Vásárhelyi Vera Skorpió hava 14/1.

Apa akkor halt meg, amikor elvették tőle Lőkösházát. Hogy azután még 36 évet élt, az nem változtatott azon, hogy 1945-ben életének vége lett.

Rajongott a földért, - viszonzásképpen a föld is szerette őt. Nem volt nap, hogy akár kétszer is, - nyáron, napszítta vászonruhában, ősszel öreg bőrkabátban, - ki ne kocsizott volna a földekre, nem csak azért, hogy ellenőrizze a munkákat, hanem hogy elgyönyörködjék egy szép vetésben, egy jól sikerült szántásban. Tavasztól késő őszig tartott ez a nap, mint nap megismételt szerelmes gazdálkodás. Amit a zsíros, fekete csanádi föld gondoskodásáért neki ajándékozott, azt ő örömmel visszaadta a földnek. Gépeket vásárolt, újra festette az istállókat, új cselédházakat építtetett, - mint általában a jó gazdának, kevés készpénze, de megalapozott vagyona volt. Minket, minden jó dolgunk mellett, szerénységre és takarékosságra szoktatott. «A henyélő gazdának álmos a bérese» mondás nem volt apámra alkalmazható. Ősszel, virradatkor, miután béresek, kocsisok megetették a jószágot, és friss szalmával cserélték ki az előző napi almot, - elkezdődött a mélyszántás.

Biztos kezű, mélytónusú festő ecsetjére kívánkozik a kép: tizenkettes eke elé fogott, hófehér magyar ökrök, két-két párban, - esőzések után három párban is, - zsírosan fénylő, fekete-barna, egymásra boruló barázdák, férgeket kereső varjak; szájunk előtt fényesen füstölgő pára, fölöttünk híg, őszi ég, körülöttünk a fölszántott földek komoly, mély csöndje. A hat ökör megfeszülő inakkal lassan lépdel, a fölhasított föld fényesen kifordul az eke éle alatt. Időnként megáll a menet, fújtató tüdővel pihennek az állatok, nyúlós, fehér nyál csordul ki szájuk szélén. Elernyedt izmokkal pihennek az emberek is. A déli harangszóra megérkeznek az asszonyok, a kendőbe kötött ebéddel. Az állatok egykedvűen rágják az eléjük vetett csalamádét. A déli pihenő után ember-állat újra munkába áll napnyugtáig.

Nyár elején a dohánykacsoláshoz kocsiztam ki apával. Fanyar dohányillatú volt a levegő, a húsos, zöld levelek között a napszámoslányok színes fejkendője virított. A kacsolás a könnyebb gazdasági munkákhoz tartozott, így lányok végezték azt. A derékig érő növények sorfala között haladva a lányok gyors, ügyes mozdulattal letörték a dohány virágba szökkenő hajtását, hogy a növény ne fölfelé nyurguljon, hanem erejét a levelekbe adja. Kacsolás után már csak egy komoly veszély fenyegette a dohánytermést: a jégeső. Volt olyan év, hogy diónagyságú jégdarabok cafattá tépték a hibátlan, vastag leveleket. Apa mellett, a homokfutó magas üléséről, jól láttam a sorok között fekvő, letört, sárgásfehér dohányvirágokat, láttam a lassan lépdelő leányok napsütötte fehér ingét, miközben a langyos délelőttben hosszan szállt ajkukról a dal.

Péter-Pál napján megkezdődött az aratás. Aratóink az északi megyék falvaiból jöttek le az Alföldre, s addig maradtak, amíg ki nem csépelték a learatott termést. Úgy a kaszálás, mint a kévekötés nehéz, derekat roppantó munka volt. Hajnalban kezdődött el, és a déli ebédszünet után napnyugtáig tartott. Apa aratás alatt reggeltől estig kint maradt a földeken, éppen csak ebédelni jött haza. Az arató banda vezérével megbeszélte hol, melyik táblánál kezdik el a munkát; vele volt a gazda, Barna Gyuri, Horváth, az intéző. Apa botjára támaszkodva nézte a kaszák ritmusos suhintását, a lehajló-fölegyenesedő lányok könnyű mozdulatát, hallgatta az érett gabona szárának reccsenését, ahogy átvágta a kasza éle. Se beszédre, se nótára nem futotta az emberek erejéből, - de időnként megpendült a kaszafenő kés tompa hangja, vagy a kicsorbult pengét kiegyenesítő kalapács kopogása. De ebédszünet alatt megeredt a szó, tréfák csattantak, kézről-kézre járt a csöcsös korsó, volt frissen sült kenyér, téliszalonna, paprikás csirke, oldalas, túró. Apa arca sötétbarnára sült, csak a homloka fölött fehéredett a bőr, ott, ahol eltakarta a kalap. A behajtott zsaluk hűvösen őrizték a házat. Hideg meggylevest kaptunk ebédre, citromos csirkét, ördögpirulát. Ebéd előtt vödörbe állították a vizeskancsót és kötélen leengedték a kútba. Fanyarul hűvös volt a könnyű fehérbor is. Ebéd után anya ránk parancsolt, hogy pihenjünk. Én olvastam, Miklós kiszökött az aratókhoz. Délután az eget lestük, jön-e vihar, - fojtogatott a meleg, a petúniák illata elviselhetetlenül édes volt. Este kiültünk a ház elé a fekvőszékbe, és néztük a csillagok hullását, hallgattuk a tücsköket. Az intézeti élet, kisebb-nagyobb bosszúságaival, a semmibe merült, - vakáció volt, otthon voltam, tudtam, nem érhet baj. Életünk anya körül forgott, ő volt a lelke mindennek. Apától megkaptuk mindazt, amire szükségünk volt, de különösebben nem foglalkozott velünk. Szűkbeszédű, jóhumorú, csöndes ember volt, aki egyszer egy évben elvesztette a türelmét. Olyankor Miklóst mogyoróvesszővel alaposan elnáspágolta. Pusztán hosszabbak az esték, mint városban, vagy akár falun; emlékszem, anya foltozott, vagy Pista inasnak kötött kesztyűt. Apa olvasott, a félig nyílt ajtórésen beszivárgott a lámpa fénye; szinte érinteni tudtam a csöndet.

Anyától korán elszakított az élet. Amikor azon a tavaszi éjjelen hirtelen elbúcsúztam tőle, mert várt már minket az embercsempész, nem sejtettem, hogy többé nem látom. Apa, anya halála után, kijött hozzánk, és 25 évig élt velünk. Ma már ő sem él. Most, hogy nincs, tudom milyen erős lélek volt. Soha nem beszélt a rettenetes évekről, amit ma odahaza a személyi kultusz éveinek neveznek. Nem beszélt a kitelepítés megpróbáltatásairól és megaláztatásairól sem. Panasz soha nem jött ki a száján, - de ha Lőkösházáról beszéltem neki, könnybe lábadt a szeme. Gyökértelen fa volt, mert gyökerei Lőkösháza földjében maradtak, s itt kint, többé nem nőttek újra. Az évek múlásával egyre jobban belemenekült a múltba; ült, kiégett, öreg elefánt-tekintettel, és szótlanul emlékezett…

***

« … Hiába minden, ó hiába!

Meghalt apa. S meghaltak sorra mind.

De mindazok, akik csak vélem éltek,

élnek ma is nehéz szivemben és

elég egy könnyű rebbenés,

kezemre hogyha röpke lepke száll,

vagy ág érinti vállamat,

ők adnak jelt, akiknek teste már

meghitt mosolygás, illat vagy virág

s csak csontjaik szorongnak lenn a föld alatt. »

Radnóti Miklós: Ikrek hava. Versrészlet.

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 13/2.

Sokszor elgondolkoztam azon, miért írnak az írók szomorú, sokszor kegyetlen meséket a gyerekeknek? Grimm, Andersen és a többi híres mesemondó, mintha szadista örömet talált volna abban, hogy elszomorítsa, vagy elrémítse kis olvasóit. Wilhelm Busch: Max und Moritz kalandjai nevelő céljuk mellett brutálisan kegyetlenek. A kifejtett kukoricával együtt darává őrölt, két vásott gyerek lehet, hogy intő példa akart lenni, de én kínlódva hallgattam német kisasszonyunkat. Nem mindenki egyformán érzékeny. Erre legjobb példa Palotai Boris kedves kis elbeszélése – A különbség – két kislányról és a Piroska és a farkas meséről. 

« Amikor farkas belépett a mesébe, Panni nyugtalankodni kezdett. Egyre szaporábban pislogott, egyre aggódóbbá vált az arca. Orra kipirosodott. És amikor nagymamát bekapta a farkas, olyan hangos zokogásra fakadt, hogy kénytelen voltam módosítani a mesén… Végül is a farkas és a nagymama együtt uzsonnáztak a kunyhóban, vendégül látva Piroskát, majd később a vadászt, aki a történtek után kissé kilógott a meséből… »

« Minap Juli követelte rajtam a mesét… Eljutottunk odáig, hogy megérkezett a farkas. Juli arca a szenzáció várás izgalmában égett. – És? – kérdezte csillogó szemmel. Lehunytam a szemem. – A farkas kitátotta a száját, mondtam olyan hangon, amely hajlamos az engedményekre. Esetleg a tátott szájat ásítássá formálom. – És? – kérdezte ragyogva Juli. – A gonosz farkas bekapta a nagymamát, - mondtam elszántan. Juli kíváncsian előrehajolt. – Melyiket? A budait vagy a szegedit? » 

Valahogy én is így voltam a mesékkel, mint Panni! Benedek Elek nem is képzelte, mennyi gyötrelmes hónapot okozott egy hétéves kislánynak, amikor egyik meséjében egy fiút és egy lányt, - Miklóst és engemet, - egerekké, a boszorkányt pedig bagollyá változtatta át. A két egér – gyerek állandóan abban a veszélyben forgott, hogy bekapja őket a bagoly-boszorkány. A hatásos rajzokkal illusztrált, folytatásos mese hétről-hétre izgalmasabb lett; reszketve vártam, mikor változunk át mi is egérré, föllestem a függönyrúdra, nem ül-e ott a bagoly… A nagy irracionális gyermekfélelmek egész életre kihatnak, annál erősebben, minél teljesebb a beleélési készség. Még ma is, félelmeim megmagyarázhatatlanok és irracionálisak, éppen annyira, mint gyerekkoromban.

Szerettem a Dörmögő Dömötör könyveket, mert derűsek, megnyugtatóak voltak. Mint tízévesek megkaptuk: Jelky András kalandjai-t és Rákosi Viktor: Bobby és Csiba történetét két kutyáról. Éveken keresztül ez volt a két kedvenc könyvem. Nem régen, egy régiségüzletben, rábukkantam Rákosi könyvére. A nem várt meglepetés boldogságával vittem haza. Legtöbbször csalódással végződnek az ilyen évek múltán újraolvasott könyvek. Velem nem ez történt. Élvezettel olvastam Serteperti báró, Trunduzia kisasszony, Pupák József történetét, Bobby érkezését a Serteperti házba, Csiba és a mészáros kutyák lázadását, végül a rókák és a farkasok harcának mesterien szemléltető, sokszor hátborzongató leírását. 

« Egy pillanat alatt rókahad vette körül a kunyhó környékét. A csősz még egyszer visszafordult, s a rókák csoportjába belelőtt. Egy hatalmas, de már vén róka a lövés után hirtelen leült, és elkezdett vért okádni. Úgy látszik a golyó eltalálta. Nagy zavar támadt a vadállatok között. Egyszerre megszüntették a futást és a sebesült köré csoportosultak… A hátul állók kiabáltak,hogy mi történt, és szájról szájra szállt a felelet, hogy a király megsebesült. Ez a szerencsétlenség véget vetett a rókák támadásának. Az egész hadsereg megállt, és a kunyhó köré csoportosult. Tíz róka összeállt, a vérző király nagy nehezen fölmászott a hátukra, s hosszú, fájdalmas üvöltéssel búcsúzott el népétől… De újabb vérhullám csapott ki száján, és leesett a rókahídról. Halva terült el a földön. Valamennyi róka, ég felé tartott orral elkezdett üvölteni, olyan rémes hangon, hogy Bobbynak majd a füle dobja megrepedt. Ekkor a távolból puskalövések hallatszottak. » 

Bobby és Csiba története a példája annak, milyen kell, hogy legyen egy jó gyerekkönyv! Kalandos, helyenként hátborzongató, mély emberi érzésekkel teli, amelyet gyakran ellensúlyoz valami szelíd irónia. Mint oly sok klasszikus gyerekkönyvet, Rákosi könyvét is tulajdonképpen felnőtt ésszel lehet igazán értékelni.

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 13/1.

Mit olvastunk, mint gyerekek?

Szüleim Miklósnak az Én Újságomra, nekem a Tündérvásárra fizettek elő. Az olvasás volt és maradt életem egyik nagy szenvedélye. De mivel soha senki nem irányította érdeklődésemet, összevissza nyúltam minden könyv után, ami éppen a kezembe került. Általános műveltségem hiányos volt, mert tanulmányaim mércéje az apácák szűklátókörű mértékéhez igazodott. Mint felnőtt pótoltam be azt a hiányt, amit még mint gyermek kellett volna megtanulnom. A XIX. század nagy francia novella és regényíróit az erkölcs nevében eltiltották tőlünk, úgyszintén az úgynevezett «dekadens» költőket. Még Victor Hugo verseit is cenzúrázta irodalom tanárnőnk. Az ismert, nagy katolikus regényírók: mint Claudel, Mauriac, Green meggyötört, megszenvedett katolicizmusát is gyanúsnak ítélték, mert szenvedéllyel, bűnnel keveredett. Adynak csak istenes verseit ismertük, József Attilának még a nevét sem hallottam iskolás éveimben. Az intézet könyvtárának Roman Rose könyvei nem kecsegtettek, anyámék könyvtára nem nyújtott érdekes könyveket – mint serdülő kamaszlány érzelgős ifjúsági regényeket faltam. Ellenállhatatlanul vonzott a betű, karácsonyi listámon első helyen mindig könyv szerepelt. Courths Mahler, Ethel M. Dell, Zsigray Julianna regényei voltak évekig kedvenceim – a változást egy kötelező olvasmány hozta meg életembe: Kemény Zsigmond: Zord idők c. könyve. A Zord Idők nem könnyű olvasmány! Mi volt az, ami érzelmes témákhoz szokott ízlésemet egyik percről a másikra megváltoztatta? Mi hatott rám annyira, hogy még ma is emlékszem arra a döbbenetre, amely a könyv olvasásakor elfogott? A könnyű regények után a más hang, a szigorú, pontos fogalmazás, a nyelv nehéz, de veretes szépsége, a téma ereje és pesszimizmusa. Valami megkondult bennem, mintha messziről mély harangok zúgnának, és ez a komoly, erőteljes kondulás elnyomott minden könnyű és fecsegő hangot. Érzékeny, szeretetre éhes természetemnél fogva rajongtam a romantikus témákért, a happy-end befejezésekért, – de azt a mély harangkondulást attól fogva állandóan hallottam önmagamban.

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 11.

Gyermekéletünk legfontosabb ünnepe a karácsony volt. A készülődés szertartásai már hetekkel előtte megkezdődtek. Első jele anya útja volt Budapestre. Az utazást megelőző napon, íróasztala mögött, ceruzával a kezében, szőke fejével mélyen a papírlap fölé hajolva, listát készített arról, kinek mit kell vásárolni. A cselédség nőtagjai kékfestéssel készült, karton ruhaanyagot kaptak évenként. Inas, kertész, tyúkász öltönyre való, erős posztót. Mosónők, tarhonya készítő asszonyok ajándéka színes, gyapjú fejkendő volt, a szokásos pénzjutalékon kívül. A hűvös idő beálltával bezárták a nyári konyhát, és fönt főztek a házban. Karácsony előtt illatokra ébredtünk: füstölt sonka, pácban ízesedő vad, borban sült kappan, gesztenyés pulyka fűszeres, nehéz szagára; dió, méz, mák, vaníliás cukor porhanyós, finom illatára. Otthon készült a karácsonyfára szánt szaloncukor is, de Szidit soha nem tudtuk a készítésén rajtakapni. Narancshéj, égetett cukor, pirított mandula illatára emlékszem; savanyú tojásleves készült, ecettel ízesített kocsonya, szirupos sült alma. Kopogott a rézmozsár, zörgött a daráló, selyempapír zizzent, ásítottak az üres kosarak – anya készítette a rokonoknak szánt élelmiszer csomagokat. A készülődéstől mozgalmas, illatokkal teli házban izgalomtól reszketve vártuk a Jézuskát. Mintha minden ehhez az áhítatos várakozáshoz idomult volna: fehér hótakaró borult a kertre, puhán csendültek a hangok, kék árnyékkal ragyogtak a színek, a doromboló zöld cserépkályhából otthonos meleg áradt; csöndesebbek voltunk mi is – de a várakozás vég nélkülinek tűnt, mintha kint és bent megállt volna az idő. Az ünnepi készülődés egyetlen zavaró pontja a hosszú német vers volt, amit a karácsonyfa előtt kellett fölmondanunk. Már hetekkel előbb elkezdtük a verstanulást, de amit egyik nap megtanultunk, azt másnapra izgalmunkban elfelejtettük. Miklós állandóan azt kérdezte, meghozza-e neki a Jézuska az annyira várt tűzoltóautót.

Az én karácsonyi szenvedéseimnek öcsém volt az oka. Miklós kivétel nélkül bukást hozott haza az intézetből, ezért büntetése az volt, hogy nem kapott ajándékot. – Így majd megjegyzi magának, hogy tanulnia kell, jegyezte meg apa zordan. Akkor már túl voltunk a Jézuska-hozta-ajándék korszakon – tudtuk, Miklós üres helye a karácsonyfa alatt apa büntetése. Amikor kitárult a nagyszoba ajtaja, és előttem ragyogott a gyertyákkal teli, csillagszóróktól szikrázó, ezüst karácsonyfa, első tekintetem nem a magam, hanem Miklós helyére esett – és görcsbe rándult a gyomrom. Öcsém, akit soha semmi nem hozott ki a sodrából, a Mennyből az angyal eléneklése után a karácsonyfához lépett, mintha mi sem történt volna, és leszakított egy szaloncukrot. Nem mutatta, mennyire fáj neki, hogy nincs Mercklin, Matador… Én csak színleltem az örömet, fájt a szívem, haragudtam apára, hogy nem tudott megbocsátani az öcsémnek.

A mai nagy gyerekkultusz láttán rádöbbenek arra, hogy bár mindenünk megvolt, mégsem voltunk elkényeztetve. Igaz, más idők voltak azok. Mivel szerényebben kaptunk, mindennek jobban örültünk. Voltak játékok, amelyekkel csak egyszer egy hónapban volt szabad játszani. Betegségünk alatt megkaphattuk a gomb-dobozt. Anya százféle gombjait kiöntöttem a takaróra, és láztól csillogó szemmel, órákig eljátszottam velük. Az üres Gerbeau-dobozok fedelét legyalultattam a bognárral, s képekkel, rajzokkal kidíszítettem azokat. Az az ősi szabály, hogy a «kevés sokszor több, mint a sok», nem csak a jelzők használatára érvényes, hanem egy életformára is. Mindent megbecsültünk, mindennek örültünk, mert soha semmiből nem kaptunk sokat.

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 12.

Kik tartoztak a szűk családomon kívül még az életembe? Margit nagymama, egyszer egy hónapban, két vonat között látogatott el hozzánk Aradról. Magas növésű, szikár asszony volt, hosszú haját szorosra font kontyban hordta. Magas homlokát, szabályosan finom vonásait csak arcának ridegsége miatt nem lehetett szépnek mondani. Tiszteletkeltő egyéniség volt, akiből sugárzott a szigorúság. Érkezését nyomasztó hallgatás előzte meg minden alkalommal. Mi gyerekek féltünk tőle, mert szigorú és elégedetlen volt velünk. Anyám azért hallgatott, mert mit is mondhatott volna – nagymama egy életen át kitartóan és hidegen gyűlölte. Apa – ismervén anyja természetét -, szintén nem szólt semmit, így nagymama még meg sem érkezett, máris azon töprengtünk, meddig fog maradni: a négyórás vagy a hatórás vonatig… Amikor megérkezett – mi gyerekek mentünk ki elébe az állomásra – menyének jónapottal köszönt, és hidegen csókra nyújtotta a kezét. Szálfaegyenesen tartotta magát, magasszárú, fűzős cipőt viselt, s nem láttam másként öltözve, mint feketében. Nagyapa ötvenkét éves korában egy gyomoroperáció után meghalt. Margit nagymama attól fogva nem hordott más színt, csak feketét. Soha nem volt tétlen – még arra a pár órára is, amit velünk töltött, hímzését magával hozta. Már mint kisgyerek éreztem, mennyire gyűlöli anyámat; gyermekéveim heves konfliktusai hozzá fűződnek, mert ez a számomra megmagyarázhatatlan gyűlölet fájt nekem – szerettem volna őt is szeretni, de anyám oldalán álltam. Sajnáltam, hogy nem olyan, mint az «igazi» nagymamák, akik kényeztetik, szeretik unokáikat, s akikből szelídség és megértés sugárzik. Én voltam a szemefénye, mégsem emlékszem, hogy akár egyszer is megdicsért volna, vagy megsimogatta volna a fejem. Az a fajta embertípus volt, aki mindenkinek megmondta a magáét. Sajnáltam őt, mert öreg szobalányán kívül senki sem szerette. Mindenben csak a rosszat látta, s az embereket – mint műkedvelő írók regényhőseiket -, a nagyon jó és a nagyon rossz két típusába osztotta.

Hogyan tudta túlzott, szinte fanatikus vallásosságát anyám iránt érzett gyűlöletével összeegyeztetni? Akármennyit is gondolkoztam ezen, ellentmondó egyéniségét nem tudtam megfejteni. Konformista mérce szerint a «jó» asszony fajtájához tartozott, mégis többet ártott, több bánatot okozott, mint az úgynevezett «rossz» ember. Amikor meghalt, én már Kristóffal emigrációban éltem, anyám leveléből tudtam meg, hogy rám hagyta a kelengyéjét. Hófehér damaszt abroszokat, hozzávaló szalvétákkal, csipkés párnahuzatokat, kikézimunkázott törülközőket, mindegyikbe kézzel belehímezve a koronás monogram. Több mint félévszázadig őrizgette kelengyéjének legszebb darabjait, Biri szobalány mosta-vasalta évről évre azokat, nehogy egy is megsárguljon az állásban. Ez a kelengye, csodával határos módon, átvészelte az első háború utáni román megszállást, majd huszonöt évvel később az oroszok fosztogatását, - megmaradt azokban az inflációs időkben is, amikor mindenki úgy szerzett magának élelmet, hogy fehérneműt adott cserébe érte. Kalandos úton, számtalan nehézség után jutott ki hozzám, ide külföldre, az a nagy bőrönd küldemény, - s mi, akik akkor egy sivár bútorozott lakásban laktunk, szegénységben, - ámulva bontogattuk a hibátlan, gyönyörű holmit. Milyen különös, milyen bonyolult megnyilvánulásai is vannak a szeretetnek: megértő vagy gyöngéd szó helyett nagymama azt adta nekem, ami az ő szemében a legértékesebb volt

***

Aki nem volt a nagyanyám, de úgy szerettem, mintha az lett volna, az apa nagynénje, Márta néni volt. Nem messze tőlünk, túl a vasúti sínek mögött lakott fiával, egy fehéroszlopos, tágas kúriában. Ő is korán megözvegyült, mint nagymama, - menye volt Teréz dédmamának, akinek a temetésén Miklóssal nevetőgörcsöt kaptunk. Alacsony, kövérkés asszony volt, meleg barna szemmel – keze kicsi volt és puha, hangja szelíd és türelmes. Fia iskolás éveiben ő gazdálkodott a birtokon, gyakran kért tanácsot apától; járta az istállókat, tárgyalt béressel, kocsissal, hadakozott a gazdaság férfinépével. Hetenként többször átbicikliztem hozzá – legtöbbször a szellős, tornácra néző konyhában találtam. Fehér kötény feszült derekán, - lencsét szemelt egy zsámolyon ülve, vagy egy készülő torta tésztáját kavarta. Sohasem láttam zsémbesnek vagy rosszkedvűnek, megvolt az a ritka erénye, hogy még egy gyerekre is tudott figyelni. Szerettem vele beszélgetni, mert kedélyében volt valami gyermeki, azonkívül csöndes, jó humora volt. A háztartás volt az öröme, abban élte ki magányos életét, miután fiatalon özvegy maradt. Nem volt művelt a szó valódi értelmében, mint általában generációjának asszonyai, de műveletlen sem; valami ősi, örök női bölcsesség volt benne, amit nem lehet könyvekből megtanulni. Nagymamával ellentétben vallási élete nem volt fanatikus, hanem átélt, formaság nélküli. Az élet sok csapást mért rá, de ő azt, mint Isten rendelését, zúgolódás nélkül elfogadta.

Látogatásom tavasszal legtöbbször azzal végződött, hogy engedélyt kértem tőle, ibolyát szedni. Duplaszirmú, mélykék pármai ibolyákkal szegélyezett út vezetett veteményes kertjükbe. Biciklimet egy fának támasztottam, letérdeltem a virágok közé, s az illatos, hűvös szirmokba temettem arcomat.

Amikor Márta néni meghalt, nagyon megsirattam. Azt hiszem, a legszelídebb ember volt, akit ismertem, evangéliumi értelemben. Még ma is, ha ibolyát látok, ő jut az eszembe!

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 10.

Az elemi iskola végeztével kikerültünk falusi tanítónk keze alól, « kinőttünk » a tanyasi iskolából. Megszűnt a nagy szabadság, befejeződött az a közvetlen, szinte családias kapcsolat, amely minket tanító bácsinkhoz fűzött. Szüleim Miklóst a kalksburgi jezsuita kollégiumba, engem Pestre, a sashegyi francia apácákhoz írattak be, bennlakónak. Életünk dimenziója ettől fogva hirtelen megváltozott. De tulajdonképpen, milyen is volt az az intézet?

Nekem, - szabadban élő, állatokkal barátkozó vidéki gyermeknek, - börtön. Szigorúan szabott, sötétkék egyenruhánkban, kemény klott köténnyel, vastag patentharisnyával, kivétel nélkül mind csúnyák voltunk. Amikor kikerültünk a « világba », csodálkozva fedeztük föl egymáson a szépet. Én is kivirágoztam, mint a prousti « jeunes filles en fleurs », - mégis eltörölhetetlenül bennem maradt az önelégedetlenség kínzó érzése. Nem lehet büntetlenül a csúnyaság tudatával élni, anélkül, hogy valami ne maradjon meg belőle.

Torokszorító fájdalommal búcsúztam el anyától a vakáció végén. Már az intézet fogadószobájában, a « parloire »-ban, megcsapott az a különös, nekem első perctől fogva ellenszenves intézeti szag: viasz, szárított virágok, öreg bársonyok, szappan és tömjén különös keveréke, amelyhez valami hideg, szinte antiszeptikus szag is keveredett. A ház tisztasága inkább orvosi műtőre, mint iskolára emlékeztetett. Tárgyilagosan nézve szép, új, világos épületben éltünk, széles folyosókkal, világos tantermekkel, - de a szürke falak, a dísztelen, üres folyosók, a függönytelen ablakok ridegsége nekem a börtönt juttatták eszembe. A tantermek egyetlen dísze, a fa-feszületen kívül, egy Mária-szobor volt. Virág csak a kápolnát díszítette. Idegeimben még benne rezgett a lőkösházi nagy kóborlások íze, még enyém volt a kert, a szérű, a határ, - mi sem volt természetesebb, hogy abban a kőfallal körülkerített épületben rabnak éreztem magam.

A hálóteremben, ahol fehér függönyökkel elválasztott fülkékben aludtunk, az ajtó melletti nagyobbik fülke a szobafelelős apácáé volt. Vakáció után, amikor a honvágytól nem tudtam aludni, a neszekre, a zörejekre figyeltem. Harminc alvó leány egyenletes lélegzésére, a vetkőző apáca kikeményített, fehér gallérgombjának kis pattintására. Halk vízcsobogást hallottam, enyhe reccsenést, az alvásra készülő apáca halk sóhaját. Kurtán csörrent a rózsa füzér, - majd csönd. Kékfényű körte égett az ajtó fölött. Télen szél zörgette az ablaküvegeket. Csukott szemem Lőkösháza éjszakáját kutatta. Ismerős hangon nekem ugattak a kutyák, az öreg ház barátságosan nyögött, anya motozott a szomszéd szobában. Otthon minden hozzám tartozó volt, ismerős, meleg. S bár a teremben harmincan voltunk, mégis mindegyikünk önmagára volt utalva egy személytelen, szigorú regula foglyaként.

Télen, a betegszoba-felelős apáca, Soeur Verbéna, hálóteremből hálóterembe járt, s a nyitott ajtóban kanalával halkan megkopogtatta a kamilla-teával teli kancsó oldalát. Erre a kis csörrenésre melegség támadt a szívem körül. Fogmosó poharammal a kezemben, hálóköpenyben, kiléptem fülkémből és Verbéna testvérhez siettem. Jól illett rá a neve – olyan volt, mint valami sötétszirmú virág. – Est-vous enruhmée, mon enfant? – kérdezte szelíden, miközben tekintete fürkészve kutatta arcomat. – Un peu, ma soeur – feleltem halkan és elpirultam. Ritkán és tehetségtelenül hazudtam. Verbéna nővér bólintott, mint aki mindent tud, és poharamat félig öntötte kamillateával. Így adta finoman tudtomra, hogy mivel nem vagyok náthás, nem illet meg az esti tea. De ugyanakkor sajnált, ezért nem volt szíve megtagadni tőlem ezt a kis örömet. Valószínűleg sejtette, hogy azzal a forró, cukros itallal honvágyamat igyekeztem csillapítani.

A szigorú, sokszor ridegségig eltúlzott intézeti szabályokat lelki erőszaknak éreztem. Egyik ilyen erőszakos intézkedés a kötelező hajnyírás volt. Érkezésünkkor az arra kijelölt apáca hajvizsgálatot tartott, majd elküldött a hajnyíró apácához. Ennek az intézkedésnek nem csupán higiéniai alapja volt – hosszú hajunk ápolására nem lett volna időnk -, hanem hiúságunk legyőzése is. A hosszú haj szép és nőies – az intézet nevelési célja pedig az volt, hogy se szépnek, se nőiesnek ne érezzük magunkat. Az olló hideg érintésére végigömlött bennem a forró indulat. Előttem a padon úgy gubbasztottak a félig megkopasztott lányok, mint tollukat vesztett csirkék. Hetenként egyszer fürödhettünk. Ingben. Az előírt intézeti kelengyében fürdőing is szerepelt. Nyolc éven keresztül mindig ugyanabban az ingben fürödtem, amellyel megérkeztem, bármennyire is nőiesebb lettem, ahogy múltak az évek. Én – ott, ahol kellett -, lágyan gömbölyödtem, az ing egyre jobban szűkült, úgyannyira, hogy a végén az már úgy tapadt rám, mintha második bőröm lenne. Függönyökkel elválasztott kabinokból állt a fürdőterem – gőzre és szappanszagra emlékszem -, s a hátamat dörzsölő apáca halk hangjára – Dépéchez-vous! Dépéchez-vous! – Ez a két rövid, egyforma mondat volt mindennapi életünk mottója. Mindig és mindenütt sietni kellett – de különösen a fürdésnél. Pedig milyen jó lett volna elnyúlni a meleg vízben, élvezni azt a boldog pillanatot. De az is lelki edzésünkhöz tartozott, hogy szigorúan tilos volt lustálkodni a fürdőkádban. Az már örömet, élvezetet jelentett volna, míg nekünk az első naptól fogva meg kellett tanulni, hogy soha, semmiben nem szabad engedni a testnek.

Reggel hatkor hangos sursum corda-val ébresztett az apáca. Álomittasan ugrottunk ki az ágyból, és estünk térdre a hideg kövön. Habemus ad Dominum. Soha kedvetlenebb imádság nem szállt égnek, mint az az álmosan ledarált reggeli ima. Ima után ágyazás, mosdás, öltözködés – minderre húsz percünk volt -, s már indultunk is, fejünkön fekete fátyollal, a reggeli misére. A misét félig átaludtuk. Papunk, akit röviden Tiszinek becéztünk, szintén álmos volt, így röviden misézett. Csak az apácák térdeltek elmélyedve és mozdulatlanul. Késést szigorúan büntették. Az intézeti élet percre beosztott fegyelme úgy hozzászoktatott a pontossághoz, hogy később sem, kint a «világban », nem késtem le soha semmiről.

Az Ita missa est után fegyelmezetten és szó nélkül az ebédlőbe vonultunk, osztályok szerint, sorban. Tejeskávét kaptunk reggelire, kis darab vajjal. Lekvárja csak annak volt, aki csomagot kapott otthonról. Az illatos lőkösházi lekvárok megédesítették sok reggelimet.

Reggeli után, mielőtt megkezdődött volna a tanítás, negyedórás lelki akrobatizmuson kellett átesnünk. Előző napi viselkedésünkről és szorgalmunkról kellett osztályzatot adni önmagunknak. Alapjában véve önismeretre nevelő rendszer volt ez a szokás, szerzeteseknél mindennap gyakorolt regula. De mi nem voltunk szerzetesek, s mint annyi jó elgondolásból, ebből is több rossz, mint jó származott. Az önismeret és önbírálat lelki érettséget feltételez – mi viszont fiatalok és éretlenek voltunk. Ahogy egy osztálytársnőm évekkel később megjegyezte: hivatalosan megtanítottak hazudni. A magabiztosak, a ravaszkodók, a jól helyezkedők a legjobb jegyet diktálták be önmagukról, amíg a bizonytalanok, az aggályos természetűek – köztük én is -, leértékelték önmagukat. Emlékszem, egy nap, a reggeli jegyosztásnál, megjelent az intézet általánosan utált főnöknője, és a legsúlyosabb büntetésre, a keresztvesztésre ítélt egy lányt. Az a lány én voltam.

A nagy gyermekkori igazságtalanságok emléke legtöbbször elkísér egy életen át. A gyermek, mint olyan, ösztönösen igazságszerető, és elismeri a megérdemelt büntetést. De semmi sem tud úgy felháborítani egy fiatalt, mint az érdemtelen vád, és az igazságtalan büntetés. A nyakunkban hordott kereszt elvesztése a legsúlyosabb büntetések közé tartozott. Akit ez ért, azt eltiltották a vasárnapi látogatóktól, csomagot nem kaphatott, szüleit az intézet a fegyelmi vétségről azonnal értesítette, társai riadtan vagy kárörömmel néztek rá, az apácák jéghideg viselkedése csak fokozta az áldozat kitaszítottsági érzését. De mi volt az én vétkem, amelyet ilyen súlyosan büntettek?

Paradox módon egy baráti érzéstől vezetett jócselekedet. Egy nálamnál fiatalabb lány, akihez jó barátság fűzött, betegen feküdt az intézet betegszobájában. Megsajnáltam, ezért elhatároztam, hogy megörvendeztetem egy szentképpel. (A szentképgyűjtés mindnyájunk « hobby » - ja volt.) az egyik tízperces szünetben fölosontam a betegszobába, ahol társnőmet egyedül találtam. Kezébe nyomtam a képet, és suttogva gyógyulást kívántam neki. Öt percig sem tartott a látogatás.

Ki lehetett az áruló? Valószínűleg Szilveszter nővér, a betegosztály második apácája, Verbéna nővér segítőtársa – de ezt nem tudtam meg soha. Máig sem tudom megmagyarázni a főnöknő robbanásig felfokozott dühét. Némán és értetlenül álltam a dermedten hallgató lányok között, a rám zúduló vádakat hallgatva. Tudtam, hogy vétettem a regula ellen, mégsem éreztem bűntudatot, mert cselekedetem indító ereje a szeretet volt. Sokkal később, évek múlva találtam magyarázatot a főnöknő felháborodására. Az apácák minden barátságban une amitiée particuliére – t sejtettek, beteges ragaszkodást, eltorzult szeretetet. Ezzel gyanúsított volna a főnöknő, vagy egyszerűen irántam érzett ellenszenvét így juttatta kifejezésre? A valódi okot sose tudtam meg, de ez után az eset után még jobban utáltam az intézeti életet, mint eddig.

Egy ír apáca mentett meg a vallási cinizmustól. Olyan egyéniség volt, mint amilyennek az igazi szerzetest elképzeltem önmagamban. Nem a puszta formát nézte, hanem a belső tartalmat. Gyorsharagú, önmagával állandóan harcban álló, szenvedélyes ír természet volt. Angolt tanított, és a kórust is ő vezette. Apáca testvérei nem kedvelték, túlzottan antikonformistának, és kegyetlenül őszintének tartották. Mi lányok rajongtunk érte. Az ő szájából más értelme volt a sok tilalomnak, mert belső tartalmat adott azoknak. Óráján vasszigorral fegyelmezett minket, tartottunk tőle, de felnéztünk rá. Átlagon felüli pszichológiai érzékkel, mindegyikünket saját természete, és nem egy személytelen regula szerint kezelt. Hamar észrevette önbizalom nélküli, félénk természetemet – bevett a templomi kórusba, és asszisztensének nevezett ki. Apró, de bizalmi feladatokat bízott rám, felkeltette bennem a felelősségtudatot és a közösségi érzést. Neki köszönhetem angoltudásomat, mert okosan és érdekesen tanított. Amikor elhelyezték, egy világ omlott össze bennem. Elég érett voltam ahhoz, hogy megértsem: a főnöknő féltékenysége volt elhelyeztetésének oka. Nevelési módszere messze megelőzte az akkori idők pedagógiáját, hangja túlságosan okos volt és merész. Haláláig leveleztünk. Mint férjes asszony, Kristófot is bemutattam neki. Elsősorban neki köszönhetem, hogy csupán egészséges lázadással, és nem végzetes hasadással zárult le intézeti életem. Nem követtem el azt a hibát, amely ilyen esetekben nagyon gyakori: nem tévesztettem össze Istent egy elavult, szűklátókörű nevelési módszerrel.

Sorolhatnám a bosszantó emlékeket: kapott és írt leveleinket cenzúrázták. Az elemitől az érettségiig mindnyájunknak kiadagolták tányérunkra az ételt. Otthagyni semmit sem volt szabad. Savanyú répát, mócsingos húst vízzel nyomtunk le. Ennünk kellett akkor is, amikor nem voltunk éhesek, sűrű, nyomó, tömő ételeket. Mégis soványak maradtunk. Jobban megtanultunk franciául, mint magyarul, de műveltségünk botrányosan hiányos volt, mert az apácák erkölcsi mércéje szerint a világirodalom legtöbb remekműve erkölcstelen volt. Önismeretre az élet tanított meg, nem a hittanóra. Védtelenül, sebezhetően küldtek ki az életbe, mert arra, ami ott várt minket, nem készítettek elő. A silencium elleni vétségért komoly büntetést kaptunk, de kint már olyan világ várt ránk, ahol alig pár évre rá több társamat az auschwitzi gázkamrában égettek el – ahol válás, házasságtörés, vagyonelkobzás, orosz megszállók erőszakossága, menekülés, börtön, hontalanság várt sokunkra. Hogy lehet, hogy nem törtünk össze, vagy nem züllöttünk el mindnyájan. A sashegyi intézet vasszigora olyan fegyelmet nevelt belénk, amelynek nagy hasznát vettük a ránk váró, nehéz időkben. Amikor ballagás után, búcsú nélkül, dacosan bevágtam magam mögött az intézet nehéz tölgyfakapuját, biztos voltam abban, hogy nyolc elpazarolt év van mögöttem. Ma már tudom: azok az évek nem voltak hiábavalók.

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 9.

Az elemit, mint magántanulók, otthon végeztük. Vitéz Eleméry Antal volt a tanítónk, jól emlékszem rá – ő sem akarta, hogy elfelejtsem, mert emlékkönyvembe – melyik lánynak nem volt akkor emlékkönyve – ezt a két soros versikét írta, gyöngybetűivel. « A betűvetés tudományába én vezettem be, legyen az idők múltával is kedves emléke. » Szelíd, türelmes ember volt, vékony, aranykeretes szemüveggel, simára borotvált arccal, világosbarna hajjal. Délelőtt a gazdasági cselédek és a szétszórt tanyák parasztgyerekeit tanította az országútra néző iskolaépületben, - délután feljárt hozzánk, hogy minket is megtanítson a «betűvetés tudományára. »  Nagy ritkán, főleg magánvizsgáim előtt, anyáék megengedték, hogy lemenjek az iskolába, és az első padban ülve megszokjam a nyilvános feleltetést. A falakon – a légypiszoktól pettyes ablakok között – Magyarország hegy- és vízrajzi térképe függött, bogarak, lepkék rajza, és az ABC kis- és nagybetűi. A durván ácsolt deszkapadlót feketére pácolta sok sáros bakancs. A padok bicskák és tollhegyek sebhelyeit viselték magukon – a katedra egy dobogón állt, mellette nagy fekete tábla. Barna Mariska, a gazda lánya ült mellettem, boldog és elfogódott voltam egyszerre. Az iskola szegényszagához még por, trágya és zsírszag is keveredett. A tanterem ablakai alatt az Eleméry család tyúkjai kapirgáltak – nem messze disznó röfögött óljában. Az iskolateremmel szomszédos szoba Eleméryék konyhája volt. Manci néni, a tanító felesége, az első elemisták tanítónője, óra közben kiszaladt, hogy megkeverje a tűzön levesét. Süketnéma lánya naphosszat a lépcsőn ült, belebámulva a semmibe. Bubi, a tanítóék fia, Miklós jóbarátja volt. Az osztályban külön ültek a fiúk, külön a lányok. A fiúk addig viháncoltak, nevetgéltek, amíg a tanító rájuk nem dörrent. A lányok, ölükben összekulcsolt kézzel, csendben ültek – néha összesúgtak – én és Mariska voltunk a beszédtéma. Rajongtam Mariskáért, aki csöndes, szelíd lány volt, ügyesen varrt – együtt varrtuk a babaruhákat, amikor a tanyáról feljött hozzám játszani.

Ebben az iskolában végeztem a parasztgyerekekkel együtt, első szentáldozásomat. Egyszerű, fehér ruhát viseltem, csak a tüllfátyol és a fehér térdharisnya különböztetett meg a többiektől. Előző délután sorra meggyóntunk Reibel Mihály esperes úrnál, aki Eleméryék ebédlőszékén ült, a katedra mellett, tenyerébe hajtott fejjel. Eléje térdepeltem a fekete deszkapadlóra, s egy hang sem jött ki a torkomon. Nem tudom, meddig tartott ez a szorongató csönd, amikor tenyere mögül, álmosan, megszólalt az esperes:

-                    « Nos, kislányom? »

               Minden erőmet összeszedve kinyögtem első bűnömet.

-                   « Loptam. » 

              Emlékszem, a pap hirtelen fölkapta a fejét, mintha kígyó csípte volna

              meg, s hüledezve rám nézett.

          « Loptál? Te? »

Ebben a «te» szócskában minden benne volt. Apám birtoka, anyám hűvös elzárkózása a vele nem egyenrangúakkal, szelíd természetem, és még annyi más… - « Loptál? » - ismételte meg újra, s én éreztem a biztatást, amellyel sürgetett, hogy cáfoljam meg önmagamat. Nem tudtam mit felelni, mélyebbre hajtottam a fejem.

Milyen tudatalatti ösztön, érthetetlen bűntudat hajtott – és hajt ma is – hogy mások előtt mindig a legrosszabb színben mutassam meg magam? Az emberek legtöbbször szépítik fogyatékosságukat, hibáikra mentséget keresve. Iszonyú érzékenységemben kegyetlenül szigorú voltam önmagamhoz, soha nem engedve az önbocsánatnak. Nyolc éves koromban már önmagam kérlelhetetlen bírája voltam.

Amikor anyáékkal először fölutaztam a fővárosba, Olga nagymamához, mi gyerekek, kisasszonyunkkal együtt, nagymamától nem messze, egy elszegényedett «úrinő» lakásában aludtunk. Nehéz, sötétvörös bársonyfüggönyökre emlékszem, rézgombos, széles ágyra, amelyben együtt aludtam Miklóssal, porcelán csecse-becsékre, sötét, nehéz bútorokra. A porcelánok Miklós viháncolásai után hamar eltűntek – maradt a bársony titokzatossága, a túlzsúfolt szoba idegen és mégis vonzó légköre: suttogások, halk sikolyok, fojtott vitatkozások szűrődtek át a szomszéd szobából. Különös hangulata volt annak az albérleti szobának. Megtermett háziasszonyunk egész nap fodros pongyolában járt, vöröses szőke haját magasra föltornyozva fésülte, - valahogy ilyennek képzeltem magamban a színésznőket… Talán az volt, talán más… csak Olga nagymama nem tudta! A vörösbársony-függönyös szoba emléke sokáig kísértett engem.

Olga nagymama sokat betegeskedett, szíve gyönge volt, asztma is kínozta – majdnem mindig feküdt. A Bethlen-udvar ötödik emeletén lakott, szép, komoly bútorok, szigorú ősök képei között. Finom szépségét még a betegség sem tudta elhomályosítani. Konyhájának ablaka egy nyitott folyosóra, a háztömb belső udvarára nyílt. Lőkösházán, fáramászás közben, sose szédültem, - de ott, a keskeny korlát védelme mögött, lebámulva az udvar tátongó mélységébe, forgott velem a világ. Húzott és taszított a mélység, miközben gyomrom fájdalmasan görcsbe húzódott.

Kisasszonyunkkal sokat sétáltunk a városban, hogy jelenlétünkkel ne fárasszuk nagymamát. Egyik ilyen sétánk alkalmával betértünk egy budai élelmiszerüzletbe. Ragyogó villanyvilágítás, síkos fények, a polcokon ízlésesen föltálalt ínycsiklandozó ételek, árucikkek. Soha nem láttam ilyen üzletet – egyáltalán semmiféle üzletet nem láttam addig életemben, a Weiss bácsi sötét, rossz szagú boltján kívül, az állomás mellett, ahova selyemcukorért bicikliztem le időnként. Mi nem falun, hanem pusztán éltünk. Apám birtokán kívül nem volt más lakott hely körülöttünk, csak az állomás, - amely egyszersmind határállomás volt Magyarország és Románia között -, s a hozzánk tartozó tanya. Hat kilométerre volt tőlünk a legközelebbi falu, tizenkettőre a szomszédos község. A főváros olyan hatással volt rám, hogy szinte összenyomott. Csörömpölő villamosok, surranó gépkocsik, emeletes házak, mosolytalan emberek. A házakban villanyvilágítás, - mi még akkor lámpával világítottunk, - gombnyomásra működő felvonók. A kirakatok és az élelmiszerüzletek hatottak rám legjobban. Egyik ilyen élelmiszerüzletben, elámulva a felvágott húsokon, sajtokon, egzotikus konzerveken, nyitott szájú zsákot pillantottam meg az egyik polc alatt, tele babhoz hasonló, barna szemekkel. – Mi ez? – kérdeztem kisasszonyomat. – Amerikai mogyoró, - válaszolta. – Vegyünk belőle, - néztem a zsákot vágyakozva. – Úri gyerek nem eszik amerikai mogyorót. Nem illik, - intett le a kisasszony. Hamarosan kiszolgáltak bennünket, vittük haza a vacsorára szánt főtt sonkát, a darab sajtot. De nekem, mélyen a zsebemben, egy szem amerikai mogyoró lapult.

Mindezt hosszú lett volna Reibel bácsinak elmondani, így csak bólintottam, s nem mertem a szemébe nézni. Többi  « bűnöm » nem volt arányban első bevallott vétkemmel. A pap elmormolta fejem fölött a föloldozás latin szavait, kimérte a penitenciát, - jöhetett a következő gyónó. De amikor fölálltam, hogy távozzak, s lopva az arcába pillantottam, mintha szomorú csalódást olvastam volna ki a tekintetéből.

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 8./3.

A kert végében, öreg tölgyek két sora közt, gyalogút kanyargott a fehérre meszelt, hegyestornyú kápolnáig. Akkorka volt ez a kápolna, hogy bent, kétoldalt, csak négy-négy padsor fért el benne. Mint gyermek nem sejtettem, hogy ebben a kápolnában lesz az esküvőm, de azt sem, hogy a háború végeztével, rosszindulatú emberek lebontják ezt a kis kápolnát az utolsó tégláig, csupán a rombolás, a bosszú ösztönétől vezetve.

Az oltár fölött szent Anna képe függött, cirádás, aranyozott fakeretben. Szent Anna ölében nyitott könyv, kék palástja laza redőkben terül szét a földön. Mellette a gyermek Mária áll, keze anyja karján. Nyitott, szőke haja a vállára omlik. A két női alak mögött zöldellő ciprusok s egy kanyargó patak. Nem tudom melyik híres olasz festő művének másolata volt ez a festmény, - Perugino, Andrea del Sarto? – de a dimbes-dombos, ciprusokkal tűzdelt háttér toszkán tájat ábrázolt. Mint gyermek még semmit sem tudtam a festészetről, - de arra emlékszem, hogy órákig ültem a kép előtt és elgyönyörködtem benne.

Egy nap szekér állt meg a kápolna előtt, és Anti bácsi, apám bognára szállt le róla. Gyors, ügyes ujjakkal leszerelte a képet az oltár faláról, s a kocsissal együtt a szekérre erősítette. Szent Anna hozzánk került a kocsiszínbe. Megjött Erzsébet néni Pestről.

Erzsébet néni anyám húga volt, szőke, duzzadt szájú, pajkos és durcás egyszerre. Akkor még festett. Szőnyi István tanítványa is volt egy évig. Később, évek múlva, a festést fölcserélte az írással.
« Harminc szőlőskosár » című novellás kötete a háborús évek alatt jelent meg, és Erzsébet nénit egyszerre elismert íróvá avatta.

A kép közel állt a kocsiszín ajtajához, hogy elég fényt kapjon. Mögötte a félhomályban: az öreg fedeles batár, a könnyű homokfutó, a lengyelhintó és a mi pónifogatunk szorongtak egymás mellett. Közelről a festmény kíméletlenül megmutatta sebeit. Szent Anna arca foltos volt, mint a leprásoké, palástja színehagyott. Mária fél karja könyökből hiányzott; a dombok lágy vonala itt-ott megtört, mintha köd fedte volna be őket.

-            Nézd! Vak ez a festmény! – kiáltott föl Erzsébet néni és beletúrt szőke hajába. Festéktől ragadós köpeny volt rajta. Mellette kis asztalon színektől lángoló palettája, számtalan tubus, üvegcsében terpentin, lenolaj; foltos rongyok és legalább húsz-huszonöt kisebb-nagyobb ecset.

-            Maradhatok? – kérdeztem áhítattal.

-            Nem bánom. De ha megmukkansz, elküldelek!

Szatyrából lapos kis kést húzott elő, olyasfélét, mint a kőművesek vakolókése, s óvatosan, szinte gyöngéden, kapargatni kezdte a kép egyik sarkát. Szárazon hullott le a megrepedezett olajfesték.

-            Szégyen! – mormogta nagynéném. Ujjaival finoman végigtapogatta a vásznat, olyan figyelemmel, mint ahogy az öreg Molnár doktor tapogatta a hátunkat, amikor köhögtünk.

-            Most elmondom neked, hogy kell egy ilyen beteg képet kijavítani. Először lekaparom a megszáradt és megrepedezett olajfestéket. Utána lekefélem a vásznat egy puha kefével, majd bedörzsölöm lenolajjal, hogy rugalmasságát visszakapja. Csak azután látok hozzá a renováláshoz. Tudod, mire kell vigyáznom? Arra, hogy csupán orvosa vagyok a képnek, nem alkotója. Értesz?

Nem mertem megszólalni, nehogy elküldjön, csak bólintottam. Elképzelni sem tudtam, hogyan lesz ez a színtelenre vakart kép újra olyan elevenen tündöklő, mint amilyen egyszer volt. A vakarókéssel Erzsébet néni mintha az én bőrömet is kaparta volna, - libabőrösen ültem mellette.

Kényes, hosszadalmas munka volt a festmény megtisztítása. Amikor eluntam, újra játszótársa lettem az elárvult Miklósnak. Máskor Erzsébet néni küldött el, mert ideges volt, vagy türelmetlen. Olyankor átmentem a kocsiszínnel szomszédos parádés-istállóba, s leültem a lócára. Csípős ammoniák, por, széna és kocsikenőcs fanyar szagában ültem a félhomályban. Csönd volt. Mély, meleg béke. Egér motozott a széna között, a keskeny istállóablakon behulló napfény megaranyozta az egyik pej fényesre kefélt tomporát. Időnként felhorkant egy ló, - anyám hátaslova kíváncsian hátrafordult, és rám tekintett feketén csillogó, meleg szemével.

Elérkezett életem első festőleckéje is. Erzsébet néni szent Anna palástjának színkeverékével bajlódott, - lelkendező és ideges volt egyszerre. Úgy tűnt, mintha hozzám beszélne, pedig önmaga megnyugtatására hangosan gondolkodott.

-            Négy színt nyomok ide a palettára: ultramarint, kobaltot, colint és párizsikéket. Ettől az utóbbitól félek, nehéz szín. Bőven adagolom a fehéret, - nézd, milyen nyúlós. Ide jönnek a zöldek: krómoxid, veronai és kobaltzöld. A palást kékeszöld árnyalatát kell eltalálnom… nézzük csak… - összeráncolt homlokkal keverte ecsetjével a puha olajfestéket, majd ráfestett a próbavászonra.  – Nem jó! Még egy kis zöld… talán egy csepp fehér…

-            Orromat megcsapta az olajfesték fanyar, erős illata. Szomjasan beszívtam. Tágranyílt szemmel figyeltem Erzsébet néni kezét, lestem színeit a próbavásznon.

-            Ez az! – kiáltottam föl hirtelen, ugyanakkor majd elharaptam a nyelvemet, ijedtemben.

A várt pofon helyett Erzsébet néni ragyogó arccal fordult felém.

-            Nem gondoltam, hogy nem csak látod, de érzed a színeket! Enélkül az érzékenység nélkül hiába is vennél ecsetet a kezedbe. Figyelj ide: ennek a festménynek a palást a középpontja. Ahhoz hangolódik a többi szín.

A megfestett palásttal egyszerre életre támadt a kép. A további munka már csak befejezés volt: szent Anna öreg, barna arca a hófehér főkötő alatt; a nyitott könyv lapjain a fekete betűk, a dombok lágy, töretlen vonala, az ezüstösen csillanó patak, a sötéten magasodó ciprusok. Mária szőke haja újra haj volt, kék ruhája puhán omló ruha.

Amikor hetek elmúltával a kijavított kép előttünk ragyogott tökéletes színharmóniájában, Erzsébet nénivel sírva – nevetve egymásra borultunk.

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 8./2.

Nem szerettük Viktor bácsit és Ilona nénit. A kastélyt sem szerettük, a maga hűvösen gőgös szépségében, mert ösztönösen éreztük, hogy éppen olyan rideg és szigorú, mint két lakója. Egyedül a megérkezés volt izgalmas, amikor apa két szép pejlova fölfutott a könnyű Eszterházy hintóval a dombra épült, fehéroszlopos bejárat elé. A kupolás csarnok márványkövén hangosan koppantak gyermeklépteink, amit Ilona néni ingerült fejrándulással helytelenített. A velencei stílusú társalgóban a kék kínai vázák, hűvösen csillogó jáspis figurák szimmetrikus merevségét utáltam; a komoly bútorokkal, aranyrámás képekkel zsúfolt szoba makulátlanul tiszta volt, - mégis, mintha sejtelmes bomlás porrétege fedett volna be mindent. A selyembrokát függönyszárnyak több helyen foszladoztak, - Ilona néni kétségbeesetten kopogott botjával a padlón, amikor Miklós megrántotta az egyiket. Bútor és kép szépségét akkor még nem tudtuk értékelni, - csak annyit éreztünk, hogy a ház halott. Nevetés, kiáltás soha nem hangzott el falai között, a félhomály ugyanolyan életfeltétele volt, mint a kínos rend, és a percre működő pontosság. Nem tudom, mi szenvedtünk-e jobban, vagy ők, az biztos, hogy anya érezte legkínosabban magát. Ismerte virgonc természetünket, de érezte a két öreg idegenkedését is, amikor betörtünk a ház kriptacsöndjébe.

A kertet sem szerettük, - más volt, mint a miénk, - hideg és mesterkélt. Keményszárú, húsos levelű kannák (canna indica) magasodtak mereven a virágágyakban, amíg nálunk otthon méz csorgott a petúniákból, s vidám színfoltokban virágoztak a kövér muskátlik, a borzas veronikák. Kinevettük a geometrikus formákra nyesett bukszusokat, a simára nyírt pázsiton bukfenc-versenyt rendeztünk. Ilona néni nem tűrt meg állatot a házban, Viktor bácsi vadászkutyáit az intéző gondozta a tanyán. A kastély csak egyszer egy évben kelt életre, de akkor a maga klasszikus szépségében: a téli nagyvadászatok idején. Országos viszonylatban is híresek voltak Viktor bácsi fácánvadászatai.

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 8./1

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 7.

Pusztán nőtt, egészséges, virgonc gyerekek voltunk, hajlékony, nevelhető természettel, - szülők, nevelőnők feszes istrángján tartva. Állatok közt éltünk, szerettük azokat, - mégis voltak percek, amikor kegyetlenek voltunk velük. Emlékszem, milyen érzéketlenül kapartuk ki, hegyes végű botunkkal a még élő csigákat, vagy szúrtuk gombostűre a szarvasbogarakat vagy a bársonyos éjjeli lepkéket. Egyik ilyen kegyetlen cselekedetünk a kőrisbogár gyűjtés volt.

Robbanó erővel, nyers, kesernyés illattal tört életünkbe a tavasz. Lőkösházán, a gyümölcsfák után, a kőrisbokrok virágoztak leghamarabb. Fulladoztunk a keserű, erős illattól. Ezeket a fürtös, fehéren virágzó bokrokat, egyik napról a másikra, a nünükék családjába tartozó, fémcsillogású, zöld, hosszúkás bogarak lepték el. Ezerszámra nyüzsögtek a bokrokon, egyhangú, éles zümmögéssel. A patikusnak gyűjtöttük őket, egy gyógykenőcs előállítására. Miklós és én, reggeli után, széles szájú befőttes üveggel kezünkben, gyűjtésbe kezdtünk. Magamhoz húztam egy fürtös, virággal teli ágat: tenyerem hirtelen megtelt kapirgáló bogarakkal. Amelyik kicsúszott ujjaim szorításából, az nagy, magas ívben visszarepült a bokorra. Fejem fölött zölden csillogott a levegő. Amikor megtelt az üveg, száját zsírpapírral lekötöttük. Szorgalmasan dolgoztunk mindaddig, amíg Miklós elejtett egy üveget. A törött üveggel együtt bennünk is eltört valami… a még élő kőrisbogarak, kiszabadulva szűk börtönükből, visszarepültek a bokrokra, - de nagy része összenyomorítva, döglötten feküdt lábunk előtt. Émely és undor elvette kedvemet a további gyűjtéstől. A játék megszűnt élvezet lenni, ellobbant bennünk a lelkesedés. Miklós a konyhába ment, kenyeret vágott magának, vastagon megkente tejföllel, megsózta, megpaprikázta – jó étvággyal megtízóraizott. Ő így zárta le a délelőttöt. Én gondolni sem tudtam evésre. Orromban, szájamban még éreztem a bogarak kesernyés, olajos szagát, karomon, nyakamon érdes kis lábuk kaparászását. A kert végébe menekültem, a fenyők közé, - oda, ahol a fák nedves árnyékában a gyöngyvirágok nyíltak. Hűs levelük közé feküdtem, sírással küszködve. A virágok mézes illata arcomat cirógatta. Ott, lassan, egyedül, kibékültem önmagammal. Kibékültem azzal az érthetetlen fájdalommal, amely ok nélkül és váratlanul annyiszor torkon ragadott. Megnevezhetetlen szorongás, görcsös fulladás kínzott, - valami fájt, rettenetesen fájt, de hogy mi, azt már nem tudtam volna megmondani. Más voltam, mint a többiek, mintha bőrömről egy réteg hiányozna. Betegesen érzékeny, szeszélyesen hangulatos voltam, de csak azért, mert erősebben válaszoltam mindenre, mint a többiek. - « Más vagyok, mint más, Minek is tagadnám/ Lásd, a föld kibillen alólam, és mint/Visszatérő láz, kamasz éveim vad/Gőgje megújul. » - írja Babits: Medvetánc című versében. Ez a sehová se tartozás elkísért egész életemben…

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 6.

  Elcsöndesedett a város, csak a kutya ugat kitartóan a szomszédban. Fiatal hangú kutya felel neki a messziből. Ülök Kristóf íróasztala mögött. Emlékezek.

Kutyák és lovak közt éltünk – lehet-e ennél nagyobb boldogság? Különös kapcsolat tud kialakulni gyerek és kutya között, csodálatos szimbiózis, amikor elmosódnak a határok és a gyerek átvesz valamit az állat kifinomult ösztönéből, amíg a kutya szinte emberivé válik a gyermek mellett. Máig sem tudom elhinni, hogy az állatnak nincs lelke, miután számtalan, embert megszégyenítő példáját kaptam tőlük a hűségnek és ragaszkodásnak. A kert egyik sarkában, a fenyők árnyékában megbúvó kutyatemetőben, biztos voltam abban, hogy van valahol egy kutyamennyország, ahol hűséges pajtásaim, örömeim és csínytevéseim cinkosai, türelmesen várnak rám.

Zsemlyeszínű magyar vizsláink nem törődtek velünk gyerekekkel, mert apához tartozónak érezték magukat. Nyugalmukat csak akkor veszítették el, - nyüszítő, boldog vonaglással, - amikor meglátták apa kezében a puskát. Dakszlik, spanielek, fokszik, korcs és pedigrés kutyák voltak játszótársaink, abban a szabad, boldog életben, hol minden egyes nap túlontúl rövidnek tűnt.

Már nem emlékszem melyikünk agyában született meg az ötlet, csak azt tudom, hogy két olyan okos állat nélkül, mint Jójó és Lili, játékunk sose sikerült volna.

Thurzó bácsi tyúkászunk nagy bosszúságára, egyik szép, fehér leghorn tyúkunk tilosba tojt. Hiába zárta be este az öreg a tyúkház ajtaját, Lili, - mi adtuk neki ezt a nevet, - hajnalonként kiszökött egy titkos nyíláson és eltűnt a kert sűrűjében. A kertnek a baromfiudvarral határos része, - mindaddig, amíg anyáék a mi nagy bánatunkra ki nem tisztították azt, - vadonhoz hasonlított. Nyár volt. A sűrű bokrok alatt fullasztott a meleg. Méregzöld, rücskös lapulevelek terpeszkedtek mogyorócserjék és pattantyúbokrok alatt; a térdig érő húsos fűben: csalán, büdöskenyér, kutyatej. Hason csúsztunk előre, mint az indiánok, két lelapított nyomcsíkot hagyva magunk mögött. Nyers fű, melegtől párolgó föld erős szagában kúsztunk nesztelenül. Jójó előttünk ugrándozott, - csak a füle látszott ki a fűből. Zsongott fölöttünk a nyár, fényes hátú bogaraival, fehér káposztalepkéivel, mézsárga darazsaival. Két gyerek és egy foxikutya játszottak boldog elszigetelődésben. Tudtuk, Lili valahol a közelben ül, fészkén meglapulva. Nem ugrik fel éktelen kotkodácsolással, ahogy illenék, hanem azt várja, hogy megtaláljuk őt. Volt úgy, hogy Jójó találta meg a tyúkot, volt amikor mi. Ilyenkor Lili elégedett kotyogással fölugrott fészkéről és eltűnt a magas fűben. De kotyogásából tudtuk, hogy örül nekünk. A még meleg, hófehér tojás azé lett, aki megtalálta. Én és Miklós fölváltva osztoztunk meg rajta, - héját föltörtük, s a tojás tartalmát úgy nyersen lenyeltük. Jójó héjastól bekapta és jóízűen megropogtatta. A szájáról lecsorgó, szőrébe ragadt, árulkodó foltokat Miklós törölte le piszkos zsebkendőjével.

Lili megöregedett. Zsírosan fénylő, hófehér tollai megszürkültek. Nem engedtük levágni, végelgyöngülésben halt meg. Jójót Pista inas, érthetetlen módon, apáék engedélye nélkül, kiherélte. Attól fogva életunt, szomorú kutya lett belőle. Nyáron az árnyékba húzódva aludt, télen a meleg cserépkályhának vetve hátát, egykedvűen nézett maga elé. Macska, veréb már nem tudták felvidítani. A csontot csak elfogadta, de nem ugrált érte, nem játszott vele. Jójóval és Lilivel valami elmúlt, aminek akkor még nem tudtam nevet adni. Ma már tudom: a gyermekkor kellékei töredeztek szét lassan, de kérlelhetetlenül. Jójót még életében meggyászoltuk Miklóssal.

Vásárhelyi Vera Skorpió hava

5.

Pirosló málnabokrok, borízű almák, vajszínű paprikák, csattanó paradicsomok, fűszeres illatok édenkertje, a napfénytől perzselt nagy veteményes. Babarózsával felfuttatott kapun lépek be. Öreg, göcsörtös szőlőtőkék kísérnek el utamon, majd hirtelen lemaradnak. Fából ácsolt kertészház barnállik a sok zöld között. Azon túl, zsinóregyenes, sűrű sorokban a vágóvirágok lángolóan színes táblája. A virágok mögött zúg, zümmög a méhes. Az üvegházba készülök Miklóssal, mézpergetésre.

Fullasztó melegre nyitjuk az ajtót. Méz- és viaszszagra. Thurzó, az öreg, karikalábú méhész, elmélyedve dolgozik. Fején lyukas, esővert szalmakalap. Halkan surrog a centrifuga gép – a kipergett, aranyossárga méz kopogva csapódik az oldalához. Néhány eltévedt méhecske koppan az ablaküvegen. Thurzó bácsi kemény gallérján is mászik egy – érthetetlen módon az öreget nem bántják a méhek. Üres, lekopasztott ez a nyári üvegház. Kétoldalt a polcokon száraz föld, üres cserepek, egymásra dobott ládák.

Megállok az ajtóban. Elborít a ragadós, édes illat.

Miklós leszalad a lépcsőn. Nyúl a gép fogantyúja után.

-          Menjen innen – mordul rá az öreg. - Ma haragosak a méhek.

Anya Thurzó bácsit nagymamától örökölte. Nyereség – de egyben kereszt. Örökösen dohogó, elégedetlen vénember. Méhész és tyúkász egyszerre. Örök ellensége minden újításnak. De szorgalmas, becsületes. Rövid fegyverszünetekkel, állandóan háborúban áll anyámmal.

-          Csak egy kicsit – ellenkezik öcsém.

-          Jó napot, Thurzó bácsi – köszöntöm. – milyen idén a méhszüret?

-          Lehetne jobb! Ma még kipergetem ezeket a viasztáblákat, de amit mostantól gyűjtenek a méhek, azt meghagyom nekik télire – feleli az öreg, és Miklóst figyeli összeráncolt homlokkal.

-          Szobájába tettem néhány szivart.

-          Köszönöm, kisasszony – derül föl az öreg arca.

-          S a lába? Fáj-e sokat?

Thurzó bácsi lábát ó-formára nyomorította egy igen fájdalmas csúz. Vasbotja nélkül egy lépést sem tudna tenni.

Elfojtott kiáltásra rezzenünk fel. Miklós szája elé kapja a kezét. A Thurzó bácsi nyakán sétáló méhecske öcsémet csípte meg.

-          Nem megmondtam – dünnyögi az öreg. – ma haragosak a méhek. Dörzsölje be diófa levelével.

Gyermekkorom mézpergetései elmúltak, mint annyi minden más: mint a fiatalság, mint az a gondtalan, kristályragyogású élet. De megmaradtak az emlékek: a napfénytől fényes üvegház, a méhviasz keserűen édes illata, a nyár színe és zsongása, s az a töretlen, egyedüli és visszahozhatatlan boldogság-íz, amely a gyermekkor.

Szabó Lőrinc: 

MÉZPERGETÉS

Mézet pergettünk. Lágyan suhogott

A centrifuga; nehéz illatok

Ülték meg a levegőt, az egész

Konyha, tornác, csupa szag, csupa méz;

………………………………………...

Most is hallom a kopogó zenét,

Látom, őrzöm a nap igézetét,

Az üvegeket, telő bödönöket,

A sárga nyarat…