Elcsöndesedett a város, csak a kutya
ugat kitartóan a szomszédban. Fiatal hangú kutya felel neki a messziből. Ülök
Kristóf íróasztala mögött. Emlékezek.
Kutyák és lovak közt éltünk – lehet-e
ennél nagyobb boldogság? Különös kapcsolat tud kialakulni gyerek és kutya
között, csodálatos szimbiózis, amikor elmosódnak a határok és a gyerek átvesz
valamit az állat kifinomult ösztönéből, amíg a kutya szinte emberivé válik a
gyermek mellett. Máig sem tudom elhinni, hogy az állatnak nincs lelke, miután
számtalan, embert megszégyenítő példáját kaptam tőlük a hűségnek és
ragaszkodásnak. A kert egyik sarkában, a fenyők árnyékában megbúvó
kutyatemetőben, biztos voltam abban, hogy van valahol egy kutyamennyország,
ahol hűséges pajtásaim, örömeim és csínytevéseim cinkosai, türelmesen várnak
rám.
Zsemlyeszínű magyar vizsláink nem
törődtek velünk gyerekekkel, mert apához tartozónak érezték magukat.
Nyugalmukat csak akkor veszítették el, - nyüszítő, boldog vonaglással, - amikor
meglátták apa kezében a puskát. Dakszlik, spanielek, fokszik, korcs és pedigrés
kutyák voltak játszótársaink, abban a szabad, boldog életben, hol minden egyes
nap túlontúl rövidnek tűnt.
Már nem emlékszem melyikünk agyában
született meg az ötlet, csak azt tudom, hogy két olyan okos állat nélkül, mint
Jójó és Lili, játékunk sose sikerült volna.
Thurzó bácsi tyúkászunk nagy
bosszúságára, egyik szép, fehér leghorn tyúkunk tilosba tojt. Hiába zárta be
este az öreg a tyúkház ajtaját, Lili, - mi adtuk neki ezt a nevet, - hajnalonként
kiszökött egy titkos nyíláson és eltűnt a kert sűrűjében. A kertnek a
baromfiudvarral határos része, - mindaddig, amíg anyáék a mi nagy bánatunkra ki
nem tisztították azt, - vadonhoz hasonlított. Nyár volt. A sűrű bokrok alatt
fullasztott a meleg. Méregzöld, rücskös lapulevelek terpeszkedtek
mogyorócserjék és pattantyúbokrok alatt; a térdig érő húsos fűben: csalán,
büdöskenyér, kutyatej. Hason csúsztunk előre, mint az indiánok, két lelapított
nyomcsíkot hagyva magunk mögött. Nyers fű, melegtől párolgó föld erős szagában
kúsztunk nesztelenül. Jójó előttünk ugrándozott, - csak a füle látszott ki a
fűből. Zsongott fölöttünk a nyár, fényes hátú bogaraival, fehér
káposztalepkéivel, mézsárga darazsaival. Két gyerek és egy foxikutya játszottak
boldog elszigetelődésben. Tudtuk, Lili valahol a közelben ül, fészkén
meglapulva. Nem ugrik fel éktelen kotkodácsolással, ahogy illenék, hanem azt
várja, hogy megtaláljuk őt. Volt úgy, hogy Jójó találta meg a tyúkot, volt
amikor mi. Ilyenkor Lili elégedett kotyogással fölugrott fészkéről és eltűnt a
magas fűben. De kotyogásából tudtuk, hogy örül nekünk. A még meleg, hófehér
tojás azé lett, aki megtalálta. Én és Miklós fölváltva osztoztunk meg rajta, -
héját föltörtük, s a tojás tartalmát úgy nyersen lenyeltük. Jójó héjastól
bekapta és jóízűen megropogtatta. A szájáról lecsorgó, szőrébe ragadt, árulkodó
foltokat Miklós törölte le piszkos zsebkendőjével.
Lili megöregedett. Zsírosan fénylő,
hófehér tollai megszürkültek. Nem engedtük levágni, végelgyöngülésben halt meg.
Jójót Pista inas, érthetetlen módon, apáék engedélye nélkül, kiherélte. Attól
fogva életunt, szomorú kutya lett belőle. Nyáron az árnyékba húzódva aludt,
télen a meleg cserépkályhának vetve hátát, egykedvűen nézett maga elé. Macska,
veréb már nem tudták felvidítani. A csontot csak elfogadta, de nem ugrált érte,
nem játszott vele. Jójóval és Lilivel valami elmúlt, aminek akkor még nem
tudtam nevet adni. Ma már tudom: a gyermekkor kellékei töredeztek szét lassan,
de kérlelhetetlenül. Jójót még életében meggyászoltuk Miklóssal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése