Fűri Rajmond Nyári zápor, hiba és özönvíz

(A Gunzeni Kódex részlete, mai nyelvre átírva és kibővítve)

A sátrat érdemes volt körbe árkolni. Ahogy szükség lett az árok meghosszabbítására is, úgy, hogy a sátorlapról lefolyó víz tovább haladhasson az árokból, ahogy lejt a sátor környékén a föld. A hajlat felé, ahol patakmeder húzódott, vagy csak kis ér féle, amelyben a nyári záporok vize szaladt tovább, hogy eljusson a patakig, és onnan a távoli folyóba.

A Borsó-hegy alatt a felnőttek szívesen vették a gyermeki buzgólkodást a sátor felállításával, a cölöpök leverését, a két sátor-fél összegombolását. Nekik kapálniuk kellett reggeltől estig.

Egy kétszemélyes sátor alá behúzódni a kiadós felhőszakadás elől maga volt a megmenekülés.

A teheneknek úgysem ártott a meleg nyári eső.

Csak a négy felnőttnek és az öt gyereknek volt kicsi a hely, amikor mindenki bemenekült a vízözön elől, aminek bekövetkeztét biztosra jósolták, meglátva a hegy felől gyülekező felhőket. 

A városban megállt a villamos, amikor leszakadt az ég, és az út két oldalán a gyalogosok bokáin felül érően folyam hömpölygött. Nem is lehetett látni az út közepét a víztől, és senki nem akart leszállni a megállóban, attól tartva, hogy elmerül a sosem látott áradatban.

Mezítláb járni nálunk még nem volt divatban akkortájt. 

Az emeletes házból sokszor lehetett látni a leszakadó felhőt, ahogy a szürkeség, a majdnem fekete kékség leért a látóhatárra, és megkülönböztethetetlenné vált a föld az égtől.

Olyankor bárkinek eszébe juthatott, hogy az esőnek fizikája lehet, és kémiája is, ami megmagyarázza a felhő és a lezúduló cseppek át- és kialakulását. 

Az aszfalton jól követhető volt a kezdete az „égi áldásnak”, majd a folytatás, ahogy fogyott a száraz felület, és erősödött a cseppek hangja, majd a függönyük szinte átláthatatlanná lett, kataraktává, nagy területet érintő, rövid ideig tartó vízeséssé. 

Megkönnyebbülés szokta követni a nyári hőség frissítő záporait, amik elverik a port, és a megújuláshoz adnak kedvet.

Jó a meleg, a nap fénye, az érlelő erő, és milyen jó, ha jön a hűsítő nedvesség, amely enyhítheti szomjunkat! A föld szomját!

Ha nem esik túlzásba, mint a valamikori Özönvíz.

Amiből néhányan megmenekülhettek.

És akkor mi van, ha állandóan esik, csak nem ebben az alakjában, azaz nem esőként? Azt mi hogyan fogadjuk, és milyennek látjuk? És el is tudjuk képzelni, mint valódit, amely egyben más is lehet, mint ami, abban a bizonyos valóságában?

Ahogy az Özönvíz sem csak eső volt, ami jött az őseinkre, megállíthatatlanul. Hanem büntetés is. Bűnök büntetése!

Mert bűnből, mint tudjuk, ma is akad bőven, és az is megállíthatatlan!

Márpedig akkor a büntetésnek is hasonló méretűnek kell lennie! Vagy nem? 

Csak lehet, hogy nem eső alakjában kapjuk ezt a büntetést, hanem valahogyan másképp. Ahogy nem is számítunk rá, és mégis elér minket! Ha már egyszer megérdemeljük!

Mert miért is változna meg bíránk ítélete rólunk, akik semmibe vesszük intését, és ugyanúgy elkövetünk mindent, ami tiltott, mint korábban, ha nem jobban, ha nem makacsabban és megátalkodottabban!

Mikor volt olyan fejlett a jogtudományunk, mint mostanában? Kérdezheti bárki. És a felelet is nyilvánvaló: sohasem!

És nem azért, mert elfogyott a tapasztalat, amely a tudást létrehozhatta, hanem azért, mert volt mire válaszként jogot, törvényt alakítanunk, hogy aztán megpróbáljunk annak érvényt is szerezni. 

És azt képzeljük, hogy a tudást magunknak gyarapítjuk, elzárva mindenki elől, aki számon tarthatná cselekedeteinket és mindennapi viselkedéseinket?

Ugyan! Szűklátókörűség és súlyos vakság lenne erre számítanunk, nem is szólva önhittségünk mértékéről, amelyet bezárkózásunk olyan jól mutathatna! 

Ha valakit nem áll módunkban becsapni a saját értékünket illetően, azok mi magunk vagyunk! 

Hogyan is képzelhetné bármelyikünk, hogy szavait annak veheti, aminek szánja, amikor beszédünk kezdetétől tudjuk, hogy a szavak felfelé szállnak, hogy utána forduljanak ismét afelé, aki útjukra bocsátotta őket, mintegy fejére hullva, kikerülhetetlenül, és ellepve az illetőt egészen, ha felkészületlenül nyilatkozott, és nem számolt a visszatéréssel, a rá hulló záporral, amit maga idézett elő! 

Hiszen nincs más, ami minket övez, mint a szavak nehézkedése, a súlya, amelyre mind számítunk, és amit mind felhasználunk a hétköznapjainkban! 

Csak tudnunk kell a szavakat kellően magasra röptetnünk, és céljukhoz juttatnunk, hogy ránk vissza ne essenek, mert nem voltak elég erősek a repülésükhöz, a magasba emelkedésükhöz, a szárnyalásukhoz.

Mert laposak voltak a gondolataink, amiket a szavakkal, a belőlük összeállított mondatainkkal szabadon eresztettünk. 

Ez a súly pedig, amely kiszűri az alkalmatlan, az értéktelen, a túl könnyű beszédünket, ez itt él közöttünk ma is.

Talán az Özönvíz ideje óta, hogy megtanítson minket a tisztességre, a becsületre, az értékes gondolatokra, a képzelgések elkerülésére, és egymás szeretetére.

A hibátlanságra, barátaim, a hibátlanságra! 

Igen, ez a tartalmasság, ez az érték, vagy minek nevezzük, az, amely kiszűri a laposságainkat, a csúsztatásainkat, a hamisságok hiábavalóságait, egyszóval a hibákat, és azokat visszafordítja ránk, hogy képesekké váljunk a magunk tökéletesítésére, és egyúttal a beszédünk megtisztítására.

Csak annyit kell tudnunk, hogy ebben, a beszédben, nem hibázhatunk!

Különben magunknak kell viselnünk a hibázás következményét: a szembenézést a torz szavakkal, a ferde beszéddel, a téves eszméinkkel.

Amelyek nem véletlenül jutnak vissza hozzánk, elárasztva minket saját szennyünkkel, hanem a javítás feladatát elénk állítva, elvégzendő a szükséges teendőinket. 

Ami pedig a hiba mibenlétét illeti, vagyis ezt a bizonyos visszahullást illeti, nos, azt legjobb megismernünk. Még akkor is, ha nem lesz könnyű, hiszen az Özönvíz óta tart a tanítás, amely próbálja megjavítani beszédünket, és próbál megmenteni minket önmagunk áradatba- sekélyes, ártalmas és durván gondolattalan szavaink özönébe - fojtásától.