Katha Fülöp Tamásné Én Sámsonom

Szerettem nézni az arcát. A hold fénye ezüstösre festette a bőrét. Fejemet a könyökömre támasztva néztem őt. Nem csak néztem. Gyönyörködtem benne. Szerettem.

Mindig mélyen és nyugodtan aludt, szinte mozdulatlanul. Azt hiszem nem is érzékelte, hogy mellette vagyok. Ha majd elálmosodok, közelebb bújok hozzá, és a karjára hajtom a fejem.

Megnyugtatott, hogy ott fekszik mellettem.

Órák teltek el azóta, hogy a házamba lépett. Ettünk. Amíg én a szőlőt szemezgettem ő felfalt egy fél vadkant. Örökké éhes volt. Ezt is szerettem. Mindent szerettem benne.

Nevettem, mikor az állán vékony patakokban folyt a bor. Vagy az evés után nagyot büfögve felállt az asztaltól.

Gyerekként figyeltem a városba érkező férfiakat. Szolgaként hamar rájöttem: az alázat és a mosoly kifizetődő. Nem mindegy, hogy ütleget vagy jó szót kapsz. Hallottam elégszer, a korbács milyen hangokat csal elő az emberből. Magam is megtapasztaltam. Igaz, csak egyszer. Mikor elfogták a családomat, és ide hoztak minket. Sosem felejtem el annak a férfinak az arcát, és a nevetését. Megtanultam, okosabb és biztonságosabb hallgatni, némán tűrni. A szeszélyekhez hamar hozzá szoktam, ugyanúgy, ahogy a jóhoz.

Nem bántak velem szolgaként sosem. Ha rám néztek vágy éledt testükben, érintésem felajzotta őket. Nő voltam, és így is kezeltek. Ez volt a megváltásom. Megvásárolhattam a szabadságom már egész fiatalon.

Vele sok évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Akkor anyám haja még hollófekete volt.

Eleinte ritkán jött hozzám. Akkor sem maradt sokáig. Ilyenkor fürdőt vett. Puha gyolccsal dörzsöltem átizzadt testét, majd illatos olajba mártott kézzel simogattam a haját. Közben énekeltem neki. Lágy dallamokat, miket még anyámtól tanultam. Így ringatta öcsémet, majd apámat a halálos ágyán. Gyakran csordult könnyem ilyenkor, ő pedig hajával törölte le.

Hát csoda-e hogy beleszerettem? Igen. Ma már biztosan tudom. Szerettem. Vártam az érkezését és némán gyászoltam a hiányát.

Harcosnak született. Igazi hős volt, akire felnéztek, akit követtek. Az a sereg, amelyikben ott volt, sosem veszített, mindig győztesen tértek haza. Gazdag zsákmánnyal és rabszolgákkal. Az Istenek ajándéka különlegessé és pótolhatatlanná tette. Sokáig senki sem sejtette a titkát, miből is fakad az ereje. De egy győztes csata utáni ünnepléskor, bortól kábultan kifecsegte. A haja, az általam úgy szeretett hajában volt féktelen erejének forrása. Ez volt hát az ajándék. Ezért volt elpusztíthatatlan.

Míg mások a hadvezért, a harcost látták benne, addig én a férfit. A szűkszavú, néha durva és erőszakos szeretőt. Lassan ő lett a mindenem. Ő lett az egyetlen. Hosszú ideje nem engedem már, hogy rajta kívül más érintsen. Elutasítok mindenkit. Már nem számít a kegy és az ajándék. Az évek sora alatt meglett mindenem, mire vágyhatok. Mirha és drága olajok, étek és ital. Barom és ló, no meg szolgák. Aranypénzzel telt korsók, drága szőnyegek és selyem. Amennyi csak kell.

Vártam az érkezését. Gondosan előkészítve mindent. Tudtam, hogy élvezi a velem töltött estéket és azt is tudtam, szeret. Úgy, ahogy én. Hogy honnan? Onnan, hogy megsúgta.

- Énekelj kis gerlém, hadd leljem benned örömem. Majd mikor gyönyöre kiteljesedett, és kezdte elnyomni az álom, azt súgta: Te vagy az egyetlen, te élsz a szívemben.

Így volt ez már jó ideje.

Ma este is elhagyták a száját eme szavak. Mint már mondtam szőlőt és nyársra húzott vadkant ettünk, mihez jó bort dukált. Forró fürdőt vettünk, tisztára mostam poros testét és szegfűszeg olajba mártott kézzel simogattam a haját.

Szeretkezésünk gyors volt és kíméletlen. Szinte állati dühvel tombolt bennem. Most pedig alszik. Mélyen és egyenletesen lélegezve. A lelke már valahol messze jár.

                Most gyönyörködök benne. Simogatom a haját. Gyakran éreztem úgy, hogy a fürtök önálló életet élnek. Lélegeznek és akarnak. Volt, hogy megmozdultak az ujjaim alatt. Ha cirógattam, hozzám simultak, ha menni akartam, rám tekeredve visszahúztak. Sosem beszéltem neki erről. Biztosan kinevetett volna. Nem akartam megszégyenülni a buta gondolataim miatt.

                Hirtelen dörögni kezdett az ég, elsötétült minden. A hold fénye eltűnt a szobából. Az arca most hideg volt. A vonásai kemények és mélyek. Talán ez az igazi arca.

Hatalmas villám cikázott át az égen. Felragyogott és talán figyelmeztetésként az udvaron álló jegenyébe csapott. Kettéhasadt akár egy érett dinnye.

Riadtam bújtam hozzá. Félmeztelen teste lehűlt. Libabőrrel válaszolva az égzengésre. Kicsit megnyugodtam. Motyogni kezdett, majd felriadt.

- Mi baj kedvesem? -  kérdeztem, miközben izzadt homlokát törölgettem.

- Álmomban egy templomban jártam. Rám omlottak a falak. Próbáltam megtartani, de sehogy sem tudtam. Elhagyott az erőm. Tudod a kövek alól még hallottam a nevetésed - rám nézett, majd szótlanul a mellemre hajtotta a fejét.

- Megöllek asszony, ha elárulsz- súgta, és hamarosan újra elaludt

                Azt mondják, az ember nem kerülheti el a sorsát. Nem kerülheti el azt, mit az Istenek neki szántak. Sokat gondolkodtam ezen, mert az éjszakák üresek voltak nélküle. Keveset aludtam. Volt időm emlékezni. Hogy mire? Arra az arcra és arra a nevetésre. Az érzésre, ahogy a korbács belém mar és felsebez. A vérem és a sós veríték úgy folyt le a csupasz testemen, mint egy csermely. Megleptek az érzések, akár egy kóbor szellem. Egyre gyakrabban, egyre élesebben villantak be az emlékek.

Ma is. Ma is így volt ez, míg néztem őt. Az arca most más volt. Talán a vihar miatt. Megint becsapott a villám. Kicsit távolabb. A főtéren. Valahol a templom mellett. De úgy éreztem bennem cikázik.

Egyszerre világos lett minden. Ránéztem. Az arc, a szeretett arc márványszerűsége megrémített. A testén a hegek hirtelen szögesdrót-szerűek lettek. Motyogó hangja pedig éles és idegen, akár egy héja kiáltása.

Újra találkozunk hát. A felismerés letaglózott. Nekem is olyan üveges lehet a szemem, akár a reggel lecsapott vadkannak. Ő mire gondolhatott?

Lassan felültem, és kibújtam mellőle. Csupasz testemre tekertem a lepedőt. A szobából kisurranva, az egyik kamrában megtaláltam, amire szükségem volt. Visszabújtam mellé. Hozzá simultam, érezni akartam őt még egyszer. Megcsókoltam. Szerettem az ízeit.

Felültem. Egy pillanatra előbújt a hold. Kíváncsi fénye megcsillant az ollón. Ő hozta nekem a múlt tavasszal. Megfogtam az egyik fürtöt és belevágtam. Egy pillanatra sikoltást hallottam és úgy éreztem a tincs összerándul a kezemben. A haj mozogni kezdett. Tekeregve próbált kitérni az éles szerszám elől. Ahogy én a korbács elől. De nem hagytam. Ugyanúgy, ahogy ő sem nekem. Nem engedtem menekülni. Megragadtam és tincsről tincsre vágtam. Minden ütésért egyet. Szemet szemért. Felébredt.

A karjaiba vett. Nézte a szívemből kiálló olló nyelét. Karjaim mellettem lógtak, a tenyeremben szeretett aranyló fürtjei.

- Bocsájtsd meg nekem, kedvesem - motyogta. Reméltem, sosem emlékezel.

A könnyei végigcsorogtak az arcán, le a melleimre. Ez volt az utolsó, amit még éreztem.

- én Sámsonom

Aztán megcsókolt.