https://wallpapers.com/wallpapers/marx-brothers-posing-together-76as9gl91zu8ewem.html
A legenda szerint egy texasi kisvárosban történt az alábbi eset, valamikor
1910 körül: egy vaudeville előadás közben a közönség kisietett, hogy segítsen
megfékezni egy elszabadult öszvért, majd visszatértek a színházba, ahol a megszakítás
miatt dühös előadók egyike szójátékokba burkolva szidalmazta őket, akik ezt –
felháborodás helyett – nevetve fogadták. A közönséget szellemesen becsmérlő
fiatalember bizonyos Julius Marx volt, aki egy családi, énekes trupp tagjaként
járta a déli államokat. Az eladdig semmilyen feltűnést nem keltő csoport a
váratlan sikerben megérezte a lehetőséget: ha némi humort kevernek a
produkciójukba, sikeresebbek lehetnek. A recept bevált, a zene-humor arány idővel
megfordult, s az énekegyüttesből létrejött az új komédiás csapat, a The Marx
Brothers.
A 15 éves német Miene (később Minnie) Schönberg a családjával érkezett Amerikába 1880-ban. Pár év múlva férjhez ment a francia emigráns Sam Marxhoz, akitől 1886 és 1901 között hat fia született; az elsőszülött Manfréd korán meghalt. A zsidó család New Yorkban, Manhattan egyik szegénynegyedében élt, s a fiúk – Leonard, Adolph, Julius, Milton és a jóval fiatalabb Herbert – gyerekként munkát kellett, hogy vállaljanak, és kimaradoztak az iskolából; Leonard (Chico) játékfüggő lett, általában már a fizetés napján eljátszotta a bérét, tinédzserként otthagyta a családot, hogy szabaduljon a kötöttségektől, s főként zongoristaként kereste a kenyerét; Alphons (később Arthur, majd Harpo) a rendszeres bullying miatt 8 évesen otthagyta az iskolát, dolgozni kezdett, s közben autodidaktaként megtanult hárfázni; Julius (Graucho), aki falta a könyveket és gitározott, orvos szeretett volna lenni, de 12 évesen neki is munkába kellett állnia.
Minnie anyja jódlizó hárfás,
apja hasbeszélő, öccse pedig - Al Shean néven - sikeres komikus volt a vaudeville
színpadokon és a Broadwayn, így kézenfekvő volt az ötlet, hogy muzikális fiai
számára is a szórakoztatóipar kínálhat megélhetést. (A vaudeville a
századforduló évtizedeinek népszerű szórakoztatási formája volt, revüszerű
műsor, melyben mindenféle előadóművészet keveredett, mintha cirkuszt kevernénk
operettel; ebből a közegből indult sok híressé vált művész, pl. Chaplin és
Buster Keaton is.) A Marx-fivérek már említett énekesi fellépései Julius
1905-ös debütálásával kezdődtek, majd különböző formációkban csatlakozott hozzá
Milton, Alphons (1911-től Arthur) és Minnie is. Miután a csapat humorra
váltott, Leonard is csatlakozott hozzájuk - 1912 körül -, és átvette a
menedzselési feladatokat Minnie-től.
A The Marx Brothers kezdetben
vegyes kritikákat kapott: tehetséges előadóknak tartották őket, akik azonban
silány anyagból dolgoznak, így a fiúk 1914-ben a nagybácsi, Al Shean segítségét
kérték, aki írt is nekik egy darabot (Home Again), mely az első jelentősebb
sikerük lett. Leszerződtek a legnagyobb vaudeville ügynökséghez, s a következő
tíz évben nagy népszerűségre tettek szert. Kialakult a szövegkönyvet szabadon
kezelő improvizatív stílusuk, megkapták előadói neveiket - Leonardból Chico,
Arthurból Harpo, Juliusból Graucho, Miltonból Gummo, Herbertből Zeppo Marx lett
-, rögzültek a színpadi karakterek, tulajdonságaik és kellékeik: Graucho
festett bajsza, szemüvege, szivarozása, rogyasztott járása, szarkasztikus sziporkázása, Chico olasz
akcentusa, kalapja, simlis csibészsége, Harpo némasága, göndör parókája,
taxidudája, kiszámíthatatlansága, néhány - bohóctréfához illően - visszatérő gegje, valamint a 4. testvér untermann szerepköre,
amit kezdetben Gummo, majd miután őt 1918-ban behívták katonának, Zeppo töltött
be. Gummo volt az, aki a színészkedésben semmi örömet nem lelt, s később úgy
fogalmazott: elment a hadseregbe, hogy egy kis nyugalomra leljen. Onnan
visszatérve felhagyott a színészettel, és színházi ügynök lett.
1923-ban a fivérek
összekülönböztek a két legnagyobb vaudeville ügynökséggel, akik az előadásokat,
turnékat szervezték, s így - kikerülve a körforgásból - Chico vezetésével
megcélozták a Broadwayt. Ekkorra már nagy híre volt improvizatív előadásaiknak,
ahol a jelenetek egy pillanat alatt átfordulhatnak anarchiába, őrült káoszba,
teljesen negligálva a forgatókönyvet, úgyhogy mikor George S. Kaufmant
felkérték, hogy írjon nekik valamit, ő így reagált: hamarabb írnék darabot a
berber makákóknak. De a Marx Brothers név már jól csengett, garancia volt a
sikerre, úgyhogy Kaufman végül vállalta a feladatot; a zenés komédia (I’ll
Say She Is) sikert aratott, a Marx-fivérek a Broadway sztárjai lettek.
Még két Broadway-sikerük volt a
következő években, akkor, amikor megkezdődött a hangosfilm-gyártás, s a
filmesek, akik vadásztak a jól beszélő és éneklő színészekre, egyből lecsaptak
rájuk: 5 filmre szóló szerződést kötöttek a Paramounttal. Az első két film (The
Cocoanuts - A kókuszdiók, Animal Crackers - Gyanús dolog) 1929-ben
és ’30-ban készült New Yorkban; ezek a két utolsó színpadi előadás adaptációi. A
kókuszdiók állítólag annyira nem tetszett a Marxoknak, hogy ki akarták
vásárolni a kópiát, megakadályozva ezzel a moziforgalmazást, a Paramount
azonban nem engedett, s igazuk lett, mert a film – a gyatra hangminőség
ellenére – siker lett és komoly profitot hozott. Ahogyan siker lett az Animal
Crackers is. Ezután áttelepültek Hollywoodba, ahol 1931-33 között leforgatták
a Majomságokat (Monkey Business), a Horse Featherst és a Kacsalevest
(Duck Soup); az első kettő hozta az elvárt sikert, azonban a Kacsaleves
rosszabbul teljesített a pénztáraknál, mint remélték, és a kortársak kevésbé
sikerültnek is tartották. Ma már viszont sokak szerint remekmű, a Marx-fivérek
legjobbja, amit az Amerikai Filmintézet 2000-es szavazásán a 100 legjobb
amerikai vígjáték között az 5. helyre soroltak. (A Botrány az operában
12. lett, de felkerült a listára a Botrány az ügetőn, a Horse
Feathers és a Majomságok is.)
A Kacsaleves, ez a mindössze
68 perces elképesztő film elég nehezen született, legalábbis a felkért rendező
– a korszak egyik legjobbja, Leo McCarey - mindent megtett, hogy elkerülje a
közös munkát a híresen fegyelmezetlen fivérekkel, de végül a szerződése miatt
rákényszerült. Évtizedekkel később úgy nyilatkozott, hogy a legkülönösebb
dolog, ami a filmről eszébe jut, hogy nem bolondult meg a forgatás alatt,
ugyanis a Marx-fivérek a legőrültebb emberek, akikkel valaha találkozott, és bár
néhány jelenet forgatását élvezte, a film nem tartozik a kedvenc munkái közé. Tegyük
hozzá, hogy a mai kritikusok viszont a legfontosabb filmjének tartják.
Ebben a filmben esszenciális
töménységű az a fajta hülyeség, ami a Marxok sajátja, a pofátlan, gátlástalan, szójátékban
és abszurditásban gazdag anarchikus bohóckodás, aminek a mai napig alig akad párja,
s ami egészen felszabadító hatással van a nézőre, már ha fogékony rá. Radikális
művészet ez; sokan lelkesednek érte, másoknak viszont egy film is sok belőle.
A film két szomszédos állam
politikusi ármányairól és háborújáról szól, és sokszor mint az egyik legjobb
háborúellenes bohózatként hivatkoznak rá, amire Graucho úgy reagált, hogy ők
csak négy zsidó komikus voltak, akik meg akarták nevettetni az embereket.
Lehet, hogy a hülyéskedésen kívül más nem igazán érdekelte őket, de azért
lelkesen fogadták a hírt, hogy Mussolini magára vette a kritikát, és betiltotta
a filmet Olaszországban.
Most jöjjön néhány példa a
„hülyeség mindenek felett” attitűdre, és arra, hogy a Marxok hogyan tekintettek
a figuráikra. Az anarchia és káosz legfőbb felelőse Harpo, akitől az Animal
Crackersben megkérdezi az egyik szereplő, hány éves, mire a néma Harpo
mutatja, hogy 5; vagyis leginkább egy gyerekre hasonlít, aki semmilyen korlátot
nem ismer, ha tréfacsinálásról van szó. (A Disney-féle Hófehérkében Kuka
karakterét Harpóról mintázták.) A Kacsalevesben Chicolini (Chico)
kémkedés vádjával kerül törvényszék elé, ahol Grouco mint Freedonia vezetője a
következő szavakkal védi: uraim, Chicolini lehet, hogy hülyének néz ki, lehet,
hogy úgy beszél, mint egy hülye, de ez ne tévessze meg Önöket, ő tényleg hülye.
A Botrány az ügetőn egyik jelenetében a szanatóriumi vezetővé lett,
valójában állatorvos Groucho fül-orr-gégész homloktükörrel vizsgálja Harpót
Chico jelenlétében: ilyet évek óta nem láttam…, egy százalék értelem (Harpo
elégedetten mosolyog), úgy is fogalmazhatnék, hogy totál zokni, igazi mesüge…,
a leghátborzongatóbb zsírpacni, amit életemben láttam. Mire Chico: doktor úr!
doktor úr! fordítva van a tükör! saját magát vizsgálta meg! - amin mindhárman
jót derülnek.
A Kacsaleves idejében
elmérgesült a viszony a fivérek és a Paramount között, ráadásul a film nem
hozta a várt profitot, ezért mindkét fél úgy gondolta, jobb, ha nem
hosszabbítják meg a szerződést. Zeppónak elege lett a filmezésből, és színházi
ügynök, később mérnök, feltaláló lett. Talán megunta a humortalan, untermann
szerepeket; állítólag civilben nagyon vicces volt, de ebből a vásznon semmit sem
tudott megmutatni. Hiába volt ő a 4. Marx-fivér, más szereplőknek hangsúlyosabb
jelenlét jutott: például Margaret Dumontnak, aki összesen hét Marx Brothers-filmben
játszott fontos szerepet, rendszerint gazdag özvegyeket, akiknek Groucho
udvarolhat a maga sajátos, otromba módján. Groucho Dumontot az 5. Marx-fivérnek
nevezte.
Kérdéses volt tehát, hogyan
tovább, s még a mindig optimista Chico is azt gondolta, lehet, hogy itt a vége
a karrierjüknek. Azonban most először segítségükre lett Chico játékszenvedélye:
együtt bridzsezett az MGM filmstúdió producerével, Irving Thalberggel, aki
leszerződtette őket azzal a feltétellel, ha lejjebb adnak az anarchiából, és
klasszikusabb cselekményvezetésű filmeket forgatnak. Szorgalmazta azt is, hogy
legyen egy romantikus szál a történetben, a szerelmesek kerüljenek nehéz
helyzetbe, ahonnan a három Marx segítségével szabadulhatnak. Az is Thalberg
ötlete volt, hogy visszakerüljenek a filmekbe a Kacsalevesből kimaradó, a
korábbi filmekben azonban meghatározó szerepű zenei betétek: Chico vicces
zongorázása és Harpo hárfázása, valamint, hogy színházban, élő közönség előtt
próbálják ki és csiszolják a jeleneteket. A közös munka eredménye két nagyszerű
film lett, a Botrány az operában (1935) és a Botrány az ügetőn
(1937). Újra a legnagyobb sztárok közé kerültek, rajongtak értük színházban és
filmen egyaránt; sajnos a színházi előadásokról csak fotók maradtak fenn –
valószínű, nem is készült filmfelvétel -, pedig Chico lánya szerint a
Marx-fivérek százszor, ezerszer viccesebbek voltak a színpadon, ahol
szabadabban improvizálhattak, mint filmen. Salvador Dalí is szerette őket,
főleg Harpót, akit le is rajzolt, illetve speciális ajándékot küldött neki: egy
evőeszközökkel díszített hárfát szögesdrót húrokkal, mire Harpo egyből
visszaküldött egy fotót, amin bekötött ujjakkal játszik a veszélyes hangszeren.
Dalí egy forgatókönyvet is írt nekik, de a stúdió túl szürreálisnak találta,
Graucho pedig nem elég humorosnak.
1936-ban, a Botrány az ügetőn
forgatása idején a fiatal Thalberg meghalt, amiről Graucho úgy írt, hogy ezután
kevesebb örömöt talált a filmezésben. 1938-tól ’49-ig még hat filmet forgattak
különböző stúdióknál (RKO, MGM, United Artists), de az utolsó kettőt már csak
azért, hogy kisegítsék az adósságokban úszó Chicót. Ezekben a filmekben még
meg-megcsillan a tehetségük, de a korábbi színvonalat és sikereket már nem
tudták elérni.
A következő évtizedekben Graucho
kedvelt tévés figura lett, bő egy évtizedig volt a népszerű You Bet Your
Life kvízjáték műsorvezetője, könyveket írt; Harpo is megírta az emlékeit (Harpo
Speaks), és mindhárman fel-feltűntek különböző tévés műsorokban mint élő
kulturális ikonok. 1973-ban, amikor Chico és Harpo már nem élt, Graucho vette
át a Marx-fivéreknek odaítélt tiszteletbeli Oscar-díjat.
Kulturális hatásuk óriási,
többnyire Chaplinnel és Buster Keatonnal együtt emlegetik őket, külföldön.
Nálunk néha leadják a Botrány az operábant, és egy-két film megjelent 20
éve DVD-n, általában szinkron nélkül. Az Annie Hallból sokan ismerik -
és Woody Allennek tulajdonítják - Graucho mondását, miszerint „nem lennék olyan
klub tagja, amelyik elfogad tagjának”, de jellemző, hogy bár Allen karaktere
Grauchót említi mint feltételezett forrást, a magyar szinkronban ki kellett
cserélni Buster Keatonra, mert a Marx-fivérek 1977-ben lényegében ismeretlenek
voltak idehaza. Sajnos ma is azok. Pedig szerintem lenne közönségük. A Monty
Pythont a ’90-es években – 20 év késéssel – sikerült népszerűvé tenni
Magyarországon, amihez kellett a Holló Színház és a L'art pour l'art Társulat
sikere, és Galla Miklós aktív közreműködése a Repülő Cirkusz televíziós
sugárzásában. A Monty Python ugyan nem hivatkozik a Marx Brothersre – kivéve az
amerikai Terry Gilliamet, aki megidézi őket a Brazilban és a 12 majomban
-, de az angol tagok a Spike Milligan-féle rádióműsoron, a Goon Shown
nőttek fel, a fiatal Milliganre pedig erősen hatottak a Marx-fivérek.
Külföldön már digitálisan
felújított formában adják ki a filmjeiket, ami alapján megkezdődhetne a
Marx-fivérek örökségének méltó hazai gondozása és bemutatása is.
Források:
Ez az írás a könnyen elérhető források felhasználásával született, nem tudományos igénnyel, hanem kedvcsináló és figyelemfelhívó szándékkal, ezért a benne szereplő adatokat érdemes fenntartásokkal kezelni, bár törekedtem arra, hogy döntően több helyről megerősítetteket használjak. Fő forrásom az internet volt: a magyar és angol Wikipédia-oldalak (angolul minden fivérnek és filmnek van oldala), a marx-brothers.org rajongói oldal, a Cahiers du Cinéma 1965-ös Leo McCarey-interjúja (theaterofthematters.com), a The Unknown Marx Brothers c. 1993-as dokumentumfilm (Youtube), egy-két esetben pedig a mesterséges intelligencia segítségét kértem. Valamint hasznomra volt Barry Took 1989-ben megjelent Comedy Greats című könyvének Marx-fivérek fejezete is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése