Kertész Éva Küzdelem

Rohan vele a mentő az idegen város idegen utcáin. Nem is próbál elkapni szavakat, ott van a tolmács, de őt sem kérdezi. Nagyon gyenge, beszélni sincs ereje, biztos sok vért veszíthetett. Eleinte darabokban szakadt ki belőle és akkor szólt csak a többieknek, amikor már nagyon ömlött. Mintha egy folyó indulna útjára épp az ő testéből. Aztán a társai riadt arca maradt meg, amikor rátették a hordágyra. Ez volt az utolsó estéjük, napközben még egyszer bejárták a várost, kilométereket gyalogoltak. Sok mindent nem lehetett vásárolni, olyan idők voltak arrafelé. Nem felejtette el a vodkát a szerelmének, az volt, ráadásul jófajta és a napidíjukból bőven telt rá.

A liftben alig van levegő. Mentővel csak egy kórházba hozhatták. Félni kezd. Három férfi, a két mentős és a tolmács időnként váltanak néhány szót. Túl sokan vannak ebben a pici lyukban. Ronda sötét folyosókon tolják át, minden piszkos, elhanyagolt. Egy hónapja van már ebben az országban, látja a nyomorúságot, az újságpapírral borított ablakokat. Szegények, közben hatalmas szeretettel ölelik őket. Betolják egy helyiségbe, ott is félhomály. És amikor felteszik arra a székre, amit már kamaszlány kora óta ismer, két férfi hajol felé. Megrémül, egyiküknek a kezében mintha valami fémkanál lenne. Aztán hirtelen megszakad minden. Hajnal felé ébred, a tolmács ott ül az ágya mellett, nem sokat aludhatott. Ő örül, hogy életben van, és már nem ömlik belőle a vér. A tolmács annyit mond, nemsokára mentővel kiviszik az állomásra, ott van már a csoport, szerencsére ő is mehet haza velük. Nagyon bonyolult lett volna a helyzet, ha nem engedik ki a kórházból. Pihennie kell és erre a hosszú hazaút épp jó lesz. 

A társai nem kérdeznek semmit, de nem engedik felkelni sem, nagyon vigyáznak rá. Vajon ők tudják mi történt vele? Még mindannyian fiatalok. Ő is csak sejti. Fáradt és gyenge.

Egy hét múlva a szerelmével egy bárpult mellett ülve beszélgetnek, ő elmeséli azt a szörnyű éjszakát. Ez spontán vetélés volt, mondja az okos szerelme, közben féltve, kedvesen megsimogatja az arcát. Ő is erre gondolt, csak a megerősítést várta a fiútól. Mindketten szomorúak. Akkor még nem tudják, hónapokkal később a kapcsolatuknak már nem lesz jövője. Akkor, amikor újra terhes és szeretné megtartani a gyereket. Végül elmegy az abortuszbizottság elé. Megalázó annyi idegen ember előtt válaszolni a kérdésekre. Oda sem figyelnek, mechanikusan töltik ki a papírokat. Csak néz maga elé miközben válaszol. Egy gyorsan elvégzendő feladat ezeknek az embereknek a szemében. Ez jó, így nincs fogalmuk sem arról, mit érez ott az asztal másik oldalán. Kap még egy kis dorgálást, meg felvilágosítják a fogamzásgátlás módszereiről. Ismeri, mondja, csak ez most véletlen volt. Azt meg már fenyegetésként éli meg, amikor az abortusz lehetséges következményeiről beszélnek neki. Biztos előírás, csak a kötelességüket teljesítik. Tudjon róla, mondják, fennáll a veszélye annak, nem esik még egyszer teherbe. Ordítani szeretné, ő akart ennek a fiúnak szülni, de szerencsére csendben marad, nem tartozik a tragédiája ezekre az idegen emberekre. Nem mond semmit, örül, hogy megkapja az engedélyt.

Hosszú idő telik el, amíg újra megtalálja a szerelmet. Nem annyira szenvedélyes, de nyugodt és kiszámítható kapcsolat. Családot, gyerekeket akarnak. Nem sikerül. Próbálkoznak a lombikbébi-programmal, reménykedve szedi a hormonokat, a mellékhatásokról soha nem panaszkodik. Mindent megtesz, de az évekig tartó küzdelem nem hoz eredményt. Végül a férfi adja fel előbb. Azt mondja, szereti, de gyerek nélkül nem tudja elképzelni az életét. És elköltözik. Nem haragszik rá, ennyit bírt a kapcsolatuk, mondja a barátainak, ha a férfiről kérdezik.

Egy darabig még minden babakocsi után megfordul, majd lassan leszokik erről. Úgy tűnik elmúlt a vágy. Aztán egy hirtelen jött ötletből bemegy egy virágüzletbe. A lakásában nincsenek növények, elhatározza, vesz néhányat. Nem cserepes örökzöldet, magról akar ültetni virágokat. Figyelni akarja a növény fejlődését. Öntözi, és várja a hajtásokat. Nézi a virágzást, majd ha már elsárgult, félreteszi a sarokba. Ez meghalt, mondja, aztán másnap új cserepekkel meg földdel és új magvakkal tér haza. Lassan megtanulja, melyik milyen környezetet szeret, mivel kell táplálni, hogy szépen fejlődjön. És sokáig éljen. Rohan haza, azt érzi, várják. Néhány hónap múlva már nem lehet mozogni a szobában. Mindenütt cserepek. Egy tucat épp a földjéből kibúvó és harsány zöldjével tüntető növény, egy másik sokaság a rügyeit mutogatja. Néha beszél is hozzájuk. Vannak már virágjukban pompázók és a sarokban gyűlnek az elhervadt halottak. A szomszéd kiteszi a megunt virágjait a lépcsőházba. Gyorsan behozza őket, így lesznek örökbefogadottak is. Aztán eltűnnek a bútorok a lakásból. Ezeknek a helyét is cserepek foglalják el. Bennük a születésre váró, kamaszkorukat élő vagy már felnőtt élőlényekkel. Az elhervadt, elszáradt virágoktól nehezen válik meg, végül rászánja magát és kidobja őket a kukába. Tanúja volt legalább az elmúlásuknak, mondja magának, de most szüksége van a helyre. Az újabb teremtményeinek.