Fűri Rajmond Festmény 5

Mennyi út és vonal, vagy sejtek

Testben megszőtt hálózata, kusza

Rendjükben száguldhat figyelmed

Előre, hátra, mint gondolata

Játszani kész önfeledt kedvnek.

Kavalkád sűrűje, ősi vadon

Vár, s te megállsz értetlenkedve:

Mit mutat neked e kép magadon?

Összefüggést próbálsz kutatni,

S amire jutsz, az váratlanul új:

Teljességében talán annyi,

Amennyit e különös látvány nyújt.

Hitetlenkedő filozófus

Mondatja veled: a káosz van itt.

Hozzáértő szemed a tónus

Felé fordul: pazarló ez a hit

Jelenünknek akad más tükre,

Amiben ma korunk gyönyörködik?

Vagy a csomóját félelmében

Nem a kard készül lecsapni, pedig

A súlyos gondok tekervénye

Minket már túlságosan is nyomaszt?

Átlátunk még rajtuk, remélve

Újult önbizalmunk: megértjük azt?

Mi vagyunk és az Univerzum,

S mindkettőnknek legbensőbb lényege?

Maradna még számunkra penzum:

Ezt éppé s azt lakhatóvá tegye?

Amit sejteni tudás enged,

Az sokunknak még nehéz feladat:

Úgy fogadni el közös rendet,

Hogy akármelyikünk szabad marad.

Fűri Rajmond Festmény 12

Lépj be, s lásd, ez boszorkánykonyha.

Itt fortyog az igazságnak ital.

Hogy meztelen? Persze, mi volna?

Amit képzel, azt is tisztán bevall.

Szemmel látod magad, hitetlen,

Csak az őszinte nem csodálkozó.

Gondolod, hogy itt a véletlen

Gúnyolódik rajtunk, a csúfoló?

Ki lubickol ekkora kádban,

Kinek vállát nyomja ilyen kagyló?

Volna embernek ott virága,

Ahol masszírozza hátán a ló?

Burokba hiába is bújna,

Utoléri mindentudás nyila.

Láthatsz szolgát, s látod azt úrnak,

Kinek teste szörnyeknek lakoma?

 

Állatnak számtalan családja

Tanú, hogy mi mind ilyenek vagyunk.

Az út lefestve azt mutatja,

Ahogy gomolyog magában fajunk.

Mindenütt a rafinált fegyver,

Jelzi, hogy elszabadult indulat

Teszi dolgát, mikor az ember

Zajong, és kéjjel eltelten mulat.

Pedig szelídség volt először,

Hol Édenben állt a közös virág.

Szirmain édes, fájó gyöngyök

Sora, és nektárja csöpög miránk.

Azóta nyargalászunk körben.

Dicsőítés jut eszünkbe. Kijár.

Azért másik ilyen tükörben

Részünk nincs. Egyedülvalóan áll.

Fűri Rajmond Festmény 11.

Boldogság nekünk ez az ünnep,

Megerősít minket a jó sorunk.

Ami munka van, most kitüntet

Mindnyájunkat, akik együtt vagyunk.

Megszolgáltuk, telve a tálak.

Csinosan áll rajtunk minden ruha.

Ereje legyen itt a párnak,

Akiknek ez a lakodalma.

Békesség közöttünk az élet,

Hitünknek létalapja szorgalom.

Ilyenkor, ha jön új ígéret,

Érkezhet hozzánk is a vigalom.

Aki most itt értünk dolgozgat,

Holnap annak nagyokat köszönünk,

S aki dudát fújva szolgáltat

Zenét, annak busásan fizetünk.

Ilyenkor vendégünk a béke,

Fáradásunkat felváltja tréfa.

Egy gondolat sincs, amely félve

A holnapi jó időre várna.

Bárányokká tudunk mi lenni,

A gyerek is biztonságban lehet.

Jó szomszéd itt mára mindenki,

Ehet, ihat, van miből, eleget.

Táncra kapunk, mikor az este

Óvatosan ablakunkon köszön.

Asszony, leány lesz megpörgetve,

Velük lehet teljes csak az öröm.

Hányszor fogunk rá emlékezni,

Hogy a földünk az éltető anyánk.

Az ő fia s lánya vagyunk mi,

Ki áldását bőkezűn ontja ránk.

Fűri Rajmond Festmény 10.

Kiszolgáltatottak vagyunk mi,

Kiket kétségbe taszít a sötét.

Hová is tudhatnánk elfutni,

Amikor porba döf kegyetlen ég.

Száguldásunknak ez a vége,

S ami vagyunk, az immár csak a múlt.

Gerincünk bátor büszkesége

Törik: kíméletlen csapás lesújt.

Rémült szemünknek nincs látása,

De a fájdalmunk kérdezheti még:

Volna sorsunknak változása,

Vagy elkerülhetetlen ez a vég?

Hangunkból a bosszú hiányzik,

Hűségünk ily sorsot nem érdemelt.

Tekintve létünkre, az látszik,

Hogy voltunk, ki szabadon élni mert.

Teremtőjére néz, s hibáztat,

Mert mindezt látja, hisz itt van közel.

Mi retteg bennünk, az az állat,

Mert az életét most veszíti el.

Megérteni úgy sem tudhatja,

Milyen hatalmas tervnek része volt.

Szépsége s öröme kiadva,

És azokban sebes szélként loholt.

Témáinkat ma festett képen

Árnyalhatja valamiképp tudás?

Hiszen, mint öröksége, kérve

Intett az érzelmi felindulás.

Akkor kezdtünk egymásra nézni,

S a sorsunk közös volt: romantika.

Korunk Földje villámát féli,

S amit kutat: az Univerzuma.

Fűri Rajmond Festmény 9.

Betölti ágyát a szépsége,

És felemelt keze hívogató.

Vagy tiltakozna, vággyal s félve,

Tudva, hogy ki lesz a látogató?

A remény oldja fel, mi benne

Egyre gyűlt csak, s lett súlyosan nehéz.

Jóslat zárját nyitná meg, s lenne

Számára a várt megmenekülés.

Az élet megállíthatatlan,

Ha hinni tud, kit sújt a félelem.

Mitől sérülne az ártatlan,

Mikor övé marad a szerelem?

Győzelem jön arany sugárral,

S ami oly édes, az egyesülés.

Arcán, látható mosolyában

Napjuk ragyog, s vár teremtőt, mi: ég.

Meddig tudhatunk úgy szeretni,

Hogy bennünk az egész élet szalad?

Két rész rohan egymást keresni,

Érezve inkább: együtt lesz szabad.

Vagy a megmentő szerepében

Egyiküké lehet a feladat,

S a másik, meglepetésképpen,

Magának is ajándékokat ad?

Itt fényes, gazdag pompájában

Örömünk vonzza a tekintetet.

Nézője ámul, s gondolkodhat:

Ilyen sokat ígérni hogy lehet?

Érteni kell, látszik a képen,

Hogy kettősünk együvé tartozik.

Régtől isteni s földi népen

Saját szenvedélye uralkodik.

Fűri Rajmond Festmény 8.

Hogy lehetne festője hangnak,

Különösen, ha égből száll ide?

Ki műveli, mezőn dalolgat,

Madárfütty, s ki hallja, szerelmese.

Nyár érlel ott. A gabonája

Szőkülni kezd, már szinte halovány.

Mezei virág egész bokra

Készül: gáláns szakítójára vár.

Az ég szelíd még. Vajon kékje,

Hogyan sötétül el hamarosan?

Felhő ív boldog közönsége

Jön közelebb, és kerekded suhan.

A dal vonz egyre csak magához,

Ellent nem állhat a szerető szív.

Nézőjét is szólítja, s áldoz

Bármit, önmagát is. Báj az, mi hív.

Felnövünk idővel. Tavaszra

Forróság köszönt, s érlelő sugár

Fest át lágyat súlyos aranyba.

Elvetett magunk megérik, s a szár

Fején majdnem barna a sapka,

Miből vad kasza után lesz kenyér.

Beválik akkor annak haszna,

Amit a fiatalságunk ígér.

Addig gyakran bujkál közöttünk

Csábítás, amely tanulnivaló.

Növekvő hévvel elidőzünk

Nálad Ámor, te dévaj nebuló.

Ki láthatná meg, hogy a vizsga

Mennyire nehéz? Amikor a láz

Nő és nő, és mi belobbantja,

Az végképp életre ragad: a nász.

Fűri Rajmond Festmény 7.

Használhat képek merészsége?

Szemünket edzi rajtuk, ami új?

Vagy csak jelszót követ, elvégre

Látvány utáni éhünk nem csitul.

Teremtésünknek a visszája

Még alkotás, és nem rombol soha.

Szépséget mutat, ezt ajánlja

Rút, s mi félelmet kelt, s a humora.

Szabadon az ember kiáltoz,

S bőszen mindenféléket mutogat.

Mesterré váláshoz ki áldoz

Időt, amikor az vele szalad?

Gyűjtők orra alá fricskáz, ki

Klasszikusokat is összekever.

Vagy kedvünket követve kérdi,

Hogyan juthat hozzá a várt siker?

„Költő hazudj”, mondta a mester,

Ám a festő direkt furcsát mutat.

Művével hová jut filiszter,

Aki ügyetlenül idéz s kutat?

Nyelvünknek zsongít a zenéje,

Amit igazán nem csak fül kiván.

Aki megérzi, szenvedélye

Mélyül, akár rövid idő után.

Azért a stílust, mely az ember,

Gyakran pellengérezi kritika.

Afféle csúfolót nem ismer

Sokat a hívek vidor tábora.

Kezdhetné ki-ki önmagával,

Ami lehet, hogy a legnehezebb.

Gondolkodom, ilyet ki tárgyal?

Kire hivatkozhat emlékezet?

Fűri Rajmond Festmény 6.

Vártam, rám száll a hely nyugalma,

S megláthatom: kiváltságos a rend.

A tisztás előtt léphet útra

Az idegen. Hívja a fény: dereng.

Óriások uralkodása

Minden lakójának természetes.

Látogatójukat tarthatja

Fogva, számára emlékezetes,

Hogy a tekintély hangok nélkül

És láthatatlanul uralkodó.

Nincs olyan, aki ki nem békül,

S keresné, hogy hol a mindenható.

Az árnyak között elrejtőzhet,

Akinek otthona ez a vidék.

Ha esik, ha fúj, lombtetőzet

Jótékonyan, bár ez nem cél, de véd.

Miért, hogy elvirult lett mára

Volt éltetőjük, a harsány, a lomb?

Zöldje megsárgult, s mindjárt barna

Ruhát ölt magára. Mert tékozolt?

Fehér törzseken fény mutatja,

Láthassa a vágyakozó szeme,

Hogy ősz van, s majd a tél elhozza,

Amire most utal a fák szine.

Miről szól nekünk ez az élet,

S van, amitől félhet bennünk a hit?

Erdőben otthonos a lélek,

Hiszen Napunk nevel, és nem vakít.

Zajokat még senki sem hallat,

Egyetlen úr felettünk az idő.

Dicséret illeti szolgádat:

Megmutatta, mi hozzád mérhető.

Fűri Rajmond Festmény 5

Mennyi út és vonal, vagy sejtek
Testben megszőtt hálózata, kusza
Rendjükben száguldhat figyelmed
Előre, hátra, mint gondolata
Játszani kész önfeledt kedvnek.
Kavalkád sűrűje, ősi vadon
Vár, s te megállsz értetlenkedve:
Mit mutat neked e kép magadon?
Összefüggést próbálsz kutatni,
S amire jutsz, az váratlanul új:
Teljességében talán annyi,
Amennyit e különös látvány nyújt.
Hitetlenkedő filozófus
Mondatja veled: a káosz van itt.
Hozzáértő szemed a tónus
Felé fordul: pazarló ez a hit.

Jelenünknek akad más tükre,
Amiben ma korunk gyönyörködik?
Vagy a csomóját félelmében
Nem a kard készül lecsapni, pedig
A súlyos gondok tekervénye
Minket már túlságosan is nyomaszt?
Átlátunk még rajtuk, remélve
Újult önbizalmunk: megértjük azt?
Mi vagyunk és az Univerzum,
S mindkettőnknek legbensőbb lényege?
Maradna még számunkra penzum:
Ezt éppé s azt lakhatóvá tegye?
Amit sejteni tudás enged,
Az sokunknak még nehéz feladat:
Úgy fogadni el közös rendet,
Hogy akármelyikünk szabad marad.

Fűri Rajmond Festmény 4.

Mosoly ömlik az egész tálon.

Duzzad forró nyár érlelte termés.

Szőlőfürtök gyöngyén, almákon

Simítgat a megelégedett kéz.

Szorgalom s a Nap teremtménye

Kápráztatja itt a mohó szemet.

Múltunk elhagyott Édenére

Gondol az, aki szemlélhet ilyet.

A fény büszkén tündököl. Pompa

Látványa csillog, hol minden gyümölcs

Inthet a jogos öntudatra:

Gazdagságát önti elénk a Föld.

Szépségre, száz színekben adva,

Lenne olyan, ki felhív figyelmet?

Eszünkbe juthat csábítása,

És ahogy kínál üde ízeket?

Mire nézzünk, amikor látni

Kívánjuk a dolgos, megélt időt?

Volna, aki állíthatná ki

Tálcán, mi belőlünk spontán kinőtt?

Vagy évekkel korábbi tervet,

Amelyből, mint magból lehet virág,

Mit okos fővel jókor elvet

Gazdaként, ki elég messzire lát?

Ki az, ki az őszén arathat,

És a termésében gyönyörködik?

Mit érez, örömmel nyugtázva,

Hogy övé e sok szép: akármelyik?

Hálával gondol arra vissza,

Mit szerencséje munkához adott,

S miután megérdemelt mindaz,

Szeme – befelé - biztosan ragyog.

Fűri Rajmond Festmény 3.

Látjuk szélén a szakadékot,

Amibe tart sorban ez a csapat.

Tükröt tart a festő, játékos

Kedve hord elénk komoly dolgokat?

Sírhassunk csak, nézve magunkat,

S ha volna még bennünk elég erő,

Változtathassuk meg utunkat.

A mélység fáj, a mindent elnyelő.

Számít összekapaszkodása

Soruknak, és a feltétlen bizalom?

Miért lök kétségbe látása,

És mit mutat nekünk a borzalom?

Szegényes minden, és hiába

Ugrik ellenkezés, fogadkozás.

Kit menthetne még meg a sorsa,

Ha kezdődne egy új, egy változás?

Van idő bármire, mit tenni

Magunkért utoljára még lehet,

Vagy elkéstünk előre nézni,

S mi vár ránk, azt mutatja a menet?

Ha valaki tisztán ezt tudta,

Mert látása volt, és a tudomány

Vele akkor csak kimondatta,

Hogy utunkon ránk egyszer majd mi vár,

Akkor mi magának a válasz,

Hogy menekülése biztos legyen?

Munkája volt, a festés, támasz,

És érezte, ott van nyugodt helyen?

Akkor kezét fel, vállra rakta,

Őszintén őrizve tovább hitét.

Nekünk pedig maradt, meghagyva

Kérdését, a munka: diktálja lét.

Fűri Rajmond Festmény 2

Az örökkévalóság látszik,
Ahogy állnak pálmák a tó körül.
A mozdulatlanság nem játszik,
Látva, itt senki, soha sem örül.
Fenség áll mereven, időtlen,
Ahogy a Napunk fenn uralkodik.
Aki nem bír maradni éhen,
Jobban teszi, ha sokat dolgozik.
A kimért, súlyos merevségben
Égre mutat hatalmas obeliszk.
Templomok falán a festmények
Istent dicsérnek, mint a piramis.
Ezer éveknek bizonysága
Megkérdőjelezhetetlen adat.
Szeretnénk hinni: biztonsága,
Változva bár, de a miénk maradt.

Hányan voltak, akik vigyáztak,
Legyen békés a Nagy Birodalom.
A termést, rögzítve írásban
Méretét, osztotta a hatalom.
Templomban volt akkor a székhely,
Hol sorsoltatott minden fáraó.
Tudomány, felsőbbrendű hittel
Lehetett egyedül uralkodó.
Nálunk kinek van tudomása
Arról, mit naponta létrehozunk?
Írnokunk volna? Számadása
Mutatja pontosan a birtokunk?
Papjaink mondják ma mesénket,
Hogy nyugtunk s életünk milyen szilárd.
Annak idején új ígéret
Készült. Abból valósággá mi vált?

Fűri Rajmond Festmény1

Határozott, ahogy azonnal

Megteremti a hangulatot, és

Készségesen vár. Hány vonallal

Van az arc kész? Az érzékeltetés

Sikerét, a stílus reális,

A néző nyugtázza. Bólogatás

Következik, nem teátrális,

Ami után jöhet megszólalás

Előtti csend, hogy a kép hasson.

Személyessé válik a kapcsolat,

S az alak máris él a vásznon,

És látszik, mennyi mondandója van.

Onnan nézve vajon feltűnik,

Hogy milyenek mai viszonyaink?

Létezhetnek ott bírák, régi

Ítészek, tudva bennünk mi lakik?

Okkal voltak képrombolások.

Ki bírja, hogy lássák, s higgye, lesik

Ismeretlenek, s a másságot,

Bár nyoma sincsen, kinevethetik.

Az csak mese, eltagadása

Valódi oknak, hogy nem kell bálvány,

És a kép annak bevallása,

Hogy verseny lett immár az imádás.

Teremtett világunk lakóit

Befolyásunk többé nem éri el.

Kártyázók, krumplievők élik

Napjaikat, s a királyok, mivel

Lovuk nyugodtan áll, előre

Néznek, túl rajtunk, ahol a jövő

Nekik parancsszóra s időre,

Mint hű szolgájuk, úgy állhat elő.