Kiszolgáltatottak vagyunk mi,
Kiket kétségbe taszít a sötét.
Hová is tudhatnánk elfutni,
Amikor porba döf kegyetlen ég.
Száguldásunknak ez a vége,
S ami vagyunk, az immár csak a múlt.
Gerincünk bátor büszkesége
Törik: kíméletlen csapás lesújt.
Rémült szemünknek nincs látása,
De a fájdalmunk kérdezheti még:
Volna sorsunknak változása,
Vagy elkerülhetetlen ez a vég?
Hangunkból a bosszú hiányzik,
Hűségünk ily sorsot nem érdemelt.
Tekintve létünkre, az látszik,
Hogy voltunk, ki szabadon élni mert.
Teremtőjére néz, s hibáztat,
Mert mindezt látja, hisz itt van közel.
Mi retteg bennünk, az az állat,
Mert az életét most veszíti el.
Megérteni úgy sem tudhatja,
Milyen hatalmas tervnek része volt.
Szépsége s öröme kiadva,
És azokban sebes szélként loholt.
Témáinkat ma festett képen
Árnyalhatja valamiképp tudás?
Hiszen, mint öröksége, kérve
Intett az érzelmi felindulás.
Akkor kezdtünk egymásra nézni,
S a sorsunk közös volt: romantika.
Korunk Földje villámát féli,
S amit kutat: az Univerzuma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése