Katha Fülöp Tamásné Isten kárhozata (hét álom)

A hetedik álom

            Az első korty keserűsége szétáradt a csontjaimban. A fanyar illat belerágta magát a szoknyám és a ködmönöm szövetébe. Hiába fúrtam a vastag prémszegélybe az orrom, a szag mindenhol utolért. Gyűlöltem. Mert darabokra tépett, mert a mélybe húzott, és legfőképp, azért, mert élvezetet okozott. A testemnek és a lelkemnek egyaránt.

            Gyerekként nem értettem mi ez a furcsa érzés, nem sejtettem mit takar a borzongás. Felébredtek a vágyaim, érzéki mámorba hajszolva. A pap első érintésére emlékeztetett. Görcsösen rándultam össze. Anyám nevetett, mintha a gondolataimba látott volna.

- Nincs itt, ne félj… súgta. Csak kettesben vagyunk mi élők. – Ezt hallva, előző riadalmam még nagyobb félelem váltotta fel. Olyasmi történt velem, amit nem értettem. És az ember ösztönösen fél, fél az ismeretlentől. De mára a félelmek emlékké szelídültek bennem, így csak mosolygok az egészen.

A virágszirmok lassan főttek. Kesernyéjük betöltötte a temetőt. Csak itt, a régi kripták mögött tudtam nyugodtan megfőzni a főzetet. Ide a kutya se jár ilyen korán. Éjjel szedtem a virágot. Anyám arra tanított, ha egy növényből főzetet akarok készíteni, mindig éjjel kell begyűjteni. Mikor már Holdanyánk fáradtan gubbaszt az égen. Ez éjfél után körülbelül 2 órára esett.

- Csak a hazugok használnak szárított növényeket. A munkáddal adózol az égnek, ne feledd - mindig ezt mondogatta, miközben a kezét fogva csetlettem-botlottam mellette a réten, vagy az erdőben az éjszaka közepén. Jaj, mennyire haragudtam rá, hogy fölvert édes álmomból. De őt ez nem zavarta. Vitt magával télen, nyáron, száraz vagy esős időben egyaránt. Minden út után reménykedtem, hogy az volt az utolsó. Fogadkoztam minden szent bokájára (mert hát egyéb testrészüket, ne adj Isten szívüket megemlíteni főbenjáró bűn lett volna), hogy én soha, de soha ki nem teszem a lábam ide gyűjtögetni, ha már nagylány leszek. És most mi van? Az egész éjszakát a begyűjtéssel töltöttem. Nesze neked fogadalom! Jót nevettem saját butaságomon. Lehet anyám is így fogadkozott hajdan? Már sosem tudom meg.

            Azt vettem észre, hogy csorognak a könnyeim. Elkészült a főzet. A kézfejemmel megtöröltem a szemem és taknyos orrom. Nem is mertem arra gondolni, hogy reggel hogy mosom le a vörös színt a bőrömről és a ruhámból. Apám valószínűleg szíjjal fog emlékeztetni arra, hogy mennyi munkájába került a ködmön. De ez most nem számított. Repülni akartam, felemelkedni, és zuhanva alászállni anyám után, az őseimhez.

            A falusiak közül szinte senki nem tudta, hogy milyen titkot rejt a pipacs fenséges szirma. Szedték a lányok, hogy tojást fessenek vele a jövendőbeli kérőiknek, vagy azért, hogy pirosítsák vele az arcuk, a titokról mit sem sejtve. A szirmok elrejtették áldásuk. 

Én is csak akkor szereztem róla tudomást, mikor anyám elvitt magával az öreg tejesasszonyt gyógyítani, aki a szomszéd falu határában élt. Azt beszélték, hogy a háza vele együtt öregedett. Igazuk lehetett. Az épület megrogyott, a gerendák meghajoltak, akár az asszony háta, az ajtók, ablakok és a fapadló recsegett-ropogott, mint a csontjai.  A falak sárgán vigyorogtak ránk, és a vakolat hámlott, akár a vénasszony arcbőre. Az első perctől kezdve irtóztam tőle.

Halálán volt. Anyám hónapok óta járt hozzá. Az igazság az, hogy meggyógyítani nem tudta, csak enyhített a szenvedésein. Főzeteket és kenőcsöket készített neki, fürdette és takarított rá. A tejes asszony pedig kecskével, sajttal és friss tejjel fizetett érte. Hálás volt, mert anyámon kívül senki sem nyitotta rá az ajtót jó ideje. A falusiak babonás népek, féltek a betegségtől, akár a tűztől.

Az én dolgom mindig az volt, hogy vizet forraljak, kifőzzem a csíkokra szaggatott lepedőket, és sót meg hamut szórjak a ház köré.

- Mikor gyógyítasz lányom, megnyílik az ég. A fény benned ölt testet. De ahogy a kapu megnyílik, és a fény a testedbe költözik, a sötétség is követeli a jussát. Sok kárhozott lélek él köztünk. Ezért kell a só. Mert az felmarja a föld mocskát, a hamu pedig falat emel élők és holtak közé - ezt tanította. Én pedig tettem a dolgom. Ha anyám a fény, akkor védtelen a gonoszság ellen. Vigyáznom kellett rá. Így szórtam én a sót meg a hamut marokszám. Nem sajnáltam sehonnan sem. Nagy igyekezetemben jutott az áldásból a hajamba, ruhámra, de még a bugyogómba is. A szemem marta a hamu és a só keveréke. Sírtam, mint az újszülött az első pofon után. Anyám ilyenkor nem törölte le a könnyeim, hanem egy üvegcsével fogta fel őket

            Miután elvégeztem a dolgom, húztam a vizet a kútból, hordtam a csöpp konyhába. A kemencében ropogott a tűz. Egy girhes macska aludt mélyen a padkán. A vödörből egy béka ugrott ki. Látszott, hogy a kútvízen nevelkedett. Senki sem bántotta őket. Úgy tartották, nyálkás bőre elűzi a betegséget. Tévedtek. Ez a ház bűzlött a halál ígéretétől. Seprűvel gyorsan kihajtottam a rusnya állatot a verandára. Ekkor megjelent anyám. Kérte, hogy adjak neki egy kisebb fazekat. Egy fehér vászonzsákból vörös virágszirmokat szórt bele. Az éjjel szedett pipacs szirmai voltak. Hideg vizet öntött rá. Azt mondta, azért, mert a hideg víz összerántja a szirmokat. Nem szökhet meg belőlük a napfény. Lepedővel bekötötte a fazék száját. Ezt a főzetet nem szabad megkeverni, egyetlen egyszer sem.

            Amíg főtt a szirom, tettük a dolgunk. Illetve anyám. Én meg a sarokba ülve imádkoztam az asszony üdvéért. Szerencsére úgy tanultam, hogy áhítat közben hajtsam le a fejem. Így nem kellett látnom az asszony hasán serkenő keléseket. Csak a szaguk jutott el hozzám. Menekülni szerettem volna. Elfutni bárhova, ahol tiszta levegőt szívhatok.

            Mikor már a rosszullét környékezett, anyám a konyhába vitt. A fehér vászon a fazék tetején már érett barnára változott. Fanyar illat járt át mindent. Szinte vágni lehetett. Ekkor leemelte a fazekat és a lócára tette. Kibontotta a kötelet, és kicsavarta a szövetet. Sziszegett a fájdalomtól, mikor a fazékba nyúlt. A forrásban lévő víz bugyogva harapott a kezébe. A szirmokat ugyanis kézzel szedegette ki belőle. A vászonba csavarta őket. A főzetet egy nagy alumínium bögrébe töltötte. A fazéknyi vízből alig egy 3 deci folyadék maradt. Sűrű, mézbarna folyadékkal telt meg a pohár. A fanyar illat bódító hatással volt rám. Megijesztett.

            A szobában szuszogva várta a tejes asszony az italt. Úgy kortyolta, akár a kiszáradt föld az esőt. Szinte egy szuszra felhajtotta. Aztán csend lett…

            Anyámmal a sarokba húzódtunk. A kopott hokedlin az ölébe ültetett. A mellkasához szorította a fejem, mikor az asszony üvölteni kezdett. Őrült vigyorral tépte magáról a ruháit, hogy meztelen testéhez érhessen. Nyögött és sóhajtozott. Valakihez beszélt. Kérte, tegye őt boldoggá még egyszer. Aztán egy pillanatra elcsendesedett. Anyám felé fordult, és azt suttogta, köszönöm neked gyermekem. Ezután úrrá lett rajta az őrület.                     

            Hosszú idő telt el. Nem használtam a főzetet soha. Féltem tőle. A tejes asszony halála után anyám magához hívatott. A kezembe nyomta a vászonba csavart pipacsszirmokat. Ásd el a temetői fűzfánál. Mélyen, akár a kút. Mert a múltat temetni kell.

            Azon az éjjelen kivitt a rétre. Pipacs lepett el mindent. A Hold fényénél úgy fénylett akár az eleven, hömpölygő vér. Egy fa tövébe húzódtunk. Rám parancsolt, hogy akármi is történik, meg se nyikkanjak. Az ég tisztán ragyogott, sehol egy csillag. Anyám, mintha kitalálta volna a gondolataimat így szólt:

- Az ég ma egyesül a földdel. A pipacs szirmai felolvadnak a szélben, így hintve vágyat a világra. Álmot hoz ma az éj a falu összes lakójának. A saját múltjukat fogják újra élni, azért, hogy holnap megint felfedezzék, mi a hit. Hit az őseik szellemében. - Furcsán beszélt, átszellemültem. Mintha az ő szemében gyűltek volna össze a csillagok arra a percre. – Azért vagy itt, hogy lásd az élet születését lányom, és mert úgy döntöttek, te leszel az ajándék. – Mikor ezt kimondta, eltűntek a szeméből a csillagok. A szívemen koppant mind, mind, hogy megfagyasszon és megrémítsen. Anyám arcán torz vigyor ült, olyan, akár a tejesasszonyén halála percében. A frász kerülgetett. Sikoltani szerettem volna és futni, elfutni minél messzebbre erről az átkozott helyről. De anyám megelőzött. Megragadta a karom, és nem engedett. Köténye alól előhúzott egy üveget. Amiben a könnyeim gyűjtögette. A szájával kihúzta a fadugót, majd kiköpte. Felém nyújtotta. Nem mertem nem inni belőle. A keserű méreg lassan csorgott le a torkomon. Azt hittem, hogy elnyel a föld, vagy valami hasonló, ha megittam. De nem történt semmi.

            A bokrok közül szinte végszóra két asszony lépett ki. Ahogy közeledtek, az egyikben a gyógyítóm ismertem fel. Mikor odaértek, szertartásosan meghajoltak előttünk. Anyám viszonozta a köszönést, és félreállt. Magamra hagy, magamra hagy, sikoltottak bennem a gondolatok. Bőgni kezdtem. De ez egyiküket sem érdekelte. A fák mögé vezettek. Tűz égett, fénylő lángokkal, és éhesen. Igen, úgy éreztem, engem akar mind. Pedig csak az üstöt nyaldosták, amiben szirmok főttek. Gyors mozdulatokkal kiszedték a fonnyadt sziromleveleket a vízből, és bögrébe merték a folyadékot. Mindhárman nagy kortyokkal nyelték a nedűt. Miután végeztek, a számba tömködték a szirmokat.

            Csak arra emlékszem, hogy a szirmok életre keltek a számban, tekeregve kúsztak a torkomon lefelé. Rágnom kellett folyamatosan, mert ha lenyelem őket, meghalok. Csak álltam és néztem az anyám. Őrült táncba kezdett, ruháját ledobva, szemérmét feledve felszabadultan táncolt. Nevetett és forgott, körbe-körbe. De hirtelen megállt, és valaki köré fonta a karjait.

            Feltámadt a szél, farkasüvöltést sodorva felénk. A fák ágairól hárpiák szálltak fel, vaskos csőrük hangosan csattogtatva. A fejünk felett köröztek. A virágokról pillangók keltek útra. Messze szálltak, ahová a szemem már nem tudta őket követni. Eszembe jutottak anyám szavai. Ahova pillangó száll le, ott átjáró nyílik egy másik világba. Azon az éjjelen sok-sok ajtó nyílt meg…

            Anyámat figyeltem. A teste hullámzott, akár a meleg tej friss illata. Karjaival valakibe kapaszkodott. A szemében újra ezer meg ezer csillag fénylett. Egy pillanat alatt leszállt a köd, sárgás fénybe vonva mindent. Azt hittem káprázik a szemem, mikor megláttam anyám partnerét. Egy magas, szikár alak volt, furcsa köntösbe burkolódzva. Valahogy vele élt a szövet. A másik két asszony szintén hasonló alakokkal táncolt. Félelmem ellenére is éreztem a vágyat mindenhol. Szépek voltak így együtt, és buják. Összefonódva tekeregtek, nevetve és beszélve. Mint egy mesebeli történet. Csak ők nem rajzolt figurák voltak. Hanem az anyám, és egy idegen, aki Kedvesemnek szólította.

            Talán megérezték, hogy figyelem őket. A lény kibontakozott az ölelésből, és elindult felém. A lábamnál megmozdult a fű. Lenéztem. Két szilf volt az, és néhány sziromlény. Földig hajoltak uruk előtt, aki elém lépett.

            Olyan volt, akár egy ember. A testét vékony, fényesen csillogó szőr borította. Mintha selyembe burkolódzott volna. A köpenye hirtelen mozdult, és szétnyílt előttem. Csak akkor fogtam fel, hogy a köpeny nem is ruhadarab, hanem nemes ívű szárny. Tollal és finom pelyhekkel. Akár a freskók és a Biblia angyalai. Meglepetésemben elfelejtettem rágni is. A szirmok akár a vércsék, úgy csaptak le rám. Csúszni kezdtek lefelé azonnal. Köhögve kezdtem újra a rágást. Az idegen megérintett. Ujjaival megemelve az állam, a szemembe nézett. A hanga mély bariton, mélyebb, mint az öreg templom harangja.

- Lányom vagy, a vérem. A könnyeid most megvédtek, de legközelebb magammal viszlek. Ideje hazatérned. - A szavai leforráztak. A döbbenet végig kúszott a gerincemen, a tarkómon át a fejem búbjáig. Úgy éreztem, szétszakít az érzés. Annyira belefeledkeztem a szavaiba, hogy észre sem vettem, mikor és hogy tűnt el.

            Arra eszméltem, hogy énekelnek a madarak. Bántotta a fény a szemem, hunyorogva anyám kerestem, aki a fűben, pipacs ágyban hevert félájultan, kielégülten, boldogan. Sírva ébresztgettem.

            Otthon nem beszéltünk. A nagy fa dézsában a térdeimet átkulcsolva üldögéltem. Anyám forró vizet töltött még bele, majd illatos olajba mártotta a csontfésűjét. Ezzel kezdte kibontani a hajam. Dúdolt, valamilyen ismeretlen régi dallamot. Mikor kiszálltam, gondosan megtörölgetett. Belecsavart a vászonlepedőbe és a fülembe sugdosott. De képtelen voltam felfogni a szavait. Mikor lefektetett, megcsókolta a homlokom. Mosolyogva mondta

- Aludj gyermekem, apád elégedett veled. De ne félj, nem engedem, hogy elvegyen. -

Aztán felállt és kiment. Az ajtóban még visszafordult és azt mondta, a főzet segít emlékezni, és kapcsolatot teremteni a múltammal, ha már ő nem lesz.

            Talán eljött az idő, hogy emlékezzek. Egy szuszra ittam ki a könnyeim. Hosszú ideje gyűjtögettem, ahogy tanultam. A könny mérgező, a másik világ lényei irtóznak tőle. Olyan kötelék az élőkhöz, amit még ők sem tudnak eltépni. Majd megittam a pipacs virág szirmaiból készült főzetet. 

               Percekig nem történt semmi. Csak álltam egyhelyben. A Hold unottan üldögélt az égen, a csillagok rég eltűntek mind. Magamra maradtam. A főzet mocorogni kezdett bennem. Lassan áradt szét az ereimben, a szerveimben. Lüktető, élő lett a véremmel keveredve. Belülről perzselt. Elöntött a vágy. Minden átmenet nélkül. Cseppekben gyöngyözve gurult a combjaimon a föld felé. A lélegzetem felgyorsult, a gerincem megfeszülve követelődzött. De ennél több nem történt. A szememre köd ereszkedett, hallottam a hárpiákat felrebbenni, éreztem a pillangók szárnyát, ahogy hozzám értek.

De valami más is megérintett. Ismerős illat köszönt rám. A hangja korbácsként csattant a testemen. A lelkem pedig felsírt. Kinyitottam a szemem. Ott állt előttem. Kortalanul és fenségesen. Suttogva érintett, ölelt és csókot lehelt.

- Hát hazatértél gyermekem…    

Katha Fülöp Tamásné Isten kárhozata (hét álom)

A hatodik álom

           

            Anyám mindig azt mondogatta, hogy csak azt méri ránk a sors, amit még el tudunk viselni. Lehet, hogy igaza van. Annak ellenére is, hogy gyakran a ránk váró feladat súlya összenyom. Istenem, hányszor éreztem már így rövid életem folyamán. De így vagy úgy megoldódott minden.

Emlékszem anyám nagyon ritkán aggodalmaskodott. Meglásd lányom, holnap szebb nap jő. Ezt suttogta a fülembe, miközben a sebeimet gyógyítgatta, mert a Biblia szó szerint a húsomba égett. Tizenhárom éves voltam akkor. Aznap a tiszteletesnél kellett jelentkeznem nevelésre. Akkorra már a Szent könyv utolsó betűjét is kívülről fújtam. Muszáj volt. Azon a délutánon különösen kegyetlenül viselkedett velem. A köteleim az eleven húsomat ették, ő pedig csak térdelt mögöttem, üvöltött a fülembe, és rángatódzott. Görcsös vágyakozása kudarcot szült csupán. És dühöt. Elkeseredett dühöt. Feltápászkodott. Azt hittem, a szokásos ceremónia következik. Elvonul néhány percre, majd átöltözve visszatér, és jól elver a könyvvel. De nem így történt. Úgy ahogy volt, szétnyílt köntösben, pucér testtel fel-alá rohangált a szobában. A hideg falak szomjasan nyelték a hangját.

- Mit tettél velem?! Hogy voltál erre képes szuka fattya?! Elvetted a magjaim, elvetted a vágyam! Generációk átka teszi rothadttá a lelked. Átkozott kis boszorkány!- ezt és ehhez hasonló zagyvaságokat kiabált. Habzó szájjal, hadonászva ismételgette mondatait. Végül megállt előttem. Közel hajolt hozzám, izzadt teste az arcomhoz ért. Aztán hajamnál fogva megragadott. Felrántott a térdeplőről. Nem szólt semmit, mikor a szemembe nézett. Elfehéredett ajkai rángatózva húzódtak torz vigyorra. Ellökött magától és a kandallóhoz sietett. A piszkavasat felkapva élesztgetni kezdte a pislákoló tüzet. A hasábok nyögve hulltak darabokká. Felcsaptak a lángok. A pap pedig egy határozott mozdulattal közéjük dobta a Bibliát. A lángok akár az éhes vad, úgy csaptak le a vaskos könyvre. A férfi percekig némán nézte. Hirtelen megfordult, és nevetni kezdett. Éles fejhangom sipítozott. Érthetetlen nyelven magyarázva közeledett felém, s közben ledobálta a ruháit. Előttem már mezítelen testtel állt, kezében az izzó piszkavassal.

- Eljött az utolsó lecke ideje. Nem kell félned, mert megtisztítom a lelked a démonoktól – a hangja nyájas volt, szinte behízelgő. Nyálkás, mint a kígyó sziszegése. A félelem pedig úgy tapadt hozzám, akár a hajnali harmat a levelekhez. – Áldassék az Úr neve, mondd halleluja gyermekem! – kiállotta átszellemült arccal, miközben magasba lendítette a kezét. Ekkor az ablak fénye megcsillant az izzó vason.  

             Rám verést mért a sors, és sok imát. A papra pedig lassú, fájdalmas halált. Azt beszélték, hogy valamilyen fertőzés támadta meg.

Egy idegen járt hozzá, csupán egyetlen nyáron át. Szemrevaló fehércseléd, mondogatták a kocsmában. Főz, mos a tiszteletreméltó atyánkra. Így beszéltek róla. Nem tudom mi az igazság, és azt sem, mi történt pontosan. Csak a pletykákat hallottam. Az asszonnyal egyetlen egyszer találkoztam. A szeme olyan zölden fénylett a gyertya fényénél, akár a macskánk szeme. Anyám azt hitte, alszom már. Bejöttek a szobámba. Óvatosan felemelték a takaróm, és a testemet nézegették. Akkorra már ellepték a hátam és a combom a hegek. A pap legnagyobb őrületében is vigyázott arra, hogy csak olyan helyen üssön, ahol nem láthatja senki. A bőröm foltokban szép lassan páncél keménységűre merevedett. Az ütleget szinte nem is éreztem. Csak akkor, ha szűz felületre sújtott le.  De a vas az más volt. Azt sosem felejtem el.

Nézegettek hosszú perceken keresztül. Az asszony néha megérintett. A keze olyan hűvös volt, mint az első hóesés, de forró égető nyomot hagyott maga után.

- A teste sebeit eltüntettem. De a lelke sebeihez nem férek hozzá. Mélyen magába zárta őket. De egy valamit megígérek drága testvérem, soha többet nem bánthatja őt az az átkozott pap! – ennyi hangzott el. Se több, se kevesebb. Forróság áradt szét a testemben. Éreztem, ahogy a bőröm szép lassan vajpuhává szelídül.

            A tiszteletest ősszel temettük el. Az egész falu gyászolta, és imádkozott lelkének üdvéért. Sokan meg voltak győződve arról, hogy az érsekség hamarosan szentté avatja őt. Elmentem a temetésre. Hogyne mentem volna! Hiszen apám kézen fogva vezetett a friss sír elé. Hallgattam a zokogását, miközben mellette térdeltem. Azt akarta, hogy imádkozzak érte. Így kántáltam az imát, mígnem besötétedett. Mikor apám hazaparancsolt, elsírtam magam. Életemben először örömöt éreztem. Hálát, majd megkönnyebbülést. Ott a sírnál fogadtam meg, hogy nem térdelek le senki akaratából, soha többé.

          Anyám sírjánál sem térdepeltem. Csak leültem mindig a kis halomra. Szerettem a föld illatát. Az ezer fajta szagot, ami felém áradt. Földanyánk üzent így nekem. Üzent, hogy ébredjek, és emlékezzek a múltra, mert közeledik az elszámolás ideje.  

Katha Fülöp Tamásné Isten kárhozata (hét álom)

Az ötödik álom

            Anyámtól sokat tanultam. Magával vitt gyógyítani, vagy egy szülést levezetni ugyanúgy, akár az erdőbe bogyót gyűjtögetni, vagy a mezőre virágot szedni. Talán különlegesnek tűnhet ez az élet, de számomra mindennapos rutinná csendesült.

Úgy tíz esztendős lehettem, mikor elmentünk a tiszteleteshez. Akkor már évek óta nevelt, kötéllel és a Biblia kemény fedelével. Rettegtem tőle. Anyám nagyon jól tudta ezt. Tisztában voltam azzal, hogy ha szól, ha szóvá teszi mit művel velem a férfi, megvádolja hazugsággal, ne adj Isten boszorkánysággal. Így hallgatott. Hallgatott ő is és én is.

Az atya megtanított olvasni. Alkalmanként neki kellett a Zsoltárok könyvéből felolvasnom részleteket, miközben mögöttem térdelt. Ha hibáztam, belém mart. Azt hiszem hatásos a módszer. Alig egy hónap alatt folyékonyan olvastam a legkülönbözőbb szövegeket is. Persze ez nem zavarta őt. Gyakran belém mélyesztette a fogait.

            Mint mondtam, egy napon elvitt anyám hozzá. Néhány nappal előtte voltam nála apám lelki üdvösségét megerősíteni. Így nem értettem, mért kell mennem. Ilyen sűrűn nem rendelt magához. Anyám csak annyit mondott, hallgass lányom. Muszáj jönnöd. Így mentem engedelmesen, akár egy vén kutya.

            A pap a templom tornyában várt minket. Itt még sosem jártam. Meglepően tiszta, de nagyon hideg és huzatos hely volt. A harang úgy terpeszkedett fölöttünk, akár egy jól lakott vadállat. Úgy éreztem, hogy a félelmetes szája csak arra vár, hogy bekaphasson. De nem így történt. Isten szolgája egy pamlagon feküdt, halvány bőre szinte fénylett a félhomályban. Életemben először gyengének és sebezhetőnek láttam. Talán megérezte, mivel gyilkos pillantásokat küldött felém, melyektől anyám szoknyája sem védett meg.

- Te kis fattyú, mit keresel te itt?- fröcsögte. Anyám alázatos szavakkal magyarázta el, hogy szüksége van rám, hogy el tudja végezni a beavatkozást. A beteg, mert addigra már megértettem, hogy beteg a lelkész, belegyezett, hogy maradjak. De ahhoz ragaszkodott, hogy csak térden csúszva közlekedhetek a toronyban. Egy ilyen kis fattyú lába nem szennyezhette ezt a helyet.

            Anyám lefejtette róla a ruhát. Jól ismertem a megfonnyadt testet. Az izmok még tartották formájukat, de a bőr már ráncos és megereszkedett. Mintha millió veréb ugrált volna végig rajta. Az idő tette a dolgát. A férfi arca rezzenéstelen maradt, mikor anyám félretolta a nemi szervét, hogy hozzáférjen a combtövéhez. Ekkor elővett egy kést. Átvillant az agyamon, hogy egy mozdulat, és levágja az átkozottat. Persze nem így történt. Elszégyelltem magam. Anyám azt mondta, hogy jó erősen tartsam a tálat. Mire megkérdezhettem volna, hogy miért, már vágott is. Egy határozott mozdulattal eret vágott a vén csirkefogón. A bőr halkan sercent, szétpattant akár a pattanó rózsabimbó. Arra számítottam, hogy patakokban fog bugyogni a vére. E helyett lassan csörgedezett, sűrű, ragacsos csíkot rajzolva a bőrre és a tál falára. Ha nem tudtam volna mi az, túlérett szedernek néztem volna.

Hosszú ideig térdeltem a tállal a kezemben. A tisztelendő félájultan hevert. A karja lecsúszott, és hozzám ért. Kitört a frász. Menekülni szerettem volna. De anyám elkapta a karom, és megszorította.

- Itt maradsz! Sziszegte a fogai közt. Mit tehettem? Sajgó térddel, háborgó lélekkel térdeltem tovább. Pár perccel később elállt a vérzés, magától elapadt. A tál félig telten pöffeszkedett a kezemben. Anyám elvette, és a sarokba tette. Ekkor porrá tört szenet vett elő. Furcsa, sosem látott jeleket rajzolt az ájult férfi mellkasára. Torokhangon mormogott. Bárhogy füleltem semmit sem értettem a szavakból. Egy kézzel varrott kis bugyorból fonnyadt leveleket vett elő. Méregzöld színük illett a szúrós szaghoz. A szájába vette, és rágni kezdte őket. Az arca eltorzult, a keserű íz az egész testét átjárta. Zöld nyál csurgott a szája szálén. Ekkor kiköpte, egyenesen a hamura. Ezzel kezdte bedörzsölni a mellkast. A beteg nyöszörögni kezdett.

            Anyám rám szólt, hogy vigyem neki oda a tejjel töltött tömlőt. A kecsketej még meleg volt, éreztem a zsák oldalán. A fogaival kihúzta a fadugót, és pár csepp folyadékot löttyintett a tenyerébe. A vágást tisztította vele. A test hálásan fellélegzett.

Ezután elküldött forró vízért. Boldogan álltam végre fel. Percekig képtelen voltam mozdulni, a térdeim sikoltottak a fájdalomtól. Hirtelen visszanéztem. Anyám a tiszteletes fölé magasodott. Fehér köveket rakott körbe. Megismertem mind. Együtt gyűjtöttük őket a közeli hegyen. Hegyikristály - így nevezte őket. De engem ez nem érdekelt. Csak tetszett, hogy a fényben gyönyörűen csillogtak. Rám nézett. A szeme türelmetlenül parázslott. Sietnem kellett.

Ahogy az üstöt felfelé cipeltem többször leforráztam a lábam. A kalucsni teljesen elázott. Apám biztosan agyonüt majd érte. Anyám újabb növényeket húzott elő a zsákjából. Ezekre öntötte a vizet. Illatos gőz csapott fel, de csak a kamilla és a pitypang illatát ismertem fel. Néhány percet várt, majd a sárgászöld színű folyadékot itatni kezdte a lassan éledező tisztelendővel. Köhögni kezdett. Vért öklendezett fel, egyenesen anyám megkopott kötényére. De ő csak tovább itatta. Simogatta a homlokát, félretolta csatakos haját. Meglepett, de a mozdulataiból áradt a szenvedély. Talán életemben először úgy láttam, hogy igazán él. 

Órákon keresztül tevékenykedett. Ismeretlen, soha nem látott dolgokat művelt, halkan motyogva kántált, és néha énekelt. A tiszteletes erőre kapott. Anyám kezébe egy ezüstpénz nyomott. És ráparancsolt, hogy hallgasson. Nekem pedig azt magyarázta, hogy a templom lelke a torony. Mert itt van az ember a legközelebb az Úrhoz. Ha pedig az Úr jön el a híveihez, itt érkezik meg. A harang szája azért olyan hatalmas, hogy elnyelhesse a gonosz lelkeket és a démonokat.

Hazafelé az úton megkérdeztem anyámat, mit énekelt. Azt mondta, hogy a szilfek dalát dúdolgatta.

- Ott voltak? Kiáltottam fel. A döbbenettől elfelejtettem lélegzetet venni. Mindig vágytam rá, hogy láthassam őket. Tömtem én magamba a galagonyát, kökényt meg a mogyorót. De sosem jött el hozzám egyik sem. Egy ilyen gonosz emberhez pedig igen. Elszomorodtam, és nem értettem miért. Csendesen ballagtam anyám mellett haza. Még az sem érdekelt, hogy vacsora helyett egy jó nagy nyaklevest kaptam apámtól a koszos cipő és az elszakadt ruha miatt.

            Évekkel később a temetőben, anyám megtanított a szilfek dalára. Megtanította, hogyan rendezzem el a köveket, ha hívni akarom őket, és hogyan viselkedjek a jelenlétükben.

            Most itt ülök a temetőben a padon. Az öreg fűzfa csak nyög a szélben. Ma is hiába kutattam anyám titka és lelkének elrablója után. Észre sem vettem, mikor kezdtem énekelni a dalt. De egyszer csak ott voltak. A szilfek feladva fogadalmuk eljöttek hozzám. Csak azt nem tudtam, hogy bosszúra szomjaznak, vagy segíteni jöttek...

Katha Fülöp Tamásné Isten kárhozata (hét álom)

A negyedik álom

            Minden falunak, minden közösségnek megvannak a jellegzetes alakjai, akik így vagy úgy mások, mint a többség. Nem abban a korban élek, hogy a másság erény vagy dicsőség, vagy egyáltalán elfogadott lehetne. Ellenkezőleg. Minden hónapban van itt bőven kövezés, akasztás, boszorkányégetés vagy éppen vízbe fojtás. Ezek az események nem számítanak különlegességnek vagy ünnepnek. Olyan megszokott dolgok, mint a vasárnapi Istentisztelet vagy a kéthetente lezajló alamizsnaosztás. A gyerekeket karonülő koruktól fogva elviszik ezekre az eseményekre. A tiszteletes szerint azért kell, hogy megtanuljuk, Isten szeme mindent lát - és persze, hogy senki sem kerülheti el a sorsát. A faluvezető szerint azért, mert a bűntől és persze a büntetéstől való félelem összetartja a falu népét. Azt mondani sem kell, hogy a vezetők és a tiszteletes kéz a kézben járnak. Elsősorban és leggyakrabban, a már jól ismert kocsmába.

            Az itteni emberek közt akad szép számmal furcsa vagy különc alak. Egyik napról a másikra szokott kiderülni, hogy a három házzal odébb lakó szomszéd rendszeresen szemmel veri a teheneket, vagy a szatócs lánya az ördöggel hál. A múltkor azért kövezték meg a molnár fiát, mert piros mellényt húzott szerdai napon. Mindenki tudja, hogy ez a nap a szűziesség és a szerénység napja az Úr szemében, így minden hívő ember csak halovány színű ruhákban járhat. Anyám egy teljes hetet töltött a fiúnál, próbálta felerősíteni, és gyógyítani, hogy az aratás kezdetére jobban legyen. Piros mellény ide, szűziesség oda, minden kézre szükség volt a földeken.

            A különc alakok errefelé bolondok. Őket talán ez védi a falu kegyetlenségétől. Élt itt egy család a közeli dombon túl. Az asszonyt nagyon szerettem. Anyámmal jártam hozzá kecsketejért. Néztem, ahogy fejte az állatot. Mindig melegen ittam a tejet. Hozzá bodagh-ot kaptam. Mire odaértünk hozzá, már meggyúrta a kovásztalan kenyeret. Anyám is sütött mindig, de ez más volt. Ízesebb és lágyabb. Pedig ugyanazt gyúrta bele, lisztet, sót meg langyos vizet. A sparhelt lapján sütötte szép egyenletesre. Mindig faggatta az anyám, mi a titka, mitől ilyen ízes az étek. De ő csak mosolygott, vagy nevetett. A titkát megőrizte.

            Volt két gyereke. Két csúnyácska fiú. Az egyik megvakult, mert megtaposta a bika. Az ura favágóként dolgozott az uradalomban. Szorgos, jóravaló emberek voltak ők. De bolondok nem. Egyetlen vétkükként azt rótták fel, hogy együtt fürödtek a patakban. Ezt a falu vénasszonyai nagyon rossz néven vették. De ők csak nevettek rajtuk. Isten adta a testünk, mért kellene szégyenkeznünk miatta? Mindig ezt hajtogatták. Így ment ez éveken keresztül.

Egy napon aztán látjuk ám, hogy a favágó rohan a dombon, egyenesen felénk. Apám szaladt elé, míg anyám szégyenkezve fogta be a szemem. Nem tudom, mi történt pontosan, annyit értettem meg a szomszéd szobában zajló beszélgetésből, hogy az asszony a kért gyerekével a patakra ment fürdeni. A favágó pedig az uradalomból jövet ott találta őket elvágott torokkal.

            Sokáig hallottam a zokogását, ami egy idő után halk vinnyogássá szelídült. Csak azt ismételgette, hogy a patak elvitte a vérük.

            Egy hét után temette el őket csendben. Nem kereste senki bűnösöket. Az pedig, hogy az asszony bal melle hiányzott szót sem érdemelt. A pap dörgedelmes prédikációjában kijelentette, hogy az Úr haragja sújtott le a parázna asszonyra és gyerekeire. Ráadásul nem elég, hogy ilyen csúfos véget értek, az egyház kiátkozta a családot, lelkük így sosem nyerhetett békét. A mennyország kapuja örökre zárva marad előttük. Ez volt a létező legnagyobb büntetés. Az özvegy nap nap után négykézláb csúszta a templomot, irgalomért könyörögve. De senki nem hallgatta meg, sőt aki tehette még rúgott is rajta egyet.

            Egy nap, egy őszi nap, szakadó eső köszöntötte a templomba igyekvőket. A favágó, aki akkora már elvesztette a munkáját, bőrig ázva, a kapuban térdelt, irgalomért esedezve. Persze mindenki átnézett rajta, vagy köpött egyet. A férfi átfagyott, próbált beljebb csúszni Isten házába. Ekkor a szentatya oda lépett hozzá, és arcon csapta. Azt üvöltötte, hogy takarodjon ki, mert mocskos, és tisztátalan. Ekkor a térdeplő szaggatni kezdte az amúgy is rongyos ingét. Attól a naptól kezdve mezítelenül járt kelt a faluban. Csak nevetett és nevetett, azt kérdezgette, hogy nem látta-e valaki az asszonya mellét, vagy a gyerekei vérét nem mosta-e ki valahová a patak. Hát így született a mi falunk bolondja.

            Hosszú évek teltek el. Anyám mindig megetette a bolondot.

Mindenki elfelejtette már a történteket. A gyilkosságok, és a halál gyakori vendég volt nálunk azokban az időkben. Havi rendszerességgel kerültek elő halottak. A női testeket gyakran megcsonkolták. Bárhogy kutatok az emlékeimben, senki nem járt utána, hogy ki is volt a tettes, ki követte el ezeket a borzalmakat, és főleg miért.  

            A vének egyszerűen tiltott területté nyilvánították a patak partját, és a körülötte elterülő kiserdőt. Aki odamerészkedik, az magára vessen, mondogatták.

            Anyámmal nagyritkán kimentünk az erdőbe. Szüksége volt a főzeteihez néhány virág szirmára, és az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nagyon szerettük az erdei szedret és a vadmálnát. Féltem, annak ellenére, hogy fogta a kezem, és biztatott, miszerint nem érhet baj. Engem nem. Megígértette velem, hogy ha vele valami történik, hazafutok, úgy, hogy vissza se nézek. A szavamat vette.

            Az egyik alkalommal nagyon mélyen bent jártunk már a fák közt. Vihar tombolt, de a sűrű, öreg lombok alatt menedéket leltünk. Az anyám leguggolt elém, és azt mondta, találkoznia kell itt néhány emberrel. Szorosan rám tekerte a nagy fekete kendőjét, és kérte, hogy akármi történik, meg ne szólaljak. Ha élni akarok, akkor ne. Kitört a frász a szavaitól. Látta a rettegésem, és elmosolyodott. Azt hiszem az volt a célja, hogy ezt érezzem.

            Néhány perc múlva a bokrok megmozdultak. Alig hallhatóan. Azt hittem, csak egy eltévedt őzsuta az. Már vártam, hogy kidugja a fejét. E helyett egy idegen arc jelent meg. Cserzett bőre, élénken csillogó szeme kortalanná tette. Azt hiszem, férfi volt. Bár a teste vékonyka, a haja pedig copfban összekötve lógott alá. Anyámhoz lépett, fojtva beszélt. Nem értettem mit, és főleg azt, hogy miért. Honnan ismeri őt anyám? Ki ez? Találgattam, alig nyolc évem emlékeiben kutatva hagytam, hogy magával húzzon a bokrok közé.

            Egy tisztáson találtam magam. Sokan voltak. Főleg férfiak, néhány nő, de gyerek sehol. Egy őszülő férfi elé vezettek. Anyám meghajolt előtte. Magával húzott, így jelezve, tegyem én is azt. De képtelen voltam rá. A döbbenettől és a félelemtől mozdulni sem bírtam. Ha agyonütnek, akkor sem tudtam volna levenni a szemem a ülőalkalmatosságról. A manu - így szólították a férfit - egy levágott női fejen üldögélt. Ahogy érzékeltem, ez a tény rajtam kívül senkit sem zavart.

            Manu hirtelen felállt. Egy csonttal felém intett. Anyám közelebb taszigált hozzá. Először a fogam nézte meg. Akár egy lókupec a vásárban, úgy méregetett. Számolgatta a fogaim, vizslatta a hajam, a pipaszár lábaim és a kezem. Az ujjaim hosszát is megmérte. Aztán a fejemre tette a kezét, a fülembe pedig idegen szavakat súgott. Tébolyító vágy tört rám, futni akartam, menekülni bármerre és bárhová. Mindegy merre, csak innen el. Mintha az egyik rossz álmom kelt volna életre. Azzal a különbséggel, hogy innen nem volt menekvés.

            Míg a vezető kántált, mindenki lesütött szemmel, fél térdre ereszkedve várt. Anyám félrehúzódva figyelt. Amit odaátról kaptál, ember el ne vegye tőled. Ezt ismételgette. Meg sok mindent mást. De csak ennyit értettem. Miután befejezte a sajátságos áldást, fura szagú port szórt a fejemre. Kékes fénnyel izzott fel, ahogy a bőrömhöz ért. Égetett. De nem mertem még nyöszörögni sem. Nem értettem én az egészből semmit. Csak menekülni akartam, azt kívánva, legyen vége ennek az egész tébolyult álomnak. De korántsem így történt.

            A nők színes kendőket tettek elém. Kihámoztak anyám elnyűtt holmijából, és az övékbe tekertek. Az egyikre vörösen nyíló rózsákat varrtak, a másikat pedig ezerszínű madarakkal hímezték tele. Meglepően melegek és finomak voltak. Aztán egy tálban meleg kecsketejet hoztak, meg kellett innom az utolsó cseppig. Majd ugyan abba a fatálkába a saját vérét csöpögtette manu. Mélységesen vöröslött, akár egy kút feneke. Meg kellett innom. A vér íztelenül és szagtalanul úgy csúszott le a torkomon, ahogy egy gyík surran a meleg kövek közt. De ahogy a gyomromba ért, nehéz lett akár a malom köve, és égő, akár a templomi fáklya tüze. Aztán csend lett…

            Otthon, az ágyamban tértem magamhoz. Azt hittem csak egy rossz álom volt ez az egész. Magamhoz öleltem a zsákból varrt babám, és anyám figyeltem, aki éppen két kendőt zárt el a nagy komódba.  Az egyiken egy rózsa vöröslött… Fájt a gyomrom és a fejem. Az igazság az, hogy féltem. Néztem anyám, és akkor először félni kezdtem tőle.

            Soha többé nem mentem abba az erdőbe. Anyámmal nem beszéltünk a történtekről. Talán jobb is volt ez így.

            Néhány évvel később a kocsmában hallottam a tiszteletestől, hogy a szomszéd faluban felakasztottak tíz embert. A két falut összekötő erdőben fogták el őket. Sok eltűnt halottat találtak meg a táborukban. A pap szorgosan hányta magára a keresztet, miközben arról beszélt, hogy a vezetőjük, aki egy levágott női fejen üldögélt, utolsó kívánságaként egy fiatal lány bal mellét kérte jól átsütve.

          Éppen amikor, mikor ezt kimondta, a szél kivágta az ablakot. Manu, manu… ezt üvöltötte a szél…                     

Katha Fülöp Tamásné Isten kárhozata (hét álom)

A harmadik álom

            Azt hiszem az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az az, hogy nem fogadjuk el a dolgokat a maguk valóságában. Minden mögé képzelünk valamit. Ha a tehén hangosabban bőg az istállóban, mindjárt arra gondolunk, hogy szemmel verte valaki és ezért van rosszul. Pedig csak túl sok füvet zabált a legelőn. Vagy, ha a macskának fekete kölyke születik az csak is egy alakváltó boszorkány lehet. Az eszünkbe sem jut, hogy ez egyszerűen egy fekete színű macska. Azt képzeljük, hogy a tárgyak és gyakran az emberek éjszakára átváltoznak, vagy átalakulnak. Nappal pedig természetesen minden visszaáll az eredeti állapotba. Pedig ez nem így van.

Apám mindig azt morogta, járj templomba rendesen, mert az Úr számon tartja, hányszor járultál elé. Mindig tégy a kosárba egy garast, hogy lássa, adakoztál, és végy tiszta ruhát, hogy a falubeliek meg ne szóljanak. Az ima pedig azért kell, mert távol tartja az ártó szellemeket. Élj önmegtartóztató életet, és légy engedelmes. Ezek voltak a tanácsai hozzám. Az egyetlen dolog, amit fontosnak tartott.

Egyszer mikor anyámmal pörölt azt vágta a fejéhez, Isten úgy rendelte, hogy a földi helytartója a férfi legyen. A nő pedig csupán két dologra jó. Arra, hogy fiút szüljön az urának, és dolgozzon. Fröcsögő szájjal üvöltötte, arra sem volt képes, hogy fiút szüljön neki. De nem adja fel! Ha kell minden éjjel, meghágja, míg fiút nem hoz a világra. De addig is engem fog fiúként nevelni. Az Úr úgy is látja, hogy azért, mert ez a fattyú, vagyis én, lány lett, nem ő a hibás. Ebben a szellemben nevelt. Ütött és üvöltött minden nap. Azért, hogy megkeményedjek, és olyan legyek akár ő. Gyakran magával cipelt a kocsmába, ahol egész este a férfiak bölcsességét kellett hallgatnom. Senkit sem zavart, hogy ott vagyok.

Az olcsó ital hamar a fejükbe szállt, oldotta a gátlásaikat, és a legintimebb dolgaikról is nyíltan, no és persze röhögve meséltek. Én meg szégyenemben vörösödve azt sem tudtam hova bújjak. Mindig fájó füllel jöttem haza, mert úgy szorítottam rá a kezeim, ahogy csak tudtam, hogy ne halljam azt a sok mocskot.

Havonta egyszer eljött a falu plébánosa is. Magas zsíros nyakú, izzadós férfi, akit mindig a misebor szaga lengte körül. Ilyenkor csak a poharak koppanását lehetett hallani az asztalon. Úgy beszélt akár a prédikációi alatt. Csak nem annyira dörgedelmesen. De még így is félelmetes volt. Nagyon megrémített. Főleg azért is, mert beszéd közben szúrós szemmel figyelte még a lélegzetvételem is.

Gyakran szidta az asszonyok csalárdságát. Arról prédikált, hogy a jelen lévő férfiaknak kötelességük megnevelni asszonyaik. Engedelmes bárányokat kér Isten. Ez az üdvösség ára. Ebben a faluban ez. Talán nevetségesnek tűnhet, de abban a kocsmában egyetlen férfi sem nevetett. Az apám sem.

Mielőtt az ital teljesen elvette volna a józan eszét, gyakran eljárt a paphoz.

- Fontos kérdéseket kell megvitatnunk Éva! Nem tartozik ez rád! - Ezt mondta anyámnak minden alkalommal.

- Öltözz fattyú!- ripakodott rám egy nap. Mindig így hívott, ha éppen nevelni akart. Utólag végig gondolva, ő sem szólított a nevemen. Élete során egyetlen alkalommal sem.

Én pedig öltöztem. Anyám nyöszörögve nézett, és halkan kérte az apám, hogy ne vigyen el a paphoz. Ördögfajzatnak nevezte a férfit. Ekkor apám lehúzott neki egy nagy pofont, engem pedig kirángatott a szekérhez. Úgy dobott fel rá, akár egy kisebb zsák kolompért…

            Hála az égnek ritkán vitt a plébániára. A templom mögötti ház hideg és dohos volt télen és nyáron egyaránt. De nem csak a hidegtől reszkettem, hanem a félelemtől is. Ott tanultam meg egy életre, hogy a fekete az, fekete, nem számít a fény jelenléte semmit.

Az atya, mert ott mindig így kellett szólítanom, órákon keresztül prédikált. Az első asszonyról, és a bűnéről. Az almáról és a kígyó sziszegéséről, amely minden nőhöz eljön mikor az, nővé érett. A sziszegés megbabonáz. Arra kényszerít, hogy olyasmit tegyen a nő, amit nem szabad. Hazugságra és csalárdságra veszi rá a hang, ne feledd. Dörögte az arcomba minden egyes alkalommal. Az első néhány ottlétemkor a prédikációt félbehagyva elvonult, majd rövid idő múlva ziláltan és átöltözve tért vissza. A papi reverendát egy köpenyre cserélte, aminek lila kámzsája és többször a derekán körbetekert öve volt. Azt hiszem tetszett így a pap. A szeme olyan mély barnán izzott akár a köpenye. A haja kissé kócos, járása fiatalos. Arra gondoltam mikor először megláttam, hogy ilyen lehet az anyámtól hallott mesék hercege, aki eljön a királylányért. De csak egy pillanatra lehettem királylány. Mert a pofon észhez térített.

- Éva bűne takarodj!- kiáltotta, és a következő pillanatban már csillagokat láttam. Az arcom úgy égett akár a kályha lapja. Hanyatt estem az ütéstől. Lehajolt, és magához emelt. Megcsókolta a szemem, éreztem a nyelvét, ahogy a könnyeim, nyalja. Nem tudom mitől féltem jobban. Az ütéstől és attól, hogy mennyit kapok még, vagy a döbbenettől, hogy mit művel. Hangos visítozásba kezdtem. Erre úgy megrázott, hogy elharaptam a nyelvem.

- Elhallgass te gyerek!- préselte a foga közt a szavakat. A szemében őrült fény táncolt, a karja egyre jobban szorított, míg az államról csókolta le a vért. Élő bilinccsé vált a pap. A rémülettől még a könnyem is elapadt. Érzetem, ha megnyikkanok végem. Az arcán elégedettség ült.

- Jól van, szófogadó kis fattyú vagy te, jól mondta az apád. Ugye tudod, hogy neki köszönheted a lelked üdvét? Ő hozott el nekem. Láttalak a kocsmában vele, ahogy ott kuporogtál a kutya helyén. A tested még gyermek, de a szemedben a szád ívén már az asszonyi bűn csillog. Ó te átkozott! Mit tettél velem? Mért tetted ezt velem? – Így beszélt. Bár fogalmam sem volt miért mondja mindezt. A hangjából gyengédség áradt, de mikor azt kérdezte, hogy mért tettem vele a hangszíne megváltozott. Úgy sipított akár a vágási malac. 

Rettegtem. A szobában felállított imapadhoz vitt. Letett és rám parancsolt, hogy térdeljek le. A térdeplő hideg és kopott, akár az egész szoba. A falakról mállott a vakolat, a bútorok öregen és porosan álldogáltak. A karjaimat oldal irányba kellett kinyújtanom. Köteleket tett a csuklómra, melyek a falakon lévő kampókhoz voltak rögzítve. Annyira feszített, hogy a levegővétel is nehezemre esett. Gyakorlott mozdulatokkal dolgozott. Talán nem én voltam itt az első.

 Szorosan mögém térdelt. Beszélni kezdett. Először a lehelete borzongatott De mikor a kezei megmarkolták a derekam már csak az undor maradt. Büdös szájszagát a lihegés miatt egyre jobban éreztem. Szétnyitotta magán a köntösét és magához húzott, a tetszetős övvel pedig szó szerint csatakos testéhez kötözött.

- Így szenvedett Jézusunk a kereszten!- vinnyogta a fülembe. – Most kitárom neked a lelkem, megmutatom mi a szépség gyermekem. Tanuld hát a zsoltárt!

Csak beszélt és beszélt, hosszú időn keresztül. A teste rángott, a hangja pedig könyörögve mormolta a zsoltárokat. Egyszer csak mozdulatlanná dermedt. Éppen megszólalt a templom harangja. Kegyetlen hangja betöltötte a kis szobát.

Kiszabadította a testét a köntösből. Végre fellélegezhettem. Fájtak a karjaim, sajgott a térdem. A hátamon a pap verítéke folyt, és a combjaimnál meg valamilyen nyálkás meleg anyag. Azt hittem vége. Eloldoz és elmehetek. De tévedtem. Megint.

Perceken keresztül csendben volt, a neszekből úgy ítéltem, hogy elrendezi magán a ruhát. De nem ez történt. Elém állt, kezében a Biblia, rajta pedig a megszokott reverenda.

- Szenvedett Jézus érted. Most szenvedj te! – a hangjában nem volt se düh, sem szánalom. Újra mögém lépett és a könyvvel a hátamra húzott…

            Azt az estét sosem fogom elfelejteni. A tiszteletes úr vitt haza. Jócskán fent járt már a Hold. A szekéren fekve néztem a csillagokat. Azt reméltem eljön értem egy angyal és elvisz. De a csillag, csillag maradt. A szekér nyikorogva megállt, a lovak horkantottak egyet, én pedig a földön kötöttem ki. Úgy dobott le a pap, ahogy apám reggel fel.

            Az anyám vitt be a házba. Csendesen sírt, miközben levetkőztetett. A kamrából langyos disznózsírt hozott, azzal kente be a hátam és a combjaim. A csuklómon látszott a hús. Túlságosán fájt ahhoz, hogy hozzá érhessen.

Képtelen voltam sírni, sőt bármire képtelen voltam. A szemem sem tudtam nyitva tartani. Hamar elaludtam. Mozdulatlanul és sokáig feküdtem az ágyban. Az anyám gyakran cserélte a zsír dunsztot a hátamon. A csuklóim pedig meleg kecsketejjel mosdatta.

- Tanuljon tisztességet a kis fattyú!- mondta apám, mikor benézett hozzám. – a plébános úrnál jó kezekben van, kiűzi belőle a démonokat, meglátod! Nem hagyom, hogy a te átkod őt is elkísérje. Ő az én biztosítékom, hogy a mennybe jussak, és te Éva nem tehetsz ellene semmit!

            Nem tudtam, hogy miről beszél az apám. Milyen átokról és miféle megváltásról. Csak azt, hogy a szó az, szó. A kötél csak kötél, az ütleg pedig csak ütleg mindegy miért is kapja az ember. Minden az, aminek látszik.     

Katha Fülöp Tamásné Isten kárhozata (hét álom)

A második álom

            A kárhozathoz vezető út ugyanúgy egyetlen lépéssel kezdődik, akár a boldogsághoz. Nincs különbség. Apró és szinte észrevétlen. Ahogy mindenki más, én sem vettem észre, hogy merre indulok, és amikor teszem meg az elsőt. De arra igen, hogy miért.

            Az a bizonyos fűzfa egy domb tetején állt. A törzse ezer év hangulatát őrizte, és megszámlálhatatlan napfelkeltét élt már meg. Öreg fa, öreg pad és mennyi bánatos ember. Hányan sirathatták már halottaikat itt lerogyva. Ez járt a fejemben és az, hogy mi sosem gyászolni jöttünk. Csak elbújni apám őrjöngése, és a hétköznapok elől. Ő sosem jött fel ide. Apám félt. A halottaktól és az állítólag itt bolyongó gonosz szellemektől. Anyám titokban kinevette őt. Mosolyogva beszélt arról, hogy az a kegyetlen, erőszakos és buta férfi mennyire fél attól, ami már nem bánt. A halottaktól sosem kell félned lányom. Csak az élők azok, akik bánthatnak. Ezt sose feledd. Erre tanított. És ha jól meggondolom, igazat beszélt. Apám ütlege elől csak a holtak védtek meg.

            Napok óta kijártam ide. A sorok közt bolyongva próbáltam rájönni, mi történhetett itt anyámmal azon a délutánon. Tíz éve kerestem a válaszokat. Tíz éve kutattam, és átkoztam a kíváncsiságom. De nem találtam semmit. Már nem mertem azt mondani, hogy eddig nem. Mert kezdett elhatalmasodni rajtam az érzés, hogy soha nem tudom meg az igazat.

            Valami azt súgta, talán jobb is így. Azt mondják az öregek, hogy a múltat nem szabad bolygatni. Főleg, ha egy halott üdvéről és erényéről van szó. Egy kedves asszony emlékét szentségtörés befeketíteni. Az anyám ilyen volt a szemükben. Egy törékeny, csendes és természetesen nagyon kedves asszony, akit megvert a sors egy disznó férjjel, és egy örökké bőgő és beteges gyerekkel. Vagyis velem.

            Szerény temetésre futotta. Télen ment el, egy szürke és hideg éjszakán. Csendesen, ahogy élt. Sokat szenvedett szegény pára, megváltás volt, hogy elvitte a halál. Így beszéltek róla, mikor összegyűltek elsiratni a halottat. A falu szokása szerint napokon át virrasztottak az asszonyok. A férfiak pedig szintén szokás szerint, az ivóban döntötték magukba a lőrét, apámmal az élen. Az asszonyod emlékére! Hogy vissza ne járjon kísérteni hozzád! Ezt kiabálták minden lehúzott pohárka után. Természetesen az özvegy négykézláb mászott haza, vagy valamelyik árokban aludt reggelig. Aztán átfagyva és büdösen hazasomfordált. Már az udvaron üvöltött, hogy hol a reggelije, meg, hogy ebben a házban sosem várja őt terített asztal és szerető gondoskodás. Igazat beszélt. Anyám addig az estéig tűrte a kiabálást, és azt, hogy az ura ököllel ad hangot igényeinek. De mint már mondtam, megváltozott. Onnantól kezdve nem érdekelte se a verés, se semmi más. Anyám végre azt adta vissza apámnak, amit az neki adott. Tudom, hogy ennek örülnöm kellett volna. De nem ment. Mert az üvöltés és a káromkodás azt jutatta eszembe, hogy rólam is megfeledkezett.

            A temetésre eljött a kastély összes szolgálója, még a kishölgy is. Nagy megtiszteltetés ez, súgtak össze az egybegyűltek. Igen, az volt. Legalább is illett annak venni, mert urak még sosem jöttek el egyetlen szolga temetésére sem. Csak az anyáméra. Úgy emlékszem, ez volt az első és az utolsó eset, hogy lealacsonyodtak hozzánk. Persze a temetés után szárnyra kapott a hír, hogy a kishölgy bátyjának volt az ágyasa időről időre az anyám. De ez engem már nem érdekelt, még akkor sem, ha talán tényleg lehet hinni a szóbeszédnek, és a sírján minden évben a kishölgy neve napján friss rózsát találtam.

            Anyám halála megnyugvást hozott. Legalábbis így hittem. Azt reméltem, hogy a titka és az emlékeim vele együtt a sírba szállnak. Úgy gondoltam, elfelejtethetem őt. De be kellett látnom, hogy tévedtem. Az emléke velem maradt, elevenebben égett bennem a magány, mint valaha. Így egyik napról a másikra azon kaptam magam, hogy a temetőben bolyongok, azt remélve, hogy végre fellebben a fátyol szeretett és gyűlölt anyám életéről.

           De az élettől nem válaszokat, csak fricskákat kaptam. Nem, nem! Egyáltalán nem voltak ezek nagy pofonok. De ha az ember orrát sokszor ütik meg, akármilyen erőtlen is az az ütés, egy idő után elviselhetetlenné fokozódhat a fájdalom.

Katha Fülöp Tamásné Isten kárhozata (hét álom)

Az első álom

Anyám mindig azt mondta, lányom, jegyezd meg: egyedül lenni rosszabb, mint tűrni. Így ő tűrt. Apám részeg üvöltözését, és erőszakos mocskosságát.

Sokszor hallottam őket. Rettegve kuporogtam az ágy végében, és a falhoz lapulva hallgattam a sírással keveredő nyögéseket. Apám élvezetét nem zavarta anyám fájdalma. Mindig úgy gondoltam erre, mint valami rossz ómenre. Később megértettem, ez volt az én örökségem.

Az anyám, aki azt is mondogatta, hogy hívjam csak Évának, mert az anyu, vagy a mama megszólítás öregíti és emlékezteti élete legnagyobb hibájára, az apámra. Legyünk csak barátok kislányom, mindig ezt motyogta a kettesben töltött reggeli étkezések alatt. Így Évának szólítottam, de ő megmaradt a lányomnál vagy a kislányomnál. Nem emlékszem arra, hogy kimondta volna valaha is a nevem.

Egyszer a temetőben, ahol gyakran sétáltunk, megkérdeztem tőle, hogy miért. Miért nem mondja ki a nevem soha. Hisz tőle kaptam. Sokáig hallgatott. Leült egy öreg kőpadra, a nagy fűzfa alá, és a cipőjével az avart túrta. Rám nézett. A szemében bánat és félelem. Akkor vettem észre mennyire nemesek a vonásai. A keskeny íves szemöldöke, a kissé csontos arca, az egyenes orra és a fejéhez simuló fülei. Szinte tökéletes. Csak a szája törte meg az összhangot. Természetellenesen vörös volt és húsos. Apám azt mondta mindig kész a csókra, ezért ilyen. De szerintem olyan volt, mint azé a kislányé, aki kézzel tömi magába a gurulós málna szemeket.

Teltek a percek, keze a hajával játszadozott, de hallgatott. Eluntam a várakozást. Sóhajtva felálltam és az úthoz szaladtam.

- Hát legyen! – mondtam és sértődötten elindultam. Azt hittem felugrik, és utánam szalad. Megragadja a kezem, maga felé fordít, és megölel. Aztán kimondja a nevem, és elmondja végre, mi nyomja a lelkét. Azt hittem megtudom végre, ki után neveztek el. De tévedtem. Így egyedül kellett hazamennem.

            Anyám késő este jött meg. Csapzott volt, ruhája koszos és szakadt. De az arcán szokatlan mosoly bujkált, ami egy idő után szemtelenül kiült az arcára. Elégedettséget és örömöt sugárzott minden mozdulata. Egy szót sem szólt. Nem öltözött át, nem szedte rendbe magát. Behajtotta a szobájuk ajtaját, ahol apám részegen aludt. Mámorában észre sem vette, hogy asszonya ki tudja, hol jár. Azt hiszem akkor este apám őrjöngése, vagy ütlege sem tudta volna letörölni az arcáról azt a mosolyt. Állt a konyha ablakánál és kifelé bámult. A tekintete ködös volt, de nem üres. Parázslott. Néha felemelte a karját, a szakadt ruhafodorba fúrta az arcát és mélyen beszívta az illatát. Én csak a sár és föld mocskát láttam a ruhadarabokon, és valamiféle kicsit kesernyés, szúrós szagot éreztem körülötte. Csak állt, szinte szobormereven. Olyan volt akár a közeli kastély falain függő olajfestmények arisztokratái. De az ami átitatta, és áradt belőle, engem inkább a templomok freskóin ábrázolt szajhákra vagy boszorkányokra emlékeztetett. Lassan felém fordította az arcát. Mosolygott, újra a megszokott csendes mosollyal, de a szemében hideg és elutasítás csillogott. Akkor még idegenek voltak a jelek. Ismeretlen és félelmetes az érzés, ami a hatalmába kerített. Eleinte észre sem vettem, hogy attól az estétől fogva minden áldott nap ott állt az ablakban. Mintha várt volna valakit, vagy valamit.

Napról napra kevesebbet beszélgettünk. Volt úgy, hogy meg sem hallotta a szavaim. Már nem törődött apámmal, akinek a sok cefre meg pancsolt, de méregerős szesz szép lassan elvette a józan eszét. Egy idő után nem törődött már semmivel sem. A felkelő nap az uradalom konyhájában találta, reggelenként komor arccal szolgálta fel a kishölgynek a tojást és a szalonnát, nem pironkodott rá a szolgálókra, ha valamelyik megmarkolta a tomporát, és esténként némán tűrte apám kiéhezett vágyát.

Bántott a némasága és a közönye. Rendesen ellátott. Főzött, mosott rám, tisztán tartotta a kis házat, a kertünk szebben pompázott, mint azelőtt bármikor is. Ha valamelyik ruhám felfeslett, apró, gondos öltésekkel varrta meg, fésülte a hajam, vaskos fonatokat kötve belőle. De nem mondta, sajnálom, ha húzta. Nem kérdezte, ízlik-e a dér csípte gyümölcs, vagy felgyógyult-e az eresz alá beköltözött madár szárnya. Nem kérdezett vagy mondott ő már nekem semmit.

Egyedül lenni rosszabb, mint tűrni. Ezt mondogattam magamban esténként, mikor az üres helyet néztem az ágyam szélén, ahol mindig üldögélt. Mesét mondott. Az erdőben élő trollokról, favágó manókról és beszélő farkasokról. De egy ideje csak a csönd súgja a fülembe, hogy jó éjt gyermekem, vigyázz, el ne lopják a manók az álmod, és csak a meg- meglebbenő függöny suttogta velem az esti imát. Az anyám szép lassan emlékké csendesült bennem. Belefáradtam a harcba, az értelmetlen sírásba és rimánkodásba, hogy játsszon velem a kertben vagy a patak partján, csenjünk együtt lépet a szorgos méhektől, vagy üljünk a fűben, kutyatejből fonjon nekem illatos koszorút, és engedje, hadd aludjak el az ölébe hajtott fejjel.

Egyik napról a másikra fel kellett volna nőnöm, hiszen ott a temetőben valami elvette tőlem az anyám. De nem így történt. Maradtam gyermek. Akkor még nem tudtam, de ott a sírok közt, az öreg fűzfa alatt, azon a vén padon ülve, velem is történt valami. Felébredt a múltam, és követelte a jussát.          

Katha Fülöp Tamásné Én Sámsonom

Szerettem nézni az arcát. A hold fénye ezüstösre festette a bőrét. Fejemet a könyökömre támasztva néztem őt. Nem csak néztem. Gyönyörködtem benne. Szerettem.

Mindig mélyen és nyugodtan aludt, szinte mozdulatlanul. Azt hiszem nem is érzékelte, hogy mellette vagyok. Ha majd elálmosodok, közelebb bújok hozzá, és a karjára hajtom a fejem.

Megnyugtatott, hogy ott fekszik mellettem.

Órák teltek el azóta, hogy a házamba lépett. Ettünk. Amíg én a szőlőt szemezgettem ő felfalt egy fél vadkant. Örökké éhes volt. Ezt is szerettem. Mindent szerettem benne.

Nevettem, mikor az állán vékony patakokban folyt a bor. Vagy az evés után nagyot büfögve felállt az asztaltól.

Gyerekként figyeltem a városba érkező férfiakat. Szolgaként hamar rájöttem: az alázat és a mosoly kifizetődő. Nem mindegy, hogy ütleget vagy jó szót kapsz. Hallottam elégszer, a korbács milyen hangokat csal elő az emberből. Magam is megtapasztaltam. Igaz, csak egyszer. Mikor elfogták a családomat, és ide hoztak minket. Sosem felejtem el annak a férfinak az arcát, és a nevetését. Megtanultam, okosabb és biztonságosabb hallgatni, némán tűrni. A szeszélyekhez hamar hozzá szoktam, ugyanúgy, ahogy a jóhoz.

Nem bántak velem szolgaként sosem. Ha rám néztek vágy éledt testükben, érintésem felajzotta őket. Nő voltam, és így is kezeltek. Ez volt a megváltásom. Megvásárolhattam a szabadságom már egész fiatalon.

Vele sok évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Akkor anyám haja még hollófekete volt.

Eleinte ritkán jött hozzám. Akkor sem maradt sokáig. Ilyenkor fürdőt vett. Puha gyolccsal dörzsöltem átizzadt testét, majd illatos olajba mártott kézzel simogattam a haját. Közben énekeltem neki. Lágy dallamokat, miket még anyámtól tanultam. Így ringatta öcsémet, majd apámat a halálos ágyán. Gyakran csordult könnyem ilyenkor, ő pedig hajával törölte le.

Hát csoda-e hogy beleszerettem? Igen. Ma már biztosan tudom. Szerettem. Vártam az érkezését és némán gyászoltam a hiányát.

Harcosnak született. Igazi hős volt, akire felnéztek, akit követtek. Az a sereg, amelyikben ott volt, sosem veszített, mindig győztesen tértek haza. Gazdag zsákmánnyal és rabszolgákkal. Az Istenek ajándéka különlegessé és pótolhatatlanná tette. Sokáig senki sem sejtette a titkát, miből is fakad az ereje. De egy győztes csata utáni ünnepléskor, bortól kábultan kifecsegte. A haja, az általam úgy szeretett hajában volt féktelen erejének forrása. Ez volt hát az ajándék. Ezért volt elpusztíthatatlan.

Míg mások a hadvezért, a harcost látták benne, addig én a férfit. A szűkszavú, néha durva és erőszakos szeretőt. Lassan ő lett a mindenem. Ő lett az egyetlen. Hosszú ideje nem engedem már, hogy rajta kívül más érintsen. Elutasítok mindenkit. Már nem számít a kegy és az ajándék. Az évek sora alatt meglett mindenem, mire vágyhatok. Mirha és drága olajok, étek és ital. Barom és ló, no meg szolgák. Aranypénzzel telt korsók, drága szőnyegek és selyem. Amennyi csak kell.

Vártam az érkezését. Gondosan előkészítve mindent. Tudtam, hogy élvezi a velem töltött estéket és azt is tudtam, szeret. Úgy, ahogy én. Hogy honnan? Onnan, hogy megsúgta.

- Énekelj kis gerlém, hadd leljem benned örömem. Majd mikor gyönyöre kiteljesedett, és kezdte elnyomni az álom, azt súgta: Te vagy az egyetlen, te élsz a szívemben.

Így volt ez már jó ideje.

Ma este is elhagyták a száját eme szavak. Mint már mondtam szőlőt és nyársra húzott vadkant ettünk, mihez jó bort dukált. Forró fürdőt vettünk, tisztára mostam poros testét és szegfűszeg olajba mártott kézzel simogattam a haját.

Szeretkezésünk gyors volt és kíméletlen. Szinte állati dühvel tombolt bennem. Most pedig alszik. Mélyen és egyenletesen lélegezve. A lelke már valahol messze jár.

                Most gyönyörködök benne. Simogatom a haját. Gyakran éreztem úgy, hogy a fürtök önálló életet élnek. Lélegeznek és akarnak. Volt, hogy megmozdultak az ujjaim alatt. Ha cirógattam, hozzám simultak, ha menni akartam, rám tekeredve visszahúztak. Sosem beszéltem neki erről. Biztosan kinevetett volna. Nem akartam megszégyenülni a buta gondolataim miatt.

                Hirtelen dörögni kezdett az ég, elsötétült minden. A hold fénye eltűnt a szobából. Az arca most hideg volt. A vonásai kemények és mélyek. Talán ez az igazi arca.

Hatalmas villám cikázott át az égen. Felragyogott és talán figyelmeztetésként az udvaron álló jegenyébe csapott. Kettéhasadt akár egy érett dinnye.

Riadtam bújtam hozzá. Félmeztelen teste lehűlt. Libabőrrel válaszolva az égzengésre. Kicsit megnyugodtam. Motyogni kezdett, majd felriadt.

- Mi baj kedvesem? -  kérdeztem, miközben izzadt homlokát törölgettem.

- Álmomban egy templomban jártam. Rám omlottak a falak. Próbáltam megtartani, de sehogy sem tudtam. Elhagyott az erőm. Tudod a kövek alól még hallottam a nevetésed - rám nézett, majd szótlanul a mellemre hajtotta a fejét.

- Megöllek asszony, ha elárulsz- súgta, és hamarosan újra elaludt

                Azt mondják, az ember nem kerülheti el a sorsát. Nem kerülheti el azt, mit az Istenek neki szántak. Sokat gondolkodtam ezen, mert az éjszakák üresek voltak nélküle. Keveset aludtam. Volt időm emlékezni. Hogy mire? Arra az arcra és arra a nevetésre. Az érzésre, ahogy a korbács belém mar és felsebez. A vérem és a sós veríték úgy folyt le a csupasz testemen, mint egy csermely. Megleptek az érzések, akár egy kóbor szellem. Egyre gyakrabban, egyre élesebben villantak be az emlékek.

Ma is. Ma is így volt ez, míg néztem őt. Az arca most más volt. Talán a vihar miatt. Megint becsapott a villám. Kicsit távolabb. A főtéren. Valahol a templom mellett. De úgy éreztem bennem cikázik.

Egyszerre világos lett minden. Ránéztem. Az arc, a szeretett arc márványszerűsége megrémített. A testén a hegek hirtelen szögesdrót-szerűek lettek. Motyogó hangja pedig éles és idegen, akár egy héja kiáltása.

Újra találkozunk hát. A felismerés letaglózott. Nekem is olyan üveges lehet a szemem, akár a reggel lecsapott vadkannak. Ő mire gondolhatott?

Lassan felültem, és kibújtam mellőle. Csupasz testemre tekertem a lepedőt. A szobából kisurranva, az egyik kamrában megtaláltam, amire szükségem volt. Visszabújtam mellé. Hozzá simultam, érezni akartam őt még egyszer. Megcsókoltam. Szerettem az ízeit.

Felültem. Egy pillanatra előbújt a hold. Kíváncsi fénye megcsillant az ollón. Ő hozta nekem a múlt tavasszal. Megfogtam az egyik fürtöt és belevágtam. Egy pillanatra sikoltást hallottam és úgy éreztem a tincs összerándul a kezemben. A haj mozogni kezdett. Tekeregve próbált kitérni az éles szerszám elől. Ahogy én a korbács elől. De nem hagytam. Ugyanúgy, ahogy ő sem nekem. Nem engedtem menekülni. Megragadtam és tincsről tincsre vágtam. Minden ütésért egyet. Szemet szemért. Felébredt.

A karjaiba vett. Nézte a szívemből kiálló olló nyelét. Karjaim mellettem lógtak, a tenyeremben szeretett aranyló fürtjei.

- Bocsájtsd meg nekem, kedvesem - motyogta. Reméltem, sosem emlékezel.

A könnyei végigcsorogtak az arcán, le a melleimre. Ez volt az utolsó, amit még éreztem.

- én Sámsonom

Aztán megcsókolt.

Katha Fülöp Tamásné Lázas templomok

Az Üllői úti templom Angyalai és Vízköpői emlékére, akik minden reggel haragzúgással válaszoltak a köszönésemre.

A Csend bejött az ajtón. Csontos keze megremegett, míg a Falakat simogatta. Öreg lázban égett minden tégla, a padló hullámzott, és fel-  felnyögtek az ablakok.

A Csend ekkor az oltár mögött álló kis mélyedéshez lépett, oda, ahová nem érhet el egyetlen kíváncsi tekintet sem. Látszott rajta, hogy komoly erőfeszítés számára a Hűvös Magányba mártani a Falakat. Felsóhajtott minden. Megkönnyebbült moraj hullámzott. A Csend percekig tartotta benne őt. A Magány átölelte és simogatta a Falakat. A lázas álmokat a mélybe húzta, és nyugalmat csepegtetett a téglák közé.

Ez a Templom itt áll már vagy ezer éve. Még állnia kell. Muszáj, hogy így legyen, muszáj, hogy megmaradjon még néhány évezreden át. Hova mennének az Angyalok? Mi lenne velük a Falak nélkül? Senki sem tudta a választ. Senki sem mert a válaszokra gondolni már jó ideje.

A Csend kiemelte a Falakat a mélyedésből. A Hűvös Magány pillanatok alatt visszahúzódott, és sűrű masszává szelídült. A téglák, a repedések elégedetten nyújtóztak, az őket gyötrő öreg láz szertefoszlott ismét. Mihez is kezdenének a Csend nélkül...

A sarokban kuporgó Angyalok nem néztek fel. A lábukat maguk alá húzva üldögéltek a sötétben. Ide, a Falak haldokló részébe, jó ideje nem jutott el a Fény. Egy ideig próbálkozott, de a Kezek betömték az összes repedést, és lyukat. Valaha itt ablakok voltak. Rózsaablakok. Kezek festette virágmintás ablakok. A három Angyal szerette őket. A Hit kora reggel mindig a párkányon álldogált, és nézte a felkelő napot. A Szeretet hagyta, hogy a beszűrődő fény átjárja. A Remény pedig a Falakhoz simulva, csak üldögélt, és gyönyörködött a társaiban. De ez elmúlt rég. Ma már csak a Sötétség köszönt rájuk nap -nap után.

Ma sem volt ez másként. Ültek a korhadt padlón. Szárnyaikról tépkedték a tollakat. A Szárnyak sírtak, a tollak pedig sikoltva hullottak a mélybe. Ujjaikon vér csorgott. Nem néztek egymásra. Szemüket lesütve tették a dolguk. Tegnap este  már csak néhány toll maradt. Akár a kidőlt póznák, úgy álltak ki a csontokból. Ha valaki látta volna őket, azt hihette, hatalmas karambol történt itt nemrég. Vagy valami felfoghatatlan tűzvész pusztított. A szárnyak pedig a maradványok. Eleven bőr feszült a húson, véres sebek, és fekélyek mindenütt. De ez senkit sem érdekelt. Hosszú ideje senki sem szólt az Angyalokhoz. Haldoklott a Hit, a Remény és a Szeretet. A Csend, ahogy kifelé indult, rájuk nézett. Ő tudta egyedül, hogy miért teszik mindezt az Angyalok. Emberré akartak lenni, hogy újra figyeljen rájuk az Isten.

A Templom másik végében ekkor csörömpölés támadt. A Pap érkezett meg. Az Egy Hetes Borosta morgott, mert ma is korán kellett kelnie. A Mágneskártya káromkodva bújt a Blokkoló Órába, ami undorodva harapta meg újra. Túl fémes az íze, erre gondolt, és felkavarodott a gyomra.

A Pap a Sekrestyébe csoszogott. Lusta lábai nem emelkedtek el a földről. A Reverenda surrogva idomult a testhez. Csütörtök van, hosszú műszak lesz, emlékeztette magát. Szerette ezeket a napokat. Sokat beszélgetett a Zsoltáros Könyvekkel és a Füstölőszelencével. Nem érdekelte egyiket sem, kik érkeznek. Tudták, hamarosan elkezdődik a mise. Ez a nap a csütörtök, a Megrendelők napja volt. Ilyenkor csak a Pénz tért be. Illetve csak őt engedték be az Ajtók. A Megrendelők időre érkeztek. Beültek a Templom szuvas Gyóntatószékébe. Szájukból a Bűnök nevetve pattogtak. Majd később összesöpri őket a Pap. A Megrendelők a gyónás előtti napon átfaxolták, hogy melyik Feloldozó Imát akarják majd másnap elmondani. A Pénz pedig a gyónás után csúszott a Reverenda zsebébe. Kifelé menet a Tűsarkak és a Félcipők átléptek a Koldusok Könnyén anélkül, hogy ránéztek volna. A Könny tudta, előtte örökre zárva marad az Ajtó. Hiányoztak neki az Angyalok.

A Falra az Oltár fölé a Kezek egy Táblát lógattak. Ez állt rajta: „Ajánlólevél nélkül az Úr elé már senki sem léphet. Minden Ima tépjen sorszámot!”

Az Ég üvöltött, a Csend pedig behúzta maga mögött az ajtót.

forrás: litera Hadd szóljon (katha)

http://www.litera.hu/haddszoljon/lazas-templomok

Mi(n)ők - egy Napút számról

Az interneten böngészve találtam egy Napút számot, amelynek az az érdekessége, hogy női költők verseiből, ill. egyéb alkotásaiból és szerzeményeiből állították össze (a Napút melléklet József Attiláról azért a férfiaké J)

És akkor felrémlett a dokk est, és egészen büszke lettem – bennem akkor nem is tudatosult, hogy Kránitz Szilviával és Markovics Anitával mi hárman voltunk az első nők a dokk estek 7. beszélgetésén:

„valaki aztán meg is jegyezte, hogy most jött arra rá, hogy tényleg, eddig nem is voltak csajok”

mondja Kiss Gabriella, az est moderátora, aki alaposan felkészült belőlünk.

A pár soros nosztalgiázás után a link, amit találtam - benne ismert és kevésbé ismert nevek, köztük, nagy örömömre Fülöp Katha (a facebook-on és a tollmixben Katha Fülöp Tamásné) reneszánsz vágy című versével.

2005. május – VII. évfolyam 4. szám

Mi(n)ők

http://www.napkut.hu/naput_2005/2005_04/tartalom.html

Fülöp Katha

reneszánsz vágy

-losnak-

fahéjillatúnak képzelem az érintésed
és spanyolvörösnek a csókod.

…. 

http://www.napkut.hu/naput_2005/2005_04/088.htm

furim

katha: lótusz a tűzben

(Kavabata Yaszunari Szépség és szomorúság c. könyvéhez)

nézd, ott a szivárvány!

egy selyem obi rejtekén.

simuló asszonytestek

emlék és bosszú

minden csókban ott él.

halott gyermekét ringatja

a teamezők méla zöldje

hanyatló életek fölött

őrködő sziklakert ...

itt, teátrális a magány

a harangzúgás elkísér

látod? nem marad semmi

csak a vágy, mi azóta is tűzben ég.

http://www.litera.hu/haddszoljon/lotusz-a-tuzben

Katha Fülöp Tamásné: egy vízköpő álma

gyakran vált áttetszővé ha valaki belépett. hagyta, hogy elnyeljék a falak.

nem bánta, szerette a kopottas barna színt, szerette a hűvös csendet. észre sem vette mikor váltak eggyé.

mikor az ajtó kinyílt, a hangos, érces hang betöltötte a termet.

senki sem látta, csak ő: ilyenkor a feszület megremeg válaszként, így köszöntve a betérőket.

"engem sohasem köszönt. én csak hűsölni járok ide és nem hinni." mindig erre gondolt, ha meghallotta a nyikorgást.

"ha itt élsz, te is megtanulod mi jelent feltételek nélkül hinni" gyakran jutott eszébe ez a mondat. a teremtője mormolgatta a születése közben. de soha nem magyarázta meg, soha nem mondta el mit jelentenek a szavak. jobbnak látta elhessegetni őket. nem akarta elrontani ezt a szép délutánt.

néha ráléptek a lábára, vagy a képébe dobtak egy egy taknyos zsebkendőt. nem bánta. nem érzett semmit. legalábbis úgy tudta, hogy az ő fajtája nem érez semmit. csak üldögélt. leggyakrabban az oldalsó kiszögelésben. az ablakok alatt. itt magasabbak a padok. nem ért le a lába, lóbálhatta.

ma nagy a jövés menés. biztosan ünnep közeleg. ilyenkor bűnbánóbb mindenki. mikor betért valaki, érzékelte. nem csak fizikálisan. a gondolatok ott keringtek a testek körül. sokan sírtak. sokan ígértek, hogy visszakapják az álmaik vagy a szeretteik. jelekre vártak. de vak volt mind. nem vették észre, hogy az őszinte érzések sosem maradnak megválaszolatlanul. de hát mit lehet tenni? nem akarták elhinni, hogy valaki vigyáz rájuk. valaki vigyáz mindenkire.

arra gondolt beszél velük, elmondja nekik, hogyan köszönti őket a kereszt. ha sírnak, a pici ember a feszületen némán sikolt, mert fáj neki az üres szó, és megmutatja, hogyan ragyog fel az ég, ha valaki csak egyszerűen, csendben megnyugvást lel a falak közt. az igazság az, hogy ez volt a legritkább. így ment ez több mint hétszáz éve. így hát hallgatott. nézelődött, és lóbálta a lábát.

éjszakánként, mikor a helyére mászott, eltűntek a gondolatai. eltűntek az emlékei és az együttérzése. csak az volt, aminek teremtetett. lenézett a városra. az aznapi zsákmányát kereste. találomra csapott le. válogatás nélkül.

most egy kisebb kell a szomszéd épületre. ott kicsi a torony. csak egy vékonyabb alkatú fér el. a tegnapi nem vált be. nem lett elég rusnya, mikor kővé dermedt. még a verebek is nevettek rajta. pedig azok közömbösek.

a város órái éjfélt kongattak. mikor megszólalt az első ütés lecsapott. mire elütötték az éjfélt már az új művét szemlélte. gyorsan és hatékonyan dolgozott. észrevétlenül. mert ilyennek teremtették.

ez a város az övé volt. az összes épületet az ő teremtményei őrizték. általában térdeltek. mielőtt a szemébe néztek, térdre kényszeríttette őket. szerette ezt a pózt. szerette nézni, hogyan hullnak térdre és maradnak így az idők végezetéig. a felismerés, hogy mit is látnak, eltorzította az arcukat, és a test is görcsbe rándult a félelemtől. groteszk lényekké torzultak pillanatok alatt.

a mai műve nagyon jól sikerült. várt egy kicsit, nézegette a csillagokat. majd elhelyezte a szobrot a szomszéd épület tetején. pont illett az arculatához, illeszkedett a kiszögellésbe.

másnap az oltáron üldögélt, mikor halotta, hogy a művéről beszéltek. azt mondták a nyers valóság és a művészet zseniális találkozása az alkotás. üzenet értékű. szerette volna megkérdezni, hogy mit is üzen az új szobor, de magára maradt. Elmosolyodott, mert az üzenet itt volt a falak közt. a csendben. erre gondolt és elindult kifelé. ma nem volt kedve nézegetni a betérőket. aludni akart.
- szia! - köszönt rá egy hang kifele menet.
- szia! - köszönt vissza ösztönösen.
már az ajtó résében volt mikor feleszmélt. "lát engem?! lát engem!" a döbbenettől összeakadtak a lábai, a füle beleakadt a kilincsbe.
a kis test vissza sem nézve haladt előre. az oltár fehér abroszára egy rajzot helyezett. egy fura kis lényt ábrázolt. barna bőre ráncos és kopott. itt ott áttetsző. a fülei nagyok, szétállóak és szőrösek. a fogai ritkásak. a teste alig nagyobb egy kandúrnál. szeme pedig hatalmas. nagy és borostyán sárga. pupilla nélkül. mint egy tavaszi virág. csak gonosz. nem nem, inkább csak hideg. érzelem mentes.
... ültek egymás mellett. az áttetsző test alakot öltött. itt leért a lába a padról. most egyébként sem volt kedve lóbálni. nem tudta mit gondoljon vagy mondjon. nem hitte el. nem hitte el, hogy valóság ez az egész. nem hitte, hogy valaha ez is lehet. valaki látja őt. valaki látja őt itt bent és nem fél tőle. hogy lehet ez?
a kislány ránézett. megérintette. meleg keze nyomán a kőtest átmelegedett. ölbe vette és elindult vele kifelé.
- hazamegyünk. - súgta a hatalmas fülekbe.
a templom ajtaja azon a napon is nyikorgott. de most valahogy lágyabban csengett. a meleg beszűrődött a kövezetre. ahogy odabújt a gyermekhez, kidugta a fejét. a feszületre nézett. a kiszögezett ember őt figyelte.
- köszönöm... - mondta, és befúrta a fejét a kislány hosszú hajába.
aznap délután a várost ellepték a röpiratok és a plakátok.
a város vezetősége elrendelte, hogy az összes vízköpőt el kell távolítani az épületek homlokzatáról véglegesen.

Forrás: http://www.litera.hu/haddszoljon/13874