A hét éves Zsófi nagyon gyorsan megoldotta
az élet-halál problémát. Tudod, mondja nekem, az úgy van, hogy megszületünk,
aztán aki hamarabb megszületik, az hamarabb meghal. Sorrendben, mondja. Megsimogatom
a kis fejét, okos vagy, igen ez az élet rendje. Nem kérdezi, hogyan születünk
és mi lesz a halál után. Előbb utóbb ezeket is tudni akarja. A születést megmagyarázom, az egyszerű. Hogy
mi van a halál után? Az egyik ember így
gondolja, a másik meg úgy. Ő majd eldönti, melyik tetszik neki.
Sorrendben. Sorban és rendben. Néha a sorok
összekuszálódnak, borul a rend.
Gyerekkoromban, a sorvezető vezetett írás
közben, nehogy kicsússzak a sorból. Mert úgy szép az írás, és később a nélkül
is tudjunk sima papírra sorban írni. Szokjuk a rendet.
Álljatok nagyság szerint sorba! Ezzel kezdődnek
a tornaórák, engem a sírás környékez. Már megint utolsó leszek, utálom a
tornasort! Amikor lassan mégis növök valamennyire, elmúlik a sírás. Bár a vége felé
állok, négy-öt gyerek szerencsére még utánam. A tanterem előtt is sorba kell
állni. Ott legalább lehet kettesével, az mégis más, nem olyan magányos az
ember. A naplóba abc sorba írnak be bennünket, a feleltetés össze-vissza. Rend
van és káosz van.
Apám kertjében vízszintes sorokban az
ágyások, a zöldségpalánták egyenes sorban ültetve. Engem is próbál tanítgatni,
de én nem bírom ezt a rendet. Össze-vissza szeretném ültetni a
virágpalántáimat. Aztán megkönyörül rajtam, megkapom az egy négyzetméternyi
helyet a rendetlenségre. Amikor kinyílnak a virágjaim, gyönyörű az én káoszom.
A temetőben számozott sorok, holtunkban is
sorba vagyunk rakva. Anyám és apám sírjához megyek, a temető kapujával szemben
lévő úton egyenesen, aztán a nyolcadik sorban balra. Ott nyugszanak egymás
mellett. Ha véletlenül összedőlnének a sírkövek, eltűnnének a sorokat számmal
jelző táblák, akkor is odatalálnék. Eligazodnék a káoszban.
A könyvespolcomon eleinte rend van. Az abc
sorrend kizárva. Magyar próza, magyar líra, külföldi próza, külföldi líra. A
drámák is a megfelelő helyre. Kezdetben még időrend szerint sorban, de ahogy nő
a számuk, odateszem, ahol van hely. Néha furcsa szomszédságok keletkeznek. Én
meg eljátszom a gondolattal, hogy a polcon szóba elegyednek egymással az írók.
Vagy a költők. Különböző korokból szólnak és megértik egymást. Elhatározom, nem
lesz itt időrendben sorba rakás, magukra hagyom őket a rendetlenségben.
A katonai temetőben a háborúban elesett
katonák sírjai. Fehér sírkövek sorban, hátborzongató rendben, nem olvasom az
évszámokat. Eszembe jutnak a felvonulásokon egyenruhában menetelő katonák. Állj!
Jobbra nézz! Ez biztos a kiképzés része,
szokják, a parancs az parancs. Mindenki ugyanabban a másodpercben jobbra fordítja
a fejét. Rend van. Békeidő van.
Aztán a filmjelenet a szemem előtt. Sorban
állítják a falhoz a kivégzésre ítélteket, eldördülnek a fegyverek, az emberek,
mint a dominó, egymás után sorban esnek össze.
Jönnek a gyerekek, lasagnet csinálok, az a
kedvencük. Az első sorba a tészta kerül, rá a ragu majd a sajt. Aztán a sorok
ismétlése, amíg elfogy az alapanyag. A végén öntöm rá a liternyi mártást, a
folyadék az egész tálban szétterül, részecskéi a fizika törvényei szerint
mozognak. A mártást így beissza a tészta és a ragu, összeérnek sütéskor az
ízek.
Ma eszembe jutott Zsófi. A városból
hazafelé a villamoson ült egy fiatal lány, talán tizenhat éves lehetett.
Felszállt egy fiatalasszony egy öt éves forma kisfiúval. A lány átadta a
helyét, a nő leült, a kisfiú nem, állt az ablak mellett és nézelődött. Egy
középkorú nő két nagy szatyorral megállt mellettük, a gyerekes nő átadta a
helyét. A szatyros nő megköszönte, lehuppant a székre, a nehéz szatyrokat maga
mellé tette. Mondta a kisfiúnak, maradjon, nézelődjön az ablaknál, elfér a
szatyrok mellett. Két megállóval később szólt nekem, üljek le, ő úgyis leszáll.
No, akkor itt a sor vége, gondoltam, amikor megláttam egy hajlott
hátú, fekete ruhás nénit, tessék leülni, mondtam felé fordulva. Köszönöm,
nagyon kedves, válaszolt, láttam, leülni is alig bírt.
Zsófi, te tényleg tudod, mi az élet rendje.
