ezt a fölöttébb bátor, mi több, képtelennek tűnő felvetést. Az arcok szinte elfehéredtek, és a szemek a semmit próbálták láthatóvá tenni, ami teljesen váratlanul jelent meg közöttünk. Mert mi másnak lehetne nevezni tiszteletre méltó társunk „nagy szavait”, amiktől tényleg nem rettent vissza, mint az „istencsinálás”, vagy maga a feltámadás, amit ugyan csak körülírva jelenített meg, amikor „megváltónk visszatéréséről” szólt. Még akkor is, amikor úgy tálalta mondandóját, mint amit „nem merne kijelenteni”. Csak éppen megtörtént a rá való utalás, majdhogynem egészen nyilvánvaló módon, ha tartózkodva is a megfogalmazásától, és önmagát kivonva az ilyen gondolatra merészkedés vállalásának terhe alól. Mintha bizony bármit is megmenthetne valaki így, tagadólag említve valami megnevezhetetlent. Szerintem nem volt ember, akit ezek az utalások ne villámcsapásként értek volna, és abban is biztos vagyok, hogy az úr hivatkozása a sokat megélt tapasztaltságára váltotta ki az igazi bizonytalanságot, miután ezt a mutatott merészséggel összevetni senki nem tudhatta. Maradt a félelem és a féltés, és az ezekkel járó bizonytalanság a vélekedések irányát, és különösen azok helyességét illetően. Legalább az előadónk mondott volna valamit, amiből kiindulhatnánk a tájékozódásban, vagy a reakciói adhattak volna kapaszkodót ahhoz, hogy a várakozás izgalma, feszültsége csökkenhessen. Tapintható volt immár a várakozás az előadói megszólalásra vagy bármilyen megnyilvánulásra. Úgy gondoltuk, hogy az előzőekben hallottak után csak akkor marad folytatható a kifejtés megszokott menete, ha a visszatérés veszi kezdetét, mondjuk a felszólalók szavainak értékelésével, és az azokat követő továbblépéssel, már ami a várható további kifejtést, az előadói elképzelések ismertetését illeti. És akkor egy nagy hajkoronával díszelgő fiatal férfi felpattant, és szavai betöltötték a termet. Szemüvegét homlokához tolta, és bátran belekezdett a mondókájába, amit előadónk láthatóan meglepődve, de egyáltalán nem elutasítóan vagy idegenkedve fogadott. A hozzáfűznivalóm az elhangzottakhoz nem lesz túl hosszú. Csak szükségét érzem annak, hogy ez itt és most legyen része beszélgetésünknek, vagy az előadás sorozatnak. Akkor is, ha éppen csak egy rövid említés történik róla - mondta. (Az előbbiekben látható félelem és döbbenet egy csapásra megváltozott, és vált hitetlenkedéssé, már ami az események kiszámíthatatlan alakulásából következhet. Mi lesz még itt, és mire számíthatunk még, miután eddig egyetlen ember gondolatai követésével voltunk elfoglalva, és most már a harmadik ismeretlen kezd valami újba, amiről képes azt állítani, hogy fontos, és nekünk az a jó, ha azonnal értesülünk róla?) A tudatosságra, vagy a tükör luxusára utalnék, és a tudomány gömbjére, amiben a matematikának van fontos helye és szerepe. A matematikára vonatkozó ismertetés nélkül ezt elfogadhatónak vélem, és a mesterséges intelligencia létrejötte kapcsán, amely a modellkészítésben játszhat kiemelkedő szerepet, jutott eszembe a kérdés, amit elég sok helyre elhelyezhetőnek tartok, és ami így hangzik, hogy rövid lehessek: része-e a Teremtő a Mindenségnek, vagy sem? Ami kérdésnek a másik megfogalmazása akár ez lehetne: a Teremtés elválasztható-e a Teremtőtől, vagy ez a mozzanat a Teremtő létét is jelenti egyben, és a Mindenség örökléttel bír, ahogy a Teremtő is öröklétű? Aztán már - idézőjelben mondom – „csak” azt szeretném kérdezni, hogy a Mindenség – azaz a Teremtő – magától értetődően, mondjuk az említett spontaneitás vagy a káosz törvénye szerint talál magának alakokat, amelyben létezik, és elkerülhetetlenül jut el önmaga ismeretéig, általunk, akik a Mindenségnek része vagyunk, vagy mi ettől a teremtői tudattól függetlenül lehetünk képesek a megismerésre? Akár a Teremtés megismerésére is. Ami, ugye, nem azonos annak megismétlésével vagy másolásával. Még annyit, mondta ifjú barátunk, hogy nem leszek csalódott, ha a folytatásban nem ezekről a kérdésekről fogunk beszélgetni.
138.
VálaszTörlésMennyire volt helyes döntés, hogy előadónk azt javasolta ekkor, alaposan meglepve minket, a hallgatóságát, hogy holnap folytassuk a beszélgetésünket a megszokott kezdési időben, nehéz megmondani. Sokat elárult a felcsigázottságunkról, hogy egyetlen ellenvetés sem hangzott el, és szinte azonnal a terem elhagyására kezdődött mozgás a részvevők között. De milyen intenzív beszélgetéssel párosulva! Alig volt ember, aki magával elfoglalva állt volna fel a székéről, gondolataiba merülten. Egymás felé fordulásokat, kérdezéseket, megjegyzéseket követhetett, aki kicsit is közelebb lépett a párokhoz vagy a csoportokhoz, akik a sorok végénél gyülekeztek, és várták a lehetőségét a terem elhagyásának. Ahogy az is beszédes bizonyítéka volt az érdeklődés fokozott voltának, hogy páran az előadó felé próbáltak jutni, hogy neki tegyenek fel kérdést, vagy vele közöljék a bennük felmerült gondolatot, esetleg pusztán azért, mert így tudhattak segíteni magukon, levezetve izgalmukat, feszültségüket. Milyen jó lett volna egy tájékozódás a fejekben lejátszódó gondolatokról! Valamilyen kevés információ arról, ami közös a hallgatóságban, és arról, amiben nagyon sokfélének mutatkoznak azok, akik képesek voltak tartósan összpontosítani figyelmüket a felvetődő kérdésekre. Mihez kezdhettünk ebben a helyzetben a közeg formáival vagy alakjaival, mi, akik közösség is voltunk egy ideje, egy meghatározható rendezettség, ahogy azt előadónktól hallottuk említeni, és ugyanakkor rendelkezhetünk saját véleménnyel, amely másokéval sok hasonlóságot mutathat, de amelynek – vagy amelyeknek – nyilvánvalóan vannak egészen egyedi vonásai? Nem is szólva arról, hogy előadónk egy személyben jelenítheti meg a közösséghez tartozó, egyúttal abban megkülönböztetett helyet elfoglaló egyén alakját, akivel együtt létezve számos kérdés merülhet fel, mint amely az említett közeg létet érintheti vagy megjelenítheti. Ahogy egészen nyilvánvalónak tarthatjuk az előadói döntés különleges voltát a közösség szempontjából, mint amely ennek a rendezettségnek immár a meghatározó eseményévé lett. És ezt miért is ne értékelhetnénk azonnal, miután egészen nyilvánvalóan követhettük a kijelentésig – a tényleges döntésig – vezető előzményeket, amelyek alapján, mintegy valódi adatok sorozatát rögzítve, rendelkezésünkre állhat egy teljesen spontán módon végbement jelensége annak a rendezettségnek, amelynek azonosítási adata nem más, mint egy előadó beszédét hallgató társaság rendszeres és folyamatos közös időtöltése. Egy befolyásolástól mentesen alakuló rendezettségi kísérlet részvevői és egyúttal megfigyelői és értékelői lehetünk, amennyiben azt fogjuk a továbbiakban feladatunknak tekinteni, hogy az eddigi közös működésünket megvizsgáljuk, bizonyos szempontok szerint értékeljük, és róla megállapításokhoz jussunk. Azt nem állítanám, hogy a terem elhagyására készülő emberek fejében pontosan ilyen gondolatok forogtak, amikor hol halkabb, hol hangosabb beszélgetést kezdtek egymással, lassan araszolva a széksorok mentén és azok között kialakított folyosón, és meg-megálltak időnként, gesztikulálva, magyarázgatva egymásnak, látható igyekezettel, hogy a bennük felhalmozódott kérdéseket valahogy elviselhetőbbé tehessék. Bár, az sem kizárt, hogy voltak olyanok, akik azonnal voltak képesek helyzetük értékelésére, és az előadások során érintett egyén-közösség vagy közösség-egyén közeg alakok története megelevenedését vetették fel magukban most, hogy egy egészen új helyzet erre alkalmat kínált számukra. A témák aligha múlhattak el gondolataikból olyan gyorsan, vagy válhattak tőlük függetlenné egy csapásra, amikor egy ilyen kiszámíthatatlan fejleménnyel kellett szembenézniük, hogy rögtön a hallottak szerint kezdjenek el gondolkodni magukról is, mint egy közegbeli rendezettségről, amelynek immár saját története van, és ez által önreflexiója is lehet, amit érdemes azonnal működtetnie azoknak, akik részesei lehettek és lehetnek ennek a történetnek. Talán nem túlzás a jelentőségére utalni a következő előadásnak, amely annyi kérdést válaszolhat meg, és amely egy elkezdődött történet folytatása egyben.
139.
VálaszTörlésAz történt velünk, ami a naptárunkkal történni szokott, csak éppen fordított módon, annak pont az ellenkezőjeként. Ezek voltak előadónk szavai a következő előadás megkezdésénél. Zsúfolásig megtelt a terem. Talán még pótszékeken is ültek a hátsó részeken, és az üdvözlés után, mert szokás szerint használta a köszöntést beszélő és együttlétünket szervező emberünk, a napszaknak megfelelően, amire rendezetlenül, de rövid idő alatt jött is a hallgatóság duruzsoló válasza, egyenként, szervezetlenül, kinek-kinek a figyelme és a kedve szerint. Kezdetben pár bátor hangján, majd szinte azonnal a termet zengetve, meglehetős erővel. Az elcsendesedés után pedig így folytatta: Szökőévben február 29-e egy közbeiktatott nap, amely új számot kap, hogy tudhassuk a többitől megkülönböztetendő voltát. Ez a jelölés négy évenként ismétlődik, és már annyira gyakorlottak vagyunk a használatában, hogy szinte nem is figyelünk rá, mégis pontosan tudjuk, hogy mikor kell egy ilyen napot beiktatnunk a napjaink sorába. Hát velünk ennek az ellenkezője történt. Egy napot kivettünk a megszokott együttléteink napjai közül, és ma folytatjuk a témánk fejtegetését, vagy inkább már a megbeszélését. Ezzel annak a napnak a hete is megváltozott, mert egy hétköznapból alakítottunk magunknak ünnepet, vagy csak munkaszünetet. Kétségünk nem lehet afelől, hogy ez a változás immár a miénk. Az önöké és az enyém, ha szabad ilyet kijelentenem, felhatalmazásuk nélkül, túllépve minden demokratikus szabályon, amely egy kijelentés megfogalmazására vonatkozhat, és feltételét szabhatja a közösségre tett állítás elhangzásának. Fel kell tételeznem, hogy együttlétünk a továbbiakban is megtarthatja azon jellemzőit, amelyeknek az eddigiekben megfelelni látszhatott. Sőt, talán nem pusztán külsőség volt mindaz, amelyet hallgatólagosan követtünk, amikor ittlétünk szabályai működését tudomásul vettük, ráadásul erre utaló bármilyen külön kitétel elhangzása vagy igénylése nélkül. Hagyományunk van, hölgyeim és uraim, és ezt a hozott tudást úgy birtokoljuk és alkalmazzuk, vagy mondhatnám múlt időben is: úgy birtokoltuk és használtuk, hogy róla külön említést tettünk volna egyszer is, mintegy erősítve magunkban a meglétét, valamint használatának közös elfogadottságát, és annak tudását, hogy „mi ezzel rendelkezünk, mert mi ilyenek vagyunk”. Meglehet, hogy legalább ilyen érdeklődést válthatna ki annak ismerete is, amely a közbeiktatás létrejöttét teszi érthetővé, kérdésekkel és a rájuk adható válaszokkal, majd újabb szempontok felvetésével, amelyeket egyikünk-másikunk érdemesnek tart a közös értékelésre. Aztán, talán az előbbiek folytatásaként is, a folyamat vizsgálatára is gondolhatunk, amely azt próbálja kikutatni számunkra, hogy a közbeiktatásunk mennyire lehetett elkerülhetetlen, már-már eleve elrendelt, predestinált, ahogy az ilyen meghatározottságról korábban benyomást szerezhettünk. És akkor, hogy félelmünket ne kelljen titkolnunk, amely nem is biztos, hogy létezik, ha vele szembenézünk: milyen szerepük volt önöknek abban, hogy a szünetre való felvetést megfogalmazhattam, és önök ezt ellenvetés nélkül elfogadták? Amiből azonnal adódik a következő változata ennek a kérdésnek, hogy ti. mennyire számít a szünet indítványozása a magam egyéni kezdeményezésének, és mennyire lehet ezt inkább annak betudni és értékelni, hogy mintegy a „levegőben volt” a lehetősége és az igénye a pihenés ilyen formájának, amit csak eltalálnom sikerült, amikor a kezdeményezését megfogalmaztam? A sok lehetséges folytatás közül szabad legyen egy nagy ugrást téve fogalmaznom, és bátorkodnom előjönni annak lehetőségével, hogy együttesünk, megbeszéléseink sorozata sem többet, sem kevesebbet nem kíván elérni és számunkra jelenteni, mint a már többször említett tudatosságunk fokozását, amelyet a magunk tanulásának vagy a magunk tanításának is hajlandóak és bátrak vagyunk tekinteni. Amit szintén érintettünk korábban, az a spontaneitásunk. Ezt kívánjuk megközelíteni, éspedig annak lehető legteljesebb tagadásával: tervszerűen és számításokra támaszkodva. Mondhatni módszeresen, ám a képzelet szabadságával.
140.
VálaszTörlésAz önzésem nélkül „egy lépést sem tudok tenni”. Ahogy önök is akkor járnak el helyesen, ha az egyéni érdekükre vannak tekintettel a választásaiknál, és amikor közösségként kell állást foglalniuk és megnyilvánulniuk, akkor is ez az a szabály, amelyet elsőként jó, ha alkalmaznak. A témánkat magunk elé idézve pedig mi más is juthatna eszünkbe, mint az egyéni, a partikuláris és az egészre vonatkozó érdekek szükséges ismerete és képviselete, amely nem más, ha jól belegondolunk, mint a közeg pontos értése, és jelentésének valamint jelentőségének mindenkori aktuális ismerete. Azt is mondhatnám, hogy a közeg érdekének képviselete. Amint hallhatják, az egyéni érdektől jutottunk a közeg érdekéhez, és ezt az utat az ellenkező irányba is megtehetjük. Sőt! Meg is kell tennünk, éspedig minden lehetséges alkalommal, amikor az egyik vagy a másik irányt éppen kitüntettük azzal, hogy felé mozogtunk, benne gondolkodtunk, és megismerésében jutottunk további ismeretekhez. Nos, ezek után már jöhet az önzésem. Amely azt az érdekemet teszi kötelezően képviselendővé előttem, amely szerint csak a többi emberrel együtt való létezésem felel meg a lehető leginkább a számomra kedvezőnek tartható létezési formák közül. Azaz a többi ember érdekét képviselve érhetem el a saját érdekem legteljesebb érvényesülését. Mintha áldozatot kellene hoznom, kis túlzással élve, a jobb megértés kedvéért, jóllehet az áldozatot előttem már volt, aki elvégezze. Csak a példáját hagyta ránk és rám, amely példának legfeljebb apró morzsáit kell, hogy megvalósítsuk, miután jótéteményével azzá tett minket, akik vagyunk és lehetünk: közösségben élő egyénekké, akik együtt lehetnek csak azok, akik, és akiknek csak egyénekként van módjuk a közös céljaikat – felismert érdeküket – érvényesíteni. Ahogy ez itt és most velünk is megtörtént. Amikor előadónk ezt a mondatát kijelentette, a termen visszafogott moraj futott végig. A megértés és a rácsodálkozás moraja, és a kételkedés moraja is egyben, amely annak is szólhatott, hogy ismét olyan témát érintettünk, amelyről valamennyiünknek lehetett több-kevesebb ismerete, ha a viszonyulásaink nem is mindenben kellett, hogy hasonlítsanak egymásra. Nagyon jólesik hallani megjegyzésem követésének és átgondolásának hangját az önök részéről, amit biztosan önök is hallanak, és amit – nyilván – érteni is kezdenek, vagy a megértése érdekében kezdenek egymással egyeztetve értékelni – volt a folytatása a félbeszakadt előadói beszédnek. Együttműködésünk helye és értéke megérett arra, hogy azt mi elsőként tudatosítsuk, miután magunkban kellően biztosan azonosítottuk, mint sajátunkat. Mit szólnak a képzelethez, mint eddigi munkánk kiemelhető jellemzőjéhez, amelyet neveként, azonosító jellegeként javasolok elfogadni magunknak? Ezen belül, a képzeleten belül pedig a teremtő voltára szeretnék kiemelten utalni, mint legközelebbi lényegére, amely jelzőjeként lenne szerepeltethető, amikor szükség mutatkozik arra, hogy magunk elé idézzük, és pontosan tudjuk, hogy mire is gondolunk, amikor nevét kimondjuk. Ezen kívül még egy kitételt javasolok kibővítésül használni a meghatározáshoz, a még pontosabb értés érdekében, és ez a közegért való használat, amelyet az eddig folytatott beszélgetéseink meghatározójának tekinthetünk. „Teremtő képzelet közegünkért”, ezt a meghatározást szeretném magunknak ajánlani és elfogadni, mint eddigi és ezt követő megbeszéléseink meghatározását, és mindenekelőtt, mint annak tartalmát. Amelyben a magam önzését annyiban kívánom magamnak érvényesíteni, amennyiben magamat is közegnek tekintem, és tudván tudom, hogy csak akkor lehet részem a legjobb érdekem legteljesebb érvényesülésében, ha a közeg érdeke, együtt más egyénei és rendezettségei érdekével – amelyek versenyeznek, és egymást erősítve érvényesülnek – teljesül. Ha eddigi mércéink szerint látjuk „közeget teremtő képzeletünket”, akkor megnyugvással vehetjük tudomásul, hogy így gondolkodtunk eddig is életünk funkcióiról, amelyek egymásra épülve hozzák létre létünket, miután a természeti környezet, mint természetes közeg, valamint anyánk szeretete közeggé teremt minket.
141.
VálaszTörlésA létünk módja az, amely meghatározni látszik történetünket. Az előzőt, a mostanit és a jövőbelit. Közeg voltunk ugyanis alig jár együtt valódi közeg tartozékokkal, kizárólagosan a közegre vonatkoztatható jellemzőkkel. Amit eddig felhoztunk, mint ezt hordozni képes külön jellemzőt, annak mibenlétéről vajmi keveset sikerült kiderítenünk. „Közeget teremtő képzeletünk” jó elnevezésnek tűnik, amelynek értése sem okoz zavart vagy pontatlanságot, csak a megadásának a lehetősége tűnik kevéssé egyértelműnek, már ami a leírásában, a fogalmi meghatározásában, és különösen a tárgyi jellemzőkkel való megadásában adódni és elérhetőnek látszik. Gondolati művelet eredményeként jutunk ehhez a jellemző adottsághoz, amit értünk, gyakorlunk – azaz alkalmazunk -, és amelynek a folyományaira is gondolni tudunk, amikor ilyenek kerülnek elénk. Az általánosság akadályozni látszik használatát, amikor a belőle eredeztethető gondolati eredményeinket akarjuk kimunkálni. Az „agyak összekapcsolása” már sokkal több sikerrel kecsegtet, ha úgy tekintünk rá, mint jól megadható műveleti egységre, amelyet elvégezve közegként való létezésünk fog megnyilvánulni, éspedig a bekövetkező alkalmazás eljárásai révén, azokat megfigyelve, megértve és kellően követhetően dokumentálva. Ennek a megfigyelésnek, egyúttal a megértésnek és a dokumentálásnak az eszközeit és az eljárásait is bemutathatjuk. Aminek az a feltétele, hogy a jelenséget jól értsük, az „agyak összekapcsolását”. Ennek a közegszerű létezésnek az lehet a haszna, hogy a közeg létét adó eseményekre tekinthetünk rá, olyanokként, mint amelyek önállóan elkülöníthetőek, megkülönböztetve más közegbeli jelenségektől, amelyek részei ugyan a közeg életének, csak a közegszerűségük szintje más, amelyről azt is állíthatjuk, hogy közegszerű voltuk hiányos. Az ilyen közegszerű szemléletnek kénytelenek vagyunk az értékét kiemelni, miután csak így juthatunk közelebb ahhoz, hogy magunkat közegnek láthassuk. Az említett létezési mód, amivel rendelkezünk, annyira sokrétű, hogy nem tűnik magától értetődőnek az említett közegszerű lét követése, és ezért annak tudatosítása sem. Márpedig a közös érdek felismeréséhez az ilyen szemléletre, ahogy ezt a szemléletet létrehozó létezésre van leginkább szükség. Meg a tudatosítására, természetesen. Kiindulásként az előzőekben említett önzést érdemes megszemlélnünk. Ez minden közegalkotó sajátja ugyanis, amely nélkül önálló léte megvalósíthatatlan lenne. Ezt az önzést közegszerűnek akkor tarthatjuk, ha önfenntartása a közeg fenntartásával azonosnak tekinthető. Ez bekövetkezik akkor, ha azt a nyilvánvalóan saját és ugyanakkor közeg érdeket törekszik megvalósítani, amelyben reprodukciója és gyönyöre elérése szenvedélye szabadságával és spontaneitásával hoz döntést társa megválasztásáról, ahogy egzisztenciális léte érdekében energiáját a tudatosítás mentén, adottságai kiaknázásával, folyamatosan használja. Ezek szerint egyéni, páros, családi és rendezettségi létet valósít meg, amelyek közegszerű egyéni, páros, családi és rendezettségi létnek is bizonyulnak. Ez a közegszerűség az említett létezési módokban fellelhető kell legyen. Ennek feltételei változóak, az egyes módok sajátosságainak megfelelően. Közös bennük a tudatosság, a közegvolt tudatosításának lehetősége. Amikor a tudatosság megvalósul, vagy a tudatosítás lehetősége kerül kihasználásra, éspedig egyszerre, egy időben és tömegesen, esetleg általános érvényűen, akkor az „agyak összekapcsolása” egy lehetséges megvalósulásával van dolgunk. Amennyire könnyen elérhetőnek látszik az ilyen tudatosodás, annyira nehéz is ezt maradéktalanul teljesíteni. Az önkéntesség és a spontaneitás megőrzésével és maradéktalan fenntartásával ez a bizonytalanság azonnal érthetővé és indokoltnak tekinthetővé lesz. Számunkra jelentéssel a lehetőség bír, függetlenül a kivitelezés, a megvalósítás könnyű vagy kevéssé könnyű voltától. Hiszen a közegszerűségről kívántunk benyomást szerezni, és ennek során az „agyak összekapcsolása” előfordulását akartuk megmutatni. Nos, a tudatosítás és annak lehetősége az önzés közegszerű alakjainál ilyen példa lehet.
142.
VálaszTörlésAz ellenkező irányból közelítve sem találunk mást magunkban, mint közegszerűséget. Legfeljebb a méretekben vagy mértékekben mutatkozhatnak eltérések, különbözőségek, megvizsgálva egy jelenséget. Jó, jó, mondhatnánk, de „látni szeretnénk” azt, amiről beszélünk, és pedig úgy, ahogy a valóságban magát megmutatja. „Tessék szíves lenni egy ilyen apróságot megragadni, pontosan meghatározni, és a sajátosságait rendesen, módszeresen elénk tárni, mintha mi mit sem tudnánk arról, amit látnunk és meglátnunk lenne jó abban a bizonyos dologban.” Az előbb az önzést közegszerűnek találtuk, éspedig úgy is, hogy a közösség hozza létre az érdekét, amelyet megvalósítani igyekezve kezd önzésbe, és úgy is, hogy az egyén törekszik a saját java elérésére, mondtuk, hogy természetesen. A másik vizsgálódási irány szerint a jelenségek általános vonásait – amelyek egy-egy esetben egyediek, csak adott fenoménre vonatkoztathatóak – kellene közegszerűeknek találnunk, függetlenül az előfordulása különbözőségeitől, és valamely adott körhöz – közeg alkotóhoz, formához - való tartozásától vagy kötöttségétől. Az önzés esetében ez a mindenütt jelenlévő vonás a saját érdek tudatossága, amely párosul a többi érdek ismeretével, és elfogadásának lehetőségével. Mintha az egymást kizáró megállapítások ellentmondása lenne az, amelyet a közeg sajátosságának kellene tekintenünk, ahogy azt különben már nem egy korábbi alkalommal meg is tettük. Amikor kettősségekre utaltunk, mint amiket a közeg elfogadni képes, hogy aztán feloldja az ellentmondásaikat, és konszenzushoz jusson, alaposan átdolgozva és megváltoztatva az eredetileg egymásnak feszülő kijelentéseket és álláspontokat.
Az igazi közegszerűséget viszont nem a konszenzus kialakítása fogja jelenteni, és nem is a hozzá vezető eljárás, a jól kidolgozható és begyakorolható módszer. A közegszerűség abban lelhető fel, hogy mi rendelkezünk belátással ennek a sajátosan ellentmondó helyzetnek a lehetőségéről, még mielőtt az előttünk nyilvánvalóan megjelenne. Arra számítunk közegként, hogy vannak és lesznek vitáink, amelyeket meg fogunk egymás előtt jeleníteni, ahogy olyanok is lesznek az álláspontjaink között, amelyek nyilvánossá tétele – a közös tudat részévé avatása – nem feltétlenül fog állni a szándékunkban. Azaz tisztában vagyunk azzal, hogy miközben tökéletesen azonosak vagyunk közeget alkotóként, a különbözőségeink legalább annyira meghatároznak minket, mint az említett azonosságok. És az érdekek, az önzést kiváltó okok ezt nagyon jól meg is mutatják nekünk. Amely bemutatás nem új számunkra, hiszen tudatosságunk tükrében erről már számtalan képet őrzünk magunkban. És akkor kijelenthetjük, hogy energiánkra pillantottunk, amely szándékaink mögött munkál, és képessé tesz minket érdekek megfogalmazására és a rájuk épülő célok követésére, ahogy a belátásra is, amely rendelkezésünkre áll, folyamatosan, és egyre kifejezettebben, egyre tudatosabban. Ez az energia, amelyhez jutnunk adatott, mi más is lenne, mint közegünk elválaszthatatlan jellemző sajátossága. „Közeget teremtő képzeletünk” mozgatója egyformán rendelkezésünkre áll, és amikor „agyainkat összekapcsolva” látjuk, vagy tudjuk, vagy gondoljuk, akkor ez az energiánk is közössé lesz: olyan eredményre számítunk egyesítésével, amelyre elég sok példát tudunk felsorolni munkamegosztásunk – együttműködésünk – hosszú történetéből. Csak a közös egyesítés, a totálisan közös egyesítés az, amelyre egyelőre nem találhatunk igazán megfelelő példát történeteink között. Azaz hiába gondoljuk magunkat közegnek egy ideje, ami ezt az azonosságot tartalommal elláthatná, és ami közegünk energiája közös használatával lenne összefüggésbe hozható és annak eredményeként felmutatható, nos, azt hiányolni vagyunk kénytelenek. A mai napig biztosan. Még akkor is, amikor nemzetközi – rendezettségeink közötti – együttműködéseink létéről és eredményeiről, ahogy régen említett tudásunk gömbjéről is, nem keveset áll módunkban felsorakoztatnunk. „Világtudatunk” vagy „közeg tudatunk” még nincs, pedig tudományunk és művészetünk kimondatlanul is ilyen alappal „gondolkodik” önmagáról.
143.
VálaszTörlésLehet, hogy a közös érdeket és a közegtudatot valamilyen olyan ügy „csempészhetné be” közénk, amelyről azonnal tudhatnánk, hogy érdekünket jeleníti meg, függetlenül egyén voltunktól és bármilyen rendezettségi elköteleződésünktől? A győzelem – az élet fenntartása és intenzív átélése – ilyennek látszik, ahogy a gyönyör győzelme is ehhez hasonlít, és egyén létünk önállósága kellékeit is egyformán érdekünkbe illeszthetőnek, azzal egyezőnek tartjuk. Döntéshozatalunk és választásunk szabadsága, ahogy véleményünk szabadsága is teljes kell, hogy legyen ahhoz, hogy magunkat szabadnak tarthassuk. Az egzisztenciális lehetőségeinkben mutatkozó igencsak méretes eltérések sok fejtörést okoztak már nekünk a megelőző időben, és ezt a különbözőséget máig nem tekinthetjük igazán megoldottnak és ez által lezárhatónak. A nélkülözés a döntést, a választást elferdítheti ahhoz képest, mint amilyen döntést és választást hoznánk ínség vagy más hátrány elszenvedése nélkül. Nem is csoda, hogy annyi évezrede gondolkodunk az igazságosságon, és a döntések tudományát is próbáljuk fejleszteni, hogy elégedettségünket a lehető legszélesebb körre kiterjeszthessük. Befolyástól mentesen szeretünk magunkról és dolgainkról gondolkodni, már amennyire ezt az aktuális lehetőségeink szerint megtehetjük. Vagy mindig „aktuális lehetőségeink” között vagyunk, amikor magunkra és sorsunk alakítására, mint saját feladatunkra gondolunk? Létezne olyan módszer, amely a hiányosságokat, a kedvezőtlen adottságokat, a hátrányokat és a kívülről érkező hatásokat egyformán zárja ki, mint befolyással bíró körülményeket, hogy képességünket birtokolhassuk, és a számunkra legkedvezőbb választásokra úgy gondoljunk, mint törekvéseink bekövetkező eredményére, amelynek egyetlen feltétele a magunk elképzelésének megléte és milyensége? Nincs semmi és senki, ami és aki szükséges lenne ahhoz, hogy megvalósuljon az általunk elképzelt esemény, amely minket vágyunk szerint juttat győzelemhez, annak tetszőlegesen választott alakját és sokaságát nyújtva? Bekövetkezhet ilyen vágyteljesítés bármikor is, és ráadásul akármelyikünk számára, ha kívánni tudunk, és erősen összpontosítunk a választásunkra, amely lehet személy vagy lehetnek személyek, és lehet dolog, amelyet birtokolhatunk, és képesség is lehet, amelyhez magunkat juttathatjuk? Szerintem ez így elérhetetlen és megvalósíthatatlan, ha fenntartjuk a korlátlanságot és a tetszőleges választást, figyelmen kívül hagyva meglévő adottságainkat. A képzelet segítségét igénybe vehetjük, csak akkor tudnunk jó, hogy a valóságtól messzire jutunk, és délibáb lesz az, amit megragadnunk sikerülhet, üres képzelgés. Illetve a nagyon is valós képzelet nagyon is valós játéka, egy képzett környezetben, a valóságot utánzó képi valótlanságban. Amelynek a léte szilárd, csak éppen a szórakoztatáson túl nem bír semmilyen jelentéssel és jelentőséggel. Kivéve a hitünket, és nem a vallásosság jövőt célzó gondolati szabadságára és ígéretére gondolok. A saját igényünkben leledző hitünket tartom olyannak, amely már most a rendelkezésünkre áll, és egyéni vonásainktól függetlenül, közös jellemzőkkel ellátottan. A szabad választásunk, amelyből a szabad döntéseink létrejöhetnek, semmitől és senkitől sem befolyásoltan áll a rendelkezésünkre, amikor magunknak egy lehetséges jövőt, ezen belül is egy választható személyt elképzelünk. A jövőt és a személyt is „magunkra szabottnak” érdemes gondolnunk, ami megjegyzés a befolyástól mentességet erősen megkérdőjelezhetőnek mutatja. Mintha azzal kellene kezdenünk a közös döntések lehetőségének ügyét, hogy magunkat ismerjük meg, és ennek az ismeretnek a birtokában elkezdünk kívánságot képzelni magunknak, tudván tudva, hogy a túlzásaink a megvalósításban nem fognak segíteni, ahogy az sem lesz jó, ha lemondunk valamiről vagy valakiről, amit és akit a magunkénak tudhatnánk, a megfelelő igyekezet és hozzáállás vállalásával. Már csak azt lenne jó belátnunk, hogy ez a tudatosság nem egy előzetesen elvégezhető penzum, aminek eredményét birtokolva a helyes, az érdekünknek legjobban megfelelő választásainkhoz és döntéseinkhez juthatunk.
144.
VálaszTörlésA kettősség jegyében most a spontaneitásra, az abban rejlő kiszámíthatatlanságra ugorhatunk. Az ellentmondások is ezt sugallják, amiket lépten-nyomon látni véltünk, miután együttélésünket velük, egészen „barátságos viszonyunkkal” bezárólag elfogadtuk meglévőnek. Egy feltételezés ötlik szemünkbe, a maga buktatóival, amikre éppen az előbb utaltunk. Hogy tehetünk szert olyan képességre, amely nem a sajátunk? A válaszunk azonnal tudható: sehogy. Ugyanakkor a tervezésünk módszereként a képzeletről nem mondtunk le, és ez a tervező képzelet kívánságokat állít elénk, amelyekről azonnal tudhatjuk, vagy csak gondolhatjuk, hogy nem feltétlenül teljesíthetőek. Mint a képességeink, amelyeknek nem vagyunk per pillanat a birtokában. Akkor hogyan képzelhetünk magunknak olyan dolgokat, amelyeket elérni szeretnénk, vagy amelyeknek birtokába jutni áll a szándékunkban? Ez milyen alappal tűnhet úgy fel előttünk, mint megvalósulásra alkalmasnak mutatkozó előkép, és nem egyszerűen elvetendő hibás konstrukció, amelynek lehetetlen a valós léte? Most biztosan, és a belátható jövőben is, pusztán a megjelenéséhez használt eljárásunk nyilvánvaló megalapozatlanságára tekintettel. Vagy el kell vetnünk az ilyen jellegű, úgynevezett spontaneitásunkat, amelyről azonnal láthatónak kell tartanunk beválása lehetetlenségét? Ha példákat hozhatnánk fel, amelyek rávilágítanának az ilyen elképzelések létrejöttére, majd a feltételezésekből folyó következmények tényleges alakulására, és kimutatnák a folyamatban a kívánságtól az eredményig vezető út állomásait, akkor alkothatnánk véleményt magunknak a spontán kívánságaink várható sorsát illetően. Persze, a spontaneitás elég szabad lehetőségek tere ahhoz, hogy róla akár azt is feltételezni merhessük, hogy a kezdeti hibás kimeneteit egyre inkább beválást hozó jelenségek és materializált dolgok követhetik, ahogy erre már biztosan számos példát megemlíthetnénk. Nekünk a teendőinkről lenne jó információhoz jutnunk, ilyen kérdésekre válaszolva, mint pl.: „mi juttat a leggyorsabban olyan adatokhoz minket, amelyekből eldönthető, hogy a folyamatok alakulását mi fogja jellemezni?”, vagy: „milyen kérdések megválaszolására érdemes figyelnünk, amikor a ma még láthatatlan jelenségekről szeretnénk benyomást szerezni?” Aztán azt is kérdezhetnénk, hogy „kire lehet számítani abban, hogy megsejteni lesz képes a bekövetkező változást, és kik azok, akik aktívan tudhatják befolyásolni az ilyen változás vagy változások tényleges menetét?” Ezek után pedig kíváncsiak lehetünk arra is, hogy azok, akik számításba jöhetnek, mint jövőnk adatainak – jó közelítéssel számítható lehetséges tényeinek – előállítói vagy csak felfedezői, milyen módon közelítenek a valósághoz vagy annak egy szeletéhez, mint a már említett spontán kívánságaink és majdani megismerésünk tudatosságát biztosító modelljeink alkotói és forrásai? A képességeikre lennénk kíváncsiak, amint ez kiderülhetett ebből a fejtegetésből, éspedig a közeg érdekét szemünk előtt tartva. Hiszen a felsorolható példák pontosan ilyen kiindulásról szólnak, ahogy azt is megmutathatják, hogy a tudás gyarapodása vagy a művészet alkotásai sokasodása révén a spontaneitás – igaz, hogy nem előre számított módon, ahogy mi most vele bánni szándékozunk, de végül is kellő sikerességgel – hogyan juttatott hozzá minket kultúránk vagy civilizációnk ajándékaihoz, minden kiegyensúlyozatlanságával és ellentmondásosságával együtt. És az így láthatóvá váló módszert mi megismerni, kellően kielemezni és értékelni, majd továbbfejlesztve ismételni szeretnénk, ahogy azokat az egyéneket és rendezettségeket is szaporítanánk, akik az alkalmazására és fejlesztésére alkalmasnak mutatkoznak, majd pedig ilyennek bizonyulnak is. Lehet, hogy a létezés könyvében mi közegként is olvashatunk, ahogy eddig is olvastunk, csak azt a kíváncsiságunkat nem gyakoroltuk eddig, amely ennek az olvasásnak az eredményességét szerette volna nekünk megmutatni, a maga jellegzetességeivel és művelőinek megfelelő módszerbeli fogásaival? Ez a kutató figyelem közeg létünk újabb elemének tartható, és jelentőségét is észrevételezhetjük.
145.
VálaszTörlésTudjuk, hogy nincs „a létezés könyve”, ahogy azzal is tisztában vagyunk, hogy a létezés nagyon is valóságosan elsajátítható gyakorlat, és kiválóan elgondolható, és szabályszerűségeivel együtt pontosan megismerhető és felmondható elmélet – és kötelező törvény - számunkra. Ennek érdekében egy versenyt kell megnyernünk, és ezt még öntudatlanul, ösztöneinktől vagy génjeink programja által vezérelten vívjuk meg, amelynek - első győzelmünket köszönve - máris a közepébe csöppenünk. A soha véget nem érő tanulás eredőjeként előálló tudás és az azonnal kötelezővé lett és megkérdőjelezhetetlen gyakorlás lehetőségének birtokában, és nem többel rendelkezve. És akkor ennek a kettősségnek az ellentmondásos voltára térünk ki, még akkor is, ha előzetesen számos alkalom adódott, hogy az idő elsajátítása kérdésében megállapítsuk, hogy az csak közegként lehet elérhető célunk, ahogy a tudás gömbje is egy ilyen közeghez tartozó teljesítményként megjeleníthető, bármely időben is szóljunk róla, értékelve méretét és a valósággal való összevetésben megnyilvánuló teljességét. Amely teljesség az idő birtokba vételének kritériumaként került szóba korábbi említéseinél. Ha most az ellentmondásra nézünk, amely feltűnt az előző megjegyzésünknél – amikor a tanulás végtelen folyamatát és a gyakorlás azonnali biztonságát vetettük egybe -, akkor akár a törvényeink elvárását is emlékezetünkbe idézhetjük, mint erre a helyzetre nagyon sokban hasonlító, közeghez köthető követelményt. Mintha lemásoltuk volna közegként való létünk egyik jellemző sajátosságát, amikor a természetes közegként funkcionálásunk szerint alkottuk meg mesterséges közeg voltunk működésének egészen magasrendűnek tartható, a tudatosságot is működtetni képes követelményét. Ami adottságként kezdetben is a sajátunknak volt számítható, azt mi mintegy végső elvárásként emeltük magunk fölé, hogy neki megfelelve eleget tegyünk biztonságra vonatkozó igényünknek, és annak különösen, amiben minőségi lehetőségeink eléréséhez magunkat juttatni gondoltuk, valamilyen tökéletességet elérendő. A törvénynek való megfelelés, a szépség, a tisztaság, az igazságosság voltak ideáljaink, amely törekvésünkről szép számú társunk nyilatkozatával és produktumával rendelkezünk, példákként és bizonyítékokként. Életünknek jó ideje része ugyanis az, amelyről az előzőekben szóltunk, mint ellentmondásos kettősségéről közegünk létének. Ahogy az a bizonyos könyv is megíródott már általunk, amelyről azt kellett kijelentenünk, hogy nem létezik. Ezt a különös ellentmondást meg kell jelenítenünk: az „élet könyve” a tudás, amely szerint élünk, hogy élhessünk, míg a mi megírt könyvünk a törvény, amely szabályozza életünket, amelyet egymással szoros együttműködésben valósítunk meg. Az „élet könyvét” nem ismerjük, és az idő elsajátításával egy időben birtokolhatónak tartjuk, a véget nem érő tanulásunk eredményeként. A törvény könyve úgy van megírva, hogy soha sem készül el teljesen, miután az élet írja és íratja velünk, csak éppen az a követelménye adott és meghatározó a számunkra, és már azonnal és kikerülhetetlenül, hogy ismerjük és tudjuk és teljesítsük az elvárását, amikor döntést hozunk magunkról és közegünkről. Ahogy az élet gyakorlatát is azonnal birtokolnunk kell, amikortól a földi levegőt először magunkba szívhattuk. És mi a válaszunk erre a különleges ellentmondásra akkor, amikor a gyakorlat első feladatával szembesülünk, teljesen tudatlanul és képességeink többségét a kapott és lehetővé vált, következő élet idejére hagyva, mint elsajátítandó ismeretet? Az önbizalom és a vállalás sem meg nem kérdőjelezett, sem meg nem indokolt bátorsága. Amely válaszról a legcsekélyebb tudás birtokában sem lehetünk, természetesen. Amely helyzet azért megéri, hogy értékét és puszta létét is magunk elé idézzük, most, amikor már készek vagyunk – és egyúttal kényszerítve vagyunk - létünk tényeinek megismerésére, és arra is, hogy értéküket és jelentőségüket kellően érteni és megérteni tudhassuk. Hogy gyerekeinket szeretjük, azt eddig is tudtuk. Hogy tőlük is tanulhatunk, talán azt sem kell különösebben bizonygatnunk magunknak.
146.
VálaszTörlésUgye feltűnt önöknek az újabb kettősség, amely egyrészt a tudatosság csúcsát és a tapasztalatlanság hiányát, ráadásul teljes hiányát kapcsolja össze, és ebben a közös produktivitásban nem hagy kétségeket és ellentmondásokat, amelyeket pedig jócskán találhatnánk, ha az értékelésébe kezdenénk. Ez a megjegyzés erősítheti eddigi megállapításainkat, hiszen tárgyunktól nem tértünk el, amikor témáinkat vettük sorra, még akkor sem, ha közben az „élet könyve” volt az, amiről szólni bátorkodtunk. Azt, hogy ezek a kitérők mennyire tartoznak szorosan vett célunkhoz, azt eddig külön nem értékeltük. Megelégedtünk azzal, hogy kapcsolódó fogalmakkal találkoztunk az elemzések során, és ez megerősíteni lehetett képes minket abban, hogy ugyanott mozgunk, ahol korábban tettük ezt, amikor gondolatainkat futtattuk valamilyen felvetés mentén. Miután a tudatosításról jó ideje tudjuk, hogy az befejezhetetlen a közeg alkotója számára, és ezt úgy is fogalmazhatnánk, hogy a tudásgömb mérete megadhatatlan, ahogy arra is utalhatunk, hogy az idő elsajátítására csak a közeg lehet képes, azt követően nyugodtan kalandozhatunk a megállapításainkkal, azokat felállítva, majd kételyeinket velük szembe sorakoztatva, és a lehetséges válaszokat – az ellentmondások feloldását vagy elfogadását – megtalálva. Most egy korábbi felvetésünkre térnék vissza, engedelmükkel, amely szintén a közegszerűség témakörébe tartozik, szerintem. A megszakításra, mint közös eredményünkre utalnék, és ennek kapcsán vetném fel a mindenkori közeg egy-egy aktuális jelensége alakulásának meghatározottságát, mintegy törvényszerűnek tartható megjelenését és annak formáját és egyéb jellegzetességeit. Mondhatnám azt is, hogy beszéljünk magunkról, és ismerkedjünk meg a lehetőségeinkkel, egyúttal pedig a ránk váró eredményeinkkel, amelyeket együttműködésünk – csúnya szóval élve – „ki fog termelni” megfelelő időben, és – gyanúm szerint – máris elmondhatjuk, hogy az ilyen „kitermelésnek” már van is kézzel fogható eleme. Nem „ki fogjuk termelni” azt, amelyre mintegy kötelezettek vagyunk, abból az egyszerű tényből kifolyólag, hogy időnket együtt töltjük, és ennek során nem üres tétlenség az, amelyet végzünk kedvünkre és érdekünket érvényesítve, hanem már meg is tudjuk nevezni ezeket a „termékeit” együttműködésünknek, mint amelyek semmi másnak az eredményeként el nem könyvelhetőek, mint annak, hogy mi a beszélgetéseinkben módot adtunk magunknak a rájuk gondolásra, az elképzelésükre és a néven nevezésükre. Igen, tisztelt hölgyek és urak, helyünk és együttesünk kötelező velejárója, hogy a befolyásolatlan, azaz a szabad gondolkodás eljut azokhoz a jelenségekhez, amelyeket a hely mintegy eleve meghatároz, és a jelenlévők pedig magukban hordoznak, többnyire megnevezetlenül és tudatosítás nélkül, de szinte biztosan jutva el a jelenség felismeréséhez, értékeléséhez majd tudatosításához, és egyben nyilvánossá tételéhez is. Akár azt is feltételezhetőnek tarthatjuk ezek után, hogy a jelenség jellegétől függően a materializációja megjelenésére is számítanunk lehet, ahogy ezt a közeg története számtalan példában képes elénk tárni, és mint törvényszerű velejáróját közeg voltának, rá figyelmünket felhívni. Bólogató társaink gondolatát fontosnak vélve merem megkockáztatni a kijelentést, miszerint eddigi történetünk törvényszerűnek tartható, amennyiben a „hozott” érdeklődésünk és a meglévő adottságaink működtetésének ilyen alakja oda kellett, hogy vezessen, ahová eljutottunk, nevezetesen: problémáink megoldására hoztunk létre elképzeléseket, amelyek egészen konkrét alakúvá lettek, amikor a mesterséges intelligenciát felszólaló társunk volt bátor megnevezni. Segítőnként említettük, aki – vagy ami – képes velünk együtt modelleket alkotni és keresni, amikor ismereteink bővülését – tudás gömbünk tágulását – kell követnünk, hogy megőrizzük mindazt, amellyel rendelkezünk, és további lehetőségekhez jussunk, közös érdekünknek megfelelően, immár a rendezettségi, a bizonyos mértékben partikulárisnak tartható érdekek elfogadását, és a közös érdekkel való megfeleltethetőségüknek el- és megismerését követően.
147.
VálaszTörlésKözegünk belülről fakadó – immanens – tulajdonságára hívnám fel a figyelmünket. Ez sajátos törvényszerűségként lép fel, és meglehetősen sok ténnyel lehet meglétét és hatását kimutatni és igazolni. Olyan ez, mintha David Hilbert elhíresült kijelentése válna általánosan érvényessé, kilépve a matematikai vonatkozásból. Mert a „tudnunk kell, és tudni fogjuk” állítást a közeg bármilyen alakban képes működtetni, és ez által meglétét és hatásos voltát bizonyítani. Valahogy úgy közelíthetnénk meg a jelenséget, hogy: ha valamilyen igényt vagy kívánságot támasztunk, mint elérendő célt a közeg számára, akkor – ennek a törvényszerűségnek az ismeretében – bátran és azonnal meg is adhatjuk rá a választ, valahogy így: „ezt az igényünket – kívánságunkat - előbb-utóbb teljesítjük”. Ha valamire érdemes emlékeznünk a felvetés kapcsán, akkor az a történetiség, a minőség mérceként szerepeltetése és a győzelemre való törekvés általános volta. Amely a párválasztás függetlenségében ölt alakot kezdettől fogva, hogy ezzel az energiáink használatát biztosítsa akkor is, amikor az érdekeinket megkülönböztetjük, esetleg – mint a mai időkben még történik – a közös érdekre való tekintet nélkül. Persze, az ellentmondásokra és a kettősségekre is utalhatunk, mint jelenlévőkre, és mint az igény vagy kívánság elérése során működtetett módszerbeli elemekre, amelyek viszonyáról és jelentőségéről érdemes lenne többet is mondanunk. Hogy a mi, a jelenlévőktől származtatható gondolatainkat hogyan és milyen késztetések szerint nevezhetjük olyannak, mint amely közeghez tartozónak számító igényt vagy kívánságot megfogalmazni alkalmas konstrukció egyúttal, azt akár kicsit tüzetesebben is szemügyre vehetnénk. Ugye hallják és tudják, hogy most arról beszélünk, hogy milyen is az aktuális közegünk, amikor „egyes szám első személyben” tudatosítja a vágyát, és ennek kapcsán fogalmaz meg igényt, kívánságot, elérendő célt önmagának. Mert mi vagyunk a közeg. Ami enyhe túlzás, illetve meglehetősen méretes túlzás, de amely kijelentést bármelyikünk nyugodtan vallhat a sajátjának. Egyes szám első személyben. A franciák nagy királya szavait parafrazeálva, miszerint „az állam én vagyok”. Ha Parmenidésznek igaza van, akkor ez az elképzelés nem puszta fantazmagória, együtt a közeg kívánsága, vágya teljesítésére vonatkozó megvalósulás valóságával. Legfeljebb ezt a hihetetlen ugrást, amit voltunk bátrak eléggé elhallgatni és róla nem szólni, ezt lenne jó valahogy létezőként, beteljesedőként, mondhatnám, hogy törvényszerűen eljövendőként láttatni. Ahogy a közegre hivatkozva ezt mintegy előre jelezni már bátor voltam. Számít az valamit a bizonyításban, hogy az ókoriak is hasonlóan vélekedtek a problémákra vonatkozó kérdések megfogalmazásakor, illetve a rájuk adható válaszokban való bizalmukat kijelentve? Hilbert előtt néhány ezer évvel! Mert az nem bizonyító erejű, ha az említett saját gondolataink, mint kívánságok és válaszra váró kérdések felsorolhatóak, és közülük találhatunk olyanokat, amelyekre már ma is képesek lehetünk megoldást felmutatni, vagy sejtetni annak – a megoldásnak – a közeli bekövetkeztét? Hogy a közös érdek, a teljes közeg érdeke megfogalmazásra került, ez azt is jelenti, hogy az igényünket vettük birtokba, miután tudatosítottuk azt, mint számunkra nélkülözhetetlent. Ez a vágyunk, a kívánságunk, az érdekünk és a célunk. Amelyet akkor érünk el, amikor a következményeit is megismertük, majd amikor vállaltuk ezeknek a következményeknek a ránk eső feladat részét, egyénként és közösségként – rendezettségként – egyszerre. Márpedig a közös érdek el- és megismeréséhez semmi másra nincs szükségünk, mint amit közülünk oly sokan már a magukénak vallanak, sajátos formájában, az igaz, de gyakorlatot is alakítva e köré a vallás köré. Ez pedig – ahogy azt korábban már voltunk bátrak megemlíteni – a másik ember létezésének tudomásul vétele, a saját önzésünk megtartásával, de elfogadva az ő érdekének a mi érdekünktől való eltérése tényét, miközben a közös érdekünkről alkotott közös tudás az, amit egymás iránt elsősorban képviselendőnek és érvényesítendőnek tartunk. Kölcsönösen.
148.
VálaszTörlésMindezek után játékra invitálom önöket. Gondolati játékra természetesen, amely az említett személyesség által vált lehetségessé. Amikor a „közeg én vagyok” kijelentés felmerült, mint valamennyiünk lehetséges önmeghatározása, közegben elfoglalt helyünk és helyzetünk alapján, amelynek a tartalma igazán fontos és érdekes számunkra, akkor ennek a kijelentésnek a megfordítására is módunk nyílt gondolni, valahogy úgy, hogy megfogalmazzuk: „közeg vagyok; ember közeg”. Illetve ezt nem „mi” jelentjük ki, hanem a közeg tudatosíthatja magának. Egyes szám első személyben. Az már nem biztos, hogy rajtunk, közeget alkotókon kívül van más, akinek ez bármit is jelenthet, és aki erről tudhat, és ezen a „kijelentésen” elgondolkodhat. Környezetünkre azért kíváncsian tekintünk, miközben a közeg a kijelentésével helyét határozza meg benne, a környezetében, tudva azt, hogy viszonya hozzá meglehetősen szoros és összetett. Mi több, akár „őt” is beleértheti személyes volta kereteibe, ahogy tudni véli léte általa való meghatározottságát. Ha pedig további kitekintésekre is merészkedik, akkor aztán meg sem áll „a világ végéig”, amely „világgal” magát azonosnak szívesen mondaná, mélyen hallgatva arról, hogy az élet formáit illetően már rendelkezik bizonyos elképzelésekkel, annak a tőle eltérő alapú, ugyanakkor lehetséges módjait feltételezve és elképzelve. Ez a játék akkor komoly – és akkor válik igazán kedvünkre valóvá -, ha a közeg a saját törvényét elfogadva tekint más közeg vagy közegek létezésének lehetőségére, és egy ilyen pozitív elképzelés esetén ezt a törvényt alkalmazza is az elé kerülő új közeghez fűződő viszonyában. Hogy mire számíthat, amikor formáját vagy alakját esetleg nem látja megismételve a társ közeg felismerésekor, az meglehetősen izgalmas kérdésnek tetszik. Azt a formát és alakot, amelyben a közös érdek „lappangva” van jelen, de azt a közeg a sajátjaként még csak elgondolni lehet képes, és ezért környezete azon tulajdonságához hasonlítható, amelyben a tágulás – a méretbeli növekedés - az, amely megállíthatatlan és egyúttal meghatározó. Mondjuk, elég meghökkenést váltana ki egy ehhez fogható társ közeg megjelenése, a „semmiből” bukkanva fel, miután a környezet, amelyet áttekinthetünk, mint jelenségek előfordulására alkalmas helyet, egyelőre az általunk ismert egyetlen közegé, és úgy tűnik, hogy a vele való azonossága ennek a közegnek más közeg formák előfordulására a következtetést nem igazán erősíti. Csak beképzeltnek nem lenne jó lennünk ezekkel a feltételezéseinkkel, mert tévedésünk esetén érne minket az igazán nagy meglepetés! Ami értelmet adhat az ilyen kalandozásnak, az a közegek viszonyának milyensége, azok után, hogy létüket feltételezni merészeltük. A kompatibilitásuk, az „egymás számára való alkalmasságuk” olyan kérdésnek tűnik, amelyet rögtön eldönthetőnek csakúgy tarthatunk, mint igazán soha meg nem válaszolhatónak, be nem láthatónak. Ha egyáltalán van csatorna, amely a kölcsönös felismerést lehetővé teheti! A játékban nincs előttünk akadálya annak, hogy „egymás szemébe nézzenek” az általunk ismert és feltételezett közegek. A „mostani állás” szerint vagy ebben a táguló mindenségben kell keresnünk társaságunkat, vagy egy másik mindenségre lenne jó ráakadnunk, amellyel annak közege azonos lehetne, tágulásával vagy azt nélkülözve. A mi táguló világunk közegei azért nem biztos, hogy hozzánk – illetve közegünkhöz – hasonlóan „tágulva” vannak jelen önmagukban és környezetünkben. Milyen jó is lenne erről a lehetőségről többet tudnunk! Mert egyelőre csak a gondolatunk áll rendelkezésünkre, amelyben magunk szerepelünk elsőként, és – mint ezúttal is – eljátszadozni van kedvünk és lehetőségünk a további jelenségek megismerésével, amelyek legalább olyan valós létezőként feltételezhetőek, mint amilyennek magunkat merjük ismerni. Hogy aztán az ilyen játékok mennyire vallomásosak nekünk, akik valahol tartunk önismeretünkkel, amellyel elégedettek vagy éppenséggel meg nem elégedettek lennénk, az már nem játékos kedvünk szerint való kérdés. Még a végén azt is megkérdezzük magunktól, hogy közegünk „férfias” vagy „nőies” közeg-e.
149.
VálaszTörlésEngedelmükkel ez utóbbi kérdést feltenném még néhány alakban. Például így: mikor férfias és mikor nőies egy rendezettség? Aztán mit szólnak ahhoz a felvetéshez, amely egy közösség esetében próbál különbséget tenni annak jellegéről, és azt firtatja, hogy ez a jelleg inkább hasonlítható a nők jellemző magatartására vagy sajátosságaira, mint mutatna valamilyen vonást abból, amiről azt szoktuk mondani, hogy „ez férfiakra vall”? És a biológiai adottságokon túli jegyek terén mik azok, amelyek szerint egy nőt kell magunk elé képzelnünk, és mik jutnak eszünkbe egy embert látva és hallva, amikor róla azonnal férfi voltára fogunk következtetni, a nélkül, hogy előzetesen erről bármit is egyeztettünk volna egymás között? Amit ilyenkor gondolni fogunk az elénk állított vizsgálandóról, az azon fog múlni, hogy mennyire aktív a reprodukcióban elfoglalt helyét illetően, illetve ezt az aktivitását milyen mértékben képes megismételni az olyan feladataiban, amelyek már túl vannak a közvetlen reprodukción, és sokkal inkább annak fenntartására és sikerére lesznek vonatkoztathatóak? Mondjuk azért, mert az illető – szintén a biológiai példa követőjeként – az új generáció sikeressé válását is biztosítani igyekszik, és ennek során egészen magas szervezettséggel teljesíthető feladatok ellátására mutat beváltnak bizonyuló példákat utódainak, saját eredményeit is elérhetővé és értékelhetővé, majd felhasználhatóvá és meghaladhatóvá téve. Az egyéb – mások által elérhetővé vált - példák értékelését és kritikáját – tudatosítását – már természetesnek gondolva ezeket követően! Nagy kérdés, hogy szabad és illik-e ebbe a kérdésbe bevonni a gyönyört, mint jelenlévő elemet. Vagy azt, ami ebből a helyzetből jelentőséghez – értékhez – jut, mint gondolati tartalmi rész, amelyhez a képzelet kapcsolható, a maga semmihez sem fogható méreteivel. Lehetünk végtelenek egyáltalán, tudva azt, hogy jelenben tartózkodásunk valós ideje kimért, és ennek az elfogadhatatlan ténynek legalább annyira vagyunk békés viselői, mint amennyire harcos lázadók, amikor az időre sandítunk, és magunkban gyűjtjük a szükséges tudást ahhoz, hogy birtokát megszerezhessük? Vagy ez a játék éppen azért okoz annyi örömet nekünk, mert nemiségünk megélésekor szerepeink egy csapásra megajándékoznak minket a vágyott mértékkel: a mindenséggel? Mert a nő azonos ezzel a végtelenséggel, és a férfi megszerzi magának a lehetőséget, hogy benne helyet lelhessen! Nő az, akinek a végtelenség végtelen sok alakban érhető el - a férfi által? Férfi pedig az olyan, aki ezt a végtelenséget meghódítani képes, amikor az általa kiterjed, a létező legteljesebben, ahol aztán neki lehetősége van az újrakezdésre? És közben meg kell tagadniuk önmagukat, kölcsönösen és egyszerre! Ami tisztán biológia, és teljességgel kihagyhatatlan. Legfeljebb megemlítendő, hogy kettejük saját energiája és vonzalma mindezt megismételhetővé teszi, különösen akkor, ha a biológiai célt elérniük nem sikerült volna! Vagy ettől a céltól eleve elzárkóznának, kimondottan nőiségük és férfi voltuk kiteljesítésére hivatkozással (és a gyönyörben elérhető öröm ízét valamint áldásait megszerezni vágyva). Most akkor egy közösség hogyan érheti el a saját kiteljesedését egy másik által, kérdezhetnénk? Nem is szólva egy rendezettségről, amelynek mérete – a benne részvevők számossága szerint – majdhogynem meghatározhatatlan. Illetve akár pontosan megadható, csak éppen ezzel a számmal túl sok mindent nem tudunk kezdeni, amikor a közös jellegzetességüket kutatva akarjuk róluk kideríteni, hogy, pl. a sokféleségre tartanak inkább igényt, amikor kapcsolatot kezdenek egy hozzájuk mérhető rendezettséggel, vagy inkább azt szeretnék, ha a helyüket tudnák elérni a másik rendezettséggel való sajátos törődés révén. És akkor a több emberből álló szervezet gyönyöréről, mint jelenlévő lehetőségről, netán a biológiájukról, a szaporodásukat érintve, még egy gondolatot sem kockáztattunk meg. A teljes közeget illetően pedig igazán csak a tanácstalanságot élhetnénk át, amikor ezt a hajánál fogva előrángatott kérdést, hogy „férfi vagy nő?”, próbálnánk megválaszolni.
150.
VálaszTörlésNem is szólva az egalitárius érintettségéről a kérdésnek, amely implicite található benne: ki az irányító ebben a kettős egységben? Ami kérdést kibővítve aztán eljuthatunk a különbözőségeinkhez, amelyek pedig az egyenlőségünkhöz és az igazságossághoz röpítenek minket, néhány ezer év óta. Hogyan lehetséges, hogy az anyagi javak terén nincs közöttünk kiegyenlítettség, és miért engedjük, hogy a munkamegosztásban elérhető sikereinket valami eleve meghatározza, anélkül, hogy ebbe az elosztásba beleszólhatnánk, vagy komolyan képesek lehetnénk rajta kiigazításokat eszközölni, ha megállapítanánk, esetleg kellő tárgyilagossággal – igazságosan -, hogy szükséges a kompenzáció, a hátrányok mérséklése? Különösen pedig azok teljes megszüntetése. A reprodukciós szerepről már szóltunk, mint feladatról, amelyet éppen ez az említett változtatási igény állíthat elénk, és amelynek a teljesítéséhez beláthatatlan következmények kapcsolódnának, amint sejteni mertük. A jelen helyzetben a család, mint reprodukciós alakulat kap jelentőséget, és – amint tudjuk egy ideje – ennek egysége ma már az egyén. A nemmel rendelkező egyén, aki a nemét vagy hajlandó reprodukciós lehetőségnek tekinteni, vagy kihagyja ezt a meghatározottságát, és a szabadság lehetőségével élve dönt a kettős funkció szűkítéséről, és kiteljesedése megmaradt alakja lesz léte keretének hordozójává. A többes családdal elég sok típusában van módunk foglalkozni, és nem olyan nagy baj, ha a hetero kapcsolatra épülő családot választjuk, amikor ezt a nehéz kérdést vizsgálva gondolkodunk a válaszokon, mint az egyenjogúság vagy az igazságosság ügye. Amelyeknek a leágazásai – a közvetlen következményei – napi gonddá lehetnek egy-egy – vagy nagyon sok - valóban létező reprodukciós egység életében. A gondoskodás „állami” feladataira kell gondolnunk ugyanis, ahol a család fog szervezetként – államként – megjelenni vizslató szemeink előtt. Nyilvánvaló különbséggel az állam valós intézményeit és lényegi materializációit illetően, de a párhuzamok nem biztos, hogy „fülüknél fogva előrángatottak” lesznek. Mondjuk a szervezet demokratikussága a családban eleve kizárhatónak tekinthető. Az erőre gondolva el kell ismernünk, hogy ez ebben a közösségben is hat, legfeljebb a szabályait értelmezik sajátosan azok, akik részt kell, hogy vállaljanak a működtetésében. Aztán – ha már a szabályok szóba kerültek – a törvények és a végrehajtó hatalom is alakot vált itt – az államhoz képest -, és a bírói testülete sem lesz az állam bíróságához szigorúan hasonlítható. A generációk pártosodására csak feltételekkel számíthatunk, és az is kérdéses, hogy számukról miket tudunk nyugodt szívvel – azaz kellő megbízhatósággal – megállapítani. Az állam – és annak „húsa”, a társadalom – a családban nem készít magának korfát. Ahogy a generációi száma is ritkán éri el a négyet. Amelyre a társadalomban – az államban – azért akadhat példa. Amiben a család előtte jár a társadalmának – vagy bármely társadalomnak -, az a gazdaságossága és a működésében szükséges változások bevezetéséhez való hozzáállásának minősége. Nem a nehézségekre gondolok, jóllehet azok mindkét szerveződésben bőven előfordulhatnak. A megoldások milyensége az, amely példatárat képezhet, igaz, hogy itt is és ott is alapon. Csak a méretek alapján feltételezhetőnek vélem a család előnyét abban, hogy a belátástól a megoldásra vonatkozó döntésig majd ennek kivitelezéséig mennyi idő alatt és milyen módszerek bevetésével juthat el. Természetesen feltételezve, hogy valóban bekövetkezik az eredményes alkalmazkodás, amelyet a változás eleve célozni volt hivatott. Ha mégis találnánk a család életében olyan zökkenőket, mint amilyeneket – a hasonlat szerint - egy-egy társadalom – az adott időpillanatban nézve mindig egy-egy állam – is át kellett, hogy éljen, akkor el kell, hogy bizonytalanodjak a megrázkódtatás mértékéről mondható vélemények dolgában. Mert nincs garancia arra nézve, hogy ez a nagyon intelligens és nagyon kreatív szerveződés, a család, minden tagjának érdekét egyforma képviselettel lesz képes döntéseit meghozni, gondoskodását teljesítendő.
151.
VálaszTörlésA gondoskodás arra késztet, hogy elmélyítsük ismeretségünket vele. Azok után különösen, hogy régtől tudjuk, hogy mi is „belőle” származunk. Igaz, nem a személytelen, a „tiszta” gondoskodás hozott létre minket, közeget alkotókat, hanem az anyai majd a szülői, de elvitathatatlan, hogy ezek a személyhez kötődő eljárások, amelyekben érzelmek bőségét kaptuk és élvezhettük, egymáshoz nagyon hasonló módokat követtek akkor, amikor mi lehettünk azok, akik kitüntetettjei, célszemélyei lehettünk. Közbevetőleg jegyezhetjük meg, hogy a reprodukciós egyensúly elérése esetén vajon milyen formákat fog kapni ez a kizárólagosság, amely a bennünket érő gondoskodás legjellemzőbb vonása, egészen az elkényeztetésig és a majomszeretetig? Amely megkülönböztetettség nélkül a közeg sem létezhet, a teljes közeg: egyén és közösség vagy közösség és egyén sorrendben, édes mindegy. Miután nem lehet róluk úgy gondolkodni, hogy valamelyikük említésekor ne rögtön a másik jusson az eszünkbe, mint már annyiszor ért minket ennek kényszerítő figyelmeztetése, elégedjünk most meg azzal, hogy az egyén esetét ismertnek tekintjük, és a közösség kivételezettségére felhozható példákat elképzelhetőeknek és létezőknek tartjuk. A gondoskodásra visszatérve pedig a folytonosság lesz az, amely eszünkbe jut, miután minden következményét a gondoskodásnak a folytonosságot célzónak, azt biztosítandónak kell, hogy értékeljük. Mintha az időre vonatkozó törekvésünk titka lenne ez a módszer, amely egyben győzelmünk kezdete is. Hiszen energiáról van szó, amely ezzel a sajátos eloszlással végzi munkáját, amely nem más, mint érdekünk érvényesítése. Az eloszlása olyan jellemző, amelyből hosszú távú hatása is eredeztethető. Amelynek igazi jelentőséggel bíró eleme, mint már tudjuk, a kivételezettség. Amikor a közeg győzni akar, akkor nem tesz mást, mint a gondoskodás energiáit használja a saját érdeke elérésére, a nélkül esetleg, hogy különösebben tudatosítania kellene az érdekeit magukat, a hozzájuk kapcsolható, immár artikulálható célok formájában. Hiszen „ezt szokta meg” akkor, amikor még csak azon munkálkodott, teljes őszinteségével és ösztönösségével, hogy szülői és az előtte járó generáció példáját kövesse, egyénként és közösségeivel összetartozóan. „Folytonosan” és folyamatosan működik a mi közegünk, amikor azonosul a környezetével, és élvezi a saját formáit, amelyek azért olyanok amilyenek, hogy legjobb lehetőségeinkhez jussunk: szabadon és szenvedélyesen. Amihez már hozzátehetjük, hogy kellő tudással és előrelátással. Felfigyelnünk a gondoskodásnak az említett folytonosságára illik. Amely sérülékenysége miatt érdemel kiemelt éberséget – mondhatnánk, hogy „gondoskodást” („gondoskodás a gondoskodás folytonosságáról”). Amely folytonosság inkább lenne kiegyenlítettség, ha ezt olyan könnyen elérhetnénk. Ugyanis amiről most beszélünk, amit most közelebbről is szeretnénk megismerni és felismerni, az kicsit a különbözőségeinket is magában foglalja. Nem mintha anyáink szeretete és féltése - gondoskodása – olyan nagyon sokféle lenne. Csak az „eszközök és kellékek”, amelyekkel megtöltik a minket érintő szeretetük áramát és sugárzását, amely így kiemelt „táplálékunkká” lesz, szinte egész felnőtté válásunk idejére, azok lesznek egymástól lényegesen különbözőek. Legalábbis bizonyos szempontok szerint tekintve összetételükre. Amely semmiben nem különbözik attól a különbségtől, amelyet a közeg alkotóiról elmondhatunk, megfelelő nézőpontokat használva minősítéseinknél. Szóval, anyáink nagyon egyformán lesznek „folytonosan” gondoskodóak velünk, és a közöttük – a gondoskodásuk között - megállapítható eltérések mérete semmivel sem lesz kisebb, mint az aktuális, az őket – és minket – hordozó közeg által éppen biztosított élet elérhető szintjei eltéréseinek mérete. Hogy aztán van-e annak jelentősége, hogy az anyák szeretete, amely legyen most független a tárgyi adottságoktól, miben fog eltérést mutatni, és ennek milyen következményeivel jó számolnunk a teljes közeg aktuális jelenségei alakulásánál, az bizony már elég összetett, és mostanában meglehetősen égető kérdés számunkra.
152.
VálaszTörlésEz a folytonos gondoskodás akár az egész közeg gyakorlatává is lehet. A közös érdek szerint szinte kézzelfogható távolságban vagyunk attól, hogy magunkról gondoskodjunk, „egy emberként” illetve egy közegként. A közös érdek folyamatos szerepeltetésének, emlegetésének és követésének hiánya már-már érthetetlennek tűnhet számunkra, azok után, hogy az anyáink gondoskodásáról megbizonyosodtunk, és azt is elfogadni látszunk, hogy Földünk, mint tágíthatatlan környezet egyszerre áll a rendelkezésünkre, és ugyanakkor szorul rá az ismereteink szerint megvalósuló fenntartásra, őrzésre, azaz a gondoskodásra. Időnként már a rekonstrukciós műveletekre is. És akkor a környezet megóvásának ennél sokkal fontosabb teendőit még nem is említettük. Mit szólnak a gazda szemlélethez, mint szükséges állásponthoz és módszerhez? Igen, pontosan arra gondolok, amire önök között sokan, ha jól értem a reakcióikat, amiket leolvashatónak tartok arcukról és egymás közötti megnyilvánulásaikból. Legyünk gazdája közegünknek, és ezzel együtt legyünk gazdája a szűkebb és a tágabb környezetünknek is! Még akkor is ezt a javaslatot tartom megfogalmazhatónak, ha feltételezem, hogy azonnal a teljesség jut eszükbe, amely kiterjesztést el szoktuk végezni egy-egy felmerülő ötlet vagy elképzelés kapcsán. Az idő teljességével elég régtől van kapcsolatunk, és ennek tudatában nem esik nehezünkre az említett hozzáállásunk tetszőlegesen tágan értett használata, annak minden velejárójával együtt. Hogy tudunk-e ilyen szemléletet és az ennek megfelelő gyakorlatot felemlíteni példaként közegünk valamely korábbi vagy mai alkotója révén, azt nem tartom kérdésesnek. Legfeljebb a „gazda volt” szintje az, amelyben eltérések mutatkozhatnak a megidézett előfordulásoknál. Ha ennek a hozzáállásnak a milyenségére lennénk kíváncsiak, mint ahogy azok vagyunk, természetesen, akkor már a szempontjainkat kezdhetjük egyeztetni, hogy elemzésünk megfelelhessen eddigi elvárásainknak. A gazda először is önmaga gazdája. Ebben megállapodhatunk. „Törvény szerint” rendelkezik tudással, és ennek megfelelően végez alkotó döntéshozatalt, amikor gondolataiba merül. Látását a mélység és a messzeség egyformán jellemzi, mondhatjuk, hogy „mértékektől függetlenül”. Ahogy azt a képzelete, mint gondolatai kimeríthetetlen forrása, lehetővé és kötelezővé is teszi számára. Amikor pedig ebbéli jelenlétét tudatosítja, akkor máris alkotója a közegnek: közösség és egyén, egy személyben. Ezt a kettősséget pedig igyekszik elrendezni a maga számára. Mivel mindkét alakjában közegszerű, ezért az idővel tart kapcsolatot, amikor gondoskodása feladatait kezdi számba venni. „Gazda voltát” ugyanis az idő irányítja, ha áttételesen, akkor is. Egyénként a tudás gömbje gyarapításában kell, hogy szerepet vállaljon, felismerve erre a saját lehetőségeit, és azokat maximális energiával megvalósítani törekedve. Nemmel rendelkező alkotóként pedig – mint „közösségi közeg” - a reprodukció közvetlen teljesítésére és az áttételes megvalósításra – a közeg fenntartására – kell, hogy a döntéseit meghozza. Azaz arra jó, ha figyelmét irányítja, ami aktuálisan szükséges a közeg jelene fenntartásához, kimondottan a jövőjére tekintve, az aktuálisan szükséges választások meghozatalánál. Mintha a szakmák művelői számára állítanánk fel követelményt a gazdaszerű hozzáállás teljesítéséhez, mondván: „légy először önmagad, és láss mélyre és messzire, amennyire csak tudsz, és felfedezéseidet vagy találmányaidat oszd is meg velünk, hogy tudásunk növekedését segíthesd, és materializálj, amennyire csak lehet, mellette pedig tedd példádat elérhetővé a közösség előtt, hogy megmérhessünk, és még inkább, hogy elért eredményeid használhatóságáról módunk legyen véleményt alkotnunk”. Ez a materializáció egyszerre tárgyi teremtés és mellette technológiai fejlesztés is, a bemutatás pedig a közegben való beépültség formája. És akkor mindezek költségéről és várható hasznáról még nem is szóltunk. Márpedig semmi nincs ma közegünkben, aminek pénzben kifejezhető értéke és egyúttal ára ne lenne. A gazda pedig mindig tudja, hogy „gazdasága” milyen szaldón is áll.
153.
VálaszTörlésSok a megbeszélnivalónk. Ismereteink a tudásról való elgondolkodásunkra biztatnak minket. Az eddigiek azt mondatják, vagy azt gondoltatják velünk, hogy itt is kettősséget lesz jó keresnünk. Túl az ismeret és a hiányzó ismeret – a nem tudás – párosán. Ha „jó” és „nem jó” tudás az, amit felfedezni vélünk, akkor már úgy is fogalmazhatunk, hogy „igaz” és „hamis” tudásra érdemes gondolnunk. Ezek szerint az már elfogadhatónak látszik, hogy lesz első esetünk, amelyben a tudás „használhatónak” fog bizonyulni, mint a megelőző tudások folytatója, továbbá a későbbi kutatások eredményei által is megerősíthető ismeret, amelyet esetleg technika vagy technológia is igazol, és amely materializációs eredményekkel párosulhat, a természetes környezet megkettőzését jelentő, mesterséges – általunk létrehozott, civilizációs terméknek bizonyult – környezet előállításához vezetve. Ahogy azok a pusztán elméleti megfogalmazások is ide sorolandóak, amelyek érvényességét és igaz voltát – a valóságra történő vonatkoztatásuk kellően bizonyított lehetőségét – elfogadtuk. A másik eset – valójában másik csoport vagy halmaz - lehetne az ismereteknek azon sokasága, amelyekre szívesen használunk megkülönböztető jelzőket, mint amilyen az okkult, a titokzatos vagy a hamis, az igazolatlan és a bizonyíthatatlan, vagy a nem kellően tisztázott. Ahogy az érvénytelent, a félrevezetőt, a manipulatívat is ilyen kötelező megkülönböztető minősítésnek lenne jó tudnunk. Az ellenőrzésünk során az ilyen megállapításokkal naponta találkozhatunk, és nem jelent nagy gondot, ha a saját felvetéseinkre adott válaszaink között akadunk olyanokra, amelyek ilyen értéktelennek és használhatatlannak fognak tűnni számunkra. Mert az említett minősítésekről azonnal arra kell gondolnunk, hogy azok sikerületlenséget, egyenesen kudarcot hordozóak, mert a legfontosabb követelményt nem képesek teljesíteni: a bizonyíthatóságét, a beválásét, az igazság meglétét. Tévedéseink gyarapodtak akkor, amikor időnket és energiánkat a keresésükre fordítottuk, és formába öntésükre vállalkozva abban a reményben jártunk el, hogy sikerült valamit megértenünk abból, amit korábban kérdésként keresni mertünk, és amely kérdést megoldani véltünk egy lehetséges válasszal. Hogy az ismeretek meglehetősen nagy tartományára gondoltunk akkor, amikor a hamisság és a tévedés zsákutcás „eredményeit” említeni nem voltunk restek, azt talán nem is kell tovább bizonygatnunk. Amire viszont feltétlenül érdemes utalnunk, az az igaznak bizonyulni képes ismereteknek egy olyan része, olyan tartománya, amely nem biztos, hogy az iskolai tanítás jelenében megjelenhet, ahogy az is előfordulhat, hogy minősítésük nem az irántuk érdeklődő szakemberek szempontjai szerint fog elkészülni, amikor ezeket az ismereteket, mint titkokat fogják birtoklóik a saját berkeikben tartani. Igen, a mi tudásunk gömbjének arról a részéről igyekszem gondolatokat ajánlani, amely tudás létezik is, és nem is. Mert vannak a közegben olyanok, akik ezt a tudást úgy birtokolják, hogy a szükséges ismereteket maguk szerezték meg, ahogy vannak olyanok is, akik nem az ismeretek megszerzésében érdekeltek. Ahogy nem a tudások ellenőrzésében van felelősségük, hanem a tudás materializációja folyamatát kell, hogy előre lássák, különös figyelemmel a megfelelő rendezettségeik egyéni vagy a közös érdeket el nem érő érdekeltségük lehetőségeit, az ismereteknek –a tudásnak – ezekre gyakorolható várható hatását mérlegelve, és jó előre számítva. Akik – és talán ez a legfontosabb az ilyen titkokra nézve – rendelkeznek kellő hatalommal, hogy a tudást titkosítsák, és ezt a titkosítást tetszőleges ideig fenntartsák. Ha a tudás hordozóira gondolunk, akkor a veszélyre érdemes figyelmeztetnünk, amely ilyen titkok körül leselkedhet azokra, akik puszta érdeklődésük miatt, továbbá elképzeléseik következetes, módszeres vizsgálata révén jutottak eredményeikhez, általuk nem feltétlenül ismert és tudatosított érdekeket érintve, vagy – rosszabb esetben, akaratlanul is – sértve. A történelmi példák az ilyen tudásokkal kapcsolatba kerülők számára meglehetős óvatosságot ajánlanak.
154.
VálaszTörlésA közeg egyedi tulajdonságaira vessünk pillantást, miután elég sokszor láttuk már a maga valóságában. Majdnem kiszaladt a szánkon, hogy „hiszen egy masszáról beszélünk”, amely növekszik, mozog, állandó változásban van, és amelynek a mindenütt jelenvalósága az egyik leginkább jellemző vonása. És nem csak a számára elérhető hely elfoglalását, „belakását” kell, hogy értsük ez alatt a jelenvalóság alatt, hanem olyan birtoklást, amelyben a keretek anyagával való azonosulás nagyon mély és átható módon valósul meg, tekintet nélkül az érintett külső objektum adottságaira vagy váratlanul megmutatkozni képes érdekére. Mesebeli kására hasonlít közegünk, amely egyre csak ömlik a fazékból, hogy a rendelkezésére álló teret elfoglalja, annak minden meglévő tartozékával együtt. Hogy mire menne közegünk az olyan térrel, amely „üres”-nek lenne nevezhető, mert a szokásos anyagisággal rendelkező objektumok hiányoznak belőle, azt a Földet övező környezet mutathatja, amely bolygónkat néhány száz km-es sávban körbeveszi. Azt azért meg kell jegyeznünk, hogy a közeg - a „massza” – „fogódzója”, a Föld nélkül, nem biztos, hogy létezhetne. Vagy egy olyan bázist kellene találnia magának; amely bolygónkhoz hasonlóan áll készen szolgálni a közeg léte érdekében elengedhetetlen igények kielégítését. (A „fogódzó” helyett elég sok kifejezést találhatunk, amely a közeg függését jeleníti meg a helytől, amelyben idejét tölti, meglehetősen tartalmas múltjával, energiákkal ellátott jelenével, és életét biztosítani hivatott elképzelései megújításával. Amely felsorolásban jelene a meghatározó, a mindenkori jelene, amelyet akár tudatosíthat, és amelyet tudatosítás nélkül is megvalósít, azt kell, hogy mondjuk, hogy minden szempontot teljesíteni képes szenvedélyes lendülettel és önbizalommal.) Viszonyulása az, amely kiemeli a közeget a környezetéből. Ez a hozzáállás pedig megengedőnek mutatkozik. A türelmet is említhetnénk, mint jellemzőjét magatartásának, amikor a sokat emlegetett spontaneitással hoz döntést az éppen elé kerülő ügyben. Mindezt azok után mertük megfogalmazni, hogy a mesebeli kására utaltunk, amely ömlik, és ömlik a fazékból, és „mindent” meghódít, beborít és magáévá tesz. Az ilyen hódító hogyan gyakorol türelmet, és miben mutatkozhat meg bármilyen megengedő magatartása, amikor az útjába kerülőt ellepi, és egyben el is tünteti? Ad valamilyen új lehetőséget az általa meghódítottnak, hogy folytathassa létét, netán annak minden korábbi feltételét megtartva, vagy érintetlenül hagyva? Miközben bekebelezte, és szinte eltüntette a korábbi helyszínéről és körülményei közül, átalakítva esetleg egy sor sajátságát? Vagy inkább a kipusztult állatokra gondoljunk, amikor a mi ténykedésünk „eredményeire” gondolunk, mint amely közös felelősségünk letagadhatatlan vétke, és közegünk viszonyulásának is meghatározó bizonyítéka? Nyilvánvaló ellentmondásunk feloldására a tudatosításunk ad lehetőséget, amelyről éppen az előbb jelentettük ki, hogy nem mindig és nem feltétlenül megvalósuló szintje ismereteinknek. Igen, jól gondolják, hogy a lehetőség ebben az esetben már maga a tulajdonság megvalósulása: a közeg a megengedés, a türelem irányába halad, a kétségtelen hibák, az ellenkező hozzáállás, a nyilvánvaló hajlíthatatlan álláspontja és gyakorlata mellett és után is. Ennek alapján pedig kijelenthető a közegről, hogy önmaga felé is pontosan olyan megengedő és türelmes tud lenni, amilyen elfogadás jellemzi a környezetével, a számára külsőnek számító, őt körülvevő létezővel kapcsolatban. Amely állításunkat a fordított alakjában is érdemes megjegyeznünk: a közeg a számára létet biztosító környezettel is olyan elfogadó, belátó és megengedő, olyan türelmes, mint amilyen belátással képes fogadni saját érdekét, amely meglehet, hogy csak hosszabb idő elteltével, és sok keresés és kutatás után jelenik meg alkotói előtt, mint vállalható és még inkább, mint kívánatos álláspont és döntés. A közeg tudatosodásának útja hosszú út, és az említett szabályozás eléréséhez meglehet, hogy egyetlen – vagyis a két feltétel együttes létrejöttét jelentő – pillanattal juthatunk.
155.
VálaszTörlésEz a tudatosodás látványos folyamat. Ahogy a közeg maga is ilyen: látványos, érdekes, színes, ha belegondolunk. Még akkor is, ha elgondolásként tekintünk rá, azaz mint szellemi konstrukciót látjuk, közösségei és egyénei egységét elképzelve és elfogadva. Amiről – az egységről – szintén érdemes lehet kicsit elgondolkodnunk. Különösen akkor, ha bizonyos változatosságát láthatnánk meg ennek az egységben levésnek, nézése közben, és ezt a sokféleséget kellene elfogadtatnunk magunkkal olyannak, mint amely azonnal következik abból, hogy az egységet kezdjük el szemlélni, és magunkat arra készítettük fel, hogy figyelmünk erre irányuljon, eltekintve az egyéb sajátosságoktól. Visszatérve a tudatosodáshoz, talán jobban járunk, ha tudatosítást mondunk. Bár, semmi gondunk nem lesz azzal, hogy magunkat is a megismerendőhöz tartozónak soroljuk, és „okosodásunkat” tételezzük ilyen vagy olyan módon. Egyszer lehetségesnek tartva az önmagunkra tekintést, mintegy külső szemlélőként (tudatosítást végezve), máskor pedig elhallgatva az ismeretekkel végzett műveletekről szóló beszámolót, mintegy belső beszédben teljesítve a megismerés nehéz munkáját (tudatosodásban „tartózkodva”). A látványosnak mondott tudatosodás arra utalhat az elmondottak alapján, hogy a közeg szakaszosan „szólal meg” önmagáról, mint megismerése tárgyáról, az aktuálisan elért ismeretei megfogalmazásával, és folyamatosan „gyártja” magának győzelme és gyönyöre kellékeit, amelyeket nem feltétlenül tekint közös érdeke eléréséhez vezető lépcsőfokoknak, pedig ezek a „termékek” valójában az idő elsajátításához – mint közös érdekéhez – juttatják közelebb. Miközben alkalmasak arra is, hogy luxusát a kezébe adják: önmaga pillanatnyi képét, és egyúttal megmutassák neki az időhöz való viszonya – az idő elsajátítási szintje – mértékét. A közegnek ez a folyamatos „termelése” a civilizáció. Míg a szakaszos luxusa vagy tudatosodása a közeg kultúrája. Hogy mindkettőnek a megismerés az alapja, az nem igényel külön bizonyítást. A civilizációban a „termék” jelleg fog dominálni, a „kézzel foghatóság”, az anyagszerűség, míg a kultúra szellemi, gondolati jellegzetességeket fog össze, bizonyos időtartamot használva ezek egy időben létezéséhez, és indokot felmutatva együvé tartozásukhoz. A kultúra maga a luxus – a közeg önismerete –, és annak mértéke, amely kötődik is a civilizációs folyamathoz, és el is tér attól, miután az ismeretek gyűjtésében az ellentmondásokkal is számolnia kell. Hogyan is lehetne ez másként akkor, amikor két meghatározó rendezettsége szolgáltatja az energiáját, amelyből minden porcikája ered, akik gyönyörük különbözőségével tisztában vannak (vagy tisztában lehetnek)? Ez a kettősség többszörösnek tűnik, ha az egyének szerepére gondolunk a civilizációs és a kultúrát hordozó eredmények létrehozásában. Ahogy a kettősség bővülését jelentheti a közösségek és az egyének együttműködésének ténye, mind a civilizáció, mind a kultúra objektiválásában. Az igazán izgalmas kérdés nyilván a közeg érdeke felől közelíthető meg, vagyis tehető fel: civilizáltnak vagy inkább kulturáltnak kell lennünk, amikor az időt kívánjuk elsajátítani? Mintha azt kérdeznénk, hogy: „melyik rendezettségünk a fontosabb a közös érdek elérését tekintve?” Persze, ha korábbi válaszainkra gondolunk, akkor meg is nyugodhatunk. Hiszen „segítőink” a civilizáció útján könnyíthetik meg a közeg létét és jövőjét, míg a két, nemmel rendelkező rendezettség együttműködése (viszonya) – egymás iránt érzett vágya szenvedélyes és szabad gyakorlása mellett – kulturális előrelépés révén juthat kedvezőbb lehetőséghez. Lehetséges lenne, hogy az előzőekben érintett megengedő, türelmes hozzáállás a civilizációra és a kultúrára is vonatkoztatható? És a lehetőség abban nyilvánul meg, hogy bízik – önbizalommal eltelten – ismeretei szükséges bővülésében, rendületlen kitartással, és gyönyöre és reprodukciója ellátásában is képesnek tartja magát saját igényei teljesítésére, egymás tiszteletét és szabadságát, a közös ügyekben hozandó döntései függetlenségét természetesnek, egyben artikulálhatónak és konszenzushoz vezethetőnek tartva?
156.
VálaszTörlésMi más is lehetne a válaszunk a kérdéseinkre, mint az egyértelmű és többszörös igen. Amelynek a megértése és elfogadása nem lesz olyan nehéz, ha arra gondolunk, hogy a közeg én- vagy öntudata mindig egy közelítés csak a valóságban, és az időhöz való viszonya a mi elképzelésünk szerint létezhet, a tudást megmérve, és annak méretét az idő elsajátítására alkalmasnak találva – mintegy a befejezetlenségben, a határtalanságban. Amihez képest a mindenkori aktuális helyzetünk és időt elsajátításunk mindig elmaradott – hiányos – kell, hogy legyen. Csak éppen a lehetőséggel való „számolásunk”, bánásunk mondatja velünk a kérdéseinkre adható igeneket oly határozottan, miközben nyilvánvalóan és tisztán tudjuk – azaz tisztában vagyunk vele -, hogy a mindenkori kiválasztott időnk szerint civilizációnk mindig tart valahol, valamilyen mértéket magáénak vallhatóan, ahogy kultúránk is a megkezdett szakasza valamilyen szintjén tartózkodik a megfigyelés idején. És ezek a nem eléggé „teljes” eredményeink mégsem szolgáltatnak okot az elbizonytalanodásra és a válaszunk megkérdőjelezésére, miután mi a lehetségessel kell, hogy törődjünk, legyen szó bármely jelenségéről is a közegnek. Amely pontosan annak kifejeződése, hogy a közeg rendelkezik mindenkori valóságával, és a múltját is rögzítheti és elemezheti, miközben igazi jellemzője a jövője, amelyre vonatkozóan kíváncsisága mérhetetlen, és amelynek belátására a módszerei bővülésével vagy bővítésével képes lehet. Ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy a saját jellemzőjeként a lehetőséget, mint önmagában benne lévőt kell fellelnie és értékelnie. Módszerként is, ha arra sor kerül, mint ebben az esetben, amikor a türelmét, a megengedő hozzáállást emlegetjük sajátosságaként. És ezzel a türelemmel egy időben deklaráljuk a sokat használt kíváncsiságunk megmérhetetlenségét. A kettő együtt teszi lehetővé ugyanis sikerünket az időhöz fűződő viszonyunkban. Amely pontosan azt jelenti, hogy a türelem mellett, a megengedő hozzáállásunk mellett a kielégíthetetlen érdeklődésünk, mint lényegi sajátságunk, pontosan olyan fontos számunkra, mint az előbbiekben emlegetett megengedő és elfogadó, azaz türelmesnek mondott hozzáállásunk, mint közegünk belső, lényegi vonása. Lehet, hogy ez a kettősség azért nem lep meg minket, mert már annyi hasonlóval találkoztunk, amikor közegünkről gondolkodásunkat megfogalmaztuk és rögzítettük? Csak ez nehogy olyan határozatlansági törvénnyé legyen a közegről alkotott nézeteinkben, mint amit a fizikai valósággal kapcsolatban tudósunk meg kellett, hogy állapítson. A közeg nem anyagi részecske, hogy a mozgását (sebességét) vagy a helyzetét csak külön-külön ismerhessük, és az együttes – az általános érvényű - tudásra módunk ne legyen. Mintha azzal a ténnyel nem tudhatnánk mit kezdeni, hogy nő és férfi vagyunk, és ebbéli sajátosságunkból kiindulva a valóságról alkotható képünket csak megkettőződve lehetnénk képesek megalkotni. Vagy csak önmagunkról gondolkodva lenne szükség a kétféle tudásra, amelyeket aztán pontosíthatnánk, a kiindulási adatokkal megismertetve egymást és közös magunkat, és közös ismereteket vagy közösen használható ismereteket felhalmozva? Hiszen orvosi tudásunk ezt néhány ezer éve már gyakorolja, és micsoda eredményesen! A ginekológia és az andrológia külön orvosi szakterület lett mára. Netán egyénként és közösségként kellene a tudásainkat csoportosítani, hogy belőlük olyan alkalmazásokat teremthessünk, amelyek a megkülönböztetést előnnyel párosítják, amikor használatba vesszük ezeket az ismereteinket? És a rendezettségekről, a ki tudja milyen számú egyediségről még nem is szóltunk, ahogy a teljes közegre utaló szempontot sem említettük ilyen céllal, mint figyelembe veendőt az ismeretek szerzésénél és felhasználásánál. Szerintem azt jó észben tartanunk, hogy a lehetőségre kell figyelnünk, és az állhatatos kutatásunk mellett türelmesnek is kell lennünk; az ellenőrzésünket, az eredményeink vizsgálatát pedig egyetlen pillanatra sem adhatjuk fel, bármilyen válaszhoz – reményeink szerint valamilyen sikerhez – jutva, vagy magunkat ilyen hitben ringatva.
157.
VálaszTörlésEgy XX. századi gondolkodó figyelmeztetett, hogy „fontos az is, amiről nem beszélünk”. Ezt egy magasra nőtt, szőke, szakállas férfi mondta, jól hallhatóan, anélkül, hogy felállt volna a helyéről. Bizony, erre jó emlékeznünk, és – mintegy ellentmondva az óvásnak – beszédünkbe illesztenünk – szólt rögtön előadónk válasza. Már csak a témát válasszuk ki, a „nem beszéltünk még róla” ügyét, mert abból is többel rendelkezhetünk – folytatta gondolataink közvetítője és koordinálója. A szakállas férfi ezúttal felállva beszélt, és azt mondta, hogy: Állandó győzelmi versenyünk mellett biztosan van olyan energiánk is, amely kevéssé szenvedélyes, vagy amely a feltöltődést biztosítja. Még azt is el tudom képzelni, hogy ez is állandó jellemzője közegünk létének. Előadónk biztató tekintetétől kísérve itt fejezte be a mondandóját. A felé fordulások, a kikerekedett szemek és az összehajló fejek szerint érdeklődést kiváltva. Jogosnak tartom a megjegyzését, így előadónk, és nem is térnék ki előle, miután megjegyzem, hogy az együttműködésünkről szólva egy, ehhez a témához nagyon közeli problémakört közelítettünk. A felvetés újdonsága az, hogy a versennyel állíthatjuk párba mostani elemzésünk tárgyát, annak mintegy ellentéteként, vagy komplementereként. Ha jó ideje – mondjuk százötven éve – tudunk nemiségünk megélésének fontosságáról, és gyönyörünk is részévé lett jólétünk kritériumainak, akkor nyugodtan megállapíthatjuk, hogy koncentráltságunk és készenlétünk mellett – és helyett! – sokkal korábban vagyunk aktív gyakorlói és elmélete ismerői azoknak a kapcsolatainknak, amelyek szintén energiáinkból táplálkoznak, ahogy megújulásunkban betöltött szerepük is nélkülözhetetlen napi létezésünkben. Ha a szenvedély révén odaadóaknak sikerül lennünk, akkor a szeretet az az energiánk és annak használata, amelyben az átadásunk gyakorlódik, kölcsönösséggel vagy egyoldalú formában. Közös a két viszonyulásunkban, vagy legalábbis közösnek látszik, a bizalom, amely révén a másik ember előtt nyitunk kaput magunkhoz, és amely során – és ez a kölcsönösség esete – élünk a kapott lehetőséggel, hogy a felajánlott intimitásba jussunk, és a másik által biztosított kitüntetettséget elérjük. A béke az, amelynek a meglátását, elképzelésének lehetőségét ezzel a leírással megkönnyíteni vélem. Ahogy a barátságnak, a honfitársi szeretetnek és a humanizmusnak is ez lehet a kezdete. Amelytől a krisztusi tanítás csak a mértéket tekintve jelent többet, hiszen abban a magunk másiknak történő teljes átadása lefegyverző, és amely az említett béke és közös tudat megteremtésének lehetőségét is jelentheti. Annak a közös tudatnak a létrejöttét és az átélését, amely generálissá lehet, ha kiterjedését az érintettek kivétel nélkül elfogadni és megvalósítani képesek. Megjegyzem, hogy ennek a teljességnek a lehetséges sérülései elgondolkodtattak már sokakat. És a megoldási javaslatuk a magunkba fordulás volt, a többszöri jelenlét – a reinkarnáció sokszorossága – minőségének bevezetésével, mint intéssel, amelytől a bizalom helyett a jóság általánosságát és hiánytalan létrejöttét remélhették, bár, aligha remélték. Az eltelt idő bizonyítékul szolgálhat, csak ilyen igazolási célunk nincs, amikor együtt gondolkodunk, és keressük a közös létünk jellemzőit és érdemes ismérveit. A szabadság jegyében, amelyet belső beszédünkre - gondolkodásunkra, egyéni kereteink szerint – és eszmecserénkre – amikor a belső hangokat egymás számára hallhatóvá tesszük – egyformán érvényesnek tartva juthatunk az újabb kérdéshez, miszerint: „milyen mértékben lehetünk szenvedélyesek egymásért és a versenyben egymással küzdve, és mennyire jó bizalommal közelítenünk egymáshoz, bármilyen helyzetben is legyen módunk az érintkezésre?” Szinte hallhatóvá tettük a régi kérdést, amellyel annyiszor elszórakoztattuk már magunkat, hogy „létezhet barátság nő és férfi között? Vagy a barátság csak az azonos neműek kapcsolatának formája?”, ahogy a megélt idő példázza előttünk. És olyan gondolatot meg sem fogalmaztunk magunknak, az előzőekkel szoros kapcsolatban, hogy: „mennyire bizalmasak egymással a generációk tagjai?”
158.
VálaszTörlésA bizalom dolgában faggathatjuk a közösségeinket, vagy a rendezettségeinket is. Sőt! Magára a közegre is kíváncsiak lehetünk, amikor benne bizalmat látunk, de legalábbis ennek eredünk a nyomába. Hiszen a győzelem sürgető kényszere mellett, amelyet a közeget alkotók versenyeként láttunk, a bizalom valami újnak kell, hogy feltűnjön előttünk. A szeretetet juttatja eszünkbe, és valószínűleg nem véletlenül. Csak a szeretetet eddig egyének közötti megnyilvánulásként kezeltük, jóllehet a honfitársi szeretetet már megneveztük. Kérdés maradt azért, hogy az ilyen szeretet mennyire hatja át az együvé tartozókat, akik valamilyen sajátos szempont szerint magukat mindenki mástól megkülönböztetik. Például az egy helységben lakók közösségei, amelyek létszámban nagyon nagy változatosságot mutathatnak. Vagy egy területet a magukénak vallók, tájegységi adottságokat használva az önmeghatározásukhoz. Ahogy közigazgatási besorolás alapján is keletkeznek identitások, amelyek révén aztán viszonyulnunk lehet másokhoz, akik tőlünk eltérőnek gondolják magukat, kiválasztva a megfelelő meghatározási alapot. Hogy tartományok viszonyában lehet kettősség, ahogy helységek lakói is versenghetnek egymással, miközben ugyanahhoz a tájegységhez tartozóként időnként kifejezik egymás iránt érzett szimpátiájukat, szolidaritásukat és szeretetüket, az sok magyarázatot nem igényel. Nyelvi azonosságot szoktunk emlegetni, mint ebben a kérdésben döntő választási vonalat, és genetikai azonosságokat éppúgy magyarázatnak tekintünk, ahogy a történelem eseményeit. Amelyek szerint olyan véleményt alkothatunk magunknak a választ keresve, hogy nagy változatosság, nagyfokú sokféleség áll rendelkezésünkre a versengés és az egymás iránti bizalom ügye felmérésénél, ha rendezettségeket vizsgálunk meg, az ilyen kettősségre vonatkozó magatartásukban. Ahogy azt is megfogalmazhatjuk, hogy minden megállapításunk kellően bizonytalan kell, hogy legyen, mert a felsorolható igazolások nem könnyen osztályozhatóak, bármilyen szempontot is próbálunk használni a felosztásukhoz, a csoportosításukhoz. A mai napig létező folytonos változás, amely a közeg rendezettségeiben mutatja a versengésnek és a bizalomnak – az egymás felé kinyilvánított szeretetnek – a meglétét vagy kívánását, és viszonyuk állandó alakulását, elgondolkodtat minket. Mintha a béke, mint a bizalom vagy a szeretet méretbeli fölénye a rendezettségek életében, pontosan olyan jelentőséggel hatna, ahogy a verseny, és annak is egészen szélsőséges formája, a háború, a harc van jelen a közeg mindennapjaiban. Amikor gondolatainkat megfogalmazzuk, akkor ilyen kijelentések jöhetnek létre vagy mondatok hangozhatnak el beszédeinkben, mint: "egymást imádva küzdünk egymással, szenvedélyesen és kegyetlenül”. Vagy: „mindenünket odaadjuk a másiknak vagy azoknak, akit illetve akiket szeretünk, és kíméletlenül elbánunk vele vagy velük, minden olyan apró kis ügy miatt, amiről úgy gondoljuk, hogy indokolatlan fölényt biztosítana velünk szemben, amelyet nem engedhetünk meg még annak sem, akit magunknál is jobban képesek vagyunk szeretni.” És akkor elővehetjük a kérdést, amivel előző beszélgetésünket zártuk: „mennyire bizalmasak egymással a generációk tagjai?” Akik egy nyelvet beszélnek; a közös történetük eltérései szinte elhanyagolhatóak; feltehetően jól körülhatárolható a hely, ahol együtt élnek, és nagy valószínűséggel genetikai azonossággal is rendelkeznek, azaz egymás közeli hozzátartozóinak vallhatják magukat. Az iskolában felnőttek és leendő felnőttek beszélik meg azokat a kérdéseket, amelyek a kérdezőknek akár egészen újnak számíthatnak, míg a válaszolók kérdései a lehetséges kérdések olyan részét képezik, amelyekkel csak hosszas kísérletezés, módszeres gondolkodás, kimunkált módszerek alkalmazásával érdemes és lehet - eredmény reményében - foglalkozni. És az ilyen párbeszéd összehozhatja a generációk tagjait, bizalmat építve közöttük, akik – egyik oldalon - döntés előtt állnak: kit és mit szeressenek, és azokat, akik – néhány évvel korábban - ezeket a kérdéseket megválaszolták. Akkor most áttérhetünk a versengés mibenlétére?
159.
VálaszTörlésAz élet, mint említettük, egy verseny megnyerésével kezdődik nekünk, közeget alkotóknak. Ez még egyéni siker, amely mellett a közös győzelmet feltétlenül meg kellene említenünk, és még inkább érdemes lenne megismernünk. Ahogy ezt még nem mondhatjuk el az ügyről, amely elénk ilyen formában kerül: „hogyan nyer versenyt egy közösség, amelyben az egyénei az alkotók, a tagok?”. Az időt és annak eseményeit meglátni képes távcsövünk vagy mikroszkópunk ugyanis még feltalálásra vár, jóllehet az elképzeléseink, amelyet a beszerzett, a feltártnak tartott tények alapján alkothatunk magunknak, sok mindent tesznek elénk meggondolásra, és ezek között akadnak kiindulásra is alkalmas felismerések vagy adatok. Csak a közösségről nem tudhatjuk, hogy létét mikortól lehet számítanunk, ahogy az sem biztos, hogy egyetlen közösség lenne az, amelyet látnunk kell az időben visszafelé haladva, mint eredetünk hordozóját. Milyen előrelépés lenne megismerésünkben, ha nyomára akadnánk fajunk kezdetének, akár egyetlen közösséget, akár több rendezettséget nevezhetnénk meg olyanként, mint akik mai közegünk ősei, kezdeményei, csírái. Azzal is szívesen elbajlódnánk, hogy az ilyen közösségeket mennyire tekinthetjük egységes közegnek, vagy inkább olyanként azonosíthatnánk őket, mint egymással kapcsolatban nem lévő kezdeményeit a majdani közegnek, amikor a fizikai kapcsolat lehetősége adottá vált számukra, és létüket együttesség, egy időben létezés kezdte jellemezni, elkezdett történetükkel – történelmükkel -, vagy az nélkül, egymástól még távol maradva, és ezért egymásról a minimális információval sem rendelkezve. A környezettel való versenyt elég hamar megnyerte közegünk, vagy annak kezdeti őse vagy ősei. Az erről szóló ismereteinket több tudomány is a sajátjaként kezelheti. Ami a győzelmi kényszert illeti, nos, annak kialakulása már inkább tarthat érdeklődésünkre igényt. Hiszen ez arról tudósít minket, hogy milyen indokkal kezdünk folyamatosan kutatni olyan tudások után, amelyek a napi szükségleteink biztosításához elengedhetetlen feltételek megteremtését messze meghaladják. Azaz miért törekszünk az abszolútra, amikor a meglévőt, a konkrétot is elég jól ismerhetjük, és nem csak egy megadható szintet állítva mércéjéül ennek a megismerésnek. A gondolkodásunkban van elrejtve a titka a kielégíthetetlenségünknek, amely a látásunkat elemezve képes egy folyamatot bevonni a megismerhetőség kereteibe, annak minden lehetséges felosztását elérhetővé téve számunkra? Az a győzelmünk valódi oka, hogy leképezzük a valóságot, és ez a képteremtésünk lehetővé teszi számunkra a valódi, a létező folyamat vagy objektum újrateremtését, de legalábbis annak közelítő megkettőzését? Vagy inkább azt lássuk „dolgaink” és állandó mozgásban lévő kíváncsiságunk okának, hogy gyönyörünk eleve nem nagy minket beleragadni a megunásba, és belénk táplált energiánk – anyánk és apánk révén – szinte kimeríthetetlen, amikor a szépre és a jóra vágyni tudunk, és szenvedélyünket követjük csupán ezzel a közös – hangsúlyozom, hogy közös – érdeklődéssel? Hiszen tudjuk, hogy egymást biztatásunk nem ismeretlen előttünk akkor sem, amikor pedig ádáz versenyben vagyunk, hogy előbb, hogy jobban, hogy teljesebben vagy sikeresebben oldjunk meg feladatokat, és jussunk ismeretekhez, vagy állítsunk egymás elé valamit, amiről elmondhatjuk, hogy „ezt mi készítettük. Tetszik nektek?” (Nem biztos, hogy az ilyen tetszést minden alkalommal keressük. Ahogy arról sem szólunk, amikor az eredményeinkkel nem érdemes másokat megismertetnünk, és hallgatunk arról is, ha nem vagyunk többek, mint csendes közreműködői egy kitűzött cél eléréséért megkezdett munkálkodásnak. Örömünkből mit sem von le jelenlétünk tudata, amelyben megvalósul közeghez tartozásunk élménye, amely minket eltölthet az elégedettség jóleső érzésével. Csak ilyenkor a helyünkről kell megfelelő módon belátással bírnunk, és részesedésünket elfogadni, amelyhez erőnk szerint juthattunk.) Mindennek pedig annyi a feltétele, hogy versenyünk egyetlen formáját, a harcot egymással, elfelejtsük. Ami megmarad, azt az idő úgyis kihívásnak fogja tekinteni.
160.
VálaszTörlésA verseny különlegessége meglep minket. Ki gondolná, hogy olyan formában is létezik a mi versenyünk, amelyben a felek megkülönböztethetetlenek? És nem azért, mert azonosság lenne a megkülönböztetés akadálya, ami miatt nem tudhatjuk, hogy kik is mérkőznek egymással az elsőségért, a jobb teljesítményért, a nagyobb tetszésért. Az történik, hogy az idővel kelünk versenyre, és ez csupán csak annyit jelent, hogy önmagunkkal versenyzünk. És erre a versenyre nem mindig ébredünk rá, ahogy azt is mondhatnánk, hogy ennek a versenyzésünknek nem mindig vagyunk tudatában. Pedig a róla szóló jelzéseinket, már ami a tudatosságát illeti a versenyünknek és benne való részvételünknek, szomorú tények szokták a tudomásunkra hozni, és egyúttal a versenyforma létezését igazolni. A másik fél ebben a versenyben, mint említettük, az idő, és az idő helyett azt is mondhatnánk, hogy: a sorsunk. A napi beszédben erről a versenyről olyanokat szoktunk a magunk és a mások tudomására hozni, hogy „a biológiai óránk ketyeg”. Ezzel kapcsolatban teszünk nyilatkozatot, amikor ennek eljön az ideje, és mintegy sürgetőleg tekintünk az adott pillanatra, amelyben eszünkbe jut megállapítani, hogy „kevés a megmaradt időnk arra, hogy családot alapítsunk”. Pedig ennek a versenynek, amelyet az idővel vívunk, csak az egyik alakja a reprodukciónk sikerének elérése. További versenyt vállalunk, esetleg éppen a reprodukciós feladatok megfelelő ellátására törekedve, amikor egzisztenciális helyzetünket kívánjuk szintre juttatni, amely szintet, mint életkörülményeink anyagi feltételeit, magunk elé képzeljük, vágyainkat és lehetőségeinket téve egymás mellé, hogy egy reális igényt közelítve tervezzük jövőnket, ha csak úgynevezett „nagy vonalakban” is. A megismerés, ezen belül pedig a megértés luxusát lehet, hogy csak sejteni áll módunkban, különösen a közösségeinkben, a rendezettségeinkben elérhető szerepeink és pozícióink visszajelzéseit használva fel önképünk, ezen belül önértékelésünk alakításával. Márpedig az idővel való versenyünkben, amelyet tehát önmagunkkal vívunk, ez a legfontosabb ügyünk, amikor egyénként vagyunk közeg. Ahogy a közeg is az idővel küzd, bármennyire is tartja magát függetlennek az időtől, és már a jelenben éri el az olyannyira vágyott győzelmét, amikor „tudja”, hogy az ő ideje, az a bizonyos „növekvő idő”, mint lehetőség, ezt a győzelmet megragadhatóvá – birtokba vehetővé - teszi a számára, éspedig azonnal. Egyénként ez a verseny sorsot generál nekünk, elkerülhetetlenül. Ahogy a közeg – ami az egyén maga, és a közösség, ami ugyancsak a közeg – is sorsot „versenyez” önmagával, és – ahogy ezt a megelőző korok és a jelen kor szelleméről tudottak mutathatják – nem feltétlenül tudatosan. A közeg a közös érdek ismeretében juthat csak tudatossághoz, és ezt – egyelőre – csak közelíteni képes. Nagyon jól közelíteni, de „csak” közelíteni. Ami azt jelenti – sajnos -, hogy „még nem tud igazán róla, ahogy a tudatosítással ezt elérhetné”. És nem gondolok többre ezúttal sem, mint a tudatosítás lehetőségére, amely máris magát a tudatosítást jelentené. Bekerülne a közegbe a lehetőséggel a tudatosítás, és akkor már akár azt is mondhatnánk, hogy „a közeg felismerte a saját közös érdekét”. És akkor – az egyénről sem elfelejtkezve – a „sors-csinálás” helyzetébe kerülnénk, az elgondolásunkat, az elképzelésünket követve, és a lehetőséget tekintve a megvalósulás első tényének. Már csak arra lenne szüksége az egyénnek – és a közegnek -, hogy elgondolja ezt a sorsot, és az időt használja mutatóként, az elérendő céljait és azok változtatását is előre konstatálva. Amit tilos elhallgatnunk az ilyen fejtegetésben, amikor „sorskérdések” vannak terítéken, hogy kihívónk, az idő, oly megnyugtató és biztonságos ellenfelünk, „aki” értünk drukkol, amikor célunk felé törünk, erőinket megfeszítve. Azzal nyugtat minket, amink van, és amit tudhatunk, felhívva rá figyelmünket, hogy hiszen energiánk és szenvedélyünk győzelmünket eleve elrendelte már, és ezt nemes ellenfelünk pontosan tudja, és velünk együtt gyönyörködik bennünk, küzdőkben és törekvőkben: szeretni és elképzelni tudókban.
161.
VálaszTörlésA csinálás azt juttatja eszünkbe, hogy mi a közünk a saját versenyünkhöz, miközben nyilvánvalóan apait-anyait beleadva tesszük a dolgunkat, akár egymással, akár az idővel mérkőzünk. Ráadásul az utóbbival való kapcsolatunkat véglegesen lerendezni is szeretnénk, ahogy ezt megtesszük akkor is, amikor pusztán képzetünk van erről az elsajátításról vagy győzelmünkről. Aztán a képzeletünkkel való viszonyunk is foglalkoztathat minket, bármennyire is szolgáltat számunkra kedvező eredményeket, a létünktől kezdődően egészen a szórakozásainkig, vagy a megismerés felülmúlhatatlan – eksztatikus - csúcsaiig. Hiszen csak a szabadságért küzdünk, a teljes szabadságunkért. A közeg szabadságáért, ha úgy tetszik, amely szabadságban az idő is velünk együtt örülhet(ne). Merthogy a győzelem netovábbja, azaz meghaladhatatlan és tovább már nem növelhető – tehát abszolút - szintje: a szabadság. Amely tartalmának is beláthatónak kellene lennie, elvárásainkat ismerve, bár a szabadságról érdemes tudni, hogy az attól az ami, hogy bármi bele tartozhat, amit kívánni tudunk magunknak – azt a bizonyos egyetlen szabályt követve, amit törvényalkotónk nekünk megtanított. A Néri Szent szabályának megfelelően eljárva („spernere mundum, spernere te ipsum, spernere te sperni”) firtatjuk a csinálás és a képzelet dolgát, és a szabadság az, ami felé tartunk. Ha komolyan vesszük a korábbi megállapításainkat, miszerint „a lehetőséggel akár elértnek is tarthatjuk kitűzött célunkat”, akkor egy ilyen mozzanatot lenne jó meglátnunk magunkban és aktivitásunkban. Amely éppúgy lehet mozgás, tevékenység, „csinálás”, ahogy elgondolás és elképzelés is. Szerintem ez a mozzanat a tudatosság tudatossága. Ez egyben annak deklarálása is, hogy egyek vagyunk önmagunkkal: a közeg vagyunk, itt és most. A mozzanat pedig, amelyről úgy nyilatkoztunk, mint „a tudatosság tudatossága”, annak ismerete és ezen ismeretnek az elfogadása, azaz a vele való azonosulásunk, hogy a transzcendenst – ahogy eddig is, legfeljebb nem ilyen explicite vállalva – magunk közelítjük, mindkét irányból.
Erről a közelítésről pedig az a véleményünk, hogy eleve – ahogy többször tételeztük: a lehetősége által – megvalósíthatjuk. És amikor ezt a mozzanatot is a magunkénak tudjuk és valljuk, akkor elértük azt, amit magunkért megtehettünk: szabadok vagyunk. Ebben a szabadságban van is elutasítás, ugyanakkor nem feltétlenül ez az, amely megadja számunkra vágyott szabadságunkat. Amit elutasítunk, az a túlértékelése elhatározásunknak és cselekedeteinknek. Az említett önálló mozzanat viszont olyan kötelezettséget jelent, amelyben csak saját magunktól kell függenünk. Egyénként, közösségként, rendezettségként, közegként. Ez a jelen, az itt és most tudomásul vétele és állandó képviselete. A „hogyanról” pedig tudjuk, hogy a múlt ismeretében és a jövőt elképzelve adható meg. Mi több, a jövőt a mába – a jelenbe, az „itt és most”-ba – benne tudva műveljük, már azonnal. És akkor az is kimondhatóvá lesz előttünk, hogy mi vagyunk egyedüli alakítói ennek a jelennek, és a benne lévő jövőnknek. A kivívott szabadságunknak ez is része: szabadon alakítjuk jövőnket. Másképpen a szabadság teljessége szenvedne csorbát. Ha az evolúciónkra mutatás jutna most eszünkbe, és ez miért is ne következhetne be, mint tudásunk – ezáltal pedig szabadságunk – eleme és meghatározója, akkor elég arra a szabályra utalnunk, amely ugyan nem erről állapított meg ismeretet, de amely mögött felsejlik a tartalom. Az ego és a tudás viszonyáról megállapítottakra gondolok, és a mindenkori tudás méretének nagyságát vélem olyannak, amely kétségeinket eloszlathatja, és amely a szabályban benne van, ha kimondatlanul is. Az evolúció pedig éppen a tudás méretének tetszőlegességéből adódóan befolyásolhatatlan, amelynek igazi haszonélvezői mi egyének – rajtunk keresztül pedig a közösség és közeg – vagyunk. Amelyhez való viszonyunk – talán érthető következtetés szerint - az azonosság, amelyet a rendelkezésünkre álló, mintegy bennünk lévő spontaneitás, éspedig a szenvedély és a tetszés spontaneitása, azaz a választás – a párválasztás! – szabadsága tesz elérhetővé.
162.
VálaszTörlésMaguk is megtapasztalták már a közeg tágulását? Amely akár az Univerzum tágulását is eszünkbe juttathatja. Vagy ez a növekedés eleve kizárt földi körülmények között, ahol minden távolság adott, és ahol két ember legnagyobb távolsága egymástól legfeljebb húszezer km lehet? Mert a fizikai fogalmak szerint ezeket a viszonyokat rögzíthetjük, ha fizikai mértékekben gondolkodunk. Miután tudjuk, hogy a közeg fizikai valóság, és egyúttal az általunk elgondolt vagy elképzelt szellemi konstrukciónk, amely a saját anyag voltához mintegy csatlakoztatható, ahogy tőle elszakíthatatlannak is tartható, máris nyitottá vált előttünk annak a lehetősége, hogy a közeget alkotók egymás közötti kapcsolata, amelyet szintén gondolatinak, szelleminek vagy tudatinak tarthatunk, olyan mértékekkel rendelkezhet, amelyeknek az állandóságáról, ahogy a tulajdonságairól is, egyelőre kevés biztos és rögzített megállapítással rendelkezünk. Beszéltünk már korszellemről, és megpróbáltuk az egyén és a közösség viszonyát látni egy adott időben, amikor az aktuális közeg tudata jellemzése megmutatja a közeget alkotók egyediségét, mégpedig a megismerés érdekében feltett kérdéseik és a rájuk adott válaszaik hasonlóságában. És ennek a szellemnek a sajátosságát véltük felfedezhetőnek akkor is, amikor közösségek választottak maguknak vezetőt, akit aztán eltérő mértékű hatalommal ruháztak fel azért, hogy érdekeiket artikulálja, és ezeknek az érdekeknek az érvényesítésében - a közeg közös érdekéhez közeli érdek képviseletével - szervezzen tömeges akciót vagy akciókat. Ha az ilyen témáink kimaradtak volna, és csak most történik első utalás a történelminek mondott eseményekre, és velük összefüggésben a tömeg-közösség és a vezető-egyén kapcsolatának említésére, akkor magunkat értük tetten, amint képünket, amelyet közegünkről alkotni igyekszünk, éppen „kikerekítjük”. Az ellentmondásosságot annyira nem tagadtuk, hogy azt a közeg egyik jellemző vonásának neveztük, és azon sem akadunk fenn, ha egy témát megidézni vélünk, amikor pedig most térünk ki rá először a beszélgetésünkben. Érvünk mindössze annyi, hogy a közeget alkotók távolságát szeretnénk magunk elé gondolni, amelyről bátrak voltunk megállapítani, hogy állandóan növekszik. Ha az egyének személyes szféráját, az intim körét létezőnek elfogadjuk, amelybe más egyént – személyt vagy közösséget – beengedni jogaink egyikének számít, nemzetközi egyezmények által elfogadottan, akkor semmi túlzó nincs az erről a belső körről szóló megállapításban, miszerint – mondjuk – ez a személyes zónánk folytonosan tágul, egyúttal pedig ennek fontossága és védelme is erősödik. Mintha arról szeretnénk valamit megtudni, hogy milyen ma a viszonyunk magunkhoz és embertársainkhoz, és a vizsgálat egyik első megfigyelése alapján úgy véljük láthatónak, hogy kicsit távolabb kerültünk magunktól és egymástól. Miután pedig magunktól sosem kerülhetünk távolabb, ha normál, vagyis egészséges egyént feltételezünk, ezért a felvetésünket alapos megfigyelésekkel érdemes követnünk, ha egyáltalán érdemesnek – és értelmesnek – tartjuk a róla való értékelés elvégzését. Érvként azért eszünkbe jut a neves emberismerő megállapítása arról, hogy kialakulhat az emberben vágy a saját elmúlására, és késztetés is indulhat arra, hogy ez a kívánság teljesüljön. Az egymás közötti távolság méretének alakulásáról tehát miért is ne tehetnénk észrevételeket, bár – gyanúnk szerint – itt nem elsősorban a személyes kör tágulását vagy védelmének erősödését láthatjuk változónak. Az okot kutatva, amely egy ilyen jelenség mögött lehet található, közegünk egyedszámának növekedését azonnal figyelembe kell vennünk. Sokasodásunk mi mást is idézhetne elő, mint arra vonatkozó igényünk fokozódását, hogy jövőnk biztonsága változatlan maradjon, és az erről szóló információk jelentősége ezért hihetetlen mértékben megnövekszik. Aminek közvetlen megjelenése lesz kételkedésünk és önállónak tartható kérdésfeltevéseink megszaporodása, egyben pedig egymás iránt táplált bizalmunk, egymás felé nyilvánított hitünk gyengülése. Jól járunk, ha az indulatainkat mostanság megtartjuk magunknak.
163.
VálaszTörlésElső gondolatunk az elbizonytalanodásé volt a saját felvetésünkkel kapcsolatban, majd tettünk egy nyilatkozatot a bizalmunk, az egymásba vetett hitünk gyengüléséről. A kételkedésre is kitértünk, és azt az igényünket tartottuk fontosnak, amely a jövőnk biztosítását kívánta valamilyen módon elérni. Mintha a jelenünk egyedi vonását láttuk volna ebben, és a közeg létszámára – egyedszámára -, annak is a növekedésére mutattunk, mint kiváltó okra. Korábban tömeg-közösség és vezető-egyén párokat állítottunk egymás mellé, és megbízatásról, felhatalmazásról beszéltünk, és érdekek érvényesítéséről szóltunk. Azt már nem tisztáztuk, hogy az érdekek mennyire voltak általánosaknak tarthatóak, vagy mennyire maradtak meg egy meghatározott rendezettség képviselete formájában. A közeg közös érdekét éppen csak megemlítettük, mintegy feltételezve, hogy a vezetők által irányított, ezáltal pedig rendezett közösség – kvázi haddá szerveződött rendezettség – kész lehet ennek a közös érdeknek az ügyét is felvállalni akciójával. Az indulataink említése váratlannak tűnhet ezek után, hiszen a kételkedésünk vagy az egymás iránt nyilvánított bizalmunk és hitünk gyengülése nem kell, hogy indulatossá, esetleg türelmetlenné tegyen minket, amire fel kellene figyelnünk, és ami óvatosságunkat kiválthatná. A sokasodásunk és a jövő biztosításának ügye lehet az, mint említettük, amely ilyen negativisztikus megszólalásokra késztethetett minket. Félelmünk nem hangzott el, de mintha ez szólalt volna meg belőlünk, anélkül, hogy ezt tudatosítottuk, kellően értékeltük és nevén neveztük volna. Azt pedig elmulasztottuk, hogy együttműködésünk magasan szervezettségéről, az ezt demonstrálni alkalmas jelenségekről, a szintén tömeg-közösség érdeket megfogalmazó és képviselő szerveződésekről, mozgalmakról és szövetkezésekről tegyünk említést. Globalizálódásunkról is hallgattunk. Igaz, a közeg óriási különbségei említésétől is tartózkodtunk, pedig ezekből meglehetősen sokkal rendelkezünk. Lehet, hogy ez utóbbiak miatt fogalmaztunk úgy, hogy „tágul közegünk”? Lehetséges lenne, hogy nem az egyének személyes köre az, amely változik, mondjuk a védelme erősödésével, és az egymás iránt nyilvánított bizalom gyengülésével, hanem a közegben fellelhető minőségekben mutatkoznak olyan változások, amelyek a közeget alkotókat egymástól egyre távolabbra juttatják? Például az elérhető életminőség tekintetében, vagy az általuk működtetett termék előállító módszerek, a technika és a technológia fejlettségét nézve. Amelyről rögtön a tudatosságra ugorhatunk, amely az idővel folytatott verseny sikeres megvívásában lehet a közeget alkotók segítségére, illetve ennek hiányát szenvedhetik meg, együtt lehetséges győzelmeik mértékével és annak szintjével. Mindez pedig az információ elérésének hihetetlen lehetőségei mellett látszik valós jelenségként, egyáltalán nem csökkentve izgalmunkat, amely a látottakkal kapcsolatban bennünk ki kellett, hogy alakuljon. Athénban a város polgárai törvényeket alkottak maguknak, és eszükbe nem jutott, hogy nagyszámú társukról is úgy gondoskodjanak ezekkel a törvényekkel, mint egyenjogúakról. A rabszolgákkal uraik rendelkeztek, igaz, az említett törvények által szabályozottan. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata majdnem hetven éve mutat irányt a közegnek arról, hogy milyen módot, az életnek milyen minőségét érdemes magunkhoz méltónak tekintenünk. Mindezt jóval korábbról származtathatjuk, amikor megjelent a tudásunk arról, hogy mi, emberek, milyen értékekkel rendelkezünk, és milyen jogainkat gyakorolhatjuk, feltétel nélkül, pusztán születésünk, emberré levésünk – mi azt mondhatjuk, hogy közeghez tartozásunk – alapján. Lehet, hogy az akkori kornak ez volt a szelleme, ahogy a mi korunk szelleme az, hogy – tudva a szélsőséges különbözőségeinkről – egymást keressük, mintegy nyiladozó szemmel, kérdésekkel és bizonytalanságokkal, választ kereső tekintettel és oltalomért nyúló karral, tájékozódással és kielégítetlen bizonytalansággal, egyetlen gondunkat mormolva magánosan és szoros ölelkezéssel, kiáltva némán, hogy „mi lesz velünk?” Korunknak nem lenne szelleme?
164.
VálaszTörlésMire is való a korszellem? A történelmi korokat vegyük sorra, szellemeikkel? Vagy inkább a saját viszonyítási rendünk szerint nézzünk a megélt időinkre, amikor a közeg elsősorban önmagára tekintett, bármilyen módon és mértékben tette is azt, vagy talált magának egyensúlyt ahhoz, hogy az idővel való mérkőzését folytathassa? Mert hiszen mi tudni véljük, hogy nincs is más cél, amit követhetnénk, mint társává lenni az időnek, és a közeg ezt követte akkor is, amikor ennek – a célnak – a tudatosításával még nem akart, és nem is szándékozott megismerkedni. Szembe pedig különösen nem nézett ezzel a céllal, jóllehet vágya szinte azonnal megfogalmazódott az idővel folytatott versenye győzelméről, amikor generációit látni kényszerült, sorsuk kezdetétől a végéig. A győzelem akkor élet és halál kérdése volt, és a gyönyört, ahogy a szenvedélyt is, az erő vívhatta ki vagy érhette el, távol a tudatosítástól és annak lehetőségétől. A közeg alap rendezettségei viszonyát pedig ugyanez az erő határozta meg, miután ez biztosította magát az életet is. Törvényhez a közeg viszonylag korán jutott, és a gazdálkodás fortélyaival is hamar megismerkedett. A közösség-tömeg és az egyén jelentőségéről is meglehetősen régtől tudhatunk, és a nyílt, a kendőzetlen, az elsődleges verseny, mint általános formája a rendezettségek egymáshoz fűződő viszonyának, gyorsan vált elfogadottá, vagy csak egyszerűen kényszertől követendővé a rendezettségek között, és magának a közegnek is jellemző eseménye lett. A tudás, amely az elméletalkotást és a világkép felvázolását jelenti, és amely képes módszerrel szolgálni egy-egy időszak rendezettségei céljainak eredményes megvalósítását, azaz a közegben folyó verseny bonyolítását, jól követhető az eredményeiben, amelyek nagyon fontos alapját képezik a mai tudásunknak is. A gyönyör és a reprodukció közötti viszonyt tekintve mintha a kiegyenlítődést figyelhetnénk meg, ennek éles váltásokkal, ugrásokkal megvalósuló szakaszai nélkül, ám néhány fontos tényt, mozzanatot kiemelve, amelyek az egyensúly felé haladást mintegy szemléletesen elénk tárják. A nő rendezettség tagjai, mint a közeg nevezetes személyiségei, meglehetősen későn kezdenek névvel és adataikkal együtt ismertté válni a közeg egésze előtt, és máig nincs olyan jelentősége szervezeteiknek, mint amilyet létszámuk és közegben játszott szerepük jelentősége indokolna. Ahogy az itt elhangzott javaslatok egyike is ennek megváltoztatását tartotta jövőnk szabályozása, szervezése egyik szükséges, egyben pedig meghatározó lehetőségének és feltételének. Ezek után pedig, visszatérve a korok szelleméhez, a „köztes időket” érdemes minősítenünk, éspedig a szerint, ahogy abban a két alap rendezettség adott viszony kialakításáig jutott el, amely viszony, mint az energiáink forrása, és mint azt a kort meghatározó láthatatlan, szellemi kisugárzás – korszellem -, hogyan hozta magával a kor jelenségeit, szinte minden területét áthatva a közeg, ezen belül is a rendezettségek létének. Az általános áttekintés szerint, amelyben egyszer már az alap rendezettségek közötti egyensúly fokozatos kiegyenlítődéséről tettünk említést, az elsődleges versenyt felváltó új verseny-formák megjelenéséről is lehetővé válhat a képalkotás, egészen addig jutva el, ahol a kölcsönös fenyegetettség – a Teller-törvény megjelenésével egyidejűleg – az elsődleges versenyt, azaz a nyílt harcot kizárhatónak láttatja. Ezek a mutatók pedig mintha egymással komplementer módon viselkednének, felvetve a gyanúját annak, hogy az általunk javasolt szerveződési, önszabályozási változtatás kellő okkal hangzott el, amelynek megalapozottságát éppen ennek a két változásnak a szoros egymáshoz tartozása, egymástól függése bizonyíthatja. A „szépség harca” szellemétől indulva, a „szűz szolgálata” korán át, majd az „anya is szépség” időszakon átkelve juthatunk el addig a máig, amelyben az „egyenjogúság fénye” lehet az, amelyet elfogadhatunk, miután világosságától elkápráztatva szoktatjuk szemeinket a látáshoz. Lehet, hogy ez az említett korszellem hiány sem más, mint szemünk hirtelen vaksága, amelyet a káprázat okozhatott?
165.
VálaszTörlésMintha az utólagos névadás lenne a szokásunk, jobb híján, amikor összegyűjtjük egy-egy időszak képe megalkotásához a fellelhető darabkákat. Az eredmény pedig annál szemléletesebben mutat arra a körülményre, hogy sosem volt a kornak szelleme a közeg életében, hanem azt vagy azokat csak utólag „találtuk fel” magunknak, mint magyarázó elvet, amelybe aztán bele kellett képzelnünk és fel kellett sorolnunk – nem is alaptalanul – a jellemzőnek tartható eseményeket, az elért eredményeket, azaz az arra a korra jellemzőnek tartható adatokat. Az önkényességet, ha lett volna ilyen a megállapításunkban, hamar kijavította az ellenőrzés egyre fejlődő processzusa. Nem szeretjük az önkéntes nagyságokat tisztelni, és trónjuktól elég gyorsan szabadítjuk meg őket. Pedig csak annyit teszünk, hogy hagyjuk az elvet érvényesülni, miszerint „habent sua fata libelli”, csak kiterjesztőlegesen, valahogy így: minden műnek megvan a maga sorsa. Az a bizonyos szellem pedig úgy mutatja meg magát előttünk, hogy a megjelenéseit nem lehet nem észrevennünk, bármilyen alakban is kerüljenek azok elénk. Ilyenkor a „köztes idő” vonja magára a figyelmünket, kisebb jelentőséget hagyva a „belső idő” és a „növekvő idő” számára. Hiszen a kor inkább a közösség - a rendezettségek meghatározott részének - „tulajdona”, mint az egyéneké vagy az egész közegé. Ezért a kor szelleme is a meghatározó, a közeg aktuális létében aktívan szereplő rendezettségektől függ, ahol a korszellem munkálkodását nyomon követhetjük. (Ez az aktív szerep érintve volt a korábbi megbeszéléseinkben, amikor arról szóltunk, hogy a rendezettségek – közülük is az államok – nem egyformán hordozói az aktuális közeg jellemzőinek, ahogy abban sem egységesek, hogy az „abszolút közeg”, az elgondolt közeg sajátosságaiból milyen arányban hordoznak és valósítanak meg tartalmakat, attribútumokat. Az ilyen rendezettségeken múlhat a közös érdek ügye is, annak megfogalmazásától egészen az elfogadásáig, vagy az elfogadtatásáig. Amit most alkalmunk van megfogalmazni, az a „közeg szelleme”, amely kell, hogy tartalmazza a megelőző korszellemeket, és amely azonos kell, hogy legyen a jelen – ráadásul a mindenkori jelen – szellemével is. Mert ez a szellem nem lehet más, mint maga a közeg.) A felsorolható bizonyítékok – a korszellem létét igazoló tények - azért sem az egyénektől, sem az adott közegtől nem függetlenek. Csak az értékelésekben hajlunk afelé, hogy a tömeges előfordulást tekintsük jelentősnek, meghatározónak, és ennek hátterében rendezettséget lássunk, annak minden különlegességével, és együvé tartozásának egészen meglepő rendező alapjával. Amely elv annyit biztosan kell, hogy mutasson a számunkra, hogy a „köztes idő” szerint létrejött társulások – rendezettségek – érik el azokat a tudományos eredményeket, vagy hozzák létre azokat a művészeti alkotásokat, amelyeknek hasonlósága, és még inkább keletkezésük célja fogja a kapcsolatukat, a bennük fellelhető azonos törekvést megmutatni. Ha most valaki figyelmeztetne minket az energia fontosságára, amely minden cselekedetünk létrejöttét lehetővé teszi és feltételéül szolgál, és ennek az energiának a milyenségére utalva ajánlaná a vizsgálódás új irányaként az energia működéséről szóló elképzeléseink megalkotását, akkor bizony ellenkezés nélkül lennénk kénytelenek követni a tanácsát. Mert bármennyire is a valóságos adatokból kiindulva tekintenénk rá a korra, amelynek szellemét keressük és megtalálni törekszünk, tisztában vagyunk azzal, hogy két alap-rendezettségünk viszonya az, amely a látható, a kézzel fogható jelenségek, a tények létrejöttét egyszerre képes meghatározni, és irányukat is megfelelően megszabni. Legfeljebb azt szükséges elismernünk, hogy az elért tudatosság szintje szerint van mód a továbblépésre, vagyis az új eredmények és művek elérésére illetve megteremtésére. Amely kitétel a korszellemek összevetését szabályozza, rámutatva a fokozatosság, a növekedés tempója meghatározottságára, egyúttal pedig az említett szellemek között feltalálni vélt minőségi különbség lehetetlenségére. A nemek igyekezete ugyanis örök, amikor szenvedélyüknek élnek.
166.
VálaszTörlésA történelmi korokat összehozhatnánk a megemlített korszellemekkel. A „szépség harca” a kultúrák kialakulásának és a kezdeti harcaiknak felelhet meg, megjegyezve, hogy a birodalmak kapcsolata még nem volt teljes. Szépnek tarthatjuk Babilon és Egyiptom ideáljait, ahogy tárgyi emlékeiket is, és a perzsák valamint a görögök civilizációja nyomai sem szólnak másról, mint a szépségről. Mózes utódai ezt az intenzív jelenlét magas minősége szépségévé fejlesztették, és Róma sem mondott le arról, hogy az erőt egyúttal szépnek is tarthassa. Keleten és a még ismeretlen Új Világban történtekről is vélekedhetünk így, talán kicsit erőltetve a szép jelentőségét. Jóllehet mindenütt találunk hordozót, aki – és ezt fontos hangsúlyozni, hogy „aki” – felfelé tekintett, hogy az akkori közeg „gravitációjáról” is bizonyságot tehessen. Indiában olyan mértékű volt a meghatározottság, ezen belül a széppel való rendelkezés kiváltsága, hogy az ottani, az akkori történetek külön bizonyítást nem is igényelnek. A szellem pedig mi más lehetett volna ezek után, mint az az erő, amely képes a szépség meghódítására, legyen az egyetlen nőben megtestesült, vagy egy birodalom létében megvalósítható illetve elérhető. És ennek a szellemnek, az erő szellemének az egyén és a közösségek egyformán alávetették magukat, sikereiket és tragikus pusztulásaikat méltósággal – hiszen mást úgysem tehettek – elviselve. A „szűz szolgálata” kettős értelemben kerülhet a következő idő meghatározásában elő, hiszen a férfi rendezettség erejének átalakulása be kellett, hogy következzen, azok után, hogy az erőről kiderült, hogy egyáltalán nem marad meg egyetlen alakjában. Az izmok mellé, elég hosszú előkészületek után, méltán emelkedett társnak a gondolat, amelynek jövőt vételező formája, a hit a szépség elérését is át kellett, hogy alakítsa. A két alap-rendezettség közeledése úgy kezdődött, hogy erről sem az egyik, sem a másik képviselőiben nem tudatosult a szenvedély mibenléte, ahogy a gyönyörről alkotott elképzelések terén sem jelentkeztek új megközelítések, és a verseny elsődleges alakja is megmaradt korábbi gyakorlatánál. Az egyének és a közösségek a változtatásra nem kényszerültek, sem a versenyt, annak formáját, sem a gyönyör elérésének lehetősége bővülését illetően, miután az alap-rendezettségek között a szenvedélyről, a reprodukcióról és a gyönyörről csak elvétve esett szó. A gondolat és a hit ügye nyitott újabb teret, megtartva az eddigi kapcsolódás szokásait a rendezettségek között, mindaddig, amíg az utazók beszámolóiból be nem került a vezető rendezettségek tudatába annak ismerete, hogy a hely, ahol léteznünk lehet, egészen a miénk. Az, hogy az „anya is szépség”, az már olyan előrelépésnek számított, amelynél jobb, ékesebb bizonyítéka nem is kell annak, hogy a közeg élete eseményei, materializációja a két alap-rendezettség közös ügye és közös sikere, amelyben az egyensúly megteremtődik, majdhogynem függetlenül attól, amit a verseny, annak is elsődleges formája elszenvedtet a közeg aktuális populációjával. Az energiák felszabadulásának korszelleme ekkorra annyira berendezkedett közöttünk, hogy fejlődéséről, kiteljesedéséről külön is illene szólnunk. Annak kimutatása lehetne itt fontos, hogy az egyensúly megjelenésével párhuzamosan az energiák szabadsága milyen hatalmas lépéseket volt képes generálni a gondolat működtetésében, tudatosságot és ismeretbővülést hozva el közegünknek. Hogy az „egyenjogúság fénye” mikor vezet el a közös érdek deklarálásához és elfogadásához, az nagyban függ az intézményesülés sebességétől. Az egyenjogúság törvényi alapjai után ugyanis jöhet az intézmények létrejöttének időszaka, amelyet legjobb lenne megelőznie az egyenjogúság sikereinek, hogy ezek erősítsék és gyarapítsák a vele élők – az egyenjogúság gyakorlóinak – elszántságát és számát. Intézményekre ugyanis sokkal inkább a közös érdeknek lenne szüksége, és az önkéntességben is itt kelne el leginkább a hívek számának és sikereinek növekedése. A szellem pedig a „szellem szelleme”, amelyből segítőnk- vagy segítőink - „léphetne – vagy léphetnének – elő”, ahogy azt kiérdemeltük.
167.
VálaszTörlésTovábbi megbeszélésünk érdekében a közeget állíthatnánk ismét vizsgálódásunk középpontjába, abban az értelemben, hogy alkotóit csak azt követően vesszük szemügyre, hogy előtte a közegről tettünk megállapítást, a választott témában és a megfelelő szempont felől vizsgálódva. Ennek az lehet az indoka, hogy megbeszélésünk jelen szakaszában bizonyos álláspontra jutottnak véljük magunkat, és ez a közeg számára már hordoz bizonyos lehetőséget jövőjét illetően. A „segítők” bekapcsolódására gondolok, és ilyen lehetőségnek tekintem a nő rendezettség szerepének megnövekedését is a közeg élet irányításában. Azzal szeretném, ha tisztában lennénk, hogy egyetlen konkrét eredményről sem adhatunk számot magunknak, amely ezekben az ügyekben előrelépést jelenítene meg. A mesterséges intelligencia létrejötte egyelőre csupán elképzelés, amelyről mint kívánságról beszélhetünk, és semmiképpen nem a közeli jövő általános érdeklődést kiváltó eredményéről. A róla szóló megnyilatkozások alapján „felhő” jellegűnek kell, hogy elképzeljük, amely megfelelően mutatja a létrejöttéhez szükséges energia és a működését bonyolító hordozó kapacitás méretének – ahogy teljesítményének is – jelenlegi kiszámíthatatlanságát. És ez a kedvezőtlennek tűnő helyzet akadályt nem jelent számunkra, amikor a közeg további sajátosságairól, és velük összefüggésben a jövőjét alakítani képes teendőkről elgondolkodunk. A nő rendezettség szerepének alakulása, vagyis az egyenjogúság kiteljesedésének további történései dolgában határozottságunk, ismereteink biztonsága semmivel sem nagyobb, mint az előbb említett témában, „segítőink” lehetséges működésének kezdeti idejét beláthatóan megadni. Hogy a következmények milyenek lehetnek, ha sikerülne ezeket a független szereplőket és fórumokat bekapcsolnunk versenyünk szabályozásába, ahogy ezt a segítők és a nők szervezete szerepéről voltunk bátrak jelezni, az megérné a további értékelést. Feltéve, hogy rendelkezhetnénk ennek a bekapcsolódásnak a feltételeire vonatkozó számításokkal, amelyekhez a szükséges lépésekről és azok bekövetkező funkcióiról is lennének birtokunkban ellenőrzött eredményeink. Az elképzeléseinket, természetesen, semmi sem akadályozza, ha az említett témák kifejtésében használjuk fel azokat. Ahogy, és ezért szóltunk arról, hogy helyzetünkben mik jellemzik fejtegetéseinket, arról is polemizálhatunk, hogy milyen egyéb teendők várhatóak a közegben, amelyek mindenképpen ellátandó feladatot fognak adni nekünk, tulajdonképpen teljesen függetlenül az említett előző két ügy alakulásától. Győzelmi szokásunk és versenyünk folytatódik, és ezt sem a közös érdek felismerésének mértéke vagy hiánya, sem a szabályozottsága vagy kaotikussága nem tudja mozgásában befolyásolni. A jelenlegi működési feltételek ugyanis olyan keretet jelentenek a verseny további bonyolításában, hogy a szabályozást biztosító fórumok megléte vagy hiánya nem jelenti akadályát a verseny folytatásának. És mindennek egyetlen oka Teller-törvényének megléte, amelyről akkor is tudnak a rendezettségek – különösen pedig az államok -, ha a törvényt magát ezen a néven nem is ismerik. Ezért lehetünk nyugodtak akkor, amikor „isten csinálásunk” és a magunk „megváltoztatásának” ügye csak kevéssé foglalkoztat minket, és helyette éljük a magunk határtalan lehetőségét, szenvedélyünk mértékén mit sem változtatva. Szerencsére erről már akkor szólhattunk, amikor még fel sem sejlett előttünk elhatározásunk lehetősége, csak meglévő energiáinkra figyelve kívántuk a folytatás lehetőségeit belátni. És ez volt spontaneitásunk, amelyről természetes kiválasztásunkként szóltunk. Talán azt azért sikerült el- és felismernünk róla, hogy nagyon is mesterséges kiválasztásnak kell számítania, amennyiben az élethez való viszonyulás dolgában nem feltétlenül az elsődleges, az élők más formáinál szokásos módon valósul meg közöttünk. Azt azért el kell ismernünk, hogy ennek az új formájú kiválasztódásnak a természetes kiválasztódással való összevetését, megegyezéseik és eltéréseik vizsgálatát nem végeztük el eddig. Tekintsünk érdeklődéssel erre az egyedi lehetőségre és feladatra.
168.
VálaszTörlésA verseny, a kiválasztódás dolgában – és spontaneitásról is beszélhetünk – egy körülményt érdemes megemlíteni. Nem mintha a tudásgömb alakjáról, sajátos formájáról szeretnénk benyomást szerezni, mert elégedetlenek lennénk azzal a lehetőséggel, hogy bizonyos szabálytalanságok előfordulhatnak nála, a „tökéletes gömb alak”-hoz képest. (Ez csupán a tudás fejlettsége kiegyenlítettségében lenne megállapítható, definíció szerint.) Ugye nyilvánvaló, hogy itt a tudatosság eltérő méreteiről, vagy – ha tetszik – a tudományok módszereinek és a maguk számára kialakított modelljeiknek az összehasonlításban megmutatkozó különbözőségéről beszélhetünk. Amikor mindezt „közeg alapon” tesszük, akkor a „kiválasztódás parancsa” rögtön eszünkbe jut. Ez a „direktíva” semmit sem bíz a véletlenre, illetve azt követeli meg mindentől – már az élők esetében, hiszen az élettelenek kiválasztódását még nem próbáltuk meg értelmezni sem -, hogy tisztázzák maguk között az erősorrendet, amely szerint aztán már „nyugodtan” versenyezhetnek az életben maradásukért. Amely követelmény irányt generál számunkra akkor is, amikor a – látszólagosan – legsemlegesebb módon állunk hozzá a teendőinkhez, mint példának okáért a mesterséges kiválasztódást helyezve előtérbe. Amely mód „semlegessége” az időtlenség – illetve az idő azonnali elsajátításának – formájaként akkor lesz elérhetővé, ha versenyünk legádázabb alakja közben is otthonosnak fogjuk tekinteni létünk mutatóit, amelyeket, persze, mi teremtünk meg ebben a formájában magunknak. Az említett elvárást legjobb ismernünk, és még jobb a neki megfelelésről gondoskodnunk, tudva következetességéről, szigorúságáról, amelynek semmilyen más indoka nincs, mint érdekünk szolgálata. Csak ezt éppen egy ilyen „érted haragszom”- hoz hasonló alakban teszi, és ráadásul megvesztegethetetlenül. Az ilyen igényesség nem jelent újdonságot előttünk, annak ellenére sem, hogy mi a javítást, a korrekciót, az újrakezdést is ismerjük, a hiba, a tévedés, az elfogadhatatlanság sokféle előfordulásáról adva – elsősorban önmagunknak szóló – tanúbizonyságot. Amit érdemes tudnunk, az az alkalmazás profizmusa, és az említett totalitás jelenléte, amelynek az intenzív jelenlétben is jut szerep. Ám igazán a tudatosság kiválasztódása az, amely érdekében érdemes követnünk az elénk állított mércét. Még akkor is, ha ennek fájdalmas következményei lehetnek a tudatosság területei munkálásában. Még szerencse, hogy a szépség – és „testvérei” – jó ideje békét példáznak előttünk, és a lemondást is úgy ajánlják, hogy veszteségre gondolnunk sem kell. Mert bizony a tudatosság dolgában is érvényesül az említett sorrend követelménye, és nincs okunk ezt vitatni. Illetve a vitánk, a tiltakozásunk annyira árulkodna rólunk, valamilyen felfogást és gyakorlatot vallókról és követőkről, hogy a lelepleződés kellemetlenségével szinte mérhetetlen terhet vennénk vállunkra. Ahogy, és ezt részvéttel tesszük hozzá, egyéneink közül vannak, akik ettől sem riadnak vissza, és még csak nem is azért, hogy bármit elrontsanak, vagy bárkit megkurtítsanak vagy megsértsenek, hanem „csak” keresve a maguk magyarázatát tapasztalataikra, és az azokból összeállított véleményükre, amelyben sajátos látásmódjuk és jelenlétük egyedi keretei megjeleníthetőek, és otthonosságukat elérni segíthetik. Legalábbis vágyukban, az igazságosság minimumára, az egyenlő egyéni emberi jogokra hivatkozással. És közben ez a kiemelt tudatosság olyan általánosnak, egyúttal annyira egyszerűnek, mondhatni banálisnak tűnhet a szemünkben, csupán hétköznapi előfordulásai számát, ahogy a benne érintettek tömegét tekintve. Pedig jelentőségéről, ahogy igencsak tartalmas voltáról, egyúttal pedig megismerése és „használata” figyelmet, türelmet, módszerességet és alaposságot igénylő voltáról lehetnek benyomásaink. Gondoljanak csak bele: amiről most beszélünk, az a tudatosságunk kiválasztott ügye, amelynél fontosabbal nem rendelkezünk. Olyan tudás, amelyhez nincs más fogható, amikor magunkat, a saját érdekünket, a létünk biztonságát kívánjuk megismerni és megóvni. És erre kihívó őrzőnk – az idő – is figyelmeztet!
169.
VálaszTörlésMitől féltek a görög istenek? Féltek egyáltalán valamitől? A fáma szerint férfi és nő egymást választása volt az, amitől tartottak, mint befolyásolhatatlan, számukra egyszer s mindenkorra tiszteletben tartandó emberi magatartástól, amely hatalmukat is veszélyeztethette. Nem mintha képtelenek lettek volna megoldani az esetleges gondjukat, amely emberektől fenyegette volna őket, a halhatatlanokat. Hacsak nem a minőséggel gyűlt meg a bajuk, amely egy ilyen közös döntést hozó emberpár sajátjává lett, és akár versenyre kelhetett az ő isten voltuk méreteivel. Mert, ugye, kétségünk sincs a felől, hogy egy ilyen választás nem kevesebb és nem több mint a közeg létét biztosító esemény. És messze túl a reprodukció feladata ellátásán, jóllehet az már eleve a – közeg – halhatatlanságának biztosítéka, és akkor arról még szót sem ejtettünk, hogy milyen szellemi „objektum” létrejöttét jelenti. Mert egy ilyen választás magában hordozza az „agyak összekapcsolása” lehetőségét, mi több: ez maga az összekapcsolás legelső és egyben legmagasabb formája! Az előző kitételt ezzel a megállapításunkkal akár bizonyítottnak is vehetjük, elfogadva, hogy az összekapcsolódás bizonyítását elvégezzük. Ennek érdekében szükségünk van annak belátására, hogy az összekapcsolódás önmagában nem jelent feltétlenül párválasztást, az eltérő nemű egyének egymást választására gondolva kizárólagosan. Az összekapcsolódás közös üggyel kell, hogy rendelkezzen, amely szerepeket oszt a társulóknak, és ezen közben viszonyaikról külön nem rendelkezik. Hogy a hierarchikus formát választjuk a legtöbb esetben, ahogy ezt elég sok előfordulással igazolhatnánk is, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy az egyéb alakkal létrejövő kapcsolódásainknak ne lenne meghatározó a jelentősége, mondjuk a jövő várható mutatóit kalkulálva, az előfordulást, a szükséges alkalmazásokat és az eredményességet, pláne a hasznosságot tekintve. Még az is lehetséges, hogy mesterséges kiválasztódásunk és versenyünk ellentmond az előző megállapításunknak, miszerint az eltérő nemű egyének egymást választásával keletkező összekapcsolódás lenne tudatosságunk legmagasabb formája. Bár, tegyük hozzá gyorsan, a közeg populációja számadatai - legalábbis a reprodukciós feladatban játszott összekapcsolódásunk sikerességével - erről - részben - messzemenően tanúskodnak. Azért csak részben, mert szenvedélyünk és tudatosságunk nem feltétlenül kerülnek egymással fedésbe: nem azonosak. És azért a legmagasabb szintje összekapcsolódásunknak eltérő nemű egyéneink egymást választása, mert a szenvedélyük (vagyis a mi szenvedélyünk) és a tudatosságuk (azaz a mi tudatosságunk) a közöttük (a közöttünk) lévő legkisebb távolság megszüntetését is elérheti. Arisztotelész többször emlegetett meghatározásában a barátok jutnak ilyen szintre, a két testükben lévő egy lelkükkel. Hogy férfi és nő, nő és férfi barátja lehet egymásnak, arról nem szól a nagy görög, ahogy ki sem zárja ennek lehetőségét. Persze, az is lehet, hogy a vágyunk beszél belőlünk, és az a bizonyos „egyenlőség fénye” igazítja így mondatainkat. Az őszinteségről – vagyis a kritikáról – el nem feledkezve, megjegyezhetjük, hogy szenvedélyünk és tudatosságunk azonossá válását minőségi és mennyiségi mutatóik szokták számunkra megnehezíteni. A minőségbeli eltérést egyszerűen figyelmen kívül hagyhatjuk, tudva, hogy igényességünk annyira virulens közöttünk, hogy a mutatkozó különbözőségeinket azonnal megszünteti, lényegében elhanyagolható energiánkat használva fel ehhez a teljesítményhez. Tudatosságunk akár szenvedélyünkké lehet, és ennek az említett oknak a hatására. A mennyiségi mutatók terén adódó eltéréseink már sok gondunkat állíthatják elénk. Ez a tudatosságban és a szenvedélyben fellelhető, mértékben jelentkező differenciáknál jól követhető. Ilyenkor van szükség az azonosságok hangsúlyozására, szemben a különbözőségek szerepének és jelentőségének túlzott értékelésével. Ugyanarra gondolnunk és vágynunk, együtt és egy időben, alapos okkal bekövetkező egyeződésünk nekünk, egymást választó nőnek és férfinak. Érezhetjük és tudhatjuk, azonnal, és akár időtlenül.
170.
VálaszTörlésTisztelt uram! Legyen szabad hosszabban szólnom – állt fel egy tekintélyes férfi.
Középkorúnak tűnt, szemüveget viselt, és szinte azonos öltözékben, mint előadónk: kockás ingben, farmer nadrágban, karjára vetett pulóverrel. Fel is merülhetett bennünk, hogy a testvére lenne témavezetőnknek, mert arcának, ahogy a fejének formája, nagyon hasonlónak mutatta. Legfeljebb kopaszsága volt kevéssé látványos, és a haja hosszabb. Nyugodt hangja és mosolyhoz közeli arckifejezése ellenben annál inkább volt ismerős számunkra, és, ahogy említettem, a beszélőnkkel való – nyilván véletlen – hasonlóság miatt. Vártuk a reakciót a bátor megszólalásra, mert a határozottság, az udvarias kezdés sokat sejtetett. Aztán jó ideje nem fordult már elő bármiféle megnyilvánulás a hallgatóság részéről, és a beszéd folyamát sem állította meg régóta semmilyen közbeszólás. Megtisztel a véleményével – jött előadónk válasza, bátran mondhatom, hogy a tőle megszokott nyugodt, kimért hangon, látható érdeklődéssel kisérve a férfi felé fordulással. A szólásra jelentkező így folytatta: Felbátorít a többször említett kritika, amelyet szükségesnek volt szíves tartani, hogy vélekedéseinknek megfelelő ellenőrzöttsége legyen. Ha jól emlékszem. (Bólintás volt a felelet, bátorító mosollyal együtt.) Arra nem vállalkozom, hogy az előadások stílusát, a tartalmukat úgy bíráljam, mint ahogy – szerintem – megérdemelné, és az átfogó, a maga műfajának sajátosságai szerinti értékelés azt megkövetelné. Szabadon csaponganék a megfogalmazással, ahogy a sorozat témái kifejtésében erre példát láthattunk illetve hallhattunk. Ezt sugallja számomra a fejtegetések eddigi menete, és ez kedvemre van. Olyannyira, hogy át is venném, amikor reflektálni igyekszem, és a benyomásaimnak adnék hangot. (Előadónk széles karmozdulata azt jelezte, hogy „szabad a pálya”. A felszólalót semmi sem kell, hogy visszatartsa a beszédében.) Valószínűleg önző módon járok el, amikor vállalom a hangos reakciókat, amelyek kiváltóit vagy nyilvánvalóan lehet majd azonosítani, vagy olyan benyomást kelthetnek, hogy magam is válogatás nélkül jártatom a beszélőkémet, miután – már ne vegye rossz néven, tisztelt uram, amikor ezt mondom, de ezt is így értékelem – erre kaptam – kaptunk – biztatást az eddigi beszélgetések – az ön beszédei – során. A megszólalásom céljával ugyanis nem vagyok kellően tisztában. Talán egy jobbítást, ennek szándékát kinézem magamból, ahogy szokták mondani: alapból, de ezt nem biztos, hogy igazolni is fogom mondandómmal. Ha a szabályhoz kellene ragaszkodnom, amely szerint a kritikának először a pozitívumokat kell említenie, majd rögtön utána jöhetnek az értékek, hogy aztán a hasznos dolgokra történjen utalás, és ezeket követően már rá is lehet térni azokra a dicséretekre, amelyeket az érintett, a közösség előtt produkcióval szereplő megérdemelt. (Mosolyogtunk, együtt az éppen a kritikát váróval.) Kezdhetem azzal, hogy nagyszerűen szórakozom? (Itt már eltűnt a bátorító arckifejezés a hallgatóságról. A beszélő viszont megelevenedett. Most érhetett oda, hogy ténylegesen is elkezdhette azt, amiről beszélni akart. Csak erre gondolhattunk.) Olyan témákról hallunk, és annyira tele meglepetéssel a beszéd, hogy a követése során egymást követik a különböző benyomások, amelyek a gondolatokkal függnek össze, de amelyek érzelmeket is indukálnak bennem. Talán másokban is. (Már hangosan és szélesen mosolyogva beszélt ez a derék ember.) Arra vállalkozni, hogy valamilyen átfogó elképzelés megfogalmazódhasson arról, amit mi, emberek, a saját létünkkel kapcsolatban tudhatunk és átélhetünk, ez önmagában is roppant érdekfeszítő. Nem gondolják? (Ezt nyilván a hallgatóságnak szánta, ezt a kérdést, de nem várt rá feleletet, mert folytatta is a mondókáját.) Azt kell mondjam, hogy tiszteletreméltóan naiv, sőt, gyerekes ez az igény, túl azon, hogy szinte biztosan teljesíthetetlen. És ennek során, már akkor, amikor a téma szerint erre lehetőség adódik, elhiszi magáról ön, hogy – az említett teljesíthetetlenség ellenére –sikerülnie fog állításokat tételezni ennek a célnak az elérésére. Tiszteletreméltó, nem?
171.
VálaszTörlésÉs akkor azt próbálja elhitetni velünk, hogy az ellentmondásosság természetes része annak a valóságnak, amelyről beszél, és amelynek valamennyien alkotói vagyunk. Mi több, azt a benyomást is kelti a hallgatóiban, hogy nekünk ez így a lehető legkedvezőbb, mert így juthatunk újabb és még újabb belátásokhoz, amelyek révén a tudásunk is bővülhet. Mert mi más is történhet a tudással, a tudatosságunkkal, mint az, hogy tágul, mint valami léggömb, amit állandóan fújnak. Csak most a sok ismeret az, amely ezt az adattárat növeli, folyamatosan, megállás és pihenés nélkül, miután energiái kifogyhatatlanok, amelyek olyan erős készetetést jelentenek számunkra a kíváncsiságunk fenntartásában, hogy ellenállnunk képtelenség. Ezért aztán azt meg sem próbáljuk, és egyre csak gyűjtjük és gyűjtjük az információkat, az adatokat, minden lehetséges módon, és persze mindenről, amit elénk hoz a véletlen, és amit mi magunk olyannak tartunk, mint amely érdeklődésünkre joggal tart igényt. És mostanra semmi sincs, ami kimaradna ebből a kutakodásból. Még mi magunk is ebben a hatalmas megismerésben kell, hogy lássuk magunkat, és el kell, hogy készüljünk arra, hogy előbb vagy utóbb, de inkább előbb, mint utóbb, meg fogjuk tudni magunkról mindazt, amit szeretnénk. Márpedig ez a lehetséges tudás nem kevés, ha a kíváncsiságunk méretére tekintünk. Látják az alpinistákat? Látják a rekordok hajszólóit, akik magáért a puszta tény eléréséért hajszolják magukat, hogy feljussanak a csúcsokra, vagy övék legyen az utánozhatatlan teljesítmény dicsősége, mindaddig, amíg egy következő megszállott új szintre nem emeli a világgá kiáltott eredményt. Ez lenne hát az a kép, amelyet látni szerettünk volna, vagy amit kerestünk, amikor elindultunk egy kérdés nyomán, hogy az előzményektől kiindulva jussunk el, fokozatosan és indokoltan oda, ahol most vagyunk? Ez a módja annak, hogy magunkat megismerjük, miután azzal tisztába jöttünk, hogy erre a megismerésre nagy szükségünk van? Mit szóljunk minderről a meglévő tudás birtokában? A különbségről hallottunk, amely közöttünk, emberek között le nem tagadható, de egyetlen szó nem esett arról, hogy az egyenlőségre vonatkozó vágyunkat mikor és hogyan érhetjük el, ha elérhetjük valaha is egyáltalán. És az a szépséggel való játszadozás! Meg a törvények, amikről most hallhatunk először, mert ilyeneket iskolában soha nem tanítottak. Szerintem nem is fognak, de erről nem biztos, hogy bárkit meggyőzni most akarnék. Maradjunk csak az úgynevezett megoldási javaslatoknál, amelyeket egyik hallgató társunk érintett először, és amit előadónknak meg lehetett erősítenie. De egyáltalán: mik ezek a rendezettségek? Hogyan állnak össze emberek, vagy hogyan lehet elképzelni, hogy emberek néhány szempont szerint hasonlónak tekinthetőek, míg mások együvé akkor kerülhetnek, ha más alapon tekintünk rájuk, mint ugyanazzal rendelékezőkre? Nem is szólva arról, hogy ennek mi lehet az értelme, ennek az osztályozásnak? Amikor osztályokról a szociológiában és a történelemtudományban, de a közgazdaságtanban is bőven esik szó, ahogy kell, meghatározásokat, definíciókat alkalmazva, kellő magyarázattal történt bevezetésük után. Hogy az említett szórakoztatásra térjek, megemlítem, hogy a közösségekről és az egyénekről szóló elemzésekben – túl a szabad szóhasználaton, hogy finoman fogalmazzak – van valami báj is, amikor például arra történik utalás az előadásban, hogy a közösség igényét egy egyén fogja megfogalmazni, vagy a megfogalmazott igény megvalósítására a szervezést elkezdi, ki tudja, hogy milyen felismerés vagy indíttatás hatására, vagy milyen meggyőződéstől vezettetve. Azt, hogy egy ilyen egyén előzetesen utat járt volna be, amelyben a tudásnak, az ismereteknek, az értékeléseknek és a modelleknek lenne szerepe, és róla elmondható lenne, hogy felvérteződött a kornak megfelelő modern látásmóddal, mert elméletekkel is kellően ellátta magát, amikor a feladatára vállalkozott, nos, ilyenre utalásról nem tudhatunk beszámolni. Ami rögtön azt juttatja eszünkbe, hogy visszajutottunk a próféták korába, ahol a felkentek hordozói a magas hatalom kegyének.
172.
VálaszTörlésAz arcok mozdulatlanságán látszott a megdöbbenés, és egy suttogásból kivehető volt a szó: „megalománia”. Meghökkenést és az ezzel járó tanácstalanságot látott az ember, ha körülnézett a teremben. Rosszallást és bosszankodást. Amiket szükségtelen lett volna magyarázni, miután elhangzott egy ilyen mondat, amelyben – a XXI. században – az szerepel, hogy: „próféták kora”. A tudomány, a technika, a globalizáció idején, a robotok munkát végzése tömegessé válásakor, és a mesterséges intelligencia megvalósulása előtt kevéssel! Csak azt lett volna jó érteni, hogy ez a bátor ember mire alapozza a mondandóját, és ezen belül is ezt a hihetetlen szóhasználatot. Abból következtetett, amit hallhattunk, amikor előadónk a nemeket egymás mellé helyezve beszélt az egyenlőségről? Vagy a történelmi korok puszta érintésére reagált ezzel a megjegyzésével, mert a párhuzamot próbálta értelmezni, és azt esetleg azonnal elvetette? A szórakozása és a báj említése, amiket szerepeltetett a felszólalásában, ironikus viszonyulást sejtettek, és a mentegetődzése is arra utalt, hogy óvatosan mondja mindazt, amit hallottunk, és amit még hallani fogunk tőle, és nem pusztán tisztelettől vezettetve. Mert csak levegővételnyi szünetet tartott, talán elgondolkodva a csenden, amely szavait követte, és az előadónk szótlanságát hallva és látva, töretlen lendülettel kezdett ismét beszélni. Mi jöhet ezek után, merülhetett fel többünkben. Beszélgetésbe kezdünk, vagy vitatkozni fogunk az elhangzottakon? És ki lesz a szervezője ennek az együttműködés kezdeménynek? Eddig hallgattunk és követtük egy embertársunk kimondott gondolatait, és most a követés változott meg, mert egyikünk késztetést érzett magában arra, hogy változtatást kezdeményezzen a hallottakon, egyelőre ismeretlen céllal, ahogy ezt saját maga is volt szíves megjegyezni beszéde elején. A magyarázat, amely a jelenség mögött állhat ilyen esetben, szerintem sokunkban megfogalmazódott igényként, de kritikusunk hangja mellett csak gondolat kezdeményekre juthattunk. Semmiképpen nem komoly, indoklással alátámasztott fejtegetésre. Ez következett: Kíváncsiakká tett minket a spontaneitás vagy a kiválasztás kérdésében, és a gyanúnkat fenntartotta, ahelyett, hogy eloszlatta volna azt, és megnyugtatott volna minket. Mondjuk abban a kérdésben, hogy mi előbbre való számunkra: az érvényesülésünk a világban, az emberek között, minél nagyobb sikert elérve, és minél jobb életet biztosítva szeretteinknek, vagy elég, ha a szenvedélyünkre figyelünk, és a választott – ahogy fogalmazott: másik nemű – társunkkal ezt a bizonyos „egyenlőség fénye” jelent erősítjük? És mi lesz a felfedezőinkkel és a feltalálóinkkal? A tudatosság, és az ön által oly gyakran emlegetett „tudás gömb” fejlesztőivel. Honnan jönnek, és ki az, aki biztosítja számunkra az állandó megjelenésüket? Mert szavai azt sugallták, ha jól értettem, hogy erre van nekünk szükségünk, amikor egymással félbehagyhatatlanul versenyzünk. Na, és mi van az otthonossággal? Jó, tudom: „az ellentmondások feloldhatóak, és még inkább szerves részét képezik a közegnek”. Nem kárhoztatnunk kell ezeket, hanem örülnünk a jelenlétüknek vagy a felismerésüknek, és nincs szükségünk különösebb ijedelemre, amikor egy ilyennel szembetalálkozunk. Lépcsőnek használhatjuk őket, ahogy korábban is tettük, mint mondotta, bár az igazoló példákkal adósunk maradt. Vagy egyszerűen olyanoknak nevezte ezeket a kérdéseket, amelyekkel úgy élünk együtt, mint hű követőinkkel, és a tárgyalásunk menetét sem kell, hogy miattuk megállítsuk, vagy rájuk időt szánva taglaljuk mibenlétüket. És akkor hogy is van az a bizonyos „agyak összekapcsolása”? Amiről tudjuk, hogy nem szó szerint értendő, de azt már nem biztos, hogy azonos módon értjük, hogy mi is az a megközelítési mód, amelyet alkalmazva beláthatjuk, hogy miről is beszélünk ilyen meghatározásoknál. Látja, illetve hallja, hogy magam is hogyan csapongok? Zavar, az keletkezett bennem, de érdekes zavar. Amire a szórakoztató jelzőt kénytelen voltam használni. Ha azt fogja most megállapítani, hogy ez önnek nagyon hízelgő vélemény, fogom kérni a magyarázatát.
173.
VálaszTörlésMég arra is gondoltam, hogy a nyugodtsága az, amellyel nehezen barátkozom meg, és amelyet kihívásnak is tarthatok, miután sok kérdés tehető fel, és a válaszokra éveket, néha évtizedeket is várhatunk. De vannak olyan problémái is a tudományoknak, amelyekre csak hosszabb idő elteltével sikerül a szakembereknek válaszolniuk. Na, már most, ilyen körülmények között jön maga, tisztelt uram - folytatta a helyettünk is megszólaló, szinte azonos elánnal, csak ritkán állva meg a beszédében, hogy jelentőséget tulajdonítson egy-egy mondatának -, és fittyet hányva a napi ügyekre és elvárásokra, meg a gondokra, rendíthetetlen, mint az a bizonyos mesebeli figura. Ha profánnak találja a hasonlatomat, akkor legyen szíves azt kiolvasni belőle, hogy nem csak elégedetlenségemben jártatom a bagolylesőmet, hanem kicsit irigykedem is, hiszen még az is lehet, hogy – ahogy példálózott már hasonló módon – indokolt ez a nyugalma. Csak annyira magabiztosnak láttatja magát, amikor pörgeti a gondolatai fonalát, hogy az embernek a kérdései nyomni kezdik a vállát, és olyan érzést keltenek, mintha fulladni kezdene a kimondatlanságtól és a válasz nélkül hagyott kérdésektől. Még az is lehet, hogy mint a gyerekek, magam is arra lennék kíváncsi igazán, hogy „hogyan csinálja?” Ez az izgalom – és itt volt egy kis előzetes szünet a beszédében, amit senki és semmi nem zavart meg, hacsak a csend nem vált sürgetéssé – része lehet az előadása érdekességének, kivéve azt az esetet, amikor önmaga ellen működik, mert a hallgatóság kedvét inkább lelohasztja, semmint fokozná, miután a hozzáállás előjelét pozitívból negatívba változtatja, éspedig a kielégületlenség érzése miatt. Ahogy voltam bátor azt érzékeltetni, talán érthetően illetve követhetően. Tudja, tisztelt uram – és ekkor mi, a többi hallgató úgy érezhettük, hogy két jóbarát bizalmas beszélgetésének vagyunk kéretlenül tanúi – a módszerét nehéz alkalmaznunk, ha szabad többes számban mondanom, amikor eljutunk a problémák, a kérdések megfogalmazásáig. Hogyan keressük és találjuk meg a megfelelő, a kielégítőnek, helyesnek tűnő válaszokat a saját kérdéseinkre, hogy azt a bizonyos otthonosságot érezhessük, amelyről oly kedvezően szólt, és amelyhez csatlakozásunkat, az ez iránti vágyunkat is felkeltette? Az enyémet biztosan. És ekkor, teljesen váratlanul, egy határozott női hang hallatszott, a következő szavakat tárva elénk, jól érthetően: Inkább elvette a kedvemet, az enyémet, ha szabad csatlakoznom itt a megjegyzéséhez, kedves kollégám. Mindenkiben azonnali volt a felismerés, hogy az a nő mondta ki az érzéseit, aki korábban a távozást megpendítette, majd mégis maradt az üléseken. A tisztázatlanságok – ez már a folytatása volt a megszólalásának – engem annyira zavarnak, hogy a figyelmem inkább a társaim viselkedésére fordítódik egy ideje, azt kutatva, hogy a látható reakcióikból mit is tudhatnék kiolvasni arról, hogy hol tartanak a témák követésében, és ha megkérdeznénk őket, hogy mit szűrtek le a hallottakból, akkor mit is mondanának. Az, hogy szórakoznék, ahogy maga szórakozik - és itt az előzőleg felszólaló férfire mutatott -, azt nem állítanám. De, ahogy egyszer megfogalmaztam: a zavarosság súlyként nehezedhet ránk, olyan helyzetbe rántva minket, ahonnan nem biztos, hogy könnyen kijuthatunk. A megfigyeléseim viszont értékelhetőek lehetnek a többségnek, mert olyan türelemről tanúskodnak, amit nem ártana megérteni, és nagyon jó lenne a magyarázatához is eljutni. Mert, bármennyire is rossz a véleményem a tudás, a tudatosság fokát illetően, a követelményt azért fontosnak tartom, hogy értsük azt, ami velünk történik. És itt és most egy történés részesei vagyunk, és igazán jól járhatunk a helyzetünk ismeretével, és még inkább azzal, ha tudhatjuk az indokait is annak, ami a helyzet kialakulását befolyásolta ilyenné válásában. Sőt! Az is kérdésünk lehet – és akkor már beszélgetésbe jutottunk, ha nem is szervezetten, nem szabályokat ismerve és betartva vagy megfelelően megválasztva, de a nő lendülete töretlen maradt -, hogy előadónk és mi, a hallgatóság, vállaltunk-e saját szerepet abban, hogy ide jussunk.
174.
VálaszTörlésKritikusunk vagy első felszólalónk nem vette vissza a szót, és a hallgatóságban különösebb izgalom sem mutatkozott, ámbár néhány fős társaságokat láthattunk, suttogva beszélgetőket, készen arra, hogy gyorsan visszatérhessenek a figyelemhez, nehogy lemaradjanak valamiről, ami biztosan történni fog. Mert ezt azért jól lehetett érzékelni, az új eseményt, amiről annyifélét képzelhettünk, és amire a többség számíthatott. Lesz valaki, aki harmadik megszólalóként kezd egyfajta szervezésbe, és javasolni lesz bátor valamiféle folytatást? Vagy az előadónk már kész is a helyzet kezelésének tervével, és a megfelelő pillanatra vár, amikor a leginkább hatásos lehet a véleménye? Fel fog bomlani a rend, és többen beszélnek egyszerre, akár hangosan és elégedetlenségüket is kifejezve? Vagy olyan, hogy is mondjam, józanság fog érvényesülni, amelyben kifejeződhet az eddig hallottakkal kapcsolatban kialakított elégedettség, ahogy az is, ami a felszólalók szerint el kellett, hogy hangozzék, mint értékelés, és mint kívánság? Nevezetesen a kérdések sora, a lehetséges válaszokkal párba állítottan, és még inkább szisztematikusan, követhető logikát mutatva nekünk. Nem mintha feltételeznénk egy ilyen tervszerűségnek vagy átgondoltságnak a hiányát. Nem. Sokkal inkább az érdekességből eredeztethető izgalmakat gondolhattuk nevükön nevezni, amelyek megéléséhez juthattunk az előadottak hallatán, és a követés munkáját kellő komolysággal végezve. Mert, hogy az utoljára tett felvetésre is utaljak, nyilvánvaló lehet, hogy az előadási forma mellett, amelyben elkezdtük a közös gondolkodást, olyan lehetőség is adódni látszott, előadónk hozzáállása miatt, amely a kezdeti keretek kibővítésének és átalakításának tartható. Amint a tárgyalás, a témák kifejtése is olyan felhívással történt, miszerint mi, a hallgatóság is részesei lehetünk a kifejtéseknek, éppen az említett megjegyzésekkel. Jóllehet az interaktív formát explicite nem hozta szóba előadónk, mint új keretét a beszélgetéseinknek. A mostani megszólalásokat viszont már nem lehetett meg nem történtté, el nem hangzottakká tenni. Miután újabb felvetés nem érkezett a beállott csendben, és előadónk várakozásának a jelei azt mutatták, hogy távol áll bármilyen direkt jellegű beavatkozástól, és a pisszegések is arra utaltak, hogy azért csak az lesz a legkívánatosabb, ha értékelni fogja a helyzetet, és visszaveszi a hangzó szavak irányítását, széttárta a karját, mintha átölelné a teremben ülőket, és széles mosoly kíséretében ezt mondta: Lenyűgöztek. Egy pillanatot kivárt, amíg a megkönnyebbülés hallhatóan elfoglalta a helyét az érdeklődők gondolataiban, és megismételte: Lenyűgöztek. Aztán így folytatta: Megtiszteltetésem egészen elbizakodottá tehetne, és ettől megóvnám magamat. Pedig az elhangzottak alapján büszkeség is eltölthetne, miután arról kaptam tanúbizonyságot, hogy vannak emberek – önök -, akik komolyan veszik a szavaimat, és olyan mélységben képesek azokat követni, a bennük lévő gondolatokra figyelve és azokat értékelve, hogy a legoptimistább elvárásaimat is messze felülmúlóan tarthatóak partnereknek a közös gondolkodásban. És innen, akár csak pár lépéssel, hogy úgy mondjam, el is juthatunk ahhoz, amiről többször, sokszor voltam bátor kijelentést tenni: a közös érdek megfogalmazásához, és akár annak elfogadásához - vagy netán elfogadtatásához? – is. Hordószónoknak nem érzem magam, és a közös gondolkodásnak azt a módját, amikor nyilvánossá válnak a gondolataink, anélkül, hogy az elhangzottak lehetséges következményeiről gondolkodni kezdenénk, és változtatásra is késznek mutatkoznánk, mert nem a beszéd a célunk, hanem a valódi létünk, amelyről együtt kezdünk elemzésbe, értékelésbe és jutunk lehetséges döntésekhez, túl közel nem érzem magamhoz. Ugye tudják és hallják, hogy mi más módhoz vonzódunk, legalábbis az eddigiek erre engednek következtetni, és most a felszólalók, ahogy a hallgatag többség reakciói is ezt az álláspontot jelenítették meg. Az elhangzottak, a megszólalók szavainak formai és tartalmi jegyeiről hosszasan szólni lenne kedvem, és az elismeréssel sem kellene takarékoskodnom.
175.
VálaszTörlésAmit kihallani vélek az elhangzottakból, a részletek érintése nélkül, bár azokat nagyon is értékelve és továbbgondolva, az egy igény, amelyben magam is osztozom, és amelyről meglehetősen régóta jutnak eszembe különféle fejtegetések. Attól óvakodnék, hogy a kíváncsiságukat tovább fokozzam, bár nélküle aligha tudnánk érdeklődve helyünkön maradni, igaz, hogy merőben eltérő pozíciókat betöltve ezeken a bizonyos helyeinken. Ezért gyorsan kimondom, hogy: nagyon izgat a jövőnk mikéntje, és különösen arra lennék kíváncsi, hogy mi, akik egy ideje ezt a termet közös időtöltésre szinte minden alkalommal megtöltjük, mit szűrünk le magunknak abból, amit hallunk és mondunk és gondolunk az együttléteink során. Miután pedig jogosnak vélem a szóhasználatot, ezért az előző mondatot át is fogalmazhatom, valahogy ekképpen: összekapcsolt agyaink mi újat adnak nekünk, ha beszélhetünk egyáltalán valami újról, az elhangzottak, az itt töltött nem kevés idő, és azon gondolatok után és alapján, amiket valamennyire a magunkénak tarthatunk, már ami a velük való foglalkozást magát, továbbá az ismerkedést és a továbbgondolást, mint sajáttá tevést illeti. Engedelmükkel többes számban fogalmazok, miután a most elhangzottakból is kihallani véltem azt az álláspontomat, amely szerint önöknek lehetőségük kellett legyen arra, hogy a témák megfogalmazásában részt vállaljanak, jóllehet egy ilyen történeti áttekintést, a megnyilvánulásaiknak és a saját elbeszéléseimnek értékelését ilyen megközelítéssel nem végeztem el. Ha lenne a jelenlévők között olyan dokumentációs szakember, aki a rögzítés nehéz feladatát elvégezte volna, folyamatosan, akár segédeszközök felhasználásával is, és értékelő módszerekkel vállalná - különböző szempontok szerint - az adatok bemutatását, akkor nagy szolgálatot tenne nekünk a helyzetünk tudatosításában. Szerintem abban is segítségünkre lehetne, hogy az előző kérdésekre adható válaszokat megtalálhassuk. Amit így is tudhatunk, táblázatok, grafikonok, téma felsorolások, értékelő áttekintés nélkül, az annyi biztosan, hogy megállapíthassuk magunkról hozzáállásunk minőségét. Ez olyan megközelítést jelent, amely nem kizárólagosan a közeg megismerését teheti lehetővé számunkra, hanem amely általánosan is alkalmazhatónak tekinthető, bármilyen ismeretlennel is kezdjünk el foglalkozni, annak megértését, működése, célja, folyamatai követését tartva fontosnak a magunk számára. Mintha az elfogadás egy mértéke lenne az, amely kíváncsiságunkat, és az ebből következő hozzáállásunkat jellemzi, egy elfogulatlanságot, egy tárgyilagosságot követve az említett ismeretlenhez való viszonyulásunkban, és olyan feltételezést a viszony várható alakulásáról, amely nem feltétlenül kíván előírást, követelményt jelenteni egyikünknek sem, túl a mi egyetlen alapvetésünkön, nevezetesen azon a szabályon, miszerint: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Amelyben kölcsönösségről sem kell, hogy szó essék, miután mi magunk csak a saját hozzáállásunk minőségéről gondoskodónak tekintjük magunkat, készen arra, hogy az ismeretlen – a másik fenomén – akcióit, hozzánk eljutó jelenségeit azonnal és folyamatosan kövessük és értékeljük, kimondottan a saját érdekeink szerint alkotva róla magunknak véleményt, illetve értékelve magunkban a viszony tényeit, mint kiindulási adatokat ahhoz, hogy követni legyünk képesek közös helyzetünket, érdekeink és saját – mint elhangzott: egyetlen – követelményünk szempontjából. Ha most bármelyikük túlzottan is magabiztosnak tartaná az előző megfogalmazást, és a veszélyre figyelmeztetne, amely egy ilyen indokolatlan elbizakodottsággal együtt járni szokott, hiszen ismeretlenről beszéltünk, amikor a vele való találkozásra gondoltunk, és az ismeretlen „viszont szeretetéről”, amelyről a mi szabályunk szól nekünk, meggyőződve egyáltalán nem lehetünk, akkor jogos óvatosságot ismernék el szavaiban, ahogy kritikáját is alaposnak tartanám. Velük kapcsolatban mi más is lehetne megjegyzésem, mint utalni az ismeretlenek közös vonására, amely szerint: sajátjuk önmaguk tetszőleges kiterjesztése, és akár önmaguk ellenében is, hűen ismeretlenségükhöz.
176.
VálaszTörlésAzt elfogadhatónak tartom, hogy az ismeretleneket egyesítsük, és egyetlen ismeretlenről beszéljünk, gondolva a közöttük fellelhető azonosságra, amely nem más, mint ismeretlen voltuk. Ez az egyetlen ismeretlen nem biztos, hogy egy és oszthatatlan, ahogy egyéb sajátságairól sem mondhatunk mást, többet. Az a közös vonás, amelyet az előbb megemlítettem, amikor is ismeretlenekről voltam bátor szólni, az vonása – tulajdonsága – az ismeretlennek akkor is, ha egyetlenként tekintünk rá: szereti magát kiterjeszteni, és az is igaz, hogy „önmaga ellenében”, ahogy ezt is bátor voltam kijelenteni. Ezeket a megjegyzéseket nyugodtan kimondhatom, miután az ismeretlen minőségét nem változtatom meg a közlésekkel, amik szerint „kiterjeszti magát”, és „önmaga ellenében” is. Az ismeretlenről ugyanis akármilyen megállapítás tehető, amíg azt – a megállapítást – bizonyítottnak nem muszáj tartanunk, mert ilyen igazolást, a róla szóló kitételt nem tettük igazolhatóvá és elfogadhatóvá. Azaz nem hoztunk létre belőle tudást, ismeretet. Hiszen amikor egy ilyen kijelentésünkről kiderülne, hogy az helytálló arról a jelenségről, amelyre vonatkozóan tételezni bátrak voltunk, akkor a jelenségnek az ismeretlen volta változna meg azonnal, pontosan a rá vonatkozó megállapítás beigazolódásának eredményeképpen. Amit eddig „úgy kellett látnunk” – amit ismeretlennek tartottunk – mint ismeretlent, az már elveszítette ismeretlensége teljességét, miután róla létrehoztunk egy érvényes ismeretet, tehát kijelenthetjük, hogy „megszűnt ismeretlennek lenni előttünk”. Amire feltétlenül ki kell térnünk ennek a gondolatmenetnek a kapcsán, az az ismeretlen minősége változhatóságának az ügye. Vagyis tisztáznunk érdemes, hogy az ismeretlent egyúttal megismerhetetlennek is tartjuk-e, vagy úgy vélekedünk meglévő ismeretlenségéről, mint amelyet megváltoztathatónak, esetleg önmagától is megváltozónak tartunk. Azaz az ismeretlen lehet megismerhető ismeretlen, és lehet olyan is, amely ismeretlen voltát soha nem lesz képes megváltoztatni, és ezt a minőséget mi sem lehetünk képesek megszüntetni. Az ismeretlennek ebben az esetben a megismerhetetlen formájával/alakjával van dolgunk. Talán elfogadható most az a következtetés, miszerint a közeg az ismeretlennek ezzel a két alakjával nem feltétlenül foglalkozik eltérő módon. És ezt az ismeretlen sajátosságai, ha ilyenek tényleg vannak, mint a kiterjesztésre törekvés és az önmaga ellenében történő viselkedés, sem kell, hogy megváltoztassák. A megismerhető és a megismerhetetlen ismeretlen „nyugodtan” tágulhat, akár önmagát is érintve, mert ismeretlenségén, ahogy megismerhetőségén vagy megismerhetetlenségén ezek a „mozgásai”, „akciói”, „folyamatai” semmit sem tudhatnak változtatni. És ez – talán furcsának tűnhet, de – nem is rajta múlik. Ez a tetszőleges változás azért lehetséges, mert mi - a közeg - vagyunk igazi fenntartói minőségeinek: ismeretlen voltának és megismerhetőségének vagy megismerhetetlenségének. És akkor most azt is kijelenthetőnek tartom, hogy – amint ezt korábban is megtettem -: „mi vagyunk az ismeretlen”. A „megismerhető” és a „megismerhetetlen ismeretlen” is. Közegünk rendelkezik megismerhető és megismerhetetlen ismeretlenséggel, ahogy a közeg környezete – a „nem közeg” – ugyanennek a minőségnek van birtokában. És – visszakanyarodva eredeti kérdésünkhöz – a jövő iránti kíváncsiságunk valójában érdeklődés az ismeretlen iránt, amely vagy megismerhető, vagy megismerhetetlen. Ahogy mi magunk is pontosan ilyenek vagyunk, mint a jövőnk hordozói: megismerhető ismeretlenek és megismerhetetlen ismeretlenek. Tehát a kérdés új alakban így is feltehető, amely minket oly annyira foglalkoztat, joggal: „kell-e félnünk önmagunktól, mint ismeretlentől, mint beláthatatlan jövőtől, vagy megnyugodhatunk valamiben, mert bizakodásunkat van, ami megerősítse, miután létrehozta?” Reakcióikból, figyelmük intenzitásából arra merek következtetni, hogy felvetésem legalábbis közelíti azt, amit a felszólalók szavaiból önök is kihallhatónak tartottak, és talán éppen ezeknek a kérdéseknek a kimondásával, egymást követő formába fogalmazásával.
177.
VálaszTörlésAz ismeretlen osztályozására vagy kategorizálására fordítsunk még egy kis időt. A közeg környezete, ahogy maga a közeg is bizonyulhat kétféle ismeretlennek: megismerhetőnek és megismerhetetlennek. És mi magunk, egyének és közösségek is rendelkezünk ezekkel az ismérvekkel, vagyis besorolhatóak vagyunk mindkét ismeretlen fajtába. Az ilyen osztályozás a megismerés ügyét alig fogja előrébb mozdítani. Már ami annak – a megismerésnek vagy megértésnek – a funkcióját, a feladatát és célját illeti: nyugalmunkat – otthonosságunkat – növelni általa nem lehetünk képesek. Miután pedig jó ideje velünk van félelmünk - az a bizonyos szorongás, amelyről tudunk pár száz éve -, a kívánt biztonságunkért – amelyet gondolatmenetünk középpontjába állítani igyekeztünk fejtegetéseink során – megtehetünk még néhány észrevételt, ha révükön belátásunk kiteljesedhet. Ez annyit jelent, hogy az ismeretlennel „el kell bánnunk”, amelyet az idő sajátosságának is tekinthetünk, hiszen róla sem tudhatunk soha eleget, miután nagyobbik része – kis túlzással vajon? – még előttünk áll. Nos, az időt láttuk már elsajátíthatónak közegünk részéről, és ez a megismerésére vonatkoztatható állításként is felfogható álláspont. Ugyanis az ismeretlenről való vélekedésünket magában hordozza az időhöz való viszonyulásunk, és pontosan olyan választást hoz létre az ismeretlenek és a megismerés fajtáit illetően, miután az idő elsajátítása lehetőségét posztulálta, amely a megismerhetetleneket szinte lényegteleneknek tekinti. Teszi ezt annak biztos tudatában, hogy a megismerhetetlen egyúttal veszélytelen is, bármilyen alakban kellene vele foglalkoznunk, miután megismerhetetlensége olyan zártság, amelytől vagy amelyből információhoz nem juthatunk. Ettől még elkerülnünk szükséges lehet, és ennek – az elkerülésének – a lehetőségét nem árt tisztáznunk. Amit most azonnal fontosnak tarthatunk, az a megismerhetetlenhez fűződő viszonyunk különleges volta. Ezt a különböző formákban előállított kérdés utoljára megfogalmazott alakja szinte kényszeríti is ránk. Az általunk létrehozott megismerhetetlen ismeretlenekről van ugyanis szó, amelyeket csak mi hozhatunk – és csak mi hozunk is – létre. Ezek a mi titkaink. Egyéniek és közösségiek, rendezettségekhez tartózók, közösségek által birtokoltak, előállításukat követően, és megismerhetetlenségüket pecséttel előállítva. Ha van megismerhetetlen ismeretlen, amelyről veszélyt feltételezhetünk, akkor ezek a titkok ilyenek. Már csak azt lenne jó tudnunk, hogy ezeket is módunkban áll-e elkerülnünk, vagy ezek lesben állnak, és minden igyekezetünk ellenére akadályozhatják létezésünket, mondjuk annak tetszőleges időre vonatkozó tartamát befolyásolva? Mert „bennünk vannak” ezek a titkok, és csak annyit tudunk róluk, hogy vannak. Semmi egyebet. Ráadásul rossz szándékot sem feltétlenül tételezünk róluk: keletkezésükről, céljukról, módszerükről és hatásukról. Csak a bizonyosság terén maradnak előttünk beláthatatlanok, pusztán titok alakjuknál, lényegüknél fogva. Miután pedig mértékükről tetszőlegesen gondolkodhatunk, ahogy irányunkban feltételezhető minőségüket is szabadon választhatjuk meg, a két lehetőség közül választva – pozitív és negatív előjelet kapcsolva hozzájuk -, így Hemingway- szabályánál többre nem juthatunk velük kapcsolatban, és ezt mi már jó ideje tudatosítottuk magunknak: „az embert nem lehet legyőzni, csak elpusztítani lehet”. A saját titkaink veszélyességét viszont akár fel is mérhetnénk. Ha pontosan – vagyis inkább példamutatóan - fogalmaznék, akkor – csak ne kellene „Bástya elvtárs- szabályára” gondolnom, amikor erről szólok – alapvetésünk jut eszembe a felebaráti és az önszeretetről. Aminek abban az alakban is változatlan az érvénye, hogy: „amit nem kívánsz magadnak, azt ne tedd felebarátoddal”. És nem felejtem el Teller-törvényét, miután a közeg közös érdeke tudatosítása és gyakorlatának megvalósítása nagyon hasonlónak tűnik, egyelőre, az időt birtokló hitek képzeteihez. Azért a segítőket is szóba hozom, és a nő-rendezettség egyenlősége valódi megvalósulásáról, explicit döntéseiről el nem felejtkezve. Ez mai otthonosságunk?
178.
VálaszTörlésAz otthonosságról is érdemes elgondolkodnunk. Általa meglehetősen sok adatot tudhatunk meg magunkról, a megértésről, és arról is benyomást szerezhetünk elemzésekor, hogy mennyire sajátos is a szerepe a mi létünk számára. Mintha összefoglalni lenne képes az otthonosság mindazt, ami nekünk fontos, jóllehet az értékek elrendezésében eljárása önkényesnek látszik. Talán az arányosság, a mértéktartás vagy a kiegyensúlyozottság az, ami róla eszünkbe jut, és meglehetősen régtől: amikor még nem otthonosság volt a neve, hanem „arany középút”. Ha most a lemondásaink jutnak eszünkbe, amelyekkel elég nehezen szoktunk megbarátkozni és azokat elfogadni, akkor – szerintem – nincs mit csodálkoznunk. Győzelmünk korlátozatlanságának annyi módozatára utalhatunk kapásból, amelyeket természetes követelménynek tartunk, amikor létünk mozzanatait rakjuk egymás mellé, hogy elég problematikusnak tűnhet arról beszélnünk, hogy „fogjuk vissza magunkat”, vagy „temperált módon” éljünk meg bizonyos vágyteljesítéseket, amelyek feszítő módon képesek eluralkodni rajtunk, nem ismerve a mérték fogalmát, és messze állva az erkölcsösségtől. Biztosan egyetértenek velem abban, hogy a kor szelleme meghatározásánál használt kategóriát, az „egyenlőség fényét” el nem vetve tudunk olyan jellegzetességeket megnevezni ennek a szellemnek a sajátjaként, amelyek távolról sem hasonlíthatóak az egyenlőséghez és az abból eredő kiegyenlítettséghez. Ahogy az otthonossággal való kapcsolatukat is meglehetősen körülményes lenne igazolnunk. A tudatosság dolgában például nagyon elkötelezettnek tűnünk, még akkor is, ha időnként felszisszenések kísérnek bizonyos megfogalmazásokat, amelyek érdekeket sértve hangzanak el, jóllehet igazságtartalmuk vitatása feleslegesnek tűnik. A közeg már említett tágulásának is olyan hozzáállás az alapja, amelynek éppen nem a megfontoltság, az önszabályozás és - különösen - az önmérséklet lenne a legjellemzőbb vonása. Amikor a globalizáció olyan általános színvonal lehetőségét és megvalósítását állítja elénk, amelynek értékéről könnyen megbizonyosodhatunk, akkor azt is látnunk lehet, hogy ennek hátterében elkötelezettségek állnak, ugyanakkor pedig olyan igények elsősorban, amelyek nem biztos, hogy azonnal kielégíthetőek. Az életvitel buktatói és a felfokozottság, a korlátozatlan intenzitás zászlóra tűzése, amely szinte válogatás nélkül éri el a rendezettségeket – a világ társadalmait -, alig megoldható gonddá képes fokozódni, egészen új rendjét hozva létre egy-egy rendezettségnek, új, nehezen megoldható feladatok sokaságát állítva elé. Ami ezekből minket igazán érdekelhet, az a lehetőség, amely az otthonosság elérését megmutathatja, a felsorolt és a nem érintett gondok mellett és ellenére. A tudatosságnál, a megértésnél, majd a lehetőség meglátásánál többre itt sem juthatunk, tekintettel az intézményrendszer kialakításának nehézségeire, valamint a működésében szükséges javítások, változtatások végrehajtásának időigényére. Közegünk összetettsége, komplex folyamatai és alkotóinak sokrétűsége az egyik oldalról, míg a működését jellemző energikusság, a folyamatok változásának sebessége és ezek befolyásolásának sokfélesége másrészről arra figyelmeztetnek, hogy körültekintő vélekedésünkre legalább olyan mértékben van szükségünk, amennyire nélkülözhetetlen az oly sokszor emlegetett önkritikánk, amelyet most az önszabályozással, az önkorlátozással is kiegészítünk. És tesszük ezt annak tudatában, hogy világosan tudni véljük vágyaink természetét, amely korlátozhatatlannak és befolyásolhatatlannak bizonyul, bármilyen indoknak és észérvnek ellenállva. Talán csak az a reményünk maradt ezek után az állítások után, amelyekben kibékíthetetlen ellentét jelenik meg, hogy kultúránk ellát minket a megfelelő eszközzel vagy eszközökkel, hogy szorító kényszereinket ne csak elviselni tudhassuk, de belőlük új energiák forrásához jussunk, megújulva és folytonosan ismételve, és szabadságunkat – otthonosságunk elsőszámú feltételét és részét – maradéktalanul kiterjesztve. Arra érdemes gondolnunk: hogyan is jártunk el akkor, amikor önmagunkkal jutottunk konszenzusra.
179.
VálaszTörlésFelvetéseik után, amelyekre igyekeztem reflektálni, olyan ügyben járnék el, amely az egyik javaslathoz kötődik. Ahhoz, amelyikben a segítőkről volt szó. Az ügy a közegről szóló tudást tár elénk. Arról a gömbről van szó, amelyet a „tudás gömbje” néven illettünk, és amelynek növekedését tételeztük, bizonyítás nélkül. Az ismereteink bővülését sem akartuk igazolni, ahogy használhatóságukról sem kezdtünk el gondolkodni: elfogadtuk, hogy ez olyan ténye a közeg működésének, amely önmagáért beszél. Ezért aztán nem tettünk említést ennek az objektumnak a mozgásáról, sem a növekedéséről, és a közeget sem láttuk valamilyennek, amikor ezzel a produkciójával – eszközével – bánik, mindennapjaiban és jövőjére előre tekintve. Márpedig itt nem kevesebbről van szó, mint a közeg tanulási folyamatáról, vagy, ha tetszik, a közeg tanulásának lehetőségéről. Amely éppen nem egy értéktelen, semmitmondó megállapítás! Sőt! A közeg tanulásának valósága az egyik legfontosabb eredményeként könyvelhető el, amely az idővel való kapcsolatát, ahogy az ismeretlennel való kapcsolatát is meghatározza. Nyilvánvalóan alapvető kérdésről beszélünk, amikor ezeket a megállapításokat tesszük. Ez még akkor is figyelemre érdemes, ha kiindulásunk eleve magával hozza ennek lehetőségét, amikor egyént és közösséget azonosnak tekint. Ez az azonosság nem járhat mással, ahogy értelmet is csak úgy nyer, ha belőle az ismeretek bővülése következtethető – megfelelő tényadatok megadásával, bemutatásával. A javaslatok között szereplő segítők tanulásának lehetősége sem lenne elképzelhető a közeg önképzése nélkül. Hogy a mesterséges intelligencia okosodásának mennyire kell követnie a közeg tanulási, önfejlesztő eljárásait, az egyelőre megválaszolatlan. A nyelv vagy nyelvek eltérése ezt a helyzetet indokolja. A „tiszta tudás” még ismeretlen fogalom, de az már elhangzott, hogy: „amit a számítógépnek érthetően meg tudunk fogalmazni, az tudomány, a többi pedig művészet”. A computerek nyelve pedig matematikai nyelv, és mi nagyon sokat köszönhetünk a művészetünknek. Az analógiáikról – tudomány és művészet hasonlóságairól – érdemes elgondolkodnunk. Közös fogalmaik nagyon árulkodóak, ha ezek felé fordulunk. Még az is lehet, hogy módszereiket is hasonlóaknak láthatnánk, ha megfelelő alappal kezdenénk hozzá az összehasonlításukhoz. A transzcendenciát megközelítően egyező módon tisztelik és igyekeznek beépíteni körükbe. Még az is lehet, hogy átjárhatónak találhatnánk szellemi létünk eme két nagy területét, amelyekből kultúránk áll és táplálkozik. Orvosok szóhasználatában valami hasonlót vehetünk észre, amikor a nagybeteg hozzátartozóit tájékoztatva azt mondják, hogy „a tudomány és a gyógyítás ennyit tehetett, most a jóisten segítségére számíthatunk”. Itt nem a művészet az, ami kapcsolódik az aktuálisan legelső tudáshoz, hanem az ember ismeretlen természete, amelynek része az élethez fűződő viszonya, az energiáival és a hitével szorosan kapcsolódva. Valahogy úgy, ahogy a művész is olyan közlésre merészkedik műve bemutatásával, amelyben a – az általunk már többször is említett – lehetőségnek van meghatározó szerepe, amelyről biztos tudással nem rendelkezünk, de amelyet már a feltételezése – a róla gondolkodás is – komolyan veendőnek kell, hogy előttünk mutasson. A kétféle képzelet kapcsolódásáról pedig akár külön erőltetés nélkül is szólhatunk. Amit viszont tudhatunk, hiszen elemzéseink során tettünk erre utaló kitéréseket, az a korszellemben megmutatkozó egymáshoz közeli jelleg lehet. Még akkor is, ha ezt a jelleget csak most említjük első alkalommal. Még az is lehet, hogy az ilyen összevetésnek vannak ismert eredményei, amelyeket most akár magunk elé is idézhetnénk. Az ilyen elemzések sajátos szempontokat követve juthatnak az eredményeikhez, amelyeket mi most megemlíthetnénk, mint érdekességeket, és bizonyos értékkel rendelkező adatokat – már ami az állatásaink részükről történő igazolásának ügyét illeti. A zeneszerző egész szimfóniákat ír meg anélkül, hogy előadásukat meghallgathatná, és a tudós évtizedek kutatásait összegzi egyetlen művében. Száz éven belül. Teljesítmények!
180.
VálaszTörlésElismerésünk, tiszteletünk és örömünk mellett – messze nem kicsinyítve az érdemeket és a fantasztikus sikereket – hajlunk afelé, hogy az egyének és a közösségek produkcióit olyannak lássuk, mint amelyekre „számítottunk” jó előre, ahogy Mengyelejev rendszere képes volt jelezni felfedezendő elemeket, azok tulajdonságait, jellemző adatait is, meglehetősen biztosan kalkulálva. Darwin evolúciós tézisei a természetes kiválasztódásról tudósítanak, ahogy a mi mesterséges kiválasztódásunk „természetességét” is ezzel a tudással érdemes összevetnünk, elismerve, hogy nélküle ennek – mesterséges kiválasztódásunk „természetességének” - felismerése sem biztos, hogy lehetségessé vált volna. Amit a segítőkről, a mesterséges intelligenciáról gondolhatunk, az feltételezi a megtett út – az elért eredményekben megmutatkozó tendencia és módszeresség - folytatódását, és nincs okunk kételkedni ennek lehetőségében. Talán önismeretünk titkai érdemelnek külön figyelmet, mivel megközelítésünk első állomása a meglévő módszer milyensége és ennek ismerete lehet, feltételezve, hogy valami hasonló módon mehet végbe a tudás bővülése az általunk rögzített módon, amelyre a „segítő” önreflekciója alapozhat. Sakkozó társaink tapasztalatát azért felhasználhatnánk, tudva a számítógéppel folytatott versenyünk kimeneteléről. A szoftverek készítői vajon hasonlóan vélekednek a gép játékáról, mint a témában ismert film professzora, aki a robotok álmát feltételezte, megállapítva, hogy a robotok egymás társaságát keresik szabad idejükben: tanul a sakkozó gép a játszmáiból, vagy a betáplált algoritmust futtatja nagyon pontosan, amelyben a hibátlan értékelés a lehetséges lépésváltozatok teljességére terjedve teszi legyőzhetetlenné? A gyorsaság és a méret összevethető a kreativitással, vagy külön kezelendőek, és az ember találékonysága nem több mint algoritmizálható gondolatsor, amelynek összes lehetséges „kimenetét” – következtetését, tervét, elképzelését – fel lehet térképezni, előre ki lehet számítani? Már nem a sakkozásról beszélek. A tudásunk vagy a tudatosságunk, amit szívesen emlegettünk úgy is, mint az idő elsajátítását, egyszerre csak „sötét voltát” engedi meglátnunk, amely olyan gondolatot vetít elénk, miszerint legyőzetésünk elkerülhetetlen, és ráadásul a saját eredményeink által. Lehetséges volna ez? Vagy a példánk volt alkalmatlan arra, hogy helyzetünk megértésében legyen segítségünkre, mert a hatvannégy mezőn végrehajtott lépéskombinációkat össze nem lehet hasonlítani az életben követett döntéseink milyenségével és számosságával? Az élet nem jóvátehetetlen, amikor olyannak tetszik, mint választások sorozata, amelyek következményeivel érdemes számolnunk, miután bizonyos alapvetésünk – elvárásunk – lehet azokról az értékekről, amelyekkel szívesen rendelkeznénk, mondjam-e, hogy otthonosságunkat – biztonságunkat, komfortérzésünket, jóllétünket – elérni szándékozva. Amit most kiemelendőnek kell tartanunk, az a közeg magabiztossága vagy fölénye, amelyre otthonossága és idővel való viszonya képesíti. Ez olyan nagyvonalúságnak tűnik különben, amelynek az indokoltságát meg is kérdőjelezhetnénk. Honnan vesszük magunknak a bátorságot, hogy szorongásunkat, amit elfelejtenünk nem szabad és nem is lehet, szinte úgy intézzük el egyetlen gesztusunkkal, mintha nem is lenne elválaszthatatlan társunk, egyben pedig sorsunk alakulásának meghatározó tényezője? Hívők vagyunk „alapból”, amikor pedig fennen hirdetjük, hogy mennyire tiszteljük az anyagi felfogást, az anyag elsőbbségét a szellemmel, az ideával szemben? Vagy ez nem más, mint realizmusunk, amely szerint eljárunk, tudva, hogy az anyag az időtől elszakíthatatlan, és a törekvésünk, hogy az időt uralhassuk, csakis a szellem lehetősége, amely – nekünk legalábbis – csak az anyaggal szoros egységben fenntartható és birtokolható? Nincs átmenet a két valóság között egyéb a képzeletnél? Amely képzelet úgy jár előttünk, hogy követésével – létrehozásával, működtetésével – egészen jól elvagyunk. A tudományos és a művészi képzeletünkkel egyaránt. Ha meg lehet különböztetni „őket” egyáltalán. És az istenhiteink?
181.
VálaszTörlésEkkor az első sorban ülő egyik társunkhoz szólt előadónk, közel hajolva hozzá: Ugye megengedi, hogy ezt a nyilvánosság előtt megismételjem? A választ nem hallhattuk, ahogy a megszólalást sem, a kérdező volt halk, de igent mondhatott, mert előadónk folytatta: Kedves társunk volt szíves megengedni, hogy az általa feltett kérdést megismételjem úgy, hogy mindenki hallhassa, mert nagyon érdekesnek és fontosnak tarthatjuk azt. Ezt kérdezte a hölgy: a vallás és az egyház között különbséget fog tenni, legyen szó bármelyik hitről és annak gyakorlóiról, ha nem tévedek? Jól idéztem? – kérdezte a közel ülőtől, akitől idézett. A választ most sem hallottuk, de az előadónk tudósított minket: a hölgy szerint a lényegen nem változtattam. Ami pedig a vallásokat és azok egyházait illeti, magam is azt tartom helyes megközelítésnek, ha tisztázzuk jó előre, hogy hitet vallani és azt közösségben gyakorolni eltérő lehet, és akár minden hitre vonatkoztathatóan. Vagyis a hittel bíró szemlélet és a vallás közösségi formában való gyakorlása nem feltétlenül fedi egymást. Amikor valaki egyénként tartja sajátjának az adott vallás világfelfogását, és ezt nem bővíti ki olyan mértékűvé, hogy a vallás más hordozóival adódó közösségét is magáénak tudhassa, akkor bizonyos távolságot láthatunk közte és hittársai között, a vallás kialakult és rendet követő képviseletében. Az igazi különbségről meglehetősen változatosan szólhatnak az érintettek, és, persze, a kutatói a témának, akik meglehetősen régen érdeklődnek már ilyen és hasonló kérdések válaszai után. Nekünk a megközelítésben nyílik lehetőségünk az állásfoglalásra, miután hasonlóan jártunk el az eddigi témák fejtegetésénél. Ennek a szempontnak az érdek áll a középpontjában, mégpedig a közeg egészének érdeke. Amely mellett módunk van rendezettségek, közösségek és egyének érdekéről is megnyilvánulni, annak átgondolása, elemzése alapján. Amit közösnek tarthatunk a hitekben, az az isten jelenléte. Még akkor is, ha ez az isten nem feltétlenül személy alakú, és az sem biztos, hogy egyetlen. Talán az általa elérhető helyzet az, amelyben isten volta megnyilvánul, és ez nagyon hasonlít arra, amit mi az idő elsajátításának tartottunk. Ez nem más, ahogy erre vonatkozóan már tettünk említést, mint az azonnal bekövetkező győzelmünk az idő felett, valamilyen sajátos formában és módszer alkalmazásával. A képzeletünk természetes sajátosságáról van ugyanis szó, amely függetleníteni képes magát – és minket – az időtől, és azonnal, minden időkorlátot legyőzve vagy megkerülve. A hitek a képzeletet természetesen használják arra, hogy ez az időtlenség bekövetkezzen, és a győzelmünk teljességét elérhessük: most és azonnal és mindörökké. Akik képesek voltak ennek az igényünknek a felfedezésére, azok megtalálták annak is a módját, hogy teljesítsék az elvárásunkat, és a saját elvárásukat is, természetesen. Mert ezek a vallásalapítók – legalábbis többségük – egyének voltak, akik bátran viselkedtek a saját igényüket megismerve, amikor azt igyekeztek elérni, kiteljesíteni, győzelmüket – otthonosságukat - biztosítva felfedezéseikkel (vagy „találmányaikkal”?). Komfortossá lett számukra a lét, miután birtokukba vették az időt. Volt olyan is, aki eleve a közeg meglétét használhatta, nem feltétlenül tudatosan, amikor istene megajándékozta a biztonsággal – az örökléttel - őt és a vele azonos közösségét. Az már majdnem általánosnak számít, hogy közegszerűen – egyént és közösséget azonosnak tartva – képződtek egyházak, amiknek a győzelem kivívása és megtartása lett a feladatuk, meglehetősen nagyszámú rendezettség érdekét képviselve. Ha ezek az értékelések helytállóak, és a figyelmünk sem csap be minket, akkor gyanakodni kezdhetünk, miszerint az érdekképviselet olyan formát is jelenthet a rendezettségben, mint amilyenre a modern idők szolgáltatnak példát a pártokkal, amik kimondottan ilyen nyilatkozatukat hozzák híveik tudomására, amikor egy társadalom – egy ország – irányítására vállalkoznak, és ezt elérendő kezdenek korteskedésbe. Hogy az egyházakat a pártok korai megjelenésének tartsuk, az nem tűnik megbocsáthatatlannak.
182.
VálaszTörlésAz egyházak szervezettségét ismerjük. Azokét, amelyekben van hierarchia a tagság és a vallás felkent szakértői – papjai – számára. Ennek az építettségnek a kezdete jellemzi az egyházakat. A hívek és a „szakértők” – a papok, a guruk, a mesterek vagy vezetők – elkülöníthetőek, és így eljuthatunk az egyszemélyi vezetőhöz, vagy ahhoz a grémiumhoz, amely magát az egyház vezetésére kellően alkalmasnak és elhivatottnak – isteni küldetést teljesítőnek – tarthatja. Mi más lehet a tarsolyában a hit eme felkentjeinek, mint olyan tudás, amellyel kizárólagosan ők és csak ők rendelkeznek. Vagy az a szerep, amelyet rájuk oszt a közösség, amely magát egyenlőkből alkotottnak tartja, amikor istenükre tekint, akivel az azonosságát igyekszik magának biztosítani, amely azonosság elérésére történetet, szertartási rendet, elsajátítandó és megőrzendő közös tudást gyűjt és kér számon, hogy cserébe az otthonosságot tudja a magáénak. És ez a tudás egyszerre védi a hordozóit, ahogy kezeli azokat is, akik még vele nem rendelkeznek. Az utóbbiakkal eltérő módon bánnak az egyházak, kezdve a barátságos megközelítéssel, majd jön a felvilágosítandók képzése, tanítása, eljutva egészen az indulatos elutasításig, és ennek szélsőséges formájáig: a kíméletlen megsemmisítésig. Csak annyit tarthatunk szükségesnek megjegyezni ezzel a fejtegetéssel kapcsolatban, hogy az otthonosság eléréséhez – amint ezt néhány alkalommal már szóba hoztuk – a közös érdek ismeretére és elfogadására lenne szükség a közegben, amelyhez a hit – vagy hitek – tetszőleges időt birtokló módszerével eljuthatunk ugyan, csak a birtokbavételt lenne szükséges azonosnak, „egy alakúnak” megalkotnunk. Ha a Nirvána és a Mennyország sok közös jellemzőt is mutat, a lélekvándorlást és a reinkarnációt – a feltámadást – talán érdemes összeegyeztetnünk ahhoz, hogy különbözőségeink helyett a megegyező kívánságainkra figyelhessünk. Az élet jelentőségét – intenzitását – elfogadni pedig egyáltalán nem tűnik könnyen kivitelezhető ügyünknek, ha a jelenlét mellett figyelmünket inkább a győzedelmes „másik” világ szellemi valósága fogja lekötni, ahol gyönyörünk talán már emlékeink közül egynek lesz tekinthető. Hogy a közeg felfogásának elvonatkoztatottsága és a hit birtoklását adó szellemiség egymáshoz szorosan tartozónak számíthatna – vagy sem, azt megtarthatjuk a későbbiekben megvizsgálandó ügyünknek. A szellemi harcról, amely az előzőek alapján felsejlhetett előttünk, akár a valós harcokra is következtethetünk, és ez sem kell, hogy nehezünkre essen – sajnos. A vallások háborúiról a történelemben külön fejezetek íródtak, érthetően, ahogy a pártok választási küzdelmei is alapos elemzéseket váltottak ki a szakemberekből, amióta a közegben a rendezettségek az érdeküket politikai eszközökkel kívánták elérni. Ami a szellemi harcot illeti, nos, az már kevesebb konkrét tényt halmozott fel előttünk, és ennek magyarázatára érdemes kitérnünk. A nyíltság és a háttérben zajló küzdelem ugyanis ezeknek az összecsapásoknak a legjellemzőbb vonása. Mindössze abba kell belegondolnunk, hogy gondolatainknak milyen hányada az, amelyet magunknak megfogalmazunk és megtartunk, majd mekkora része az, amelyet mások számára is elérhetően kinyilvánítunk, hallhatóvá vagy olvashatóvá teszünk, és végül milyen mennyisége lesz olyan, amelyet tárgyiasítottan – materializáltan, formába öntötten, a kreativitásunknak és a gondolat tartamának megfelelően – láthatóvá és kézzel foghatóvá, egyúttal közösségi használatra alkalmassá - is teszünk. És akkor gondolataink ismeretlen köréről, a tudatunk számára még feltáratlan területéről még nem is szóltunk! Csak nem képzeljük azt, hogy erről az ismeretlenről elfeledkezhetünk, amikor hiteket értékelünk, és a beláthatatlan idővel próbálunk egyezkedni, mondván, hogy teszünk ezt-azt azért, hogy a magunk oldalára állítsuk ezt a végtelen ismeretlent, és a hitünk ezt el is éri számunkra azonnal, és nem is csak egyetlen formában? Ki fog gondoskodni azokról a gondolatainkról, amelyekről sokan azt tartják, hogy ismeretlenek és ráadásul tudattalanunkat képezik? És az érzéseinkről sem feledkezhetünk el!
183.
VálaszTörlésAmely érzések annyifélék tudnak lenni, hogy megszámolnunk sem egyszerű azokat, nem is szólva arról, hogy követni tudjuk és ismerjük keletkezésüket és lefolyásukat. Ahogy a gondolatainkkal is hasonló a helyzetünk, a róluk alkotott tudásunk: honnan származnak, hová vezetnek, és milyen eredménnyel járnak? Hogyan keletkeznek bennünk, és kik azok, akik a sajátjukként gondolhatnak rájuk közülünk? Van egyetlen egyénhez köthető gondolat a közegben, vagy minden gondolatnak több „gazdája” lehet csak, következően a közeg meglétéből, amelyről – a létéről és egyént és közösséget egyesítő voltáról – akár meggyőződöttnek is tarthatjuk magunkat. Ha most valaki megjegyezné, hogy a közösség gondolatáról alig szóltunk az eddigiekben, akkor igaza is lenne, részben. Mert a „kor szelleme” taglalásakor miről másról elmélkedtünk, ha nem azokról a gondolati konstrukcióinkról, amelyek egy időben, a közeg egymástól meglehetősen távol tartózkodó tagjai között úgy vetődnek fel, hogy előzetesen nem történt egyeztetés arról, hogy: „milyen jó is lenne ezt az elképzelést kicsit körüljárnunk nekünk, felőle érdeklődőknek”. A hitbéli dolgainkat itt ismét elővéve megállapíthatjuk, hogy a közös gondolat megléte az ilyen esetekben azonnal létezőnek tekinthető. A vallások úgy képesek rendezettségeket létrehozni közegünkben, hogy majdnem biztos tudásunk lehet arról, hogy az alapul szolgáló elképzelés kitől ered, vagy milyen közösségi elvárás az, amely válaszhoz jutott a vallás tételeiben, amelyeket hívei egyformán tartanak a maguk léte meghatározó elvének. A tudásokkal, amelyeket materializációnkban felhasználunk, a gondolatok útja dokumentáltnak tekinthetőek, szinte a jelentkezésüktől, a felbukkanásuktól, egészen a közeg léte számára kiemelt jelentőséggel bíró tárgyi objektumok létrejöttéig. Amely objektumok a gondolat termékének, produkciójának, eredményének – és így tovább a jellemzőkkel – számítanak. Hogy mi az, ami különbséget generál a gondolataink között, már ami a hasznosságukat illeti? Nos, erről akár külön vitát is nyithatnánk. A termék-előállító rendszereinket nem feltétlenül hasonlítjuk egyházainkhoz, amelyekről eszünkbe sem jut olyat mondani, hogy „produktívak” és „önfenntartóak”. Miközben éppen most mertük megjegyezni, hogy tagjaik gondolatai azonosságát nem kell külön bizonygatnunk. Ha a fordított következtetést megkíséreljük, akkor vajon mit fogunk mondani az említett produkcióképes szervezeteinkről, mint közösen gondolkodók együtteseiről? Tényleg közösen gondolkodnak azok, akik napjaik jelentős részét együtt töltik, amikor egy meghatározott cél érdekében működnek együtt: valami olyat igyekeznek létrehozni, ami másoknak és esetleg nekik is szükséges lehet a napi létük során, ráadásul hasznos is, a hasznosság szoros értelmében éppúgy, mint ezt – a hasznosságot – egészen tágan értelmezve? Az űrhajót gyártó szervezetek hasznosságát ugyanis nem a közvetlen módon fogjuk tudni kimutatni, ha valakinek erről kellene számot adnunk, hogy egy példát vegyünk a hasznosság kitágított értékeléséhez. És akkor azok, akik így lesznek azonos gondolati alapon állók, azok nagyon fognak hasonlítani azokhoz, akiket a hitük köt össze, mondjuk arról biztosítva őket, hogy lelkük halhatatlan. Ha a közös gondolatokat kicsit közelebbről megvizsgálnánk a „hívők” és a „gyártók” eseteiben, akkor bizonyos gondolati „mozgást” mindkét „helyen” találhatnánk. Mondjuk azért, mert a hitet mindig érdemes megerősíteni, vagy azért, mert a gyártmányok egyre újabb és újabb tudást alkalmaznak, amikor a piac igényét követik, vagy amikor olyat kínálnak a piacnak, amit az még elképzelni sem tudhatott eddig. Hitünk mélyülhet, a tudásunk pedig – gömbjében, ahogy emlegettük – növekedhet. És ez a tudás már túlmutat a közeg léte fenntartását biztosító termékeinken. Ezek után pedig hogyan fogunk tudni elszámolni az érzéseinkkel? Amikor azt még a gondolatokkal kapcsolatban sem vizsgáltuk meg, hogy a „titkos gondolataink”, esetleg a tudatunkig el sem jutó – a tudatalattinkban maradó - gondolataink milyen sorsot kapnak tőlünk. Íme, saját ismeretlenünk: „várja”, hogy róla is gondoskodjunk.
184.
VálaszTörlésGondoskodásunk eddigi gyakorlatából következően tudhatjuk, hogy ez annyit jelent a kiszemelt dolgot illetően, amelyet meg akarunk tartani olyannak, amilyennek eredetileg találtuk, mert hiszen a gondoskodásról ilyen képzetet alkottunk magunknak, és magunkkal kapcsolatban is ez a kívánságunk, elérve felnőttségünkbe, hogy: azt alaposan meg szeretnénk ismerni, majd ennek a megismerésnek a révén – amely egyúttal megértést is jelent – szeretnénk az érdekét képviselni is képesekké válni. Mivel ezúttal a mi saját tudatalatti gondolataink megismerésünk tárgya, fokozottan körültekintően és alaposan kell eljárnunk gondoskodásunk végzése során, azaz vizsgálódásunk és értékelésünk, ahogy elemzéseink is pontosak és megbízhatóak kell, hogy legyenek, amelyekben – lehetőleg – a hibázást is elkerüljük. A korábban ismertetett állandó ellenőrzésnek, és feltételezéseink, ahogy állításaink bizonyításának is most látható igazán a jelentősége. Arra a kérdésre lenne jó először is választ találnunk, hogy a mi ismeretlenünket megismerhetőnek vagy megismerhetetlennek jó tartanunk. Bíznunk szabad-e abban, hogy ezt a meglehetősen nagy részét élő, eleven önmagunknak úgy közelíthetjük meg, hogy a lehetséges felvetésekre képesek leszünk válaszolni, legyenek ezek olyan kritikák, amelyek a megállapításainkat nem csak kétségbe vonják, hanem a cáfolatukat is előállítottnak, jogosaknak és igazoltaknak tartják, és kérdéseiket a válaszainkkal együtt tartósan lesznek képesek sorakoztatni, amíg el nem érünk egy olyan nyugvópontra, amelyben – közösen – megegyezni késznek mutatkozhatunk? Vagy a veszély felől kell eleve közelítenünk, és ennek – a veszélynek – a kizárására kell figyelnünk, amikor bármilyen megállapítást kezdünk formába önteni, mint ismeretlen gondolataink megismerésének és megértésének állomását, amelyből aztán az a bizonyos otthonosság – a gondoskodás áhított nyugalma – következhet? Hiszen mi éppúgy vagyunk cselekvő lények, ahogy a cselekedeteinket elképzeléssel kezdők, azaz valamire gondolók, valamit „meglátni és megvalósítani” igyekvők, amely ötletből, ideából, gondolatból aztán magunkat és környezetünket is alakíthatjuk. Csak itt most az ötleteink kiszámíthatatlanságát tételeztük, és egészen addig jutottunk ezen a képzeleti úton, hogy az elképzeléseink kezdetét, a gondolataink magvát ismeretlennek, esetleg meg sem ismerhetőnek is tarthatjuk. (Miért is ne lennénk a saját kritikusaink, ha megtehetjük, és aktuális gondolatainkat meg is fordíthatjuk, eleve vitathatónak tartva azokat?) A lehetőségünk megvan arra, hogy kiinduljunk valamilyen irányba, amikor az ismeretlennel „találkozunk”? Mondjuk akként, hogy a gondolataink körét osztályozzuk, és kiemelést alkalmazunk velük kapcsolatban. Önkényesen, magától értetődően, de a változtatás – a kiindulás, a kiemelés szempontja megváltoztatása – lehetőségét fenntartva. Az a benyomásom, hogy egy ilyen kezdet után az a gondolat fog érdekessé válni előttünk, amit a közegről alkotunk. Egy ilyen gondolat pedig az egész közeget fogja rendelkezési körébe vonni, azaz egy egyént fog érinteni, vagy egy közösség lesz az, amellyel kapcsolatban létrejön, és nyelvi alakot vesz fel. Ha a nyelvi formát még nem kapja meg a gondolat, akkor talán sejtésnek vagy felvillanásnak lenne jó mondanunk, amely folytatódhat megfelelő esetben, amely folytatásról többet egyelőre nem áll módunkban megállapítani. Amennyiben a gondolat tartalma a közeg környezetét érintené, akkor ezt a gondolat kitágításaként, kibővítéseként értékelnénk, hivatkozva arra az elképzelésünkre, miszerint a közeg a környezetével is azonosnak képes magát elképzelni, miután létének feltétele ez a környezet, az eredetét tekintve éppúgy, mint fennmaradásának, változatlanságának – az időt elsajátító lehetőségének – követelményét teljesítve is. És akkor tekintetünket erre az első gondolatra fókuszálva azt láthatjuk, hogy a gondolat hordozója önmagára tekint, mint a közeg - számára elsőként elérhető - elemére, amelyről sejtése, felvillanása, kezdeti vélekedése és gondolata egyaránt lehet, méghozzá meglehetősen sajátos benyomásokkal, érzékelési adatokkal.
185.
VálaszTörlésSzabad egy közbevetett kérdéssel előjönni? – állt fel egy fiatal szépség az előadóval szemben, tőle kicsit balra, nem elől, de nem is messze tőle. Legyen szíves! – volt rá a válasz. Az elevenséget értékelhette előadónk, amiről már többször is meggyőződhettünk. Bár, lehet, hogy ezt csak magam merem gondolni az eddigi hozzáállása és a megfogalmazott témái után. A nő ezt kérdezte: Lehetséges lenne, hogy csecsemőkorunktól fogva működik bennünk az ismeretszerzés törekvése, módszeresen és új módszereket elsajátítva, állandó emlékezést hozva létre bennünk valahol, és ez a bizonyos tudatalattink is jelen van bennünk attól fogva, hogy megszülettünk? Aztán az emlékeinket is ennek a két részünknek a szolgálatába állítva ismerkedünk a múltunkkal, ha van ilyen kíváncsiság bennünk? Egy visszakérdezés következett: Nagyon meglepődne, kisasszony, ha igennel válaszolnék az ön kérdéseire, és figyelmébe ajánlanám a lehetőségét annak, hogy az említett emlékezésünket, amelyről volt szíves úgy említést tenni, mint „állandó emlékezés”, saját tudásgömbünkként jelölném meg, kis változtatást közbeiktatva? A nő volt bátor vállalni a párbeszédet, és ezt mondta: Asszony vagyok pár hónapja, de a kisasszony megszólítás nagyon hízelgő számomra (mosolya még vonzóbbá tette, majd folytatta). Egyébként pedig elképzelem, hogy mindent megőriz a tudatunk, legfeljebb bizonyos részeket elhalványít, mintegy „raktárba helyez”, és ebben a tároló helyében olyan késztetéseinknek is lehet helye, amelyek nem a feledés révén jutnak ide, hanem úgy tartózkodnak ebben a tartományban, hogy létükről bizonyságot még nem volt módunk szerezni. Mondjuk azért, mert megjelenésükhöz megfelelő feltételek szükségeltetnek, amelyek eddig nem álltak elő. Ha érthető, hogy mire gondolok, amikor ezeket az iniciáinkat érintem. (A figyelem tetőzött. Ezt mindenki érezhette a teremben. Csend volt, és a párbeszéd érdekesnek ígérkezett.) Szerintem biztosan érti ezt mindenki, amit a kolléganőm elmondott – állt fel mellette egy férfi, amikor is mi, jelenlévők egy eddig nem tapasztalt helyzetet konstatálhattunk, mert kezdetét vette egy diskurzus, spontán módon, de a napirenden szereplő témához jól követhetően kapcsolódva. (Most lett csak igazán mozgalmas a beszéd és az összpontosításunk, amivel azt követnünk kellett.) A férfi a következőkkel egészítette ki az első mondatát: A teljes közeg tudásgömbjéhez hasonlóan az egyénnek is lehet tudásgömbje, mondom én is, a hallottakat felhasználva, és – hogy az előttem szóló felvetésére is utaljak – ennek az emlékezés az alapja. A tanulás is, persze, de a megőrzéssel együtt, ami emlékezés, mert nélküle a tudatunk sem létezhetne. Ami pedig az elhalványulást, vagyis – szerintem – a feledésbe merülést illeti, és ami a még az ismeretlen megnyilvánulásainkat illeti, nos, azok – nekem úgy tűnik – a tudattalanunkat fogják alkotni, amelyben ott rejtőzhetnek a feledés süllyesztőjének emlékei is. És ezek lehet, hogy – ahogy volt szíves említeni (ezt az előadónknak mondta, láthatóan célozva kimondva szavait) – nem is biztos, hogy gondolatok, és az is lehet, hogy a megfogalmazásukig, a szavakba formálásukig sem jutunk velük. A férfi ekkor megállt a beszédében, és várta, hogy szavait értékelhessük, ahogy azt is várhatta, hogy akárki hozzászólhasson az általa elmondottakhoz, és talán az sem zárható ki, hogy az előadónak kívánta megadni a reflektálás lehetőségét azzal, hogy ennyit mondott az egyén emlékezetéről, tudásgömbjéről és tudatalattijáról. Mintha felfedezőkké váltunk volna hirtelen, akik olyan helyre léptek, ahol eddig még nem jártak, és most egymásnak mutogatják a felfedezéseiket, amelyek egyszerre teljesen ismeretlennek tűnnek előttük, és amelyek mégis emlékeztetik őket olyan dolgokra, amelyekről van bizonyos tudásuk, de legalábbis rémlik, hogy valahol már találkozhattak velük. A magam részéről ezt a meglepődést, ha tényleg az volt, amit a hallgatóság éppen átélt, felidézve az elhangzott megnyilatkozásokat, és azokat mintegy rendezni akarva, hogy a jelenléte folyamatosságát megőrizhesse, meg tudom érteni, és – főleg – nagyra értékelhetőnek tartom.
186.
VálaszTörlésEgy férfi erős, mély hangja volt ekkor hallható, de a haja, a marxi szakálla tett meglepődésre alkalmas benyomást, bár, ha meggondolom, hogy ilyen érces, zengő hangot inkább a zene templomaiban hallhat az odajáró ember. A szavai, a mondandója sem volt érdektelen, és a beszélgetést - a sok egymást kereső tekintet alapján és az újabb bekapcsolódóval kibővülten - immár ténynek tekinthette a jelenlévő népes hallgatóság. Ezt hallhattuk: A társak felvetése nagyon inspiráló számomra. Csak attól tartok, hogy a tudatalattival kapcsolatba hozható veszélyről terelődhet így el a figyelmünk. Mert az emlékezés és a tetteink kiinduló okai, amelyek eljuthatnak a gondolati megfogalmazásig, a verbális formáig, mégiscsak közbülső feladatot jelentenek nekünk, akik közösségként és törvényi szinten és eszközökkel szeretnénk szabályozottan biztonságosnak tudni mindazt, ami belőlünk egymás felé, ahogy önmagunk irányába is eljut a cselekvésig. (Volt egy kis hallgatás a szavait követően, de derék társunk folytatta.) A szakemberek majdnem egyforma intenzitással kutatják annak lehetőségét, hogy az agresszió minden formáját előre jelezhessék, és ennek ismeretében időben legyen mód a megelőzésre, az érintett vagy érintettek számára oly fontosnak tartható kompenzációra. Vagy szublimációra, ahogy szokták emlegetni az ilyen sikeres – ha szabad ezt mondani – átalakításokat, „transzformációkat”. De a folytatást meg nem határoznám ezzel a kiegészítéssel, csak a felelősségre kívántam utalni, miután a tudatalatti ezt hozta elő számomra, és talán mindünknek is. A kollektív tudattalanról még nem hallottunk, de megkockáztatom, hogy ez a fogalom nem ismeretlen a jelenlévők előtt. Ezek után ez az azonnal megjegyezhető alak leült, és a terem méhkas zaját hallatta, nyilván a felvetett témán gondolkodva, azt beillesztendő valamilyen lehetséges közös egységbe, feltéve, hogy ilyenre szükség és lehetőség lenne. Kérdéseink szólaltattak meg minket, egyelőre egymás felé elsuttogva ezeket a kérdéseket, de ezek szép száma már meglehetős hanggal volt jelen a teremben, az érdekességet, az ezt mutató izgalmat igazolva. A tekintetek kezdtek egyirányúvá válni, miután a hozzászólók egyike sem vállalkozott irányítónak a témák kifejtésében vagy a lehetséges folytatásában. Előadónkon a megszokott nyugodt tekintet, a majdnem mozdulatlanság tükröződött, és az erős figyelem, nyilván a beszélgetés legjobb felhasználásának tervével vagy csak ennek szándékával. Amikor a csitító, a pisszegő hangok is megjelentek, akkor már tudni lehetett, hogy értékelést várunk tőle, beszélőnktől, érdeklődésünk szervezőjétől és irányítójától. Nem is kérette magát, amikor így értékelt, azonnali csendet kiváltva a teremben: Örömről kell először szólnom, amit aktivitásunk kell, hogy kiváltson, és nem csak belőlem. Együttműködésünknek újabb formáját alakítottuk ki, és ezt – remélhetőleg – a továbbiakban is igénybe vesszük, amint bennünk az igény rá megjelenik közöttünk. Az egyén tudásgömbje és az állandó emlékezete, ahogy a közös tudatalatti – a kollektív tudattalan – olyan fogalmaink, amelyeket évtizedek óta használunk, napi szinten, ahogy azt is ismerjük, hogy a tudatalattink süllyesztőjében – idézőjelben mondva ezt a süllyesztőt – ösztöneink, indulataink, érzelmeink is megtalálhatóak, és ezeket mi nyugodt szívvel tarthatjuk energiánk forrásának. A veszély pedig, amelyről utolsónak jelentkező társunk tett említést, tényleg központi ügyünk, és nem csak a megelőzés és a szublimálás miatt, hanem az érintettségünk igen sajátos helyzetet jelentő megléte okán is. Hiszen nekünk azonos módon van tudatalattink, egyénenként és közösségként, és ebben az azonosságban látandó el a feladatunk, hogy elkerüljük a tetteink rombolását, amikor azok egyikünktől vagy többünktől kiindulva jutnak ártalomig, akár az aktivitás elindítójára magára, akár másra vagy másokra hozva indokolatlan kárt, sérelmet, netán fájdalmat. A tetteinkről pedig tudni véljük, hogy valahonnan belülről kezdik működésüket, amelynek legfontosabb sajátossága – és a veszélyes voltát ez adhatja – a nyilvánosság előtti megjelenésének elmulasztása.
187.
VálaszTörlésÉs talán nem hiba azt mondani, hogy észrevesszük visszatérésünket korábban tárgyalt témánkhoz: titkainkhoz. A megismerhetetlen ismeretlenünkhöz, amelyet, vagy amelyeket mi teszünk megismerhetetlenné, vagyis a nyilvánosság elől elzárttá, illetve azt állapíthatjuk meg róluk, hogy megjelenésüknek, láthatóvá-hallhatóvá, megfigyelhetővé válásuknak, és a megfigyelést tetszőlegesnek, szabadnak kell, hogy tételezzük, akadálya van, esetleg megszüntethetetlenül. És ezt a zártságot nem is feltétlenül szándékos hozzáállásunk szilárdítja olyanná, hogy hozzáférhetetlennek bizonyul vizsgálódásunk erejével, módszerei váltogatásával szemben is. Ami ezt okozhatja, az nem más, mint a kiváltó feltételek hiánya, ahogy azt első felszólalónk is megállapította. Mintha ösztöneink mintájára történnének velünk ilyenkor a dolgok, amik egészen a cselekvés kiváltásáig képesek mozgatni minket, tudatos irányításunk nélkül. Szerelmünkről sokszor halljuk, hogy az betegség, és az ilyen megállapításban annak a kényszerítő erőnek a jelenlétét és elismerését kell észrevennünk, amely úgy kelt életre bennünk, hogy előre nem készültünk a megjelenésére, ahogy a megfelelő szabályozásához is szükségünk van további tapasztalatokra, időnként egészen nagy érzelmi mozgásokat zúdítva ránk, és közben megfontoltságunkat, belátó képességünket, ahogy tűrőképességünket is vizsgáztatva. Ami pedig érdekeinket illeti, hogy róluk meg ne feledkezzünk, elmondhatjuk, hogy megjelenésükig és tudatosodásukig hosszú utat bejárhatnak, és éppen úgy maradhatnak környezetünk számára rejtettek, ahogy azt a titkainkról mondottuk. És, hogy ezt is megerősítsem: egyéni és közösségi – rendezettségeinkhez tartozó – érdekeink egyformán mutatkozhatnak ilyen ismeretlennek vagy megismerhetetlennek a nyilvánosság előtt. Eszükbe jut, hogy a közös érdek felől szemlélődünk, amikor tudatalattiról, ismeretlenről és megismerhetetlenségről beszélünk? Amely közös érdek képviseletében – feltéve, hogy erre „felhatalmazás nélkül” is vállalkozhatunk – van egyáltalán értelme kifejezetten szakmainak számító kérdésekről szólnunk, a legkisebb kompetencia-feltétel teljesítése nélkül, pusztán a gondolat szabadságában bízva és rá hivatkozva? Nincs egyebünk, mint a gondolat szabadsága, amely lehetővé teszi ezúttal, hogy az érdekeket, a tudat tartalmát és a tudattalan tartalmát is olyannak tételezzük, mint amelyeket „ismerni lehet”, és ebben az ismerettel rendelkezésben a megnyilvánulásaikat, a jelenségeiket értékelhetőnek tarthatjuk, tulajdonképpen tetszőleges szempontot érvényesítve a minősítés során. És ez a tetszőlegesség az esetleges veszélyek megítélését is tartalmazhatja! (Itt előadónk felemelte mindkét kezét, nyilván nyomatékot adandó szavainak.) Miután pusztán elképzelés az, amit bátorkodtam önök előtt felvázolni, akár azzal is folytathatom, hogy „már csak” – ezt szíveskedjenek idézőjelbe tenni, ezt a „már csak”-ot – az elfogulatlanságot és az arányosságot kellene biztosítanunk a fórumunknak, amely nekünk és rólunk gondoskodni akar és tud, hogy a közös érdek felől működtetett szemlélettel mondjon véleményt a nyilvánossághoz érkező és az azt el nem érő érzéseinkről, indulatainkról, szándékainkról és cselekedeteinkről. Vagyis rólunk, akik teszünk egy mozdulatot, viselkedünk valamilyen idő alatt, és egymáshoz viszonyulva valamit cselekszünk, mondunk elsődleges alakjában a cselekedetnek és a beszédnek, vagy éppenséggel áttételesen fejezve ki magunkat az említett kezdeményezéseink során. A fórum éber figyelmét semmi sem kerüli el, ami ma bennünk és közöttünk megjelenik, és az általa értékelt ismeretek alapján, érdekeink ismeretét is birtokolva, eldönteni képes, hogy mennyire vagyunk képviselői a közös érdeknek egy-egy momentumunk létrejöttekor, vagy kizárólagosság inkább jellemez minket akkor, amikor otthonosságunkról igyekszünk gondoskodni a mutatott vagy csak felmerülni kész kezdeményezésünk révén. Hogy ilyen fórum hogyan jöhet létre a közegben, és értékelését mennyire tarthatják a rendezettségeink magukra nézve kötelezőnek és elfogadhatónak, az fontosnak és nem azonnal megválaszolhatónak tűnő kérdés.
188.
VálaszTörlésA kérdéses fórumról, vagy inkább az említett fórumról pedig annyit tudhatunk, hogy annak minden érdekünket figyelembe kell vennie, miközben egyetlen érdek az, amely iránt igazán érdeklődik, és amelyre a figyelmét összpontosítja: a közös érdekünk. A közeg közös érdeke. Csak hogyan érvényesítheti ennek az egyetlen érdeknek a szempontjait, vagy hozhat minősítést bármely kezdeményezésünkről az érdek – a közös érdek – felől mérlegelve, ha közben lesz olyan egyéni igény – érdekre gondolok, természetesen – amely értékelés és kielégítés nélkül marad? Vagy egy ilyen megközelítéssel önmagunk csapdájába fogunk esni, miután régtől él közöttünk a tudás arról, hogy: „nem lehet mindenkinek a kedvére tenni”? Ezt akkor szoktuk magunkban felidézni vagy indokként a feltett kérdésre válaszolni, amikor a döntési helyzetben jövünk rá feladatunk teljesíthetetlen voltára. Mondjuk több érdek találkozását mérlegelve és konstatálva, hogy azok között ellentétek feszülnek, amelyek feloldhatatlanok is lehetnek, vagy pedig komoly lemondással juthatnak csak olyan igények teljesítéséhez – érdekekhez -, amelyek már elférnek egymás társaságában, amikor a kereteken, az adott terület vagy tér méretein nincs mód változtatni. A méretekkel kellene elbánnunk ilyenkor, amelyek szabottak, és korlátok nélkül nem változtathatóak? Közegünk dimenziói sokfélék. Vannak eleve behatároltak, és vannak olyanok, amelyek méretét semmi sem kell, hogy korlátozza. És nem feltétlenül a közeg népessége számára kell gondolnunk, amelynek határtalan volta nagyon sajátosan mutatja meg magát, miután az élet ciklikusságát az un. öröklét még nem váltotta fel. Csak éppen a valamikor éltek, a jelenben élők és a jövő életre kelői számának meghatározhatatlansága az, amely ezt a mértéket ilyennek láttatja előttünk. Akkor már inkább a sokat emlegetett tudásgömbünket érdemes szemügyre vennünk, még abban a tudatban is, hogy az ismeretlennel kibővített rész nekünk olyan szemléletesen jelenik meg, ha elkezdünk vele bánni, mint a tudott, a megismert territórium komplementere, hogy még el is csábulhatunk, azt gondolva, hogy már birtokba is vettük, azaz működése minden titkát sikerült elsajátítanunk. Ami elsajátítás nem a reprodukálhatóságáról szól, természetesen, pusztán a múltja, a jelene és jövője olyan ismeretéről, amely ismeretben a feltett kérdések már eleve célzottnak, vagyis a lehetséges válaszok felvázolhatóságával együtt megfogalmazhatóak lehetnek. Mintha eljuthatnánk az olyan megismerésig, mint amilyet önmagunk vizsgálatakor elérnünk megadatott: az energiák, azok forrása és működése, aztán a mozgások iránya és lefolyásai – az érdekek sorozatai, amelyek a választásokban keletkeznek, egészen a kiválasztódás kétféle alakját felhasználva – követése lesz lehetséges, egyfajta ráérzés vagy beleérzés formájában. Gondolat nélkül nem tudhatjuk a megismerést sem elérni, sem fenntartani, de van szintje, amely után olyan azonosulásra adódik lehetőségünk, amely lehetővé teszi, hogy „belülről” legyünk ismerői és részei a korábban annyira megismerni vágyott ismeretlennek. Amellyel így magunkat – mint ahogy magunkkal is azonosak vagyunk – azonosnak „érezni” merhetjük. Már csak a fórumot lenne jó elhelyeznünk ebben a „megismerősdiben”, amelyet pontosan azért volt érdemes áttekintenünk, hogy a lehetőséget megláthassuk, miszerint a fórum legalább annyira lesz képes azonosulni az ismeretlennel, amennyire mi, és hasonlóan azonosnak fogja tudni magát velünk is, mégpedig a mi összes formánk esetében. Azaz érdekeink szinte végtelen halmaza lesz a fórum számára átláthatóvá és kezelhetővé, ami kezelhetőség a spontaneitásunk alakítására fogja alkalmassá tenni, miután vitáinkat már azok megjelenése előtt lesz képes megszüntetni. Hogy egy ilyen fórum hogyan jöhet létre, és mi, akik számtalan rendezettséget alkotva vagyunk részei a közegnek, közösségekként és egyénekként, mikor juthatunk el odáig, hogy magunkat a fórum alá rendeljük, elfogadva döntéseit megkérdőjelezhetetlennek és betartását illetően kötelezőnek, azt illik alaposan megfontolnunk. A gondolat ereje és segítőink erősíthetik bizakodásunkat.
189.
VálaszTörlésAmit kiegészíthetünk azzal, hogy ezt a fórumot egyszerre tekintjük külsőnek, függetlennek és elfogulatlannak, tárgyilagosnak, és belsőnek, sajátnak, amellyel mi is egyek lehetünk. Ha most felmerülne bármelyikükben annak gondolata, hogy ez egy új szempontként hangzott el, akkor igazán helyénvalónak tartanám az észrevételt. Ugyanis a megoldásaink eddig saját magunkra nem voltak vonatkoztathatóak. A segítők és a nő rendezettségünk szerepének bővülése azt nem sugallta, hogy magunkkal is kezdhetnénk valamit, amikor spontaneitásunk szabad szárnyalása – döntéseink kiszámíthatatlansága – volt az, amelyet szerettünk volna előre olyannak ismerni, mint amelyről annak várható hatása és fogadtatása eldönthető. Magunkat mérlegeltük volna, mintegy, de mások közreműködésével, igyekezve megfelelni a függetlenség és az elfogulatlanság követelményeinek. Pedig a kezdeményezéseink ismeretében saját magunkat nincsen, aki megelőzhetné. Ahogy azt sem tudhatja tőlünk jobban más, hogy kívánságunk mennyire illeszthető össze a közös érdekkel, vagy mások elvárásához képest mennyire jelent olyan szempontot, amelyet akadályként, esetleg csak a változtatást előidéző tényezőként lenne jó beszámítanunk. Ha az jut eszükbe a most elmondottak után, hogy mi is alkotói lehetnénk a fórumnak, amely bíránk kell, hogy legyen, amikor előre gondolunk a következő időnk eseményeire, és a kijelölendő lépés az, amelyről véleményt igyekszünk alkotni magunknak, akkor azt kell, hogy mondjam: tökéletesen jól értik a felvetésemet, és igazuk van. Az összes érdekünk halmaza ismerete feladatával rendelkező fórum legelső formája mi vagyunk: a közeg. Amelyről már meg is állapíthatjuk, hogy fórum voltához nem rendelkezik a megfelelő eszközzel és módszerrel: úgy fórum a meglévő adottságaival, hogy egyáltalán nem képes fórum voltát felismerni, és különösen nincs módja arra, hogy ezt a fórumot feladata ellátásának megfelelően működtesse. Sajnos. Hogy erre a létező alakra mikor lesz elmondható, hogy immár kész önmaga felismerésére – azaz én-tudata a rendelkezésére áll -, és ezt a működése ellátásával is bizonyíthatja, nos, erre vonatkozóan közelítésünk bizonytalan. Amit állítani merhetünk, az a közeg olyan rendezettségének a megléte, amely rendezettség ennek a feltételnek megfelelően állítható össze: van a közegnek része, amely a fórum feladata ellátására képes, és amely az itt felsorolt kritériumokkal együtt arról is rendelkezik ismerettel, hogy önmagát megfelelően értékelje, és tagjai sorát állandó bővítéssel növelje. Legfeljebb az az akció szükséges ennek a közösségnek a nyilvánossá válásához, hogy neve elhangozzon, ahogy Goethe hozta létre annak idején, az akkor már régtől létező, csak még nevén nem nevezett rendezettséget, amelyet a materializációival határozott meg: a világirodalmat. Amire ezek után gondolnunk kötelező, az az idő minket szorító várakozása. Környezetünk változásával összefüggésben az illetékes fórum létezik pár évtizede, és a közös érdek részeként fogalmazódtak meg azok a teendők, amelyek révén számítanunk lehet bolygónk változásának érdekünknek megfelelő alakítására. Ez leginkább a gazdaságunk működése révén a környezetünkkel folytatott anyagcserénk szabályozását, a környezet minőségének megőrzését lehetővé tevő termék-előállítás végzését látszik megfontolandónak tartani, és bizonyos területeken már majdnem kötelezően is ajánlani. A meglévő fórum érdemes a figyelemre, a maga egyedi vonásaival, szervezeti, intézményes felépítettségével. Még inkább pedig a rendezettségeinknek a fórumhoz való viszonyulásával, amelynek központi ügye a fórum ajánlásainak fogadtatása. Mintha a közös érdek elfogadásáról vagy elfogadásának lehetséges mértékeiről lenne szó, életbevágóan fontos ügyek mentén, érintve a függetlenséget, a tárgyilagosságot és az érvényességet, természetesen a fórum közös érdekképviseletére nézve, arra figyelemmel. Ahogy arról is szólnunk kell, hogy mennyire állunk mi magunk feladatunk magaslatán, amikor magunkat a fórum részének tekintjük, vagy kifogásainkat, megállapításaival kapcsolatban, megfogalmazzuk. Nyilvánosan vagy elhallgatva azokat.
190.
VálaszTörlésA magunk javításában eredményeink nincsenek. Ennek oka öntudatosságunk, amely tévedhetetlen és megkérdőjelezhetetlen. Közegünknek nincs szüksége önkritikára. Miután magát nyugodtan tekintheti egynek és mindenütt valónak, ezért olyan érdeket sem találhatunk, amely érdekétől megkülönböztethető lenne. Talán csak azt kellene megállapítanunk ennek belátásához, hogy a közeg érdeke képviseletére annak – a közegnek – bármelyik és bármilyen alkotója alkalmasnak és vitathatatlanul elismerendőnek számít-e. Legyen az közösség vagy egyén, csak olyan érdek megfogalmazására számíthatunk tőle, amelyet azonnal a közeg közös érdekeként kell elfogadnunk, és a legcsekélyebb kritika alkalmazása, vagy a megfogalmazott érdek helyességének és jogosságának a legminimálisabb vitatása nélkül. Ugye, hogy ezek nagyon váratlanul elhangzó megállapítások, és szokatlanságuk is azonnal nyilvánvaló számunkra. Pedig a közeg csak az ilyen hozzáállást, csak az ilyen önbizalmat vagy magabiztosságot képes sajátjának tekinteni, legyen szó bármelyik alkotója érdeke megfogalmazásáról, vagyis az alkotó kifejezett – hallhatóvá és láthatóvá tett – érdekéről. Ha a szóban forgó érdek nem kerülne nyilvánosságra, az a minősége – vagyis közös érdek volta – változását egyáltalán nem jelentené. Úgynevezett titkos kívánságaink is azonnal a közös érdek formáját nyerik el, és függetlenül attól, hogy tettünk-e kísérletet arra, hogy más érdekekkel összevetve mennyire őrizheti meg közös érdek jellegét vagy tartalmát. A közös érdek ugyanis akkor igazi közös érdek, ha azt a közeg minden lehetséges és valós alkotója elfogadja, vagy elfogadhatónak tarthatja, a vele való megismerkedésekor. Miután pedig ezt a feltételt az előzőekben említett egyes érdekek nehezen vagy egyáltalán nem teljesíthetik, ezért közös érdek voltuk csak akkor tekinthető létezőnek, ha birtokosuk belső érdekeként tekintünk rájuk, és nyilvánosságra kerülésükről feltételezzük, hogy az vagy késedelmesnek, vagy soha be nem következőnek fog bizonyulni a továbbiakban. Hogy létezésük ezek ellenére sem felesleges, és érvényességüket, fontosságukat birtokosaik nyugodtan képviselhetik, az függ attól, hogy az általunk megalkothatónak tartott fórum képesnek bizonyulhat-e lajstromba vételükre, megkötöttségek, korlátozó és befolyásoló előírások alkalmazása nélkül. Őszinteségünk akadályt azért nem képezhet, mert fórumunkat felruházhatjuk az érdekek előállítására képes képzelet tetszőleges szabadságával. Az így generált érdek halmaz első két elemét, azaz a leegyszerűsítetten meghatározható első két érdeket „nő érdek” és „férfi érdek” néven nevezhetjük, és belőlük minden más érdeket származtathatónak tarthatunk. Márpedig ez a két, általunk valamelyest eltérőnek mutatkozó érdek a közeg érdekét kell, hogy kiadja, a közös érdeket, hiszen a közeg ebből a két rendezettségből áll, mégpedig olyan „szorosan” érintkezve, hogy mellettük más rendezettséget elhelyezni nem tudhatunk. Hogy ennek a két rendezettségnek van-e vagy lesz-e kizárólagos képviselete, amelyet a közös fórum is elfogad, amikor a közös érdek szempontjából mérlegeli a spontán választásaikat, azt valamikor érdemes lehet megtudnunk. Manapság nincs még artikulált érdek a közegben, amelyről tudhatnánk, hogy melyik alap-rendezettség érdekének kell tekintenünk, és intézmény sincs, amely az így megjelenő érdek vagy érdekek képviseletére szerveződött volna. Ahogy szó nincs például arról sem, hogy jelenünket az „egyenlőség fénye” névvel illetnénk, mint korszakát történetünknek. Csak azon kell töprengenünk, de nagyon, hogy milyen erők vonzanak milliókat bolygónk egy bizonyos tája felé, ahol érdekeik jobb megvalósulásának reményében kívánják létüket kiteljesíteni, és azt érdemes meggondolnunk, hogy milyen teendőkkel fogjuk tudni ezt a vándorlást úgy lebonyolítani, hogy abból az érintettek – és a közeg - előnyére történhessenek a bekövetkező események. Lehetséges, hogy azzal kellene kezdenünk, hogy a két alap rendezettség érdeke ebben a jelenségben milyen módon vehető figyelembe ható tényezőként? Vagy a változatlanság az, amelyet tisztelnünk kell eleve, rendületlenül?
191.
VálaszTörlésHa létünk meghatározó adottságát kiindulási alapként kezeljük, és ezt egyben az érdekünkkel azonosnak is tartjuk, mivel ennek az álláspontnak semmi sem mond ellent, vagyis tudjuk és tudatosságunk azt csak megerősíti, hogy a közeg az élet, és az élet a közeg, akkor hűek vagyunk szempontunkhoz, amellyel vizsgálódásainkat folytatni bátrak voltunk. Az élet felől nézünk a közeg jelenségeire, és az élet lesz az a mérce, amelyet az értékeléseinknél az összevetésekhez elő kell, hogy vegyünk. Amely szempont lényegében az előbbiekben említett egyéni érdekek érvényességéhez is támpontot ad, hiszen a leginkább egyedinek számító igény sem lesz más szemünkben, ezzel a hozzáállással, mint egy életet szolgáló kívánság. Csupán, és ez a „csupán” messze ható „csekélységnek” bizonyulhat, a most említett kívánságok kapcsolatáról kell elgondolkodnunk, amikor azok esetleg egymást kevéssé fogják erősíteni, hanem sokkal inkább akadályozni. Ha a közeg a javításnak nem barátja, ahogy említettük, akkor még kevésbé szeret várakozni, vagy – ami a várakozással egyenértékűnek minősülhet – önmaga léte kezdetéhez visszafordulni, és akár önmagáért is gyakorolni türelmet, különösen pedig meghozni a legcsekélyebb áldozatot. Gazdaságunk, mint anyagcserénk elve és gyakorlata, olyan hatalommal rendelkezik közöttünk – hogy ne mondjam: fölöttünk -, hogy törvényei megsértésétől rettegünk, miközben tudjuk, hogy az elvet és a gyakorlatot csak mi – a közeg – irányíthatjuk, ha – a költők által megénekelt „mammont” – meg akarjuk tartani gondoskodásunk eszközének. Márpedig elvként mióta annak engedelmeskedünk, amely – finoman szólva – a „pontos elszámolás, hosszú barátság” elvárást valósítja meg, de legalább ilyen érvénnyel fogalmazható meg ebben a formában: „az üzlet, az üzlet”. Ami alatt az egymás felé gyakorolt viszonyunkat szeretjük folyamatosan kiegyenlítetten, egyensúlyban levőként tartani, ha másért nem, akkor az ugyancsak tisztelt és nagyra tartott jogrendszerünk biztosítására tekintettel. A nemzetközi jogra kell gondolnunk ennek említésekor, és a fórumra, amelyről a korábbiakban szóltunk. Bizony, bizony. Van már nekünk fórumunk, jól szervezett és intézményesített, még akkor is, ha döntései betartásának érvényesülésében mutatkoznak hiányosságok. Merthogy ennek – vagy ezeknek – a fórumoknak a legitimitását nehezen tudjuk biztosítani. És ez az a körülmény, amely miatt a közös érdekről, ahogy a segítőinkről és a fórumunkról is meg kellett emlékeznünk és el kellett gondolkodnunk. És az előbbiekben taglalt elveink azok, amelyek további gondolkodásra kényszerítenek minket, elméletben töprengőket, képzeletet használókat. Ha a közeg a türelmet, a várakozást, az áldozatot nem kívánja alkotói egymás közötti viszonyai szereplőjének, kapcsolatai formája lehetséges alakjának tekinteni, mert az időre hivatkozik, amely – kétségtelenül – irreverzibilis módon hozza el a változást az események alakulásában, akkor jó tisztában lennünk Teller-törvényének jelentésével és jelentőségével, meg helyzetünkkel, amely hasonlítható a szakadék szélén táncolóéhoz. Miután pedig a javításra sem „vevő” közegünk, az önkritikára, ezért „ki kell találnunk” igényét, ahogy az igény megvalósításának lehetséges módját és eszközeit, mindezek árával és elvetésük, alkalmazásuk elutasításának következményeivel együtt. Kezdjük azzal, hogy mennyire vagyunk érettek közegként, ahogy – elég régen, beszélgetésünk kezdetén már tettünk erre utaló megjegyzést, amikor – a közeget „fiatalnak” minősítettük, ennek a fiatalságnak a részletesebb bemutatása, mibenlétének elemzése nélkül? Mert sokat megtudhatnánk közegünknek az említett jellegzetességeiről, ha azok hátteréről, indítékairól, mozgatójukról rendelkezhetnénk elképzelésekkel, pláne ismeretekkel. És akkor szabad legyen emlékeztetnünk magunkat arra, amit állandóan témáink taglalása frontján, elérhető közelségben tartunk, mint megközelítésünk alapját: a két alap-rendezettség viszonya érdemes a figyelemre, a tájékozódás, a vizsgálódás, a jelenségek megismerésének és megértésének felszínre, előtérbe kerülésekor. „Keressük a nőt és a férfit magunkban!”
192.
VálaszTörlésKözben állítjuk, hogy „mindkettőnket anya szült”. Nem tesszük hozzá, hogy: „és mindkettőnket apánk nemzett”. Pedig sokat nem tévednénk ezzel a második állításunkkal. Ha „származásunk” kezdetére gondolunk, amelyet korábban már érintettünk, és energiánkat is így láttuk meg, mint ami éltet minket, egyúttal meg is teremtve bennünk önnön létezésünk értékét, ahogy ezzel szellemünket is kialakította, akkor érthető az előző megkülönböztető kitételünk, amely anyánkat említi elsőként létünk eredete, kezdete és forrása – ahogy szellemünk – okának illetve teremtőjének. A különbözőségeinkre gondolhatnánk, amikor ezek annyira látványosan állítanak elénk nagy létszámú rendezettségeinket érintő eseményeket? Azt kereshetnénk, hogy két alap rendezettségünk viszonyát az események hátterében fellelhetjük-e, és arra is kitérhetnénk, hogy a nő rendezettségből hogyan lesz „anya rendezettség”, ahogy a férfi rendezettségből „apa rendezettség” válik, azonos időben? Vagy inkább azt kell keresnünk, hogy a viszonyuk „értelme” – a gyönyörük - milyen formát kap az egyes korokban, esetleg az egyensúlyuk mennyire érvényesül, tudva eltérő funkcióikról a reprodukcióban? Nem az a mai helyzet, hogy minden kérdés, amely nemeink helyzetére vonatkozhat, most egyszerre várja tőlünk a megvilágosító, a megértést felmutatni képes választ? Legyen szó a győzelemről, az utódainkról, az egyensúlyról, amelyet igazságossággal szívesen azonosítanánk, vagy, hogy szerepeink egyediségét ne legyen gondunk sem megállapítanunk, sem kifogás tárgyává tennünk? A kiemelés pedig az önkényességet juttatja eszünkbe, mert közben a közeg önfenntartásának ügye is meglehetősen „gazdagon” állít elénk megoldandó ügyeket. Lehet, hogy ez a mostani fejtegetés is érdemes az elemzésre és értékelésre, mondjuk arról, hogy „miért pont ilyen kérdések megválaszolására tesz kísérletet, és mi áll annak hátterében, hogy képet alkotni szeretnénk, átfogót lehetőség szerint, folyamatok követésével és előrelátásával?”
Mert egy előítélet is rejtőzhet a témaválasztásunk mögött, amelyből aztán a megfogalmazott kérdések szinte elkerülhetetlenül adódnak, és – ez is sejthető – a válaszok szinte már meg is jelenhetnek lelki szemeink előtt, éppen csak a kifejtésükre kell időt, energiát és figyelmet fordítanunk. Azt kell mondanom, hogy nagyon jólesne egy ilyen forgatókönyv szerint egymás után rakosgatni mondatainkat, amelyek felvetések, kérdések, sejtések és állítások kezdeményei, hogy csak néhány alakjukat említsük. Hiszen az egész eddigi beszélgetésünk azt sugallja, hogy valahogy így jutunk önmagunk megismeréséhez: már tudjuk, hogy mi az, amely minket alkot és erőnket adja, és azzal is tisztában vagyunk, hogy múltunk határozza meg jövőnket, és a jelen lehetősége abban van, hogy – ahogy mostanában filmjeink és írásaink sokasága igyekszik erről minket meggyőzni – ezt a jövőt adó múltat megváltoztathatjuk. Ennek a változtatásnak járunk utána, úgy, hogy közben már végezzük is a munkálatait, a kívánságaink szerint, előzetesen elképzelve magunknak a jövőt, amelyről érdekeink révén lehet és van tudomásunk. Gondolataink csapongása, és ennek a nehezen követhető mozgásnak a rögzítése azért ilyen amilyen, mert – amint erről is szóltunk korábban – állandó az önkontrollunk, megtartva – vagy igyekezve a megtartására – lendületünket, miután a vákuum, a várakozás – a türelmet és az áldozatot is ebben a sorban említettük – nem túl szimpatikusak előttünk, közeg előtt. A „pillangó hatás” ismert számunkra, ahogy azt Ajtmatov is érintette, idézett mondatában. Nekünk a kiemelés módszere maradt, az önkényesség, ami után az okozott „sebeket” megpróbálhatjuk gyorsan eltüntetni „szövegeinkről”. A kaland áll még rendelkezésünkre, ha Kolumbusz követőiként vágunk neki az ismeretlennek, bizonyos elképzelést elfogadva lehetségesnek, igazolandó elhatározásunk merészségét. A nagy felfedezőnek is volt bizonyos elképzelése a sikere lehetőségéről, ahogy attól való félelem is élhetett benne, hogy hajóival odavesz abba a bizonyos ismeretlenbe. Nekünk az elképzeléseink érnek-e annyit vajon, mint a XV. század térképei az akkori utazóknak?
193.
VálaszTörlésEz a kérdés sokat árul el a képzeletünkről alkotott felfogásunkról. Mint egy térképet tartjuk a „kezünkben” ezt a képzeletet, amikor gondolkodunk lehetőségeinkről, amelyek nyitva állnak előttünk, és mi készek vagyunk a nyitottságukat kihasználni, és beléjük hatolni. Vagyis nem hagyjuk abba a képzelet működtetését, és tetszőleges irányokban mozgunk a segítségével! Ahogy ezt tesszük jó ideje, mióta a spontaneitásunkról beszélünk, amely pontosan olyan kalandnak tartható, mint amilyennek Kolumbusz utazását tekinthetjük. Legfeljebb a képzeletről rendelkezésünkre álló „térképeink” nézendők át, alaposan mérlegelve a bennük rejtőző információkat, különösen megbízhatóságukra tekintettel. Mondjuk az „Új Világ” jelenhetne meg előttünk, ahová igyekszünk, ha elődeinkkel a párhuzamot kiterjesztenénk, illetve folytatnánk. Akkor a Föld gömbszerűségéről a bátrabbaknak már volt sejtésük, csak bizonyítékokkal nem rendelkezhettek. Nekünk a „cél” van a birtokunkban, és sejteni véljük az eszközt is meglévőnek, amellyel ezt a célt elérhetjük. Vagy inkább az eszközöket, hiszen ezek több részből kitevődőek. Reprodukciónkra alapozódik minden, amint voltunk bátrak megállapítani. Aztán a közeg szellemi teljesítménye az, amelyet – együtt a közeg elvi vagy elméleti létezésével – az anyag mellé állítottunk párba, amelyet a környezet is jelent, amelyben léteznünk lehet. Ez a szellemiség pedig energiát szolgáltat nekünk, közeget alkotóknak, miközben az energiát – az anyagot – állandónak is tartja, és magát – a közeget – részeként tételezi. Hogy ez a bizonyos anyagi állandóság mennyire valóban állandó, azt a közegnek, mint szellemi létezőnek jó lenne ismernie. Az élet ebben az anyagban létezőként van jelen, és a közeg is egy ilyen élő. Ahogy maga az anyag is tekinthető magának az élőnek, miután az élő jellegzetességeit tőle nehezen különíthetnénk el, egy feltételezés alapján, miszerint ha eltávolítanánk belőle az életet, akkor annak – az „anyag életének” vagy az „élő anyagnak” - újbóli megjelenése kizáró akadályokkal találkozna, azaz megismételhetetlen lenne. Sajnálatosnak mondható, hogy ezt az akadályozottságot sem igazolni, sem elvetni nem tudjuk jelenleg. Ahogy az anyag állandósága – örökkévalósága, időtlen létezése – sem igazolható. És nekünk ez a bizonytalanság kevéssé kedvez, miután az idő az anyag nélkül, az állandóan létező anyag nélkül, tegyük hozzá, tökéletesen elbizonytalanodna, és „helyet” sem adhatna létezésünk számára. Ami a Föld gömbölyűségével mégis összevethető előttünk és nekünk, az a képzelet által eleve adott lehetőség megléte. Amely valóság – hiszen a „meglét” az maga a valóság, amint korábban megállapítottuk – elegendő támaszt ad nekünk a tovább gondolkodáshoz, vagyis a további képzelet-működtetéshez. A spontaneitáshoz, amely a jövő biztosítását, meglétét adja és jelenti. (Elég különösnek tűnik ez a helyzet, amennyiben a gondolat az, amely képesnek tartható arra, hogy a jövőt biztosítsa. Attól az anyagtól függetlenül, amelynek jövője biztonságáról, állandósága bekövetkezéséről határozottan nem tudunk nyilatkozni. Pedig a gondolatot – a közegbeli képzeletet – nem távolítottuk el az anyagtól, nem függetlenítettük tőle. Csupán konstatáltuk, hogy – a bizonytalanság mellett, amelyről sem elfelejtkezni, sem nem tudni nem áll szándékunkban – mi a „meglévő” lehetőségből „szeretünk” és rendszerint „szokunk” kiindulni, és az így felvázolható jövőt is inkább „használhatónak” tételezzük. Ha csalódnunk kellene elvárásainkban, és az idő hagyna cserben minket, amelyet pedig annyira tudunk tisztelni és kívánni, és amelyért, mint vágyunk tárgyáért magunkat megőrzendőnek és szenvedéllyel eltöltöttnek tudjuk és tartjuk, akkor az intenzitásunkra támaszkodhatnánk, hogy otthonosságunkat – elégedettségünket – magunknak elkönyvelhessük. És ez az elégedettség, amelyben már ma is részünk van, mint a képzeletről szólva ezt már megállapítottuk, magát a célunkat jelenti, amely felé minden energiánkkal igyekszünk. Lehetséges, hogy tudásunk és hitünk a képzeletünk révén szinte azonos helyzetben lévőnek tekint minket, gondolkodókat és vágyakozókat?)
194.
VálaszTörlésAkkor lepődnénk meg igazán, ha a gondjainkat, azaz a kérdéseinkre adott válaszok bizonytalansága miatt érzett félelmeinket olyannak láthatnánk, amelyek gyerekes csacskaságok, mint amilyeneket a tudatlanságunk, az ismereteink hiányos volta okoz csak, és módunk lenne a vágyunkat beteljesíteni egy képpel, amelyben a véletlennek vagy az entrópiának – a káosznak – a renddel van „barátsága”, mégpedig az egyensúly törvénye szerint: fele-fele arányban. Csak nekünk ettől többre lenne szükségünk. A két tényező vagy jellemző változásáról szeretnénk biztosat tudni. Esetleg a lehetőségről lenne jó benyomással rendelkeznünk, amely lehetőség a mi részünket érinti a dolgok alakíthatóságában. Vagy ez az a bizonyos gondoskodás és az ezzel összefüggésbe hozható otthonosság, amiről eddig olyan sokszor szóltunk? Amit olyan nagyon szeretnénk magunknak biztosítani? Mondjuk valahogy ilyen megfogalmazást ajánlva figyelmünkbe, hogy: „a káoszt kell választanunk, az entrópiát, amelyben a szabadságunk maximumát biztosíthatjuk”. Vagyis teljes spontaneitást kell magunknak elképzelnünk lehetőségként, és ehhez jó tartanunk is magunkat, bármilyen igényt próbálunk követni a megvalósíthatósága, az elérhetősége útján? Netán a másik „végéről” lenne jobb intézni dolgainkat, amelyben a rend nő a lehetséges legteljesebb méretűvé, amelyből aztán rögtön kimunkálódik nekünk a szabadság: annyira megszűnünk kívánni spontaneitásunkat, hogy a toleranciánk és a vele járó önfeladásunk totális biztonságot ajándékoz nekünk, amelyben közösségünk emelkedik ki, hogy gondjainkat megsemmisítve fogadjon minket magába? Animizmusunk, ösztönösségünk rejtett érdekének lenne érdemes életre kelnie, ahogy arról annyi megnyilvánulásunk, napi törekvésünk tanúskodik múltunkban és jelenünkben is, amely szintén képes lenne eltűntetni gondjainkat? Csak nem nemeink azok, amelyek okozói gondunknak, különbözőségüket megváltoztathatatlannak mutatva, és ezzel egyenlőtlenségünket szemünk közé vágva? Ezért keletkeznek vitáink és viaskodásaink, mert szerepeink nem azonosak a közegben? Vagy inkább az energiáink forrásának lenne jó látnunk ezt az eltérésünket, és mindazt a következményt, amelyet magunknak és egymásnak ebből kimunkálunk, és el nem rejtünk? De hiszen tudjuk, hogy anyánktól lettünk azzá, amik vagyunk, és nélküle semmink nem lenne, amellyel ma rendelkezünk. Csak nem anyánk oltja belénk az ellentéteinket is, amelyekkel aztán végtelen időkig küzdhetünk, ha kedvünk másképpen nem akarja, és bírjuk a tetszést, amely egymás érintésével elér minket, olyan szenvedélyesen és örömöket szerzően? Lehetséges lenne, hogy egymás érdekeit ismerve, ahogy gondolatainkat és érzéseinket is megkettőzve létezzünk együtt, készen arra, hogy a saját részt és a választott másik nemű párunk elképzeléseit egy időben ismerjük és képviseljük? Esetleg csak annyira, hogy róla véleményt mondhassunk neki és alkossunk magunknak, amellyel aztán már elbánhatunk, mint megegyezésünk módszerével és eredményt hozó gyakorlatával? Arról kellene gondolkodnunk, hogy a rendezettségek milyen viszonyt képzelnek el a közösségnek és az egyénnek, amikor az otthonosságot felvetik, mint biztosítandó feladatot? Ahogy a történelemben, amelyről volt már néhány megjegyzésünk, mindig ez a viszony állt az események láthatatlan hátterében, kimondatlanul. Sőt! Kimondhatatlanul! Mert a káosz szabadsága és a rend szabadsága akár egymás mellé is állítható, hogy előnyeiket megmutathassák, és a választásunkat ránk bízhassák. A közeg tere nagyságára kellene figyelnünk, amikor ilyen gondolatokat sorolunk magunknak, és válaszainkkal játszadozunk? Komolyan véve ezt a „játszadozást”, természetesen. Vagy el nem felejthetjük, hogy ez a „tér” csak a képzeletünkben lehet szabadon alakítható, és méretében tetszőleges? Mert a valós földi tér – vagy terület – sem a káoszt, sem a rendet nem hagyja érintetlenül, ha formájukkal magunknak berendezkedésünket kiválasztanánk. Aminek a következménye a tudás gömbjének növekedése, mint nagyon pozitív hozadéka létezésünk meghatározó vonásának, sokféleségünknek. Csak otthonosságunk hangjára illik figyelnünk!
195.
VálaszTörlésEkkor az előadóhoz közeli egyik sor közepén egy kéz emelkedett a magasba, szólást kezdeményezve, mintegy tisztelettel viseltetve a jelenlévők és a hallottak iránt, meg a gondolatmenetet is kevéssé befolyásolni szándékozva. Csak nyugodtan és bátran és hangosan mondja, hogy milyen megjegyzése vagy kérdése akadt, szólalt meg előadónk, kezével is jelezve a bátorítást. Arcán a jól ismert érdeklődés és biztatás jeleivel, mosollyal és a jelentkező irányába tett lépéssel. Voltak forgolódók, és a jelentkező irányába nézők, nem kevesen, akik láthatták, hogy egy idősebb nő, ha nem öreg, lassan feláll, és szemüvegét megigazítva, visszafogott hangon, ami számára akár az elérhető legnagyobb hangerőt is jelenthette, kezd el beszélni. Ezt mondta: Tisztelt uram! A minket mozgató energiáinkról olyan képletesen, olyan érzékletesen szólt az eddigiekben, hogy felélesztette emlékeimet, amelyeket őrzök magamban a szülői házról, a gyerekkoromról, a családomról. Próbáltam összevetni ezeket a tapasztalatokat azzal, amit magam anyaként, az új családom egyik létrehozójaként volt alkalmam átélni. Bevallom, hogy kerestem a mozgató erőket, amelyeket az előadásai alapján látni véltem, ha az értelmezésem helyesen követte az ön által elmondottakat. A választások, a döntések lettek érdekesek számomra, amelyekkel eredeti családomban találkozhattam, és amelyeket a férjemmel és a gyerekeimmel hoztunk meg magunknak, amikor lehetőségünk volt a döntésekre, illetve, amikor az ilyen elhatározásokat meg kellett hoznunk magunknak, külön-külön, és előfordult, hogy közös megbeszélést követően. Arra voltam kíváncsi, hogy mennyire érvényesül az a hatás, amelyről többször tett említést az előadások során, és amely az anya szerepét emelte ki, mint meghatározót abban, ami történik velünk, emberekkel, amikor felnőtté leszünk, és független, önálló életet kezdünk. Azok a kijelentései is fülemben csengtek, amelyek a nemek viszonyát érintették, és amelyek azt sugallták, ha jól értettem ezeket a megállapításokat, hogy lényegében csak az történik a közegben és az egyének életében, amit a nemmel bírók a társukkal való viszonyuk felfogásában és gyakorlatában úgy hordoznak, hogy a fontos életeseményeiket ezek a felfogások és gyakorlatok meg kell, hogy határozzák, és függetlenül azok tudatosságától, a tudatosság mértékétől. A saját történetem, amely két részre volt osztható, ahogy említettem, különösen érdekessé lett számomra, mert igazolásokra bukkantam anyám szeretete jelentőségéről a magam fejlődése alakulását tekintve, és azt is megerősíthetem, hogy a saját anyai hozzáállásomnak milyen meghatározó hatása volt a gyerekeim életét, ennek az életnek a döntésekben való alakulását illetően. Azt próbáltam kikutatni, hogy a vágyaim hogyan alakultak a szülői példák nyomán, és hasonlóan igyekeztem megérteni a gyerekeimben létrejött kívánságokat, amelyekből választásaik lettek, majd amelyek egészen konkrét események létrejöttéhez juttatták őket. Velük együtt pedig minket is, a szüleiket és a testvéreiket. Elnézését kérem, hogy ilyen terjengőssé lett a mondandóm, de a beszámolóit követve ezek a képzetek tényleg létrejöttek bennem, a gondolataimban. Előadónk itt azonnal közbeszólt: Asszonyom! Olyan bevezetőt hallottunk öntől, hogy a folytatást semmi esetre sem szeretnénk – remélem, hogy ezt így, többes számban mondhatom – elmulasztani. Folytassa, legyen szíves! A nő pedig így beszélt tovább: A nemek egyensúlyát még említenem kell, mert ezt is mérlegre tettem a két családban, azok után, hogy a viszonyukról volt szíves többször is megemlékezni. Szóval, sok szempont követése kezdődött el bennem, és nőként mondhatom, hogy megtisztelve éreztem magamat energiaforrásként, anyaként, és a tapasztalatokkal, amelyeket felhasználhattam, egyezőnek tarthattam az előadásokban elhangzottakat. Ami egy ideje motoszkál bennem gondolat, az az apámhoz fűződő viszonyom, amit az előadások során megemlítendőnek kezdtem tartani. Az a benyomásom alakult ki egy idő után, hogy az anya energiái meghatározó volta mellett arról is szólnunk lehet és kell, hogy az anyának volt egy apja azelőtt, hogy anya lett.
196.
VálaszTörlésAhhoz is volt szerencsém, hogy a nagyszüleimet ismerjem. Ismerem gyerekeim gyerekeit, az unokáimat is, természetesen. Remélem, hogy ez utóbbi megjegyzéssel nem sértek érzékenységeket. Tudom, hogy egy családot nem lehet idealizálni, és udvariatlanság az erre való bármilyen utalás. Nálunk is vannak gondok és bajok, ahogy kifogásolható elképzelések is, és a családtagok tudatosságáról visszafogottan fogalmaznék, szeretetemmel együtt. Amit felvetnék, az két gondolat csupán, és a kifejtésüket nem biztos, hogy magam elvégezhetem. Csak azért bátorkodom velük a nyilvánosság elé lépni, mert a nemek egyensúlya témájához, egyrészt, másrészt a nemek viszonyához érzem ezeket a témákat kapcsolódóknak, és egy harmadik gondolat pedig egyenesen nyugtalanít, de bizonytalan vagyok a közzétételében, miután nagyon bensőségesnek tartom annak alapját. Nos, amint az előbb már említettem, amikor az energiát adó anyánk apjára utaltam, az a benyomásom, hogy legalább olyan fontos a közegben keletkező és ható energiák dolgában figyelni anyánkra, mint amilyen jelentősége van annak, hogy anyánk apját, neki is az anyánkra kifejtett hatását megérteni és kellően értékelni képesek lehessünk. Mintha testi sajátosságaink öröklésének módja lenne nyomon követhető az energiáink létrejöttét megfigyelve, bizonyos eltéréssel, magától értetődően. A vágyainkat is említhetném, mint amiket megkaphatunk a szüleinktől, akik az ő szüleiktől kapták vagy kaphatták a vágyaikat, megfelelő esemény sorozatok, az átadás-átvétel módozatai útján. Az is felmerült már bennem, hogy a kiegyenlítési törvényt kell látnunk ebben az ide-oda mozgásban, amelyről azért muszáj egy pár szóval megemlékeznem, ha szabad folytatnom ezt a hosszúra nyúlt megszólalást. A csend, amely a nő szavait övezte, válasz volt a kérdésére, de előadónk most is gyorsan reagált: Tisztelt asszonyom! Együttműködésünket az ön szavai csak megerősítik, és a szavai, a mondatai tartalma nem igényel semmilyen indoklást. Pláne nem engedélyt a folytatáshoz. A nő ekkor ezt mondta: Nagyon örülök, hogy ilyen elfogadó velem. Köszönöm! Annyi kérésem lehet, hogy ülve beszélhessek? – kérdezte. Az állást kicsit nehezen bírom már. Az előadó majdnem zavarba jött ezt a kérést hallva. Gyorsan a hangtechnikushoz szaladt, és egy mikrofonnal tért vissza. Asszonyom, mondta, elnézését kérem eddigi udvariatlanságomért, és a korábbi felszólalóktól is, hogy a technika lehetőségeit nem használtuk, amikor pedig megszólalásaikat kihangosíthattuk volna. Mert magam a hangomat vélem erősíteni a természetes beszéddel, ezért mikroportot sem szoktam használni. Parancsoljon, kedves asszonyom. Ezt a gombot nyomja meg, és akkor jól fogjuk hallani a beszédét az egész teremben, mert ki lesz hangosítva a hangszórókra, amit a mikrofonba mond. Köszönöm, mondta a nő, és mi ezt hallhattuk: Látni vélem magam előtt a generációk egymásra kifejtett hatását, amely a DNS kettős spiráljához nagyon hasonlóan tekereg közöttünk, kapcsolatokat hozva létre energiáink és vágyaink között. Ahogy többszintes épület is eszembe jutott már, jóval azok után, de meglehet, hogy éppen rájuk emlékezve, hogy az ókoriak is leszármazottakról és felmenőkről beszéltek, amikor az öröklést emlegették jogi vonatkozásaiban. Mint egy végtelen és több dimenziós lift rendszer, amely egy irányban halad mozgása közben, tetszőlegesen hozva létre a kapcsolatokat a benne utazók között. Mert amit átadunk egymásnak, vagy amit átveszünk egymástól, az ilyen változásokat, kombinációkat teremthet, amikor egy újabb átadás-átvétel kerül sorra. Ennyiben tehát az apa szerepére kívántam utalni. Második gondolatom bibliai kitétellel függ össze, és azt az intést érinti, amely a fiatal generációknak ajánlja a szülők iránti szeretetet, hogy „hosszú életük legyen a Földön”. Biztosan ismeri mindenki. Erről jutott eszembe, hogy ez a szeretet azért lehet fontos nekünk, fiataloknak, hogy érthessük a saját múltunkat, amelyben apánknak és anyánknak volt és van meghatározó szerepe. Az irántuk érzett szeretet a megértéshez ad kulcsot, ami nélkül – a szeretet nélkül – ezt – a megértést – akár el is téveszthetjük.
197.
VálaszTörlésEz a második észrevétel kapcsolhatónak tűnik előttem a közösségi tudatosság, a tudományos felfogás, az elmélet elemeivel. Mintha az egyénnek is lenne tudománya, miközben öntudatát létrehozza, és észrevétlenül alkot módszert vagy módszerességet ennek során. A tudományokban, különösen a közeget értékelő tudásoknál, figyelhető meg a kritika, amely az elméletalkotókat érinti, törvényszerűen, a követők, az értelmezők, vagyis az utókor – amely a saját korukkal kezdődik – részéről. Az egyén nincs kötelezve a módszerességre, ahogy a nyilvánosság elé sem kell állnia nézeteivel, amelyeknek most egyetlen tárgya van: önmaga. Csak azok az elterjedt kezdeményezések, amelyek ma oly gyakorinak tarthatóak, és amelyek éppen ezt az egyéni „tudományt” igyekeznek kialakítani a jelentkezők, a részvevők számára, azt mutatják, talán, hogy létezik az ilyen érdeklődés, ahogy vannak eredményei is a vele való foglalkozásnak. Az önismeret szakemberei követelményekig is eljuthattak már, nagyon hasonló szintet és feltétel rendszert teremtve a sajátos szakág iránt érdeklődőknek és önmaguknak. Most veszem észre, hogy kitérőt tettem ezzel a magyarázattal. Elnézést kérek. Elragadott a lehetőség, hogy beszélhetek a gondolataimról. Nekem úgy tűnik, szólalt meg előadónk ekkor, hogy kegyed hatása alá került az előző megbeszéléseink során követett eljárásunknak, amely a gondolatok értelmezésére ad példát, azok – a gondolatok – kifejtésével együtt vagy párhuzamosan. Igen, mondta a nő, erről is szó lehet. (Beszélgettek, és mi csöndben figyeltünk.) A nő folytatta: A harmadik felvetésem pedig, amellyel kapcsolatban a legbizonytalanabbnak mutatkoztam a bevezetőmben, a bensőségessége miatt, az a győzelemről hallottakhoz csatlakoztatható. Azoknak is ahhoz a részéhez, amely az egyén győzelmének nevezhető, ha ilyet lehet egyáltalán kijelenteni. Arra az egyéni győzelemre gondolok, amelyet magunk először elképzelünk magunknak, hogy aztán a megvalósításába fogjunk, és az erre irányuló elszántságunkat – vágyunkat – őrizzük magunkban, ameddig megtehetjük. Ez nem más, mint gyönyörünk és annak elérése. Az ön szavával - és itt az előadó felé fordult a nő – a gyönyör otthonosságára gondolok, amelynek feltételeként a folyamatosságot, a tetszőleges elérhetőség biztosítását vélem.(Volt egy kis mozgolódás a teremben az előző mondtak hallatán, talán a bátorságot értékelve. Mert a meglepettség is az értékelés egyik formája lehet, ha nem tévedek. Lehetséges volna, hogy ez az egyik bizonyítéka annak, amit az előadónk érintett korábban, amikor az egyenlőségről, annak is a fényéről, mint korjellemzőről tett említést? A nők nyíltan állnak ki az igényeikkel a nyilvánosság elé, és késznek mutatkoznak arra, hogy erről beszélgetést kezdeményezzenek! Szerintem ez akkor is elismerésre méltó, ha a szexológusok társasága tagsága – tudomásom szerint – nagyobb részt nőkből tevődik ki.) Nekem úgy tűnik, hogy a párkapcsolat előtt dől el sok minden, amikor az egyén az egyedüli, aki a saját szexusát tudatosítani kezdi. Ezek után pedig, az elképzeléseire építetten, ha szabad ilyet mondanom, kialakít magának - és előttem kedvezőnek tartott esetben a másik nemű partnerének - egy valamennyire rendszeresnek nevezhető gyakorlatot, vágy mértéket, amelyet újra és újra elérni törekedni fog. Ez, és ezt ki szeretném emelni, nagyon is eleven igénye az illető egyénnek, aki férfi és nő egyformán lehet, ám ez a mérték vagy mérce tisztán tudati konstrukciónak, elvi vagy elméleti – fogalmi – dolognak is számít. Egy saját ideálunk lesz általa, amelyet magunk állítunk össze magunknak, mintegy – és itt utalnék a korábbi megfogalmazásom jogosultságára – önmagunk számára hozva létre a győzelem mércéjét, és ezzel magát az elérendő és belső látványként megőrizendő győzelmet is. Amelyet aztán készek vagyunk egy választottal rendszeresen, illetve – függően lehetőségeinktől – több választottal, alkalmak során át, eljuttatni a tényleges, a fogalmi helyzetből a megvalósulás átélést lehetővé tevő jelenvalóságáig. A reprodukciót ehhez az idézőjeles „győzelemhez” társítanunk lehet. Köszönöm az önök kitüntető figyelmét!
198.
VálaszTörlésSzerintem a teremben ülők mind arra számítottunk, hogy most előadónk fogja a hallottakat összefoglalni, vagy reflexióit hozzáfűzni. Kíváncsiak lettünk arra is, hogy a beszélgetésnek lehet-e folytatása, azaz a nő tesz-e hozzá még valamit ahhoz, ami választ vagy megjegyzést kap, mert a felvetései megmozgatták a korábbiakkal kapcsolatban bennünk létrejövő képzeteket, gondolatokat. Alig hallgatott el, amikor férfihang, egy nem túl mély basszus vonta magára a figyelmünket, mégpedig a gyorsaságával is. Mintha alig várta volna az előtte szóló beszéde befejeződését, hogy elkezdhesse a mondókáját. Nagyon tetszettek a gondolatai, asszonyom, mondta a férfi, és ezzel folytatta: mert a párkapcsolatból eredő spirált, mint az öröklésünkért felelős DNS-hez hasonló kapcsolódásait szocializációnknak, amelyből viselkedési szokásaink és kultúránk származik, szemléletesnek tartom, amellett, hogy az igazát is elismerem. Ahogy az önismeretre utaló bibliai tanácsot is rendkívüli jelentőségűnek nevezném magam is, és végül a szenvedély otthonosságáról elmondottak is valami meg nem kerülhető lényegről tudósítanak. Biztos vagyok abban, hogy ezekről a megállapításokról egyenként is fontos szólnunk, mert nincs olyan vonatkozásuk, amely ne illeszkedne nagyon szorosan a korábban hallottakhoz, és azokhoz a lényeges kitételekhez, amelyeket mintegy törvényként szerepeltetett előadónk. Talán továbbgondolásnak számít az, amely most kikívánkozik belőlem, és amely – meglátásom szerint – az eredetileg deklarált célhoz is illeszkedik. Ez a cél a mérhetőség és a kiszámíthatóság, az előre jelezhetőség. Továbbgondolhatónak a szocializációnk milyenségének ügyét vélem, és a kiszámíthatóság vagy a mérhetőség is ehhez tartozhat. Amiben még szükségem lenne további mérlegelésre, az a mérés alapja, egységei és módszerének ügye. A téma aktualitása, az előfordulás alkalma miatt gondoltam most csatlakozni a megjegyzéssel, annak kimunkálatlansága ellenére. A mérést ugyanis több szinten is elvégezhetnénk, ha jók a meglátásaim. Az egyik a család köre vagy szintje, ahogy az előttem szóló szavaiból is ez volt kihallható. Ezt az öröklést vagy beletanulást egy nagyobb közösség esetében is nyomon követhetőnek tartom, esetleg függetlenül attól, hogy közösségnek – mint volt alkalmunk erről megállapítást hallani – nincs neme. Csak azt is tudhatjuk, hiszen nem egyszer történt rá utalás, hogy a viselkedés alapja egy rendezettségnél a történelmében keresendő, és ezt egy adott döntési helyzet vizsgálatakor érdemes figyelembe vennünk. Amely kiindulás lehetővé teheti a rendezettség karakterének a vizsgálatát is, ha ezt a fogalmat, hogy „a rendezettség karaktere”, a politikai döntéshozatali rendszere milyensége megválasztásában tartjuk megismerhetőnek, megnyilvánulónak. Talán nem túlzás részemről az arra utalás, hogy az említett átöröklés vagy belenevelődés megtörténhetik közösségek esetében is, és elképzelhetőnek tartom, hogy ebben a folyamatban bizonyos szabályosságokra, törvényszerűségekre, általuk pedig bizonyos kiszámíthatóság megfigyelésére adódhat alkalmunk. A mérhetőségre most kell utalnom, és a célra is, amelyben a közeg – ha szabad egy ugrással máris a közegről gondolkodnom – léte eseményeit szeretnénk nyomon követni, és ennek részeként a mozgásokat úgy rögzíteni, hogy azok iránya és várható kimenetele is követhető és jelezhető legyen. Nagyon szeretném, ha eljutnánk annak tisztázásáig, de legalább is érintéséig, hogy mennyire lehet és kell közegünket egységesnek tekintenünk az említett szocializációs karakterét, vagyis politikai rendszert választó módszereit, hagyományait illetően. Vagyis: van-e olyan általánosnak tekinthető szabálya a közegnek, és a közeg rendezettségeinek külön-külön, amely meghatározza számára – számukra – a választható döntési sorozataikat, amelyek aztán a teljes közeg aktuális karaktere megállapítására adhatnak alapot. Ha lenne ilyen ismétlődés, és az ebben jelentkező rendszeresség, amely a megfigyelést magára vonná, akkor közel juthatnánk ahhoz is, hogy a jellegzetességeit elkülönítsük, és ezek mértékét fokozataiban – skálán? - rögzítsük.
199.
VálaszTörlés(Ez a férfi olyan gördülékenyen beszélt, hogy eszmélni is alig tudhattunk, pláne felfigyelni arra, hogy immár a hallgatóság az, aki előad, és ez olyan lendülettel is történik, túl a felvetett témák érdeklődésre méltán számot tartó voltán, hogy koncentrációnk és megértésünk komoly próbatételnek lett kitéve. Ami nagyon újnak nem számított, ha azt vesszük, hogy az előadónk által követett gondolatközlés nagyon ismerősnek tűnt, vagyis fordítva, a mostani felszólalások lettek olyanok, mint amilyeneket előadónktól szinte már megszokhattunk. Még az is lehet, hogy bizonyos mértékű eltévedést, elmaradást érezhettünk, de lehet, hogy csak egyedül voltam ezzel a benyomásommal, és a többség – rajtam kívül mindenki más? – „vette a lapot”, ahogy mondani szokás, és a fogalmak kapcsolódásait, a kérdések egymáshoz tartozását, ahogy a felvázolt új szempontokat is a helyükön kezelte, amikor az azokból előállítható képről, értékelésről kellett benyomást alkotniuk. Az előrejelzéssel, a méréssel tényleg találkoztunk már, és ezek valóban célként voltak megjelölve a korábbi beszédekben. De ez a spirális dolog, meg ez a szocializáció – azt nem mondta a második jelentkező, hogy kondicionálás vagy tanulás -, ez kívánta volna a magyarázatot. Számomra legalábbis. Miután előadónk érdeklődése úgy maradt töretlen, hogy beleszólásának nyomát sem láthattuk-hallhattuk, a hozzám hasonlók, ha voltak ilyenek, csöndben maradtunk, ahogy azok is, akik – nyilván a felfogóképességük függvényében, annak kedvezőbb szintje szerint – már arra is számítani tudtak, hogy mi lesz a folytatása a férfi beszédének. Mert az gyorsan következett, mint említettem, megszakítás nélkül.) A közvélemény kutatók szerepéről, ahogy adataik felhasználásának módjáról és értékéről még nem ejtettünk szót. Gondolom, hogy ennek eljött volna az ideje az előadásokban. Nem vagyok biztos abban, hogy ezt most feltétlenül meg kellett említenem. A mérés miatt jutott eszembe az általuk közrebocsátott számtalan adatsor, amit a rendezettségek – ebben az esetben mondhatjuk, hogy az államok – életében megfelelő időben hoznak nyilvánosságra, és ilyenkor a választásokra vonatkozóan igyekeznek előrejelzésekkel segíteni a szavazók döntéseit. Emlékeim között kutatva jutottam egy ilyen véleményhez, amelynek pontos idejét és helyét is fel kellene idéznem, a rend kedvéért, de talán ezek nélkül az adatok nélkül is beszédes lehet a példa, reményeim szerint. Egy elnökválasztásról szólt az értékelés, és a számítások azt mutatták, hogy a nyertes jelölt eredményében a női voksok voltak azok, amik olyan jelentős számban szerepeltek, hogy ez a választás megnyerését eredményezte, kijelenthetjük, hogy: a nők körében népszerűségnek örvendő jelölt számára. Elfogadhatónak tartják, hogy – feltéve, hogy ebben a példában olyan esetet láthatunk, mint amilyenről előadónk beszélt, amikor a közeg energiáit az anyától származtatottnak mondta – tényleg lehetséges összefüggést találni a nemek viszonya általános jellemzői és a társadalom döntési mechanizmusaiban megnyilvánuló jellegzetességek között, tegyem hozzá, hogy „megfelelő feltételek megléte esetén”? A feltételek annyit tesznek, hogy az egyének közösségi szereplőként kell, hogy közeg alkotóként megnyilvánuljanak, és a közösségi elvárásnak úgy tesznek vagy tehetnek eleget, hogy abban egyénként létrehozott álláspontjuk milyensége fogja döntésüket meghatározni. Azaz az egyén, mint közeg-alkotó és a közösség, mint közeg-alkotó itt azonos, ahogy azt előadónk a beszámolója legelején említette, amikor ezt az egységet – egyén és közösség azonosságát – gondolati, elméleti egységként jelenítette meg. Csak a közösség, amelynek nincs neme, mint tudjuk, nem hozza létre előzetesen álláspontját: sem nemmel rendelkező alkotói egyensúlyáról, sem feladataikról, ahogy egyéb, nemükkel összefüggésben adódó helyzeteik kimeneteléről, ezek kedvezőnek illetve kevéssé kedvezőnek tartható voltáról nem alakít ki álláspontot. De nem tudatosítja azt sem, hogy egy politikai feladat kapcsán mi lenne a közeg érdeke szerinti legjobb döntés, egyik vagy másik rendezettsége illetve egyénei részéről.
200.
VálaszTörlésJelenünk forradalma foglalkoztat egy ideje, és nagyon kedvezőnek tartanám, ha kialakulásának okait úgy láthatnám, hogy követésükkel és megértésükkel egyben az egész közeg változásáról is nyernék benyomást, a várható eseményeket is megsejtve. Komoly érvek mentén lenne számomra szükség ennek a korábban alig ismert jelenségnek a magyarázatára, vagy olyan áttekintésére, amelyben a gyorsan lejátszódó folyamat úgy kerül bemutatásra, mint amely követ bizonyos szabályt vagy törvényszerűséget, ha vannak is egyedi jellegzetességei, amelyek az ilyen robbanásszerű mozgásokat át kell, hogy hassák. Engedelmükkel a saját feltevéseimet is szóba hoznám, jóllehet ezeket távolról sem tartom feltétlenül olyanoknak, mint amelyek nyilvánvalóan közelebb vihetnének a közegben végbemenő kataklizmaszerű változás megértéséhez vagy némi magyarázatához. Ez jutott eszembe, és ebben szerepe lehet a közeg meghatározásának, amely szerint egyén és közösség együtt létezik. De, hogy a mondandómra térjek, a családban előforduló mozgásokat bátorkodtam családi forradalmaknak látni és nevezni, amikor a közeg mai jelenségeire választ keresve néztem körül a hasonló, a családi életet befolyásoló történések között. Ma családok nagyon nagyszámú tömege az, aki kénytelen engedni a környezet változásából fakadó kényszernek, hogy életét folytathatóvá tegye ott, ahol ennek esélye adott, vagy ahol a változtatás elkerülhetetlensége kevéssé fenyegeti a nyugodt, az otthonos létezésüket. És akkor eszembe jutott, hogy ilyen külső behatás nélkül is nagyon sok család kénytelen engedni a változtatásra felszólításnak, amelyet – és ez gondolkodtatott el igazán – ezek a családok maguk kezdeményeznek, ráébredve helyzetük sajátosságára, amelyet maguknak úgy értékelnek, mint tovább már fenntarthatatlant. Ami eddig rendezettségek – államok – életének volt megszokott jelensége, hogy együtt élők hoznak döntést eddigi életgyakorlatuk átalakítására, megőrizve státusuk alapvető adottságát, valamely rendezettséghez tartozásukat, az most kilépett a rendezettségek belső ügyének helyzetéből. A családok – és az egyének, akik ezeknek a családoknak a legkisebb egységeiként kezelendőek, mint tudjuk – átlépik a rendezettségük körét – az államhatárukat -, és arra tesznek kísérletet, hogy más rendezettségben – más államban – valósítsák meg családi létüket. Ami kérdés bennem felvetődött, amikor az előbbi különbségre következtettem, az az okot kereste. A rendezettség családjaiban kialakuló forradalom, amely nem lép ki a rendezettségből, hanem csak a család viszonyai változtatásába fog, összehasonlítható azzal a forradalommal, amely során a családok új rendezettséget próbálnak maguknak találni életük folytatásához, viszonyaik megtartásával, vagy valamilyen okból bekövetkező átalakításával? Nem a családokban kell keresnünk a forradalom okát akkor, amikor a családok megpróbálnak maguknak új rendezettségben életfeltételeket biztosítani, hanem a rendezettségük az, amely elveszítette addigi keretadó biztonságát számukra, és ez indokolja a családok távozását a rendezettségből? És akkor az is eszembe jutott, hogy a közeg mennyire jelenti keretét az államoknak, amelyek alkotják, és van-e családi vonása – micsoda képtelennek tűnő megközelítés – a közegnek, amelyben egy-egy rendezettség – állam - kezd forradalmi változásba, természetesen anélkül, hogy a közegből való távozását felvetné? Abban bízom, állt meg a férfi a beszédében, kivárva egy kis időt, hogy folytassa: hogy nem fognak megkövezni ezekért az elképzelésimért, és számíthatok arra, hogy közösen juthatunk ahhoz a fontos felvetéshez, miszerint „a közeg rendezettségeinek egyéni gondja az egész közeg gondjaként értékelendő, és ennek enyhítése vagy megoldása is a teljes közeg részvételével, vagyis energiái, elképzelései, módszerei és közösségei egyszerre történő aktivizálásával valósulhat meg”. Ami a kezdetet illeti, ahogy minden feladatunk megoldásának van első lépése, bevallom, hogy az egyén gondja kezelésének módja jutott eszembe, mint amit mintaként ebben a nagyon összetett helyzetben is felhasználhatunk. Ha van valami, amivel rendelkezünk.
201.
VálaszTörlésEz a valami az, amihez szeretnék csatlakozni, szólalt meg váratlanul egy kerekarcú, szőke fiatal férfi, aki nem tűnt nagyon magasnak, finoman fogalmazva, amikor felállt. Újabb meglepetés ért minket. Az előtte szólóra nézett, majd az előadó felé fordult, mintegy beleegyezést kérve a beszédéhez, amit nem biztos, hogy szüksége lett volna megkérni, miután a közös téma keresés és találás idejébe léptünk, együtt hozva létre az érdeklődésre számot tartó felvetéseinket. (Mi más lett volna mindez, mint a közös gondolkodás esete, amely legalábbis elindult, és amelynek kifejtése, folytatása ránk várt, anélkül, hogy bármi következőt tudhattunk volna róla előre elgondolni. Szerintem a lendület lett ragadós, miután a harmadik hallgató társunk is úgy élt a lehetőséggel, hogy megoszthatja a közösséggel a gondolatait, hogy az eligazodásról, a témák összefüggéseiről nem hangzottak el ismertetések. A helyzet hasonlíthatott ahhoz, mint amikor a hegyről megindult első hópihe kezd mozgásba jönni, és útja során egyre csak nő a lefelé mozgó hótömeg, sodorva újabb és újabb havakat, ahogy az a lavináknál történni szokott. Bennem felmerült, hogy ezt mennyire lehet a forradalom említésének számlájára írni, miután arról tudható, hogy jó ideig megállíthatatlan a lendülete, és a mérete növekedéséről is ez mondható el. Az energiáiról, a hatásáról pedig tanulmányokat lehet készíteni, utólag. A jelenlévők kíváncsisága immár izgalommal teljessé is lehetett, ha sejtésem nem csal. De ezúttal is vissza kell fognom magamat a következtetéssel, mert könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy a társak józansága mit sem változott akkor, amikor ezek a meglepetések a figyelmüket újabb és újabb próbának vetették alá. Előadónk nyugalma és érdeklődése ugyanaz maradt, amely eddig is megmutatkozni látszott: arcán visszafogott örömöt észlelhettünk az aktivitás láttán és hallatán, és biztatása jeleit sem változtatta meg, odafordulásaival és nyílt tekintetével. Még bólogatását is mintha megfigyelhettük volna, amikor a felszólalók, felé fordulva, keresték vagy várták a beszédük folytatását minősítő jelzéseit, leolvasandó tekintetéről, gesztusairól hozzáállását. Vajon mennyire lettünk társai előadónknak a teremben lezajló események irányításában? Jött-e létre új rend közöttünk az elhangzott felszólalások után, már ami a kialakítható elképzelést, a közegről vallott nézetek milyenségét illeti? Ezek kezdtek el bennem működni, egészen nyugtalanító izgalomig fokozódva. Reményem sem volt arra, hogy választ találjak magamnak erre a gondomra, és enyhítsem a tudatlanságommal járó insufficiencia érzésemet. Igyekeznem kellett, hogy figyelhessek a beszélőre, mielőtt lemaradnék a folytatásról, ami így hangzott:) Közegünk rendezettségeiről az eddigiekben olyan nem derült ki, hogy mennyire tudatosítják magukban önnön értékeiket, és ezen belül is milyen véleményük van a saját létük biztosításáról azon a helyen, ahol létezésük ma elfogadottnak, és ezzel mintegy biztosítottnak is tekinthető. Az egyén önbizalmát már érintette előadónk – itt a férfi az előadóra nézett, aki szemei becsukásával mintegy megerősítette az előbbi kijelentést -, és – gyanúm szerint – ennek feltétele kell legyen ez a bizonyos „valami”, amit az előttem szóló utolsó mondatában megnevezett. Amivel rendelkezhetünk, többen is, és amivel az az egyén rendelkezik, aki az önbizalmát is sajátjának érzi. Nos, bennem felmerült az önbizalom kiterjeszthetősége, és akár tetszőleges méretében is, elérve egész rendezettségekhez, akik pontosan úgy vágyhatnak létük biztonságára, mint az az egyén esetében nyilvánvalóan megállapítható, és amely esetben ennek a rendezettségnek az önbizalmáról is szükséges említést tennünk. Már csak azt lenne jó tudnunk, hogy – feltéve, hogy tényleg az önbizalom a helyes meghatározás vagy fogalom ebben az esetben a rendezettségre vonatkozóan – ezt is az fogja eldönteni, hogy az önbizalom alanya önképe miként tartalmaz elemet a saját lehetősége meglétéről, vagy inkább a hiány lesz az, amelyet előtérbe állítva definiálja magát és lehetőségeit a biztonságos létezését, ennek elérhetőségét illetően?
202.
VálaszTörlésA kérdésemre, ha megengedik, hogy ilyet állítani merjek, egy választ már ismerünk. Előadónk – most ismét felé nézett az úr, aki állva beszélt, hogy láthassuk – nem is egyszer tért ki a rendezettség története meghatározó voltára a különböző eseményei milyenségét és a várható eseményei alakulása elővételezését illetően. Ebből akár olyan gondolatot is megengedhetünk magunknak, amely szerint a rendezettség önbizalma – még egyszer feltételezve, hogy van értelme az ilyen tág fogalomhasználatnak – is a megelőző idő történései szerint válik megfigyelhetővé és felmérhetővé. Mondjuk akkor, ha tudjuk, hogy egy rendezettség milyen jellemzői szerint tekinthető olyannak, mint „aki” számolni kezd a lehetőségeivel – vagyis van önbizalma -, netán inkább azt látjuk a saját magára vonatkozó döntéseiben – a politikájában -, hogy valaminek a pótlása az, ami mozgatója az adódó választásai kialakításában. Tisztában szeretnék lenni azzal, hogy semmilyen konkrét módszert nem taglaltunk az eddigiekben, amely szerint akár egyént, akár közösségét, és különösen rendezettséget tudhatnánk értékelni, és ennek során valamely sajátosságot alapul véve hozhatnánk létre a magunk számára egy minősítésre alkalmas rendszert. Az elhangzott előadói felvezetések a közeg közös érdekét helyezték előtérbe, ha jól értettem azokat, anélkül, hogy ennek elfogadása lehetőségéről szólva a rendezettségeket – az államokat – vizsgálat alá vetettük volna. A fejlettségükre is éppen csak egy utalás történt, az is nagyon burkolt formában, szerintem. Hiszen a minősítés szempontja a közeg közös érdekéhez való viszonyulás lett volna a vázolt cél alapján, és erről többször elhangzott, hogy komoly formában nem szerepel a közeg tudatosságában. Amely tudatosság maga is kialakulatlannak mondható a jelenlegi ismereteink alapján. Vannak jelei annak, hogy a közegben jelen van a közös érdek, miután egy sor nemzetközi szervezet eleve annak köszönheti létrejöttét, hogy az alapítói ezt a közös érdeket mintegy tételezve tartották fontosnak az átfogó nemzetközi fórum megteremtését. Csak előadónknak azt is ki kellett jelentenie, hogy a szervezetek ajánlásai vagy határozatai kötelező erővel nem rendelkeznek, és nincs is olyan közös és általános megállapodás, pláne szervezet, amely a létrejött egyezmény betartását felügyelné, és képes lehetne annak kikényszerítésére, minden indokolatlan és sértő körülményt figyelembe véve. Hogy az önbizalomhoz visszatérjek, most azt kell mondanom, hogy a versenyünk állásáról lenne jó többet tudnunk: a többször említett spontaneitásról, amelyben az önbizalmunk megjelenhetne, és amely spontaneitás a közös érdekhez való viszonyulásunkra is engedne következtetni. Olyan helyzetet képzelek el magunknak, amelyben a részvevők – és ezek most legyenek rendezettségek vagy államok – azonos önbizalommal készek a saját érdekük képviseletére, ahogy abban is megegyeznek, hogy a közös érdek – a közeg érdeke – képviseletét vállalják, mint saját érdeküket, és ebben nyílt – vagy inkább nyilvános - a közös tudatuk, mert ezt a közös érdeket egyformán ismerik és elismerik, amely tudatosság alapján képesek sajátjukként kezelni és érte fellépni. És akkor eszembe jut az a korábbi megjegyzés, amelyben előadónk azt nyilvánította ki, hogy a közeg minden alkotója érdeke eleve közös érdekként kezelendő. Ez szerint ugyanis az általam felvázolt helyzet feje tetejére áll: mindenki más közös érdeknek kell, hogy tekintse akár az egyetlen egyénnek fontos kívánságot, kezdeményezést, vágyat – vagyis érdeket. Bocsánat, de a lehetetlent vélem megjelenni abban, amit itt elmondtam önöknek, talán nem vétve hibát a gondolatmenetben, és az utalásokban felhasznált előzmények is a valamikori elhangzásuknak megfelelően szerepelnek. Tudni vélem, hogy az ellentmondás nem jelent számunkra semmilyen újdonságot, ahogy kellemetlenséget sem. Amit szívesen látnék, az a türelem gyümölcse, amelyet megadunk magunknak, mi, közeg, azáltal, hogy szorító kérdéseinkkel úgy élünk együtt, hogy sokszínűségünket és érdekeink kavalkádját fenntartjuk, miközben azt is látjuk, hogy azonosságaink hogyan növekednek.
203.
VálaszTörlésA férfi ezzel befejezte a hozzászólását, és leült. A teremben útjára indult a gondolkodás, minden hallható és látható zajával és mozgalmasságával. Vagyis a nagyon beszédes és hangos csend jelezte, hogy az előző megszólalások olyan fejleményt hoztak az együttes gondolkodásunk formájában és témáink megfogalmazásában, amelyet nem szokhattunk meg korábban, és amely után szükségünk lehet egy tájékozódásra. Mondjuk arról, hogy mit folytathatunk az előzetesen hallottakból, és mi lesz az, amit az újabb felvetések hozzá kell, hogy tegyenek a követett témákhoz, és az azokból kibontakoztatható elképzelésekhez. Egyszerűbben szólva a „hol is tartunk most, az elhangzottak után?” kérdésre vártunk választ. Remélem, hogy ezt nem csak a saját nevemben jelenthetem ki. Ha tényleg voltak rajtam kívül is így várakozók, akkor az újabb megnyilvánulás is többeket ért meglepetésszerűen. Egy szürke inges, kaucsuk galléros férfi, őszbe hajló halántékkal, kimért beszéd tempóval, felállva szólalt meg: Szabad legyen a hallottak után megosztanom a tisztelt egybegyűltekkel a gondolataimat. (Az egymás felé fordult tekintetekből kiderült, hogy azonnal sikeresen azonosítottuk az illetőt, mint egyházi személyt. Ez az érdeklődést, amely felé irányult, szerintem csak megnövelhette. A tisztelendő úr folytatta:) Érdeklődésem az előttem szólókkal megegyező lehet, erről biztosíthatom önöket. Az elmondottak egyre csak fokozták bennem az izgalmat és kíváncsiságot, ahogy az arra irányuló igyekezetem is erősödött, hogy érteni tudjam azt, amit a felvetésekből kihallani vélek, a magam hite, és az ebből a hitből származó látásmódom által meghatározottan. Talán vállalható ma már a tudomány eredményeinek és a hitélet kitételeinek azonos időben és helyen, ugyanabban a témában történő szerepeltetése, mintegy összeegyeztetve a látszólag összeegyeztethetetleneket, mint a teremtő és az önmagát létrehozó és fejlesztő rendszer együttese. Talán elfogadható tőlem annak említése, hogy az előadónk által bevezetett „felülről közelítő” módszer és az otthonossági igény, ahogy az idő elsajátítása is szorosan összefüggésbe hozható egymással, a már szintén ismert „azonnali időt elsajátítás” képzeleti produkciója is ezekhez csatlakozik, és együtt a hit alapjaként nevezhetők meg. Ha nem is ebben a formában, de talán valamennyi hitre vonatkozóan igaz ez az állítás. Ami a mondandóm lényegi tartalmát illeti, nem mintha az elmondottakon változtatnom kellene, az az aktualitás bevezetése. Ez kiegészítése lehet a „felülről közelítés”-nek, amit olyannak kíván láttatni, mint amely elsődlegesen fontos ügyekkel – témákkal – foglalkozik, és amelynek vannak fontosabb és kevésbé fontos részei, ahogy a tennivalóink is – amelyek a spontaneitást létrehozó választásaink – sorrendbe állíthatóak, hogy az energiáinkkal megfelelően gazdálkodhassunk. Mondom ezt annak tudatában, hogy előttem lebeg annak képzete, miszerint a gondoskodást megkaptuk, mint kinyilvánítását az irányunkban létező szeretetnek, és – különösen az itt elhangzottak szerint – egy sor lehetőségünk van ugyanakkor arra, hogy magunk is hozzájáruljunk létünk miként való alakításához. Az igazi aktualitást ugyanis olyan állandóan jelenlévő ügyünknek látom, amely szinte az idő kezdete óta van közöttünk, éspedig az előzőekben többször is bemutatott ellentmondásosság által bizonyítottan. Számomra, hittel rendelkező ember számára ez az ellentmondásosság mintegy igazolása a döntő fordulatnak, amelyre vonatkozóan az ígéretet megkaptuk, illetve más hitek vallóinak ez az ellentmondásosság kötelező parancsot jelent, tudomásom és elképzelésem szerint arra, hogy a hitük törvényeit megtartsák. Ezért akár ki is jelenthetnénk, hogy egységessé lett közegünk abban, hogy a saját jövőjét elgondolni módjában áll, miután ennek – a jövő elképzelhetőségének – nincs akadálya, és nincs semmi sem, ami ennek lehetetlen voltát felvetné, vagyis a megvalósíthatóságát kizárná. Az érdek közössé válása, azaz az egyéni és a rendezettségi érdekek, ahogy az egész közeg érdekének összecsiszolása, ha ez a megfelelő kifejezése az érdekek eredője létrejöttének, feladatunk.
204.
VálaszTörlésNagy büszkeséggel és örömmel tölt el - folytatta a tisztelendő úr -, hogy ebben a teremben szinte csak olyanoknak lehettünk fültanúi, amelyek ezt az elgondolást lehetségesnek mondták, vagy feltételezték, vagy csak sejteni engedték. Ha helyesen következtetek, akkor olyan készséget nyilvánítottunk ki, amely képessé tehet minket a közös feladat megállapítására, és még ennél is többre: ennek a feladatnak a teljesítésére. Ha eszembe jut, hogy előadónk milyen korai beszédében vetette fel a történelem befejeződésének lehetőségét, akkor most ezt abban vélem igazolhatónak, hogy az együttműködésünk megvalósulhat, és ennek – ahogy arra nagyon sokszor történt már utalás – a közös érdek felismerése és elfogadása révén lehetünk közösen, és ezt ismét hangsúlyoznám, hogy közösen, létrehozóivá. Az ördög falra festése az, amitől megtartóztatnám illetve megóvnám magunkat. Ezt bátran teszem azok után, hogy előadónk Teller-törvényére tanított minket, és utalásai ismétlésével együtt módszert is bemutatott, amellyel a gondolatainkat és azok következményeit ellenőrizhetjük. Mert a következmények, az elképzelések anyaggá átlényegülése akkora tétet képvisel számunkra, hogy a hibát, a tévedést el kell kerülnünk. És minél előbb kell bizonyosságot szereznünk arról, hogy nincs olyan saját tévedésünk, amely romba dönthetné elgondolásainkat. Az ellentmondások tudományos megközelítést kívánnak tőlünk. A részletek ördöge pedig a választ vállalókat kell, hogy mozgósítsa, együtt azokkal a szakemberekkel, akik a két területet együttesen képesek ismerni és a velük kapcsolatos kérdéseket számunkra magyarázatokká formálni. A nyílt színvallás lehetősége, amelyet bátorkodnék a „meztelen igazság” vagy a „nyílt őszinteség” nevekkel illetni, az általam említett aktualitás egyik első ügyének tűnik számomra. Egészen pontosan arra gondolok, hogy képesek lehetünk-e egyenként és közösen arra, hogy megfogalmazásaink teljes tartalmukat megjelenítsék előttünk, vagy, ennek mintegy fordítottjaként: van-e módunk érteni a megnyilvánulásainkat, azok egész jelentési spektrumában? Mintha a fényt kellene a beszédünkkel párba állítani, amikor ez a kérdés feltevődik, mégpedig azért, mert a beszéd „összetevői”, amelyek a fénynél a fehér fényt alkotó színek, amelyeket a prizma kibont a számunkra, esetlegesen tűnnek csak elő, ha egyáltalán „láthatóvá” – valójában érthetővé, követhetővé – lehetnek. A részletek ördöge, amire az előbb utaltam, az pedig nem más, mint a hangzó beszéd egyik tartalmi eleme, illetve a tartalmi elemek sokasága, amelyről lehetnek ismereteink, ahogy az is elképzelhető, hogy ezek a jelentések úgy vannak jelen az elhangzottakban, hogy felismerésükre, azonosításukra és értékelésükre nem kerítünk sort, és ennek több okát is megadhatjuk. Ha most a manipulációra gondolnak, akkor ezt joggal teszik, mert – bár nem ilyen szándékkal vetettem fel a beszéd elemzésének ügyét – a közlés tartalmi elemei értékelésekor ilyen megközelítésükre is gondolnunk kell. Előadónk példáját követve most azt a kérdést vagyok kénytelen megfogalmazni, amely így szól: „tudunk-e hazugság nélkül beszélni és létezni?” Vagy, hogy kicsit szebben fogalmazzam meg ugyanezt: „hogyan használjuk a tragédiánkat annak érdekében, hogy nyugodtan élhessünk?” Ha más módon érhetjük el ezt az eredményt, a nyugodt, békés élet folytatásának lehetőségét, akkor az – az előzőekben dicsért pozitív szemléleten túl – milyen egyéb lehetőség vagy módszer lenne? Mert a közös érdek elfogadása megoldást adna, szerintem is. Csak most meg kell, hogy kérdezzem magunktól, hogy: elég nekünk az a tudat, hogy vigyáz ránk Teller-törvénye, és az együttműködés lehetőségét bebizonyítottuk magunknak az itteni megszólalásainkkal, elképzeléseink ismertetésével? Lesz majd segítőinknek – jut ez eszembe – olyan műszere, amely a gondolatközlés tartalmi elemeit teszi láthatóvá vagy tapinthatóvá, vagy más módon megjeleníthetővé, hogy együtt, mind, akik itt érintettek vagyunk, azonnal tudhassuk bármely elképzelésünkről, hogy az mit is kíván tenni a közös érdek megvalósulásáért, netán annak ellenében? Mert a lehetőség már valóság?
205.
VálaszTörlésÉs ki fogja megnyugtatni a kételkedőket, akik a manipulációt hallva már hidegrázást kapnak, kedves tisztelendő úr? – állt fel egy fiatal nő, aki határozottságában is kedvesnek látszott, ha jól érzékeltem. Talán az arca szépsége tette vonzóvá, vagy az ápoltsága, és öltözetének egyedisége. Pulóvere fölött egy sálat viselt, könnyű kelmét, élénk színekkel, és fülében apró fülbevalói magukra vonták a figyelmet. Fenntartom, hogy elfogult lehetek, és ebben szerepe annak lehet, hogy valami hasonló gond mocorgott előttem is, ami már az ismeretlen és a titok említésekor felmerült. Milyen jó a kérdése, kisasszony, mondta a pap, mert ez foglalkoztat engem is, és nagyon sokunkat, ha jók a megérzéseim. Poligráfot aligha használhatunk minden emberi megnyilvánulás vizsgálatára, folytatta az egyház felkent képviselője, ez már nekem is eszembe jutott. Mert az említett sokértelműségét a beszédünknek ezzel a műszerrel aligha tudnánk szemléltetni vagy valahogyan megjeleníteni. Nem gondolja? Ezt a nőhöz intézte, ezt a kérdést. Akitől jött is az azonnali felelet: Ki kell mondanom, hogy nyílt legyek, amit szívesen várnék el magunktól, hogy bizalmi válságot vélek láthatónak - mondta a nő -, és túlzottan is kiterjedten, a környezetemben és a közeg – ha szabad nekem is használnom ezt a fogalmat – majdnem minden egyes jelenségével kapcsolatban. Vagy gyanakvóvá váltam, amire egyszerűen azt a kifejezést szokták a fejemhez vágni a barátaim, hogy „parázok”. Azt még nem mondták, hogy üldözési mániám lenne vagy paranoid lennék, de a félelmeimet nem díjazzák, hogy úgy mondjam. Elintézik az általam feltett kérdéseket azzal, hogy „nyugodjak meg: akik illetékesek abban, hogy döntéseket hozzanak a többség érdekében, azok ezt meg is teszik, és előtte minden lehetséges módon tájékozódnak, hogy jól választhassanak a lehetőségekből”. Amit ön említett az előbb a lehetőségről és a pozitív gondolkodásról, az majdnem megnyugtatott, és a Teller-törvény említése is elég sokszor hangzott már el ahhoz, hogy a komfort érzésem – vagy, ahogy előadónk mondta: az otthonosság érzésem – erősödjön. Csak az a bizonyos, a részletekben megbúvó ördög, és a manipuláció, ami a beszédünk és a hazugságaink említésekor elhangzott, az belém hasított, és olyan képzeteket indított el, amelyeket az otthonossággal összeegyeztethetetlennek kell mondanom. Nyíltan kimondom: félek, tisztelendő úr. Félek, és féltem a közeget magát is. A nő itt elhallgatott, és a teremben ülők csendje mi mást jelentett volna, mint ennek a félelemnek az átélését, és a meglétére vonatkozó általános tapasztalatot. Ilyen csendet nem hallott még ez a terem korábban. A fejek összehajlása is elmaradt. Néma tekintetek keresték egymást, és az ijedtség, a megnyugtatásra várás lehetett leolvasható rólunk, akik magunkat hoztuk ebbe a helyzetbe, amiről semmi magyarázattal nem rendelkeztünk, és azt sem tudhattuk, hogy mi is az, amiben vagyunk, és mi lesz az, ami velünk történni fog. Eszembe jutott, hogy érdemes lenne megörökíteni ezt a pillanatot, amikor észrevettem, hogy pár sorral arrébb egy férfi, magasra tartott mobil telefonjával felvételt készít a teremről és rólunk, éppen ott ülő hallgatókról, akik mintha szorongtunk volna. Gondolkodni azon kezdtem, hogy ez a fogalom, a szorongás, elég régtől használt már azok körében, akik a mi hogylétünket szerették volna érteni és megérteni. Talán azon is elgondolkodva, hogy milyen módon léphetnénk túl rajta, és érezhetnénk magunkat olyan kellemesen, ahogy azt az előadónk annyiszor volt szíves előttünk felvillantani az otthonossággal. Tényleg valóság az, ha a lehetőség adott nekünk, hogy valamit megvalósítsunk, amit az elgondolása már közel hozott hozzánk, mert az elképzelés azt is jelenti egyben, hogy célnál lehetünk, illetve vagyunk? És akkor ezekkel a félelmekkel mit kezdjünk? Hogyan tűnnek el rólunk, vagy tőlünk, vagy belőlünk a bizonytalanságaink, és mi lesz a válsággal, amit utoljára szólónk megemlített, az egymásba vetett bizalmunk elvesztésével? Ide akartunk eljutni? Elkerülhetetlen az, ami velünk történt, miután gondolkodni kezdtünk a ma és a holnap gondjáról?
206.
VálaszTörlésA félelemről az apám mondása jut eszembe, hallatszott ekkor a terem egy távolabbi helyéről, ahol egy hosszú őszes hajú férfi éppen felállt a székéről, amikor minden tekintet őt kereste, és folytatta: aki állatokkal is bánt gyerekként, és egyszer a rátámadó komondorokat a pisztolya elsütésével tudta csak elijeszteni, és magát a kutyáktól megmenteni. Neki volt az a véleménye, hogy a kutya megérzi az ember félelmét, és azt támadásnak veszi. Ezt a megállapítását nem ellenőriztem semmilyen módon. Etológustól sem kértem róla véleményt, és az igazát sem ellenőriztem, bevallom, amikor kutyák közelébe kerültem, különböző helyzetekben. A „legjobb védekezés a támadás” mondás is eszembe jut most, amikor a félelmünket sikerült tudatosítanunk. Azt már nem állítom, hogy érteném az elmondottak alapján, meg az említett meggondolások szerint, hogy a közeg rendezettségei hogyan is próbálják elérni az otthonosságukat, vagyis azt a kényelmes és biztonságos állapotot, amikor a fenyegetettséget kizárhatják, és félnivalójuk sem nagyon van. Sem a jövőjüket illetően, sem a kiszámíthatatlan ellenségeskedések miatt, amikből jócskán kijutott nekik az előző századokban. Még arra is mertem gondolni, hogy a tudásunk gömbjének növekedése vajon összefüggésbe hozható-e a most megjelenített félelmünkkel, vagy sem. Rémlik, hogy a nemzetközi leszerelési tárgyalások egyik fontos témája a védelmi fegyverzetek fejlesztésének ügye volt, amikkel kapcsolatban a veszélyt az keltette, hogy ennek révén előnyhöz juthat az adott fél, hiszen a jobb védekezési lehetősége révén kevéssé kell tartania attól, hogy sérülést, kárt, romlást szenved, és ez egy harcban döntő jelentőségűvé válhat. Arra gondol, tisztelt uram, kérdezte a férfit a félelmünket megfogalmazó nő, aki a bizalmi válságról is tett említést, majd így folytatta: hogy ez a mi általános félelem élményünk valami olyasmi, amiről nem mondhatunk le, mert az eleve belénk van kódolva, miután tudjuk, hogy az életünk véges, és az egészségünket is folyamatosan támadja szinte számtalan környezeti hatás? Vagy az önfenntartásunk sem jelent egyebet annál, mint ami egy ilyen forgatókönyvet segít megvalósulni, önmagát beteljesítő jóslatként, miután létszámunk növekedése része a minket fenyegető veszélynek, amelyet elkerülni szándékozva egyre csak mélyebbre ássuk magunkat a gondjainkba? Ha a kegyed által most felvázoltakba az is bele értendő – hallottuk a megszólított, hosszú ősz hajú úrtól -, hogy magunkat mintegy belesodorjuk a veszélybe, vagy egy általunk megkezdett folyamatot generálunk, amikor félünk, vagy csak felfedezzük és feltaláljuk a világunkat, illetve a róla alkotott ismereteinket gyarapítjuk, megteremtve egyúttal a szükségleteink kielégítésének eszközeit, akkor a felvetésével mélyen egyetértek. És – szólt a folytatás – az a gyanúm, hogy ez egy visszafordíthatatlan mozgást képez elénk, nekünk. Irányt jelöl ki, amely maga az út is, amelyről nem térhetünk le. Pontosabban az útnak és az iránynak és a mozgásnak ez az egyik része, amelyet a magunkénak kell tekintenünk, azzal a tudattal, hogy vannak más olyan utak, irányok és mozgások, amelyekre szükségünk van, amikor a közös érdekünket követni szándékozunk. Itt a férfi elhallgatott, és mi ismét egy csendre figyelhettünk, amely most kevéssé volt a kérdésekre adható feleletekre várakozásé, az izgalmaké, mint volt bizakodásra számító egybegyűltek figyelmének csendje. Ezt hallottuk: A mi sokféleségünket érdemes észrevennünk a helyzetünkben, és az értékelésekben, a válaszainkban. Azok után, tegyem hozzá gyorsan, hogy a közös érdek felelősségteljes ismerete szorosan kapcsol egybe minket, közeget alkotókat. Mert ebben az egyben, a közegért viselt felelősségünkben teljesen azonosak vagyunk. De, hogy a generált módunkhoz visszatérjek, ennek az ellentettjét kell megemlítenem. Ha mi, ahogy ezeknek a beszélgetésnek a legelején hallottakat felidézve tudjuk magunkról, hogy a győzelem lényei vagyunk, akkor arra is jó emlékeztetnünk magunkat, hogy legalább két esetben – de valójában sokkal többször és akár fájdalmasabban – az áldozattá válást is ismertük és alkalmaztuk.
207.
VálaszTörlésIgen, tisztelendő úr, és ekkor a korábban felszólalt egyházi személy felé nézett, Jézus volt az első, aki vállalta a bűnt, amely gesztusának igazi jelentése a másik ember irányában kinyilvánított tisztelet és megbecsülés elfogadása és állandó képviselete, gyakorlása volt. Válaszul az erőszakra pedig elvetette a visszaütést, a harcot, az ellenségeskedést. Ahogy tette ezt Mahátma Gandhi is, amikor a gyarmatosítók erőszakosságára szelídséggel és megadással felelt, tűréssel és türelemmel, amitől az erősből, a győztesből gyorsan lett tehetetlen kiszolgáltatott, aki jobbnak látta feladni a hatalmát, mielőtt az ráomlik, és maga alá temeti. Akik névtelenül voltak áldozatok és ma is azok, azokról annyi elemzés és változtatási tanács jött létre az évszázadok során, hogy ideje lenne elgondolkodnunk a helyzetről, amelyben mind benne vagyunk. És nem feltétlenül vétkesként vagy önzésünk miatt. Voltaire „legjobb világa” eszünkbe juthat, ha elfogulatlanok tudunk és merünk maradni. Csak a segítséghez lenne jó, ha hatékony módot találnánk ezekre a gondjainkra. Mondjuk az agresszió kiküszöbölésével. Amely bekövetkezik, ha a támadó először önmagát veszi célba, és önkritikája eléri, hogy szándékát megváltoztassa. Mert, ez a szükséget szenvedő, önmagát szeretni és megérteni is képes. És, ha megengedik, ezt minden támadással kapcsolatban így gondolom és ajánlom. (Képzelhetni, hogy milyen figyelem mutatkozott meg a teremben ülőkön! Magam látni véltem a kilőtt nyilat, amint visszafordul röptében, és azt találja el, aki útjára eresztette, azt akarva, hogy a másik embert, akit ellenségének tartott, halálra sebezze. Vagy a várfalra támasztott létra visszazuhanása, ki tudja milyen erő által vágódva el, és akkor a kilőtt ágyúgolyónak a saját röptető csövébe érkezését már meg sem kell említenem! Mint az az egyházi jelkép, jut eszembe, az önmagát megharapó kígyóval, amely vajon ugyanezt kívánta a tudomásunkra hozni? Ezt az agressziótól mentes világot? A férfi a beszédét így folytatta:) Elképzelhetjük a saját kódunkat, amely gyerekként belénk nevelődik, hogy a hétköznapokban irányítsa társas viselkedésünket, amikor gépi programmá lesz, és akár virtuális utakon haladva vezérel pusztító hatásra alkalmas eszközt, és az említett belátásnak köszönhetően minket állít célkeresztbe, ha szándékunk ártó marad? És az ilyen kötelezettség kiküszöbölhetetlenül lesz részévé minden elhatározásunknak, és mindennek, amelyet az elgondolásunkból a megvalósításáig juttatunk? (A hallgatóság, köztük előadónk is, mozdulatlanná vált az elhangzottak hatására. Mi fog ebből kikerekedni?, ez lehetett általános kérdésünk.) Sajnálnám, ha ezek a felvetések a közös gondolkodást fékeznék. Arra inkább törekedtem, hogy az előzőekben szereplő javaslatokat felhasználva léphessünk tovább célunk felé, a közös érdek elfogadása irányába. A bíztatást a verseny és a spontaneitásunk említése és elképzelése jelentette, amelyek feltételeként ötlött fel bennem az energiáink egyesítésének lehetősége, amelyet a tudás gömbjének említésekor is elképzeltem. Ugye tudják, hogy mindez puszta elképzelés, amely – ahogy többször is szó volt már róla – olyan lehetőséget ad, amely akár a valóság is lehet. Hogy segítőink nélkül ez elérhető lenne, vagy netán magunk kapnánk késztetést arra, hogy az ismeretlen részünk – a titkaink – megjelenítésére szolgáló – ma még nem létező – eszközzel váljunk egymás számára láthatóvá, mint törekedők, azt jó lenne tudnunk. Mert egy ilyen „őszinteségi arc” felérne azzal a kóddal, amely – éppúgy nem létezik, mint ez a leleplező „szándék radar” – a haragunk eszkalációját fordítaná ellenünk, amikor cselekvésbe csapna át, megsértve a felebaráti szeretet törvényét, és – nehéz ezt bevallani – az elégtelenségünket igyekszik áthárítani azokra, akik pedig a legkevésbé tehetők felelőssé kívánságaink megvalósítatlansága miatt. Vagy csak kerülgetem itt azt a témát, amely korábban már elénk került, és amely az önkorlátozásunkat, az önregulációnkat mutatta meg nekünk, mint lehetséges megoldást, amely révén együttműködésünk általános formái korlátozás nélkül szolgálhatnák javunkat?
208.
VálaszTörlésA kérdés a levegőben maradt, megválaszolatlanul, és helyzetünk értékelése, a hallottak értelmezése nagy-nagy csendben, de látványos intenzitással mozgósított minket. Hang az egymás felé fordulók helyzet változtatásából eredt, de a tekintetek némák maradtak. Orrfúvás, köhintés hallatszott. Mint olyan eseményeken, ahol a visszafojtott figyelemre ügyel a jelenlévők többsége, és egy alkalmas pillanatban tesz csak eleget a természetes szükség igényének, mondjuk a hangverseny aktuális száma tételének szünetét, vagy a színházi poén kiváltotta tetszést kihasználva. A templomi szertartás interaktivitásnak is teret adó formája, vagy az éneklések hasonlóan képesek megkönnyíteni a jelenlévők önellátó feszültség oldásait, míg a politikai rendezvények laza protokollja, ezen belül is a hangos tetszésnyilvánítások és közbekiabálások, a felcsattanó taps, elvezetik az ilyenkor keletkező feszültségeket. Az említett rendezvényeknek a részvevők energiáinak mozgósítása, vagy az energiák felhasználásával kapcsolatos lehetséges teendőik ismertetése nem feltétlenül szerepel a meghirdetett és bevallott céljai között. A drámák nézőit a katarzis ígéretével hívják Thália templomaiba, és ez a katarzis az energiák megújítására alkalmas egyik elterjedt és nagyon kedvelt forma lehet. Bizonyos ajánlást azért elképzelhetünk a játék eredményeként, már ami a saját helyzetükre, annak is a lehetséges alakítására vonatkozó, legtöbbször látensen szereplő példaadást vagy felvetést jelenti. A tükör, amelyet előadónk volt szíves luxusunkként említeni, az a gazdálkodásunkat, az időnk felhasználásának kedvező vagy kevéssé kedvező módját nem biztos, hogy értelmezni és értékelni tudja és akarja. A sportolók produkcióiról tudható, hogy ott a nézők nagyon közel kerülnek a közös rendezvények általános céljához, amikor képzeletükben maguk is felöltik a gladiátorok mezeit, és a szabályok adta kereteken belül kezdenek részvevőivé válni az előttük folyó eseménynek: ők maguk lehetnek bajnokká, és nem olyan nagy veszteség számukra, ha ez helyett egy kevéssé sikeres eredménnyel kell megelégedniük a játék végén. Gyerekkorunk időtlensége folyamatosan köztünk munkál, minket mozgat, ahogy győzelmi igényünk sem más, mint az idő birtoklása, mégpedig annak kiiktatásával, eltűntetésével. Ahogy ezt hallottuk éppen elégszer előadónktól. Aki nem kímélte magát a gondolatai megjelenítésével, és aki most velünk együtt koncentrálhatott annak érdekében, hogy helyzetünket meghatározhassa, és további mozgásunkról is alkothasson valamilyen elképzelést. Bennem a beszéd és a fény összehasonlítása hagyott mély benyomást. Meg az eszköz, amely a prizma módján lenne képes elénk tárni verbális megjelenésünk milyenségét, a maga összetettségében. Ahogy azon is elméláztam, amit az utoljára szóló társunk „szándék radar” néven nevezett. Az agresszióra vonatkozó javaslatát pedig arra érdemesnek találtam, hogy róla további információkat megismerhessünk. Bár, az a kép, amelyet elképzeltem, mint említettem, amikor a kilőtt ágyúgolyóról tettem említést, amely kibocsátó csövébe csapódik, Münchhausen báró háborús kalandját juttatta eszembe, és az akkor fellépő mosolygásomat – enyhén szólva is - illetlennek tartottam. A program, amely az agresszió megvalósítását tenné kizárttá, annyira hatalmas jelentőségűnek tűnt előttem, hogy mozdulatlanná és gondolattalanná kellett lennem. A teremben történtekre figyelésem és a folytatás elképzelése csak egy automatizmussal ment végbe bennem, és ráébredtem, hogy nekem ez az együttlét súlyos terhet hozott, és az energiáim megújítására, az elbújtatott ajánlások követésére, vagy a direkt tanácsok mérlegelésére teljességgel alkalmatlanná váltam. Életmentő ellátásra aligha volt szükségem, hacsak a tanácstalanságot, a kétségbeesésnek ezt a mély átélését eleve nem kell olyannak értékelnie a szakembereknek, mint amely azonnali beavatkozást, ezen belül is életmentő módszerekkel történő ellátást tesz elengedhetetlenné. Ha arra gondolok, hogy előadónk az egyén és a közösség egységéből indult ki, akkor végképp tanácstalanná lettem a helyzetem – a helyzetünk – megítélésében.
209.
VálaszTörlésÚgy érzem magam, mintha Bábelben lennék. Abban a bizonyos ókori városban, ahol a tornyot építők törekedtek az ég felé, és akik fel kellett, hogy adják céljukat. Ráadásul pedig elveszítették egymás megértésének a lehetőségét is. Amit építettek, az semmivé lett, és közösségük is felbomlott. Mintha a hitüket és az egyetértésüket is elveszítették volna. Vagy sosem voltak egységesek, amikor be akarták maguknak rendezni a világukat? Fájdalmas ezt mondanom, de ez jár a fejemben – mondta egy meghatározhatatlan korú, fiatalos férfi, jól hallhatóan, és anélkül, hogy felállt volna a székéről. Pedig nem látom annak okát, hogy el kellene keserednünk, vagy bármi olyanra kellene készülnünk, amit nem szívesen tarthatnánk jónak, akármelyikünk számára is. Ez volt a folytatása a megkezdett beszédének, amit ezzel be is fejezett. Mint a vasreszelék, amelyet a mágnes egy irányba mozgat, úgy fordultunk felé, és a gondolatainkban is hasonló jelenség játszódhatott le, azt hiszem, hogy teljesen érthetően. Csak éppen a gondolatokat mozgósító hatást nem lehet tartósnak feltételeznünk, jóllehet nagyon hasonlóan vélekedhettünk a teremben ülők, és az érzéseink is a férfi által említett szóval, a fájdalommal voltak jellemezhetőek. A saját érzéseim bizonyosan. Ahogy azzal is egyet érthettünk, hogy a félelem érzése nem kellett, hogy urrá legyen rajtunk. A hallgatóság reakcióiból nehéz lett volna bármilyen értékelhető jelzésre következtetni, akkora volt a csend továbbra is, és a mozdulatlanságot, a tekintetek egymáshoz fordulását értékelni sem volt könnyebb. Ezért óvatos igyekszem lenni, amikor közvetítem a hangulatot, és próbálok következtetni arra, ami várható, ami kiszámítható lehetett, illetve ami olyannak tűnhetett a megfigyelő előtt, mint amelyre okkal támaszkodhat, mint a jelenlévők érzelmi helyzetére, vagy gondolataik jellemzőire. Előadónk szólalt meg ekkor, valamilyen egészen finom, a megnyugtatást kifejező, egyben mintegy a saját szerepét is megkérdőjelezni kész hangon: Szerencsésnek tartom magamat, és egyben ugyanezt gondolom magunkról is, hogy minden befolyástól mentesen, nyugodtan kimondhatom, hogy szabadon, sőt, spontán módon lehettünk részesei az elmúlt időnek, és az abban elhangzott felvetésekkel foglalkozhattunk. Úgy vagyunk birtokában valaminek, hogy fel sem merült bennünk bármilyen különlegesség ennek az értéknek a tulajdonosaiként. Ez a valami, amire gondolok, ez a mi együttes gondolkodásunk. Ennek része az a mód, ahogy ezt megvalósítottuk, és most a megszólalók beszédeinek formájára és tartalmára is gondolok, ahogy azt is hozzáveszem, ami a beszédeket mintegy lehetővé tette, majd pedig ami a jelentésüket megadta. Egy bizonyítást úgy végeztünk el ezáltal, hogy arra külön nem készültünk, és annak programjáról nem volt előzetes elképzelésünk. Ez nem más, mint közeg voltunk igazolása – hozzáteszem, hogy szerintem. A felszólalók közös jellemzőjének, ahogy a felszólalások, a megfogalmazások közös jellemzőjének is azt tartom, hogy azonos fogalmi alapot voltak képesek beépíteni magukba és előadásaikba, és ezt a maga természetességével, mintegy belülről jövő ráérzést magukénak tudva végezték illetve folytatták le, valósították meg. Megkockáztatom, hogy nem is ráérzés volt az, ami a közös vonást létrehozta, hanem annak elfogadása, és az elfogadás meg nem nevezése mellett, hogy létezik egyéni érdekünk, és vele egy időben létezik közös érdekünk. Ahogy részérdekeink is a birtokunkban vannak, és mindezeknek az érdekeknek a képviselete is a mi egyéni és egyúttal közös adottságunk. Mintha ki is mondhattuk volna, mint ahogy erről egyetlen szóval sem tettünk említést, hogy önzőek vagyunk mind, és egymással szolidárisak vagyunk ugyanakkor, ugyancsak kivétel nélkül, valamennyien, és ebben a látszólagos ellentmondásban semmi sincs, amin meg kellene lepődnünk, vagy amit ki kellene iktatnunk, mint ellentmondást vagy zavaró tényezőt. Amire szükségünk van ennek a közös önzésnek a megvalósításához, az a végtelen anyag és tér, a kifogyhatatlan energia, és a törvény, amely szerint bármilyen, valaki embertársat érintő ártalmat magunk szenvedünk el.
Utószó
VálaszTörlésAz előadások, a közös beszélgetések után pár nappal az alábbi cikket olvastam a helyi lapban:
A Szerkesztőség együttes döntéssel határozott arról, hogy a névtelenül, de azonosíthatóan küldött írást, amelyet tegnap kapott, megjelenteti lapunk mai számában.
A benne foglaltakért felelősséget nem vállal, bár, talán nincs is szükség arra, hogy ezt ilyen formában kijelentse.
Az az érdekesség, amelyet az írás sajátjának tartunk, önmagában semmilyen érdeket nem sért, és azok a képzetek, amelyeket kelt olvasóiban, veszélyt semmilyen formában nem jelentenek. Nincs senki és semmi, aki és ami sérülne, ha az itt következőkkel megismerkedik olvasása által, és a benne keletkező gondolatait olyanoknak tekinti, mint amelyeket az olvasás váltott ki belőle.
Arról a Szerkesztőségnek nem áll módjában gondoskodnia, hogy az összes lehetséges gondolattársítást, mint az írás kiváltotta fejleményt végig gondolja, és a lehetséges következményeivel is úgy számoljon, mint amikért felelősséggel kellene tartoznia.
Miután semmilyen kezdeményezés, ajánlat, szerveződés nem szerepel a szövegben, és következtetések levonására sem akadhatunk a soraiban, ahogy a sorai között sem, a tartalom újszerűségét tartjuk értékelhetőnek, és olyannak, mint amelyet a széles közönség számára megismerhetővé érdemes és kell tennünk.
Mindezek előrebocsátásával, remélve az említett érdekesség iránti érdeklődés felkeltését, íme az írás, minden változtatás nélkül, természetesen.
„A Robotika 3 vagy 4 törvényét feltétlenül ki kell egészíteni a 4. és az 5. törvénnyel.
A tudomány és a technika mai fejlettsége, ahogy a gazdaság fejlettsége is ezt várja el tőlünk. A jövő generációira is akkor vagyunk tekintettel, ha ezeket az új törvényeket elfogadjuk és alkalmazásukról gondoskodunk.
A 4. törvény így szól:
A robot az embert – és ez egy emberre éppúgy vonatkozik, mint magára az egész emberiségre - bármilyen formában veszélyeztető gondolatok felismerésekor köteles fellépni, és a gondolat megváltoztatása érdekében szükségesnek tartható eljárását megvalósítani.
Ennek során a 0. –tól a 3. törvényig bezárólag be kell, hogy tartsa azok követelményeit.
Az 5. törvény pedig ez:
Amennyiben a robot a 4. törvényben írt emberellenes gondolat megváltoztatását nem képes az említett törvényes módon elérni, abban az esetben a nyilvánosság előtt kell az általa megismert gondolatot közismertté tenni.”
A Szerkesztőség megjegyzése:
Az írás adatai, az elektronikus levél feladójának azonosítója rendelkezésre áll.
A szerző kérésére ezt külön megkeresésre tudjuk közölni, amelyről – hatósági intézkedés ellentétes rendelkezése kivételével – a szerzőt értesítjük, mivel ehhez a feltételhez kötötte írása esetleges megjelentetésének lehetőségét.