Napok 1. Jobban esett tanulságot mondania, mint kudarcot, amikor valami nem sikerült a kedve szerint. Pedig a kudarcot is értékelte, mert azt megőrzi az emlékezet, akár örök időre. Lehet, hogy a fájdalom miatt. Volt már néhány tanulság a tarsolyában, és kudarccal is el volt látva bőven akkortájt, amikor vendéglátója kezébe adta a filctollat. Még az is lehet, gondolta, hogy nem a saját szokása az, ami így ülepíti le benne az élményeket, hanem családilag, vagy közösségileg szoktatták hozzá a történések az ilyen látásmódhoz. A történelem sűrűsödne így be, amiről naponta hallani mindenfélét, miután a tényeket sokszor és sokan értékelik a nyilvánosságban? A magánember életét érintő elemzéseket jó lenne összeszednie, hogy használhassa őket, amikor szükséges, fogalmazta meg magának a véleményét. Egyébként a felkérés úgy szólt, hogy az ajtóra ragasztott kartonra írjon vagy rajzoljon valamit, amit fontosnak gondol, és ami kifejezheti az éppen aktuális helyzetét, vagy ami bemutathatja őt azoknak, akik majd követik a példáját, és maguk is írnak vagy rajzolnak valamit a lapra, amikor látogatói lesznek az albérletben lakó barátnak. Vagy csak megnézik azt a nyomot, amit most – illetve akkor - maga után hagyott. Honnan tudta volna, hogy az életet ismerni lehet és kell, jó előre, akár az utolsó leheletünkig, anélkül, hogy odáig értünk volna, ahol már látni a megtörténteket, vagy mód lenne egy jövőben lejátszódó eseménysort lepergetni, gyorsítottan, kifejezetten azzal a céllal, hogy a tévedéseket – a kudarcokat – elkerülhessük? Ha van is válasz, akkor annak nagyságával és értékével nem lehet tisztában, és ennek megfelelően nem láthatja a feltételezett tudás változatait sem, aszerint, hogy milyen útját választja a megszerzésének. Hiszen még ezeket a lehetséges utakat-módokat sem ismerheti, miután ilyen témán korábban nem is gondolkodott. Bátran látott neki a rajzolásnak, és egy karmestert formált a méretes ív közepére, frakkban, pálcával a kezében, dirigálás közben. Akit hátulról látunk, szemben a még meg nem rajzolt, de köré képzelhető zenekarral és közönséggel, akiket a nézői fantázia láthat, ha követi az ő ajánlatát. Hogy volt-e lobogó haja a maestro-nak vagy sem, és így valakit bele lehetett volna képzelni az elkészült figurába, arra már nem emlékszik. Ahogy az sem jut már eszébe, hogy szimbolikája hogyan lehetett ennek a rajznak, és önvallomást készített-e vele, mert saját magát jelenítette meg a rajzzal, ahogy tette volna ezt a beírt szöveggel is, vagy azokkal a vonásokkal, amiket firkant a felületre, ahol ezzel jelét hagyja az aktuális jelenlétének. Akik ezt követően rajzoltak és írtak valamit az ívre, azok vagy érezték magukat a karmesterhez tartozónak, vagy nem. Mert nem biztos, hogy eszükbe jutott, hogy azonos időben és térben vannak a zenei irányítóval, aki középről mindent lát és hall, és aki – feltehetően – mindenről tud is, ami körülötte – akkor a nagy papír ív még érintetlen helyén, de később majd a bejegyzésekkel megtelve – történni fog, a rajzolások és az írások szerint. A barát messzire költözött, és a megkezdett rajzos-írásos plakát sorsáról semmit nem tudott a későbbiekben. Hányan voltak, akik hozzá hasonlóan tettek eleget a felkérésnek, és vagy látták a karmestert a papír közepén, vagy nem, ahová maguk is rajzoltak vagy írtak valamit, nem tudhatta. Ahogy azt sem lehet tudni, hogy közben eszükbe jutott-e a karmester említett szerepe, amihez magukat viszonyították, vagy amiről tudomást szerezhettek. Vagy észre sem vették, mert a sok bejegyzés között kezdett eltörpülni a pár centis alak, aki hadonászott ugyan a rajzot készítő szándéka szerint, de egyáltalán nem biztos, hogy a köré kerülő figurák és bejegyzések magukat általa érintettnek, hozzá tartozónak gondolták – már az alkotóik révén, és a papírra kerülésük rövid ideje alatt. Az igazi kérdés viszont az maradt, hogy milyen művet – életet - lehet így, előre, a majdani történésre utalóan, de annak ismerete nélkül irányítani, amely meg sem íródhatott, el sem készülhetett, le sem játszódhatott: amiről még senkinek nem lehetett semmiféle tudása?
Bevallom, hogy ezzel magam is így vagyok. A lobogó haj sokat tehetne hozzá a várható, a majdani történethez.Ahogy a római frizura is. Sejtetően, persze. Ahogy a karmesterség önmagában sokat mondhat a jövőről. De tudjuk, hogy "a stílus az ember". Márpedig a frizura ebből a stílusból adhatna ízelítőt, és kelthetne további kérdéseket. Például az említett sors irányítás ügyében. :)
Napok 2. Azt mondta, hogy ő egyáltalán nem irigy az asztrofizikusok eredményeire. Sőt! Nagyon is tiszteli őket azért, hogy a Nap jövőjére vonatkozó előrejelzéseiket kidolgozták, és a tudományos közvélemény meg is erősítette az eredményeiket. Szerinte neki csak segítséget jelenthet a számításaik példája, még akkor is, ha ezeket nem lehet egy az egyben átvinni az emberi sors alakulása mérésére vagy jóslására. Pláne annak szabályos menete megadására. Mert ez a bizonyos sors nem fúziós folyamat, és nem arról szól, hogy hogyan használódik el a rendelkezésre álló anyag, amikor hőt és fényt bocsát ki magából, és foltjai vannak, meg protuberanciái, kilövellései. A Naprendszer alkotói pedig bele sem szólhatnak abba, amit a csillag meg kell, hogy éljen, már úgy értve, hogy meg kell, hogy történjen vele a léte során a számítások szerinti átalakulás, aminek a végén Vörös Óriásként el fogja nyelni a Földet is. Mikor lesz az! Mondhatná akárki, éppen a lényeget vesztve szem elől, ami pedig, szerinte, a dolgok előre látása, mégpedig egy kiválasztott jelenség esetében, mint ezúttal a mi központi égitestünk léte. Merthogy ez a tudás lehetne átvihető a mi emberi valóságunkra is, emelte fel a hangját, és indulatba jött a kifogásokat hallva, amik a viszonyítást, az összehasonlíthatóságot vonták kétségbe. Az alpinistákat nagyon becsüli, folytatta felhevülten, meg az óceán - kerülő vitorlázókat, akik tudják, hogy a lehetőségeiket ők csak részben határozhatják meg maguknak, és így a döntéseik is csak korlátozottak lehetnek. Pedig milyen nagyszerű vágy az, amely hajtja őket: fel a csúcsokra, és ki a mérhetetlen vizek fölé! Állnak a szikrázó napsütésben, a metsző és – sajnos – ritka levegőben, ahol az atmoszféra kékje semmihez sem hasonlítható, és a hegyek havát viszi a szél, ahogy a horizonton látják, hogy nincs feljebb, nincs már tovább, és szinte foghatóak a csúcsok a világ tetején! Felettük csak a csillagok ragyognak, ha akkor és ott éppen láthatatlanul is, ahol a teremtő is hallgatja a csendet, ha a hegyek hangja ezt neki is megengedi. Vagy egyensúlyoznak a hajót irányban tartva, jó szélben, körülvéve emelkedő és süllyedő hullámoktól, amelyek alatt ott mozog az irdatlan mélység, meg a víz rettenetes súlya sejlik fel, ahogy repíti őket a hajó és a gondolat, hogy nincs akadály, amely útjukba állna, és ez az út elvezethetné őket akár a végtelenség nem létező széléhez is! Mert, és itt a gesztikulációja is felgyorsult már, az ember a szabadságot akarja elérni, amely szabadság az időtlenséggel és a korlátozatlansággal mutatja meg magát előtte, hogy ölébe vegye az embert, mint szülő a gyermekét, és annak örömét, hogy ide juthatott, fenntartsa. Még azt is elhitetve vele, hogy mindezt a gyönyörűséget neki, az embernek sikerült elérnie, a saját akaratából és az erejét latba vetve, álmait fel nem adva, de kitartóan követve, ami így aztán a valódi szabadsága lehet: az önmagát teremtő ember sikere, aki eljutott oda, ahová eljutni akart, és megvalósította azt, amit magának előzetesen kigondolt. És akkor jön egy vihar a hegyeken vagy a vízen, és lesodorja az embert a gleccser szakadékába, vagy akkora hullámot borít a hajójára, hogy az felfordulni tud csak, kiejtve irányítóját abba a bizonyos felsejlő mélységbe, amely fölött a szabadság tágassága eltűnik, és a jég között is örök sötétség borul a csúcsokra mosolygó palackos szerencsésre. Mondta egy óvatos hang, kezét tördelve, fejét lehajtva, hogy szégyenét elrejtse, amikor elrontani merészkedik az emberi szellem szószólója igazát. Igen, ezt a hegymászó és a vizek vándora jó előre tudja, és fel is készül rá, mint lehetőségre, mondta nyugodt hangon, hozzátéve, hogy a sors tervezésének ettől még nem kellene megváltoznia. A befejező pillanatok sem változnak, hiszen ezeket is tudja már előre akkor, amikor a szabadságra készül, amit elérni ilyen különös formákban gondol, tette hozzá. Tudjátok, lepte meg a hallgatóságát hirtelen, ha nem megyünk a hegyekre, és nem szeljük át a nagy vizeket, akkor még mindig elérhet minket olyan vihar, amely a sorsunk tervét megsemmisítheti: mert magunkban hordozzuk ennek fátumát.
Ha vakmerő vagy, nem futod be az ívet Ha gyáva, lemaradsz róla Megfontolt hegymászó menetelj S mikor a hegyi hóra Telepszel, a kitágult horizont Fejed felett, a kék ég E túra után jobban megérted A dolgok hogyanját, miértjét
3. A jelenlétről, és annak is intenzív alakjáról kellene beszélnünk a folytatásban, lepte meg hallgatóságát ezzel az ajánlattal, miután előzőleg szinte vészjósló módon közelített a sors tervezhetőségéhez, amellyel kapcsolatban a hegyekben dúló és az óceánt felkorbácsoló viharokat emlegetett, mint amik az emberi akarat megvalósítását megsemmisíthetik, magával a tervezni merészelő emberrel együtt. Aki, volt kivehető az általa mondottakból, mintha számítana az ilyen csapásra, ha jól követtük hallgatóságaként szavai értelmét, vagy egyszerűen csak meggondolatlanság, szinte felelőtlenség volt kivehető a megfogalmazásából, hiszen semmibe vette a veszélyeket és az elkerülhetetlen végzetet, és makacs ellenállását fogalmazta meg így az eleve elrendelt sorssal szemben, feltehetően csak azért, hogy az emberi akaratot, mint a cselekvés szabadságának egyetlen meghatározóját megtarthassa a szabályozható döntés territóriumának. Laikussága ment volna szembe a hittel, amely, ha mással nem, akkor legalább a természet erőivel úgy számol, mint megállíthatatlan és befolyásolhatatlan tényezőkkel, esetleg elkerülendő a nagy kreátor említését, és a hitbeli kérdések számára ismeretlen bonyolultságát? Vagy a predestináció volt előtte ismeretlen? Mindenesetre óvatosságot váltott ki ez az új fogalom belőlünk, hallgatóiból, amely fogalommal meg kellene ismerkednünk, amikor követjük elemzését a sorsról, amelyet képesek lehetünk belátni annak utolsó momentumáig, miközben még a következő apró történés kimeneteléről sem lehet minimálisnak mondható olyan feltételezésünk, amely közel kerülhet a megvalósuló tényleges esemény összetett valóságához. Ilyen, feltehetően többekben is létrejövő gondolatok mellett hangzottak el a szavai, amikor egy bátor asszony, akinek kora alapján állítható asszony volta, felszólította, hogy: „legyen szíves definiálni, hogy mit értsünk intenzív jelenlét alatt”. Ha arra számítottunk, hogy ez a direkt kérés meg fogja lepni, és a magabiztosságát is érintheti, amely megingást idéz elő nála, amit majd követhetünk valamilyen viselkedési sajátosságában, egy apró jelben, mondjuk keze mozdulatában, vagy arca rezdülésében, akkor tévednünk kellett. Rögtön belefogott egy meghatározásba, valahogy így: intenzíven van jelen az egyén, amikor eleget tesz a közösség elvárásának, és intenzív a közösség jelenléte, ha rendelkezik az egyénei igényei, vágyai ismeretével. Majd ezzel folytatta: az intenzív jelenlét egységét ugyanakkor az élethez kötve érdemes megadnunk, és ebben az egyént és a közösséget egyaránt szerepeltethetjük. Az egyén intenzív jelenlétét az élettel való azonossága, illetve az ugyanakkor bekövetkező önmegsemmisülése fogja jelenteni, mint annak – különben több formában, több alakban létező – egységét. A közösség intenzív jelenlétének egysége, amely szintén az élethez kapcsolódik, akkor következik be, amikor a közösség – és még inkább a teljes közeg – magát az idő egyenértékű társának tekinti, és ennek ismeretében gondoskodik önmagáról és őt alkotó egyéneiről. Ez utóbbi egység – szemben az egyén intenzív jelenlétét adó formák megadható mértékétől – összefoglaló jellegű, és egyúttal koncentráltan létező, méret nélkül kiterjedt létezési mód: döntések egyidejű és egymást követő tömege, anyagiságba ágyazottan, és tiszta tudati képződmény. Ez utóbbit felfoghatjuk törvényként is, amelynek legelső cikkelye – a fentiekből ezt nyilván kikövetkeztethették – így szól: „első az emberi közeg élete”. Mielőtt pedig ezt a meghatározást túlságosan is bonyolultnak és követhetetlennek minősítenék, és újabb magyarázatra, illetve egyszerűbb fogalmazásra tennének javaslatot, szabad legyen megemlítenem, mintegy példával illusztrálva az elmondottakat, hogy: a felnőtt csak azért van „közelebb” az élethez, vagy csak azért él intenzívebb jelenlétben, mint a gyermek, mert már birtokában van egy új élet létrehozása képességének is. Ami egy gyerek esetében még nem az aktuális jelenléte része, de majd azzá lesz, amikor életadó képessége kialakul, a megfelelő érettségével és szaporító szervei működésének bekövetkezésekor.
Döntések anyagiságba ágyazottan Döntések halmaza Gondoskodás a közeg életéről Ami halhatatlan, tudati csoda De hogy pontosan mi az a közeg Olvasd tovább, mert meg kell értened :)
4. Arra lehetett számítani, hogy folytatja a magyarázatot az intenzív jelenlétről. Példákat várhattak tőle, amelyek érthetőbbé teszik állításait, és megkönnyítik mondanivalója követését. Ahogy érthetőnek volt tartható a felnőtt és a gyerek közötti különbség szerepeltetése a jelenlét mértéke érzékeltetésére. Hiszen a gyerek is jelen van az életében, amikor aktuálisan megéli a korát, amire a változás, a növekedés a jellemző, és amelynek akár célja is lehet a felnőtt intenzív képességei birtokba vétele, ha a szaporodás képességével felvértezettséget fokozottabb jelenlétnek tekintjük, mint a rákészülés érési folyamatát. Említhette volna az egészséget is, szembeállítva annak sérülésével, és az időskort is felhozhatta volna, mint amit elérve az ember kisebb figyelmet kezd fordítani a terveire, az éppen alakuló elképzeléseire, azaz kevéssé intenzíven kezd élni. Helyettük a meglévők befejezésével, készre alakításával törődik inkább, szemben az ifjúval, vagy az aktív korban lévővel, aki nyilvánvalóan sok energiáját mozgósítva törekszik céljai elérése felé, mert: intenzíven él. Ezek, a bizonyos mértékig ellentétes megjelenési formák, a jelenlét intenzitásának eltéréseire tényleg rámutathattak volna, az egyéni jelenlét intenzivitását érzékeltetve, gondolhatták hallgatói, akiket váratlanul érhetett következő mondata: az intenzív élet nem képzelhető el annak ellentéte nélkül, és ezt – talán furcsán hangozhat, de – otthonosságnak kell neveznünk. Az otthonosság egyszerűen meghatározható, ha róla azt állítjuk, hogy: otthonosság alatt azt értjük, amire az intenzív élet felé törekvő gyereknek feltétlenül szüksége van, hogy célját – az intenzív életet, a felnőttkort – elérhesse. Ez az otthonosság igénye az intenzív életet élő felnőttnek is, ahogy ebben él minden ember, függetlenül élete intenzitása mértékétől. Az otthonosság ugyanis elválaszthatatlan az intenzivitástól, és annak fenntarthatóságát kell, hogy biztosítsa. Kijelenthetjük, hogy amennyire szükségünk van energiáink minél teljesebb hasznosítására, és folyamatosan ráadásul, pontosan annyira szükséges, hogy ez a teljesítmény megújulhasson, és ezt az említett otthonosság adhatja meg nekünk. Az otthonosság pedig az energiáinkat akár azok maximumán használó versenyünk nélkül való létünk, amelyben felfüggesztjük önkritikánkat és állandóan készenlétben tartott korrekciós módszereinket, hogy önbizalmunkat és bizalmunkat kelthessük magunkban és egymás között működésre, hogy eredményeinket egyszerre elkönyvelhessük, és örömünkkel együtt tudatosítsuk. Az otthonosság egyben nem más, mint legvalódibb álmunk, amely uralmát és jótékony gondoskodását ránk kiterjeszti, és amelyet mi – ismerve szerepének jelentőségét – hívunk és várunk, és amellyel magunkat oly szívesen – vagy oly sok nehézséggel a szívünkben – azonosítunk. Amennyiben rendezettségek – közösségek – otthonosságát tekintjük, és ennek akarunk nevet adni, hogy a név birtokában megismerhessük az együtt elérhető megújulás lehetőségét, akkor legjobban akkor járunk el, ha az otthonosságot a békével azonosítjuk. Ez a béke akkor szolgálja az érdekeinket igazán, ha közben versenyezhetünk egymással szabadon, ahogy az intenzív jelenlét napjait is az életadás és örömadás felfokozottsága valamint a bizalom és a szeretet váltakozása jó, ha megtölti nekünk állandó tartalommal. Az érdekességet, az izgalmat, amelynek az intenzív jelenléthez sok köze lehet, úgy sem tudjuk megszüntetni vagy kiiktatni az életünkből. Az időben való létünk talányossága – amit bizonytalanságnak, félelemnek és szorongásnak is nevezhetünk, és szoktunk is nevezni – hiába szüntethető meg közegünk révén, amely urává tesz minket az időnek, ha tudjuk egy ideje, hogy csak tudásunk gömbjét használhatjuk eszközünkül, és ennek hatásosságáról egyelőre vajh mi kevés sejtéssel rendelkezünk. Pedig az idő birtokba vétele maga is otthonosság; annak is a legmagasabb és legteljesebb formája! Amelyből többi formája nem feltétlenül következik, de amely nélkül azokról nem is beszélhetnénk. Csak a közös érdeket ebbe az otthonosságba, ha jól sejtem, valahogyan – ügyesen – bele kellene vennünk.
Amely velünk egy ideje „megtörténik”, és amelyet – kicsit rövidebb idő óta - tudatosan is folytathatunk. Miután az idő „örül” az életnek, amely képes az „ő” birtokba vételére, hiszen benne méltó partnerre találhatott, az egyenesen „kedvére lehet”, hogy „izgulhat” a mi sikerünkért, annak ellenére, hogy azt elérve eljuthatunk az „ő” – az idő - ellentétéhez, vagy, ha tetszik, a megsemmisítéséhez: az örökkévalósághoz. Ami, az idő megsemmisítése, nem állhat érdekünkben, miután az idő támogatását az „ő” birtokba vételében élveztük, és „segítsége” ma is a rendelkezésünkre áll. Inkább közös ügyünkké lehet a „párbeszéd” vagy az „együttműködés” a változatlanság elérésére, azaz az időtlenségbe jutásra. Vagy a folyamatos létbe kerülésünkre. Úgy tűnik, hogy a tudatosítás, amely az élet „terméke”, olyan lehetőség az idő számára, amely „értelmet” ad létezésének. Tudatosításunk, megismerő tevékenységünk nélkül sokkal szimplább, „unalmasabb” lehet az idő léte, mint velünk és a mi „küzdelmünket” látva. És akkor a képzeletünkről és az emlékezetünkről még nem is szóltunk, amelyek ezeket a tennivalóinkat egyetlen pillanat alatt képesek tökéletesen elvégezni. Igaz, hogy az így létrejövő teljesítés – az idő birtokba vétele – csak olyan szakaszos lehet, mint ahogy arra az élet tesz minket képessé, egyedeit. Mert az élet időt birtoklása az élet létrejöttekor, azonnal teljes és megszakítatlan. Ahogy a birtokba vétel is csak az élet, a tudatos emberi közeg léte számára elérhető. A tudatosság, amit hozzá adunk az időhöz, bármennyire is az ellentétét kívánjuk általa elérni, fenn is tartja az időt, jóllehet elérheti a birtoklását, és mozgalmassá, érdekessé teszi számára a létet, túl az értelmessé tett létezésén. (Nem olyan nagy baj, ha ilyen megszemélyesítésre merészkedünk az idővel kapcsolatban. Nem vulgarizálunk vele, és hízelgésünket sem lehet feltételezni ez alapján. A reménykedést igen, amivel mi tisztában vagyunk, amikor látjuk a lehetőségeinket, és – minden önbizalmunkkal együtt – a nehézségeket is fel tudjuk tételezni. A személyesség valójában csak a saját ügyünk fontosságát és hozzánk tartozását jeleníti meg. Az óra, amely megjeleníti az időt, a mi életünk kelléke, amely ma szinte mindnyájunk számára kézzel foghatóan van jelen. Csak tudjuk, hogy az idő megállítására – birtokba vételére - nem elegendő, ha ezt az eszközt kiiktatjuk.)
5. Annyi fényképet őriznek az emberek. Családi fotókat, gyerekkori képeket, iskolai emlékeket. A szüleikről, a nagyszüleikről, távolabbi családtagokról, és akkor a kirándulások emlékeit még nem is említettük. Aztán vannak képek olyanok is, amelyeket műtermekben készítettek, vagy amelyeket hivatásos fényképészek alkottak, hogy megörökítsenek az időtlenségnek egy – remélhetően – soha meg nem ismétlődő eseményt. Mint amilyen egy esküvő, vagy egy jeles születésnap. Száz év, az száz év, és ezt meg szoktuk becsülni. Egyelőre igazi ritkaság. Amíg a 3D-s nyomtatók és a genetika segítségével a már korábban megjósolt várható életkort megérni nem kezdjük, ráadásul tömegesen. Ezek a kedves emlékek egyáltalán nem azok, amiknek tartjuk őket. Mert meg kell elégednünk a róluk sugárzó múlt felidézésének édességével, amely oly kellemes érzésekkel képes minket eltölteni, érthetően, és nagyon fontos szerepet betöltve az aktuális jelenünkben. Nem illik arról beszélni, hogy az ilyen kellemességek édeskéssé tehetnek minket hangulatilag, és megállítják elemző gondolkodásunkat, amellyel képesek lehetnénk a múlt jelentőségének felmérésére, hiszen éppen ez az „íz” az, amire szükségünk van az említett otthonosság megerősítéséhez, ha együtt jár bizonyos értékelési feladatok szüneteltetésével, ha nem. Ha a fiziológiai szükségleteinket vesszük, akkor is tudhatjuk, hogy milyen táplálék összetétel mellett lehet a közérzetünk, illetve a kondíciónk kiegyensúlyozottan egészséges. Hát az önértékelésünk, a lelki egyensúlyunk megtartását is hasonlóan szolgálhatják megfelelő összetevők, amelyeket aztán otthonosság néven helyezünk a napjaink feladatai kosarába, és az emlékek kétdimenziós konzervjeit nyugodtan közéjük számíthatjuk. Ráadásul az otthonosság nem csak a nézegetés műveletéből állhat elő számunkra, hanem maguk a képek juttathatnak hozzá minket a megközelítéséhez, és éppen nem az elemzés megakadályozásával, hanem inkább annak direkt használata révén. Amikor idáig ért a mondókájával, akkor lehet, hogy azok is figyelni kezdtek rá, akik eddig azt fontolgatták, hogy a közhelyek emlegetése nem érdemli meg a további ott tartózkodásukat, és azon kezdtek el gondolkodni, hogy hogyan tudnának feltűnés nélkül távozni a teremből. Ami nem lett volna könnyű egy sor közepén ülőnek, amikor jó pár embert felállítva igyekszik eljutni a kijárathoz. Az előadó azzal folytatta, hogy a nevető arcokról tartott kiselőadást. Ezt a témát nem nevezte néven, de egy idő után lehetett sejteni, elég határozottan, hogy erről szól a beszámolója. Így: amikor a műtermi beállítás szereplői arcán jelenik meg a nevetés, valamilyen mértékben, akkor eszünkbe jut a fotográfus felszólítása, hogy „kérem, egy kicsit vidámabb, egy kicsit mosolygósabb arcot kérek”, és nem biztos, hogy az arc tulajdonosának aktuális hangulatára, netán a jövőről alkotott elképzelései megjelenítésére gondolunk, mint arckifejezése valódi okára és indokára. A pillanat művészetében – ahogy a fotográfiát is szokták nevezni – túlzónak tűnne annak feltételezése, hogy a nevető arc a jövőjéről „beszél” a nyilvánosság előtt, amely nyilvánosság egy fényérzékeny lemezre a fényt megfelelően juttató optikai berendezés formájában van jelen akkor, amikor ez a bizonyos, jövőről szóló bizalmas közlés – a nevetés – „el fog hangzani”, le fog játszódni. Még akkor sem biztos, hogy a következő időt jogosan idézzük meg a kép szereplőjeként, ha a megörökítendő alak tisztában van a róla készülő kép ilyen jelentésével. Arról pedig aztán már végképp le kellene mondanunk, hogy egy csecsemőt tartó anya mosolya mögött a saját jövőjére és a gyermeke jövőjére vonatkozó álláspontja milyenségére utaló információt, pláne messzire mutató előrejelzést lássunk. Hogy ő otthonosan érzi magát, amikor a kisdedét megmutatja az időtlenségnek, és látszik rajta a büszkesége is, amikor gyermeke szépsége, egészségessége a képről a nézőre fog sugározni, ami eltöltheti anyai büszkeséggel is, azt nem szeretnénk megkérdőjelezni. És mégis arra gondolunk, hogy a megörökített mosoly nem más, mint az otthonosság meglétének képi bizonyítéka.
6. Ma egyetlen állítással foglalkozzunk, és ezt igyekezzünk megcáfolni, kezdte beszédét becsült előadónk. A felhördüléseket hallva pedig azt mondta: kérem, legyenek türelmesek, és adjanak esélyt arra, hogy egy ilyen negatív bizonyítás megtörténhessen. Ez miért lesz nekünk jó?, harsant egy érces kiáltás, valahol a terem közepén, jól hallhatóan, és kellően határozottan, úgy, hogy sokan fordultak a hang irányába, keresve annak bátor gazdáját. A válasz nem késett, és nem tűnt ijedtnek vagy bizonytalannak: mert ez mindnyájunkat érinti, és, sajnos vagy nem sajnos, akaratunktól függetlenül. Majd a csend beálltával ezt mondta: nincs összefüggés a történelem eseményei és a nemek viszonya között. Ami velünk történik, az nem attól függ, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz férfiként és nőként, és erről a viszonyulásról mi lehet szakembereink véleménye, amikor a napi eseményekről mondaniuk kell valamit, amivel minket megnyugtathatnak, mert képesek elhitetni velünk, hogy van magyarázata annak, ami körülöttünk történik. Ami lehet, hogy éppen nem akar minket tragédiával fenyegetni, csak éppen a kimeneteléről nincs megfelelő információnk, és mi már csak olyanok tudunk lenni egy ideje, mint aki fél, ha nincs megnyugtató válasza a kérdéseire, mégpedig előre tekintve a következő évekre vagy évtizedekre. Nincs egyszerű válasz egy ilyen összetett jelenségre, mint amilyen a történelem, vagy a történelem egyes, jól körülírható, jól megadható jelenségei. Mert mitől indulnak el ma emberek más földrész felé, tömegesen, megállíthatatlanul, hogy ott reméljenek maguknak és a családjuknak jobb életet, hogy egy égető gonddal kezdjük, amiről van tudomásunk, jelen lévőknek? Talán csak nem az ősi görög monda vak jósa véleménye az, amelyet fel kell idéznünk, hogy megértsük a jelenséget? Azt megkockáztatva, hogy: ahol a nő veszélyesnek tekintett, ott ezt a veszélyt a férfitől fogja várni, hogy az eltüntesse, és így nyugtassa meg saját magát és a gyerekeiket is, hogy ő, a nő érdemes az élet fenntartására, és képes a gondoskodásra, és nem az ösztönei azok, amiktől zaklatottan és irányíthatatlanul vezérelve él, és a háttérből irányítva, öntudatlanul okozza minden gondok gondját? Teiresziász lenne a bajok okozója, miután Hérának úgy állította be a dolgot, hogy a nemek eltérően részesülhetnek a szenvedély örömeiből? Ilyen egyszerűen jutnánk válaszhoz jelenünk annyi embert érintő, tragédiákat és erőfeszítéseket elénk állító tömegjelensége láttán? Ugye, hogy ez nevetséges! És háborúkról vagy a békéről még említést sem tettünk. Pedig hányan vallják, hogy a történelem nem más, mint háborúk sorozata, és vannak, akik szerint inkább kedvező számunkra, ha valahol éppen harcolunk egymással, mintha békében élnénk, és nem tennénk mást, mint előkészületeinket folytatnánk a nagy összecsapásra. És a háborúk vagy a béke hogyan hozhatók összefüggésbe nemeinkkel, akik közül – az amazonok harcát kivéve – inkább a férfiak voltak érintettek aktív szereplőként? Talán csak nem India és Gandhi pacifizmusára kellene hivatkoznunk, mondván, hogy a hinduizmus a nemek egyenlőségét vallja, legalábbis ami az örömszerzés gyakorlatát és módszereit illeti? Ebből következően aztán békés lehetett a történet, amely elvezetett az ország függetlenségéhez, talán minimálisnak mondható szenvedés okozásával? Ez lenne az érv arra, hogy ahol megbecsüljük egymást az élet intimitása igényében, ott arról is tudunk, hogy nincs fontosabb ennél az intimitásnál, és minden agressziónk semmibe vész, amikor ez eszünkbe jut, és meghatározza minden mozdulatunkat, mielőtt bárki ellen fellépnénk, korlátozva az illető intimitásra való jogát, és befolyásolva intimitása elérésének lehetőségét? Már csak azt kellene határozottan állítanunk, hogy az ilyen leegyszerűsített vélemények nagyon sok kárt okozhatnak, ahogy ez bekövetkezik akkor is, amikor kis közösségekről, családokról, vagy azok történetéről esik szó. Mert bizton állíthatjuk, hogy az egyenjogúságtól távol tartott nők nem képesek titkos módszerekkel, mintegy ösztönösen uralni a kisközösségük folyamatait.
7. Az újságok képes riportokban számoltak be a divatcég új kollekciója boltba kerülésekor keletkezett tumultuózus jelenetekről, ahol a vásárlók tömege nem állt sorba a bejárat előtt, amikor az első várakozók, valamikor a hajnali órákban, elkezdték a bejutáshoz szükséges helyük biztosítását. Pedig megtehették volna, hogy rendet tartanak egymás között, érkezés szerint. Ehhez hasonlóan tolakodnak a távolsági buszra várakozók is, attól való félelmükben, hogy a járaton elfogynak az ülőhelyek, és nekik állva kell megtenniük a több tíz km-es utat, ami elég fárasztó lehet. Sok ember szokott összegyűlni egy-egy sportesemény alkalmával is, vagy egy népszerű együttes produkciója látása-hallása kedvéért, és mostanában mintha kevesebbet rajonganánk egymást fellökve, egymás nyakába mászva, miközben a kedvenceket felvonulni látjuk a pódiumhoz. Ahogy volt erre példa az előző század hatvanas éveiben, és ahogy mostanában emberek az országhatárokat elérve, vagy a kompokra zsúfolódva kockáztatják testi épségüket, és sokszor az életüket is, hogy eljuthassanak a kívánt helyre, a kitűzött céljukhoz. A színházban felhangzik a gong, és megkérik a közönséget, hogy a mobil telefonját némítsa el, és aztán nem nagyon van olyan gond, amivel bárkinek is törődnie kellene. Hacsak nem kell a lépcsőkre is kiadni jegyeket, mert másként nem lehet kielégíteni a hatalmas érdeklődést, ami az esemény iránt megnyilvánul, és ilyenkor bizonyos engedményeket tesznek a rendezők a szabályok kárára, amely szabályok pedig oly fontosak a jelenlévőkre nézve, amikor a biztonságukról, a zárt helyen tartózkodásuk baj nélküli lebonyolításáról van szó. Elég csak azokra az esetekre utalnunk, amikor a látogatók számához képest nem volt elegendő a vészkijáratok száma, és a bekövetkezett váratlan esemény tragédiát okozott. Nem hiszem, hogy létezne bármilyen statisztika arról, hogy hány rendezvényen, hány részvevő jelenlétével zajlott le „esemény nélkül” a program, és milyen számban következett be az ilyen rendezvények során egy vagy több embert érintő nemkívánatos fejlemény, amely kárt, sérülést vagy ennél is súlyosabb következményt idézett elő. Ha lenne ilyen kimutatás, a részvevők számát feltüntetve, akkor megvizsgálhatnánk azt a fontos kérdést, hogy tudjuk-e szabályozni a magatartásunkat akkor, amikor bizonyos számban egybe gyűlünk, és eltöltünk együtt egy időtartamot, amelyet előzetesen magunknak, mint számunkra kedvező lehetőséget elérendőnek tartottunk. Vagy megláthatnánk az okokat, amelyek az emlegetett gondok előidézőinek számíthattak, feltéve, hogy képesek vagyunk ezeket felderíteni, és kellő alapossággal elemezni. Mert kíváncsian követnénk a saját viselkedésünk összetevőit, kezdve – mondjuk – a postai ügyintézés sorszám kijelzője figyelésének szokásával, majd folytatva a piaci áruk közötti szabad válogatás udvarias vagy kevéssé udvarias megnyilvánulásaival, és megemlítve a villamoson utazók viselkedését a hely átadását illetően, amikor egy várandós nő jelenik meg a tömegben, vagy a botladozó öreg próbál magának helyet találni, ahol megkapaszkodhatna az utazása idejére. A temetésen ritkán hallani zajongást, hogy egy példát mondjunk, amiből kiindulhatnánk, mint biztos ismeretből, már ami az okát illeti ennek a hozzáállásunknak: nem illik a gyászolók bánatát valami oda nem illő módon megsértenünk, figyelembe nem vennünk, pláne kétségbe vonnunk. A vidámsághoz, a hangos beszédhez szükség lenne valamilyen kiváltó okra, amely megváltoztathatná fegyelmezettségünket, viselkedni tudásunkat. Nem arról van szó, hogy a közlekedésben elrendelt csendet megszoktuk magunk körül akkor is, amikor éppen nem közlekedünk, hanem vagyunk valahol, ahol tehetünk is valamit, szólhatunk is valakihez, és mi külön felszólítás nélkül is tudjuk, hogy nem szabad zajonganunk, és különösen nem szabad bajt csinálnunk, netán kárt okoznunk, sem magunknak, sem senki másnak? Mert az élet hangossága olyan érték, amellyel megfelelő időben és megfelelő helyen jó élnünk, ahogy egymást érintenünk is a megegyezéseink szerint szabad és lehet, amely egyezségünket egymástól folyamatosan eltanuljuk.
Pártfogó voltam, felnőttek pártfogója. Először megyei bíróságon, aztán pártfogói hivatalban. Végzettségem szerint matematika szakos középiskolai tanár és pedagógia szakos előadó volnék. Nagyon jó lenne, ha a módszeresség, amit említ, igaz lenne. Törekszem ilyenre, az igaz. Talán van is némi rendje a gondolatmeneteknek. Szabad érdeklődnöm a "hozam" felől? Köszönettel!
Bocsánat! "Tilalomba törtem", feltehetően az idő jelenléte és a vele való közös bánás könnyebbsége által vezettetve. Meg a kölcsönösség miatt is, a viszonosságra gondolva, amire szívesen vállalkoznék. Az olvasást pedig kész vagyok jutalomnak tartani. Talán szerénytelenség nélkül. :)
8. Azt jelenti ez, hogy az élet valójában csendben zajlik a Földön, ahogy – például – a világűrben sötétség és hideg uralkodik, és azt is jelenti, hogy mi mind külön univerzumot alkotunk, amik – vagy inkább akik - között az érintés olyan erő, mint az égitestek egymásra hatása, a gravitáció, vagy valami hasonló? – kérdezte egy nő, aki halkan szólt, és akit a terem nagy részén nem is hallottak a részvevők. Ebből aztán lett is méltatlankodás, és arra kérték az előadót, hogy hangosan ismételje meg a kérdést, hogy tudják, hogy miről folyik ezután a beszámoló. Amikor jól hallhatóan elhangzott a nő érdekes felvetése, mert beszélőnk nem sajnálta a hangos ismétlést, sőt, talán örült is az érdeklődés ilyen formájának, akkor a lehetséges válaszok megfogalmazásának moraja futott át a termen, mutatva, hogy milyen elevenbe vágó ügyhöz értünk. Nem volt idő az érdekesség jelzésére, miután ez a bizonyos kérdés gyorsan felröppent. És akkor most, vélhettük meglepetten, íme, a mondatokban rejtőző gondolat folytatódni látszott, anélkül, hogy erre külön utalást adott volna a beszámoló valamelyik részlete, ráadásul olyan irányt követve, amely az érdeklődést csak fokozhatta a megkezdett téma iránt, jóllehet senki nem lehetett igazán biztos abban, hogy mi is az az egyszerű állítás, amellyel az aktuális felvetést leírhatná, formába alakíthatná bárki. Mielőtt a válaszra sort keríthetett volna, következtek a csendre intő pisszegések, nem kis izgalmat jelezve a jelenlévők között. Ebben a helyzetben szükség volt egy megnyugtató pillanatnyi szünetre, mindenféle hatásvadászat nélkül; ezt, akkor ott így érezhette a hallgatóság. Engedelmükkel utalnék arra az egyszerű, és mindnyájunk előtt jól ismert tényre, következett a folytatás, hogy – legalábbis egyelőre – gondolataink sem nem nyilvánosak, sem nem hallhatóak. Még az is lehet, hogy van olyan formájuk, amelyet nem tudunk azonnal verbalizálni. Hiszen zenészeink hangokat használnak élményeik kifejezéséhez, ahogy festőink színekkel és formákkal tárják elénk a látványban rejlő mondandójukat, és a szobrászok közlési eszköze sem az elhangzó szöveg, amellyel plasztikusan bemutatják nekünk a szépséget, amelyet kifaraghatnak vagy kiönthetnek különben. Az írás mesterei szinte némának mondhatóak, ahogy a színészek is inkább a szerepeik formálásakor kezdenek beszélni, a színpadokon vagy a filmek vetítésénél, mert különben magánemberek, akik azokkal értekeznek, akik közel állnak hozzájuk, vagy akikkel a munka során kötelező egyeztetniük. Az építészek, az élet kellékeit előállító nagymesterek pedig beinvitálnak palotáikba, vagy kezünkbe adják, hozzánk érintik, szemünk elé tárják és ránk öltik teremtményeiket, és arra számítanak, hogy mi képesek vagyunk átadni magunkat az általuk létrehozott új forma és új valóság újdonságának, amiben – szerintük – minden kor minden emberének, ráadásul minden időben részesülnie kell, ha az idejét elevenen, az említett intenzív jelenlét tudatában akarja megélni. Vannak olyanok is, akik hangosan, beszédet használva állnak elénk, és megtörik az általános csendet, amikor gondolatokat közölnek, vagy úgy tesznek, mintha beszédük gondolatok közlése volna hallgatóságuk számára. És ez azt bizonyítja, hogy a beszédnek különleges jelentőséget tulajdonítunk: akkor is, ha ezt tudatosan tesszük, mert ismerjük a szó, a mondat, a beszéd értékét és erejét és hatalmát, és akkor is, ha éppen csak fecsegünk, anélkül, hogy szavaink hatását különösebben követnénk, mert célunk lett volna velük, amit elérni szerethettünk volna. Nem olyan nagy baj, hogy a tágas űrt mi tesszük hangossá magunknak, igaz, csak ezen a bolygón, és az is igaz, hogy sokféle módon, a hangképző szervek - meglehetősen széles skálán elhelyezkedő - működési lehetőségeit alkalmazva. Amitől az említett csendünk még létezhet, és méltán tarthatja magát társának a mindenség sötét és hideg valóságának, amelytől elevensége annyira eltér. Hacsak valaki fel nem hívja figyelmünket a kozmosz meglévő hangjaira, amelyeket műszereink egy ideje már a mi fülünknek is hallhatóvá tettek.
9. Nagyon fontos lenne ismernünk engedelmességünk magyarázatát. Akár azét a szófogadásét, amely tőlünk magunktól indul ki, és egy követendő magatartásra vonatkozóan állít elénk feladatot, amelyről mint feladatról, nem biztos, hogy magunknak tudatosan alkotunk képet. Csak akkor kezdünk róla a sajátunkként és feladatként beszélni, amikor akad valaki, aki szóba hozza az elhatározásunkat, amelyet megfigyelhetőnek tartott, és amely kíváncsivá tette, mondjuk a követendő cél iránt. Hasonlóan érdemes lenne tudnunk a külső kezdeményezések követésének mikéntjét, kezdve az azonnali bekapcsolódásunkkal, és eljutva a viták során kiérlelt azonosságig, amiben akár mi is lehetünk a kitűzött cél képviselői, egészen az eléréséig vezető út ismeretével, és a további részvevők, vagy a közreműködésben ingadozók, kételyei eloszlatására való készenlét vállalásával. Ez olyan jelenséget tár elénk, amelyben a gondolatoknak, a beszédnek nagy szerepe lehet, és amelyben más közlési módok is szerepet kaphatnak. Elkezdődik valami közöttünk, ami hatást vált ki, amely mozgással jár együtt, amely mozgás jól követhető adott esetben, ahogy előfordulhat, hogy láthatatlan és kimutathatatlan marad a kezdő momentum és annak folytatása, és semmilyen fejlemény nem lesz kapcsolható a kezdethez, amelyet pedig jól azonosítottunk. A klasszikus példában a lepkeszárny mozdulata a kiinduló esemény, amelynek felmérhetetlenek a következményei. És egy ilyen folyamat során ránk az engedelmesség lesz a jellemző, amely a hatás továbbadásához, a kezdettől számítható következmény végbemeneteléhez szükségesnek tartható. Megfertőzhetőek vagyunk alkalmanként, ahogy azt már ismerjük egy ideje a betegségeink terjedése alapján, amely betegségek annyi emberi szenvedés okozói voltak közöttünk. Igaz, azoknak semmi közük sem volt a mi engedelmességünkhöz, ahogy az engedelmességünknek sincs semmi köze a járványok pusztító terjedéséhez. Hacsak azokat a kataklizmákat ide nem számítjuk, amelyekben az említett engedelmességünknek meghatározhatatlanul nagy szerepe lehetett, annyi embertársunk tragikus sorsát előidézve, és szégyenünket meg nem történtté téve. A fertőzésekkel szemben sok győzelmet sikerült elérnünk mára. Tudjuk például, hogy bolygónk himlőmentes. Ahogy a gyermekbénulás szörnyűségét is sikerült kiiktatnunk az életünkből bolygónk nagy részén, hála a védőoltásoknak. Vajon az engedelmesség, amely felnőttet alakít belőlünk, gyerekekből, amikor szüleink és tanítóink példáját követjük, ez lenne felelős a tévedéseinkért, amikor szolgai módon követendőnek állít elénk elfogadhatatlan célokat, és visz minket sorsok – sokszor a saját sorsunk - szakadékába? Mintha id. Pieter Gruegel képét látnánk, a Vak vezet világtalan címűt, amin az egymásba kapaszkodók – engedelmesen – vesznek el a mélységben. Érdemes felhívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy jó ideje a beszéd hozza létre bennünk az engedelmesség álláspontját, és tesz képessé minket közös tetteink véghezvitelére. Hallják a csendet most, amikor ezt a mondatot kimondtam, itt a teremben? – lepte meg hallgatóságát kérdésével. Megnyugtathatok mindenkit, hogy a káros engedelmességnek, és az azt kiváltó beszédnek van megfelelő ellenszere. Ami után azt is kijelenthetjük, hogy az ilyen fertőzést sem kell magunk között elkerülhetetlen csapásként, megállíthatatlan veszedelemként látnunk. Igaz, nem védőoltással tudunk ellenállni pusztító erejének. És engedelmességünket sem kell elfelejtenünk, amelyet annyira szeretünk, amikor tárgyaink engedelmesen szolgálnak minket, és hozzák elénk otthonosságunk semmivel sem pótolható nyugalmát. Ha most a kíváncsiságuk fokozódott egy kicsit is, akkor nyugodtak lehetünk, hogy készek vagyunk a megfelelő védettség kialakítására magunkban. Mert ahhoz, hogy engedelmességünk tévútjait elkerülhessük, nem kell mást tennünk, mint önmagunknak engedelmeskedni. Mégpedig annak a belső parancsunknak, amely minket eleve birtokában tart és meghatároz: legyünk az élet luxusát akarók, és ebből a kívánságunkból jottányit se engedjünk. Se magunknak, se másnak! Ez a luxus pedig az emberi közeg voltunk: közösség és egyén egysége.
10. Örülök, hogy a luxus elhangzása nem okozott nagy meglepetést, és remélem, hogy azzal is így vannak, amit luxus alatt érteni bátorkodtam. Mert, ugye, az elmondottak alapján csak annyiból áll a mi luxusunk, hogy emberek vagyunk. És ennél többet nem is biztos, hogy a fogalomnak magába kell foglalnia. Legfeljebb a következményeit érdemes felsorolni, hogy tudásunk legyen arról, amivel eleve, születésünk óta rendelkezünk. A közeget gondoltam megszemlélendőnek, és ez nem tűnik egyszerű feladatnak, így, első ránézésre. Pedig nem jut eszembe a mellébeszélés lehetősége, amikor a luxusról átugrom a közegre. Lehet, hogy ez megengedhetetlen nagyvonalúság vagy csak egyszerű slendriánság részemről: pongyolaság, ami le is leplezheti gondolkodásom hibáit, és megkérdőjelezheti mondandóm értékeit. Az eddigiekből azt leszűrhették, hogy egy bizonyos mértékű szabadságot engedélyezek magamnak a kifejtendők sorrendje megállapításában, és ezt képzeleti működésnek tekintem, amelynek nem feltétlenül része az elhangzottak bizonyításának elérése. Van úgy, hogy valamit elfogadottnak tekintek, közösen alapul tekintettnek, amire a továbbiak következhetnek, és nem biztos, hogy megkérdőjelezem az említett kiindulás jogosságát, amit egy érv szerint meg is tehetnénk, és nem lenne nehéz az adott érvet megemlíteni, még a kifejtés során, a témát érintő értékelés közben. Ami ezt a mostani személyesebb hangot illeti, jól gondolják, akik erre gondolnak: ez nem véletlen. A luxussal van ugyanis szoros összefüggésben, legalábbis ami a bizonyítottság meglétének vizsgálatát, egyben bizonyos kritikáját illeti. Mert a közegre utaló fejtegetés előtt a luxusról azt mindenképpen szerettem volna elmondani, illetve szerettem volna, ha róla elhangzik közöttünk, hogy annak meghatározó része a kritika és az önkritika gyakorlásának lehetősége. Ha csak ezekből állna az öntudatunk vagy az önismeretünk, akkor azt szívesen azonosítanám a luxussal, ami a rendelkezésünkre áll nekünk, embereknek. Mindenképpen egy tudás lehetősége a luxus, amely például az élet ismeretét teszi számunkra lehetővé. Megkockáztatom, hogy a luxus a tudás vagy az ismeret vagy az információ, amivel módunk van rendelkezni, mégpedig korlátlanul. Még akkor is fenntarthatjuk ezt a korlátlanságra vonatkozó kitételt, ha tudjuk, hogy ismereteink sosem lehetnek végtelenek, illetve tovább már nem bővíthetőek. Csak arra adódik módunk, hogy ne hagyjuk abba az ismeretek gyűjtését és tárolását és rendszerezését, és ez elegendőnek tartható annak belátásához, hogy az említett tudásunknak nincsenek határai. Amely megállapítás nem mai eredetű, de bizonyító erejét nem ez adja. Sokkal inkább a belőle következő lehetőség, miszerint minden kérdésünkre megtaláljuk a megfelelő, az adekvát, a megértő és megoldó választ, ha rendelkezésünkre áll elég idő az ilyen válasz megtalálásához. Márpedig azt tudjuk, hogy a közegünk, közösség és egyén egysége, rendelkezik azzal a képességgel, hogy az időt elsajátítsa, azaz magát az időben és az időtől függetlenítse. És az elmondottakból most ki kell emelnünk az önmagunkra vonatkozó ismeretszerzés – azaz az önkritikánk – lehetőségét, mint ami luxusunk egyik legfontosabb része. Ugye látják, hogy egy egyszerű tárgyunkról beszélek, amikor önkritikát és önismeretet említek? Igen, a tükörről, ami pár ezer év óta része mindennapjainknak, mert a használatát szinte már észre sem vesszük, amikor naponta többször is erre a szembenézésre, a belenézésre kerítünk sort. Ez az egyszerűnek tartható eszközünk az, amely önismeretünket, önkritikánkat megjelenítheti, mert arra mutat rá, amely igazi kiemelt jelentőségű lehetőségünk: szembenézni magunkkal. Azzal az emberrel, aki vagyunk, és akinek láthatjuk magunkat: a saját szemünkkel, és azok szemével is, akik ránk kívülről tekinthetnek. Valamikor egy király a palotája tükörtermére volt büszke, méltán, amiben megláthatta és megláttathatta a saját nagyságát, és az ember nagyságát is, amely akkor ezt a luxust magának megteremtette. Az a király valamit sejthetett a luxusról, és rendelkezhetett valamelyes luxussal, amelyhez a tükör és a tükörterme juttatta.
11. Elnézést kért a személyes hangütésért, és reményét fejezte ki, hogy hallgatói átérzik az elmondottak jelentőségét, és elégedettek a számukra is bármikor elérhető lehető legnagyobb luxussal. Majd azzal folytatta, hogy: a Napkirály önismerete a tükör használatánál maradt, és nem jutott el annak szellemi lényegéig, ezáltal pedig az igazi luxus lehetőségéig. A szimbolikáját ugyanis nem könnyű értenünk a tükör luxusának, bármilyen korban is kívánunk elmélyedni mélységének javaiban. Ami érthető, ha belső kényszerünkre tekintünk, amely nem hagy nyugodni minket, ahogy az el is várható egy energiával telt létezőtől. Pláne élő lénytől, mint amilyen élő tud lenni az ember! Egyénként és közösségként egyformán. Nincs is más törekvése, mint győzelme állandósítása, és ezt egy élőlény – már bocsánat – esetében másként kívánni sem lehetne. Különösen azok után, hogy minden egyed azzal kezdi életét, hogy megnyer egy versenyt, amely élethez juttatja. Nemde? És azokról, ha szabad így fogalmazni, akik vesztesei az említett versenynek, azokról semmit nem tudunk, és nem is szoktunk róluk említést sem tenni. Mondhatná bárki, hogy éppen elég tennivalónk akad magunkkal, mint győztesekkel, semmint megválaszolhatatlan kérdéseket feszegetni, amelyeknek talán a legkisebb hasznát sem vehetjük. A mesterségesen vagy segítséggel keletkező életeink számára ennek a versenynek nincs jelentősége, és ez korábban eldőlt már, még mielőtt a reprodukciónk általános formájáról, mint egymás közötti vetélkedésről szóltunk volna. Ez a vetélkedés, amit fontosnak tartunk közegünk jelenségei sorában, úgy sem marad meg a kezdeti funkciójánál, és hasonlítani is csak bizonyos helyzetekben fog eredeti alakjára, a gyorsaság alkalmazásával elért pozíciónk megszerzésére és megünneplésére. Lehet, hogy a győzelem lehetne inkább az a cél nekünk, amellyel törődhetnénk, és amelyet biztosítani magunknak akarhatnánk, ahogy a luxusról is úgy gondolkodunk, mint valami különleges értékről, amelynek birtokában lenni beteljesülést jelenthet számunkra? Annál az első győzelemnél nincsenek is vesztesek, ha a mai modern kor, orvosi tudományunk által kidolgozott reprodukciós módszerei lehetőségeire gondolunk. Igen, ezt azért fontos említeni, mert mi közegként vágyjuk az emlegetett értéket, és a győzelemre is együtt, az egész közegünk képviseletében van szükségünk. Ahogy az igazságérzetünk, amit akár szolidaritásunknak is nevezhetünk, az is ezt tudatosítja számunkra, és egyben elfelejthetetlenné is teszi, amikor rólunk van szó, akár egyetlen egyénként, akár az egész emberi közösségként. Pedig milyen jó is lenne megkapnunk a gátlások nélküli létezést, amelyben energiánk szabad áramlását semmi sem akadályozná, és megtartó anyagcserénknek nem lennének melléktermékei, amelyek egyre fájóbban szűkítik képzeletünk szabad mozgásterét, ahogy valós terünk életadó és életet megtartó formái megőrzéséhez is egyre nagyobb figyelmünket és munkánkat teszik elkerülhetetlenül elvégzendő feladatunkká. Szabad nekünk ilyen pusztító erők feléledését látva luxusról és versenyről, azon belül is győzelmünk elvárásáról beszélnünk? – kérdezhetjük jogosan. Hiszen nagyon keresnünk sem kell már ezeket a veszélyeket, amik ránk leselkednek nap mint nap, pillanatról pillanatra. Hogyan lehet józanul és tudatosan, jogunkra hivatkozva kívánságokat szóba hozni, és magunk előtt további, majdani időben beteljesíthető elképzelésekről beszélni, köztük otthonosságot, biztonságot és luxust említeni? Csak azon az alapon, hogy rendelkezünk képzelőerővel, és van bizonyos tapasztalat a hátunk mögött arról, hogy elkövetkezendő időnket a megelőző képzelet fogja megszabni, amely láthatatlanul kormányoz minket saját víziónk felé, ellenállhatatlanul? Vagy egyszerűen csak emlékszünk görög elődeink jósdája luxust is idéző jelmondatára, amelyet hogyan is felejthettünk volna el: „ismerd meg magadat”? Ha ezt a javaslatot betartani készek lehetünk, akkor nyugodtan tekinthetünk magunkra közösség és egyén egységeként, ahogy ezt az emberi közeg előttünk megjeleníti, szavak nélkül, egyszerűen a létezése által.
12. A jóslásra fordítanánk egy kis időt, engedelmükkel. Az áldozat bemutatását is javaslom említeni és megvizsgálni, hiszen azonos, vagy közel azonos céllal történt mindkettő véghezvitele annak idején, és nem csak a görögöknél. Amerika indián népei vagy azok felkent vezetői is szerették volna megismerni az aktuális lehetőségeiket, a fontosnak tartott döntéseik előtt, ahogy valamilyen, a jövőre vonatkozó kép kialakítására a mai napig igényt tartunk, egyénként és egészen nagy közösségként, egyaránt. A hitelminősítő szervezeteket mi másnak kell tekintenünk, mint a gazdasági kilátások alakulását ismerő szakértőknek, akiknek a véleményét megfizetni hajlandóak vagyunk, mert a módszereik már bizonyítják egy ideje, hogy a bennük szereplő jövőkép bekövetkezésének nagy lesz a valószínűsége. Ami annyit tesz a hétköznapi nyelvre lefordítva, hogy ha szerintük egy gazdaság kilátásai kedvezően alakulhatnak, akkor az ilyen eredmény szinte biztosan be is fog következni, ahogy az ellenkező állításukat is komolyan vehetjük, amikor úgy látják, hogy a pénzünket nem biztos, hogy érdemes ott munkára fognunk, ahol szerintük ennek a munkának nem lesz meg a várt eredménye. A rabszolgák piacán, az embervásárban, az „áru” fogazatát vizsgálták meg a vevők, és a fizikai erejére akartak következtetni izmai megtapogatásával. Ezért szegény párát végig is mérték, és megállapították róla, hogy egészségesnek látszó és erős ember, vagy sajnálkozniuk kellett, mert a vézna, kutató szemeket mutató emberi alak csak nyelveket beszélt és a tudományokhoz értett, és nem lehetett számítani a fizikai teljesítményére, ami a gazdaságban oly fontos termékek előállításához lett volna szükséges. Az edzők stopperrel a kezükben állnak manapság a pálya vagy a medence szélén, és a versenyre készülő atléták teljesítményéről szeretnének adatokat szerezni, hogy a megmérettetésre vonatkozó kilátásokat megjósolhassák. Ahol célba is kell lőni, ott ez az előrejelzés már egy kicsit nehézkesebb. Ahol pedig egy csapat várható szerepléséről kellene valamilyen képet összehozni, ott aztán akár egy jós tudására is szükség lehet. Julius Caesar úgy szállt szembe Pompeius-szal, hogy tisztában volt ellenfele hadereje létszámbeli fölényével. Győzelmét a saját tapasztalatának és katonái elszántságának köszönhette. Lehet, hogy azt is mondhatnánk, hogy „jobb formában voltak, mint az ellenség”? Ahogy egy ilyen summás kijelentés elhangzik sokszor, szerencsére nem háborús események, csak sportversenyek egymással mérkőző felei küzdelmét, vetélkedését látva. Az európai labdarúgókról, egyénileg és csapatként is ezt az állítást fogalmazzák meg a játék szakértői, egy-egy mérkőzést követően, vagy a nézők felé nyilatkozó televíziós kommentátorok, a közvetítések közben. Mert látják, amint az illető játékos olyan megoldást alkalmaz, amely egészen kivételesnek tekinthető, és ennek eredménye is a játék sava-borsa lesz: a gól, és akkor erről a világsztárról nyugodtan kijelenthető, hogy „jó formában van”. Ahogy a csapat is kaphat ilyen minősítést, amikor a világbajnokság elődöntőjében nagynevű ellenfelét 7:1 arányban legyőzi, és kelt ezzel a győzelemmel világra szóló meglepetést: „jó formában van a csapat”, ezért ez az eredmény – ha a gólok különbsége talán túlzottnak is mondható, de – nem meglepő. Már csak arra a kérdésünkre lenne jó választ kapnunk, hogy a „jó forma” és a döntés előtti jóslat milyensége mitől függ, és van-e nekünk, közeli vagy távolabbi jövőnk előtt álló embereknek lehetőségünk valamilyen módon irányítani ezt a „formát” és a számunkra kedvezőnek tartható jóslatot? Ki tudja megmondani, hogy mikor állunk nyerésre az aktuális feladatunknál, és mikor kell még tennünk valamit, és főleg mit, azért, hogy elkerüljük azt, ami elronthatná kedvünket, vagy ami megfosztana minket az örömtől, amelyre sikerünknél számíthatunk, és amelyre annyira vágyunk a kezdeményezéseink, az ötleteink, az elképzeléseink építgetésekor? Milyen módon lehetünk biztosak abban, hogy „jó formában vagyunk”, és önbizalmunk tényeken alapszik, és nem kergetünk vele délibábot, amikor elindulunk elképzeléseink felé?
13. Óvatosságunk szükségességéről és nélkülözhetetlenségéről tegnap is szerezhettünk fájdalmas tapasztalatot: Pray for Paris! És hiába tudjuk, hogy a humor hiánya jelezni képes a ránk leselkedő veszélyt, ha az önirónia nem vált még általánossá közegünkben. Mi lehetne komolyabb ügyünk az életnél? , kérdezhetnénk az életre hivatkozóktól, akikről nem állapíthatjuk meg, hogy nem életükért küzdenek-e valóban, távol minden vidámságtól, mert húzza őket a fájdalom és a szenvedés bénító terhe, és erejük lassan arra is kevés, hogy levegőt vegyenek. A hibát megkeresni késő, amikor a hibát már úgy hagytuk megtelepedni közöttünk, hogy magunk voltunk a hordozói és a terjesztői, ahogy lehettünk maga a hiba is: a védhetetlen pusztulás, amely nem ugyanaz, mint a kezdetét vevő élet, amelynek a végéről azonnal van biztos tudásunk. A tükör luxusában ugyanis ott rejtőzik, sokszor felismerhetetlenül, ez a vég, amely fenekedik ránk, és nem máshonnan nézi telhetetlenségünket, mint az oly nagyra értékelt fenséges emelkedettségünk magasából. Vágyaink egén, ahol képzeletünk képei sorjáznak, és tükreinkben, amelyek mutatják nagyságunk ékeit, ragyogással kápráztatva el tökéletességre érzékeny szemeinket, ott bújik titkon a ferdeség, a délibáb, és a tükreink hibái is, amelyek némán lesik ámuló szemeink káprázatát, hogy észrevétlenül juttassanak minket saját csapdáinkba, amelyek kritikánk fejletlenségéből és látásunk képzelettől vezérelt túlzásaitól erednek, és nem engedik meglátnunk a valót. Amely így lesz ellenségünkké, védhetetlenül és elkerülhetetlenül, miután magunk voltunk azok, akik lehetővé tettük létezését azzal, hogy álságosságát meglátnunk nem lehetett, mert képzeletünk a jövőt rajzolta elénk, bizalommal és önbizalommal telten, és távol a „lét tisztasága” ismeretétől és a róla való gondoskodástól. Vereségeink, tragédiáink, kataklizmáink elég bizonyítékát adhatják felületességünknek, vagy annak a szenvedélyünknek, amely arra is képes, hogy ezt a bizonyos „tiszta létet” vagy „tiszta tudatot” ellátandó feladataink közül a majdani teendők közé taszítsa. Kinek kellene figyelnie ránk, amikor reflexeinket szabadon működtetjük, és információink ellenőrzését rábízzuk a már kidolgozott módszerekre, amely módszerek megújításával már nem biztos, hogy időnket töltjük? Ha van olyan, hogy „nagy testvér”, akiről azt terjesztettük magunk között, hogy „figyel minket”, akkor szükségünk van ennek a „nagy testvér”-nek a megfigyelésére, mégpedig saját feladatunkként? És ennek a megfigyelősdinek hol fogjuk megtalálni a végét, amikor majd már tudhatjuk, hogy az adott megfigyelést nem kell tovább megfigyelnünk, hanem abban megbízhatunk, mint tényben, amely pontosan az, aminek mi voltunk bátrak tekinteni? Ahogy a megfigyelőről is megelégedhetünk a szerzett ismeretünkkel, amely szerint eldönthető, hogy érdemes a bizalmunkra vagy sem. Lehet, hogy az önbizalomhoz kellene eljutnunk, vagy még inkább abból kellene kiindulnunk, amikor ilyen kérdéseket feszegetünk? Magunk lehetnénk biztosak magunkban, ha a közösség normái szerint bizonyítanánk megbízhatóságunkat? És akkor a közösség is elfogadhatná állításunkat megbízhatóságunkról, ha jól gondolom. Nemde? Az a bizonyos hallhatatlan gondolat lehetne megjeleníthetővé, azaz a gondolatot kellene bemutatnunk egymásnak, együtt az ellenőrizhetősége megadásával, hogy bízhassunk abban, aki és ami vagyunk. És már csak azt kellene tudnunk, hogy lehetséges-e egy embernek ilyen kitárulkozás árán megvásárolnia a megbízhatóságát. Vagy az önbizalmát, amelyről most közösségi pecsét erősítené annak valódiságát, az önmagával való azonosságát. Vagy marad a kérdés kérdésnek: lehet-e igazat gondolni, és arról a gondolatról igazat állítani, illetve nincs más, mint a pszeudo-reflex, ahogy nincs más, mint a dezinformáció, amelyről a bizonyítás döntheti el, hogy megbízhatósága mekkora terjedelmű? Ha azt vesszük, hogy munkát kell befektetnünk az eredményességünk eléréséért, akkor most is készen van válaszunk az említett kérdésre: meg kell vizsgálnunk gondolatainkat, és értékelnünk lesz jó azok kifejezéseit, szavainkat és mondatainkat egyaránt.
14. Az öngyógyítást akár a kőkorszak visszaállításának is tekinthetjük, ha erőszakosan, azaz annak kijelentésével és képviseletében történik, hogy ez az egyetlen helyes út, amely minket jövőnkbe elvezethet. Mert a táplálkozás szokásai, amelyek az ősi idők élelmiszerei fogyasztását azért ajánlják, mert a néhány évezrednyi idő új termékei hatásáról nem készültek megfelelő tanulmányok, és a mai életvitel mellett szükség lehet a lehetőségek kibővítésére, például a megelőző idők étkei fogyasztásra alkalmassá tételével, az elfogadhatónak tartható. Ám a szakmai tudást és az elért technikai szintet, az eljárások korszerű formáit megkérdőjelezni, majd róluk megalapozatlanul alkotni véleményt, és pusztán a természet erői hatását tartani lehetséges és szükséges metódusnak arra, hogy korrigálhassuk a szervezet működésének zavarait, és bízzunk az erőben, amelyet ismernünk némileg már módunkban állhat, csak éppen óriási a bizonytalanság a várható kimenetek milyenségét illetően, nos, ez enyhén szólva is felelőtlenségnek tűnhet. És ez igaz az egyénre vonatkozó korrekciós eljárásokra éppúgy, ahogy igaz a kisebb és nagyobb, esetleg a méretében már a közeg jelentős részét – rendezettségét – érintő, közösségi malignus ügyek – defektusok, szabálytalanságok, zavarok – lehetséges javítására és rehabilitációjára is. Természetesen nem a testi bajokról kell ezúttal szólnunk, hanem az egyén és a közösség, a közeg, vagy annak egy része, esetleg több része – rendezettsége – életét befolyásoló szokatlan jelenségről. Amelynek öngyógyítására lehetnek példáink, ahogy azt is tudjuk már, hogy milyen hatalmas közösségi apparátusok működnek szerte a világban, hogy orvosolják az ilyen – egyelőre inkább csak elképzelt, mint nevén nevezhető – gondokat. A gyerek tanulási zavarait a szülők és az iskola kezdik megszüntetni, hogy szükség esetén bekapcsolódást várhassanak az iskola és a szakrendelés pszichológusától vagy szakpedagógusaitól. Amikor a párkapcsolatban adódik kellemetlenség, akkor a rokonság, a barátok kezdenek segíteni, miután maga a pár is túl van már néhány saját próbálkozásán, amellyel illeszkedési eltéréseiket megszüntetni állt szándékukban. És a családsegítők, vagy a mentális élet szakemberei, ahogy a szexualitás illetékes ismerői is készen állnak arra, hogy a legújabb szaktudás eredményeit felhasználva juttassák a párt a lehetőségéhez annak, hogy közös életük harmóniája folytatódhasson. Akinek a törvénnyel gyűlt meg a baja, és vállára kellett vennie a sértés súlyos terhét, annak – túl a családja erőfeszítésein és a saját átértékelésén – szakemberek serege fogja megmondani, hogy milyen úton tekinthet magára ismét olyan önbizalommal, amely szükséges feltétele a közösségi létnek, bármely ember esetében, és amelyet a saját említett terhei alaposan megingathattak. Amikor közösségi érdekek ütköznek, és hoznak létre tartósan indulatokat, egymást megkülönböztető tömegek – rendezettségek – között, hogy akár évszázadokra is tematizálják közös történetüket, egymás iránti vélemények megingathatatlannak hitt garmadáját, háborúkat kialakítva illetve indítva el, akkor egyenként juthatnak el abba az új fázisába önmaguk ismeretének, amelynek következménye kapcsolatuk korábbi alakjának gyökeres megváltoztatása lehet. Ahogy ez megismétlődhet vallási kérdések eltérő kezelésénél is, amelyekről az embernek nem jutna azonnal eszébe az eltérően vélekedő kisebbség fizikai megsemmisítése, mint lehetséges válasz a nézeteltérések tisztázására. Ami szörnyűséget aztán évszázados békülés követhet, az úgynevezett tolerancia gyakorlásának számos jelével, mint egy öngyógyulási processzus, amelyet nem biztos, hogy bárki is irányítana, vagy a róla gondolkodónak eszébe kellene jutnia, hogy az érintettek békülésének milyen olyan okai lehettek, amelyek mögött jól meghatározható igyekezetek, gesztusok, érdekegyeztetések tudatos keresése állhat. Vajon létezik feltétele az öngyógyulás ilyen eseteinek, amely szükséges a folyamat sikeréhez, mondjuk azért, mert külső erő nem avatkozott be a vita bonyolításába, amely így egy biztos utat követett, utólag rendben lévőnek tarthatóan?
15. Az asztali játékokról nehéz azt gondolni, hogy azok is miniatűr háborúk. Hacsak nem az a játék kifejezett célja, hogy megjelenítsen egy harci eseményt, vagy egész hadjáratok bemutatására vállalkozik, a maga különös, a fantáziát alaposan megmozgató módján. Felállítva a seregeket szemben egymással, ahogy a leírások szerint valamikor történt a harcoló felek közötti ádáz csatában, teszem azt Nándorfehérvárnál. Vagy amikor Nagy Sándor ellovagolt a seregei előtt Gaugamélánál, hogy aztán döntő vereséget mérjen Dareioszra, és az ólomkatonák, a lovak és az elefántok, meg a harc helyszínét adó vár, a Dunán lévő hajók, vagy a csatatér megjelenítésére való terepasztal elkezd megelevenedni, már annak elsősorban, aki látni képes a történetet magát, amelyben emberek sokasága kezdett egymás elleni, életre-halálra menő küzdelembe. A sakkban is szemben állnak egymással a küzdők, a figurák, és ott is van bástya vagy vár illetve torony, ahogy lovak is, és a gyalogság mozgása is olyan fontos, hogy akár egyetlen tagja képes eldönteni az egész küzdelmet. A játéktéren alakuló sorsot, amelyért folyik az egymásnak feszülés, ahol leüthetik valamelyik részvevőt, és meg is fenyegethetik egymást a felek, akár a legfőbb parancsnok felé küldve intést a veszélyről, amivel hamarosan szembe fogja találni magát, és ezt majd a szomorú fejlemények követik, amikkel legjobb lenne számolnia, ha lenne még rá módja. Ütni szoktak a kártyázók is, ha erősebb lapot tesznek a gyengébbre, és ennek a játékban szabályos akciónak eredményeképpen gazdagítják a zsákmányukat, amihez jogot szereztek, a megfelelő lapmozgás révén, esetleg ideiglenes sikert így elkönyvelve maguknak. Ki gondolná, hogy ezek az ártatlannak tűnő szórakozások valójában véres embertelenségek átformált másolatai, amelyeket joviális urak és hölgyek a legjobb kedvük szerint gyakorolnak, pusztán azért, hogy idejüket bizonyos kellemességgel járó izgalmak között tölthessék, és a saját okosságukat és ügyességüket, vagy képzeletük szárnyalását, valamint ismereteik nagyságát bizonyítsák? Ki tudná összeszámolni az ilyen nemes szórakozás lehetőségeit, miközben tudjuk, hogy vannak olyan bátor és vállalkozó kedvű, egyben olyan erős és edzett férfiak és nők, akik a játéknak egy olyan változatára vállalkoznak, amelyben fejvédőt kell használniuk, hogy a kezükre húzott, kipárnázott kesztyűik ütései nagy kárt ne tegyenek bennük? Ahogy olyan harci játékosokat is láthatunk, akik a férfiasságukat óvják megfelelően kiképzett pálcákkal, hogy a vívók sisakjait is megemlítsük, amiken a fémből készült rács lehetővé teszi a versenyző látását, de elég erős kell legyen ahhoz, hogy megakadályozza a fegyver okozta végzetes sérülést a fejen. Mondjuk a szem kiszúrását. Azokat a játékokat szívesebben említi az ember, ahol az ügyesség, az okosság, a gyakorlottság eredményeként nincs szükség semmilyen módon elszenvedett sérülés elképzelésére sem. Sem akkor, amikor a játszók egymásnak feszülnek, mert a gomoku nevű japán játékot űzik, sem akkor, amikor egymás ellenfelei nem közvetlenül kell legyenek, mert a céltáblát eltalálniuk úgy lehet, hogy azt egy automata mozgatja számukra a megfelelő helyzetet kialakítva, és nem kell a tábla mögé képzelniük senkit lövéskor. Az agyaggalamb eltalálásának izgalmasságáról is érdemes megemlékeznünk, ahol csak a sok cserép hulladék megfelelő elhelyezéséről vagy felhasználásáról szükséges gondoskodniuk a rendezőknek. Amiért érdemes szót ejtenünk ezekről a csinált izgalmainkról, az bizony komfort érzésünk, a korábban emlegetett otthonosságunk lenne, bármennyire is meglepő és váratlan ezt most és így kijelentenünk. Az otthonossághoz, a mosoly jövőbe mutató jóslatán kívül ugyanis hozzátartozhat a képességünk is, amellyel az akadályainkat fogjuk leküzdeni. Azokat az akadályokat, amelyeket még nem ismerünk, és amelyeket szívesen állítunk fel magunknak – és egymásnak – játékból: csak azért, hogy kedvünket, az élet izgalmasságát és érdekességét létrehozzuk. És ez nem jelenti azt, hogy egymás ellen kelnénk állandó harcra, háborúra, amelynek a tétje élet vagy halál.
16. Nem gyakori a földrengés mifelénk. A kimutatások pontosan rögzítik az előfordulásokat, azok helyeit, erősségét, és vezetnek listát a keletkezett károkról is. Ezek a rengések erősségétől függően súlyosak vagy kevéssé károkat okozóak. Ha falvakban, városokban törnek be ablakok, vagy repednek meg házfalak, akkor akár a keletkezett kár pénzügyi értékét is felmérik a szakemberek, forintosítással, összegezve a javítások költségeit, vagy az új építésre fordítandó összegek nagyságát. Az érintettek esetleges sérüléseit, pláne halálát nem lehet kihagyni a következmények felsorolásából. Errefelé inkább csak az ijedtség, a riadalom ad okot a megemlékezésre, mert vidékünk kedvező adottságaiból csak alacsony fokozatú földmozgásokra kell felkészülnünk. Ott is inkább azoknak, akiknek a lakóhelye környékén a századokra nyúló tapasztalat már mutat bizonyos előfordulást, szemben az ország érintetlen részeivel, ahol emberemlékezet óta nem kellett ilyen veszedelemmel találkozniuk a lakosoknak. Amikor a csillár kibillen függő helyzetéből, és ingaszerű mozgásba kezd, akkor az idősebbek néhány tőmondatot fogalmaznak meg maguknak és a fiatalabb családtagjaiknak, megállapítva, hogy „mozog a föld”. Az ablakok gyakrabban remegnek be a szuperszónikus repülőktől, amikor azok hangrobbanásaitól a levegőben keletkező lökéshullám eléri a felszín épületeit is. A fűtéscsöveknek csak akkor van hangja az épületekben, amikor a lakók ezt használják arra, hogy egymásnak üzenjenek, valamilyen konyhai eszközzel mérve ütéseket az emeletek között vezetett ellátó rendszer jól hangot továbbító elemeire. Földrengésnél az ilyen vezetékrendszerek némák maradnak, és, szerencsére, érintetlenek is. Az egyéni rengések, ha lehet ilyen kifejezéssel élni az egymás között használt megnyilatkozások esetében, már hangosabbak lehetnek, és a hatásaik is látványosabbak illetve zajosabbak, meg az egymás mellett lakók nyugalmát is sokkal inkább érintik, mint bolygónk felszínének apró mozdulásai. Egy erőből bevágott lakásajtó a panelház több emeletén lesz hallható, de a téglából épült emeletes házak lakói is jól hallhatóan fogják tudni követni az ilyen erőteljes kifejezését a mi emberi viszonyaink aktuális helyzetének. Ahol a házak, az épületek között van elég távolság, és egy-egy építmény csak egy-egy család otthona, ott az ilyen események nem is biztos, hogy eljutnak a szomszéd észleléséig. Mintha meg sem történtek volna. Senki sem szerez tudomást róla, akire az otthoni mozgás egyébként sem biztos, hogy tartozna. Pláne, ha arra nem is tartana igényt az illető, hogy tudomást kelljen szereznie a kitört erőteljes elmozdulásról, vagy valaminek a várható kezdetéről, esetleg megváltozásáról, amiben neki szerepe egyáltalán nem lehet, és amiről véleményt alkotnia is csak nagyon nagy bizonytalanság mellett lehetne, már ami a feltételezhető legtöbb ilyen esetet jellemezheti. A földre kerülő tányérok is csak ott jelenthetnek eseményt, ahol az emberek lakóterei egymáshoz olyan közel kerültek, hogy a keletkező hangok rezgésének továbbítását a jól szigetelő levegőréteg nem képes leblokkolni. Ha egy tárgy hosszabb utat tenne meg azért, hogy levezesse azt az erőt, amely egy ember jó közérzetét különben nyugtalanító módon megzavarhatná, és olyan módon kerül illetéktelen embertárs tartózkodási helyén és személyes körén belül, hogy ezt a behatolást előzetesen nem engedélyeztette, akkor nagyon kellemetlen lehet a hatás, amelyet – kifejezett szándék nélkül – ki fog fejteni, és még kellemetlenebb lehet a viszonthatás, amit kiválthat. A geológia egy ideje tudja, hogy a Föld felszíne milyen állandó mozgások helye, és ezek kiváltó oka maga bolygónk „élő” volta, azaz ma is működő alakulása, amelynek menetéről is vannak már ismereteink, egészen messzire előre tekintve planétánk jövőjébe. Hogy nekünk, embereknek milyen előkészületeket érdemes tennünk azért, hogy földi létünket magunknak biztosíthassuk, talán már azt is kezdik a szakemberek elénk tárni. Ahogy arra is vannak már kialakult módszereik, igaz más szakembereinknek, hogy megtanítsák nekünk az egymás közötti mozdulataink előrejelzését.
17. A transzcendensről tegyünk néhány megjegyzést. A tudatalattink értelmében tudjuk, hogy részünket képezi, legfeljebb ez a rész nem biztos, hogy irányításunk alatt áll. Ahogy a keletkezéséről sem mondhatunk határozott véleményt, biztos ismeretet, amellyel rendelkeznénk. Hiszen ilyen ismerettel akár az irányíthatóságát is feltételezhetnénk, amiről pedig lemondtunk, amikor tudatalattinak minősítettük. Csak kordában tartani sikerüljön ezt a territóriumunkat; csak ez lehet a kívánságunk. Legalábbis az után, hogy értelmünk kiterjesztését rá nem tartjuk lehetségesnek. Ami hiányzik belőlünk ahhoz, hogy belássuk ezt a saját birodalmat, az maga a megismerhetetlenség: a saját magunk megismerhetetlensége. És ez nagyon megnyugtatóan hangzik, ha jól belegondolunk! Mert az idővel folytatott folyamatos és soha véget nem érő együttműködésünk, amit akár küzdelmünknek is nevezhetünk, pontosan megfeleltethető a magunk megismerése – elsajátítása, birtokba vétele – feladatának, hiszen a transzcendenciánk révén tudhatjuk, hogy ez a megismerés – önmagunk birtokba vétele – is befejezhetetlen és teljesíthetetlen feladat. Ahogy az időre igényt tartunk, és tudjuk, hogy ezt csak a közösségünk, a közegünk révén érhetjük el, ugyanúgy vágyunk arra is, hogy a saját ismeretlenünk – ha szabad a tudatalattinkat, a transzcendenciánkat így hívnunk – birtokunkba kerülhessen, mondjuk, ha másért nem, akkor azért, mert a törvényeink ezt az igényt megkövetelik tőlünk. Igen, az ismeretlen ismerete a mi közösségi életünk egyik alapkövetelménye, amelyet nap, mint nap teljesítenünk kell, ha szabadon akarunk létezni egyénként és közösségként közegünk kereteiben! Ez az ellentmondás az, amivel jó esetben úgy járunk el, ahogy magunk között találunk praktikusnak tűnő megoldást életünk egyéb ellentmondásaira, amelyek oly sokunkat képesek falhoz állítani, és ellehetetleníteni, anélkül, hogy így szenvedésbe jutva kárpótlást kaphatnánk helyzetünk képtelen alakulása miatt, amelyet meg biztosan nem érdemeltünk. Szophoklész hőse példa lehet arra, amit transzcendenciánkkal teszünk, amikor le nem tagadjuk vele való azonosságunkat, és kinyilvánítjuk iránta érzett vágyunkat és szeretetünket. Már csak a módszert lenne jó ellesnünk, amellyel a transzcendens megmutatkozhat előttünk, vagy, ahogy képesekké lehetünk mégis a törvénynek való megfelelésre, azaz a transzcendens irányítására. Az első tettünk a katarzis, amely a megjelenítéssel megvalósíthatóvá lesz. Ehhez szorosan kapcsolódik a kérdéseinkre adható válaszaink megtalálása, amely a továbbélésünkhöz juttat minket. Nem oldjuk meg az ismeretlen megismerésének feladatát, és megoldjuk a törvény elvárását, amellyel képes sarokba szorítani minket, és korábban soha ki nem próbált döntéseket kikényszeríteni belőlünk. Csak Szókratész törvényét kell ismernünk, amely szerint „amíg az új törvényt meg nem hozzuk magunknak, addig a régit be kell tartanunk”. Ami a transzcendens meghatározásának biztos módszerét illeti, azt már elég régóta kipróbáltuk, hiszen tudományunk századokkal korábban rendelkezésünkre bocsátotta azt. Igaz, ezzel csak azt nyomatékosította egyben, hogy a meghatározás, a transzcendens megragadása soha sem teljesíthető feladatunk marad. Amiből annyi következmény származik, hogy annak hasznát és értékét alig tudjuk felmérni! Megelégedhetünk azzal, hogy a vágyunkat, a szeretetünket ismételten bevalljuk magunknak, és követjük alkotóinkat a lehetőségek útján, amelyen tudósaink és bátor vállalkozóink haladtak, amikor a transzcendenst közelíteni nem voltak restek. Milyen gyönyörűség tudni, hogy vannak felfedezőink, akik „felülről” közelítenek a kitűzött célhoz, ahogy a feltalálóink is ezt teszik, csak éppen „alulról” törekednek eljutni az oly kecsegtető emelkedettségbe! Hiszen akik a tudást úgy alkalmazzák, hogy közben nyitottak az újra, amelyről minket tájékoztatnak, azok „maguk alatt látják” az ismeretlent, amelyet most fognak birtokba venni. Míg azok, akik képesek magukat is meglepni a saját képzeletük játékaival, mintegy meghódítják az ismeretlent, amivel maguk azonosak, hogy annak szépségével minket elkápráztassanak.
18. Egy faluszéli rét ritkán kelt érdeklődést. Nincs sok tulajdonsága, ami szereplővé, pláne főszereplővé tehetné bármilyen történetben. Hacsak nem válik különleges érték hordozójává, mert a földjében rejtőző ókori ékszereket megtalálják, vagy területén történik a környék sorsát hosszú időre meghatározó felfedezés, aminek következtében a rét át kell, hogy alakuljon, és rajta sok ember megélhetését és jövőjét adó ásványkincs feldolgozására nyílik bánya, épül gyár és hatalmas kereskedelmi központ. Ezen a réten még állatokat sem legeltettek. Legfeljebb a füvét vághatták le időnként, és szénáját használhatták fel jószágok etetésére, amíg a rét erre alkalmasnak mutatkozott. Nem volt nagy terület. Egy gyalogút vitt a közepén, amit a lakók tapostak ki, amikor a közeli szőlőhegy apró kertjeibe igyekeztek, tavasztól késő őszig. A gyerekek a rét füvében igazi szórakozásukat lelték, amíg az említett szőlőskertek léteztek. Hogy ki volt a gazdája, és, hogy volt-e egyáltalán gazdája a rétnek, az nem derült ki, illetve arról a helyiek közbeszéde nem nagyon emlékezett meg. A virágait, ahogy azok a tavasz érkeztével ellepték, szívesen szedte mindenki, aki a keskeny gyalogúton ballagott. Tarka csokrokat a városi rokonok, amikor nyaranta lehozta őket a szabadságolás, meg a meleg, és a friss gyümölcsök sora, amiket a kertekben megtalálhattak. Senkit nem zavart a rét füvének nagysága, amikor késett az első kaszálás, és amikor a második kaszálás előtt a száradó rendek köze ismét megnőtt, és az elvégzett munka, a boglyába rakás, majd a kazalba rakás és a hordás a rétet ismét gondozottnak mutathatta volna. A gyerekek kedvenc szöcskéi és tücskei mindig megtalálhatóak voltak ott, bár az igazi népszerűség vitathatatlanul a lepkéknek jutott részükről. Miután állatokat nem legeltettek a réten, így a szülők nem féltették a szaladgáló csemetéiket attól, hogy láthatatlan veszélyeknek lesznek áldozatai, elsősorban cipőik összekoszolásával. A sérülésektől sem kellett félteni a szabadon csatangolókat, mert a rét kemény földjén nem voltak árkok, amikben felbukva kellemetlen zúzódásokkal, vagy a ruhák zöldes foltjaival lettek volna „gazdagabbak”, egy-egy pillangókergetést követően. A rétet három oldalról fák szegélyezték. A szőlőhegy valamikori erdői maradványából maradt meg egy-egy csík, míg a harmadik oldalon út vezetett, ahol a szélső házak mögötti kiskerteket közelíthették meg a gazdáik a szekereikkel, a kézi vontatású kordéikkal. A parlagfűről egy jó ideig nem beszélt senki. Ahogy a rét gazdáját sem említették, úgy volt teljes a csend erről a veszélyes gyomról is, ami pedig ott nőtt a többi növény között, egy idő után magasra kiemelkedve, talán még az első kaszálást követően is. Még az is lehet, hogy a rétet nem is kaszálta senki. Maga volt az a saját törvényeinek engedelmeskedő földszintes dzsungel. Már amennyire a füvekből ilyen vadon létrejötte elképzelhető. Hogy itt is érvényesült a verseny, vagy a kiválasztódás törvénye, azt nehéz lenne vitatni. Pedig senki nem kísérletezett azzal, hogy kövesse, hogy mi is történik a természet egy kis darabkájával, ha ember nem érinti, beavatkozva annak életébe, valamilyen jól felfogott érdekét érvényesítendő, vagy csak a megfigyelés kedvéért, amely a tudását gyarapító szokása az embernek. Amikor a földek megmunkálását és a káros gyomok irtását törvényileg is szabályozták, súlyos büntetés kilátásba helyezésével a mulasztók felé, mert az allergia annyi ember életét keserítette meg, és a műveletlen földön a különösen veszélyes parlagfű elterjedésére lehetett eleve számítani, akkor ez a rét árvának bizonyult, a senki földjének. Mert lehet, hogy a község tulajdona volt, és akkor a helyi vezetők dolga lett volna a műveléséről gondoskodni, és az is lehet, hogy a tulajdonos kilétét nem sikerült évek során tisztázni, hiszen annyi volt az elvándorlás, és, sajnos, olyan nagy volt a halálozások száma is. A rét így aztán mezőből illatát vesztett parlagfű birodalommá lett, ahol csak azok a növények maradhattak meg, amelyek valamilyen módon képesek voltak alkalmazkodni a gyomnövény szabályozhatatlan akaratának.
19. „Ne bolondozz Jancsi, a tréfát nem értem;/ Amíg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.” Ezt mondja gazdája Kukorica Jancsinak Petőfi: János vitéz című költeményében, amikor a főhős a nyáj elvesztését töredelmesen kénytelen bevallani. Hiszen úgyis kiderülne előbb-utóbb a baj, ami immár jóvátehetetlen. Egy férfi – a gazda - nem értette meg a másik férfi – a juhászlegény - által mondottakat, amiket az komolyan adott elő, csak a komolyságát nem lehetett elhinni ép ésszel, annyira képtelenségnek hangzott: elveszíteni egy nyájat, amit legeltetésre rábíztak, a juhászlegényre? Ki hallott már ilyet? Ki tudja ezt még csak elgondolni is? Hacsak nem valami tréfáról van szó, amit a gazda számára tartogat meglepetésként a juhász, hogy aztán majd jót nevessenek együtt a lelepleződő csínyen. Mert úgy még csak elfogadható lehet ez az egész képtelenség, egy birkanyáj eltűnése, hogy majd szerencsésen megkerül, és közben a birkák még meg is szaporodnak. Mert az aztán tényleg jó tréfa lenne. Nem igaz? Ahogy Benedek Elek meséjében, a Kondás Jankó címűben szerepel, amikor az erdőbe kicsapott nyáj a nap végén mindig megszaporodva tér meg az óljába. Moliere tréfára fogott hősei inkább férfiak, bár akadnak nők is a darabjaiban, akiken elmosolyodunk, de a gúny vagy az irónia igazi céltáblái általában az erősebbnek mondott nem képviselői, akiket aztán ki is kacagunk rendesen. Ahogy Shakespeare vígjátékaiban is inkább a férfiak adnak alkalmat arra a nevetésre, amely az illetők kárára történik, mert figyelmetlenségük vagy hibáik sérülékennyé teszik őket, és egyben alkalmassá arra, hogy az erősek, az előre gondolkodók csapdáját el ne kerülhessék. Kikacagjuk őket, amikor megtörténik velük a mulatság, amelyet mi az életben szeretünk elkerülni. Nagy írónk és irodalomtörténészünk is hasonlóan vélekedik, amikor Boccaccio Decameron című novella gyűjteménye legmulatságosabb részének a férfiak egymás kárára előadott tréfáit minősíti. A burleszk filmek csetlő-botló alakjai között nem találunk nőket. Ahogy bohóc sincs „nőből”, de a kabaré jeleneteiben már ott szerepelnek a nők, akik egymásra licitálnak, amikor még gyerekek, és mi azon nevetünk, hogy az egyiknek házat tojt a nyuszi, a másiknak pedig repülőgépet. Ahogy az unokáik képességeivel egymást heccelő, „frissen úri” hölgyeket is ismerjük, nem is szólva a szépséget és örök fiatalságot áhítókról, akik a mai kor áldozataként inkább a részvétünket váltják ki, mint a vele együtt előbukkanó, kényszeredett mosolyunkat. Lehet, hogy a nemek egyenlőségéhez értünk a humor területén? Amit sok évszázadon át a férfiak a magukénak tudhattak, anélkül, hogy ezt nagyon igyekeztek volna kisajátítani, mert általa fölényük vagy előnyük nyilvánvalóvá lehetett a nőkhöz képest, az most eltűnni és megszűnni látszik, és szintén egy spontán folyamat eredőjeként, amelyben a nemek csak a szerepük adta lehetőségekkel élnek, meg persze a változó kor megváltozott feltételeinek engedelmeskednek. Ha eddig azt hittük, hogy a humor, a nevetés, a másik gyengeségének és előrelátása hiányának láthatóvá tétele a férfiak férfiakkal űzött játéka lehet csak, akkor ezt a véleményünket meg kell, hogy ingassa korunk sok - modernnek is mondható - tapasztalata, legalábbis ami a nevetésre alkalmat adó személy nemének meghatározását illeti. Egyszóval már nem csak a férfiakon szabad és lehet nevetnünk, hanem ezt megtehetjük a nőkkel is. Legfeljebb az marad továbbra is kérdés, hogy kik azok, akik a nevetésünket kiváltják, és akik nőt tesznek nevetségessé, kedvünket emelendő. Mert nem biztos, hogy az ilyen szórakozás előállítói, nemüket illetően, változtak volna az idők folyamán, egészen odáig, hogy mára kiegyenlítetté vált volna az ilyen szerzők aránya férfiak és nők között. Az a gyanú jogosnak tűnik ugyanis, hogy az életen, a szenvedélyen, a reprodukción és annak feladatain, ezeken nincs nevetnivaló. Csak a gyerekek, a még éretlenek vihognak dolgokon, amikor még nincsenek birtokában a lehetőségnek, hogy komolyan, intenzíven – ahogy említettük – éljenek, és döntéseket hozzanak magukról, valamint a közösségről, ráadásul teljes tudatossággal.
20. Nagyon jól esik a benn-létünk. Nem szeretünk kinn lenni. Ridegnek és hidegnek és idegennek érezzük azt, amikor nekünk tennivalónk adódik a tartózkodásunk helyével, és a környezettel, amelyben módunk van létezni. Pedig mennyire felkavar minket minden képzet, minden gondolat és a cselekedeteink, amelyekkel a helyünket pontosítani, a vele való azonosulásunkat vagy a benne átélhető létünket tudatosítani szeretnénk! Amelyekkel kifejezzük rajongásunkat a benn-létünk felé, és közben felfokozzuk átélését benn-létünknek. A különbség lényegében minimálisnak mondható: a lepedőnk szegése szerint vagyunk benn vagy kinn, például az ágyban, vagy az ágyon. Ahogy a viszonyunk is kettős a benn-léthez, eleve meghatározottan nemünk szerint. Még az is lehet, hogy ezt választjuk, amikor nemünkkel azonosulunk: a benn- vagy a kinn-létünket. Miközben igazi kinn-létünk nincs, és nem is lehetséges. Pusztán a benn-léthez fűződő viszonyunk lehet meghatározott a választásunk alapján. Aztán a döntést követően, amikor meghatároztuk helyzetünket, elkezdődhet cserélgetős játékunk, amit – még gyerekként – bújócskának hívunk. Csak a gyerekkori játékban alig érint meg minket a valahol létezésünk és annak lehetséges váltakozásával együtt járó örömünk. Miután semmit sem tudunk a bentről és a kintről, ezért az örömünk sem lehet tudatosan fokozható, amikor észrevétlenek maradhatunk, vagy amikor leleplezzük a másikat, aki vagy benn vagy kinn tartózkodik éppen, és szeretne a másik helyre jutni, anélkül, hogy ezt bárki észrevenné és leleplezné, illetve – a szerep szerint – abban lelhetnénk örömünket, hogy mi derítjük ki, hogy ki került éppen kívülre, aki pedig a tudtunk nélkül azon igyekezne, hogy elérje a benn-létét. A felnőtt élet teljességében a benn és a kinn kölcsönösséget keres és talál magának. De úgy is fogalmazhatjuk, hogy mi vagyunk azok, akik ezt közösen megadjuk magunknak. A közeg „mérete”elég nagy ahhoz, hogy összevethető legyen a valós környezettel, amelyben fizikai létünk lemásolhatja említett benn-létünk és kinn-létünk anyagi alakját. Az eszközeink is megfelelnek az így előálló mérési feladatunk elvégzéséhez, amelyet szinte akaratlanul hajtunk végre, mintegy mellékesen figyelve tudományunk eredményeire. Vagy elfeledkezünk belső késztetésünkről, a benn-létünk értékéről és hozzá fűződő érdekünkről, és csak a fizikai létezésünk mentén végezzük el az így adódó – a mérés során alakuló – tennivalóinkat. Amelyek jó ideje annyira megszaporodtak, hogy a benn-lét megélésére és a róla szóló tudás értékelésére már nem is vagyunk képesek figyelni. Csak a szerencsénk áll rendelkezésünkre, amelyet szenvedélyünk bocsát rendelkezésünkre folyamatosan, elhallgatva benn-létünk ismeretének szorgalmazását és értékének folyamatos ismeretét. Igaz, nem egyetlen mulasztásunktól – vagy inkább győzelem utáni vágyunkból eredő felületességünktől – mentve meg minket, és igazítva el ügyünk nemkívánatos alakulását. Talán éppen ezért érdemes kicsit közelebbről is megismernünk benn-létünk örömét, és a két helyzet váltakozásából fakadó örömeink lehetőségeit. Amire azonosulásunk ad nekünk módot, válasszuk akármelyik helyet is magunknak. Csak arra van szükségünk, hogy amikor benn-létünk tölt el minket, miközben ugyanannyira vagyunk a kinn-létben is, akkor a kettő közötti eltérést pontosan érzékelve legyünk képesek az átélés fokozására, és az adott helyzet adta szerep megélésére. A benn-lét igazi értékét az fogja adni ugyanis, hogy együtt töltjük be azt, miközben az egyikünk inkább a kinn-létben kell, hogy legyen, míg a másik inkább saját benn-létét juttatja el annak lehetséges szélső értékeiig. Közben pedig figyelme maximálisan arra irányul, hogy kövesse partnere kinn-léte apró rezdüléseit, amikor ez méretében végtelenné nőni képessé válik, és ezt elérve magát, mint benn-lévőt tudja érzékelni és azonosítani. Amely azonossággal egyben arra is lehetőséget ad, hogy eleve benn-levésben lévő társa elérje a kinn-lét lehetőségét, és vele a létezés teljességét. És ez a „játék” milyen fontos nekünk, amikor ugyanott maradunk, és minden lehetséges helyet a magunkévá teszünk!
21. Lehetetlenné vált a tájékozódás. Mintha köd ereszkedett volna alá, átláthatatlanul. Csak éppen a ködöt sem láthattuk, amitől a sok kutató szem egymást kellett, hogy nézze, és keresse maga körül a felismerhető alakokat, azt a lehetőséget adva, hogy van valami, ami több a semminél, és a neve is tudott, és az segíthet a hely, a körülmények meghatározásában. Egymást néven nevezni ugyanis már nem tűnt elegendőnek, és ez tükröződött az arcok és a szemek mozgásán. A fejek forgása, az egymást kerülgető mozdulatok súlyos zavart mutattak. Csak az elkeseredettség nem váltott át indulatba, és jele sem mutatkozott az ilyen helyzetben előforduló erőszakosságnak. Riadt komolyság ülte meg a tekinteteket. A döbbenet hallgatást diktált, ami alól senki nem tudta kivonni magát, és a feszültség fokozódását a mozgás erősödő zaja érezhetővé tette. Egyéni kereséseket követhetett, akinek volt türelme és maradék nyugalma a megfigyeléshez. Itt-ott könyvek kerültek elő, amiket páran lapozni kezdtek, és hangtalanul kerestek benne helyeket, idézhető részeket, feltehetően az ilyen helyzetben legjobbnak tartható megoldást, a kiutat keresve. Amelyről a fóliánsokban reméltek megtalálni legalább utalásokat, de akár pontos leírást is, ha ilyet feltételezhetett volna bárki, abban a hitben, hogy a régi korok bölcsei és prófétái örök érvényűen láthatták az eljövendő jövőt, amelyet meg nem érhettek, de amelyet biztos hittel elgondolhattak. Mert a jobbító szándékát tanácsaiknak senki vitatni nem akarta, és nem is mutatkozott kétely és bizonytalanság, miután elég nagy volt az már eleve is. Ha a dolgok ok nélkül nem szoktak megtörténni, ahogy a tapasztalat ezt a tudást általánosan ismertté tette, akkor a tudást hordozó tárlók átnézése, adataik értelmezése megoldással kecsegtetett, csak legyen idő a helyes álláspont kialakítására, majd a megoldás létrehozására. Minden tanács fontos lehet, sugallta a csend, ahogy minden kritikát is érdemesnek tarthatnak a megfontolásra. A régiek értékét pedig azért kell külön is hangsúlyozni, mert az eltelt évszázadok elég időt biztosítottak arra, hogy a kritika értelmezze a leírtakat, és a jóslatokból összerakható képek vizsgálatára, valamint a felállított víziók értelmezésére és összehasonlítására is legyen elég idő, de legyen megfelelő eljárás is, hogy a szövegek szimbolikáját lebonthassák az aktuális idő eseményei véleményezéséhez. Csak a közös nyelv, a közös érdek hiánya volt szívszorító, és a beállott csendben ennek nagy szerepe lehetett. Mint a szülők vitáját figyelő gyerekek szótlansága képes a kívülállót is megérinteni, úgy érezhette magát az, akinek még maradt energiája, hogy szorítson a hozzáértők egyezkedése láttán, és némán kövesse az életet mentő kutatás egyszerre ésszerűnek látszó és hibát kerülni igyekvő, ugyanakkor lázas és gyors ténykedéseit. A sok ember alig különbözött a részvétben, a bizonytalanság érzésében, a közös félelemben, és a helyzet súlyosságának átélésében. A beszéd megszűnt segíteni, mert hiányzott a közös nyelv, ahogy az említett közös érdek is csak most indult meghódítani a közeget. Mi más lett volna ez a kiúttalanság, mint annak kimondatlan bizonyossága, hogy az idő állt elénk, a maga átláthatatlanságával és eltávolíthatatlanságával, és a mozdíthatatlansággal is, ahogy a következő pillanatok lehetőségét is meg akarta magának tartani? Hiába volt mögöttünk annyi évszázad, és sokszor évezred is, amit felmutathattunk, mint a jövőre jogosító eredményt, ahogy ugyanezt támaszthatta alá megannyi álmunk, és nagyjaink írásokba foglalt jövendölése, hogy mutassák nekünk az irányt, és az időt is arról győzhessék meg, hogy: íme, ezért szeretjük az életünket, és ezért tartjuk fontosnak annak keretét, amelyben múltunk már áll, és jövőnk virágozni fog, ahogy jelenünket magunknak megteremtjük. A kiutat semmi nem kezdte el előttünk megjeleníteni, ahogy a láthatatlan köd is velünk maradt, és a tudásaink hallgatása egyre fájóbbá vált, amint szemeinknek sem maradt más, mint egymásban elmélyedni, azt kutatva, hogy hogyan és mikor látjuk meg a másik érdekét, úgy, hogy közben a sajátunkat is megőrizhetnénk.
22. A vallomások értékét sokan vitatják mostanában. A bíróságon a tanút még mindig nagyra tartják, de az önmagára tett terhelő közlést már igyekeznek egyéb módon is igazolni. Néha el is vetik, mert mögötte lelki idegenséget gyanítanak, és sokszor nem alaptalanul. Marcus Aurelius, Szent Ágoston vagy Rousseau első személyben írott beszámolóit a szépírók és a filozófia hozzáértői ma is nagyra tartják, ahogy vannak megfigyelők a későbbi, a maihoz közelebb lévő időkből is, akiknek az önmagukról rögzített adatait elemezni és értékelni lehet, mint első kézből vett dokumentumot valakiről, vagy annak a valakinek bizonyos megnyilvánulásáról. A luxust, amely a tükrözésről, a tudatosság eléréséről szólna, és amelynek egyik formája lenne a szembenézés saját magunkkal, nem biztos, hogy megemlítik a vizsgálódások. Az önismeret is kimarad, értelemszerűen. Beteges dolog lett a lelkizés, és egyúttal kiváltság, amely végzettséghez kötötté kellett, hogy legyen, talán a benne rejtőző mély tartalom és tudás, és ezek nagysága és értéke miatt. A luxus miatt, amely vágyaink között előkelő helyet követel magának, talán amióta az emberi közeg kitalálta használni az értéket, és amióta az érték mentén haladva szeretne a közeg minél messzebbre jutni, vagy magasabbra emelkedni. A közgazdasági szempont, amely az értéket gazdasági értelemben is használhatónak tartja, képes lehet számszerűsíteni is egy-egy ilyen monológ jelentőségét, és a kor egy adott pénzében kifejezni annak értékét. Mindez eszébe nem jutott elalvás előtt a nyugovóra térőnek, aki egy ideje az álmait is igyekszik megjegyezni, majd róluk véleményt alkotni magának ébredés után, és azt követően, hogy papírra írva látta, és olvasta azokat. A mostani éjjel nem volt szokatlan a korábbiakhoz képest számára, mert az ébredés a várt időben következett, és az álomfolyam képei is elég elevenek voltak, ahogy az eddigiekre gondolva elvégzett róluk egy gyors értékelést. A baráttal történt kézfogást nem felejthette el, volt az első rögzített gondolata és értékelése, ahogy a folytatás képei is élesek és látványosak lettek, a húsüzemmel, és a kolbászkészítési bemutatóval. Nem volt váratlan a nagy kád szereplése, amelyben kenyérnek való masszát kevert a prezentációt tartó szakember, kijelentve, hogy a kolbászt készíteni ezzel kell és szabad, hogy a megfelelő ízt kialakíthassák a töltelékhez. A húsok egy nagyobb kád mélyén tornyosultak, egészen annak pereméig, de belőlük az álom már nem kezdett el bélbe tölteni a kedvelt disznótorosból, mert egy kóstolás annyira furának sikeredett, hogy abból fel kellett ébrednie. A készítménynek, amit ízlelésre ajánlottak, nem volt sem illata, sem zamata, és a színe zöldesnek hatott, teljesen indokolatlanul. Csak nem a zöldséges felvágottal sikert elérő étkezéstudományi szakos hazai egyetemistákról látott riport visszhangja volt ez a rövid jelenet, ami felébresztette, jutott eszébe rögtön, ahogy eszmélni kezdett, és már túl volt az idő ellenőrzésén is. Megállapította, hogy kicsit elaludt, és most igyekeznie kell a reggelizéssel, ha az eltervezett napi teendőiben nem akar csúszást okozni. Nem mintha bárki megszabhatta volna az ideje beosztását, amely szerint a pontosságot és a lemaradást is megállapítania lehetne. Csak a tempó mostanában olyan kényszerként állt elé, hogy alig bírt ellenállni a méregetésnek, amellyel a saját helyét meghatározhatta volna a sietésben, ha lett volna egy kiinduló pont és egy cél, amik között haladni lehet, és a teljesítmény is megmérhető. Ahogy a színek, a mesterséges képek élessége, a történetek tempója ezt diktálta neki, vélekedett egy ideje, talán csak azért, hogy ki ne maradjon a versenyből, ha van verseny, hogy részese lehessen valami fontos közös ügynek, amiről senki nem beszél, de amelyben mindenki szótlanul van benn. Mi történne vele, ha lekésné az újdonságot, és rá kellene döbbennie, hogy a lemaradás megszüntetésének egyetlen módszerét, a megelőzést elfelejtette kipróbálni, és a nyom, amibe lép aktuálisan, az nem a saját nyoma, amelyet az előre gondolkodása révén taposott ki magának, hogy aztán megnyugodva léphessen bele?
23. Szerencsésnek tarthatjuk magunkat a megismerés módszerével. A képzelet méltó társa kérdéseinknek, amiket feltehetünk. Az ismeretlennel is közvetlen és szoros a kapcsolata, és a barátságuk mélynek mondható. A képzelet birtokában otthonosságunk csak a közös érdek megvalósításától függ, miután eljutottunk a felismeréséig. A megvalósítást már ismét a képzeletre támaszkodva hajthatjuk végre, és nem is biztos, hogy egyenes úton, a célt kitűzve, és hozzá - kerülők nélkül - közelítve. Amire közben juthatunk, az az időhöz is kapcsolódik. Vagy inkább az időkhöz, amely időket eddig sikerült elkerülnünk. Hiszen az idő elég méretes ahhoz, hogy egyetlennek tekintsük, és ne keressünk a mélyén részleteket, vagy azokat az időket, amelyekkel a közegben létezve egyénenként is rendelkezünk. Ahogy az univerzumok is a mieink, amelyeket magunknak alkotunk, akár tudunk erről a sajátos teremtő működésünkről, akár nem. Hiszen hogyan is merészelhetnénk magunkat a mindenséggel összevetni, a legkisebb mértékben is? A megalomániának lenne ilyen katasztrófája, amely két lábon jár, és valamilyen nyelven gondolkodni bátorkodik? Kész zavar, és totális zavar, nem vitás. Pedig a tudást hordozók teljesítményében van hasonló megnyilvánulás; egészen pontosan van hajlam egy bizonyos terület elérhető adatai birtoklására, és a belőlük levonható következtetések szerint az így felállítható modell konstrukciójára. Azaz a kiterjesztésre, amelyben maguk is elfoglalnak dimenziókat, miközben bejárják a feltárt utakat, és létrehoznak igazolásra – bizonyításra – alkalmas változtatásokat, amelyek jó esetben a meglévő eszközök bővítésének, vagy az eljárások megújításának számítanak, esetleg új szempontból rendezik át az értelmezést, amely révén a látás messzebbre és mélyebbre hatolhat. Még arra is nyílhat mód, hogy szintváltásra sor kerülhessen, amit mostanában paradigmaváltásnak szoktak nevezni, nem biztos, hogy képekkel és követhetően vázolva fel a változás jelentőségét a szélesebb közvélemény előtt. Ha egy nem túl régi tanácsot felidézünk, akkor kitérünk arra is, amiről eddig nem beszéltünk: a belső időnkre, vagy belső időinkre. Ez a megismerés irányának a megváltoztatását jelenti ugyanis: a kérdéseink legalább olyan jogosak maradnak akkor is, amikor nem magunkon kívül keresik az ismeretet és az okokat, hanem saját magunk felé fordítják kíváncsiságunk vizslató tekintetét. Aztán a kialakított látványt arra használják, hogy saját magunkról alkothassunk képet, majd a működést leírni képes modellt, és technikánk is legyen, és eljárásaink is alakuljanak, amelyekkel közeg létünket tehetjük biztosabbá és értékesebbé. Mondhatjuk, hogy: vagy tudunk erről a lehetőségről, vagy éppen nem vagyunk tudatában ebbéli eredményeinknek, és azok felhasználási lehetőségeinek. Ahogy tilalmasnak tarthattuk eddig az említett divergenciát is, amely évezredek óta küzd a maga teremtette fogalmakkal, amelyeket önmaga fölé emelt, és aztán megközelítését is szigorúan megtiltotta – önmagának. Pedig a belső időnk mérete nem biztos, hogy eltér az idő méretétől. Vagy csak sajátosságai vethetőek össze azzal, amit az időről, annak sajátosságaiként, megállapítani szoktunk. Mert ismeretlenségük egyformán létezik. Ahogy végességük is hasonlít, amelyet végtelen részük is egymáshoz hasonlóan egészít ki, beláthatatlanul. És akkor az igazán fontosnak a közöttük lévő kapcsolatot érdemes látnunk, és ezen belül is annak lehetőségét, hogy az egyikből a másikba úgy juthassunk, hogy közben aktuális létünket mindkét időben maximálisan kiteljesítettük. Ha tudjuk, hogy az idő, amelyet „külső idő” néven illetünk, hogy a „belső” időtől megkülönböztethessük, a tudatosság által lesz elsajátíthatóvá nekünk, és a reprodukciónk révén a közeg éri el ezt az elsajátítást, akkor arra is gondolhatunk, hogy a „belső idő” elsajátításának más módja kell, hogy legyen. A tudatosságunk tökéletes ellentéte lesz az, amellyel létezésünket nyomatékosítani képesek lehetünk: önmagunkat – az élet oltárán, az intimitás teljességében – megsemmisítjük. „Belső időnk” a miénk lesz, ha feláldozzuk magunkat – és vele tudatosságunkat - az életért.
24. Az áldozatot nem kellene komolyan vennünk, ugye? Hasított bele a terem csendjébe egy zengő hang, amire fel kellett kapnia a fejét mindenkinek. Ahogy a válaszra várva is nőtt a figyelem, amit a hang irányába mozduló fejek is jeleztek, és a váratlan csend is, ami a megjegyzést követte. Ha arra gondol, hogy mi emberek sem hanyagoljuk el a nevelést, amely nélkül a leszármazottaink – azaz a közeg újabb nemzedéke – komoly veszélybe kerülne, akkor megjegyzése igazságát nem lehet elvitatni, szólt a válasz, majd jött a folytatás. Miközben a gondoskodás tennivalóit már nézhetjük az előző szempontból is, és láthatjuk így bizonyos mértékű odaadásnak, amely lemondást is jelent a saját érdekünk azonnali teljesítéséről, hogy helyette a közeg, és ezen belül az utódok érdeke szempontjai érvényesülésére helyezzük a hangsúlyt, vagyis fordítsuk rá energiáinkat, amelyekkel pedig inkább a saját gyönyörünket, vagy az élet átadásának kizárólagos feladatát szolgálhatnánk – minél teljesebben és egyenletes tempóban, ráadásul. Az áldozatot a méhek közege láttán értékelhetjük valódi áldozatnak, ahol az egyén eleve alárendeltje a közösségnek, és a szakosodás oly mértékben ró kötelezettséget a nembeliségre jutó egyedeknek, hogy ennek egyenes következménye és velejárója kell legyen – a közeg érdekében vállalt – önmegsemmisítés. Amire példát más fajoknál is találunk, ha nem is ezt a formát ismételve. Az igazi érdekességet az áldozat, mint módszer fogja jelenteni, ha a benne rejlő tudatosságot felleljük és sajátosságait felmutatjuk. Feltéve, hogy ezt megtehetjük és elérhetjük, mert eljuthatunk a tudatos áldozatig, ahogy a sajátosságai felismerésére is marad elég figyelmünk és érzékeny pontosításunk. Már kezdetben érdemes leszögeznünk, hogy az ellentmondást, amely kibontakozni látszik mondandónk előre haladásával, ezt az ellentmondást létezőnek, és a megközelítések eltéréseiből eredeztethetőnek tartjuk. Amely azonnal feloldhatóvá lesz, amint az egyik nézőpontból sikerül átlépnünk egy másikba, egy közelibe, ahonnan a vizsgált jelenség még mindig megőrizheti épségét, ahogy a tulajdonságait is, amelyeket egyszer egy jellegzetességet birtoklónak látunk, majd ezt a jellegzetességét elvetve egy másikat kell, hogy kiemeljünk, amely az előzőt mintegy háttérbe szorítja, és megfelelő minőség esetén annak ellentéteként jelenhet meg vizsgálódásunkban. Ahogy a tudatosságot számunkra fontos mozzanatként láttuk, amikor az idő elsajátítása közös feladata módszereként szerepeltettük, és ehhez képest jelentettük ki a belső időnket uralni hivatott módszerünkről, hogy az – az utódot eredményező, egymásnak szóló odaadásunk - ennek a tudatosságnak az ellentéte, amikor alapja önmagunk megsemmisítő feláldozása. Pedig az ellentét vagy ellentmondás a tudatosságot nem zárja ki ebben az önmegsemmisítő aktusban sem, amely így nem különbözni fog az időre vonatkozó törekvésünk módszerétől, hanem annak tökéletesen megfelelő párjává lesz, csak éppen önállóan hozva létre a tudatosság itteni alakját, annak egyedi, csak itt alkalmazható és eredményesen használható formáival. Amit látnunk továbbra is érdemes, és amit korábban már érintettünk, az a két tudatosság közötti kapcsolat, amit az idők közötti kapcsolatként hoztunk szóba nem sokkal korábban. A problémát ugyanis a megfigyelő helyzete jelenti számunkra, és a megfigyelthez képest elhelyezkedve. Amit még érdemes megemlítenünk, az a két megfigyelt lehetősége a megfigyelés megállapításaira való reakciója lehetőségét illetően. Az egyiknek ugyanis nincs szüksége arra, hogy megjegyzéseivel segítse a tudatosítás folyamatát és eredményeit, akár azok ellenőrzésére, de akár azok kiegészítésére is módot találva és módot adva. A másik megfigyelt viszont eleve olyan módszert használ a tudatossága működtetése során, amely önmagában is felülértékelése kell, hogy legyen a tudatosítás bevett, a külső idő elsajátítása feladatai megoldásában alkalmazott módszereinek. Amelyek során arra biztosan nincs lehetősége sem egyénnek, sem közösségnek, hogy a tudatosítást önmagában lejátszódó események, folyamatok rögzítésére és értékelésére alkalmazza.
25. Az idő okát és a belső idő mozgatóját szeretnénk összehasonlítani, miután ezeket megtaláltuk. Milyen jó lenne, ha eljátszhatnánk a meglátni vélt okokkal, és róluk deríthetnénk ki összetartozásukat, vagy egymástól való függetlenségüket, netán rendjük milyenségét, amely szerint az egyiket a másikból eredeztethetőnek tudhatnánk, vagy egymástól való függetlenségükre akadhatnánk, és a további kérdéseink sorát kapnánk feleletül tőlük, meg a magunk vélekedésének bizonytalanságaiból. Hogy az idő az a megfigyelt, amely nem fűz megjegyzést tudatosításunkhoz, az talán nem igényel külön érvelést. A belső időnk pedig úgy tudatosítható, hogy érdekünket a vele kapcsolatos megállapításainkhoz kénytelen-kelletlen, de fel kell használnunk. Csak az érdekünk önérvényesítő részvételét az időről szóló tudatosításunk során is megtapasztaljuk! Hiszen az idő elsajátítása sem más részünkről, mint érdekérvényesítésünk maga! Amelynek a tudatosságunk, vagy, ahogy az elnevezést használjuk: a tudományunk a módszere és eszközének létrehozója. Legalábbis jelenlegi elképzeléseink ezt a megállapítást engedik meg nekünk, adataink és a felismert sajátosságok – a természeti törvények – alapján. A belső időnek a tudatosításhoz fűzött megjegyzései a közeg érdekéből, valamint a közösségi és az egyéni érdekből származnak. Ezeknek a megjegyzéseknek megértése igazi jelentősége az időhöz való viszonyban mutatkozhat meg. A belső idő ugyanis egyszerre ideje a közegnek, és a közeget alkotó közösségnek, és a velük azonos, de tőlük egyben mégis elkülönülő egyénnek. Az egyénnek van először belső ideje, hogy a közösség utána használja a maga belső idejét, és a közeg – a rendezettségek idejét követően – mindezek után szerepeltetheti a saját idejét olyanként, mint amely azonosnak bizonyulhat az idővel magával. Ami azt is jelenti egyúttal, hogy a közeg érdekéhez az egyén érdekéből kiindulva, a közösség és a rendezettségek érdekén át haladva juthatunk csak el. Ha ezek a mondataink helyesen követik a közeg tudatosítása fokozatait, akkor már foglalkozhatunk az egyén belső ideje „okával”, vagy az ezt előidéző mozgatóval, a működést biztosító energiával: a szenvedéllyel, vagyis magával az élettel. Amely életet annak átadására, egyben a gyönyörre, majd az örömre, és a szeretetre fogunk átalakítani, miközben ugyanannak gondoljuk, mint a kiinduláskor is tartottuk: energiának. Az egyén érdeke ennek az energiának a lehető legintenzívebb, az egyén lehetőségei kihasználását leginkább megvalósító működtetése. A közösség érdeke az ilyen módon energiát működtető egyének együttessége, amely révén közös energiák hasonló minőségű működése is elérhető, és a rendezettségek az ilyen közösségekből szeretnének saját érdeket megvalósítani, hogy az egész közeg érdeke kerülhessen végre előtérbe, amely érdek az idő elsajátítása lehetőségét fogja számára valószínűsíteni. Ideje megjegyeznünk, hogy a közeg belső ideje a közeg közös érdeke megtalálásával mintegy „befejezettnek” tekinthető, jóllehet a befejezettség ténylegesen csak akkor következhet be, amikor a közeg a közös érdek elfogadása szerint tekint önmagára, és szemléli az időt is, és az időhöz szabott saját létezését, annak korábban nem ismert formáit létrehozza. Ha most visszatekintünk a kiindulásunkra, akkor azt látjuk, hogy az egyén a tudatosítás módszereit elfogadva, egyben az érintettségéből lehetővé lett külön tapasztalatát értékelve, az energiáját, az örömét, a szeretetét, a gyönyörét és a szenvedélyét – amelyek egységben állnak rendelkezésére – maga fogja működővé tenni, és ennek során érdek szempontokat fog követni, a teljes önállóság, valamint a közösség iránt érzett felelősség tudatában. Melyet joggal tehet meg, miközben szüksége van arra, hogy érdeke megvalósulásának milyenségéről, ahogy az említett felelősségből eredő feladatairól, folyamatos tájékozottsága legyen, megőrizve energiái felhasználásának elengedhetetlen feltételét: életkedvét és lendületét. És akkor illene tudnunk, hogy érdeke és felelőssége milyen módon tesz lehetővé korrekciót választásaiban.
26. Jót fog tenni egy kis szemlélődés a folytonos elemzések és értékelések közben. Csak a korrekcióról nem feledkeznénk meg, és annak előtte az energia transzformációiról, amelyek a javítást szükségessé tehetik. A folytatást itt kezdhetjük, illetve ide térhetünk vissza, amikor kicsit lazább témák révén szereztünk magunknak megerősítő és felfrissítő kalandokat. Amelyek nem távolodnak el a bejárt környékről, ahol magunkat kezdjük otthonosan érezni, és ahol a fogalmak ismerőseinkké lettek, akármennyire is kellett kezdetben ódzkodnunk tőlük, mint mindenféle kényszerek hordozóitól, amelyek mintha el is várnák tőlünk, hogy azonnal egyetértsünk kapcsolódásaikkal, és a belőlük levont következtetéseket is helyeseknek és érvényeseknek tartsuk. Pedig csak az előadások rendje az, ami a hallgatást beleegyezéssé emelte, és az átgondolásra törekvésünk érte el, hogy kritikánkat ne az azonnali elutasításban fogalmazzuk meg. A kétes lépések, amelyekre voltak előadói utalások is, már nem is igényelnek további indoklást türelmünk létezéséről. Amely türelemmel visszaélni aztán már igazán illetlenségnek számítana. A kitérő pedig, amely nem is igazi eltávolodás témánktól, a közegtől és annak sajátosságaitól, egy korábbi felvetéshez kapcsolható. Akkor a fényképről mosolygó anya volt az, aki gyermekét kezében tartva a jövő reményének tanúságát jelenítette meg előttünk, és ezt a bizalmát az otthonosság megjelenéseként értékeltük. Most arcokról szeretnénk olvasni, és a tekintetekből kiolvashatónak vélni az arcok hordozóinak idővel kapcsolatos álláspontját. A saját idejük is értékelésre kerül a tekintetekben, és arról is vallani fognak a nézések, hogy tulajdonosaik milyen lehetőséget látnak maguk előtt arra, hogy a feladataikat, amelyeket közegként kell vállalniuk, hogyan teljesíthetik. Magabiztosságuk az első, amelyet leolvashatunk a szemrevételezett arcokról, és önbizalmuk érintetlen voltát, tökéletes épségét, amellyel az időt és a távolságot mérték nélküliként képesek elfogadni. Valójában duzzadó energiáik néma beszédessége kell, hogy figyelmünket csodálattá növelje. Mélyen meg fogunk hatódni, amikor ilyen elszántságot és tettrekészséget megláthatunk, és hitetlenkedésünket a kérdéseinkre adott válaszainkkal kell, hogy eloszlassuk. Mert nincs határa az odaadásnak, amely a szenvedély áramát formákhoz juttatja, és egyben válaszokat alakít szabadon, az alakuló igényből, ahogy a legjobb érték szerint a választás azt indokolttá teszi, illetve tenni fogja. És a szemek csillogásában ott ragyog a gyönyör mindent magához vonzó csúcsa, és az arc változásának bája is elkerülhetetlenül szemünkbe néz, ahogy az energiák árama, a szeretet teherviselésének súlya a testet megdolgozza, és a majdani korok szépségét vonalakká alakított nyomokba mélyíti. Ki tudná megmondani, hogy mennyi idő elmúltával? Csak ezt a bekövetkező időt mi most pergetjük le, utánozva a grafikusokat, akik fiatal bálványaink pár évtizeddel későbbi arca megrajzolására merészkednek, és fordítva végezve el a rekonstrukciót, amely során a koponyaleletből építik ujjá a fejet, igazolt módszereket alkalmazva. A másik arcon mi mást is vennénk észre legelőször, ha nem a győzelem született bajnokát? Aki annyi klasszikus portré hősét követi szemeinek egyetlen pillantásával, amelyekben nincs sem kételkedés, sem meghátrálás, de hiányzik a túlértékelés gőgje, és a hidegség éle is, ám az érzékenység és az érzelem nyugalmát a kritika és a szemérmes diszkréció teszi megfontolttá. A határozottságot, a tettek véghezviteléhez szükséges döntések alaposságát merjük-e látni az arc jeleiből, együtt az erőt hordozó fizikai készenlét magabiztosságot erősítő érzetével, amely az izmok kitartásával és a mozgás gyakorlott koordináltságával jó, ha párosnak tartható? És mire számíthatnak az idők, amikor jóslást várunk tőlük? Azt, hogy a mi jövőnket láttassák meg velünk, az ilyen képek szemlélése és elemzése után? Vagy az idő is az a megfigyelt, akinek nem áll érdekében megjegyzéseket fűzni a mi döntéseinkhez, és épp így esik érdekén kívül – hiszen érdeke legfeljebb önmaga lehet -, hogy velünk bármiről is társalogjon?
27. Pedig az idővel lenne mit megbeszélnünk. Akár erről a két képről illetve a két emberről is. Mert annyi minden szól az arcokon arról, amit az idő kell, hogy ellásson igazi értékkel, és milyen kedvező lenne nekünk, ha a majdani ítéletről már most szerezhetnénk tudomást! Vagy csak legalább aprócska részét a majdan megszövegezendő minősítésnek, amely most akár arra is lehetőséget adhatna, hogy változtassanak magukon a kritika ismeretében, és komolyan vehessék az intést, amely a bírálatban szerepelhetne. Lehet, hogy az ilyen kivételezettség már meghalad minden elérhető emberi jót, amihez a közeg tagjai valaha is hozzájuthatnak? Elégedjenek meg az önbizalommal, és legyenek készek energiáik maradéktalan felhasználására az érdekek lehetséges elgondolását, és képzeletük alakította, szenvedélyükből eredő vágyaik iránymutatását követve? És a tudatosítást hogyan fogják elérni ezek a bátrak, akik lehet, hogy együtt és egymásért élve indulnak el a létezés szabad választásai felé? Hogyan lesznek győzők: egyenként és közösen, kortársaik tömegével azonos időben? Melyik érdekre kell figyelmüket összpontosítaniuk, hogy ne forgácsolják szét energiáikat, és a közeg egészére épp úgy tudjanak figyelni, mint akármelyik egyesükre, aki nélkül a közeg már nem lenne ugyanaz, mint vele együtt, amikor magát valamilyennek meghatározhatja? Ki kellene mondanunk helyzetünkről az aktuálisan megállapítható értékelést: akár eltévedtnek is érezhetjük most magunkat? Szókratész azzal kezdte, hogy egy ilyen lehetőséget kezdetinek tekintett, amikor bábáskodni kezdett a tudásért, és ez az ismeretünk minket nem biztos, hogy meg fog vigasztalni. A segítségére nagyobb szükségünk lenne, mint a vigaszára, mondjuk a filozófus törvénye szerint: amíg elfogadjuk az új szabályt, az új törvényt, amely életünket megfelelő formába hozhatja, addig a régit be kell tartanunk. Ez a régi törvény pedig mi más is lehetne, mint a két arc hordozóinak, mint a közeg fenntartása legfontosabb szereplőinek a közös léte: az élet és a gyönyör reprodukálása. Már csak azt lenne jó belátnunk, hogy nincs új élet gyönyör nélkül, ahogy gyönyör sem jöhet létre úgy, hogy általa az új élet lehetősége adottá ne válna. Pedig ezt az összekapcsolást, de az egyenként vett állításokat magukat sem tekinthetjük eleve igazaknak. És akkor mit mondjunk korunk legfontosabb vitájáról, amelyet szereplőink, együtt társaikkal, oly ádázan és engesztelhetetlenül folytatnak: a gyönyörhöz fűződő jog igazságos biztosításáról? Hol mérhető jelentőségében minden elmélkedésünk ahhoz, amit ez a vita valójában jelent: kinek van joga a gyönyörhöz elsőként, és ki az, akinek kötelessége a másik érdekét a gyönyörhöz jutásában mindenek elé helyeznie? Miért kell nemet választanunk akkor, amikor már nincs módunk igazi választásra, amely szerint elérhetnénk az adott nem számára biztosított minden előnyt, és vállalhatnánk a nemmel együtt választott kötelességek sorát, tudatosan, egyben előre ismert terheivel és nemkívánatos következményeivel? Ki dönti el, hogy melyik nem gyönyöre nagyobb, és ki az a két nemből, aki az életadás terhét inkább kell, hogy viselje, amikor vállalkoznak az új élet létrehozására, immár túljutva nemük választásán, tudatosan mérve fel teendőiket, amelyeket nyugodtan nevezzünk csak egyszerűen embert nem kímélő megpróbáltatásoknak? Vagy az utódok világra hozása, mint legnehezebb feladat, kiegészülhet olyan tennivalókkal, amelyek meg fogják szabni a majdani közeg egészének, de legalábbis jelentős részének – rendezettségének – a sorsát, az élete milyenségét? Mondjuk azáltal, hogy felmenőik mennyire voltak képesek a saját érdeküknek tekinteni a közeg egészének, a közeg egy részének és az említett utódoknak az érdekét, amelyért lemondtak a saját érdekük sajátosan egyéni formájáról, és helyette az említett közös formákkal együtt fogtak hozzá azok – a leginkább sajátnak tartható érdekük – megvalósításához? És akkor az említett vitájuk is úgy jutott közelebb egy lehetséges megoldáshoz, hogy a „két mindent” egyszerre valósították meg: az életadást és a gyönyöradást? Szerintem kíváncsiságunk egyre csak fokozódik.
28. Kíváncsiságunkkal izgalmunknak nem feltétlenül szükséges együtt fokozódnia. Semmi sem késztet minket sietésre, kapkodásra, amikor szemlélődünk, nézelődünk „házunk tájékán”, ahol időnket töltjük néhány ezer éve, és ahol – reményeink szerint – további évezredek várnak ránk. Igaz, hogy nem egyénenként, hanem közegként, de az élethez jutók magabiztosságával használhatjuk a többes szám első személyben megfogalmazott mondatot, mivel, mint megállapítottuk, képzeletünk révén képesek vagyunk múltunkkal és jövőnkkel is együtt élni, a jelen intenzív átélésén túl. Ez utóbbi átélés, amivel kapcsolatban korábban otthonosságot is megfogalmaztunk, és az intenzivitás, amelyet egyszerűen elkerülhetetlenül kell teljesítenünk egy ideje, ez akár gondolkodóba is ejthet minket, és pluszban, az említett kíváncsiságunk és annak fokozódása kellős közepén. Ugyanis eddig a dolgaink egyik oldalát érintettük, bármit is tettünk beszélgetésünk témájává. Azt is mondhatnánk, hogy „előre haladtunk”, és hátra nem is néztünk. Akkor sem fordultunk meg, amikor az önismeretet, mint a luxus ígéretét érintettük, és óhatatlanul elénk kellett, hogy kerüljön az önkritikánk, amely minden megnyilvánulásunkkal kapcsolatban alkalmazható módszerünkké lehetett, amelyet szükségesnek is tartottunk, hogy tisztánlátásunkat megőrizhessük, illetve létrehozhassuk. Nem jutott eszünkbe magunkat és eljárásainkat gépiesnek minősítenünk, hacsak a nemünk választása kapcsán említett meghatározottságot, mint korlátozottságot nem kell olyannak tartanunk, ami szabadságunkat terelve inkább tesz minket automatikusan eljáró lényekké, mint az életüket valóban szabadon alakító emberekké: egyénekként és közösségekként egyaránt. Igaz viszont, hogy arra sem kerítettünk sort, hogy választott nemünk szerint egymást vonzva megnyíló lehetőségünket szemrevételezzük, és érvként állítsuk magunk elé előző gondolatunk megmérésekor, mint a szabadságot jelentő lehetőséget. Hiszen egyesülésünk mi mást is adhat még nekünk, túl a reprodukciós feladataink ellátásán, mint a másik nemű társunk igénye ismeretét, és ezen keresztül a teljes átélés elérését, amelyben legfeljebb az élet ismétlődése az, amelyet unhatnánk, mint változatlan automatizmust? Csak a tudatról nem kellene elfeledkeznünk, miközben gondolataink sorjáznak, amely – a képzelettel együtt – mindennek elérésére képessé tehet minket. Lehetséges lenne, hogy az előbbiekben kimondott egyoldalúság, amelyet mintegy kifogásolható jelenlévőt érzékelni kezdtünk, ez az egyoldalúság nem lenne más, mint a tudatosságunk folyamatossága és luciditása? Abba fáradhattunk volna bele, hogy a Holdnak mindig a napos oldalán kellett tartózkodnunk, már képletesen fogalmazva, természetesen, amikor minden mondatunkat, amit kimondtunk, ahogy minden gondolatunkat is, amit elgondoltunk, azonnal méricskélni kezdtünk, és igyekeztünk az értékén kezelni őket, lehetőség szerint „most és azonnal”? És az is képzetünkké lett, hogy ez a tudatosítás megtörténik, és amit állítottunk, az helyesnek volt tartható, ahogy a következtetések is hibától mentesen jöttek létre a témák fejtegetésekor. Éspedig külön módszeresség nélkül, vagyis a módszert eleve ismertnek és elfogadottnak gondolva és alkalmazva. Arról lenne szó tehát, hogy mi az a lehetőség, amely megújítani képes minket, akik intenzíven élünk, és hogyan hozzuk létre magunknak azokat az újdonságokat, amelyek az előző időhöz is kapcsolhatóak, ahogy aztán belőlük további újak keletkezhetnek, és amelyek éppen most átjárják a pillanatunkat, megőrizve az előzőt, elkészülve a következőre, de szinte kiszámíthatatlanul hozva létre a jelen valóságát? El kell vetnünk minden korábbi létezőt ahhoz, hogy egy ilyen megújuláshoz juthassunk? Ahogy az álom adja nekünk magát az ismeretlen dimenzióival és a megfejthetetlen titkaival, hogy belőle ébredve ismét a valóságot öleljük, és kedvében járva alkossuk meg hiteinket arról, hogy létezésünk csodája milyen értékünk? Hová jutunk az álmok birodalmába lépve, ahol az idő sem szólhat értünk, és ahol képzeletünk és tudatunk kéz a kézben találgatja helyünket, miután az ébredéssel a fénybe visszatértünk?
29. Lehet ismét valami „komolyabbal” folytatnunk? Nem mintha az álom vagy az álmodás nem lenne elég fontos nekünk, ami elég ok lehet arra, hogy róla véleményt alkossunk magunknak, és valamilyen tudáshoz közeli képünk legyen arról, amit „teszünk” érte. Mert valójában nem is mi vagyunk azok, akik megszabják az érintett idő eseményeinek a menetét – ha az álmokat leegyszerűsítve eseményeknek nevezhetjük egyáltalán, amelyeket mi hozhatunk létre, és az alakítást úgy tekintjük, mint az álmok milyenségéért kifejtett saját tevékenységet: „amit teszünk” illetve tehetnénk, ha tehetnénk. Csak annyit jegyeznénk meg azért, hogy más sincs, akitől függene az az álom, amelyet alváskor „láthatunk”. Pusztán nagyon kezdetinek tartanunk illik ugyanis a tudásunkat az említett látvány-folyamat irányíthatóságáról, és különösen annak eltervezett kivitelezéséről. A valóban „komoly téma” a megújításról juthat eszünkbe, amelyről az előző részben szóltunk. A magunk megújításáról, amely folyamattá lehet, és amely tudássá nőhet, és elénk állíthatja újabb kérdésünket is akár: miért tudunk annyit a világról, amennyit aktuálisan tudunk, és mitől terjed a környezete átalakítására is alkalmas képességünk addig, ameddig most éppen a rendelkezésünkre áll? Őseink megépítettek sok csodát, amelyeket ma tisztelettel őrizünk és tanulmányozunk, és eszünkbe jut, hogy a felfedezőink sokszor csapatban együttműködve érték el eredményeiket, míg a feltalálóinknak mintha a saját nyugalmukra és figyelmükre lett volna szükségük az eredményeik eléréséhez, amikből aztán már nagyszámú társsal együtt alakítottak anyagot átformálni képes technikát és technológiát. Egészen a sorozatgyártó iparágakig és a számítógépes, öntervezést is ellátó robottechnikáig. A kérdést nem szeretjük különben. Talán a képtelensége miatt, amely – egyszerűen fogalmazva – blődség: persze, hogy többet tud egy felnőtt a gyereknél. Ezen mi a csodálkoznivaló? Hiszen egy korábbi kor olyan a későbbi kor közege számára, mint a gyerek a felnőttnek: a római légiók fallal védték magukat, ahogy a keresztesek is, mindaddig, amíg a lőfegyverek ezeket az erődítményeket elavulttá nem tették. Ma pedig hiába tudjuk, hogy a rejtőzködési technika alkalmazása nem ment ki a divatból, mert az is tudható, hogy az igazi sikerét még nem érte el, miután a gondolatot, mint megfejthetetlen és kitalálhatatlan „helyet” nem volt képes bevonni a módszerei közé. Pedig vannak már próbálkozások arra, hogy ez a „hely” se maradjon meg a titkok birodalmában. Már csak azt lenne jó valahogy megközelítenünk, ami a kérdésünkkel elénk állt: a lehetséges fejlettebb kort illetve annak elképzelését, amely szülőnkként áll majd felettünk, mosolyogva mai tétovaságainkon és próbálkozásainkon, és ajándékként mutatva meg nekünk a „játékot”, amelyre mi most vágyunk, kíváncsisággal eltelve. Ha lehetne az időt ily módon megfordítani, és leszármazottainkat a saját őseinkként szerepeltetni. Mert csak arra van esélyünk, hogy a gondolataink folytatását elképzeljük, éspedig a lehető legtágabban kezelve a belőlük elgondolható elágazásokat, származtatásokat. Jules Verne holdutazását alig száz évet meghaladóan követte az Apolló 11 útja. Nemo kapitány tengeralattjáróját pedig az amerikaiak a polgárháborújukban megépítették, mindkét harcoló fél tengeri harcászati eszközeként, ha kevéssé is szerelték fel a kor technikai színvonalát meghaladó eszközökkel, az írói fantáziát utánozva. Akkor „csak” arra lenne szükségünk, hogy a gondolatainkat – esetleg azok elindítóit: a vágyainkat – megfelelően folytassuk, ha el akarunk jutni utódaink tudásához, amelyet a mi ismereteink szerint „olvasnak” ki a lehetőségeik közül? Minekünk kell és szabad álmodoznunk a jövőről, hogy a valóság követhesse ezt a vágyat, és belőle megvalósíthatóvá tegye a bekövetkező új formáját a közeg létezésének? Ahogy a tudományos fantasztikus irodalmunk és filmművészetünk is teszi, és ahogy a tudományos eredményekből is kiolvasható, ha azokat kicsit is képesek vagyunk modellekké, létezőnek tartható, a valóságot mintázó és törvényeihez igazodó formákká alakítani?
30. Az idő nem szokott könyörületes lenni a gondolatokkal és a vágyakkal. Ahogy az eredményeket sem nézi sokra. Mert az idő minket maga alá gyűr, bármennyire is próbáljuk elkerülni befolyását. Legfeljebb a kicsit korai ítélete az, ami rossz néven vehető tőle, de az általánosan elfogadott és bevett eljárása már aligha vethető a szemére. Ezért haragudnunk rá nem érdemes. A generációk váltakozásának nincs ellenszere, és ezt szerencsésnek tarthatjuk, ha jól belegondolunk. A bizonyítottság képes ellenállni a hatásának, de erre csak egészen kivételes alkalmakkor kerül sor, viszont az ilyen esetekben aztán mindig. Amit jó lenne irányítanunk, az az utókor értékelése, illetve a megértés, amit tanúsíthat felénk és próbálkozásaink irányába. Erre sincs módunk általában, és a konkrét, az egyes esetekben is csak nagyon kevésszer. Ugyanis a sok törvény és szabály, amelyet egyes emberekként alkotunk, vagy amelyekre sok törődés és figyelem révén juthatunk, csak együtt képvisel értéket, amely így összeáll a közeg tudományának, amelyet folyton bővít, ha akarja, ha nem. Akik megérik, hogy a gondolatuk érvényességét elfogadja a közeg és a valóság, amelyről alkották a megállapításukat, akkor akár azt is megérhetik, hogy az idő felemelje őket, egy kis időre legalábbis, és kikerüljenek a múlandóság árkából, ha csak egy rövid időtartamra is. Ilyenkor az emelkedésük látványos is lehet, és csak készenlétükön múlik, hogy ebből a különleges figyelemből ők maguk mennyit lesznek képesek a maguk javára fordítani. Ugyanis akár azt is tudhatnák, hogy éppen hol tartanak az elismertséget tekintve, függetlenül annak megjelenésétől vagy elmaradásától. Ahogy az illik az olyan emberekhez, akik az időt hívják ki párbajra, amikor belefognak a titkai megfejtésébe, amely titokfejtést vagy néven neveznek, vagy csak passzióból folytatnak, amikor elragadja őket a gondolatok áradása, a manapság – megérdemelten - oly híressé lett flow. Akik a luxust előtérbe helyezik, és nem csak magukra gondolnak, amikor a tudatosítást el nem mulasztják elvégezni a gondolataikkal és a képzeletük termékeivel kapcsolatban, és azzal is tisztába jönnek, hogy az idő behódolását – az utókor értékelését, vagyis a bizonyítottságot – nem sikerült elérniük, azok előtt választási lehetőségek állnak. Magányuk oly végtelen, mint maga az idő, és ez által szabadságuk is érintetlen, ahogy csendjükhöz is csak egyedül tartoznak, és tudhatják, hogy senki sem lesz, akivel szóba állhatnának, hogy a közegről alkotott nézeteiket minősíthessék vagy véleményezhessék. De arra sem lesz módjuk, hogy bárkivel megosszák az előttük kibontakozó képet, hiszen ez a kép oly vízió, amelynek felvázolásához is szavakra, fogalmakra, kritikákra és ellenőrzésekre lenne szükség, ahogy azt ők magukban elvégezni kötelezőnek gondolják. Adatokról pedig még szót sem ejtettünk. Ahogy az eddigi kifejtések során sem soroltunk számsorokat, vagy különböző tapasztalatok bemutatására, részletezésére sem kerítettünk alkalmakat. Ha igazunk van a közeg felvázolt létezésében, amely a közösség és az egyén egységét tekinti kiinduló tételének, amelyet elsősorban tudati konstrukcióként értelmez, csak éppen nagyon valóságosan is létező és ható anyagi létezéssel bíróként, akkor akár ott is folytathatnánk, hogy a közösségre utalunk, amely részt vett gondolataink létrehozásában, és most osztozik velünk a várakozás izgalmában. Akkor tudhatjuk, hogy nem csak egyedül fogalmaztuk eddigi mondókánkat, hanem a mindennapi közösségi hatások közreműködésével jutottunk a mondatokba formált gondolatokhoz, ahogy a kérdésünk is csak a láthatatlan közös munka eredményeként válhat igazán feltehetővé: mi fog történni a felvázolt képpel, amelyben közösség és egyén magát elhelyezheti, és egységként teremti meg folyamatosan napi létét? Ha ezzel a kérdéssel magunkat, mint sikertelen próbálkozót is megmenthetnénk, akkor az a felelősség alóli kibújási próbálkozásként lehetne értékelhető. Ezt mindenképpen szeretnénk elkerülni, tehát vállaljuk, hogy a sikertelenség – a gondolatok üresjárata és teljes feleslegessége – pusztán játékos kedvünk szertelensége, semmi egyéb.
31. Az osztozkodást gyorsan megtanuljuk, és aztán soha nem jutunk el az igazságosságig ebben az alkudozásban. Mert ketten is csak nehezen tudunk megegyezni az érdekeink ütközésekor, és amikor rendezettségek között kellene valamiben megállapodnunk, amely alku a részvevőknek megközelítőleg elfogadható előnyt képes biztosítani, és ráadásul kivételektől mentesen, akkor szinte a lehetetlennel találjuk szemben magunkat. A legegyszerűbb esetre Salamon törvényét azért nem árt emlékezetünkbe idéznünk: „aki a gyerek érdekét képviseli, annak van igaza”. Amit az érdekek nyelvére úgy fordíthatnánk le, hogy annak kell előnyt biztosítanunk, aki az ügy képviseletében a legjobb megoldást javasolja. Ami pedig az ügy számára a legjobb lehetőséget illeti, azt aztán akár a gondjaink újabb kezdeteként is láthatjuk. Hiszen ki fogja eldönteni kettőnk közül, hogy mitől fog előrébb mozdulni a közös érdekünk, úgy ráadásul, hogy általa az egyéni érdekeink sérelmét sem kell elszenvednünk? Benne vagyunk a csávában, és nem is akármilyen mértékben. Ha a hozzáértők egyszerű megoldását vennénk elő, akkor bizonyos helyzeteket könnyen letudhatnánk. Mert a dolgokat az egyikünk megfelezheti, míg a másiknak az osztás után a választás elsőségének joga marad, hogy érvényesüljön az igazságosság, vagy legalábbis az azt jól közelítő módszer teljesülése. Feltéve, persze, hogy a dolgok egy ilyen egyszerű osztással két részre tagolhatóak. Mert azért általában nem ez az eset szokott minket alaposan elgondolkodtatni a módszerről, amelyet a bibliai Salamon király óta ismerünk. Már ott is szerepelt a felezés, és már akkor sem lehetett végrehajtani a király tanácsát. Igaz, hogy ő sem azért mondta azt, mert komolyan számolt volna a gyerek életének kioltásával. Neki arra volt szüksége, hogy a jövőről való gondoskodást megjeleníthesse, amelyen a gyerek sorsa majd múlni fog. A jövőt ugyanis el kell tudni képzelni, és azt követően vállalni kell érte a szükséges teendőket. Ahogy a paradicsomból kiűzött emberpár sem tehet mást, mint a lehetőségei után néz, amelyekből magának a kívánságait teljesítheti. Amikor az alkudozó kettős között nem ér véget a vita, akkor a harmadikunk pártatlanságára támaszkodunk, és az ő döntését vaskos törvénykönyvekkel még kellően alá is támasztjuk. Létrehozzuk bíróságainkat, akiknek a törvényt is a kezébe adjuk, egészen addig, amíg a bíróságokkal és a törvényekkel is vitába nem szállunk, mert kiderül róluk, hogy még sem képesek a mi számunkra megfelelően döntésekhez juttatni a vitában részvevőket, akik között ilyenkor mi magunk is szerepelhetünk. Ez az eset egyénekként már gyermekkorunkban elér minket: kié legyen a játék, amiből csak egy van, vagy ki játsszon vele először, amikor erre oly sokan szeretnénk lehetőséget kapni? Azaz azt a kérdést kell eldöntenünk az osztozkodás helyett, hogy ki közülünk a legerősebb. Esetleg kik azok, akik összefogva mindenki mást képesek sarokba szorítani, és így az akaratukat érvényesíteni. Amikor nincs és nem is kell harmadik erő, vagy pártatlan döntéshozó, hogy eljussunk a megoldáshoz. Ahogy még az is lehet, hogy nincs is ilyen jelen, és az sem várható, hogy valamikor, a közeli időben akad majd egy döntéshozó, akire valamennyire úgy tekintünk, mint a helyes döntések tudójára, és egyúttal a jövő rendezőjére, akire a továbbiakban is számíthatunk, ha lenne még hasonló nézeteltérésünk, vagy az érdekeink összeütközésé hozna a fejünkre indulatosságokkal teljes egymásnak feszüléseket. Amelyekkel akár együtt is élhetünk, ha meggondoljuk, hogy az osztozkodásnak van egy olyan esete, amelyben semmilyen módon sem dönthetünk jól mi, akik között a vita létrejött. Mert ebben az osztozkodásban másnak lehet csak döntenie helyettünk, akik pedig oly annyira vágyunk a kiszemelt értékre, a dologra vagy tárgyra, amelyet a magunkénak szeretnénk tudni az elkövetkezendő időben, hogy vele együtt tölthessük a további létünket. Mert ilyenkor a vágy tárgya lesz ítélő bíránk, aki – sokszor maga sem tudhatja pontosan milyen meggondolások szerint – valamelyikünket társául választ majd magának, akár az egész további életre.
32. Bátorságot kellene gyűjtenünk ahhoz, hogy bizonyos áttekintést elvégezzünk az eddig tárgyalt témáinkról. Az összegzésnek ugyanis nem túl jó a híre. Úgy tartják a nagy távlatok áttekintésére vállalkozók, hogy – legalábbis bizonyos szakmák és jól körülírható témák esetében – a tapasztalatok megfogalmazása, azok után, hogy az időszak eredményeiről bizonyos tudás már egyáltalán kialakíthatóvá vált, a hanyatlást jelzi az adott területen. Mondjuk azért, mert az újabbnál újabb művek további sorjázásának lendülete helyett lesz idő és energia arra, hogy az időszak produkcióit – termését – elemezzük, ha másért nem, akkor azért, mert megáll az újdonság árama, és a látó szem és a kutató módszer már nem az új érdekességekben talál örömöt magának, hanem az ismétlés révén véli a kedvét életben tarthatónak. A megállapításai tudatosságról tesznek bizonyságot, ugyanakkor az így alakuló elemzés használhatóságát kénytelenek leszünk csökkenőnek látni, mert a gyarapodás elmaradását nem volt képes előre jelezni. Mintha azt kerülgetnénk most megfogalmazódó mondatainkkal, hogy „a fáradás jeleit vesszük észre magunkon”, amikor a közegről szőtt gondolatainkkal azonosítani igyekszünk bizonyos észrevételeket, amelyeket szeretnénk érthetően rögzíteni, hogy segítségükkel valamilyen mértékű tájékozódás elvégzésére magunkat képessé tegyük választott témánkban: az emberi közeg leírására tett próbálkozásban. Még szerencse, hogy akik előttünk járnak a tudás – a tudatosság – közelítése terén, azok az ilyen bizonytalanság előfordulását képesek elfogulatlanul látni, és adott esetben egy újabb adatként kezelni, amely a vizsgált jelenség részévé lehet, és a megfigyelést valamint az elemzést folytathatóvá teszi. Ehhez kellő alapossággal kell értékelniük saját adatgyűjtésüket, és a levont következtetések helytállóságáról is meg kell bizonyosodniuk. Esetünkben az látszik kibontakozónak, hogy a közeg kialakult képét kell pontosabbá, a „kíváncsi szem” számára jobban követhetővé tennünk, és ezt a feladatot inkább nevezhetjük „a látás élessége fokozásának”, mint összegzésnek, reményeink szerint ezáltal is mentesítve magunkat az említett témahiány vagy az eltévelyedés vádja alól. Mert ez utóbbi veszélyétől is óvakodnunk kell, mint már tettünk rá utalást az előzőekben. Szóval a továbblépés az, amely mostani helyzetünket jellemezheti, és nem olyan nagy baj, ha a lépés megtételéhez azt a tudást erősítjük meg, amely az adott tartózkodási hely meghatározására vállalkozik. Csak előtte a spontaneitásról lenne jó felvillantanunk egy minimális adatot, hogy el ne felejtsük a célunkat, amelyért egész eddigi és minden további okoskodásunkat folytattuk és folytatni fogjuk. Lehet, hogy a közeg jellemzőjeként elég lenne ezt a kiszámíthatatlanságot tételeznünk: a spontaneitás kiszámíthatatlanságát? Már, persze, túl azon, hogy tudjuk és elfogadjuk róla, hogy egyszerre bír anyagi létezéssel, mint a mindenkori élő emberek összessége, és van eszmei léte is ezzel párhuzamosan, amely a valamikor élt, a ma élő és a jövőben életre jutó emberek összességéből tevődik ki. Akik közül az aktuálisan élők tudata az, amely hordozza ezt a szellemiséget, és megvalósítja a közeget, amely ezen túl az egyének és a közösségek egységével is jellemezhető. Ami pedig ezen túl adatként rendelkezésünkre áll már, az az így adott közeg energiája és érdeke, mint egyszerre létező, és ezzel a létezéssel párhuzamosan csak elgondolható sajátsága. Továbbá a közeg – és a közeg történetének vagy történelmének – célja: a közös érdeke felismerése. Az időt a közeg „árnyékának” még nem neveztük az eddigiekben, de nyilvánvaló, hogy pontosan jellemzi ez a hasonlat a viszonyukat, jóllehet a „fényforrást”, amely a közeg árnyékát létrehozza - az időt megalkotva -, még nem érintettük. Amikor a közeg céljának – és ezzel rögtön az érdekének is - az idő elsajátítását tartottuk, akkor a lehetetlenre vállalkozást mondtuk ki: váljon a közeg „fényforrássá”. Nos, a spontaneitás – gyanúnk szerint – a közegnek az a sajátossága, amely a tudatossága – a tudása – mellett képessé teheti ennek a céljának az elérésére.
33. Csak a közegből sohasem lesz fényadó valami – szubsztancia -, a szó szoros értelmében. Ahogy nem is így értettük a fényforrássá válását, egyetlen kósza gondolat erejéig sem. És ahogy az idő sem árnyéka a közegnek, ezek után mondhatjuk, hogy: természetesen. Csak olyan jó elgondolni vagy elképzelni, ezáltal szünetlen képzelegni, hogy van ez a dolog, ez a közeg, amely egyszerre „kézzel fogható” a maga anyagiságával, és mellette pusztán elgondolás, amely energiával eltelve foglalja el a helyét, ahol maga teremti meg a létét, önmagából és a környezetében fellelt energiákból, szükség szerint, és ezt a gyakorlatát nem szeretné sem feladni, sem megunni! Szerencsére a forrás az, amely legalább létezik, és amelyet érdemes külön is bemutatnunk. Különösen akkor, amikor a spontaneitás ügyét igyekszünk megsegíteni. Mégpedig azzal a céllal, hogy korábbi mondandónkról se feledkezzünk meg, hogy a részletekben elmerülhessünk, mintegy pontosítva az elénk táruló képet, amelyet eleddig inkább vázlatosnak tarthattunk. (Mellesleg a szobrász, a festő, a költő szokott így eljárni, nyilván az építésszel együtt, és akkor már a zenészt is megemlíthetjük, hogy „látja – hallja” előre azt, amit még csak most fog kibontani a kőből vagy hozzátenni az agyaghoz, illetve megformálni a szavakban és a hangokban és az épület vázlatában. A tudós pedig, gondolom, ráismer az eljárásában rejlő új értékre, amelyet aztán tovább értékel, és elemezni is kezd, hogy a helyét a korábbi tudásban vagy ahhoz képest megláthassa.) Mintha megelőlegezhetnénk a közeg önfenntartó feladatából következő eljárásait és alakzatait, ágazatait, és a bennük végbemenő folytonos mozgásokat, amelyek szabályozása a közös érdek felismerését követően – szerintünk – bekövetkezhet. Ez nem jelentene mást az említett szabályozással, mint a közeg „közegszerűségének” erősödését és működtetésének legalizálását. Ami persze csodával egyenlő fejleményként értékelhető ebben a képzelgős mostani pillanatban! Még akkor is, ha a Párizsi Klíma-megállapodás már valóság, és nem holmi fantáziálás, és ezzel a közeg érdeke felismerése egyik – különben nevén nem nevezett, ki nem mondott – első megjelenése. A közös érdek által szerveződött közegben – a „felnőtt közegben” – semmit sem fog jelentőségéből veszíteni a spontaneitás, amely a közeg szabadságának és elevenségének, egyben „fiatalságának” is biztosítéka kell, hogy legyen. Az egyik oldalon, ha szabad így fogalmaznunk, létrejön a megállapodások rendszere, és a rájuk épülő apparátusok sokasága, az egyelőre csak az elképzelésekben létező „közeg szinten” és „közeg méretekben”, míg a másik oldalon ott találhatjuk a környezet és a közeg ismeretlen voltát, magát a megismerhetetlenséget, és ennek részeként – vagy egyenesen központi elemeként – a váratlanságot, amely magából a közegből származhat. Ezt nyugodtan tarthatjuk véletlennek vagy spontaneitásnak, amelynek igazi jellemzője a közeg szabad választása, és ezen belül is a női gyönyör utáni igény gyakorlásának befolyástalan, ezáltal független gyakorlata. Miután „oldalakról” tettünk említést az előzőekben, így sort keríthetünk arra, hogy az említett „oldalakat” nemeinkkel hozzuk összefüggésbe. Amely viszonyításnak az eredményeképpen az merülhet fel bennünk, hogy a szabályozás, amely az önfenntartás, ezen belül pedig a verseny körülményeinek rendezése, ahogy egyben a tudatosítás is, annak valamennyi változatával, inkább férfitól teljesíthető feladatként értékelhető. Míg az energiák életet mozgató hatása, és ezen belül az említett szabályozás momentumainak befolyásolása az ismeretlen részeként tűnik elénk, sőt, magát az ismeretlent hozva be közegbeli létünk mindennapjaiba, női sajátosságként minősülhet, és inkább ilyen vonásúként tűnik meghatározhatónak. Nem mintha „a férfitől” idegennek számítana a váratlan fejlemény, és ennek részeként maga a megismerhetetlenség. Pusztán a gyönyör természete azon sajátosságát gondoltuk komolyan értékelni, amely szerint a beteljesülés meghatározására inkább a női formát érdemes kitüntetnünk a követéssel és értékeléssel, egészen annak megvalósulásáig.
34. Vajon közelebb jutottunk-e az előzőek révén a spontaneitás meghatározásához? Hiszen – érdemes erre is gondolnunk – megszokhattuk már, hogy a rendszerünk bináris volta szinte általánosan érvényesülőnek mutatja magát. Amely megfigyelés szerint a spontaneitás fenti alakja mellett, amelyet a női princípiumhoz tartozónak véltünk, létezhet egy másik előfordulási alak is, amelyet – szinte magától értetődően – a férfi jellegek fognak uralni. De mielőtt erre térnénk, egy kicsit időzzünk még el az említett véletlenszerűségnél, és térjünk ki annak meghatározó jellegzetességeire. Gondolok itt elsősorban a kívülről jövő birtokba vételre, mint amely a női gyönyör sajátosságaként jeleníthető meg. Ha ez a meglátás helyesnek tartható, akkor a választás szabadsága a mértékben fog jelentkezni, amely a maximumot vagy a tetőpontot tartja önállóan meghatározhatónak, még az is lehet, hogy szekvenciális folyamatot véve igénybe az ehhez való eljutáshoz. Az igazi sajátosságát mégis a kívülről vagy felülről való közelítésben érdemes fellelnünk, amelynek így az is velejárója kell legyen, hogy a gyönyör elérésének tempóját is maga kívánja megszabni, miután a rendelkezésére álló „objektum” alkalmassága ennek sikerét számára biztosítja. Ez pedig miről másról is szólna, mint a bizalomról, amelyet megad a partnerének, és a saját magában bizakodását – az önbizalmát – másodlagosnak tartja. Szinte anyaként viselkedik partnerével, akinek mintegy átadja magát, csak éppen azzal a céllal vállalva ezt, hogy az odaadásban először ő lesz az, aki önmagát – és ezzel a teljes átélést – megkaphatja, mindazonáltal a partner meghatározó jelenléte és biztonságot adó képessége elérhetőségével. Amely számára maga a teljes szabadság, mégpedig annak legmagasabb formájában biztosítottan: a gyönyörben. Már csak annyit érdemes rögzítenünk, hogy érdekének ilyen hozzájutási folyamata attól tartható spontánnak, hogy az említett mértékek, mint a birtokba vehető teljesség és a megsemmisüléssel és ezáltal a megújulással felérő maximum megválasztásának lehetősége abszolút személyhez tartozónak, ezáltal pedig befolyásolhatatlannak és befolyástalannak bizonyul. Kiemelni pedig az így megjelenő spontaneitás befogadó, kívülről magába kebelező voltát érdemes még, mint egyedi jellegzetességét, mint nőiessége jelét. És már csak azt jó konstatálnunk, hogy az ilyen spontaneitás, az említett befolyásolhatatlanságával, a közeg egyik meghatározó alapvető tulajdonsága. Amelynek – hogy a párjáról se feledkezzünk el – méltó társa a kezdeményező jelleggel rendelkező, egyben az elfoglaló erőt képviselő spontaneitás, amely önbizalmát használva kész arra, hogy a teljességet a maga érdekének alárendelje, és ezt az elsajátítást mindenek felettiként és mindent átfogónak tartva valósítsa meg. Ha az előbb a tudatosságról nem szóltunk, de a szabadságot annál inkább fontos sajátosságként említettük, akkor most éppenséggel arra kell utalnunk, hogy a spontaneitás ez új formájánál, mintegy ellentmondást megjelenítő módon, a tudatosság lesz az, amely jellegzetességeként kiemelhető. Annak ismerete keretében valósul meg a tudatosság, hogy a saját lehetőségei határai szerint hogyan szolgálhatja partnere érdekét annak spontaneitása elérésében, és közben hogyan juthat maga is a lehető legközelebb a saját gyönyöre szélső értékeihez. Amelyben szintén a teljesség fog szerepelni, az aktuálisan elérhető mértékben, csak nem a birtokba vétellel, a magába fogadással, hanem a megértés, a megismerés, azaz a tudatosság lehető maximuma által, azaz az uralás – vagy az irányítás lehetősége - megszerzésével. Miután pedig a tudatosságnak – a tudásnak – nincs végső értéke, ezért az ismétlés mindig új izgalmat és kihívást fog jelenteni az így „önmagából építkező” félnek, és képzelete is korlátozás nélkül csaponghat az ismeretek terén, állandóan biztosítva spontaneitása saját formájának működtetését. Hogy a spontaneitás alakjai egymást ismerhetik, és ezzel a társuk helyzete átéléséhez is indíttatást érezhetnek magukban, az nem tűnik sem lehetetlennek, sem zavarónak a leírtak alapján.
35. Legfeljebb az ilyennek látott spontaneitásuk egyensúlya lesz az, amelyet nem feltétlenül fog sikerülni biztosítaniuk. A legjobb szándékaik ellenére sem, bármennyire is lesznek megértőek és toleránsak egymással. Meg beleérzőek, empatikusak. Mert az érdekeiket nehéz lesz összeegyeztetni, és olyan egyezséghez – osztozkodáshoz – jutni, amely kölcsönösnek tartható. A nem választása után szinte nincs is más, mint eltérés a nemmel rendelkező egyének között. Ugyanis a választás még a másik nem valamennyi tagjára kiterjesztette az egyén érdeklődését, és bevonta a másik nemet az érdeke körébe, hogy vele azt magának elérhetővé tegye. Majd következett az egyéni fejlődés hosszú időszaka, amely alatt annyi sajátosság alakított a választás mértékén, hogy abból a szabadságból jó esetben is annak csak a lenyomata maradt. Amihez az érzet társult, amely a másik nemből „készült” „teret” vagy „eget” oly naggyá, oly hatalmassá tette, még akkor is, amikor egyszer csak nyilvánvalóvá lett, hogy a kizárólagosság egy új választással kötelezően fog bekövetkezni, és az előbb feltűnt mérték nagysága mellé az illeszkedés kialakításának semmi máshoz nem hasonlítható érdekességű közös játéka lép. Amit ki kell egészítenie az egyéni képzelet folyamatos működtetésének, amelyben az említett „sokaság” fontos jelenlévő lesz mind a két, nemet választott egyén minden, energiával kapcsolatos és szenvedélytől áthatott vágya fellobbanásakor, hogy mellette az említett kizárólagosság legyen az egyetlen hely, ahol a társsal az élet mindig jelenvalónak készülhet, szinte felmérhetetlen és követhetetlen formákban szerepeltetve az említett másik nem egyedeit, mint állandóan jelenlévő lehetőségek hordozóit. Amelyekből csak majdnem annyi valóságosság alakítható, mint amilyen valóságos a felmenők léte akkor, amikor az emlékek feléledésével megidézésük bekövetkezhet. A funkciók eltérésére ennél a két esetnél talán nem is szükséges külön kitérnünk. Amire viszont kötelező utalnunk, az a spontaneitás említett formáinak fegyverként való felhasználása. A szó legszorosabb értelmében lehet fegyver az egyének és a közösségek „kezében” az a spontaneitás, amely a gyönyörhöz jutás és gyönyörhöz juttatás formáiban áll a rendelkezésükre. Hogy ezt követhetővé tegyük, érdemes utalnunk a különbségeikre, és nem árt elképzelnünk legalább egy alakot, amelyben a két szabad folyamat egymást támogatva megy végbe. Az utóbbi mércét nem fogjuk tudni egyetlenként. Azon túl ugyanis, hogy a befogadás egyfajta kifelé mutató igényként értékelhető, amelynek teljesítéséhez a másik fél aktivitására van szükség, és ez a szükség valamilyen kiszolgáltatottságot mutat, mert a gyönyöre eléréséhez igényli a másik belátását illetve annak saját érdeke teljesítése elhalasztását, más függést nem fogunk tudni megállapítani viszonyukban. Ez az elvárás több formában is megvalósulhat, függvényében az elfoglaló módon részvevő fél aktivitása, energiája, szenvedélye mértékének. Az ismétlések pedig akár szintén hasonló feltételekkel történhetnek meg, és ugyancsak az említett elfoglaló szerep adottságait követve. Hol van itt a gond, kérdezhetjük ezek után. Miből adódhatnak különbségek, amikor nyilvánvaló a közös szándék, és láthatónak tűnik a készenlét is, hogy egymás érdekére figyelemmel történjen a közös jelenlét? Amire felfigyelhettünk az eddig elmondottakból, az az elfoglalói szerep korlátozatlan, ha tetszik: tetszőleges energiájának és szenvedélyének feltételezése volt, amellyel a befogadói igény „zökkenőmentesen” teljesíthető. És amiről szintén nem tettünk említést, az a közös lét megvalósítását biztosító fizikai rendszer állandóságának ügye. Ahogy – végül – nem esett szó a befogadó szabadságáról, mint törvény által elismert és védett jogáról, amelynek figyelembe vétele kötelező az elfoglaló számára, akkor is, amikor a saját érdeke – és akár a közösség érdeke – által vezettetve spontaneitása életbe léptetése lehetőségét komolyan hozza befogadásra szerepet vállalt társa tudomására, aki ezt a vágyat akceptálja ugyan, de aktuálisan távol tartja magát annak megvalósulásából rá háruló feladata teljesítésétől.
36. Kit érdekel a közösség és annak érdeke, amikor fecsegés ez az egész, a befogadóval és az elfoglalóval, meg ezzel a finomkodó virágnyelvvel, aminek semmi köze nincs a mai valósághoz. Még, hogy spontaneitás, amely szabadságot biztosíthat az egyéneknek és a közösségeknek, és ennek a nagy katyvasznak, amit közegnek merészel nevezni. Jobban tenné, ha érthetően beszélne, és nem ugrálna egyik meghatározásról a másikra, csak azért, hogy fitogtassa a képzeletnek hitt halandzsáit, amik között aligha lehet bármilyen összefüggést felfedezni. Inkább beszéljen egyszerű dolgokról, és várja meg, amíg a hallgatói követni tudják a felvetéseit. Bár, az is lehet, hogy az lenne az igazán hasznos módszer nekünk is, ha hagyna lehetőséget a kérdezésre, amikor valamilyen kijelentésével eltévedni látszik, és azt is megengedné, hogy közösen keressük az utat, amely elvezethet egy használható helyre, ahol a látvány követhető, mert van mit nézni, és nem a köd az magában, ami a szemünket körülveszi. A meglepetéstől, amelyet ez a megjegyzés keltett a teremben, megállni látszott a levegő, és biztosan megállt minden szó, amely az előadótól, és amely a hallgatóktól készült az elhangzásra. Ki tudta volna megmondani ebben a pillanatban, hogy mit lehet, és mit kell tenni a továbbhaladás érdekében, és, hogy meg kell-e menteni a beszélőt, és még inkább, hogy a jelenlévők viselkedésének következményei alakulását hogyan lehet számítani? Azaz ki fog-e törni egy általános felzúdulás, amely hangerővel megtámogatottan fog haladni a káosz felé, amelyet az elszabadult hangoskodás mellett a heves gesztusok kísérnek, és ennek folyományaként a terem lassú vagy inkább egyre gyorsuló kiürülését kell látnunk, messzire jutva egy ilyen gondolat-kifejtés kiegyensúlyozottnak mondható, nyugodt hangvételén, és a feltehető - legalábbis egyesekben látni vélt - tovább gondoláson, mint valós eredményén az egész, kicsit hosszúra nyúlt alkalomnak. A megszólaló gondolatai követésére is jutott figyelem, ha az egymást követő tekintetekben jól vehettük ki azok értelmét, és láthatóvá lettek azok a bizonytalankodók is, akik a kérdéseiket már egy ideje magukban hordozták, csak a kifejtés lendülete, a beszéd gördülése nem adott alkalmat arra, hogy meg is fogalmazzák a megjegyzéseiket, vagy tisztázását kérjék a bennük éppen alakuló apróbb-nagyobb észrevételeknek. A bátor megszólaló is elbizonytalanodott, amikor nem akadt azonnal társa, aki helyeselt volna valamelyik megjegyzésére, és a csend sem biztatta eléggé arra, hogy folytassa a megkezdett felszólalást. Ennek ellenére, vagy éppen azért, hogy az igazát alátámaszthassa a vele egyetértők szavazataival, de legalábbis helyeslő hangjuk kiváltásával, így folytatta: Csak nem azt akarják mondani, hogy maguk, csendben kussolók, nem így vannak ezekkel a mélynek vélt gondolatokkal? Amelyek belőlünk befogadókat és elfoglalókat csináltak, és jelezték, hogy majd a köztünk lévő eltérésekről is lesz szó, de előtte a harmóniát fogja fejtegetni, majd rögtön ezután tesz egy megjegyzést, miszerint, idézem: „a szó legszorosabb értelmében lehet fegyver az egyének és a közösségek kezében a …spontaneitás”. Micsoda rafinált ellentmondás van itt elbujtatva, amit alig vehetünk észre! Eltérések kerülnek említésre először, hogy utána a harmóniát vesse fel, mint amire figyelnünk érdemes, és máris ott találjuk magunkat a fegyverek között, ahol minden, amit emlegetett, mint jövőnk rendjének alakítására alkalmas módszert, az az élet kioltásának eszközévé lesz, és minden átmenet és indoklás nélkül. Értik? Mi, akik a saját érdekünket és egymás érdekét és a közös érdeket keressük, és akik ezt megtalálni készek vagyunk, és ezért hallgatni is képesnek bizonyulunk ilyen fejtegetéseket magunkról és legbelső dolgainkról, mert átérezzük az ügy valódi jelentőségét, kifiguráztatunk. Annyira, hogy csak szédületünket érezhetjük biztosnak, semmi mást, amellyel kábán pislogunk, és ráadásul a józanságunk hangját sem bírjuk megszólaltatni, mint olyan médiumok, akiket a szertartás vezetője hatalmában tart, és ki tudja, hogy ebből az aléltságából valaha is kienged.
37. Miért nem arról beszél, ami most minden embert a legjobban foglalkoztat: a nemek egyenlőségéről vagy a köztük lévő különbségek milyenségéről, és különösen értékéről. Vagy tévedés részünkről azt látni a mai világban, hogy mi, nők, átvesszük az irányítást, mondhatni teljes egészében, az élet minden területén? Legyen szó az egyes – ahogy maga használja a kifejezést– rendezettségek kormányzásáról, vagy nemzetközi méretű ügyekről, amelyhez már több ország, több rendezettség közös eljárására lehet szükség. A családot felesleges is említenem, mert az nyilvánvalóan a mi vezetésünkkel működik, már ki tudja, hogy hány év óta. De nyugodtan nézhetjük a gyönyört is, amit megkaphatunk és megadhatunk a kapcsolatainkban. Ugyan mondja már meg, hogy a férfiak ebben milyen saját tudást értek el, amelyről állítható lenne, hogy csak az ő figyelmüknek és kutatásuknak és összpontosításuknak lenne az eredménye? Erről kellene beszélnie, miközben érinti a jövőben megvalósítható szabályokat, amelyekről felteszi, hogy majd be fogják tartani az emberek, a maga közegének népes tagsága, egyenként és együttesen, egyformán. Igaza van, szólalt meg egy harmadik hallgató, azok után, hogy az első kifakadására ez a második megjegyzés nem igazán reflektált, hozzá nem csatlakozott. Talán csak nem azért, mert egy férfi vette a bátorságot először, hogy észrevételt fűzzön a folydogáló, együttesen alkotottnak vélt és beállított gondolatokhoz, és utána egy nő akart a lényegre tapintani, ha jól követtük szavai értelmét, amelyben a hangsúlyt az aktualitásra és a széles tömeget érintő gondra irányította a figyelmet? A harmadiknak jelentkező – kell-e és szabad-e mondani, hogy egy fiatal nő - többet nem mondott, csak ezzel a felkiáltással igyekezett az előtte szóló mondanivalójának értékét kiemelni, aláhúzva a kihallatszani vélt igazságot. Hogy az előadó eljuthatna ezek után valamilyen válaszig, amelyben a megjegyzéseket érintve tér vissza az általa megkezdett gondolatmenethez, vagy kitér a reakciók elől, és a jogait gyakorolva folytatja mondandóját, esetleg azzal a hivatkozással, miszerint ő nem tért el az ígéretétől, amikor így alakította az érintett kérdéseket, senki nem tudhatta és nem is sejthette előre. Nagyon jó lett volna tudni, hogy a hallgatóság érintve érzi-e magát a témák taglalása során, mégpedig személyes helyzetére, és ez által saját érintettségére, gondolva. Vagy csak arról van szó, amit az előbbiekben is megfogalmazni hallottunk, hogy a beszélő egy elképzelést követve jár körül bizonyos gondolati építményeket, és ezek általánosságától nagyon távol eshet az egyes embert foglalkoztató fontos ügy, amelyet pedig szívesen kapcsolna össze a hallottakkal, ha erre kapna időt, és még inkább alkalmas módszert. Mondjuk példákkal vezetve az egyestől az általános felé, és onnan vissza, mintegy a részleteket is érintve, amely egyediségek nélkül a megértés oly nehézkes lehet, ha egyáltalán megvalósíthatónak bizonyulhat. Még az is felmerülhetett, hogy az emlegetett luxusnak egy formája valósul meg, mégpedig a kevéssé ajánlott lehetőség, amikor is egyesek élete kap beláthatatlan lehetőséget, miközben mások szenvedni kénytelenek a viszonyaik szűkössége következtében. Igaz, csak a beszéd és a beszélgetés, vagy a gondolkodás és annak téma választása az, amely ezt a sérelmet felveti, tisztán képletesen, kimondottan az elképzelések szintjén. Ahol, ha az előadó által ajánlott módszert követjük, el is dőlnek a dolgok. Azaz a jövő alakításáról hozható döntések ott lesznek meghozhatóak, nagyon speciálisan a gondolatokból eredő további gondolatok, majd az azokat felhasználó következtetések, elemzések és az így alakított választások sorozatával. Csak, és a véleményre vállalkozók ezt fogalmazták meg, nem mindegy, hogy ez a hatékony módszer milyen irányban kezd el hatni, és hol lesz először láthatóvá az eseményeket megszabó erők működése, és kik lesznek azok, akik az áldásait először élvezhetik, ahogy az sem mindegy, hogy kiknek lehet szükségük a megkezdett gondolatot újjal felváltani. Lehet, hogy közösség várt most az egyénre, amikor elhangzottak ezek a megjegyzések?
38. Súlyosak a közöttünk lévő különbségek, és szükségünk van az azonosságainkra. Úgy is mondható, hogy az egyenlőségünkre. És ezek megvalósulnak, az egyenlőségeink és az eltéréseink, a különbözőségünk, és mostanában kezdjük ezeket igazán megismerni, és velük megfelelően gazdálkodni. Pedig ezek nem összeillő dolgok: egyenlőségek és különbözőségek. Amire nehezen juthatunk, az - talán éppen az előbb említett diszkrepancia miatt - egy közös kiindulópont megállapítása és létrehozása. Nem érthetünk mindenben egyet tökéletesen, és a terheinket sem szüntethetjük meg azonnal és végérvényesen. Ha azzal kezdjük, amelyben azonosságunkat fellelhetjük, akkor hasonlóval folytathatjuk: érthetjük egymást, és a megoldásaink is hasonlíthatnak. Legalábbis erre van esélyünk ilyen elővezetéssel, míg az eltérések megismerése megokosíthat minket, és türelmünket növelheti. Ahogy eddig is ehhez igazodva beszéltünk a nemek együttműködéséről, jelezve, hogy az érdekek hasonlósága mellett az eltérő megközelítések milyen gondokat kelthetnek életre. Igaz, ezekről a nehézségekről az eddigiekben alig tettünk említést. Kivéve, amikor a nők titkos módszerében nem bíztunk, mint amellyel kisközösségük - családjuk – irányítását megvalósíthatnák, ha jogaikon elszenvedett sérelmük miatt erre kényszerülnének. Ezek után pedig nem lesz nagyon váratlan és elfogadhatatlan, ha azt mondjuk, hogy: az lehet az első azonosságaink sorában, hogy elfogadjuk a nemek egyenlőségét és jogazonosságát? Megjegyezve, hogy az egyik befogadó módján közelít, mintegy „felülről” vagy „kívülről” az élet rendelkezésére álló intenzív elsajátításához, és a másik elfoglalóként inkább „belülről” részesülhet létbe kerüléséből, és közösen teremtik meg, igaz, eltérő feladatok vállalása révén részvételüket az időt uralni képes közegük reprodukciójában. Még az is lehet, hogy a közegre érdemes figyelnünk, ahogy a nemmel bíró egyéneknek is ez állhat érdekében, bármilyen módon is valósítsák meg azonos értékkel bíró, de eltérően megvalósuló saját egyéni érdekeiket. A katyvasz nélkül, amit az először felszólaló volt szíves a beszélgetésünkbe új meghatározásként bevonni, semmire sem megyünk egyénekként, az a sejtésem. Ahogy a női egyenjogúság megfogalmazásánál a gyönyörhöz való jog vitathatatlannak tartható, és a női érdek minősítése is könnyen igazolhatónak látszik, amely szerint a közeg reprodukciós érdeke ezt az érdeket különleges értékűvé emeli. Amiről pedig eddig nem nagyon esett szó, amikor ez a kérdés felvetésre került, az előbbiek szerint: a nő reprodukcióban teljesített feladata külön értékelése, amelyre – igény szerint – feltétlenül külön figyelmet kell fordítanunk. És ez nem jelenti azt, hogy félnünk kellene a ginekokrácia megjelenésétől. A tudatosítás elmaradásától, attól viszont meg kellene magunkat óvnunk! A szerepek és a feladatok jellegzetességeinek ismerete biztosíthatja nekünk, hogy jelen legyünk a közegünk életében, amennyire ezt nemünk kiteljesítése számunkra lehetővé teszi. Ez a jelenlét valójában nem más, mint önmagunk jelen-valóságának létrehozása. Ez az élet egyéni és közösségi megformálása; ez a közeg fenntartása, a folyamatos létezés keretei megszakítástól mentes megalkotásával. Feltétele az egyén közösség voltának tudatos átélése, egyben ennek a közösségnek az önmagában való, tudatossággal járó életben tartása. Az egyén, a feltétel teljesítésével a közösség szülőjévé lesz, különösen a reprodukciós feladata eredményes ellátása révén. Amely feladat a közösség – és ez által a közeg valamint önmaga – létezéséhez való hozzájárulás új szintjét teszi elérhetővé. A bevezető szintnek a közeg-tudatot kell tartanunk az egyénben, amelyet a reprodukciós szerep fog majd megemelni. Ezek után pedig lehet-e és szabad-e a nemek egyenjogúságáról beszélnünk, amikor a salamoni-törvény „gyerekét” láthattuk meg, csak nem két anya vitájával közelítettünk a kialakult gond megértéséhez, hanem a „gyerek” két szülőjét kellett látnunk arról polemizálni, hogy éljen-e az a gyerek egyáltalán, vagy sokkal fontosabb lenne tudnunk, hogy van-e kompenzációra mód, ha annak kívánsága megfogalmazódik?
39. Márpedig a kompenzációval nagyon figyelmesen bánunk. Úgy értve, hogy már a kezdete számításánál is tudunk az időpont megadásának vitatható voltáról, pláne a meghatározás nehézségéről. Mondjuk azért, mert a férfi vágyak központi eleme eleve olyan jel, amelyet rögtön kompenzációként is értékelhetünk. Nem mintha női vágyról nem beszélhetnénk, amely az említett férfi vágyhoz hasonlóan fogja nő egyéneinket egyetlen irányba terelni, ahogy teszi azt a férfi vágy férfi egyéneinkkel, hanem azért, mert a férfi vágy tárgya a közeg egésze számára lett meghatározó irányultság, nemtől és közösségtől függetlenül. Ráadásul ez a vágy, pontosabban ennek tárgya, az egész közeg számára lett egyetemessé, amikor semmi máshoz nem hasonlíthatóan, de a közeghez nagyon is illően, és annak lényegét maximálisan kifejezve egyszerre nyert mindig megújuló anyagi formát, és vele párhuzamosan maradt a legelvontabb, a legspirituálisabb és leginkább transzcendens lényeg hordozójának. Mindezt pedig úgy hozva létre, és úgy valósítva meg, hogy róla minden kutató szem és kérdező érdeklődés azonnal láthatta és megállapíthatta, hogy nőhöz tartozásához, ahogy nőből való származásához, és egyáltalán, nő voltához kétség sem férhet, mert az a vágy tárgy maga a nő: a szépség. Mi másért keressük a győzelmeinket közeghez tartozó közösségként és egyénként, ha nem azért, hogy részünk lehessen – minél nagyobb mértékben – a szépségből, amelyet megkaphatunk a nélkül is, hogy érte a legkevesebb energiánkat kellene mozgósítanunk, és esetleg soha nem érhetjük el egész életünkben, bármennyire is feszítjük meg akaratunkat és működtetjük képességeinket, hogy a szépség legkisebb darabkáját a magunkénak tudhassuk? Hiszen ez a szépség lehetne a gyönyör is, amelyet okoznunk sikerült, ha nem is az általánosan bevett formájában, hanem – mondjuk – a közösség által elnyert elismerés alakját öltötten. Márpedig a gyönyör szeszélyesnek is nevezhető, ha a korábban említett spontaneitására gondolunk, amely megtartja jogát az elérése mértéke és minősége megadása meghatározásának. Pedig nem tesz mást, mint szabadon él említett jogával, hogy a kívánságának – amelyet szabadon választania is lehetősége, egyben az érdekének - megfelelő tartalmat minősítse. Ahogy az utókor is bánik velünk, amikor kegyéért állunk versenybe, és az említett mértéket és minőséget kellő idő elteltével állapítja meg produkciónkról. Igaz, ezt pusztán a saját, jól felfogott érdekében kell, hogy így tegye, miután ítéletét – gyönyörét – megismételnie vagy kijavítania nem áll módjában, lévén annak – a gyönyörének – „felelőse” már kilépett az aktuális korból, amelyben a gyönyört adó szépség és annak létrehozója az aktualitásban lévőnek mondhatta magát. Mintha ez a szépség hatalommá lenne, ahogy „tartozéka” egyéneink felének, akik ezt a tartozékot ismerhetik és teljesen szabadon, minden elvárás nélkül a magukénak tudhatják. Akik közben mintát adnak így kapott jegyükkel az egész közegnek – tulajdonképpen a közeg egyénei másik felének és minden közösségnek és rendezettségnek – arról, hogy a vágyott célt elérnie a közegnek hogyan lehet azonnal, pusztán a létezés egyetlen momentumával, ez által pedig egyetlen pillanat lejátszódása alatt. Ahogy a luxus is megvalósul, amikor az ember a közegbeliségét meg- és felismerni képessé lesz. Még ezt a hatalmat szemlélhetnénk meg valamelyest, hogy a közeg megosztottságát mesterségesen elő ne idézzük. Ahogy a szépség kompenzációra való alkalmasságát is jó lenne látnunk, feltéve, hogy erre való alkalmasságát bebizonyítjuk, vagy egyszerűen csak elfogadjuk. Vagy feltételezhetjük a közeg strukturáltságát, többszintű voltát, sokszínűségével, és szerkezetének feltárásra váró voltával, amelyben az energiák mozgásához éppen ilyen osztottság lehet szükséges, hogy vonzások és taszítások keletkezhessenek, amelyek mentén az érdekek kielégítésére is adódhat lehetőség? És közben a közeg élete veszélyét is elkerülhetjük, hiszen ennek a hatalomnak hódolnunk nem esik nehezünkre, ahogy néhány ezer éves történelmünk során szinte mást sem tettünk, mint ezt a tetszést fogalmazgattuk, megunhatatlanul?
40. A hatalom annyi alakban létezik közöttünk, hogy a szépséget elhelyezni ezek közé nem került nehézségbe. Csak aztán ne az legyen a következménye az ilyen előre nem jelzett csínytevésnek, hogy ismét az érdeklődés látja kárát, és még ezen túlmenő hatása is következhet, mert lehetnek olyanok, akik sérelmesnek találhatják, hogy a szépség eléréséhez jutásuk lehetetlensége miatt eleve kiszoríttattak valamiből, amire pedig olyan sokan tehetnek szert, és a legkevesebb erőfeszítést is elkerülve, pusztán a származás mikéntjében részesülve, kimondottan előnyösen. Ráadásul az a lehetőség is adott, hogy a felelősséget a sehol sem létező helyre tegyük, és senki ne legyen, akit elszámoltathatnánk, amikor a hátrány megszüntetését elkezdenénk. Ahogy, persze, az is kérdéses maradt, hogy nő egyéneink említett kompenzációs igényére ez a szépségben rejlő, és hatalomként említett válasz elfogadhatónak lesz-e minősíthető, pláne nagy számukat, és még nagyobb számú kívánságaikat figyelembe véve. Hogy a hatalom említésével is csínján kell bánnunk, azt abból is gondolhatjuk, hogy a spontaneitásnál már fegyvert is emlegettünk, amikor a gyönyör szabad meghatározásához ezt az illetlenséget hozzá tartozónak mondtuk. Ahol hatalom van ugyanis, ott szinte kötelezően szerepelni szokott annak eszköze is, és ez az eszköz egy ideje nem marad meg annak legkevésbé fizikai sérülést okozó formájánál, a beszédnél. Merthogy már azt is tudnunk lehet, hogy a szavaink is rendelkeznek ilyen sajátossággal, mint a veszély, és azzal is, ami ezzel összefüggeni szokott, a sérülést okozás lehetőségével. És innen már nem is kell tovább lépnünk ahhoz, hogy olyan eszközt lássunk a birtokunkban lévőként, amellyel – mert szóról, mondatról beszélünk – nem az információk egymáshoz juttatása a célunk. Ahogy nem is a bizalmunkat erősítjük ezen az ősi módon, valamint eszméink nagyszerű cseréje sem fogja ilyenkor tartalommal kitölteni közösen eltöltött időnket, amelyben hangszalagjainkat rezgetve, fülünket egymás irányába fordítva alakítjuk gondolatainkat, kimondatlanul is pontosan követve az ilyen együttes elfoglaltságok íratlan szabályrendszerét. Már csak azt tisztázhatnánk, lehetőleg itt és azonnal, hogy nő egyéneink tudnak-e egyáltalán erről az általunk létezőnek tartott hatalomról, mint sajátjukról, és különösen élnek-e annak gyakorlásával fellépő és előadódó előnyeikkel, amióta ez a hatalmi helyzet a rendelkezésükre áll, vagy csak azt követően, hogy ráébredniük módjuk nyílott a hatalmukkal rendelkezésükre, és ennek – ki tudja milyen mértékű – előnyére. Ahogy ez által azt is megvizsgálhatnánk, úgy vélem, hogy - ki nem zárva a tudatosításból és ennek alkalmazásából nő egyéneinket - a feltételezett kompenzációs igényük valós igényként lehet-e része kívánságaiknak, és ennek kielégítésére a most szóba hozott hatalom – amit nekik nem feltétlenül kell ténylegesen is annak tartaniuk – megfelelőnek tartható-e szerintük. Vagy szó sem lehet arról, hogy ilyen hétköznapi egyszerűséggel tudjuk le az igényük elbírálásának ügyét, és keressük az igazságos és méltányos megoldást a közeg felének javára? A bizalom elvesztésére pedig gondolnunk sem lenne szabad, miközben ilyen nyíltan fejtegetjük a lehetséges módjait a közeg felét érintő kérdés megoldásának. Még azt is fel kell tételeznünk, hogy az úgynevezett tudatosítás ebben az esetben inkább akadálya a helyes válasz megtalálásának, és ez által a lehető legrosszabb, amit csak tehetünk magunkért, a teljes közegért. A viszály annak idején már elindított egy versenyt közöttünk, amikor a szépség megállapítására egy ifjú ítéletét kérte, és nők voltak azok, akiket ez a verseny egymással szembe állított. Az arany alma csak jelképes díja volt a győztesnek, amihez képest a következmények felmérhetetlennek mondhatóak. Pedig ott nem a nemek képviselői voltak azok, akiknek dönteniük kellett és lehetett arról, hogy egy rendezettség – az akkori közeg egy kiemelkedően fontos része – hogyan foglaljon állást egy ilyen kérdésben, amely ma már egészen más léptékűnek és jelentőségűnek számít. Akkor tíz évig tartó háború lett a folytatás.
41. Az ilyen mondatokról azt tanítják jobb iskolákban, hogy „önmagukat beteljesítő jóslat” – hangzott fel a teremben, és a figyelmet a megszólaló fiatal férfi azonnal megkapta, a vele járó csenddel együtt. Lehetne valamit bővebben hallani arról, hogy a szépség hatalmának sérülése milyen következményekkel járhat, túl a háborún, ami – remélhetőleg – nem kell, hogy feltétlenül kapcsolódjon ma a közegünk – ahogy volt szíves említeni a földi társadalmat, mint egészet – jövőjéhez, szólt a folytatás részéről. Mintha mágnest tettek volna a vasreszelék alá, úgy látszottak a figyelem mozgásai a tekinteteken, a fejeken, a kérést feltevő férfi és az előadó között irányukat váltva. Az előadó nem ragadta meg az alkalmat arra, hogy megállapítsa ennek a reakciónak a korábbiaktól eltérő voltát, amely pedig igencsak feltűnhetett az ott lévőknek. Hiszen érdeklődve tett egy lépést az előző gondolatot felhasználva, és az ajánlata is folytathatónak tűnt, már ami a téma kifejtéséhez tartozást illeti. Ha a közeg egésze érdekéről szó eshetett korábban, akkor a háború elkerülhetőségének említése kimondottan ebbe az irányba tartozónak volt tartható, mondhatni magától értetődő természetességgel. Annál is inkább szívesen teszek eleget a kérésének, szólalt meg az előadó, mert az aktualitást kikerülhetetlennek tartom, amelynek érintését nem érdemes elmulasztani, jóllehet a megértést egy általánosabb kérdéssel folytatva a következtetést tehetnénk könnyebbé, a kifejtés irányát pedig fordítottá. Ugyanis, mielőtt a kérésnek eleget téve folytatnám a mondanivalómat, annyit jegyeznék még meg, hogy nemünk választását követően az egyensúlyunk kialakításának közös ügye mindent megelőzni és felülírni látszik, miután a választásról tudhatjuk, hogy általa a másik nem összes képviselőjét a magunkénak érezhetjük, kölcsönösen, természetesen, és a választhatóság értelmében, és ez a kizárólagosság beköszöntét követően nagyon sok ügyünk megoldásában játszik meghatározó szerepet a későbbiekben. Az a bizonyos sérülés, amelyről beszélnünk illik, az is értékelendő, hiszen fel kell tételeznünk, hogy a szépség hatalmát nem csak egyetlen irányból érheti. Mert könnyen beláthatjuk, hogy a nyilvánvaló és ezért azonnal látható hibái és sérülései a szépség tekintélyének azok a nem kívánatos jelenségek, amelyek tájékozatlanságból, vagy a saját szerep nem megfelelő értékeléséből fakadnak, és elsősorban a férfi rendezettség tagjai hozzáállása következtében. Amivel párhuzamosan azt is jó meglátnunk, hogy a hatalom maga is lehet akadálya a saját szerepe betöltésének, amikor annak birtokosai tévednek a használata módjai megválasztásában, mert akkor is élni kívánnak a belőle fakadó előnyeikkel, amikor ezt jobb lenne felcserélniük egy magasabb érdek által kívánt hozzáállás szempontjaival. Hiszen az egész közeg érdeke, ezen belül pedig a közeg reprodukciójának érdeke nehezen lehet előzhető a szépség hatalmából származtatható bármilyen rendezettségi vagy egyéni érdek által. Most pedig utalhatunk a jelen égető gondjára, amely időzített bombaként működve fejti ki pusztító hatását közöttünk, mert az említett hatalmat annyi sok száz éven át érte sérelem, bizonyos rendezettségek mindennapi életében. Amely a mai napig sem szűnt meg hatni, és további fájdalmat okozni, mind a női rendezettség érintett részének, mind azoknak, akik igazukat védve kerülnek ma is távol a lehetőségtől, hogy a hatalom tiszteletét inkább a saját energiáik kiteljesedése számára adódó lehetőségnek lássák, semmint érdekeik és jogaik elvesztése bizonyítékának. Amelyet tűrhetetlennek kellene minősíteniük, és ellene olyan erővel fellépniük, ahogy azt tenni kénytelennek érzik – az említett sok száz év óta folyamatosan. Csak éppen annak tudatosítása maradt el közben, hogy ez a hatalom, a szépség és a felé irányuló vágyakozás legyőzhetetlen fegyver, amelyet önmagukban hordoznak, annak birtokosai, a nők, és az érte szenvedélyüket mozgósítók egyaránt, a férfiak. És minden indulat nélkül küzdenek az eléréséért, és minden indulat kevésnek fog bizonyulni, amikor veszteséget kell elszenvedniük, vagy azt pusztán feltételezniük.
42. A család viszonyairól folytatott kutatások nagyon sok információhoz juttatták a specialistákat az elmúlt évek során, ám még nagyon sok megismerésre váró családi jelenség van, amelyről szeretnénk többet tudni. Az nyilvánvalónak látszik, hogy a megfigyelésnek és az elemzésnek nincs könnyű dolga, ha adatokat szeretne gyűjteni az emberek intim szférájáról, amilyen intim területnek tartható a család, a maga sajátos viszonyaival és történéseivel. Laikusoknak nem könnyű belelátniuk az ilyen vizsgálatok módszereibe, ha erre egyáltalán adódik lehetőségük. Mert amikor a családot kell megvédeni a kandi kíváncsiságtól, amely indokolatlanul próbál bepillantani egy ilyen zárt közösség életébe, akkor a diszkréció létjogosultságát törvényi előírások kell, hogy biztosítsák, hiszen alapvető érdekünk az élet eme forrásának a védelme, és természetességének megőrzése. Ahogy az a környezetvédelem terén ma történik, a tényleg mindnyájunkat érintő gondról, amelynél nem figyelünk a szennyezésre, amellyel életünk terét tehetjük tönkre. A családról is történik gondoskodás, természetesen, például a genetikai kísérletek szabályozásával. Ám a családnak, mint a reprodukció hordozójának védelme csak kevésszer kerül szóba a különböző tudósításoknál, amelyek érinteni kénytelenek egy-egy ilyen közösség életét, akár a napi események elemzésével és értékelésével. Ezek a tudósítások messze nem olyan mélységben és tartamban követik a kiszemelt családot, mint azt a szakemberek vizsgálatainál feltételezhetjük. A tragikus hirtelenséggel bekövetkezett és nyilvánosságot kapott esemény ismertetésekor a szomszédokat láthatjuk és hallhatjuk a riportokban, akik zavartan és visszafogottan nyilatkoznak a közelükben élőket érintő bajról, amelyet nekik eszükbe nem jutott előre látni, vagy annak lehetőségére pusztán gondolni. „Olyan rendes emberek voltak, akikkel ilyen tragédiára nem gondol az ember, amikor találkozik velük a folyosón, és elbeszélget erről-arról.” Nem is szólva a megfigyelés befolyásoló hatásáról, amelyet nem is nagyon kell külön bizonygatnunk. Talán a színészek sem tudják magukat mentesíteni attól az érzéstől, miközben ellátják a munkájukat, és szerepet formálnak meg a színpadon vagy a filmen, hogy megfigyeltek, hogy sok szem nézi a produkciójukat, közvetlenül vagy egy későbbi időben, és nekik biztosan számolniuk kell az őket szemlélők véleményével, amely a mesterségük meghatározó eleme, akár szeretnék azt bevonni a szakmai ismereteikbe, akár nem. Márpedig egy család életének tartós és rendszeres megfigyelése az ilyen befolyásoltságot ki kell, hogy váltsa. Kivéve, ha a vizsgálatot a család tájékoztatása nélkül, számukra ismeretlenül, titokban folytatják. Amely „fedett megfigyelés” nem jelent megoldhatatlan feladatot a mai technikai fejlettség mellett. Bár a vizuális követés megfelelő közelségéhez a titkosítás fenntartásával nem biztos, hogy eljuthatnak a szakemberek. Ez az un. közelség valójában a részletek ismerete miatt lehet szükséges, amelyek egy-egy helyzet, egy tekintet és egy mozdulat értékelésekor bírhat jelentőséggel. Az engedélyek beszerzése már könnyebb feladatot jelenthet, ha a megfigyelést valamilyen közvetlenül számítható fejlemény kellően indokolttá teheti. Csak az ilyen esetek nem biztos, hogy reprezentálhatják a népességet, a megfigyelésre kiválasztottakat, akik révén az egész rendezettségre érvényes következtetések levonására adódhat alkalom. Hiszen az említett fejleményről valamilyen vészhelyzetre kell rögtön gondolnunk, amely a szakembereknek nyilvánvalóan létező jelzést jelent, és amely a családot azonnal egy erősen beszűkített keretbe sorolja, ahol a viszonyok sajátosságát nem az élet szabad választásai fogják létrehozni. Amit mégis megtehetünk, az a közvetett vizsgálódás, továbbá a családra vonatkozó adatok gyűjtésének lehetősége, azzal a kimondott értékelési módszerbeli fenntartással, amely szerint az így kapott adatok befolyásolatlansága biztosított ugyan, és a következtetések megfogalmazásánál ez legalább annyira lesz előnyös, mint amennyire bizonytalanná kell, hogy tegyen minket a határozott kijelentéseinknél.
43. A vizsgálatok kezdete sok további fejleményt megszabhat. A kiindulási ismeretekről és azok kezelésének módjáról van szó. Arról, hogy a kezdeti adatok rendelkezésre állnak-e vagy sem, továbbá van-e modell, amelyet előzetesen használni akarunk, vagy a további adatgyűjtésnek lesz a feladata hozzátenni a hiányzó részeket a már meglévőkhöz, amelyekkel aztán már kezdhetünk valamit, ha értékelni és értelmezni akarjuk a megfigyeléseink tényeit. Amely tényeket is vitathatónak tarthatunk egyébként, és ez nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint az ellenőrzöttségüket, akár többszörösen is. Summa summárum, talán három esetet érdemes megkülönböztetnünk. Az elsőnél az adatokból alkotott elképzelést szeretnénk igazoltnak tudni, amikor nekikezdünk a további vizsgálatnak, a másodiknál a vázlat – a képi megjelenítési kísérlet - milyenségéről lenne jó benyomást szereznünk az új ismeretekkel, és a harmadik esetben szükségünk van a további tájékozódásra, mert még sehol sem tartunk az értékelésben és az értelmezésben: azt sem tudjuk, hogy látunk-e valamit, vagy sem. Mintha deduktívan kezdenénk, hogy induktívnak tűnjünk a második módszernél, és a bizonytalanság, a tájékozatlanság vakságát vállaljuk, amikor ki merjük jelenteni, hogy éppen csak feltűnt nekünk valami, amiről sejtésünk sincs, pusztán a kíváncsiságunkat követnénk, amikor felőle kérdezősködünk. Talán általában az mondható ezek után, hogy csak a kontrollról ne feledkezzünk el, és akkor túl nagyot nem tévedhetünk. Akkor a hibát is hamar észrevehetjük, és még az elhamarkodott következtetéseink sem visznek minket tévútra. Az eddigi stílusunk szerint a folytatásban ahhoz lenne kedvünk, hogy a családot az élethez hasonlónak tartsuk, miután az előbb a közeg reprodukciója forrását benne véltük felfedezhetőnek. Ahhoz az élethez, amelyben az egyén – a kétnemű egyén – meghatározott céllal járja be a számára rendelkezésre álló időt, felhasználva közben az energiáit, teljesítve a saját és a közösség érdekét: életet adva a belőlük származó új generáció általuk életre kelő tagjainak. Ami szerint a család az utódok világra jöttének szervezete, amely ezzel a reprodukciós feladatával együtt a közeg egésze jövője alakításában is feladatot vállal és teljesít. Ezzel a család az egyén után közvetlenül a közeg legfontosabb alkotójává lesz, illetve a második számú közeg alkotónak tartható – az egyén – a kétnemű egyén – után. Ha most a család belső viszonyai rendjét akarjuk megnevezni, akkor az életadás és a gyönyör adás rendjét kell szemügyre vennünk, nyilvánvalóan a családot fenntartó feladatokra fordított külön figyelemmel. Itt pedig az energiák – az egymást választó, eltérő nemű egyének energiái – működésbe hozásához és működésben tartásához értünk. Ezeket az energiákat a gyönyör tartja fenn, és újítja meg. Különös kincse a közegnek, hogy létéhez ilyen forrással bír, és a benne foglalt erő hatásának magát átadhatja, és ezt abban a tudatban teheti, hogy két nemének minden – vagy csaknem minden – tagja egyformán részesülhet az így működésbe került energiából, és általa a szabadságból, amely a közeg révén lesz elérhetővé, az idő birtokba vétele lehetőségével. Az energiák végessége ismeretében az egyének és a közösségek, és így az egész közeg szabadnak tudhatja magát, amely szabadság a közeg tartozéka. Miután pedig a család – az egyén után – ennek a közegnek a fenntartója, ezért a szabadság a családnak is éltetője, azzal a fenntartással, hogy reprodukciós szerepe teljessége a szabadság teljességét jelentheti tagjainak, míg ennek esetleges hiányosságai az elérhető szabadság mértékét fogják érinteni számukra, sajnálatosan. Azért azt meg kell jegyeznünk, hogy – és erről eddig nem szóltunk korábban – a közeg kiegyenlítő megoldással siet tagjai segítségére, akik a reprodukcióban elérhető szabadságukról vagy annak egy részéről valamilyen okból lemondani szándékoznak, illetve ez a lemondás számukra egyfajta kényszerűségként jelent választást. Fontos tudnunk, hogy a közeg legkisebb családja az egyén. Ahogy azt is tudnunk illik, hogy a gyönyör - és ez által az energia - több alakú, hiszen átalakítható.
44. Most a gyönyör átalakítása eseteivel éppúgy folytathatnánk, mint azzal, hogy milyen további fenntartóját lenne fontos megneveznünk a közegnek. Hiszen a közösségnek nem a család az egyetlen alakja, hogy rögtön egy cáfolhatatlan ténnyel jöjjünk elő, amit, persze, tudunk már kezdettől fogva, és azt sem nagyon vitathatjuk, hogy a közösségek fenntartói a közegnek, ahogy az egyén és a család ilyennek volt tartható az előzőekben, minden külön indoklás mellőzésével. És akkor ezek viszonyát és egymáshoz csatlakozását is felvethetnénk, teljes joggal, nem is szólva arról, hogy a rendezettségek hogyan állnak elő közösségekből, családokból és egyénekből. Ha most az energiára gondolnánk, mintegy központi ügyére a közegnek, amelyet az egyénekben véltünk felfedezni, akik egymást választják, hogy az élet forrása bennük felbuzoghasson, akkor a családok is eszünkbe jutnak, amikor a nemzedékeket felnevelik, és a nemzedékek közösségeire is gondolhatunk, akik elég sokáig töltik azzal az idejüket, hogy az előttük járók példáját követve illeszkedhessenek a közegbe, úgy is, mint életet teremtők, és úgy is, mint életet fenntartók és eltartók. Mert ez utóbbi feladatok szintén energiát igényelnek a közeg alkotóitól, legyenek azok egyének, családok, közösségek vagy sajátos rendezettségek, mint amilyenek a generációk. Erről az energia igényes működésről, amely a közeg életének jelentős részét teheti ki, ha belegondolunk, erről eddig nem túl sok szót ejtettünk. Ahogy arról sem tettünk említést, hogy a szenvedélyes választással létrejövő együttműködés mellett milyen más formái vannak a közeg fenntartó léte anyagcseréhez köthető működésének. Ez a „fenntartó lét” sem szerepelt eddigi fogalmaink között. Márpedig nyilvánvaló, hogy a - reprodukció jelentőségét nem csökkentve – a közeg alapvető jellemzőjének kell tartanunk a környezetével való anyagcseréjét, vagy inkább annak a feltételnek való megfelelést, amelyet az életben maradás szab meg számára. Vagyis a közeg fogyasztója a természetnek, amelyben léte megvalósul, és talán ennek a fogyasztásnak ma már az a formája is elérhető számára, amely a környezete – a természet – megújítását tartja feladatának, miközben érdekét – élete biztosítását – ettől a természeti környezettől várja kielégíteni. Ami pontosan azt jelenti, hogy a közeg közös érdeke egyik legelső alakja ismert a közeg egésze számára, és a globális felmelegedés elkerülése vagy lassítása végett hozott nemzetközi döntések mellett a közös érdek listája immár nem csak egy elemet tartalmaz. Meg kell állapítanunk, hogy témák sokaságába botlottunk, talán óvatlanul, és talán a témák természetes megjelenésének rendjét követve, valamint tekintetünk szerint járva el, amely tekintet látni szeretne mindent, ami útjában szeme elé kerül, és szívesen tesz kitérőt a gondolatmenetben, ha ezt a „látvány" indokolja, és a tárgyalás szabadsága, valamint a kifejtés sorrendje megengedi, és lehetővé teszi. Ami a folytatást illeti, amely egyben választás is kell, hogy legyen a témák közül, nos, az élet jelentőségére gondolva, mint korábban is, csak most vállalva bizonyos türelmet a direkt haladást helyettesítő kitekintéssel, egyben a gyönyör átalakíthatóságát is követve a háttérben, a generációk illeszkedését és a közösségi együttműködés formáit ajánljuk szemügyre venni. Ezzel a közeg önfenntartó tevékenységére is utalnánk, legalábbis arra számítunk, hogy a bemutatásra kerülő jelenségek taglalása erre mintegy természetesen hoz létre alkalmakat. Az nagyon valószínűnek tűnik, már most, az előzetes tájékozódás során, hogy nem lesz könnyű dolgunk az energiák útját követni a szenvedélytől, a példák követésén át a fenntartó tevékenység gazdagon összetett és öntörvényekkel bőven rendelkező, valamint sok önállósággal is rendelkezni kívánó és akaró és tudó birodalma bebarangolásakor. Szerencsénkre a közeg ezzel csak azt a hitünket erősíti, amely szerint élő és eleven volta nem téves feltételezés, hanem nagyon is meghatározó, és minden rá tekintő előtt megjelenő egyediség, amelynek sajátosságait már érinteni is kellő tisztelettel és nagy-nagy bátorsággal lehetséges.
45. A közegnek szüksége van egy saját formára, amelyben magát önálló létezőként megjelenítheti. Ahogy minden anyagisággal bíró kialakítja magának a rá jellemző testiséget, amely anyag voltának egyenes következménye. Az anyag térben van, amelyet magának elfoglal, létrehozva belső struktúráját. Részei lesznek, amelyekről vagy tud vagy nem, és az utóbbi esetben szerkezete és funkciója minősége és teljesítménye nem kell, hogy javítandónak bizonyuljon. Az ember közeg egyedisége meghatározója az említett szerkezetről és funkcióról való ismerete, amely egyben az időhöz fűződő viszonya ismeretét is jelenti. A forma és a struktúra, amellyel a közeget leírhatjuk vagy megjeleníthetjük, nem fedi egymást teljesen. Anyagisága egységes, két-neműségével, és tudatos jelenlétével. Változatlan jellemzője az időt elsajátítani rendelkezésére álló képessége létrehozása, és ennek feltétele: eszközteremtő működése, amellyel az idő elsajátítására magát képessé teheti. Formája létezése terének alakját kell, hogy kövesse, ezért egy gömb felszínén megtapadt, önmagát állandóan megújító, energiát fogyasztó és birtokló hártya, amelynek megújulása egyben különleges alkalmazkodása is a létét biztosító környezet – általa is egyre inkább indukált – módosulásaihoz. Különös jegye önmaga és saját léte, továbbá múltja és elsajátítandó jövője valamint aktuális jelene azonos időben történő elgondolásának, ezáltal önmagától való megkülönböztetésének és eltávolításának képzete. Ez egyúttal funkciójának is legelső eleme, amelyet egységként is érdemes konstatálnunk: az idő, az ismeretlen és a közeg válhat összevethetővé a képzet által, még akkor is, ha különbözőségük és eltéréseik miatt ez a viszonyítás gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Pusztán annak kijelentéséhez adhat alapot a felvetés, hogy a közeg – amely egyén és közösség egysége – rendelkezik a szükséges eszközökkel és erővel ahhoz, hogy az idővel és az ismeretlennel szembenézhessen. Amelyek közül az ismeretlent önmaga részének is tartja. A képzelet után következő funkciója reprodukciója, továbbá az ezzel járó elsajátítási – valójában győzelmi – esélye érvényesítése: az idő elsajátítása. A közeg önfenntartásának módja jelent bizonyos hódítást, de a közeg ebben csak a maga érdekét követi, és természetesnek mondható agressziója – különösen ennek belső formájában - megszűnőben van. Terjeszkedését is átalakíthatja, ahogy belső erőszakossága megszüntetése aktuális feladatai egyik legfontosabbikává lett. Anyaga változására a közös érdek felismerésének mértéke van befolyással, túl a természetesnek mondható saját energiáin, amely alkotó részvevői helyzetét és a helyzetüket létrehozó mérce milyenségét is megszabhatja. Goethe a mércét az erőben kellett, hogy meghatározza. Az erő formáiról már nem szólt, vagy annak változatairól nem tett említést. Miközben volt tudomása a közeg egészét érintő szellemi teljesítményről, az érdeket és elágazásait részletesen nem taglalhatta. A tudás gömbjét is csak a közelmúlt szakemberei használják munkáikban terminusként. A közeg elevenségét formája, struktúrája és funkciója mellett külön érdemes kiemelnünk, mint anyaga jellemzőjét. A spontaneitásnak vagy a versenynek, amely a közeg alkotói létében törvényszerűen működik, az elevenség fenntartásában meghatározó a szerepe. Ami két-neműségéből, vagy alapvetően bipoláris jellegéből is következik, az a versenyhez, a közeget alkotók közötti rivalizáláshoz nagyon hasonlít, és mégis más, ez a párválasztásban megnyilvánuló kiválasztódás, egyúttal pedig a közeget a legteljesebben megjeleníteni képes jelenség. A közeg gömb hártyája bizonyos „vastagsággal” rendelkezik, már ami a térbeli kiterjedése iránya jellemző vonását illeti. Ebben az említett mércének a működését fedezhetjük fel, még akkor is, ha a mérce – egyelőre legalábbis – hivatalosan megállapítottnak és elfogadottnak nem mondható. A verseny és az egymást ismerő tudás, együtt a teljesítmények értékelésének szinte független időtlenségével, közelíti a helyet, amelyet egyén és közösség elnyerhet jelenében, és amellyel léte intenzitása milyenségét a közeg hártyáján belül kiteljesítheti.
46. Talán megjelenhet előttünk közegünk gömbje, amelyből – a gömbből, persze – Bosch is festett néhányat a képein, és amelyet világűrben utazó társaink és filmezésre alkalmas eszközeink, mint a „kék bolygót” mutatnak be nekünk, ragyogó kékségével és fehér felhőivel. Ez a gömb inkább lakóhelyünk, mint közegünk, és nincs benne hártyaszerű, bár a légkörét akár láthatjuk is olyannak. Hogy az említett kerekded égitest anyag, azt miért is vitatnánk. Azt viszont már kételyekkel kellene fogadnunk, hogy ez a kép azt mutatná nekünk, amiről eddigi fejtegetéseinkben bátorkodtunk szólni. Hogy hasonlóság állhat fenn a Naprendszer belülről számított harmadik bolygója és az általunk immár elég sok szöveggel felvázolni kívánt objektum között, amely nem áll másból, mint az említett bolygón valamikor élt, jelenleg élő és majdan életre jutó emberekből, azt érdemesnek tarthatjuk a meggondolásra, azaz bizonyos feltételek mellett még elképzelhetőnek is tarthatjuk. Ám tovább haladva a hasonításban már nehezebb dolgunk lesz az említett gömbbel, amelynek lényegi vonását abban fogjuk látni, hogy az őt alkotók szellemi produkciói is ehhez a gömbhöz tartozónak számítsanak. Amely feltételezés azt is jelentheti, hogy az említett gömb hártya több rétegűnek fog tűnni előttünk, és lesz egy állandóan jelenlévő, de folyamatosan változó része is az előbb vázolt hártyáinak, amelynek anyagi voltához kétség nem férhet, ugyanakkor ezt az anyagiságot nem biztos, hogy képesek lehetünk a szokásos módon, azaz anyagi eszközeinkkel megragadni. Mert a Földet övezi már űrbéli tárgyak jókora halmaza, ahogy el tudjuk képzelni az Internet rendszerét is, amelyet a közeg alkotói naponta használnak, és a tudás gömbjét is „láthatjuk” magunk előtt, amikor nevén nevezzük, és tudjuk, hogy annak teljességével nem rendelkezhetünk. Amit viszont fejünket ingatva és némán kell, hogy fogadjunk, jelezve a róla szóló belátásunk nehézségét és követésének hiányosságait, amelyeket nem szeretnénk kritika nélkül elfogadni és követni, az a közeg gömbje szelleminek vagy képzetesnek mondott rétege, és egyben mindenütt jelenlévő sajátossága: tiszta gondolati konstrukció volta. Mintha Platón ideái egy gömbre vetítve lebegnének előttünk, és mintha magunknak teremtettük volna a teremtőnket, vagy fölöttünk lebegne az öröklét, ahová bekerülni vágyunk, és ahonnan isteneink tekintenek ránk, akikhez mi elég gyakran fordulunk imáinkkal és fohászkodásainkkal. És ezek a képzetek, ha sértésüket elkerülhetjük, amikor róluk beszélve magunkat hozzájuk közelinek képzeljük, ráadásul azt is feltételezve, hogy: közegünk rétegének részei, együtt azokkal az ismeretekkel, amelyeket rögzítendőnek tartottunk, és amelyek önfenntartásunk minőségét befolyásolták, amikor információ tartalmukból technikát és technológiát teremtettünk, létrehozva környezetünk megkettőzését. Ahhoz, hogy ezt a közeg réteget létezőnek elfogadjuk, ahhoz általános jellegét kell megtalálnunk. Azt kell kimutatnunk, hogy az összes rendezettség, amely a közegben magát más rendezettségektől megkülönböztetni kívánja, miközben megőrzi közegbeli létét, ugyanolyannak fog mutatkozni előttünk, amikor szellemiségét, képzeleti működését, ismeretei rendszerét és gondolkodását sajátosan megteremti. Azaz a közegnek ez a rétege, sokféleségével együtt vagy annak ellenére, mindenütt jelen van a közegben, formai sokfélesége melletti azonosságával. Miután pedig elégszer utaltunk már az előzőekben az idő elsajátításának ügyére, mint a közeg teljesíthető feladatára, elegendő utalnunk erre, miszerint: a közegnek – egyénnek és közösségnek, tudatosan vagy ezt a tudást nélkülözve – az a közös vágya, hogy közegbeli jelene – azaz az idő elsajátítása – számára azonnal elérhető legyen. Ez a vágy pedig a közeget aktuálisan alkotók számára csak a képzelet révén elérhető. A képzelet pedig a közeg energiájából táplálkozik, amely reprodukcióját is fenntartja, hogy az idő elsajátítását a közeg – és csak a teljes közeg – megvalósítsa. És ezek után semmi túlzás nincs abban, ha a közeget, a gömbszerű, több rétegű hártyát jó messzire kiterjesztjük.
47. Ahol most járunk, ott a végtelenség és az ismeretlenség is jelen van, és kezünkben „tarthatjuk” közegünket, meglátni vélt rétegeivel, és a képzeletet is szemlélhetjük, amelyet valamilyen vágynak mondott ok hoz létre és tart fenn, energiára hasonlítva, mint forrásra, amelyből ez az anyagban elérhető, de lényegében inkább spirituális – szellemi, gondolati, képzeleti – réteg előáll, folytonos megújulásban és növekedésben. Együtt a sokszor érintett tudás gömbjével, amely hozzá is tartozhat, és amely tőle el is különülhet, ha kapcsolódásaikat majd jobban felderíthettük. El nem felejtve, hogy a közeg önfenntartására mennyire kíváncsiak vagyunk, most a közeg terjedelme és a vágy az, amelyek megragadják képzeletünket, hogy képessé legyünk meglátni közegünk számára fontosnak tartható funkciójukat. A vágy olyannak tűnik, mint amely működik, és amely arra is képes, hogy fenntartson, egyúttal pedig megjelenítsen. Mintha maga lenne az a több részből összetevődő és sok funkcióból álló elem a közegben, amely az életet hordozza, és amely így a közeg elevenségét is megjeleníti. Egyszerre a legtudatosabb gondolatnak látható, és ugyanakkor az ismeretlennek bátran válaszoló hit vagy önbizalom, amely az idővel való bírást azonnal teljesítettnek tekinti, abban a tudatban – természetesen -, hogy jövőre vonatkozó kíváncsisága soha teljesen ki nem elégíthető, miközben bármilyen jövő is már az övé, és az is marad a beláthatatlan időbe tekintve is, ebben a pillanatban, és minden következő pillanatban, tökéletesen azonos mértékben. És akkor életet teremtő jellegét még meg sem említettük – a vágynak. Amely alapján elevensége új alakját kell kiemelnünk, hiszen a vágy így a közegnek önmagára vonatkoztatott igénye, csak éppen jól elrendezetten, amennyiben két, eltérő nemet választó egyénei között hoz létre egész életükre kiható, és a közeg jövőjét is meghatározó összetartozást. Mintha ez lenne a közeg energiájának forrása és formája, sajátosan közegi „fúzióként” termelve újra önmagát, és ez által magát a közeget. Miután az egyének egymáshoz kötődő vágya és a gondolatot teremtő vágy nem látszik elválaszthatónak, hiszen mindkettő a közeg jövőjének irányát jelöli ki, és működésükben is számos hasonlóság igazolja együvé tartozásukat, nem látszik jogosulatlannak megállapítanunk, hogy a vágy valóban működik, önmagát újra teremtve, továbbá a közeget is képes fenntartani, amikor a gondolatok ismeretekké alakulnak, és azokból gyakorlat keletkezik, és a megjelenítést is bizonyítottnak vehetjük, hiszen minden említett sajátosság a közeg lényeges vonását teszi számunkra szemlélhetővé. Amit kiemelnénk az elmondottakból, az a vágy gondolatisága, amely a képzelet által látszik követhetőnek. Ez a gondolatiság a közeg korábban érintett spiritualitásához és anyagiságához adhat szemléletbeli pluszt az eddigiekhez képest. Azok után különösen, hogy tudunk komoly vitákról, amelyek e két entitás elsődlegességéről folytak a nézetekben, a megelőző korok hozzáértői között. Ha a közeg célját felidézve keressük a helyes álláspontot, akkor a kérdésre az „is” válasz látszik igazán megfelelőnek. Mert amíg a gondolat megfelelően nézhet a jövőbe, és a vágy is, amelyet – általában nemet választva - egymás iránt érezhetünk, rendelkezésünkre áll, hogy az időt a magunkénak tudhassuk, addig közegünket – és akár annak tetszőleges kiterjesztett méretű formáját is – mi magunk – egyének és közösségek – alkotjuk, gondolatunk – azaz képzeletünk – nyomában haladva, szabadon, szenvedéllyel és luxusunk otthonosságában intenzív létünket „unalmasan” megélve. Még az is lehet, hogy transzcendenciánkhoz jutunk ily módon, és csak megerősítjük az idő közeli elsajátítását, feltéve, hogy akkori tudásunk és közegünk hordozó rétege a szükséges teendőkhöz a felismerésekkel és az eszközök létrehozásának lehetőségével minket megajándékozhatnak. Észre kell vennünk, hogy feltételezésünk milyen bizonytalanságot hordoz, amikor ezzel indít: „… amíg a gondolat megfelelően nézhet a jövőbe…”. Ez azt jelenti, hogy gondolatiságunknak szüksége van közegünk testi – kimondjuk: anyagi - egészségére.
48. Ahol most tartunk a nézeteinkkel, ott elég sokat ismerhetünk a közegről, és látnunk is lehet róla egy elevennek mutatkozó elképzelést, ha úgy tetszik, akkor képet, amelyben a rétegek jól megkülönböztethetőek, ahogy a mozgások is megmutatkoznak, és a közeg részeit is elkülöníthetjük, jóllehet ez a részekre tagoltság együtt jár nyilvánvaló azonosságokkal, vagyis az egész közegre kiható egyöntetűségekkel. Az nagyon tetszhet nekünk, hogy a látvány sokszínű, és a folyamatok izgalmasnak mutatkoznak, miközben a fizikai valóságot és a képzetes, a teóriákhoz tartozó jelenségeket összetartozóként meghatározni már óvakodunk, még akkor is, ha a sok jelenség lenyűgöz, és a felmerülő kérdések, a rögtöni válaszok próbáival csak fokozzák bennünk a tetszést és a kíváncsi elragadtatottságot. Hol vagyunk még attól például, hogy sejthetnénk a mércét, ahogy a közeg struktúrájának teremtő erejét is jó lenne elhelyeznünk valahogy és valamiben és valamilyenként, amelyről feltételeznénk - szívünk szerint -, hogy egyfajta gravitációként van jelen a közegben? Hacsak nem mentünk el máris egy nyilvánvaló tény mellett, anélkül, hogy azt észrevettük volna, miszerint: a mércét az évezredes tapasztalat és minta mutathatja nekünk, ha nem is feltétlenül az eredeti alakjában, ahogy az annak idején őseink előtt magát megmutatta. Hiszen égre tekintő szemeinkről és kutató gondolkodásunkról mióta tudunk, amelyek keresték az öröklétet, vagy a meghaladhatatlant, amely – akkori magunknak – valamilyen formában, például egyetlen alakú meghatározóként, előállhatott, nem utolsó sorban a saját igényünket teljesítve. Még az is lehet, hogy rendezettségeink saját működésének közös gyökereire kell rámutatnunk, amelyekből mára egységes politikai gyakorlatunk és elméletünk kialakult, csak az azonnali megvalósulás tényének szerepeltetését nem kapcsoltuk hozzá ehhez a tudásunkhoz, talán mert Nietzsche a kezdetben használt abszolút mérce létezését elutasította, és annak politikai szerepe rehabilitálása feladatunk maradt. Mi más is lenne ezek alapján a számunkra mérvadó mérték, mint viszonyunk a közeg időt elsajátító feladatához, és az ennek érdekében folytatott áldozatosságunkhoz? Amelybe az azonnali teljesítés képzeleti lehetőségei éppen úgy beletartoznak, mint a közeg környezetét – vagy a közeg anyagát kitevő rétegét – ismerni kész tudás, a maga állandóan táguló, bővülő, vastagodó gömbjével. És ezzel a közegben létező irányt mintha sikerült volna meghatároznunk. Amely lehetővé teszi számunkra a közeg szerkezetének, anyaga összetételének követését is, annak minden változatosságával és sokféleségével együtt. Csak az irányt működtető erőt – amit gravitációhoz hasonlónak voltunk bátrak tartani, előzetesen -, azt lenne jó valahogy észrevennünk, vagy egyszerűen kimutatnunk. Ha következetesen járunk el, ahogy eddig is tettük, amikor értékeket szerepeltettünk a közegről tett megállapításainknál, akkor lehet, hogy gyorsan rátalálhatunk arra az erőre, amelyből a szerkezetet felépítő hatás is eredhet: ez pedig a két nemmel rendelkező egyéneink egymást választó, ezáltal az életet és a gyönyört teremtő szenvedélye, amely döntést jelent önmagukról, és döntésük a közegről, annak jövőjét is meghatározóan. Ez a döntés egymáshoz tartozást létrehozó vonzás, amely eltéphetetlen lehet, és amely képes a folytonos megújulásra: önmaga újra alkotására, valamint a közeg új generációja tagjainak a létrehozására. Egyben ez a közeg anyagát létrehozó és fenntartó energia is, amelyben a közeg szabadsága és időt uralni tudó képessége is benne foglalódik, együtt a képzelet azonnal ható, és mindent telesíteni tudó lehetőségével. Amit érdemes tudnunk az egyének egymást választásáról, az a nemek gyönyörének freudi értelemben vett teljessége, harmóniában a reprodukcióból kapott feladat teljesítésével, és eleget téve a bizalom – egyben az otthonosság – jézusi maximájának: a közösséghez tartozás önbizalmának és az azonos értékűségnek. Az agnus dei ilyen közös szerepeltetése örömünket indokolja. A közös érdek felé közeledésünkhöz ez a lépcsőfok egy állomásként értékelhető.
49. Beszéljen a szervezetekről! Amiket rendezettségeknek nevez, és érthetünk alatta államot, egyházat, hadsereget, de egy családot is, vagy egy csapatot, amely összeáll, hogy más csapatokkal versenyezzen. De a gazdasággal vagy a katonasággal is folytathatná. Hangzott a felszólítás egy érettnek és fiatalnak egyformán tartható, szemüveges, kockás ingben lévő férfitől, aki állva intézte szavait hosszasan beszélő előadónkhoz, majd visszaült a helyére, amikor befejezte a mondókáját. Beszélőnk, aki napok óta hol jobban, hol el-elkalandozó módon köti le figyelmünket, és akivel nem nagyon bocsátkoztunk eddig társalgásba vagy vitába, láthatóan örömmel hallgatta a felszólalást, mert rövid mosoly futott át az arcán, és körülnézett a hallgatóságon, talán hasonló megnyilvánulásokra számítva. Lehet, hogy a tisztelet tartott vissza mindnyájunkat attól, hogy megbontsuk a témák taglalásának általa választott rendjét és módját, és az is lehet, hogy a témák késztettek minket a csendben maradásra, pusztán azzal, hogy a vonzataikkal törődésünk érdekünkben állónak bizonyulhatott, esetleg nem kis részben az előadó érdemének betudhatóan. A felvetés vagy kérés kíváncsivá tett minket is. Elsősorban a kifejtés megsejteni vélt sorrendje változtatására tekintettel, amiről néhányunkban már kialakulhatott bizonyos kép, az alapján, ahogy az előadó haladt az érintett ügyek taglalásával, amelyekről volt egy előzetes jelzése, ha jól figyeltünk, és jól is értettük azt, amit szavaiból kihámozhattunk a gondolatmenet állomásait és csomópontjait illetően. A modell, amire többször is utalt, és aminek kibontására az előzőekben mintha már tett is volna kísérletet, ha direkt megnevezésére nem is vállalkozott, olyan érdekesnek és izgalmasnak ígérkezett, minden pontatlansága és nagyvonalú kezelése ellenére, hogy ez kellően indokolttá tette hozzáállásunkat az általa követett bemutatási sorrendhez, amelyet most megbontani vélhettünk a felszólaló kezdeményezésével. Vártuk tehát a választ, ami a továbbiakat fogja megszabni, és irányt szab magának és nekünk ahhoz, hogy a tájékozódásunk tovább haladhasson. Mert határozott benyomásunk kezdett kialakulni arról, hogy a hallottak nem pusztán légből kapott eszmefuttatások, amelyekkel elszórakoztathatjuk egymást, ha jobb dolgunk nem lenne. Hanem egy koherens gondolati rendszer megterhelő, egyben kihívást jelentő követésének és megértése kísérletének próbatételét állítják velünk szembe, és észrevétlenül kezdik irányítani a gondolatainkat a hallottak alapján valami sajátos egészben, amely gondolatok olykor önállósággal bíróvá válnak, és „ahá” élményt idéznek elő számunkra, azt kell mondjuk, hogy különösebb erőfeszítés igénybevétele nélkül. A válasz nem sokat váratott magára különben, és keltett bizonyos derültséget, mert egy kérdésként hangzott el: „a nők rendezettségéről már nem is akar újat hallani?” Majd a derültséget hangerővel meghaladóan folytatta: teljesen igaza van, hiszen a közeg alakját, struktúrája bizonyos részeit, ezzel szerkezetét, azon kívül energiája forrását, egyben pedig saját ereje jellegét és irányát is beszéd tárgyává tehetnénk az elhangzottak alapján. Aztán a jövőjéről is van már bizonyos benyomásunk, és – mi tagadás - jó néhány jellegzetességéről egyetlen szóval sem tettünk említést, és bizony ilyen fontos tartozékokról van szó, mint a szervezetek vagy csapatok, vagy az önfenntartást ellátó gazdaság, és a rendezettségek megkülönböztető szervezetei, mint a szuverenitásuk biztosítékának tartott katonaságok. Arról már nem is szólva, hogy a reprodukciót és a gyönyört „ellátó” párok evolúciós méretű működése mellett az önfenntartásnak mekkora jelentősége van, és erre külön szabályoknak engedelmeskedő rendszert alakított magának közegünk, amely – nem egyedüli rendszerként – „közeg a közegben” módon – mondhatnánk bizonyos célzatossággal – fejlődik, ellátva a közeg számára létfontosságúnak tartható funkcióját. És akkor a család, a csapat, a szervezet sem hagyható ki az elemzésből, amely elég sok alakban bizonyul a közeg közösség alkotójának, egyöntetű módon kapcsolva össze a benne részt vállaló egyéneit.
50. Együttműködésünk produktív és kontraproduktív lehet. A reprodukció hovatartozását nem szükséges magyarázni. Ahogy a háborúskodást is besorolhatónak tarthatjuk rögtön. A produkciónál az irány ad formákat, és ezeket a részletek ismeretében sorolhatjuk eltérő kategóriákba. A siker, a katarzis, az öröm, a gyönyör eredménye az együttműködésnek, amely céljához elérkezhetett. Ahogy a konstrukció is az, természetesen. Amire érdemes még utalnunk, az a jelen és a jövő szerepe és helye ebben a folyamatban. Az öröm egyértelműen a jövőre irányultság, míg a gyönyör, a katarzis és a siker a jelen teljesítményének csúcsát kell, hogy jelentse. Ezekből jövő lehet, vagy ezekre jövő épülhet, magától értetődően, csak az aktualitás itt megragadható, míg az öröm tekinthet maga elé is, mintegy eleve elkezdve a megvalósítását annak, amire vonatkozni mer. Hacsak azt az örömöt nem említjük, amely állandó jelenlévőnk, mint luxusunk része illetve közeghez tartozásunk velejárója. Az említett szervezetek vagy rendezettségek ezekből az együttműködési formákból fognak választani, amikor megosztják luxusukat, és egyben jelenlétük közös alakjára rámutatnak. Az energia mikéntje nyilvánvaló ilyenkor, csak a szenvedély szerepeltetése vagy bevonása lehet kérdéses. Esetleg a fokozatok terén mutatkozhat eltérés a közös ténykedés megvalósulásában. A nemhez kötöttség, vagy a szenvedély részvétele újabb megosztást hozhat létre, és furcsa módon az ellenségeskedés – a vita, a harc, esetleg a verseny – formáinál is. Az aktivitás alapján tűnik megfelelőnek a téma további taglalása, hiszen a két nem egyénei együttműködésében ez közös elem, minden eltérés mellett és ellenére. Az irányítás megállapítása nem könnyű. Ehhez a természetes adottságokat használhatjuk kiindulásként, és ez sorrendiséget fog létrehozni, értékbeli különbözőség nélkül. Ahogy a korábbi fejtegetéseinkből ez már ki is derülhetett. Az érdekek azonossága mellett ez a sorrendben létrejövő megoldás elfogadhatónak tűnik, és példája a későbbiekben sokszor adhat mintát a közösen döntéseket hozóknak. Napóleon szabályát ezek után nyugodtan elővehetjük, megjegyezve, hogy szellemét a Nagy Francia Forradalomtól kapta, annak is az egyenlőségre vonatkozó jelszavát felhasználva: „minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotot”. Amiből nem árt tudnunk és elfogadnunk, hogy szükségünk van vezetőre, akitől – mint a gyönyört előidéző férfitől a nő – azt várjuk, hogy döntési helyzetekben legalább ajánlatot tegyen a választásainkra, vagy mentesítsen minket a felelősség alól, ha a jövőt meghatározni képes közös vágyunk meghatározására benne elég bátorság lehet kialakulóban. Mert a vezető - Caesarként - minden katonájával egyenlő, amikor a feladat úgy kívánja, és egyidejűleg egyedüliként felkészült a lehetőségekre, amelyek közül a választás az ő feladata. Kivéve, ha a legjobb megoldás módszere nem a központosított – nem a hierarchiához kötődő – lebonyolítási rend, mert az információk rendelkezésre állnak minden egységnek, és a központosítandó feladatok mellett a kivitelezés a helyi, a lokális döntések révén látszik optimálisnak. Az elvek dolgában most az „agyak összekapcsolása” az, amelyet érdemes megemlítenünk. Ennek jól ismert, egyben egyszerűnek tartható formája az, amikor egy leírt „gyártási folyamat” részvevői az együttműködés szereplői, és szinte automatikussá válik a ténykedésük egy idő után a megvalósításban. A részek között különbség állapítható meg, hiszen a „forgatókönyvet” készítő(k) – a szoftver gyártói – és a kivitelezés felelősei – a hardver felelősei – eltérő módon végeznek eltérő feladatokat. És – a napóleoni szervezettség alapján – az egyszemélyi vezetési forma is felmerülhet, mint ami az együttműködést a kezdetétől a befejezéséig meghatározni és jellemezni fogja. Amikor úgy jönnek létre közös alkotások, hogy azokról szinte nincs is tudomásuk a benne szereplőknek, mert egy időben, de egymástól távol működve jutnak közel azonos eredményre, vagy munkájuk kapcsolatát csak később lesz mód kimutatni és értékelni, akkor a közeg mutatja meg erejét és mibenlétét, amelyet illik megcsodálnunk.
51. A produktivitás és az érdek nem határoz meg versenyt, és az együttműködésből önmagából sem következik, hogy a részvevők állandó versenyt folytatnak, függetlenül elhelyezkedésüktől az együttműködés rendszerében, valamint, hogy ez a rendszer milyen sajátosságokat kínál eleve a benne közreműködőknek. Itt a már említett intenzív élet lesz a meghatározó, és a közeg győzelmi kényszere, amely azt is jelenti egyúttal, hogy a közeg maga sem más, mint a győzelem. Vagy permanens verseny, ahogy az az egyén életében is a legelső momentumként kell, hogy szerepeljen. Hihetetlenül hangozhat, de nem nagyon kell bizonygatnunk, hogy az időben való létünk mellett a versenyben vagy a verseny körülményei között folytatott létünk szoros egymásmellettiséggel teszi lehetővé számunkra közegben való létezésünket. Az evolúció rögtön eszünkbe jut, amikor a versenyt emlegetjük, pedig most az együttműködés az, amit kiindulásul választottunk fejtegetésünkhöz. Talán ebben is a luxust kell látnunk, a közeghez tartozásunk luxusát, amely kizárja a reprodukciós versenyeztetés természetes, az evolúcióban döntő módszerként szereplő formáját, hogy helyette egy közeghez inkább illő mércét – versenyt eldöntő kritériumot - használjon: a szépséget-tudást- előrelátást, amelyekben egyesít további értékeket, hogy ezek az idő birtokba vételében jelentsenek előnyt a közeg számára. Az energia hasznosításáról nem szeretnénk elfeledkezni, ahogy annak károkozását is figyelembe kell vennünk. Hiszen az együttműködéshez, vagyis az érdekek egyeztetéséhez és a gondolatok összerendezéséhez mózesi szigorra is szükségünk lehet. Ahogy az „agyak összekapcsolása” eseteinél – amelyeket még nem érintettünk, de amelyekről feltételezhetjük, hogy rájuk általában - érvényesülhet igény bizonyos önkorlátozásra és önkritikára az érdekek és a célok megválasztásakor. Ahogy biztosan szükség van az ismeretlen vágyak – egyéniek és közösségiek – jézusi áldozattal történő felülértékelésére. Még akkor is, ha a kontraprodukciók legkezelhetetlenebb alakját, a háborúskodást ma már Teller-törvénye szerint – „a fegyvernek annál kell lennie, aki jót akar” – kontroll alatt tarthatjuk. Mondani sem kell, de mondjuk, hogy a szigor a közeg szigora, azaz a tudatosítás önellenőrző és önszabályozó szintje. Amelyből a közös érdek felismerése és elfogadtatása hiányzik – egyelőre -, de az irányának megadását és elfogadását a közeg tudatosítása magában foglalja. A jézusi áldozat tudatosítása sem várat sokat magára, azzal együtt, hogy közegünk egyik legnépesebb rendezettségének inkább a napi gyakorlati megközelítésben szerzett tapasztalat jelent összetartó erőt és közösségi egységet. A felmerülő kérdések, a megválaszolatlan illetve kellően meg nem ismert ügyek nem jelentenek akadályt az együttműködés, a közös tevékenységek, az idő birtokba vétele céljával végzett feladatellátás teljesítésében. A közeg vágya immár közösnek tekinthető, és innen „csak” egy lépésre van, hogy a közös érdeket is tudatosítsuk és elfogadását javasoljuk. Még akkor is, ha az igazi feladatunk azzal kell, hogy kezdődjön, hogy spontaneitásunkat – amellyel már kezdettől fogva rendelkezünk – megismerjük, és ismeretlen voltát elfogadjuk. Mert közös munkálkodásainkban ezt az ellentmondást oldjuk fel és meg, anélkül, hogy különösebben zavartatva éreznénk magunkat tőle. Igaz, hogy a tudatosításával nem foglalkozunk, szerencsére, mert a feloldásához olyan belátásokra lenne szükségünk, amilyeneket nem nagyon szeretünk megtenni, amikor képviselőivé válunk valamelyik álláspontnak az egymással szembekerülők közül. Pedig, mondhatnánk most mi, akik figyeltük az eddigi fejtegetéseket, semmi másra nincs ilyenkor szükségünk, mint szenvedélyünkre, amely ellentmondásaink feloldásának legjobb, leghatékonyabb eszközeként segít minket létünk kezdetétől. Hiszen így vagyunk képesek a közeg részeként teljesíteni közeghez tartozásunk feltételét és vele szerepvállalást az együttműködésből, a folyamatos átélését a közeget alkotó valamennyi élő ember létezésének: amikor birtokában vagyunk saját, a reprodukcióban részvételt biztosító szenvedélyünknek.
52. Közegünk látványa és annak értékelése, amely közel kerülhet a megértéshez is, elbűvöl minket. Úgy látjuk, mint jól működő rendszert, és látjuk mélységes ellentmondásait, amelyekkel együtt jár rendezettségei és egyénei borzalmas terhe, és életük méltatlan kiszolgáltatottsága. Menny és pokol között létezünk, és benne is vagyunk ezekben a bugyrokban, anélkül, hogy választásunkkal elérhetnénk, hogy luxusunk áldásait sokszorozzuk. Amely minőség meghatározó tömege nélkül a közeg sem lenne az, mint ami most, és mi sem lehetnénk azok, akik vagyunk: sem közösségként, sem egyénként. Ez a zavar olyan elválaszthatatlan része a közegnek, hogy akár azt is kijelenthetjük, hogy „a közeg a káosz helyszíne, sőt, maga a káosz”. Aminek a kimondása, más alakban, már a rendelkezésünkre áll, csak éppen nem a közeg viszonylatában hangzott el ez a fontos kitétel. A fenntartás technikája az együttműködés következménye. Az együttműködés viszont soha nem lehetett totálisan szervezett, hiszen a rendezettségek territóriumai elég régtől behatárolták az együttműködésük méretét és formáját. Közben pedig kialakult egy közös terméke a kapcsolatok ilyetén gyakorlatának, amelyben váltakozva kapott szerepet a verseny és egymás támogatása, hogy egy idő óta már önállóan létező rendszerként kényszerítse törvényszerűségeit a teljes közegre és annak minden részvevőjére/alkotójára: a világgazdaság. Valami, ami csak a miénk, és amelyről lehet és kell beszélnünk, miközben szinte alig tudhatjuk eljárásainak és folyamatainak mibenlétét, ahogyan azt is csak sejtjük, hogy önálló egységként egyáltalán létezik. Ha a legtágabb értelemben vett terméket előállító folyamatok összességét elképzeljük, akkor azt mondhatjuk, hogy: „a világgazdaság a közeg léte fenntartásához szükséges javak előállításának eszköz- és eljárás- és szervezet és elv rendszere”. Egyetlen mintát követ a közeg létezése során, és ez a közeg környezetének felhasználhatóvá tétele, azzal a céllal, hogy a közeg – a közeget alkotó emberek összessége – számára a fennmaradást biztosítsa. Azt a fennmaradást, amely biztosítása a közeget alkotók testi anyagcseréjének, valamint a környezeti hatásokhoz való alkalmazkodásának, folyamatosan. Az említett „egyetlen minta” a szükségletek kielégítését messze meghaladja. Ennek okát akár abban is láthatjuk, hogy a környezet gazdagsága a gyönyör elérésének és állandósításának lehetőségét viszonylag tartósan volt képes biztosítani, változtatási kényszer nélkül. Azaz a közeg semmit nem kellett, hogy „kitaláljon” magának azért, hogy intenzív létét biztosítsa magának. Még az is lehet, hogy ebben a közösség közegnek volt meghatározó szerepe, amely a környezet minden felvetődő nehézségére gyors megoldást volt képes kialakítani. Aztán a közösségek – rendezettségek – „összeértek”, vagyis környezetük egységesült, és intenzív létük – amelyben a közeg voltuk luxusa kapott meghatározó szerepet – a közös érdek sajátos kezdeti formái megjelenésével járt együtt: versenyezni kezdtek egymással a fenntartásukhoz szükséges javak előállításában és mennyiségében és minőségében. Egészen a ráfordítások mértékének kialakulásáig. És közben a versenynek a hozadéka elől közösen nem volt módjuk a kitérésre: a haszonelvű termelés általánossá válásával. Amely a gazdálkodás létrejöttét jelentette, annak – immár ténylegesen is - egyetlen szabályát követendő: a legkisebb ráfordítással a legnagyobb hasznot elérni. Amely elv és a belőle következő gyakorlat őseink előtt sem volt ismeretlen, csak akkor azt rablógazdálkodásnak kellett, hogy nevezzük, jóllehet tökéletesen megfelelt az említett követelménynek, amennyiben semmibe sem került a környezet felhasználása az igényeknek megfelelően, és a rendelkezésre álló készlet pótlásának egyszerű módját követve a legnagyobb hasznot is biztosítani lehetett: új terület meghódításával és kiaknázásával. A mi világgazdaságunk a mai napig így kell, hogy eljárjon, miután közegünk igényt tart a meghódítható „semmire”, és még nagyobb szüksége van az ebből kihozható legnagyobb haszonra. És akkor eszünkbe jut a Szentírás, amelyben „… teremté isten a mennyet és a földet.”
53. Gazdaságunk mellé pedig néhány további művünket is állíthatjuk, mint amelyek szintén saját törvényszerűségeik szerint látják el feladataikat, és amelyekkel nekünk szintén akadhat teendőnk, amikor arra számítunk, hogy általuk jelenlétünk csak javíthat mutatóin, és közben mi az idővel folytatott párbeszédünket – nevezzük így az idő elsajátítását – is nyugodtan gyakorolhatjuk. Ha a közeg maga is tiszta szellemi lényegűként kezelhető, mindamellett, hogy nyilvánvaló anyagisága, akkor nem meglepő, hogy ezt elmondhatjuk a világgazdaságról is, továbbá az egyéb „produkcióinkról”. Az ilyen elfoglaltságunk – az elemzés és az értékelés - komoly gyakorlattá vált számunkra már eddig is, és a további hozadéka csak növelheti bizakodásunkat a megismerés mérete és milyensége alakulását illetően. A közeg rétegeinek ismerete például ilyen hozadék lehet, ahogy azt is értékelhetjük, hogy a rendezettségek viszonya mutatkozhat meg az így szerzett felismerés révén; egymáshoz, a rétegekhez, illetve a saját energiáik rendszerben való működtetéséhez. A szüntelen mozgás képzete nem újdonság előttünk, csupán ennek mérete, gyorsasága és összetett volta – sokszínűsége – lehet az, amely érdeklődésünket tovább fokozhatja, szinte fájdalmas kíváncsiságunkkal egyetemben. Ami a gazdaság fenntartott érdekét illeti, azzal kapcsolatban a „rablógazdálkodás” kifejezést érdemes finomítanunk. Hiszen mióta nincs már módunk ilyen szimplán szerezni be magunknak az életünk fenntartásának kellékeit! És mióta vannak szervezeteink, amelyek a tudomány és a technika eredményeit alkalmazva, valamint a gazdálkodás törvényszerűségeinek megfelelően teremtik elő számunkra a fennmaradásunkhoz elengedhetetlen javakat, és nem mellékesen közegünk szűk elitjét szolgálják ki, a létező legelképzelhetetlenebb luxus szintjén, messze túlhaladva a közegből magából származtatott luxus fogalma szerinti intenzív léten! Minek nevezzük ezt a súlyos anomáliát, amelynek eredetéről és kialakulása menetéről aligha áll módunkban valamelyest is elfogadható képet alkotni? Nem elegendő számunkra, hogy tudhatjuk, hogy a közeg belső törvényszerűsége jó ideje az egyenlőtlenség létezése, és nem is csak egyetlen területen, hanem szinte minden szegmensében ennek a közösen létező tömegnek? Amelyet közegnek voltunk bátrak elnevezni, merthogy „ránézésre” nagyon élőnek és mozgónak, és nagyon mozgékonyan létezőnek tűnt előttünk, és a magukat szemünk elé táró részletei alapján látnunk lehet egyöntetű tömegnek is ezt a képződményt, és tarthatjuk egyúttal tiszteletben sokféleségét is, amely mellett egységessége megőrződik, és önazonossága is változatlan marad. Talán a helytől meghatározottan, amely egyben anyagisága meghatározó kereteként is megmutatkozik előttünk. Ha az egyenlőtlenségre figyelünk még egy ideig, és a közeg története vizsgálatával próbálunk adatokhoz jutni a kialakulását illetően, akkor lehet, hogy ismét a már többször alkalmazott módon érdemes eljárnunk. Azaz a mércét lehet elővennünk, amely alapján az egyenlőtlenségnek egy „természetes” alakját határozhatjuk meg. Feltéve, hogy egyáltalán szükség van az egyenlőtlenség bármely formája és kialakulása története ismeretére, és nem akkor járnánk el helyesebben, azaz az érdekeinknek jobban megfelelően, ha csak az intenzív élettel törődnénk, és ennek meglétére figyelve mondanánk bármilyen véleményt a vizsgált témáról, most éppen az anyagi lét mutatói eltérései kérdésében. Amiről nem feledkezhetünk el, az a szélsőség legsúlyosabb formája, és egyúttal az egyenlőtlenség leginkább kellemetlen következményekkel fenyegető területe. Ez ráadásul a tudás és a technika valamint a technológia csúcsával megközelíthető terület, amely példát szolgáltathat az egyenlőtlenség „lakhatóvá” tételére, miközben annak megszüntetését még egy futó gondolat erejéig sem vállalja fel. A közeg különleges, semmi mással össze nem vethető „rétege” érintésére kerítettünk sort, amikor ezt témaként felvetettük. Márpedig erről a korábbiakban volt módunk szólni, és tudnivalóként Teller-törvényét meg is neveztük: „a fegyvernek annál kell lennie, aki jót akar”.
Az egyenlőtlenség szükségessége és ugyanakkor mértéke, ami részben hajtóerő, részben a közeg változásának és új egyenlőtlenségek kialakulásának motorja, lehet, megérne egy külön misét. Ámbár ez legfinabb formájában is ingoványos terület.
A Teller idézethez: itt is ritka, hogy az ítéletalkotás egységes legyen. Mindenki mást tart jónak, és ennek a következményei egészen drámaiak lehetnek. Csak extrém esetekben létezik valamiféle egyetértés.
54. Ha arról kellett szólnunk, hogy egyenlőségünket különbözőségünk ellensúlyozza, akkor a versenyünk jut eszünkbe, amelynek igazi tétje a közös érdek elérése, mégpedig a közös célhoz jutással. Mint láthatjuk ismét ellentétes fogalmakat illesztettünk egymáshoz, mint az egyenlőség és a különbözőség – bár itt inkább az egyenlőtlenséget lenne jobb említenünk, vagy az azonosságot és a különbözőséget szerepeltetni párban -, aztán a versenyt és a közös célt tettük egymás mellé, tudva azt, hogy ez a cél nem a versenyben lévők azonos csapatának győzelmével egyező. Nincs bennünk igény arra, hogy kiegyenlítsük a megbomlani látszó egyensúlyt, hiszen ilyenre nincs okunk gondolni, amikor megállapításainkat sorakoztatjuk. Inkább a tények kényszerítik a téma olyan változtatását, amelyben az ellenkező irányú folyamatok vagy törekvések, és velük az érintkező jelenségek értékelése és értelmezése szerepelhet. Ahogy a közeg önmagában is erre buzdít minket, az egyént és a közösséget együtt szerepeltetve, és a gondolatmeneteket megkettőzötten lefuttatva, miután a kettős létezés ezt elengedhetetlenül kényszerűvé teszi. Megjegyezhetjük, hogy nem könnyű ide-oda fordulnunk az indokok értékelésekor, és cserélgetni a megközelítések szempontjait, amikor egy irányból bizonyos haladást már elértünk, és közben a másik közeg-alkotó felőli tekintetünk elmaradt, és kétségeink támadhatnak a közeg fogalmát illetően is akár, ha ezt a szempontot lefuttatni és az így elérhető megállapításokat összegyűjteni nem leszünk készek. Ideje észrevennünk közegünk önfenntartásának mikéntjében, annak is az említett gazdaságában keletkező sajátos együttműködésünk törekvéseit, és ezeknek a nagyon közegszerű – mert nagyon egybe tartozó – kapcsolódásoknak a jelentőségét. Amelyek a versenyünket és az előzőekben érintett rétegünket: egymással és egymás ellen folytatott harcunkat is olyannyira kiteljesítették, és azt tovább fejleszthetik. A már elejtett „agyaink összekapcsolása” lehetőségére és kifejlett gyakorlatára gondolok. Amely nélkül közegünk sem létezne úgy, ahogy azt most elképzeltük, és egy ideje a fogalmat, hogy közeg, is használjuk. Gyanúm szerint emberi sajátosság az, ami lehetővé teszi számunkra az együttműködésünk különleges formáját, és ezen belül az együttműködés kettősségét. Azt a kettősséget, amely áll egyrészt a közös elhatározás szerinti szerep kiteljesítéséből, és amely ezzel párhuzamosan minden szereplő számára lehetővé tesz egyéni kezdeményezést, szinte tetszőleges mértékben és minőséggel. A kooperációt más élőlények szervezeteinél- rendezettségeinél - is megtalálhatjuk, és a formák sokfélesége is felfedezhető, ahogy az összetettség, a problémamegoldás eredményessége tekintetében is láthatóvá válhatnak a különböző – azt kell mondjuk, hogy – fejlettségi szintek. Amelyek között – már-már furcsa módon – egy azonosság is feltételezhető, amennyiben a faj fennmaradása az együttműködés sikeres voltát mindenekelőtt és mindenekfölött bizonyíthatja. A mi együttműködésünknek az egyéntől függő döntési lehetősége viszont olyan vonásként értékelhető, amelyre más élők rendezettségeinél – más fajoknál – nem találunk lehetőséget. A tanulás, mint kiválasztódási esemény, mintha nálunk gyakrabban és ez által gyorsabban történhetne meg, mint más élőlények körében lehetséges lenne. Talán a párválasztás szabadsága és a közeg szellemiségéhez kötöttsége – spirituális rétegéhez tartozása által - eleve létrehozza ezt a közeghez kötődő sajátosságot. Vagy a tudatosítás az, amely minden eseményt felgyorsít, amely velünk egyénként és közösségként – egyszóval: közegként – megtörténik életünk folyamán? Amelyben először megkérdőjelezzük a tapasztalatainkat magukat, hogy rögtön az ellenőrzésükbe kezdjünk, és közben már a következtetéseknél tartunk, amelyeket aztán szintén elkezdünk vitatni és vizsgálni, ahogy a kritériumainkat is állandóan megújítjuk, mígnem beválásukról szerzünk benyomást az igazolások hosszú és megismételt sorozataival. Az összekapcsolás abban áll, hogy ezeket a műveleteket képesek vagyunk együtt és egymástól függetlenül, de egymást kellően informálva is végrehajtani.
55. Az együttműködés, az „agyak összekapcsolása” ilyen feltételekkel, hogy ti. bízunk egymásban, és ezt a bizalmat megtoldjuk önbizalmunkkal is, megérdemli, hogy az eredetére kitérjünk. Amely eredet ősibb, mint azt az együttműködés szerint fel kellene tételeznünk. Már csak azért is, mert közös „eszközt” használva leszünk rá képesek, és ez a közös alkalmatosság bennünk található, elválaszthatatlanul, csak éppen megismerhetően és tudatosíthatóan, és közösségi létezésünket hordozóként. Amely egyszerre egyénenkénti tulajdonunk, és objektuma közös létünknek, anélkül, hogy tőlünk különváltan létezne. Mintha egyenként jutnánk hozzá, ugyanattól a forrástól, pedig minden jel szerint saját eredetünkhöz tartozik, amikor szert teszünk erre a kétalakú lényegünkre, és nem kell sokat kutatnunk az után, hogy honnan kaptuk ezt a közeggé levést lehetővé tevő részünket. Anyánk kizárólagosan nekünk szóló szeretete teremti meg bennünk a belső és a külső teljességet, amely a kinn- és a benn-lét azonossága is egyúttal, majd belőle az otthonosság nyugalmává lesz, amelyet bizalomnak érdemes neveznünk. Csak a belső teljességhez a „gyakorlatozás” és a védettség ismétlése nyújt elég megerősítést, míg a külső teljességet tanulnunk kell, sokszor messze túl a felnőtté válás idején is akár. Amiről pedig nem feledkeztünk meg, az az „eszköz”: a lelkünk, amely egyszerre azonnal rendelkezésünkre áll, mint befejezett egész, és amely komplexitása ellenére soha nem lehet teljes, amíg életünket az időben szárnyalni vagy lebegni vagy rezegni engedjük. Ehhez már csak arra van szükségünk, hogy képesekké váljunk a teljesség külső formájára, éspedig az idővel való összemérhetőséget is beszámítva, készen az élet kérdései megválaszolására, és a beszerzett adatok fel- és megdolgozására. Ahogy azt apánk mutatja nekünk a saját módszerét használva, anélkül, hogy különösebben tanítaná a sikereit, vagy figyelmeztetésekkel látna el minket a kudarcok elkerüléséről. Mert a tudatosság olyan erővel dolgozik eleinkben és közegünk velünk kapcsolatba kerülő személyei és közösségei akcióiban, hogy elkerülhetetlenné lesz az utánzása a nevén nevezésnek, mint a birtokba vétel első aktusának, egyúttal pedig a tudatosság felé vezető út első lépésének. És ezt a magabiztosságot – ezt az önbizalmat – anyánk is elvárja tőlünk, ahogy az asszonyok várják el gyermekeik apjától, és ahogy a nők számítanak a férfiak mindent legyőzni képes energiájára, és ennek különleges megnyilvánulására: a környezet – és az idő – elsajátítására képes hasznosításra és tudatosításra. Amelyet – miután a külső teljesség nélkülözhetetlen részének kell tekintenünk – akár agresszívnek is tarthatunk, jóllehet csak a fennmaradásunkat, illetve az idő birtokba vételét hivatott számunkra biztosítani. Vagy, finomabban fogalmazva, védelmet nyújt a létezés bizonytalanságaival szemben, amelyek nem attól vannak, hogy feltételezni mertük őket, mintegy előidézve létezésüket, hanem az hozza elénk őket, hogy bizalmunk viszonzásáról nem áll módunkban minden lehetséges adatot azonnal birtokolni. Vagyis az idő elsajátítására fordítandó időnknek hossza van, ahogy a létben lebegő életünk is – mint egyénhez és közösséghez kötött idő, és nem a teljes közeg ideje – véges szakaszokkal rendelkezhet csupán. És akkor most tekintsünk az együttműködésünkre, konstatálva, hogy hagyományunk – a változatlanság – és megújulási lehetőségünk – a tanulás és a tudatosítás – pontosan illik közegünk elevenségéhez, amelyet már volt alkalmunk észrevenni, energikusságával és mélyről jövő szenvedélyességével együtt. Amelyek mellé nyugodtan oda tehetjük ezeknek a közös ténykedéseknek a csodálatunkra és értékelésünkre egyaránt méltó termékeit, amelyekből alig tudunk válogatni, gazdagságuk és információval telítettségük – tudatossági szintjük – miatt. Pedig nincs sok ahhoz fogható szellemi élvezetünk, mint amikor a repülőn szimfóniák partitúráját olvassuk, i-pad-ünkön labdarúgók tiki-takáznak, esetleg Lao ce-t olvasunk, vagy a higgs bozon keletkezése hitbéli kérdésekkel együtt válik izgalmassá, amelyek Mozart törvényét is eszünkbe juttatják: a szeretetről.
56. A közeg két létezési formája viszonyáról néhány adattal szolgálhatunk, az együttműködés és a verseny szemléltetése érdekében. Nem mintha az idő ezt várná el tőlünk, amikor incselkedni támad kedve, és mulattatja sok kísérletünk, amely nem hozott semmilyen eredményt számunkra, a vele – az idővel – való törődésünk során – együttműködésünkben és versengésünkben. Sikertelenségeinkkel, azaz az eleve tudható kimenetelekkel, és félresiklott próbálkozásaink oly fontos tanulságaival, inkább csak másodikként foglalkoznánk, az eredmények áttekintését követően. Előzetesen a két létezési forma arányos szerepeltetésére érdemes gondolnunk az áttekintés végzésére nézve, és a felsorolás ide-oda szóló eseteit sorolva. Még akkor is, ha nincs közös nevezője az együttműködés egyik vagy másik létezési formájára, vagy a versenyzést érintő arányokra vonatkozó értékelési módszereknek. Az egyéni teljesítményeket dokumentumok tömege jeleníti meg, nagyon változatos jelrendszereket használva a rögzítésekhez. Nem lehetséges felsorolást készíteni, és naprakész listát összeállítani ezekről a termékekről, amelyek egyszerre mutatják az egyéni erőfeszítés páratlan sikerét, és bizonyítják a közösségi részvételt a késztermék előállításában. Gutenberg első nyomdája létrejötte jórészt a saját erőfeszítésének eredménye, amely alapján kimagasló érdemét elsősorban az utókora volt képes igazán értékelni és elismerni. A nyomtatás elterjedéséhez viszont számos közreműködő munkából és feladatokból való részesedését illene megismernünk, a betűk anyagát előállító műhelyek dolgozóitól, egészen a papírt tömegesen gyártó manufaktúrák alkalmazottaiig, hogy a nyomdák betűszedőiről, majd a könyvkészítők sokaságáról már ne is beszéljünk. A piramisok építőit nem ismerjük. Sem tervezőiket, sem az építést ténylegesen végrehajtókat. Az athéni Parthenon megálmodói, Pheidiasz-szal az élen, a mai napig élvezik elismerésünket. Ugyanakkor tudjuk, hogy a márvány bányászásánál, szállításánál, kifaragásánál és a templom építése munkálatainál már százak vagy ezrek dolgozhattak, azt kell mondjuk, hogy névtelenül. Ahogy manapság sem biztos, hogy tudunk a katari, világraszóló sporteseménynek pár év múlva helyet adó stadionok építésénél sanyargó munkásokról, és különösen azokról az áldozatokról, akik életükkel fizettek a munkálatokban való részvételükért, amelytől keresetre és megélhetésük biztosítására számítottak. Mint a hadseregekben, amik vezéreik nevének őrzését várják el tőlünk, és néhány közkatona áldozatos hozzáállásának megjegyzését, miután tettük messze túlnőtt szerepükön, amelyet a munkamegosztás rendje szerint be kellett tölteniük. Csak a rendszer, amelyben a munkamegosztásunk zajlik, az tűnik a példák alapján jegyeit helytől és időtől függetlenül alkalmazandónak és használhatónak, a hierarchia, piramisra emlékeztető szigorú meghatározottságával. Ami a kövekből rakott gúlánál a gravitáció hatását mutatja, és annak kell, hogy engedelmeskedjen, az a közeg együttműködése munkálatainál milyen szabályt követ, és mi az, amely az engedelmességünket kiköveteli? A felelősség, az elszámoltathatóság, netán a szellemi szikra lenne az, amelyre figyelünk, amikor az egyént tesszük meg egyszemélyi vezetőnknek, hogy hozzá igazodva a közös produkció nyújtotta előnyök élvezetében megleljük a magunk érdekének érvényesülését? Ezért választjuk ki magunk közül azokat, akik rendelkeznek a jövőt – a mi jövőnket – tematizáló – meghatározó – programmal, amelyben egyesülni látjuk a saját célunkat, és a többi embertársunk célját is, amely alapján részt vállalunk a teendők ellátásában, amelyet a szervezett intézményeink elénk állítanak, és amelyeknek teljesítésével minket megbíznak? Akkor már csak azt kellene tudnunk, hogy kiket jó választanunk, hogy a jövőnk meghatározott, előre elgondolt, és sikeresen kialakítható legyen. Azaz olyan célt érhessünk el az együttműködésünk révén, amely minél többünket boldogíthat megvalósításával. Esetleg az egész közeg számára lehetővé teszi a korlátozatlan és teljességgel biztató létezést. Feltételezve, hogy ilyen egyáltalán létrejöhet, és elérése lehetséges!
57. Az előző kérdés tudatossága megkérdőjelezendő. Értéke az, amit érdemes ismernünk, mielőtt választ adnánk rá. A tudatosság ugyanis kellően meg nem vizsgált és fel nem térképezett adottságunk és eredményünk nekünk, ember közeget alkotóknak. Még azt is megkockáztathatjuk, hogy „jó tudást” és „rossz tudást” különböztessünk meg azok között, amiket a magunk számára fontosként könyveltünk el az eddigiekben. Még akkor is, ha bártan kijelentjük, hogy „a tudás korlátozhatatlan és befolyásolhatatlan, mint a valóság megismerése”. Nem vállalható semmiféle korlátozása az ismereteknek érdek alapon, amely érdek nem az egész közeg közös érdekével azonos. Márpedig a közeg közös érdekét a tudatosítással ekvivalensnek tekinthetjük. Amit ez a problémakör megjelenít, az a tudatosság tudatosításának az ügye. Ez ugyanis – micsoda önismereti gyakorlat és eredmény, az ellentmondások feloldásával és a módszerek és a kapcsolódó agyi funkciók összekapcsolásával – a bevált módszerek továbbfejlesztésének, egyben pedig a kutatások várható eredményeinek a jelenben történő elővételezése, és a belőlük alkotható jövőképnek a mában történő megvalósítása, illetve ennek a megvalósításnak az elképzelése és tüzetes, értékelő vizsgálata. Amely értékelés kiindulásul, mintegy a genetikában alkalmazott, őssejt felhasználással történő korrekciót mintázva, az energia forrására figyel, és a közeg eredetét tekinti megőrzendőnek és fenntartandónak, hogy minden tudást ennek jegyében küzdjön ki, ahogy a célja is ezzel megegyező, amikor az időt kívánja – a közeg közös érdekeként – elsajátítani. Csak e nélkül az értékre figyelés nélkül ki kellene szakítani a közeget önmagából, illetve őrző és éltető eleven voltából, amely – mint tudjuk – az idővel összevethetőként eleve megismerhetetlen. Azaz a tudatosság tudatosítása azt kell, hogy jelentse számunkra, hogy – a közeg egésze idővel való összevethetősége mintáját követve – a megismerés teljesíthetetlenségének ellentmondásos volta feloldható, amint a közeg energiája forrása őrzését annak megismerhetetlensége tudomásul vételével biztosítjuk, és kutatását – ahogy a kutatást egyébként is – korlátozatlanul folytatjuk. Lényegében megismételtük a közegről mondottakat ezzel a kitérővel, vagy mintául vettük a közeg időt birtokba vevő létezését, amikor a megismerés két lehetséges végpontja közti ellentmondást kénytelenek voltunk tudomásul venni. Ami pedig ezt a két végpontot összekapcsolja, már a közegen kívül, az a változás és a változatlanság alig felfogható együttessége. Amely nagyon hasonlít az építés és a pusztítás végletes különbözőségéhez és együvé tartozásához. Csak azt kell tudomásul vennünk, hogy a közeg inkább „szeret” a színpadon tragédiát átélni, mint áldozatokat elsiratni, és romokat eltakarítani! Ha nem tévedünk. A „jó tudás” ezek szerint ellentmondást elismerő tudás, amely a feloldást a megőrzéssel, illetve a változás és a változatlanság azonos idejűségével fogadja el: egyszerre akarja a közeget eljuttatni a jövőjéhez, és közben éberen őrzi a közeg változatlan energiáját és érintetlenségét, és vele együtt megismerhetetlenségét. Amiből már előre illetve visszatekinthetünk a kérdésre, amely a választást kívánta megközelíteni, mércéül megszabva a jövőre fordított figyelmet, és az azt közelítő, egyben közös érdeket megvalósító tudást: olyan látomások alkotóira érdemes figyelnünk, akik a közeg változatlanságát is biztosító jövőt állítanak elénk, hogy energiáink tovább szolgálhassanak minket, és figyelmünk révén velük – vagy vele - is megismerkedhessünk, miközben magunkat – a közeget – is képessé válhatunk – közegként – tudatosítani. A közeg – önmagunk – fejlődése vagy változása – esetleg további alakulása – az energiák jelenlétében biztosítottnak tetszik. Hiszen mi más lenne szükséges számunkra elevenségünk és érdeklődésünk megőrzéséhez, mint egyéneink egymás iránt érzett szenvedélyes vonzódásának megléte, amely a spontaneitás révén, a bennünk rejtőző ösztönös tudással – a vágyunkkal –képes mindig újat – valójában a legrégebbit - elénk állítani, és azt velünk megkedveltetni, kíváncsiságunkat és tudásvágyunkat fokozva.
58. A példát tartjuk fontosnak, amely útbaigazít, és érzékelteti az elmondottakat, sokszor hosszas magyarázatoknál jobban. A tudatosítás is így lehet bemutatható a predestináció értelmezésénél. Annál is inkább, mert erről mintha lenne még mit megismernünk, hogy az esetleges meghatározásáról már ne is szóljunk. Amely definíció hathat nagyzolásnak is, és ezt a példa akár be is mutathatja. Miután „felülről” (deduktívan) és „alulról” (induktív megközelítéssel) járhatunk el, a választás szabad. Az eltérő utak előnyei szerint sorakoztathatnánk érveket az egyik illetve a másik irány értékéről, miközben az összehasonlításról is lehetnének ötleteink. A vegyes, az ezt is-azt is használó eljárás megkönnyíthetné a helyzetünket, bár elkerülne egy következő kifejtést. A „fejest ugrás” előnye a fogalmi kör azonnali birtokba vétele, és a felvetések erejének jelenléte. Ez egy eddig nem említett megközelítési lehetőség, de talán nem is nagyon idegen az előzőekben írott lehetőségekhez képest. Így tehát: a predestináció a helyes arány létezésére és megtalálására figyelmeztető ismeret a közeg számára, két formája egyidejű és azonosnak tekintett léte biztosításával, az elérhető jövője, közös érdeke elfogadásához, kimunkálásához és az idő birtokba vételéhez. Történelmi igazolást szívesen használnánk. Ezen az „úton” haladva az egyén és a közösség eseményeket alakító szerepét kellene összevethetőnek tekintenünk, anélkül, hogy az összevetés bármilyen módszere rendelkezésünkre állna. Amit az eddigiekben felsoroltunk a két forma szerepeiről, azok alapján szinte fel sem tehető kérdés arról, hogy milyen arányban tekinthetjük az egyik vagy a másik formát meghatározónak a bekövetkezett fejlemények alakulását illetően. Ahogy a szükségesnek tartható távlat – a belátható időtartam – sem látszik elegendőnek az ilyen kérdések helyes megfogalmazásához, és – ennek következményeképpen – a válaszok megtalálására sem látszik semmilyen esély feltűnni, de még csak felsejleni sem. Márpedig az együttműködés esetei közül a történelmi akciókon kívül aligha van olyan, ahol a két forma részvétele kellően számottevőnek volna nevezhető ahhoz, hogy szabályosságukat vagy szabálytalanságaikat meglátni tudhatnánk. A méretek ugyanis ebben a vonatkozásban nagyon fontosak. Ahogy a közeg maga is eleve egy szükséges méretnek a deklarálását jelenti, amikor a jelen élőire tekint, de számba veszi a valamikori élethez jutottakat, és nélkülözhetetlennek tartja előrenézését a majdani élethez jutókra. A példa tehát fontos lehet, amikor bemutatjuk rajta a fogalom meghatározását, és a példa szinte használhatatlan, amikor elemeit és azok szerepét aligha lehetünk képesek kellően meghatározni. Mentségünkre szolgáljon a próbálkozás újdonsága, illetve szolgáljon segítségünkre egy átvezető megoldás, amely ugyan nem feltétlenül bizonyított vagy bizonyítható, de valószínű bekövetkezését elég könnyű belátnunk. A két forma egyensúlya váltakozására, illetve ennek a kiegyenlített váltakozásnak a megbomlására gondolok. Még inkább arra a lehetőségre, amely a választást teheti nehézzé, és adott esetben a döntést visszafordíthatatlanná, annak minden kedvezőtlen fejleménye jelentkezésekor. A döntések milyensége az ugyanis - és ez a közeg egészét vagy egy rendezettségét érintő döntést kell jelentsen -, amely a két forma közötti erők elosztásánál megszabni képes a jövő birtoklását, egyúttal pedig a korrekciók lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy eleve rendelkeznünk kell azzal a tudással – predestináltan -, amely a döntés esetleges hibáját korrigálhatóvá azáltal teszi, hogy a két forma közötti erőmegosztást változtathatónak tekinti, függetlenül a két forma közötti létszámbeli mértéktől vagy a tapasztalati és képzeleti – jövőt előrevetítő - ismereti jelentőség hovatartozásától. Mintha a manipuláció formáit iktatnánk ki akkor, amikor a közeg formái közötti mozgást követjük, egyetlen elvet tartva kötelezően betartandónak: az aránytalanság elkerülendő, és a változtatott döntés lehetősége fenntartandó, mégpedig szigorú előzetes tudás, azaz eleve elrendezett – predestinált – megengedő álláspont szerint.
59. Így vált sajátunkká a predestináció, és hozzákezdhetünk az értelmezéséhez. A legnagyobb jóval van dolgunk, ezt állítjuk. Mert mi mást jelent az eleve elrendeltség, mint a kezdet és a vég meghatározottságát? Márpedig ahogy a kezdet a kedvünket és a javunkat szolgálta, úgy a végnek is ilyen lehet a minősége illetve a velünk való viszonya. Á per te kimondhatjuk, hogy – például ilyen megfogalmazással -: miénk a jövő. Mégpedig anélkül, hogy ezt módunk lenne magunknak előre bebizonyítani vagy megjeleníteni. Pusztán annak ismeretében merjük a kijelentésünket fenntartani, hogy tudjuk a kezdet kedvező voltát, és arról is van már benyomásunk, hogy a jelenünk sem lett rosszabb, mint a kezdet volt, és az az idő is elfogadható számunkra, ami az ismeretlentől máig tartóan magát előttünk megmutatni és ez által megismerni engedte. Mi hozhatna elénk kételyt az elrendelt sorsot és annak minőségét megkérdőjelezendő, amikor ilyen szilárdan áll előttünk a kezdet és a vég, egyforma biztonságot sugallóan? Hiszen maga a predestináció az a felismerés, amely egyszerre zár ki minden kétkedést, miközben arra is képes hatáskörét kiterjeszteni, hogy önmagát bevonja a meghatározottak körébe. Igaz, hogy ezt egyszerre határozottan és ellentmondást elfogadva teszi, amikor az eleve elrendeltséget kiterjeszti a tudatosítás módszerére, amely pedig magába foglalja a kételkedést, a bizonytalankodást, a kérdések lehetőségét, és a lehetséges válaszok alakíthatóságát is. Azaz a változást deklarálja, amely az eleve elrendeltség kritikája, ez által pedig annak elutasítása, illetve az elutasítás lehetőségének elfogadása. Mert a predestináció képes saját magát is olyannak tekinteni, mint amely egyszerre végérvényesen elrendezett, és ebben az elrendezettségében kellően önkritikus, vagyis megváltoztatható, mégpedig a lehető leghatározottabban, ahogy azt a stílusa tőle megköveteli. A predestináció elutasítja, mégpedig predestináltan a predestinációt! Teszi mindezt azért, hogy a saját természetét tisztelhesse, amely a tudást minősíti ez által, ahogy két fejezettel korábban – két „nappal” előbb - már említettük: a „jó tudás” az ellentmondások elfogadására képes tudás, hogy helyet készíthessen a feloldáshoz, amely – és ez a predestináció igazi értéke – a közeg érdekére figyelve teszi a dolgát, amikor a „tudás gömbjét” ezzel a változtatással bővíti. Amire még külön figyelmet szükséges fordítanunk, az a predestináció kritikus volta, és ezen belül is rendkívüli módon megnyilvánuló önkritikája. Valójában ez az ismeretek szerzésének és igazolásának a támogatása „részéről”, egyúttal pedig a felelős óvás, amellyel őrködhet a közeg felett, ahogy „hivatása” azt „számára” eleve elrendelte. Mintha az idő állította volna mellénk hű szolgájaként őrizőnknek és vigyázónknak az eleve elrendeltséget, amely egyszerre figyelmeztet minket a kezdet és a vég létére és elfogadásának fontosságára, ahogy önmagát is ajánlva juttatja eszünkbe a rettenetes veszélyeket, amikkel szembe kell néznünk, és közben maga a megnyugtató jóslat módszerünk és elszántságunk helyességét illetően, mintegy visszavonulva önmagától, „aki” megijeszteni akart volna minket utoljára, mielőtt figyelmeztetéseivel felvérteződhettünk az előttünk álló feladatokra. Lehet, hogy a predestináció és az ellentmondások azok a kapaszkodók, amelyek mindig készek arra, hogy megjelenítsék nekünk a létezés igazi méretét, amelyben a közeg részesülhet, és amelyhez mi egyénekként szintén hozzátartozunk? Csak közegként a két forma meghatározott – predestinált – módon várja el tőlünk a létezés feladatában való részvételünket, azaz a választás tudatosítását akkor, amikor döntenünk kell valamilyen helyzetben. Mert nem mindegy, hogy a döntéssel kijelölt cselekvésünk a két forma feladataként mit határoz meg, és a teljesítés során hogyan juthatunk olyan egyezségre – konszenzusra -, amely a versenyünket – az idő elsajátításához vezető együttműködésünk legjobb módját – kivitelezhetővé, energiáinkat pedig eredményesen használhatóvá és megtarthatóvá teszi. Ezzel pedig kijelenthetjük, hogy a predestináció nem más, mint a spontaneitás maga.
60. A spontaneitás pedig a mi evolúciónk, amelyet úgy teljesítünk, hogy változásunkat és azonosságunkat cserélgetjük, és fejlődésünket – amely az idő birtokba vételének célját tűzte ki elénk – a tudásunk bővülése adja. Változásunk és azonosságunk cserélgetése pedig szenvedélyünk megőrzésének szabad gyakorlása, nemiségünk fenntartásával, azaz az ehhez szükséges tetszőleges választásaink és kizárólagos partnerségünk összeegyeztetésével, harmóniában a közeg mindkét formája és valamennyi alkotója iránti szeretet kinyilvánításával. A versenyt és a szeretetet is képesek lehetünk egymáshoz illeszteni. Eleinte Teller-törvénye égisze alatt, majd – remélhetően – a közös érdek felismerésével és szolgálatával, és nem utolsó sorban egyéni és közösségi érdekeink kiteljesítésének korlátlan lehetőségével. Csak ezt a fantáziálást jó, ha megelőzi a pontos ismeretünk arról, hogy hogyan is válnak szabályozhatóvá vágyaink, erőltetés és fájdalmas önkorlátozás, valamint szükségtelen kényszerek alkalmazása nélkül. A közeg belső agresszióját, amely rendezettségek között jöhet létre, kérdés, hogy a nyilvánosság útján-módján ki lehet-e iktatni, kiváltva Teller-törvénye érvényesítésének óriási költség és energia igényét. Ezt a gondunkat egyelőre a tudatosítás teszi kezelhetővé, ha megoldásáról nem szólhatunk kellő biztonsággal. Amire kereshetjük – és keressük is – a választ, az a közeg rendezettségeinek – közösségei különböző méretű és szervezettségű egységeinek – várható együttműködése, és az ezt az együttműködést lehetővé tevő saját tapasztalat megszerzése. Mondhatjuk úgy is, hogy a rendezettségek közötti nivellált helyzet nélkül létrejövő, tudásbeli vagy ismeretet birtokló különbségek mellett elérhető, együttműködéssel kezdődő vágyteljesítés és egyidejű versenykezdés, és az ehhez szükséges induló feltételek azonosságának biztosítása. Amely utóbbi a kondicionálás feladatai vadonatúj átgondolását szükségessé teheti! Amit pedig ismertnek tekinthetünk, az az energiák működésének módja: keletkezésüktől egészen a tömegjelenségekig, amelyek mostanában különös aktualitással és jelentőséggel bírnak. Működésük elvét – esetleg a szabályt, amely belőlük kiolvasható – akár meg is fogalmazhatjuk. Mondjuk, már csak a saját eddigi megközelítési, módszerbeli szokásunkat is követve: a közeg története hozza létre jelene és jövője eseményeit, amelyekben energiái működtetéséről döntéseket alkot, választásokkal, vágyait követve, egyben célját közelítve, szenvedélyesen, győzelme igényét fel nem adva. Kiindulása pedig alkotójának példája, amelyet saját adottságai és igényei szerint átalakítani akar: teremtője – anyja és apja – jólétét és luxusát, egyúttal legbensőbb álmát újraalkotva, de már magának érve el az időtlenséget, vagy annak a jelenben megragadható – a luxust és a transzcendenst egyszerre elérő – fokozatát, ha másképp nem, akkor a képzelet segítségével. Ez utóbbi lehetőségben előfordulhatnak olyan próbálkozások, amelyek csupán pótlékoknak tekinthetők, mert a vágyteljesítés erőfeszítése helyett – az együttműködésben való részvétel és az ismeretbővítés feladatai vállalása helyett, kihagyva az azonnali teljesítés közösségi kontrollal megvalósítható formáit is – egyéni célhoz jutást vizionálnak, majd valósítanak meg, az ismeretlenbe ugrás vakmerőségével és a belátás elutasításával. A két teremtő győzelme az, amely szerint a választások, a választások alapján pedig a döntések létrejönnek. Ami pedig következik, az az energiák működése illetve működtetése, egyénként és közösségként – rendezettségként – egyaránt. Ebben a kettős, de azonos idejű győzelemben pedig látnunk lehet és látnunk kell a gyönyört megvalósulni, éspedig a két, eltérő nemű egyén gyönyöre azonos minőségében és mértékében. Ahonnan már csak egyetlen lépésre vagyunk attól, hogy közegünk két formája és rendezettségei története alakulása további mozgatóját megláthassuk. Ez a létezés minőségének fizikai, a környezetből alakított feltételei mennyisége és milyensége, amely a gyönyör és a reprodukció viszonyát és mutatóit mintegy hordozza, és amely a tudatosítás – a tudás - elért szintjét is megjeleníti.
61. Ugye, elárulja, hogy mi mozgatja a történelmet! Ugye tudja, hogy mi lesz az, amit megnevezhetek a válaszomban? A szenvedélyre gondolok, amiből kétféle is van, és a választásra egyelőre csak tippem van. És melyik vágyra tippel, és miért? Ha szabad kérdeznem. Az erősebb nem vágyára gondolok, hiszen annak illik – sőt, kötelező - a győzelmet kivívnia. És tudja, hogy melyik az erősebb nem? Természetesen a női. Mi vagyunk az erősebbek, mi, nők. Ezért mi uraljuk a jövőt, ahogy a múltat is mi alakítottuk azzá, amivé lett, és a mai történések is a mi kedvünket kell, hogy teljesítsék. Bármennyire is a férfiak azok, akik hősiességüket és szaktudásukat, vagy az életüket adták az események meghatározásához. Már csak azt lenne jó megmagyaráznunk a hallgatóságnak, hogy ez a női irányítás hogyan is megy végbe, és marad-e döntési lehetősége a férfiaknak a jelen és így a jövő létrehozásában. Ezt magára bíznám, ha nem haragszik. Köszönöm a véleményét, és a lendületét, amivel hozzájárult mondandóm - közös értékelésünk - folytatásához. Mert igazakat és helytállóakat állított, tisztelt kisasszony, amikor az események megválasztásának paradoxonát ilyen éles szemmel láttatta. Ha minket, közeget alkotókat vágy mozgat, hogy gyönyört és reprodukciót érhessünk el, akkor készek vagyunk ennek érdekében minden, eleve alkalmasnak bizonyuló társunkat megmérni, majd a vágy létrejötte szerint őt közös gyönyörre és reprodukcióra választani, az azonos vágy keresését és kölcsönös elfogadását követően, azt kell mondanunk, hogy kizárólag a választási aktus meghatározottságát tekintve magunkra nézve közös létünk eseményének. Odaadásunk teljessége szerint egyenlőségünk és egyenjogúságunk megállapítható. Ahogy erőnk között és energiáink mértékét illetően sem tudunk – vagyis a választás döntését meghozva nem is nagyon akarunk – különbséget keresni, amely pedig nyilvánvalóan szemünk elé tárul, amikor egymásra tekintünk. Megismerni sem törekszünk, hacsak nem az egymással elérhető gyönyört kutatva, és annak teljesedését figyelve, amely valójában a saját és a másik érdeke – gyönyörünk teljességének elérését biztosítandó – szolgálatát jelenti, az önmagunkról és a másikról szerzett benyomások – információk – aprólékos és kellően tárgyilagos gyűjtésével és értékelésével, valamint jelzésekkel az értelmezéseink helyes alakulására nézve. És akkor vegyük észre a különbséget, amely ránk szabatott, anélkül, hogy belőle megoldhatatlan konfliktusunknak kellene feltétlenül következnie. A gyönyör elérésének lehetőségében egyenlőségünk éppúgy nem teljes, ahogy a gyönyörre való alkalmasságunk készenlétének folyamata sem látszik összehasonlíthatónak, illetve egy ilyen összevetés alapján azok eltérő voltát kénytelen-kelletlen meg kell állapítanunk. Ha egyszerűen fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy a férfi gyönyörét minden aktus biztosíthatja, és a nő a vágya ismételt újraéledésében előnnyel bír a férfi – hasonló és elengedhetetlen - készenléte eléréséhez képest. A reprodukcióban kapott szerepek eltéréséről talán nem is szükséges külön megemlékeznünk. Kiemelést és külön figyelmet a vágy teljesülése elérésének lehetséges különbsége kell, hogy kapjon a megfigyelőtől és a tárgyilagosságra törekvő értékelőtől. Amely teljesülésben nem az adott nem ereje fog megnyilvánulni, és nem is a másik hozzáállásának és teljesítéshez való viszonyának értéke lesz megmérendő. Sokkal inkább az érdekérvényesítés feltételeiben mutatkozó hátrány az, amit észre kell vennünk, mint jogosan felmutatható sérelmet, amelynek eredete az említett kettős eltérésre vezethető vissza: a gyönyörben részesülés akadálymentessége mértékében és a reprodukcióban vállalandó szerep gyönyört időlegesen kizáró voltában. És ez olyan erőt és az egyensúlyt helyreállítani képes törekvések sorozatát kell, hogy létrehozza közegünk egyik rendezettségében – természetesen a női nemre gondolok -, hogy az – az erő – minden mást legyőzni, de legalábbis a háttérbe szorítani képes, céloktól kezdve, a közös érdekre vonatkozó belátásokon át, egészen a közeget megtartani és az időt birtokolni akaró együttes törekvésekig.
62. Nem túl régen a filmekben a szereplők dohányzása természetesnek számított. Egy társaság ünnepelt valamit, és a hangulat emeléséhez kellékeket használt, amelyek között az alkoholnak és a cigarettának kötelezően volt helye. Ahogy a színpadi szerzők is szívesen alkalmazták a cigarettára gyújtás szertartásos mozdulatait, és – az említett filmekben is - dramaturgiai jelentőséggel bírt a szereplők dohányzása. Az egészség károsítására éppúgy nem gondoltak akkoriban, mint a környezet szennyezésére. Igaz, hogy a szén felhasználására épült erőművek korában, meg a kohóipar kihasználtságának csúcsán még nem sok szó került a fölmelegedésre, és a mobilizáció sem ismerte a katalizátort, amellyel a káros anyagok kibocsátását csökkentjük manapság. A tömegtermelés olyan méretűvé vált, hogy a földi környezet megóvása, amint a fenntartható fejlődés, vagy a megújuló energiaforrások bevezetésének ügye általános érvényű nemzetközi szerződések létrehozásához vezetett, kötelező és ajánlott programok végrehajtásában jutva megfogalmazásra. Hogy mindez hogyan érinti a mi témánkat, a közeget? Azt talán nem szükséges különösebben sem indokolni, sem magyarázni. A földi környezet mi más is lenne a mi közegünk számára, mint létezésének elválaszthatatlan része, amellyel anyagcserét bonyolítva valósítja meg életét. Ahogy ez a környezet most van és „kinéz”, úgy tud a közegünk is lenni, aktuálisan a jelenében, és kiszámíthatóan, a környezet változását követve, a jövőjében. És akkor nem a közegről tettünk megállapításokat a fentiekben, hanem a környezetéről, amely hordozója a közegnek, a szó összes lehetséges értelmében. Mint tartózkodási hely, ahol a közeg lakik, és mint táplálékának forrása, amely ellátja életéhez a szükséges kellékekkel. Továbbá a holnapjai számára is biztosíték, hogy megtarthatja magát annak, ami most, és számíthat ennek a lehetőségnek a folyamatosságára, ahogy a megelőző sok ezer év ezt kellő mértékben bizonyította. Csak a hirtelen aggasztóan jelentkezett változásokkal kell tudni elbánnia, ha jól mérte fel a saját közrehatását a környezet működésében mutatkozó gondok előidézésében, és a remélhetőleg még el nem késett korrekciókkal a romlást megállíthatja, majd számíthat a helyreállítás bekövetkezésére, ahogy azt álmodni is, és még inkább elvárni is szereti. Mert az ilyen álmok és elvárások teljesítése a közegnek már közös érdeke, vitathatatlanul! És akkor a környezetet nézhetjük úgy is, mint a közeget magát, hiszen miért kellene azt tőle elválasztanunk és valami önálló létezőnek látnunk és értékelnünk? Nehezünkre eshet azt mondani, amikor a környezet káros jelzéseiről beszélünk, hogy a közegünk az, amely ilyen súlyos gondokat mutat nekünk, amely közeg mi magunk vagyunk? Lehet és szabad azonosulnunk a környezetünkkel, mint közegünk részével, amikor magunkról úgy gondolkodunk, mint anyagi és szellemi egységet megvalósító közegről, amely környezetünkként a pusztulás jegyeit kénytelen viselni, immár letagadhatatlanul? Vagy a közegben nincsenek ilyen szennyeződések és eróziós folyamatok? Hiszen nem autók járnak a gondolatainkat mozgatva, és nem az őserdőket irtjuk, amikor szenvedélyesen gondolunk egymás gyönyörére, és új generációink beilleszkedését sem fegyverek használatára oktatással igyekszünk biztosítani, sok szeretettel és figyelemmel, odaadóan. Hanem azért azt lehetségesnek tarthatjuk, hogy a közeg hogylétének vizsgálata pontosan olyan helyzetet tárhat elénk, mint amilyet a környezet értékelésekor meg kellett állapítanunk. Azaz a környezet, mint a közeg elválaszthatatlan része, nem véletlenül mutatja nekünk cseppet sem kívánatos változása jeleit, hanem ezekkel az adatokkal azért kénytelen szembesíteni minket, mert közegünk egésze önmagában olyan helyzetű, amelynek ideje jött el az értékelésre, és még inkább a közös érdek szerinti korrekciók megállapítására és elvégzésére. Még akkor is ezt kell fenntartanunk, ha gondolkodásunk ilyen kiterjesztése, a közös érdek ismételt említésével, gyanút ébreszthet bennünk, hogy képviseletünkre közülünk vállalkozhat-e bármelyikünk is. Mert: „senki sem lehet próféta a saját közegében”!
63. Elgondolkodhatunk azon, hogy a közeg és a környezet, amelyben a közegnek létezni módja van, mennyire azonos egymással, vagy miből adódnak eltéréseik, ha vannak ilyenek, és milyen a viszonyuk, ha nem lehet őket azonosnak – ekvivalensnek – tekinteni. Bár az egymásnak való megfeleltetésnek – ez által pedig azonosságuknak - sok akadályát nem biztos, hogy találhatnánk. Legfeljebb a fogalmaink lennének pontatlanok, amik szerint eljárunk az összevetésnél és az azonosság keresésénél. Inkább a közeg kibővítése felehet meg célunknak, bevonva a környezetet vagy a természetet a közegbe, esetleg kiterjesztve rájuk a közeget, konstatálva, hogy anyagi valósága méretei nagyobbnak és összetettebbnek bizonyulnak, mint azt eddig látni mertük. Embereken kívül az élőhely is a közeghez tartozóként kell, hogy megjelenjen, miután egy ideje vele vagy benne megvalósuló létünk összeköt minket ezzel a természettel/környezettel, és az „ő” sorsa is a mi közegünk függvényévé vált, észrevételezése nélkül, és súlyos jelzéseivel együtt. Az így előálló közeg vizsgálható marad korábbi fogalmaink szerint, és a mostani kérdésfeltevésre is kitérhetünk a bővítést követően. A környezet/természet közeg jelzett változása ugyanis párhuzamosan történt az ember közeg változásával. Ennek semmi nincs, ami ellentmondjon. Folyamatokat találhatunk, amelyek a jelekkel összefügghetnek az ember közegben, de ezek egyáltalán nem szükségszerűen kell, hogy a természet/környezet közeg folyamataihoz illeszkedjenek. Inkább a tudatosítás mértéke elégtelen, amellyel az ember közeg a saját, és ezen belül a természet/környezet közeg változásai követésére alkalmasnak bizonyult. Azok után, hogy – feltételezhetően – már volt fogalma a saját közös érdekéről, amelyben a természet/környezet közeg állandósága az egyik legfontosabb célként megfogalmazódhatott. A tudatosítás, mint közös érdek, expressis verbis máig kimondatlan az ember közegben, miközben a tudomány, a művészet, a technika egységessége, amellyel intézményes szervezettség is együtt jár, gyakorlatilag befejezettnek tekinthető. Vagy lennének még feladataink, amelyek szerint ez utóbbi kijelentésünket érdemes alaposabban megvizsgálnunk, mint jogosan elhangzó megállapítást? Netán visszatérhetünk az előző részben felvetett kérdéshez, amely a természet/környezet közeg aggasztó romlási jelei alapján az ember közeg tüzetes elemzését kívánja elvégezni, amikor szinte nyíltan húz párhuzamot az említett környezeti romlás, és az ennek megfelelő, egyelőre ismeretlen, ember közegben mutatkozó, aggodalmakra okot adó változások között? Ha a válaszunk igenlő, akkor tudnunk érdemes, hogy az értékelést, az elemzést a korábbi módszerrel, valamint a korábbi megállapításokra támaszkodva érdemes végeznünk. Így látnunk nyílik mód az ember közeg életerejét, amely energiái megújítását teszi állandóvá és kimeríthetetlenné, és ugyanígy láthatjuk az ellentétes erőt is, amely az ember közeg egészségét veszélyezteti, amikor a szükségszerű periodikusságán túl hatóan működteti azt az ellenhatást, amely az ember közeg „tisztaságát” és megújulásának lehetőségét súlyosan megterheli. Ez az ellenerő járulékos fejleménye az ember közeg életének, mert a generációváltás természetességén kívül hat, amikor a szelekciót megkérdőjelezve alkalmaz kiválasztási módokat, súlyosan veszélyeztetve az ember közeg említett „egészségét” – valójában időt birtokba vevő törekvése sikerét, mert evolúciós szabadságát változtatja meg -, kontraszelektív hozzáállásával. Ez a verseny és a spontaneitás elutasítása, és kivált a természeti-környezeti erőforrások elosztásában fennálló mai bizonytalanság és kialakulatlan értékrend illetve módszer konszenzussal való létrehozásának tagadása. Egyúttal tagadása a közös érdek létezésének is, amennyiben az arra utaló hajlandóság elvetését is posztulálja, amely a közös érdek létezéséből kiindulva próbál értelmezést és módszert kidolgozni a mai gondok kezeléséhez. Az ember közeg győzelmi késztetése ismeretében ez az ellenerő, amint ennek létezése is, egészen nyilvánvalónak tekinthető. Nélküle ugyanis a beválás sem lenne igazán értékesnek tartható.
64. És ezt a különösen sok kellemetlenséget okozni képes valamit a közeg lényegeként, egyúttal a közeggel azonosítható tartozékként kell látnunk és értékelnünk! Abban a tudatban, hogy a szelekció ellentéte, és így az evolúció akadálya és cáfolata, bátran kijelenthetjük, hogy a közeg leglényegesebb sajátosságainak egyike, olyannyira, hogy – mint az előbb említettük – a vele való azonosságát is rögzíthetjük. Amennyiben a verseny eredményének tetszőleges megváltoztatásáról kell, hogy beszéljünk a kontraszelekció kapcsán, máris láthatóvá lesz mibenléte: magunk tartjuk hatalmunkban a lehetőségét annak, hogy a győztest kihirdessük, éspedig a versenyben elért eredménytől teljesen függetlenül, pusztán azt demonstrálva, hogy mi döntünk a győzelemről, „most és mindörökkön örökké”. Különben hogyan szerezhetnénk érvényt a szeretet törvényének, amely számunkra mindent felülírni hivatott? Hát nem így biztosíthatjuk szeretteinknek az előnyt a boldoguláshoz és az élethez és a gyönyörhöz, éspedig annak egyetlen elfogadható módján: az azonnali teljesítéssel? És magunknak is csak így adhatjuk meg a szükséges érvényesülést, ha kívánságunkat, amely a vágy elérését mindenek elé helyezi, komolyan gondoljuk, és érvényre juttatása minden akadályát semmisnek tekintjük! Együttműködésünk értelme sem más, mint az azonnali kielégülés, a legmagasabb szinten. Ahogy az üzleti siker mindenekfeletti fontossága is ezt a szabályt kell, hogy kövesse, ha cégünket hosszú távon kívánjuk működtetni, ráadásul rentábilisan, minél nagyobb profitot elérve. Az evolúció ettől még járhatja a maga természetes útját, és a szelekció is megtarthatja természetes jellegét. A versenyben megállapíthatjuk a jobb elsőségét, és azt sem fogjuk megakadályozni, hogy az előrelátóbb terve megvalósuljon. Legfeljebb a választásainkat fogjuk másként irányítani, mint a megméretés szerint lenni szokott, miután erre az élet nekünk lehetőséget biztosít. A szeretet révén, természetesen, a szeretet révén. Vagy annak változatát használva fel, mint amilyen a szimpátia valaki iránt, esetleg a tőle remélhető előny, amely számunkra lesz egykor kedvező, esetleg a biztonság, amelyre azért számítunk, mert a sok támogató ennek lehetőségére enged következtetni minket, és akkor miért is törnénk a fejünket más szempontok érvényesítésén, amikor az így mutatkozó fejlemények értékét vitatnunk sem érdemes. Ha anyánk kivételező „hozzánk állásából” lettünk azzá, amik vagyunk, akkor már csak szorgalmasnak kell lennünk, hogy a versenyben a minket megillető helyre eljussunk. Feltéve, hogy a kivételezés nem ismétlődik meg más formában, és nem azért, mert mi volnánk fontosak, ahogy anyánk számára azok lehettünk, hanem olyan előny elérésére, amelyben már szerepet kaphat a mindenütt jelenlévő értékmutató is, amelyet eddig nem említettünk, pedig évezredek óta része közegünk életének: a pénz, az anyagi érdek. A közeg minden eseménye mellé rendelhető egy szám, amely az adott akció pénzben kifejezhető értékét fogja megjeleníteni. A dolog információ jellegéhez hasonlóan, amelyet szintén hordoz a közeg legkisebb momentuma is. Akár azt is mondhatnánk, hogy a közeg pénz és információ halmaz – tömeg -, amelynek nagysága – ahogy tudása mérete is – állandóan nő, és két formája közös törekvése – amely győzelme megfogalmazása is lehet, más alakban – e két dolog minél nagyobb adagjának birtoklása. Miközben erre való törekvése győzelmi késztetéseként is lefordítható, nyilvánvaló, hogy hozzájutása szabályai megalkotása és betartatása közös érdeke, de legalábbis közös érdeke kellene, hogy legyen. Ez az információt és pénzt kergető igyekezet a versenynek is megfeleltethető, jóllehet a szabályok betartása és betartatása eleve hiábavalónak – elérhetetlennek – mutatkozik. Hiszen a közeg egységesen tartja magát elevennek, amely elevenség a nyereség – győzelem, gyönyör – minden körülmények közötti, és minden egyéb szempontot felülmúló és kiiktató hajszolását tartja önmagára nézve egyedül elfogadhatónak. És a „minden körülményben”, amelyet magának megenged célja elérésére, saját érdeke érvényesítése értendő. Illően az élőhöz.
65. Ha lennének Önök között olyanok, akikben a hallottak tiltakozást váltanának ki, és fontolóra vették, hogy érzelmeiknek megfelelő formában hangot kell adniuk, és még meglévő bizonytalankodásuk kezd elszántsággá alakulni, és várható, hogy a tömeges önkifejezésnek kellően erős lesz a formája, már ami a decibeleket és hevességet illeti, akkor igyekszem gyorsan közölni azt az általam igen fontosnak tekintett tényt, hogy: akkor is támogatom állásfoglalásukat, ha a ki sem mondott kérdéseikre adható válaszaik helyességéről és az így alkotható közeg fogalom milyenségéről nem biztos, hogy sikerülhetett egy megközelíthetően használhatónak tartható elképzelés – modell - alkotásához eljutniuk. Ugyanis a közeg előzőekben érintett sajátosságai felhasználásával az az összetettség, amellyel a közeg rendelkezik, mintha nem csökkent és nem egyszerűsödött volna, és a szerkezeti és a funkcionális elemek és folyamatok összefüggéseiről alkotható kép sem pontosodott, ahogy a tisztább látásról, és ezzel párhuzamosan a megértésről és a követés új mértékéről vagy minőségéről sem állhat módunkban beszámolni. A legtöbb, amit tehetünk ebben a helyzetben, azok után, hogy a döntések történelmi meghatározottságának megállapításában megbízunk, mint már említésre került, hogy azt tartjuk saját vizsgálódásunk minőségének és egyben folytatása irányát tekintve meghatározónak, hogy nincs okunk kételkedni szándékunk és az ezzel együtt járó módszerünk valamint kérdésfeltevésünk helyességében, és a feltevéseink vizsgálata során követett igazoló eljárásaink is helyes kép alkotásához fognak hozzájárulni, felfogásunk szerint, még akkor is, ha vizsgálataink tüzetessége és alapossága kritikájában a következetességet nem biztos, hogy jellemzőnknek tételezzük. Azaz kitekintésünk lendületét fenn kívánjuk tartani, amikor modellünk részletezésére vállalkozunk, és a nyitott kérdések ügyét nem akadálynak látjuk, amely feltartóztathatná érdeklődésünket és válaszaink további keresését, hanem a modell sajátosságaként értékeljük, ahogy tudomásul tudtuk venni az ellentmondásokat is, a „jó tudás” értelmében. Amire most alkalmunk nyílik, az a kettősség újabb alakjának tetten érése. A két formája mellé, amely az ember közeg jellemzője, és az anyagisága és a szellemi volta dualitása mellé most egy újabb kettősséget állíthatunk, az előzőek érintetlenül hagyásával: a közeg természetes alakulatának – alapjának - és az emberi tevékenység és együttműködés által létrejövő materiális és intézményes építményének kettősségét. Továbbá szoros és számos szállal való egymáshoz kötöttségüket tudjuk konstatálni, azt is látva, hogy szabályaik és törvényszerűségeik, amelyek működésüket előttünk bemutathatják, egymásnak nem mindenben feleltethetők meg. Ez azt jelenti, hogy a természetinek tartható közeg és a teremtettnek nevezhető közeg hasonlíthat egymásra valamelyest, de működésük módjában, ahogy az ezt lehetővé tevő felépítettségükben is, inkább eltérések a jellemzőek, mint egybeeséseik. És ez az állításunk akkor is így tűnik helyesnek, ha bizonyos szomorúsággal látjuk az eltérést, amit természetünk – mint a természeti közeg része – elemének tartanánk szívünk szerint, mint elénk kerülő tényt, amikor teremtett közegünk tulajdonságait vizsgálva jutunk megállapításra. Tudomásul kell vennünk ugyanis, hogy ebben a teremtett közegben - vagy annak egy részében – a természetestől eltérő módon működnek a folyamatok, amelyek pedig természetes szabályok szerint indultak, hogy létükkel és céljukkal életünket és annak minőségét szolgálják. Ebből adódóan pedig egyáltalán nem biztos, hogy az érdekünk szerinti új „építményünk” „engedelmesen” fog illeszkedni a korábban létrejött megoldásainkhoz, vagy könnyen fogjuk tudni alakítani várható fejlesztéseit, amikor pedig létrehozásához – nyilvánvalóan egyébként – az aktuálisan legfejlettebb tudást és technológiát alkalmaztuk. Az ember közeg – amely a természet közeg része is egyben – és a mesterségesen létrejött közeg kapcsolódásáról, amellyel az ember közeg a mesterséges közeghez kötődik, és vele részben azonosnak is tekinthető, még említést sem tettünk.
66. Könnyen lehet, hogy kíváncsiskodásunknak, amely teleologikusan szereti látni önmagát és a jelenségeket, akadálya támadt, amelynek megkerülését úgy érhetjük el, ha hozzá való ragaszkodásunkat feladjuk, és – ahogy a „jó tudás” estében az ellentmondások elfogadásával éltünk – megismerő próbálkozásainkról fogadjuk el, hogy azok nem feltétlenül lesznek eredményesek. A közegről szerzett eddigi benyomásaink, és az azokból összeállítható képünk vagy modellünk további részletezése nem lehetséges, és bővítésére sincs lehetőségünk, ahogy eszközeink – megismerési eljárásaink és módszereink – fejlesztése valamint megújítása sem hozhat számunkra új felismeréseket, és az ezzel járó magasabb szintű tudást és mélyebb megértést el nem érhetjük. A kíváncsiság feladása, mint módszer, eleve járhatatlan az ismeretszerzés útjaként. Ezért kijelenthetjük, hogy „falba” ütköztünk, és „bezártságunk” teljes. A kettőzött közegünk látványa és tartalmának elgondolása jelenti megismerő teljesítményünk csúcsát, amely a további elemzésnek ellenáll, mint kényszerűen megállapítottuk. A természetes folyamatai közegünknek láthatatlanul kapcsolódnak a mesterségesen teremtett közegünk működési sajátosságaihoz. Számunkra láthatatlanul, természetesen. Vagy inkább követhetetlenül és érthetetlenül, feltehetően összetettségük mértéke miatt, amelyet nincs módunk részleteikben nyomon követni, majd pedig az adataikból egy koherens, egy magyarázatra és megértésre alkalmasnak látszó képet megalkotva. Pedig milyen nagy reményeket fűztünk gondolkodásunkhoz, abban bízva, hogy általa a közeg jelenségei válnak érthetővé, azok után, hogy képesekké lettünk ezeket az eseményeket a maguk valóságos jelentőségének és szerepének megfelelően értékelni, miután észlelésükre magunkat alkalmasnak tarthattuk! Ami kifogott rajtunk, ha visszaemlékszünk arra a bizonyos „falra”, aminek nekiütköztünk; ez a „kézzel fogható” és az „elgondolható” közeg közötti kapcsolat ügye, ennek is a követhetősége volt. Az elgondolható dolgok szabadultak el, ha jól vélekedünk, és kerültek követhetetlenül távol a létrehozásukban magukat aktivizáló rendezettségektől és egyénektől. A pénz és az információ mérhetetlen tömege tűnik olyannak, mint amelyekkel nem boldogulhatunk a megszokott módokon. Azaz a képzeletünk szegényessé lett hirtelen, amint be mert lépni olyan mennyiségek közé, amelyek nem tűrnek el maguk közt idegent. Pláne nem kérdezősködő, kíváncsiskodó alkalmatlankodót, akiből hiányoznak az ottaniak ismeretét lehetővé tevő fogalmak és számítások, ahogy a szabályokról sincs tudomása ennek az amatőrnek. És a politika területét szóba sem merte hozni a tudásvággyal megáldott, ahol pedig a pénzzel és az információval úgy bánnak emberek, ahogy a bűvészek ámítják a széles közönséget, amikor megjelenítenek ismeretlent, és eltüntetnek bármit és bárkit, akit pedig őrizni próbálnak az ámuldozók, szorítva erősen. Segíthetne most vajon az üzlet általános szabálya, amely szerint állandó kell legyen a növekedés, továbbá lehetőség szerint nulla befektetéssel hozzuk ki a legnagyobb hasznot abból, amit magunknak kinéztünk, mint értékeset, egy ideig megtartva ezt az értéket, és általa biztosíthatni profitunkat? Vagy inkább azt jó tudnunk, hogy közösen juthatunk a legkedvezőbb eredményre, mert különben kiegyenlítetlen hasznunk fog visszaütni ránk, egyedüli nyerészkedőkre? És mi van akkor, ha ennek a közegnek is vannak körforgó folyamatai, amelyek – az időjáráshoz hasonlóan – függenek sok tényezőtől, és amelyek „felülről” követhetőnek tűnnek, ha megtaláljuk hozzá – a „felülről látáshoz” – a megfelelő módszert és eszközt? Akkor nem kell feltétlenül mindent azonnal pontosan, részleteiben ismernünk ahhoz a közeg két része kapcsolatában, hogy bizonyos előrejelzést készítsünk, amely a rendelkezésünkre álló közeg jelenségek alakulására adhatna bizonyos várható képet, elég megbízhatóan, illetve számítható eltérési – hiba - mértékek mellett? Már csak a közeg jelenségeire kellene megfelelően figyelnünk, és meghatározásuk megbízhatósága által – nevüket elég jól eltalálva – a megfelelő szemszögből követni ezeket a folyamatokat.
67. Fordítsuk figyelmünket közegünk azon szférájára, amely képzeletünkben létezik, gondolataink munkájának és termékeinek eredőjeként. Ez a szféra közös tulajdonunk, legfeljebb ismeretével vagy birtoklásával nem rendelkezünk, sem egyénként, sem rendezettségként. Részeit hordozzuk, jóllehet tudunk egésze létezéséről, kivétel nélkül mind, tagjai a közegnek, és ehhez az egészhez fűz minket a legszorosabb kapcsolat. Mert ennek a szférának az ismerete – birtokba vétele – juttathat(na) minket a szabadsághoz, annak is a teljességéhez: egyénekként és rendezettségekként. Pillanatokra, miután az időtlen szabadság csak a teljes közeg számára elérhető, amint az időt sikerül elsajátítania: azaz egy képzeletbeli és egyúttal beláthatatlan – végtelen – időpillanatban. (Hacsak a tudás kiterjedése el nem éri azt a mértéket, amelyben az idő „megragadhatóvá”, azaz birtokba vehetővé válik, és a közeg kiterjesztett – mert önmagán túlmutató - teremtése előtt az idő kénytelen lenne „behódolni”.) A jelen számára ez a szféra bír a legnagyobb jelentőséggel és ennek megfelelő értékkel. Azt is elmondhatjuk róla, hogy előző korokban megvolt a határozott neve és jelentése, ahogy ma is élünk ezzel a fogalommal. Ismeretlen része alapján ez a szféra továbbra is jogosan foglal helyet gondolkodásunk csúcsai között. Hozzá kötődő rendezettségeink számossága önmagában is képes elénk tárni jelentőségét és létezésének tényét, és irányított gondolkodásunk mérete, amelynek középpontjában különböző alakjai állnak, csak erősítik a közegben játszott szerepe fontosságát. Szekularizált rétege ismertsége és elismertsége, valamint a hozzá fűződő érdekeink szerinti dominanciája szembeötlő, és talán nem túlzás azt állítani, hogy energiája inkább ezt a réteget teszi hatékonnyá a közeg jelenségei működtetését illetően. Ezt a szférát, és ennek is ezt a kiemelkedett rétegét a közeg egyfajta csúcsaként láthatjuk, amelynek meghódítására szívesen vállalkozunk, még akkor is, ha körülírásával, megragadásával nem könnyen boldogulhatunk. Még az is lehet, hogy nekünk az említett energiákra elég figyelnünk, amelyek ezt a szféra réteget részben működtetik, részben megfogalmazni igyekszenek, és részben irányítására, alakítására hoznak – vagy hoznának - létre különböző elképzeléseket és módszereket. Miután a teljes közeg részes ennek a szféra rétegnek a létrejöttében és fennmaradásában, felmerülhet a kérdés, hogy van-e mód a birtokba vételére a közeg bármely részének illetve alkotójának, vagy képes lehet-e a közeg valamely alkotója a szféra réteg irányítására, meghatározva annak alakulását, mondjuk saját igényt illetve saját érdeket érvényesítendő. Amely kérdésnél lehet, hogy fontosabb az a másik felvetés, amely azt firtatja, hogy ez a szféra réteg hogyan őrizheti meg függetlenségét – spontán működését – továbbra is, miközben a rendezettségek – és az egyének – egyre többet tudhatnak jelentőségéről, keletkezéséről és mirevalóságáról. Plusz arról a hatásról, amellyel szinte visszafelé képes a létrehozó közeget motiválni és – a közeg előtt nem feltétlenül ismert módon – célokkal a közeget az „őt” követésre rávenni. És akkor már érdemes megemlítenünk a rendezettségek szerepét ennek a szféra rétegnek a kialakulásában és stabilitása valamint változása fenntartásában. Ahogy azt sem ártana tudnunk, hogy az egyének hogyan viszonyulnak ehhez a szféra réteghez, például abban az esetben, amikor tudnak létezéséről, és akkor, amikor „csak” annak megjelenési formáival találkoznak, és egyszerűen használják a belőle származó javakat, amint tevékenységükkel automatikusan járulnak hozzá létezéséhez és változásához. Végül meglehet, hogy ezt a szféra réteget lenne jó kicsit alaposabban ismernünk, hogy energiája összetevőiről szerezzünk benyomást: a jóságról, a szépségről és az igazságosságról, valamint a versenyről, és nem utolsó sorban a spontaneitásról. Amint jó lenne tudnunk azt is, hogy ezek az energiáit adó mozgatók milyen úron-módon képesek uralni az egyének és a rendezettségek gondolatait, akkor, amikor a természetes érdek szerint a győzelem és gyönyör mindenekelőtti elérési igénye elevenen hat.
68. Hogyan ismerhetnénk meg az egészet, annak egy részét véve szemügyre, adódik a kérdés az előbbiek alapján, még akkor is, ha ez a szemrevételezés alaposan, szisztematikusan történik, és a megállapítások helytálló voltában biztosak lehetünk? Vagy inkább az történik, hogy az egész látványa köti le figyelmünket, és megragadására törekvésünk is hordoz előre mutató jegyeket, csak éppen arra nem vagyunk – esetleg nem is lehetünk – készek, hogy felfogjuk az elénk táruló képet, annak teljességében és összetettségében? Illetve a felfogás mérete az, amely nem vethető össze az „objektum” méretével, és, persze, komplexitása, összetett és szerteágazó voltának követése kívánna tőlünk új tekintetet, és ami ezzel jár, új fogalmi apparátust? A létezés – a közeg léte – tényei elemzése és értékelése sok támpontot adhat a további gondolkodásunkhoz. Ez a közeg múltjának és jelenének átfogó szemléletét jelenti, azt célozva, hogy a megismerni kívánt folyamatról keveset tudva is megállapíthatjuk, és elég nagy biztonsággal és a beválás komoly esélyével, hogy folytatódni látszik az eddigi lét, annak minden sajátosságával, és – ahogy többször is utaltunk rá – a történet alapján felállítható képünk és módszereink okot adnak a változatlan bizakodásra – a jövő milyenségét és alakulását illetően. A közeg jövőjéről gondolkodunk, amit szeretnénk hangsúlyozni, a teljes közeg jövőjéről! Ebben a teljes közegben állnak rendelkezésünkre események, amelyek nem állnak ellent sem elemzésünknek, sem értékelésünknek. Amely kutatás – mert hiszen a kíváncsiságunk mozgat minket ezekkel a vizsgálódásokkal – nyitva áll bármelyikünk számára, legyünk alkotója a közegnek egyénként vagy közösségként (rendezettségként). Ugyan az említett fogalmi újítások szükségesek lehetnek a tények, az események követéséhez és értékeléséhez, de az eddig használatban volt módszerekkel is elvégezhetőnek tetszik bizonyos közelítés, mondjuk új kapcsolatok, új viszonylatok keresése és megtalálása révén. Hiszen maga a közeg fogalom is újnak mondható, amit szerénytelenség nélkül kijelenthetünk, még akkor is, ha ennél sokkal több újdonságot nem sikerült felfedeznünk róla, és azonosításának követhető és pontos módszerétől is elmaradhattunk, követve a kíváncsiságunkból származtatható izgalmat és örömet, amelyet a vizsgálódás ilyen szertelen formájában is szívesen bonyolítottunk. A „jó tudás” és az ellentéte, aztán az „áldozati megismerés”, továbbá az ellentmondások elfogadása és szükségességük feltételezése mutathatja módszerünk sajátosságait, és fogalmaink kialakultságát/kialakulatlanságát. Amely alkalmazások jelentőségükben eltörpülnek azon mostani megállapításunkhoz képest, miszerint a közeg múltja és jelene alapján, a történeti következtetés törvényének engedelmeskedve, a jövője is bizakodásra ad okot. Lehet látni azt a múltbeli közeget, amely a mainak őse, előzménye és előidézője? Lehet bízni abban, hogy ez a „felmenő közeg” követhető példával áll előttünk, a ma közege előtt, és nincs is más teendőnk, mint ezt a mintát követni, akár azt lemásolva, akár a lényegét tartva meg, és kiegészítve a természetesnek tartható alakításokkal, ahogy azt a mai lehetőségek és képességek megkívánják? Hiszen még azt sem tudjuk, hogy mit kell értenünk a korábbi közeg által felvázolható mintán, ahogy arról, így egészben, közegként megnyilvánul. És, ha a történeti válaszra vonatkozó törvény vagy szabály ebben az esetben nem érvényes, és ezért nem is alkalmazható? Akkor hogyan folytatjuk gondolkodásunkat önmagunkról, és a saját cselekedeteink hihetetlenül összetett formáiról, amelyekkel jó ideje együtt élünk, és amelyekről azt tényleg elmondhatjuk, hogy az előző korok emberei is hasonló módon vették ki részüket az „ilyenek” létrehozásában? Vagy elég a különbözőségekre figyelnünk, amelyek a mai tudás és materializáció jellemzői, ahogy korábban még soha nem léteztek, mert nem is létezhettek? És akkor máris kibontakozik előttünk a folytatás mikéntje, legyen szó éppen a saját jövőnkről, és azon belül önmagunkról? (Álmodozásunkat – képzelgésünket - semmilyen tilalom nem akadályozza.)
69. Nehézségeinket nyugodtan tekinthetjük értéknek, amelyek mindig is jellemezték azok helyzetét, akik legalább két irányba kívántak tekinteni egy időben: mondjuk „kifelé”, maguktól távoli irányt követve, és „befelé”, a saját lehetőségeikkel és feltételeikkel ismerkedendő. Az eddigi szemléletünk ezeken kívüli sajátossággal is bír, ha a szempontra gondolunk, amely egységként kezeli a földi lét egészét, és a megfigyelő helyzetét mintegy kívülre tartozónak, „földön kívülinek” pozicionálja, amennyire ezt képzeletben megteheti. Az ilyen sokirányú vizsgálódás összerendezettsége számos kérdést vethet fel, amelyekről igyekeztünk eleve tudomással bírni, bár, ezekre a kétségekre tett utalásaink módszeres értékelésével nem foglalkoztunk. Most azt tartjuk szükségesnek, hogy a továbblépés lehetőségeit megállapítsuk, látszólagos – ugyanakkor nagyon is valóságos – önkényességgel, de az idő elsajátítása fontosságára utalva, amelyből a jövőt alakító tényezők belátása következhet. (Eljárásunk egyszerre tűnik nagyon kényelmesnek és izgalmasnak, amint szertelennek és kiszámíthatatlannak is, és ez – be kell látnunk – a követést és a megértést nem könnyíti meg. Mi több, felveti a zavarosság, az összefüggéstelenség képzetét is, és ezek ellen nem feltétlenül áll szándékunkban érveket szembeállítani, és különösen nem akarunk kritikája ellen védekezni. Nézeteink „elöregedését” és unalomba fúlását, ahogy módszerünk elavulását is, természetesnek tartjuk, és már a kezdetektől fogva. Mentségünk semmi más, mint a tudás és a szépség közös előfordulásának lehetősége, amelyet a magunk számára is elérhetőnek illetve megközelíthető lehetőségnek vélünk, továbbá az az érv, amely bármely, mégoly bukdácsoló gondolat felhasználhatóságát a közeg érdeke számára feltételezhetőnek tartja. Kalandozásunk esetleges öncélúvá válása sem riaszt vissza attól, hogy traktátumunkat folytassuk. Ahogy elveszésünk, hiábavalóságunk és jelentéktelenségünk sem keserít el, miután időnket ilyen téma taglalásával, a szabad képzettársítás tágasságában tölthetjük. A közeg elég nagy és erős ahhoz, hogy helyettünk mással végeztesse el bármely szükséges feladatát, amelynek megismerésére és tudatosítására a szükséges idő bekövetkezik. Amit vállalunk, és amit eddig végeztünk, az csak magunknak bír értékkel és jelentőséggel, mint érdekesség, és mint örömforrás. Ebben Voltaire útmutatása lehetne követendő példánk, ha „jól tévedünk”.) (Az ilyen vonatkozások említése zavarba ejtő. Semmi szükségünk arra, hogy nagy emberek gondolatait és érvényes megállapításait ugródeszkának használjuk, és az ilyen utalásokkal vagy hivatkozásokkal próbáljunk meg kivívni magunknak bármilyen elismerést. Csak azért, mert bizonyos párhuzam felfedezhető tekintélyes elődök szavai és mondatai, valamint a saját felvetéseink és azok vonzatai között. Tájékozottságunkra szükség lehet, amikor elemzésekre kerítünk sort, és a korábbi véleményeket és álláspontokat illene sorra vennünk, hogy az azokban meglévő szempontokat értékeljük, mint kritikai észrevételeket. Amelyekre érdemes választ találnunk, eloszlatandó a jogos kételyeket, amelyeket szintén nekünk magunknak kell megkeresnünk és megtalálnunk, hiszen reflexió nélküli fejtegetéseink más módot nem nagyon tesznek lehetővé ahhoz, hogy mérhessük a mondandónkat, a kijelentéseinket és a leírt szövegeinket.) Önkényes választásunk a tudat vagy a tudás két módszere felé vinné tovább gondolatainkat, célként felfedezni vélve a felfedezettet: a közeg jövőjét energiája forrása szabja meg, és ezt a forrást a nő rendezettség gyönyör iránti vágya teljesítésének kötelezettsége jelenti. Ezzel párhuzamosan a kétféle időre szeretnénk figyelni, amelyek között sajátos viszony meglétét feltételezzük, és szívesen látnánk többet abból, amit a verseny kialakítása jelenthet, azt követően, hogy a spontaneitás felválthatta Teller törvényének szigorú alkalmazását. Szavaink fegyver jellegét ismertnek gondoljuk, és Szókratész törvénye alól magunkat kivonni nincs szándékunk. Vélekedéseink jobbító célját nem kívánjuk tagadni, jóllehet a jobbításról az eddigiekben egyetlen szót sem ejtettünk.
70. Szívesen könnyítenénk a helyzetünkön, amikor a gondolatok összegzésére és a fontosabb pontokra kitérünk. Az eddigiekből láthatónak véljük a megközelítés jellegét, amelyben a közeg egyedi volta az, amely kiemelhető. Olyan egységként kezeljük a közeget, amelynek anyagi és szellemi sajátossága, valamint kettős jellegei együvé tartozása éppúgy megmutatkozik, ahogy folyamatainak energiahordozó és abból táplálkozó volta, amely létét fenntartja. Párhuzamosan pedig „dolgozik” a közeg a saját érdeke elérésén, amennyiben tudatosítja létezését, annak feltételeivel és törvényeivel, hogy az időt elsajátíthassa. Ennek érdekében elvégzi az adódó feladatokat, amelyeket ráadásul élvezettel folytat, élve ember volta lehetőségével, mint módszerrel: a teljességet célozza meg magának, amelyben elhelyezkednie megadatott, és amellyel magát azonosnak tarthatja, mint elgondolásának, elképzelésének alanya. A kettősségei segítik céljai elérésében, hiszen energiáját az egyik rendezettségében „tárolva” és működtetve a másik rendezettséggel végeztet el számos fontos feladatot, és ezt a kettősséget még véletlenül sem áll szándékában megszüntetni vagy megváltoztatni. Az így kialakított képet nézve észre érdemes vennünk, hogy közegünk mennyire eleven entitás, amelynek megújuló energiája az egyik legfontosabb attribútuma. És ez a megállapításunk nem minden előzmény nélküli, és szorosan hozzátartozik előző fejtegetéseinkhez, és az azokban megfogalmazott kérdéseinkhez. Emlékeztetve magunkat az eredetileg feltett kérdésünkre, amelyben a közeg jövője alakulása jelzését, mint lehetőséget vetettük fel, most kell megragadnunk a tekintetet, amely szemünk előtt kibontakoztatja a képet a közegről, mint energiát működtető egységről: a közeg számára meghatározó jelentőségű történések forrása a közeg energiáját hordozó és működtető rendezettsége, női neme, és ennek a rendezettségének az érdeke. Amely érdek azonos a teljes közeg érdekével, amit mi sem bizonyít jobban, mint a közeg érdeke elérésének feltétele: a reprodukció révén lehetővé váló elsajátítása az időnek. A reprodukció – és az ebben ható energia – pedig a nő rendezettség törvényt alkotó kiváltságával hozza létre a közeg kiválasztódásának egyik feltételét. A másik feltétel a férfi rendezettség döntését teszi elengedhetetlenül szükségessé, és ez – egyezően a női vággyal – a kiemelkedő értékek szerinti párválasztás, valamint az ennek mintáját másoló verseny lehető legtisztább, befolyástól, kontraszelekciós érdekektől mentes lebonyolításának felügyelete és szervezése. Az álláspontok, a követelmények közös vonása a teljesség kívánása, engedmény nélkül, továbbá a teljesítmény maximumára törekvés, és az ezt megmutatni képes mérce alkalmazása. Amint közös vonás az is, hogy a lét eme teljessége (az energiák működtetése) csak az érzékek végletes kiterjesztése mellett lesz elfogadhatóvá, amely semmi egyebet nem jelent, mint tudjuk, pusztán a gyönyörünk – a győzelmünk legbékésebb alakjának – folyamatos és megújuló elérését. Érdemes észrevennünk, hogy az ilyen tudás egyszerre jelenti az események részletes elemzését, utólagosan, és jár együtt olyan intuitív döntéshozatallal, amelyet bátran láthatunk totálisnak, kiegészítve a reflexióval, valamint az azt követő korrekció kötelezettségeivel. Mintha Platón elképzelését értelmeznénk, amely az „előre tudás” szerint és az ideális tudást ismerve hozza meg a döntéseket, legfeljebb az ideák szerint megvalósuló életet kell látnunk az idő elsajátításának törekvésében, mint általunk képviselt új megközelítést. Hogy ezzel az áttekintéssel sikerülhetett jobban értenünk a saját szemléletünket, és ez alapján az események sorozata olyanként bontakozhat ki előttünk, mint amelynek mozgását is alaposabban követhetjük, azt remélni is csak nagyon óvatosan merhetjük. Hiszen még egyetlen kiválasztott közegbeli eseményt sem állítottunk úgy magunk elé, hogy a bőbeszédűen és minden rendszeresség nélkül felsorakoztatott módszer-ismertetésünk szerint kérdéseket fogalmazzunk meg a jelenséggel kapcsolatban, amelyekre választ vagy válaszokat találhatnánk, és azok relevanciáját is rögzíthetnénk.
71. Türelmesek maradnánk, és nem kíváncsiságunk és válaszaink sürgető volta ellenére, vagy ezeket kirekesztve figyelmünk látóteréből. A kétnemű közeget egységben szemlélni próbára teheti tapasztaltságunkat és meglévőnek tartott nagyvonalúságunkat. Ahogy ez a szempont vagy látószög, vagy nevezzük megközelítésnek, ugyancsak igényelheti az új irányába mutató nyitottságunkat, ha helyesek a feltételezéseink. Mindezt azért érdemes a magunk számára tudatosítanunk, mert ebből a szemléletből, ebből a szemszögből tekintve – ahogy eddig is eljárni igyekeztünk – tudhatjuk a közeg jelenségeit megragadni, ha ez egyáltalán sikerülhet. Ilyen élő szervezet, amely ilyen sokszorosan összetett funkciók ellátására képes, és amelyet külön létezőnek tekintünk, és fenntartjuk a róla kialakult képünket, miszerint nemét tekintve a kettősség a rá jellemző, amit alapul kell elfogadnunk, nos, ilyen élő és ilyen szervezet – vagy egyetlen egység, különálló élőlény – nem létezik más. Ahogy a szemléletünk sajátossága az is, hogy ennek az egyediségnek a több milliárdnyi tagból való összetettsége a jellemző vonása, túl azon a sajátosságán, hogy a korábbi tagjait és a majdan tagjaivá válókat is hozzá tartozónak számítjuk, igaz, egy élő szervezet esetében az ilyen folyamatosság követése kötelező a vele foglalkozók részére. Csak a fogalom, amit alkottunk, amikor a közeget bevezettük, ezekkel a kitételekkel lesz igazán láthatóvá, ahogy a mérete és az egyedi sajátosságai is az ilyen részletek felsorolásával és ismertetésével válnak szemlélhetővé és vizsgálhatóvá. A rendezettségek szerepét, ahogy az egyének és a közösségek szerepét is, külön kell érintenünk. Hiszen az egységességet a megújulóan előálló milliárdok mellett abban is fel kell találnunk, ami a rendkívül gazdag tagoltságában mutatkozik meg nekünk. Amikor az egész közeg egységes érdekét említjük, ahogy ezt tettük, nem is egy alkalommal, akkor nem teszünk mást, mint folytatjuk az említett szemléletből adódó megközelítési módszert, és közben különös figyelemmel tekintünk a valós közeg tagoltságának gazdagságára, amelyet szívesen bemutatnánk, miután eddigi utalásaink erre az ismertetésre alkalmasnak aligha voltak tekinthetők. És akkor a bemutatás módszerét is jó lenne külön kezelnünk, mint alapot az értékelés közös szempontja létrejöttéhez. (Megjegyezzük, hogy fordított sorrendet is használhatunk: a közeg egésze felől közelítve az egyes rendezettségek jelenségei vizsgálata irányába, a mércék és az értékek közös alapjai lerakásával.) Nagyon valószínűnek az tűnik az elmondottakból, hogy a közeg rendezettségei mintegy „mini közegként” fognak megnyilvánulni előttünk, még akkor is, ha a teljes közegtől való eltéréseiket szinte előre feltételezhetjük, mint meglévőket, és mint olyanokat, amelyekkel számolnunk lesz szükséges vizsgálódásaink lefolytatásakor. Hogy a rendezettségek között, a különbözőség alapján, valamilyen értékbeli eltérést is észlelhetnénk, és ezt külön észrevételeznénk, azt nyugodt szívvel elővételezhetjük. Ennek indokát a már említett tényben látjuk felfedezhetőnek, miszerint a közeg eddigi története azt bizonyítja, hogy tudatosodása folyamata megszakítástól mentes, a léptékei változásai ellenére is, és a tudás „előállításában” szerephez jutók száma, az adott kérdéstől, mint a tudás fontos elemétől függetlenül, szignifikánsan nő. Ez nem jelent mást, mint egy sajátos rendezettség létezésének megállapíthatóságát, amelynek tagjai a közeg jelenében úgy léteznek, hogy „anya rendezettségük” meghatározása teljességgel bizonytalan, jóllehet a rendezettségek egyik faja szerint fellelhetünk olyan egyetlent akár, amelyben az említett tagok közül a legtöbbet, mint oda tartozót, meghatározhatunk. Ez alapján a rendezettségek közül találhatunk olyat vagy olyanokat, amely vagy amelyek a teljes közeg megjelenítésére, egyúttal a teljes közeg közös érdeke képviseletére a leginkább felkészültnek tekinthetőek. Azok a mutatók, azok a mércék, amelyekkel a rendezettségek jellemzését elvégezni kívánjuk, nagy valószínűséggel egy ilyen – vagy az ilyennek minősülő több – rendezettségben lesznek elsősorban fellelhetőek.
72. Ugye tudjuk, hogy milyen elődök nyomdokába léptünk, amikor a tudás előállításában részvevő rendezettségre tettünk utalást, amint azt is jó lenne tudatosítanunk magunkban, hogy az „anya rendezettségek” önkényes fogalma nem helyettesítheti a teljes közeg fogalmát, és helyébe sem léphet. Ez a valahová tartozást érintő játszadozás, minden komolysága ellenére is, azt jelenti csak, hogy a közeg tagoltsága független a felmerülő kérdésektől, ahogy független a választ keresők hovatartozásától is. Csak azt kell elfogadnunk, hogy a rendezettségek között bizonyos állandósággal az államok, mint sajátos rendezettségi alakulatok, rendelkeznek, és tagjaikból válnak külön azok a rendezettségek, amelyek alkalmasak és képesek a közeg érdeke szempontjai követésére, mondjuk azon egyszerű oknál fogva, mert az államok közötti kapcsolatokat bonyolító, un. nemzetközi szervezetek éppen ezzel a céllal jöttek létre: a közeg – vagy egy része – közös érdeke képviselete szolgálatára. Az ilyen szervezetek állandósága is megállapítható, még akkor is, ha olykor lényeges változásokat kell végrehajtaniuk, hogy eredeti céljukat követve működhessenek. Ahogy azt is tudhatjuk, hogy az említett „játszadozás” a „kor szelleme” megidézését is felveti, jóllehet erre külön nem utaltunk. Ugyanis, minden tudatosítás és szervezés mellett is, léteznek olyan tudatosítások, amelyek alkotói a kíváncsiságuk és a képzeletük hasonlósága által kerülnek egymás közelébe a problémák, a kérdések felvetésekor, ahogy a válaszok keresése is egymás mellé sodorhatja őket. Ez a tematikus azonosság sokszor a véletlenen múlik, ahogy arra elég sok példát tudnánk említeni a tudás történetéből. A versenyben töltött idő hosszának növekedése önmagában is lehetővé teszi a – mint említettük –„tudás előállításában közreműködők számának növekedését". Egyúttal pedig a felmerülő kérdések hasonlósága gyarapodását, és egyre nagyobb számban ezeknek a kérdéseknek az azonosságát is. Ami pontosan annyit jelent csak, hogy a közeg közös érdeke szerinti szerveződés mellett létezik egy spontán folyamat, amely a közeg számára létfontosságú felvetések meglétét és tudatosítását éppúgy jelenti, mint a megoldásukra vállalkozók energiáinak meglétét, valamint a módszereik és technikáik, azaz a tudás megszerzésének eszközei használatának folyamatosságát, és megújításuk folytonosságát. A klubok már szerveződések, de sokszor kívül maradnak az államok által biztosított kereteken, jóllehet véleményüket a szervezett közösségi – nemzetközi – intézmények is ki szokták kérni a fontosnak tartott ügyekben. A mi számunkra a most és az eddig elmondottakból az látszik igazán fontosnak, hogy a közeg létére és szemlélete egységességére vonatkozóan feltételezhetőnek kell tartanunk a már meglévő és elterjedt fogalom és megközelítés rendszert, amelyhez a magunk fogalmait és nézeteit kapcsolni bátrak lennénk. Különösen akkor, amikor a közeg közös érdeke kerül előtérbe, akármilyen vonatkozásban, és tetszőleges kérdés mentén. A mérce dolgában pedig akár a polémiát is elfogadhatónak tartjuk, annak fontosságára tekintettel. A lehetőség, hogy a fogalmi és megközelítési módokról értesüljünk, sajnos, önellátást kényszerít ránk, és ez a polemizálást, a dolgok megbeszélését és pontosítását egészen sajátosan megvalósíthatóvá teszi. A felvetések vitatása, a lehetséges más szempontok megjelenése, a következtetések kritikája és további hasonló, reflexív szempontok alkalmazása hiányában magunk kell, hogy szövegeinket azonnal „megdolgozzuk”, és az állítások helyességét megkérdőjelező kezdettől, a bizonyítás érvényességének vizsgálatáig a szükséges értékelést elvégezzük. Illetve, hogy következetességünket megtarthassuk, olykor csak utaljunk az ilyen alapos megmérettetés szükségességére, amely mellett gondolataink sorát nem biztos, hogy megbontjuk, és éppenséggel az említett bírálati szempontok használatát kihagyjuk, már ami azok tételes végig vitelét és eredményeik figyelembe vételét jelenti. Csak magunkban, egyfajta belső analízissel gondoljuk elérhetőnek a megbeszélést, a konzultációt, a szükséges és elengedhetetlen tudatosítást.
73. Abban megegyezhetünk, hogy mércéül ideálist kell választanunk. Egyfajta maximalizmust eddig is érvényesítettünk elemzéseinkben, de most nyíltan kell vállalnunk a maximumot, amihez képest a közeg mérhetővé, hasonlíthatóvá és ez által leírhatóvá, értékelhetővé lesz. Még akkor is, ha a közeg eleve „csak” konstrukció, amelynek anyagi megvalósulásai – rendezettségei révén, az időben folyamatosan – eddig mindig rendelkezésünkre álltak, és ez az azonosság aligha fog változni. A maximalizmust és az ideális mércét semmi más nem követeli meg tőlünk, mint az elsajátítani szándékozott idő. Amely hajt minket, közeget alkotókat, anélkül, hogy ezt az erőltetést zokon kellene vennünk tőle. Mert a reprodukció biztosította győzelmünk, amely a teljes közegnek jelent biztos jövőt és győzelmet, a képzeletünkkel kiegészítve, már személyre szólóan biztosítja a vágyaink azonnali beteljesülését. A gondunk, ha valamilyen gondunk mégis lenne, akkor az a képzelet szabadságának meglétére vonatkozik. Ez pedig már értelmessé teszi a felvetést a közeg milyenségéről, amely kérdést a mérce bevezetésével szándékozunk megválaszolni. Mégpedig az anyagi alakjában létező közeghez használva az ideális mértéket, semmit le nem rontva az anyagi volt milyenségéből. Csak éppen a mindenkori aktuális közegről jó tudnunk, hogy az az akkori rendezettségeiben válik vizsgálhatóvá, mégpedig bizonyos szempontok alapján állítva fel közöttük sorrendet, amely szerint a közeg ideális formájához közelítve értékük eltérései megállapíthatóakká válhatnak. Már csak a mércét lenne jó megalkotnunk, amely az eddig elmondottaktól függetlenül, egyben ideálisan képes a közeg aktuális formái – rendezettségei – minősítésére. Az eddigiekből a mérce számára fontos mutatónak láthatjuk a nemek közötti viszony milyenségét, továbbá a tudás vagy tudatosítás létrehozásához és gyarapításához használt módszerek fejlettségét, és nem utolsó sorban a közeg időtlenségét biztosító körülmények meglétét vagy hiányát. Ez utóbbi annak vizsgálatát jelenti, hogy a közeg közös érdekéhez aktuálisan milyen közel került az adott kor közege, illetve az ezt megjeleníteni leginkább képesnek bizonyuló rendezettségei. Még az is lehet, hogy csak egyetlen mérést kell elvégeznünk a kiválasztott közeg és rendezettségei vonatkozásában, és ez a közeg – illetve kiválasztott rendezettségei - szépséghez való viszonyának a milyensége. Ugyanis a szépség a nemek közötti egyensúly kifejezője, és biztosan hordozza a tudás elemeit is, amikor a szépség különböző alakjait a maga számára megteremti. Végül a közös érdek is megfogalmazódik a szépségben, ha elfogadjuk, hogy változhat, és újabb alakjai létrejöttéhez versenyre éppúgy szükség lehet, mint megfelelő fórumra, amely az értékelést elvégezni és biztosítani hivatott. Amit nem hagyhatunk ki az előzetes gondolkodásunkból, az a közös érdekhez tartozó, ezek kialakulását illetve megtartását lehetővé tevő biztonság ügye. Amelyről, sajnálatos módon, vagy szerencsére, nem áll módunkban többet és jobbat és igazabbat megállapítani, mint amit a Teller-törvény számunkra ajánl és biztosít. Csak az értékelésnél a rendezettségek – és általuk az aktuálisan létező közeg – kerülnek megmérettetésre, és ráadásul a Teller-törvény ismeretének feltételezése nélkül. Jóllehet mi, értékelők, a törvény ismeretében hajtjuk végre értékelésünket, amelynek a visszamenőlegesség nem akadálya, és hibákat sem hordoz, ha jók a meglátásaink. Amivel kezdenünk illik, az az ideális mérce. Még akkor is, ha az eddigi fejtegetéseink ennek jelentős részét érintették, és akár úgy is tekinthetünk a szövegeinkre, mint amelyek egy ilyen mérési módot járnak körül, miközben a közegre vonatkozóan igyekeznek megállapításokra, jellemzők felismerésére és megfogalmazására jutni. A szempont, amely ezúttal is mozgatja kutató tekintetünket, az a jövő belátásának, lehetséges szabályozásának és előrejelzésének ügye. Amiért visszatekinteni és mellette értékelni akarunk, az nem más, mint a magunk lehetőségeinek felmérése, a múltbeli eredményekből is kiolvashatóan, de el nem feledkezve arról, hogy a jövő az, amit belátni szeretnénk.
74. Kell-e külön hangsúlyoznunk, hogy mi vagyunk a belátás feladatára készülők, ahogy azok is mi lehetünk, akik ennek előnyeit élvezni szeretnénk. Szóval mi, a „jelen bajnokai”. Ennyi nagyképűséget megengedhetünk magunknak. Miután pedig rögtön eszünkbe jutnak évezredes szövegeink, együtt az emlegetett ideális mércével, máris a Paradicsomban vagyunk. Az élet intenzivitásának csúcsán, ahogy azt az állatok megvalósítják. Amik tökéletes összhangban élnek az idővel, amely úrként diktálja nekik a győzelmek sorozatát, a szenvedélytől egészen a felülemelkedésig. Amely az érzékeik és képességeik végletes használatával juttatja őket a megismételhetetlenség kiváltságához, akármilyen versenyt kényszerítve rájuk, amelyről sem elgondolkodniuk, sem bánkódniuk nem áll módjukban. Legfeljebb a végletesség sodorja őket a gyengeség süllyesztőjébe, ahonnan aztán már nincs visszatérés. A nyereségük a szenvedély és az érdekeltség totalitásának háborítatlan és teljes odaadással megvalósítható extázisa. Hiányuk pedig a felismerés, a reflexió teljes hiánya, talán addig, amíg fel nem tűnik a befejezés jele, a mások ujjongásával és tobzódó sikerével. Ez kezdetnek régóta ismert előttünk, csak végcélként nem nagyon gondoltunk eddig rá, talán önmagunk megfigyelésének nem egyszerű feladata miatt. Most sem esik jól feltételeznünk, hogy ilyen intenzivitást lenne jó kívánnunk magunknak, mondjuk a reflexió, a tudatosítás meglétével és állandóságával kiegészítve. Pedig a bináris rendszer és a végletesség szerint ez a két végpont, hogy nevén is nevezzük a „gyerekeket”, nem tűnik rossz választásnak a közeg mércéjének. Márpedig eddig is éppen elég osztottságra akadtunk ahhoz fejtegetéseinkben, hogy egy újabb ne lepjen meg minket, és rendben lévőnek tarthassuk az ilyen méricskélés szélsőségeit, ahol az egyik irányban ott van az állati ösztönösség szinte végletes automatizmusa, míg az ellenkező végletnél ülünk a Pokol kapuja tetején, és koncentrálunk – gondolkodunk – az aktuális életeseményeinken. Akár azt is mondhatjuk, hogy a tudatosítást végezzük, ilyen látványosan, Rodin alakját idézve magunk elé, a megfogalmazással egy időben. Vagy inkább Michelangelo Mózese tekintetét lenne jó követnünk, vagy Dávidja nyugalmára érdemes figyelnünk, akinek követ tartó kezébe a gondolatot képzelhetnénk, amely mindjárt oda fog jutni, ahová az ifjú a követ szánta: a győzelem eléréséhez? Ez a gondolattal megvalósítható mozdulat a tudás gömbjét kell, hogy eszünkbe juttassa. Érthetően. Meg a versenyt, amely állandó működésünk, és anélkül, hogy ezt külön szorgalmaznánk. Közben pedig mennyi bizonytalanságot láthatunk magunk között, valójában a közegben, illetve a mérce helyein, amelyet most mintegy felvázoltunk magunknak. Mint a bot két vége, amelyek akár hasonlíthatnak is egymásra, ha a fokozhatatlanságukat, a kiterjeszthetőségüket nézzük. Mindenesetre végletességük nagyon megnyugtatónak látszik, hiszen a közeg számára tág helyet adnak a kiteljesedéshez, és közben az idő kívánságát is teljesíteni látszanak. Csak nekünk, embereknek, a fenntarthatósággal külön kell törődnünk, mert a kiválasztódás, az evolúció minket már nem kötelez. Ez a megjegyzés a mércéhez szorosan nem tartozónak tekinthető, de tudásunk róla természetesen adódik. Mi több, a jelent és jövőt is ennek megoldása révén biztosíthatjuk, amint a mai gondolataink is ezt tükrözik szemünkbe. A mércénkről, hogy ne térjünk el választott témánktól, mintha sikerült volna megállapodnunk. Legalábbis bevezető elemeit érintve, amelyeket kiegészíthetünk további mérési eszközökkel. Mondjuk a közeg érdekére és belső hogylétére fordítva nagyobb figyelmet, amelyben az említett evolúció pótlás szempontjait is érintenénk. A két maxima felől közelítve úgy tűnik, hogy jót teszünk, ha olyan közeget – rendezettségeket – képzelünk el magunknak, amely – amelyek – a kiteljesedésüket – a szélsőségek elérésének lehetőségét – preferálják. Ha ezt biztosítottnak látnánk, akkor a közeg teljesítményét szemléljük, keresve a jobbnál jobb lehetőségeit az intenzitás elérésének, mindkét létezési forma érdeke felől tekintve az aktuális rendezettségekre.
75. Az intenzív léthez a közeg már most el akar jutni. Ahogy az időt is azonnal el szeretné sajátítani. Úgy közelítve az elsajátítás teljességét, hogy annak – a teljességnek – egy elérhető formáját most valósítja meg. Nem a képzelet és a hit együttes jó-szolgálatáról és erejéről beszélek, hanem a valóságos megvalósításról, illetve annak közelítéseiről. Amelyek a közeg kiteljesedésének adják meg a formáit, teljes tudatában annak, hogy az idő elsajátítása csak a jövő elérhetetlenségében lehetséges. Annak a jövőnek az elérhetetlenségében, amelynek a jelenben adottak a közelítő alakjai, amint fentebb említettük. Az ellentmondást a közeg két létezési formájának ideje teszi megszüntethetővé, és ad magyarázatot az elfogadására. Az egyéb idők értelmezésére is érdemes figyelmet fordítanunk. Az egyénnek saját ideje van, amelyet „belső idő” névvel jelölhetünk. A közösségnek is lehet ilyen egyedi, csak rá jellemző ideje, és ezt „köztes idő” névvel illetjük. Ahogy a teljes közeg is bír önálló idővel, amelyet a külső, az objektív időhöz rendel, és ezért ennek kijár a „növekvő idő” elnevezés. Ha a mércére tekintünk, akkor kijelenthetjük, hogy a rendezettségek a „belső időt” és a „köztes időt” a „növekvő idő” ismeretében segítik, és ennek keretében függetlenségüket és együttműködésüket egyaránt támogatják. Legalábbis az aktuálisan létező „növekvő idő” szerint ez látszik a leginkább érdekükben állónak, amelyet a közeg is kötelezőnek tart. Ha a „növekvő idő” az objektív, a külső idővel azonossá válik – amikor a közeg az időt elsajátította -, akkor csak emlékeznie kell azokra a közelítéseire, amelyek egy-egy adott pillanatban kerültek közel ahhoz, hogy az időt birtokolják. És ez úgy volt lehetséges, hogy a „belső idő” és a „köztes idő”, amelyek együtt a „növekvő idő” összeadására, előállítására alkalmasak, szabadon volt kibontakoztatható, kiteljesíthető, az aktuális rendezettség vagy rendezettségek megfelelő minősége szerint. És akkor tudjuk, hogy az egyén és a közösség ilyen kiteljesítése – és vele együtt az idő elsajátításának közelítése – a reprodukciót vállaló gyönyör és a versenyt vállaló tudatosítás együttes folytonosságában lesz elérhető. Lehetséges lenne, hogy vannak a ma közegében rendezettségek, amelyek lehetővé teszik az ilyen szabadságot, és általa az elsajátítás közelítését? Nem csak a képzelet és annak csúcsa, a hit az, amely a jelenbe hozni képes a végtelenben elérni tudott birtokba vételt, vagy annak közelítő alakját? Ha sikerülne feltételeket megállapítanunk, amelyek teljesítésével a rendezettség képes hozzájárulni az egyén és a közösség ideje független és befolyásolatlan meglétéhez, akkor választ is adhatnánk feltett kérdéseinkre. Csupán az idők függetlenségéről és szabadságáról illene még néhány szót ejtenünk. Hiszen nem ártana fogalmat alkotnunk arról, hogy miért is jó a szabad idejű egyén, és milyen előnnyel jár a közösség számára, ha idejével szabadon rendelkezik. Ahogy a függetlenségeik értékét is érinthetnénk, a jobb értés, a többet tudás érdekében. Amiből kiindulunk, nyugodtan mondhatjuk, hogy szokásunk szerint, az a két létezési forma elválaszthatatlansága. Amelyek közös pontja és összekötő kapcsuk a reprodukció és a gyönyör. Igen, ez a közeg reprodukciója, és egyúttal a közeg gyönyöre. Még akkor is, ha nem könnyű az egyénei – a kétnemű egyénei – reprodukció érdekében kezdett együttműködésében és gyönyörében egyszerre látni egyéni és közösségi valamint a közegre vonatkoztatott megvalósulását az említett megnyilvánulásoknak. Pedig ezeknek a szabad választáshoz kötött megvalósulásai teszik lehetővé, hogy az idő elsajátításáról, illetve ennek az elsajátításnak a közelítéséről beszélhessünk. Amennyiben egy rendezettség biztosítja az ilyen befolyásolatlan választást, amely az evolúció helyettesítésének számít egyúttal a közegben, akkor közel jut a teljes közeghez, amely az idő birtoklásában kerül célja eléréséhez. Már „csak” a reprodukció új és még újabb generációi létéért kell a rendezettségeknek a versenyt biztosítaniuk, talán nem is szükséges ezek után külön hangsúlyozni, hogy: a szükséges szabadságot biztosítva.
76. Bemerészkedtünk a közegbe, és az a benyomásunk, hogy körbevesz minket a tények beláthatatlan sokasága. Mintha őserdőbe, dzsungelbe jutottunk volna, vagy az óceán végtelen vizének felmérhetetlen tömege és felfoghatatlansága nehezedne ránk. Pedig milyen tisztán látjuk magunkat, egyéneket és közösségeket, valamint futunk végig gondolatban közegünkön, amelynek alkotóiról igyekeztünk fogalmat alkotni, és most az a gondolatunk mer támadni, hogy elég nagy folyamát látjuk a múltban létezőknek, ahogy van bátorságunk a jelenben élőket is helyükön lévőnek feltételezni, és máris elköszönünk a búcsúzóktól, hogy köszöntsük is azonnal az új életre kelteket. Csak azt a tudásunkat nem gyarapítottuk, amely megmutathatná, hogy az időink hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és bennük milyen mozgások mellett halad az életünk, hogy közben teljesítse vágyát közegünknek, és érthessük azt is, hogy a közös érdek létezésével együtt a különbözőségeink és a versenyünk milyen értéket biztosít nekünk. Amiről pedig szintén nem szóltunk, pedig elfelejtenünk nem illene, az a közeg aktuális eseményeinek kifejtése, mondjuk a létező gondok között találva először alkalmasnak bizonyuló témát ehhez. Amilyen az anyagi jólétben a rendezettségeknek, a közösségeknek és az egyéneknek elérhető minőség. Amelynek biztosan köze van az időkhöz, és fordítva, amelynek alakulásában az idők biztosan fontos szerepet töltenek be. Ha az említett példákat – mintegy hasonlatot – követjük, akkor az őserdei fák egyéni tulajdonságaira kell utalnunk, amelyek révén megvívni képesek létükért a harcukat – versenyüket – egymással, és rendezettségeik – fajaik – között is versengenek közben. A véletlen biztosan sokat segíthet vagy árthat ebben a küzdésben, kinek-kinek a szerencséje vagy a balsorsa szerint alakítva előnyét vagy pusztulását. A közegben ismerjük a megfelelő tényezőket, amelyek segíthetnek vagy akadályozhatnak egyéneket és közösségeket életük jobb kiteljesítésében. A dzsungel harca - versenye – állandó, ahogy a közeg háborúskodásának – versengésének – sincsenek szünetei. Csak a forma megválasztása lehet különböző, mondhatni, a szabályok megválasztását követően. Ahogy a „szabálytalanság szabályai” között folytatott vetélkedésnek – ma már, szerencsénkre, és Teller-törvényének hála – nincs létjogosultsága a közös és totális vereség alapján, úgy lehet megállíthatatlan a különbség a siker méretében mutatkozó eltérést illetően. Azaz a „köztes idő” gyorsulása és lassulása a rendezettségek olyan gondjaként kezd mutatkozni, amely a „növekvő idő” számára sem látszik igazán kedvezőnek. Miközben az egyének „belső ideje” sem mutat sok azonosságot, hiszen kénytelenek vagyunk konstatálni a közöttük mutatkozó óriási különbségeket. Még akkor is, amikor bizonyos kiegyenlítődésnek látszó jelenségek ezt a megállapítást erősen megkérdőjelezhetővé teszik. Az idők ütemét adottnak tekinthetjük, legyen szó közülük bármelyikről. Az egyén és a közösség – rendezettség – valamint a közeg rendelkezik az állandóság „korával”, amely ideje ritmusát meghatározza. Ahogy kapcsolatuk és egymásra utaltságuk vagy épültségük önmagában is ezt határozza meg számukra. Aminek semmi más oka nincs, mint a kétnemű egyén szenvedélyének meghatározott tempója, továbbá a reprodukciós szerep vállalása, amelynek kiemelt eseménye az evolúciót helyettesítő választás, amelyet spontánnak – azaz szabadnak – voltunk bátrak feltételezni és igényelni. És ebből a fix kiindulásból egyszer csak különbségek szinte mérhetetlen sokasága kezd kibontakozni, ahogy – és ezt eddig nem nagyon említettük – a választásokban is ott lapul a szabad, a szabályozhatatlan változatosság, nem is szólva a kivitelezés, a döntést követő szenvedélyes gyönyör-megvalósítás sok évtizedes tartamáról. Vajon mire érdemes utalnunk a sokszínűséget és különbözőségek tömegét látva és rajtuk csodálkozva? Vagy mire gondoljunk, amikor eláll a lélegzetünk is, felmérve egyének és közösségek virágzó jólétét, és mellette megrendülten látva sorsok indokolhatatlan tragédiáit, amelyek annyira elszomorítóak? A „növekvő idő” bánik így velünk? Vagy a „köztes idő” ránt rontásba?
77. A szemléletünket érdemes megőriznünk olyannak, mint amely a közeg felől volt képes látni eddig a jelenségeit magának a közegnek. Azaz a sokféleség alakulása és létrejöttének oka is jó lenne, ha úgy jelenhetne meg előttünk, ahogy a két létezési alakot képesek voltunk együtt szemlélni, és elválaszthatatlanságukat el nem felejteni a fejtegetéseknél. Azaz a közeg lényegéhez tartozónak jó tartanunk a sokféleséget, még akkor is, ha ennek méretei és minőségei bennünk nem igazán kellemes viszonyulást – érzelmeket – keltenek, és esetleg nekünk, a közeg egy bizonyos meghatározott helyén tartózkodóknak, szembe kell néznünk a jelenlegi adottságainkkal, amelyek keretet adnak létezésünknek, megszabva az előttünk álló jövőt is, miután a jelent már ránk illesztették. Hogy olyan értékről van szó, amelyhez a közeg alkotóinak közük kell, hogy legyen, ezt premisszaként tartjuk elfogadandónak. Mintha Ajtmatov szabályát idéznénk, aki szerint. „minden mindenkire tartozik”. A kiegyenlítődés nem új felvetés, ahogy az elérésére folytatott megoldási kísérletek formái és számossága korlátozatlansága utalhat a megoldatlanságra, illetve a mögöttük feltételezhetően működő energiák méreteire és kiszámíthatatlanságára. Hacsak fel nem idéződik előttünk a viszonyítás lehetősége, amelyben a rendezettségek munkamegosztásban kifejezésre jutó és szemléletesen megjelenő együttműködési – önszerveződési – sikereit összevethetjük létük anyagi minőségével, a még meg sem határozott jólét összetevőit felhasználva. Hogy a minőségekben és a mennyiségekben különbözőek tudhatnak-e a tőlük távol lévő értékekről sajátjukként gondolkodni, és jelenüket megváltoztathatónak látni, amelyből – kicsit túlozva – bármilyen helyzetbe kerülhetnek, ha idejük és energiáik használatában kellően szabadon és szenvedélyesen járnak el, azt csak feltételeznünk érdemes. Ahogy ennek ellenkezőjét is elgondolhatónak tekinthetjük, példát adva a közeg közös érdekét elérhetőnek tartó gondolat egyik formájára, amelyben a szolidaritás jelenik meg, anélkül, hogy változtatna a verseny általános szabályain és teljes szabadságán. Amit a különbözőség biztosít, az a tudatosítás felől válik igazán láthatóvá és értékelhetővé. Csupán a közeg közös érdekét kell ismét használnunk a megközelítéshez – a méréshez -, amely közös érdek lehetővé teszi a versenyben elért siker közösként való kezelését, amint lassan nyilvánvalóvá is válik a tudásgömb kiterjesztésében játszott szerep és teljesítmény közeg méretű közösségi előállításának módszere, és ez által a hovatartozása meghatározásának módszere is. Nincs okunk elvitatni a versenyben eredményt elérők teljesítményének értékét, csupán ezt a közeg sajátjaként – minden alkotója közös teljesítményeként – is gondoljuk kezelendőnek, fenntartva annak lehetőségét, hogy az érték nagyságának megfelelő elismerés be kell, hogy töltse azt a szerepét, amely a teljesítmény mérete értékelésén túl, annak létrehozója felhasznált energiái nagyságát és értékét is megfelelően minősítheti. Miután az egyetlen egyén és a teljes közeg értéke közötti különbségről eddig nem szóltunk, és nem is biztos, hogy egy ilyen felvetést további vizsgálatra alkalmasnak tartunk, természetesnek vesszük, hogy bármilyen siker, amely a versenyben létrejöhet, az a közeg sajátjaként tekinthető. Az érintett egyén valamint rendezettség számára az elismerést a „növekvő idő” és a közös érdek adhatja meg, várhatóan a „belső idő” és a „köztes idő” méretének és minőségének javulásával. Amely javulást semmi más nem kell, hogy előidézze, mint az említett verseny eredmény, amelyről nyugodtan feltételezhetjük, hogy létrejöttéhez az egyén és a közösség idői – szenvedélye és szabadsága – milyensége segített eljutni. Hogy a szolidaritás létezhet-e együtt a versennyel, vagy a verseny engedi-e részvevőinek, hogy ellenfeleikkel ugyanakkor együtt érezzenek, az ellentmondásnak tűnik, és feloldást igényelhet. Hacsak el nem felejtkezünk „növekvő időnk” átfogó jelenlétéről, amelyben „köztes időnk” korlátlanul szabályozza „belső időnket”, jutalmat biztosítva nekünk, együtt képzeletünk azonnali időt elsajátításával.
78. Remélem, hogy maga érti azt, amiről beszél – hangzott fel a teremben. Hosszú, mély csend következett, majd feszengés és mozgolódás támadt, ami kezdett kellemetlenné válni. Tudják, folytatta előadónk, nincs módunk arra, hogy az elhangzottakat azonnal értelmezzük, bemutatva jelentésüket vagy környezetüket. Azaz a mondatok lefordítására, értelmezésére, amelyhez hozzászokhattunk, és amely rendelkezésünkre áll akkor, amikor beszélgetünk. És, ha elfogadják tőlem, ennek nincs egyéb oka, mint a közeg elképzelésének általam javasolt módja, és mindaz, ami ebből a gondolati megközelítésből származtatható. Ez a mód vagy módszer nagyon sajátos helyzetet teremt a kifejtéshez. Amiről a megfogalmazások elhangzanak, a tárgy, amelyet szemlélünk, az maga a megfigyelő egyúttal, miután mi magunk vagyunk kíváncsiságunk tárgya, és csak magunk lehetünk azok is, akik ezt a tárgyat követni tudhatjuk, bizonyos helyzetekben és bizonyos időt alapul véve a szemrevételezéshez. Azaz egybeesések adódnak, mondhatni természetesen, és ezeknek vannak folyományai, szintén magától értetődően. Csak éppenséggel azt érdemes látnunk, hogy ebben a kettős szerepben ide-oda csaponghat az azonosulásunk, függően attól, hogy a megfigyelő vagy a megfigyelt helyzetét foglaljuk el mondanivalónk formába öntésénél. Arról is szó van ráadásul, hogy a közeg két formája szerepeltetése ezt a mozgást, ezt az ide-oda fordulást csak tovább bővíti, mert megsokszorozására ad alkalmat, és teremt egyúttal kikerülhetetlen lehetőséget. Hogy mondhatjuk el magunkról a benyomásainkat, amikor – a fentieken túl – azt is tudjuk, hogy a kimondott szónak, a beszédnek milyen értéke és milyen veszélyessége tud lenni? Márpedig itt van bizonyos tét, amely a szöveget úgy követi, mint az anyagi dolgokat azok árnyéka. Csak ezt a bizonyos tétet, amely a szöveg értelme és tartalma és veleje is lehet, és amely benne van a szövegben, remélhetőleg, jó lenne szabadon használhatónak tudni, szándékaink szerint. Ha lehetséges egyáltalán ilyen feltételezés mondatok sorozatáról, hogy azok valamit – az említett tétet, ha mást nem – elérhetnek, mondjuk akkor, ha lesznek olyanok, akik tartalmukat követve magukban mernek és képesek valamit konstruálni az olvasottak – itt, a teremben ülők pedig a hallottak – hatására, amely aztán bővülni és részleteiben is tovább növekedni kezdhet előttük és gondolataikban, immár önálló társaként állva elő a leírtaknak illetve az elmondottaknak. Már ne haragudjon a közbevetésért, hangzott fel az előző megszólalótól, de a tétről szívesen hallanék kicsit bővebben, ha lehetne. Mert korábban ilyenről semmit nem említett. Igaza van, mondta beszélőnk. Ezt érdemes jobban kifejteni, akár azért is, ha másért nem, mert az aktuális ügyek említésre kerültek, és az ilyenekkel adós maradtam. Egy beszédnek vagy egy szövegnek tétje lehet a beszélő, a szöveg készítője számára, és azok is részesülnek belőle – a tétből vagy a javából -, akik hallják vagy olvassák. Számomra szinte elenyésző ez a tét, be kell vallanom maguknak őszintén. Ugyanis gondolataim megfogalmazását végzem maguk előtt, és ez ugyan nyilvánosan történik, de semmilyen érdekem nem fűződik ehhez a publicitáshoz, ahogy a megfogalmazásnak is pusztán annyi a jelentősége – és a belőle fakadó érdek számomra -, hogy a kimunkálás lehetőségét nyújtja, a formába öntést, bár tudom, hogy a gondolatok magukban is lepergethetőek lennének, materializációjuk – kimondásuk és leírásuk – nélkül. Amely belső munkálkodás eltér a formába öntéstől, természetesen, de semmivel sem jár együtt kisebb és értéktelenebb tartalommal, és különösen nem ront semmit a gondolati teljesítményen magán. Arra nem biztos, hogy érdemes kitérnem, hogy rajtam kívül másnak jelenthetne valamit a szöveg illetve a beszéd ismerete, azaz lenne-e olyan tét, mint amiről nem szabadna hallgatni, amit jó lenne tudatosítani. Igen, barátaim, jól értik, hogy itt és most semmi egyéb nem történik, mint egy ember szószátyár ömlengése szép számú embertársa előtt, teljesen feleslegesen, és ebből fakadóan akár roppant unalmasan is. Hogy a látható, nagyfokú beképzeltségét már meg se említsem.
79. Mit kezdhetünk a vereséggel? Mi, akik a győzelem lényei vagyunk. Van értelme erről szólnunk, amikor biztosan tudjuk, hogy nincs más jövőnk, mint a győzelem? És ehhez semmi másra nincs szükségünk, mint a közeghez tartozónak tudni magunkat. Ami adott számunkra, akik életet kaptunk, és közeggé lehettünk. Ha a közeg maga a győzelem, akkor miért beszéljünk a vereségről, amely eleve nem lehet velejárója életünknek? Vagy van valamilyen ellentmondás abban, amit a győzelemről tudunk, vagy képtelenséggel próbálunk törődni, aminek semmi értelme nem lehet számunkra. Netán egy harmadik lehetőséget vehetnénk figyelembe, és ez indokolná a vereséggel való foglalkozásunkat? És mi lenne ez az eddig érintetlenül hagyott szempont vagy felfogás vagy érv, amellyel itt az idő, hogy szembenézzünk? Csak nem a tökéletlenségünk az, amely vereségünket okozhatja, amikor olyan teljesítményt tesz lehetővé számunkra, amellyel reményünk sincs a verseny megnyerésére, a győzelemre? De hiszen ebből, a tökéletlenségeinkből, elég szép számban vagyunk ellátva. Nem? Szinte alig tudunk olyan képességünket vagy adottságunkat említeni, netán tudásunkról beszámolni, amelyben hiány vagy bizonytalanság elő ne fordulna. Mintha másból sem állnánk ki, mint tudatlanságból és felkészületlenségből, és mindezek eltüntetésének szánalmas próbáiból: félelmekkel teljes kísérleteinkből, hogy félszegségeinket és ügyetlenkedéseinket eltitkoljuk, illetve alkalmanként valahogy meghaladjuk, már amennyire ez egyáltalán lehetséges, azzal az elszántsággal és hozzáállással, amivel rendelkezni módunk van. Meg a tanulásunk, az ismétléseink során bekövetkező javítások reménytelenségét látva, és így alakuló önképünk és bizakodásunk elkeserítő következtetéseit ismerve. Mire számíthatnánk ezek után, abbéli vágyunkkal, hogy valamit úgy ismerhetünk és általa olyan gyakorlatra tehetünk szert, hogy képesek lehetünk a közeg számára is értékkel bíró produkció előállítására, ráadásul bizonyos rendszerességgel és kiszámítható, mi több: tervezhető módon? Nem újabb túlzás az, amit a képtelenségek felsorolását követően megkockáztatunk, mint elérhető lehetőségünket? Nem az üres képzelgés délibábja lebeg szemünk előtt, amikor ilyen és hasonló megfogalmazásokat készítünk? Most sem tennénk egyebet, mint korábban tettünk, amikor a transzcendenciát gondoltuk felülről és alulról közelíthetőnek, attól függően, hogy mennyire tartottunk igényt a valóság elemeire, amelyből konstrukciónkat létrehoztuk, és a képzeletünk segítségét ehhez hogyan használtuk fel? Vagy szülőinket utánoztuk csupán, meg a mintaadóinkat, akik inkább erősítették bennünk a kreálás sikerének hitét, együtt az önkritikával és a struktúra szabályait ajánlva, hogy a mű lábára állhasson, és bennünk a gyakorlottság fejlődhessen? Szeretve voltunk, amikor lépéseinket a győzelem felé tettük, és kinyílt a szemünk, amikor az ismeretlen mélységet megpillantani lett szerencsénk, és jött ránk a rettegés, hogy senkik és semmik vagyunk, minden küszködésünkkel együtt, amelyről az a képzetünk mert támadni hirtelen, hogy milyen fontos is lehet azoknak igyekezetünk eredménye, akik láthatják és értékelhetik? Az döntene győzelmünkről és vereségünkről, hogy érezzük a felénk áradó szeretetet, vagy nincs is más hiányunk, mint az elfogadottság támogatásának megléte, amely lehet, hogy csak annyit jelent, hogy akkor is berken belülinek érezhetjük magunkat, ha semmit nem teszünk, semmit nem érzünk, és semmit nem gondolunk? Ha nem csak tudomásul vesszük különállásunkat, amely maga a lehetetlenség, és egyben a tudatosság egyénre szabott feladata és mértéke, hanem ki is nyilvánítjuk azt, amikor a közeg létezési formái közül aktuálisan az egyéniben való létünket tekintjük meghatározónak és kizárólagosan érvényesnek? Csak azt szeretnénk elismertetni közben, hogy erre valamennyiünknek szüksége van, ahogy ez elől a különállás elől kitérnünk sem lehet, bármennyire is tudható, hogy a közösség és az egyén együttese megbonthatatlan, és a helyzetünk ellentmondásossága ennek nem a cáfolata, hanem sokkal inkább a bizonyítéka? Ahogy győzelem sincs önmagában, vereségtől mentesen?
80. Ugye tudja, hogy a versenyben nem szokták egymást szeretni a mérkőző felek? - hangzott fel a kérdés, egy eddig ismeretlen hangon. Csak arra figyelnek, hogy eredményesek és sikeresek legyenek, és minél jobban, minél gyorsabban és lehetőleg minél jelentősebben – szólt a folytatása a kérdésnek. Mindenkiben nőni látszott az érdeklődés a válaszra várva, ami ezúttal nem sokat késett. Tökéletesen igaza van, amikor a közeg rendezettségei közül a családra utal, mint az egyén és a közösség között elhelyezkedőre, amelyről eleddig alig ejtettünk szót. Csak az anyánkat említettük, meg a kivételezettségünket, amely létrehoz minket egyénként és közösségként egyaránt. A család a forrása energiáinknak addig, amíg azok önálló működésükkel képesek fenntartani minket helyünkön és teendőinkben. Utána csak emlékeznünk kell erre a forrásra, és a szenvedélyt elég használnunk ahhoz, hogy magunkat megújíthassuk. Például a versenyben elszenvedett lemaradásunk bekövetkezésekor is. Ami azért megérdemel még további értékelést is, ha sejtésem nem csal. Ugyanis ezzel az elégtelenségünkkel törődnünk muszáj, legyünk bár annak szenvedő alanyai, vagy legyünk a szolidaritás átélői, netán a díjak jogosságát éberen őrző gyakorlottak, akik készek a sikerek megismétlésére, ahogy az eredmények fokozását elérni is. Bíráink, ha vannak, mondhatják ki rólunk a megfelelő véleményt, és erre a rendezettségek szinte teljes azonossággal kötelezettek. Amely rendezettségek már nem csak spontán társulásai egy-egy megegyező vonatkozás szerint együvé tartozóknak, hanem amelyek maguk a magasan szervezett államok. Azok az alakulatok, amelyek intézményekkel, mondhatni katonai szervezettséggel állnak rendelkezésére az őket alkotó egyéneknek és közösségeknek, hogy életüket - és ezen belül különösen a saját versenyüket – megszervezzék, lebonyolítását lehetővé tegyék, és gondoskodjanak az együvé tartozókról. Ezek az államok felállítják a verseny szabályainak kódexét, ahogy az eredmények értékelésének szempontjait is meg szokták határozni, ha ezek előállíthatóak. Csak a generációk beilleszkedése számára rendelkezésre álló tudásuk és eljárásaik változása okoz gondot napi gyakorlatukban, ahogy terheli meg minden alkotójuk életét is, felnőttként és ifjúként egyformán. Mert összetett a feladat, amelynek végén az egyén késznek bizonyulhat az előtte álló kihívások teljesítésére, miután megtanulta mestersége fogásait és gyakorlatát, és nincs olyan kérdés, amelyre ne lenne képes közelítő választ adni, és ennek segítségével az általános versenybe teljes jogú részvevőként jelentkezni. Ennek az összetett feladatnak lehetnek állomásai, amelyeknél a lendület lelassul vagy megáll, esetleg kitérő következik, illetve irányváltásra lehet szüksége a sorsát alakítónak, amely korábbi elképzeléseit, terveit megváltoztatja, de érdekei feladására nem feltétlenül készteti. Szóval, hogy értsük a helyzetet, amelynek vázlatát adjuk, előfordulhat kudarc – vereség – már a felkészülésnél, ahogy bekövetkezhet ez akkor is, amikor már nagyban folyik a tervek kimunkálása, és a munkamegosztás rendszere az egyént elfogadta aktív részesének. Mit gondol a vereséget, a kudarcot szenvedő, és mit gondolunk róla mi, akik látjuk ereje fogyatkozását, és a zsűri ítéletét sem vitatjuk, amikor leszereplése nyilvánvalóvá lett? Fel fogja adni vágyait, álmait, amelyeket magának jó előre elgondolt, és messzire előre látni vélt, mint következő ideje eseményei láncolatát? És mit kezd az új helyzetével, amibe került, tapasztalva az elégtelenséget, ami annyira kínosan érinti, hogy zavarodottsága már-már a megoldhatatlanságot juttatja eszébe, amelyet pedig eddig hírből sem kellett ismernie? És mit gondolunk róla mi, rá figyelők és érte szorítók, akik döbbenetünkben kerültünk zavarba, hogy bizalmunkkal visszaéltek, jóllehet valamennyi jóhiszeműséget feltételezünk meglepettségünk okozójáról, akit egyszerre sajnálunk, és akit azonnal szeretnénk a hibát kijavítónak, a gyengesége leküzdőjének látni? Lehet, hogy rosszul tudtunk róla minősítéseket, amelyeket elhittünk létezőknek, anélkül, hogy ezt a hitünket bármi megingatta volna közben?
81. Mi történik a közeggel, amikor egy vereség láthatóvá válik? Az „egyén közeg” és a „közösség közeg” mit kezd ezzel a kudarccal, amire nem volt szüksége, és amely úgy vált számára kezelendővé és meghaladandóvá, hogy a hirtelen felbukkanása is elkeseríti, ha nem a félelem valamilyen mértéke az, amely el fogja tölteni? Talán még akkor is, amikor volt egy előzetes terv az ilyen eset bekövetkezésére, amit sokszor „B tervnek” is neveznek, és olykor a visszavonulás névvel illetnek, ha a verseny békés formáját annak ellentétére kellett felcserélni. Vajon egészséges az ilyen eset a közeg életében, esetleg kívül kerültünk a törvényeken akkor, amikor az előfordulásával kezdhettünk foglalkozni, hiszen indokolhatatlan és szükségtelen eredményt kaptunk, és terheink úgy nehezednek vállainkra, hogy azokat egyáltalán nem kívántuk, és bekövetkezésükkel a legkisebb mértékben sem lehetünk elégedettek? Az a benyomásom, hogy tiltakozásunk és elutasításunk természetesnek tekinthető, ahogy becsapottsági érzésünk, csalódottságunk is megfelel a helyzetnek, és indulataink magyarázatára sincs különösebben szükség, amellyel kínunktól való szabadulásunkat azonnal elérni, és kárpótlásunkat hasonló sürgősséggel és megnyugtató módon megkapni szeretnénk. Hiába tudjuk régtől, hogy az elkerülhetetlen eseményekre be kell biztosítanunk magunkat, megfelelően okos előrelátással, és anyagi fedezet létrehozásával, amikor kárunk ránk sújt, bejelentés nélkül. Fájdalmunkat csak csökkentheti az összeg, amihez jogot szereztünk korábbi befizetéseinkkel, de egyéni teljesítményünk hiányát, netán fatális tévedésünk következtében elkerülhetetlen hibánkat ez nem fogja semmissé tenni, és különösen nem fogja tudásunkat és képességeinket, és az ezekkel együtt felépített önbizalmunkat pótolni, és annak ismeretlen méretű sérülését kijavítani. Vagy meggyógyítani, ha erre lenne szükségünk, esetleg levezekelni, ha a kudarcot sértés, kár vagy fájdalom okozása is növelte volna. Amiben viszont biztosak lehetünk, az a közeg segítsége, amellyel a rendkívüli eseményt, amelyet okoztunk, kijavítani és jóvátenni kívánja. Ez ugyanis a szervezett közeg, a megfelelően strukturált rendezettség, az állam létének értelme és feladata. Mert ezért van az állam, hogy segítsen – gondoskodjon – rólunk, és egyúttal gondoskodjon – segítsen – magán, és ezen belül a nehéz helyzetbe került közösségen és egyénen. Vegye szárnyai alá, és gyógyítsa meg, vagy érje el, hogy kártétele kompenzálását önkéntesen vagy a törvény által biztosított keretek között véghezvigye: az elégtelenül teljesítő egyén és az elfogadhatatlanul akciózó közösség. Ennek érdekében tartson fel intézményeket, és biztosítsa a bennük feladatokat teljesítő szakemberek tudásának állandó bővülését, ahogy ellátó gyakorlatuk folyamatos megújulását is. És már csak a tudást kell megemlítenünk, amellyel ez az intézményrendszer minden időben rendelkezik, mint a tudásgömb vonatkozó részével, amelyet az illetékes szervei és szakemberei, valamint materializált eszközei hordoznak, és a jövőre figyelemmel is bővítenek, az idő által támasztott igények kielégítéséről gondoskodva. Hogy a vereség ilyen hatalmas méretű apparátust igényelne, az nem tűnik vidítónak. Ahogy az sem könnyen megfizethető az állampolgárok részéről, hogy az intézményrendszer készenlétét fenntartsák. Mert hiszen nincs kétségünk afelől, hogy sem a betegségek, sem a bűnök gyógyítása és kiküszöbölése nem lehetséges másként, mint folyamatos, akár az élet egész további tartamára kiható megfigyelés és korrekciós beavatkozásra való készenlét alkalmazásával. Ahol a vereséget elszenvedett vagy a bűnt elkövetett beteg és bűnös az, aki kapja segítségünket, miután sem számára, sem a közeg egésze számára nincs más lehetőség arra, hogy a vereség ismétlődését elkerülhessük. Csak azt nem biztos, hogy kellő őszinteséggel és nyíltsággal megbeszélhetjük ezen a fórumon, hogy az ilyen segítségeknek hogyan lehetnek meg az eredményei, amelyek alapján a betegből egészséges, a bűnösből ártatlan válhat, javára a közösségnek, és reményt adva saját magának is ahhoz, hogy immár győzelemre törekedhessen.
82. Jól gondolom, hogy itt a folyamatosság az, amely sérül, és a rekonstrukciója azért nehéz, mert az idő nem állítható meg egyetlen pillanatra sem, annak érdekében, hogy a folytonosságban keletkezett hibát kiküszöbölhessük, és úgy tekintsünk az egész történetre, mint meg sem történtre? – hangzott el ekkor egy jól fogalmazó hallgató kérdése, kapcsolódva az előzőekben elhangzottakhoz. Amire ön gondol, az nagyon fontos, és a szakaszossággal kiegészíthető, ha már a folytonosságot említette, igen találóan. A vereség helyét lenne jó eltüntetnünk, ha a vereséget nem tehetjük meg nem történtté. Ahogy azt is illene tudnunk, és lehetőleg elég gyorsan, hogy kinek milyen szerep jut ennek a feladatnak az elvégzésében. Gondolva arra, aki gödörbe került, aztán tudva a tanúkról és az együtt érzők sokaságáról, valamint feltételezve az intézmények illetékeseinek elméleti ismereteit és gyakorlati módszereit, amelyek szervezett módon fognak működésbe lépni, aktivizálva említett gondoskodásuk eljárásait. Amit feltétlenül szeretnék megjegyezni a felvetés kapcsán, az az elméleti sík, a messze előre gondolkodó tudás, amit kiérezni vélek ebből a nagyon fontos kérdésből. Például a szemlélet mikéntjének ügye, amely magával a vereséggel kapcsolatban is felmerülhet, éspedig már akkor, amikor történik valami nem kívánatos, amit vereségként azonosítunk. Ugyanis ez olyan álláspont használatát jeleníti meg, amelynek nem feltétlenül egyedüliként lehet és kell a helyzet értékelését követnie. A nem várt eredmény önmagában akkor válik kedvezőtlenné ugyanis, ha van egy előzetes elképzelés arról, hogy mi is lenne kedvező az érintettek számára, és nem feltétlenül az alapján, ami a várakozások szerinti számításokból egyértelműen következhet. Azaz mintha a győzelem óhajtásának ereje és mértéke azt is egyetlen lehetséges kimenetelként szabná meg, ami eredményként számunkra – vagy a folyamat részvevői számára – kötelezően kellene, hogy megjelenjen. Szinte függetlenül attól, ami egy alaposabb elemzés szerint adódhat kimenetelként, sokféle változatot teljesítve és előállítva. Ez a fajta sokféleség a közeg alkotói egymás közötti versenyében fordulhat elő gyakran, bár az sem kizárt, hogy az egyéni feladatteljesítés során is előfordulhat olyan jelenség, amely nem kimondottan az elvárások beválását fogja jelenteni. Ahogy az értékelés szempontjaiban is lehetnek elemek, amelyek hiányát a preferált, a kedvezőnek tekintett jelenségekre való figyelem és értékelés fogja számításon kívül hagyni, előállítva a meglepetést, amikor egy nem várt teljesítés bekövetkezik. Mindezek a sokféleségnek a számlájára írhatóak, amely sokféleség meg kellett, hogy jelenjen előttünk, miután a közeg önmagában is a szinte megismételhetetlenség színtere, minden alkotójával és minden jelenségével. Amely után félve gondolunk arra, hogy belátásunk legyen önmagunkról és társainkról, valamint szinte végtelen számú társulásainkról, és életünk számunkra oly fontos eseményeiről. A győzelem és a vereség visszhangzik bennünk ilyen gondolatok után, és az azonosság érzése, amely összeköt minket, közeghez tartozókat. Miért is kell versenyt folytatnunk, és miért van szükségünk arra, hogy ismerjük a saját történetünket, amely elkezdődött a születésünkkel, és valahol a jelenünkben tartózkodik, hogy előre tekintsen az ismeretlen jövőbe, ha már egyszer képzeletünk az ilyen pillantást óhatatlanul is elvégzi? És mit kezdünk a különbözőségeinkkel, amelyekben gyakran véljük magunkat sikertelennek látni, és néha ezt mások gondjaként is alkalmunk van észrevenni? A közeg közös érdeke előtt tisztában vagyunk azzal, hogy az eltérések mértéke mekkora is volt valaha, mondjuk a rabszolgaság korában, ahogy jobbágyként sem élhettünk kimondott elégedettségben, és a betegségek és a bűnök máig nem múltak el életünk hétköznapjait megterhelni, hogy a harcokról, a mai nap embertelen cselekedeteiről se feledkezzünk meg? Jogos megemlékeznünk az elmélet felvetése kapcsán a napi élet nehézségeiről? Vagy arra kellene emlékeznünk, hogy belátásainkat mindig az fogja útján befolyásolni, amit megélt történetünk számunkra meghatároz?
83. Csak a megszerzett tudás teszi lehetővé az ismeretek bővülését, és ez az előzetes adatmennyiség úgy is tekinthető, mint múltunk lenyomata. Nem? – tette fel a kérdést egy nő a hallgatóságból. A válasz nem váratott magára: amely alapján kétségeinket is megválaszolhatjuk, ha vannak ilyenek. Azaz kritizálhatunk, ha merünk, és válaszokat kereshetünk a kérdésekre, amelyeket akár a saját érdekünkben is fontosaknak tarthatunk. Miközben gyönyörködésre is van módunk eredményeink és frissen alkotott elméleteink láttán, amelyek akár el is érhetik az érvényesség bizonyos mértékét. Még akár igaznak, helyénvalónak is bizonyulhatnak. Ahogy erre sok példát felhozhatnánk. Hagyományunk nélkül vagy tiszteletünk nélkül, amelyet az előttünk működők eredményei láttán érzünk és tartunk fenn, nehezen illeszkedhetnénk meglévő közösségi rendünkbe, átvéve és megújítani készen annak szabályait és törvényrendszerét. A készenlétünk és annak iránya ezért nem hiábavaló. Szabályainkat és törvényeinket ugyanis nem csak a transzcendencia mértéke szerint alkotjuk meg magunknak. Azokat a szabályokat és törvényeket, amelyek – mindezeken az említetteken túl – nem is csak egyfélék. Hiszen környezetünk primátusát alkotmányaink aligha képesek utolérni vagy megelőzni. Ahogy a tudásunk minősége is különbözni fog, aszerint, hogy miről kellett ezt megalkotnunk. Mert szavaink értékét mi magunk adjuk meg, amikor magunkról beszélünk. A külvilág ugyanis szótlan marad minden felvetésünkkel szemben, engedelmesen alávetetten a rá vonatkozó törvényeknek, amelyek az élettelen világra is érvényesek, és amelyeknek van mit megszabniuk az élők számára is. Csak mi alkotunk magunknak új evolúciót, közegben létező emberek. Amely kívánságainkat teszi meg legfontosabb szabályunkká, követve az idő követelményét, amelyet velünk szemben támaszt. Beszédünk – fogalomrendszerünk – pedig ráépül valóságunk tényeire, energiáinkból származó vágyainkat megvalósítandó. Mire is törekedhetnénk másra, mint a körülöttünk dúló kíméletlen küzdelem megnyerésére? Amelynek legelső kihívása az időtől ered, amely nem hagyja, hogy feleslegesen, bizonyítottan vagy a cáfolat által megújítva ne jussunk újabb és újabb ismereteinkhez. Csupáncsak a saját tényeinket magunk szeretjük létrehozni és értékkel ellátni. Azokat a tényeket, amelyek érdekeink szerint kell, hogy minket szolgáljanak. Igen, jól gondolják: mi vagyunk a tények maguk, és ezért „ezek” a tények teljességgel kiszámíthatatlanok. Már a környezet, a természet törvényei szerinti meghatározottság elvárása szerint tekintve rájuk. Rövid idő intervallumban bizonyosan. Vagy akár hosszabb időt véve figyelembe, ha módunk van megtartani természet adta befolyásunkat ezekre a tényekre, és a belőlük leszűrhető szabályszerűségekre. A közeg ugyanis képes kivonni magát a természeti, a környezetben ható törvények alól, amikor feltételeket kíván biztosítani az idő birtokba vételéhez. És ezt a törekvését korlátozottan és következményekkel terhelten tudja csak véghezvinni. Ha eddig nem sikerült volna elérnie a környezetén való uralomnak ezt a formáját, akkor ez lesz a célja, mindaddig, amíg a közös érdekét fel nem ismeri, és a környezetet is ennek az érdeknek a hordozójaként és kedvezményezettjeként nem lesz képes kezelni. Mert múltunk alapján mi mást is láthatnánk magunk előtt, mint a korlátozatlan szabadságot, amelyben végtelen képességeink bármilyen kibontakozást lehetővé tesznek nekünk, vágyaink mértékének teljességgel befolyástól mentes kiterjesztésével? Ahogy az egyik esetben az említett múlt esetleg visszafog minket az elképzeléseink szabad megválasztásában, úgy ez a múlt végtelen energiával mozgatja képzeletünket, esetleg a tények alakításának lehetőségét is szabályozatlanul tárva elénk. Szerencsére értékeink és eredményeink közösek, ahogy tudásunk is csak közegünk egésze számára érhető el igazán, és képzeletünk is csak úgy teljes, ha a verseny spontaneitása a része marad, ahogy választásaink sem befolyásolhatóak, amikor magunknak – egyénként – környezetet találunk egy társban, kizárólagossággal és a közösségi hozzájárulást megkövetelve és elérve.
84. Ha vannak olyanok, akik szerint sűrűsödnek a kérdéseink, és velük együtt válik egyre összetettebbé a válasz megtalálásának módja, és maga a válasz is, amely próbára teszi módszereinket csakúgy, mint az eszközöket, amelyeket a modellek létrehozásakor veszünk elő, hogy alulról vagy felülről közelítsük azt, amit éppen látni, érteni és magyarázni szeretnénk, akkor őket dicséret illeti, és észrevételeiket nem tarthatjuk rendkívülinek vagy szokatlannak. Sőt! Ez felel meg igazán a mostani helyzetnek, ami jellemzi gondolataink állását és pozícióját. A félbehagyott témák fájdalmasan jutnak eszünkbe, mint önmagunknak való tartozások. Még szerencse, hogy a közeg természete képes gondoskodni arról, hogy a gondolatmeneteket felidézhessük, és rövid, ismételt konstrukció révén könnyen jussunk újra olyan kép alkotásához, és általa a közeg valóságába való illeszkedéshez vagy annak elképzeléséhez, amely mozgásba hozza a megszerzett tudásunkat, és lehetővé teszi egyúttal annak bővülését is, új kérdések, új szempontok és összefüggések felvetésével és vizsgálatával. Arról nem is szólva, hogy ezzel a mozgósítással milyen létezésbe vonódhatunk be, elsősorban a képzelet aktivizálásával, amely méltó társa az időt uraló teljes közegnek, miközben egyénenként lát el minket az időtlenség jelenével, annak a véges élet keretei között elérhető maximális szintjén. És a hiányzó, az időtlenség eléréséhez szükségesnek tartható elemek, mint a közös érdek létrejötte, vagy a jóslatok beválásának megfejtetlensége, már-már jelentőségüket vesztve kezdenek előttünk értékelődni, jóllehet a tudat, hogy a közös érdek bármikor elfogadottá lehet, és a megfejtés sem lehetetlen, amikor „csak” a transzformálást szükséges bevonnunk, amely a személyből annak szellemi örökségét, mint törvényt teszi meg valóságunk alapjának, nem biztos, hogy napjaink tényei között szerepel. Ám ezeknek puszta lehetősége, amint a lehetőség elővételezése – elképzelése – is, olyan erős hatóerő, hogy nyomában illeszkedésünk a közeghez, helyesebben közeg voltunk önmagában, hiszen valójában ez az, amely jellemez minket, amikor közeg létünket tudatosítjuk, felszabadítja gyönyörre és tudásra való energiáinkat, ahogy birtokunkba helyezi az időt is, az idő birtoklásának többes formáját egyszerre megvalósítva. És ezek után térjünk vissza a folytonossághoz, meg az intézményeinkhez, és keressük tudásunk buktatóit, amelyek úgy keletkeznek, mint az a bizonyos önmagát beteljesítő jóslat, amely a gondot dehogy akarja magának előállítani akkor, amikor csak segítség a célja, elsősorban önmagán, de a szenvedőn is, akinek a baja sokszor saját maga, és aki arra is késznek szeret mutatkozni, hogy devianciáját leküzdje, és sikerét – győzelmét – valódi, általa is értett és kívánt formájában elérje, a közösség helyeslő együttérzésével? Állítsuk azt, hogy „mindig a gyereknek van igaza”? Vagy ennek változataként: „mindig a beteg az, aki közel jár az igazsághoz”, esetleg valahogy így: „a bűn elkövetőjére érdemes és szükséges figyelnünk, mert kritikája a mi alkalmatlanságunkat – indolenciánkat - mutatja csak”? Már csak a „gyereket nem kellene kiönteni a mosdóvízzel együtt”, amikor próbálkozásainkat és az azokból szerzett végtelen értékes tapasztalatunkat és tudásunkat valamint módszereinket magunk elé idézzük, szigorú kritikánk gyakorlása közben. A türelem ugyanis a legdrágább minden módszer között, jóllehet az egyetlen eredménnyel kecsegtető is, ha a hibák elkerülésére és az energiák mozgósítására gondolunk. Miközben a gond megoldására felkészülésünk előtt súlyos, szinte leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak, amelyek az intézmények erejét azonnal szükségessé és indokolttá teszik. Mert az arisztotelészi és a szókratészi törvényt a napóleoni törvénnyel összeegyeztetni még nem sikerült. Vagy ezeknek a törvényeknek a működési zavarait kellene kiigazítanunk, amikor az aktualitás áll elénk, hogy rajta és ez által magunkon is segítsünk? Mert ma, a populizmus korában mi lenne időszerűbb gond, amely megoldásra vár, mint a tömegek és az egyének javát szolgáló általános megoldás vagy megoldások kidolgozása és elfogadtatása?
85. Akkor most mondjon valamit a populizmusról! – hangzott fel az első sorból. Jött is a válasz rögtön: tisztelt hallgatóim, az önök érdeklődése alapján a populizmust megidézhetem. Ehhez annyit feltétlenül szükséges javasolnom, hogy képzeljék el ezt a termet olyannak, amelynek a falai tetszőlegesen tágíthatóak, és az így kibővített teremben, amely megtarthatja zárt formáját, miközben méretei a végtelenbe nyúlnak, továbbra is hallgatóság foglal helyet, ahogy most önök megtöltik a széksorokat, amelyek itt találhatóak. Csak az ott tartózkodók számát és a hasonló termek számát, már nem fogjuk tudni megadni, mert erről semmilyen adattal nem rendelkezünk. Ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy az együtt tartózkodás kivitelezhető lenne az említett formában, nem is szólva a figyelemről és nyugalomról, amely ebben a teremben jól követhető, ha valaki a jelenlévők hozzáállásáról alkotna magának véleményt, különböző szempontok alapján. A populizmus tömegek egymással is összeütköző igénye, amelyek olyan erővel képesek emberek között meghatározható rendet létrehozni, hogy - a kívánságok hordozói és kinyilvánítói számától függetlenül, ahogy a szükségesnek tartható intézmények meglététől és hatékonyságától függetlenül is - egységes döntéssorozatok alakulása válik elvárhatóvá és – bizonyos feltételek mellett és mértékben – előre megadhatóvá. Ebben az állításban kiemelkedő jelentőséggel bírnak a tetszőleges létszámú tömegek, amelyek egyöntetűek, továbbá meghatározó szerepre tesz szert a döntések egymásutánisága, mint bizonyos összefüggés szerint alakuló konstrukció vagy rend, amely egy folyamat végbemeneteléhez tartozónak számít, és ez által koherenciával rendelkezik, függetlenül attól, hogy honnan indult, milyen irányt követ, és céljáról milyen kalkulációk számíthatóak menet közben, a döntési helyzetek befejeződését megelőzően. Ami hiányzik a mondatból, az a részvevők irányításának – ennek folytán pedig az események menete tudatos alakításának - illetve tudatosságának megléte, kiemelve ennek a tudatosságnak a történéssel azonos időben való létezését. Az egységes és egyúttal kiszámítható, valamint a feltételekkel előre jelezhető volta a döntési sorozatnak – a folyamatnak – ugyanis teljességgel lehetetlen. Nincs ugyanis lehetőség a tömegigények artikulálására, jóllehet jelszavak sokasága hivatott a döntések befolyásolását elérni, és szempontokat, érdekeket megjeleníteni, hogy a hatalmas energiák elvégezhessék a feladatukat, és a mozgásba lendült széles embercsoportok kívánt elvárását megvalósulásához segítsék. A populizmus egy kísérlet, amely új feltételek között próbál módszert találni arra, hogy az egymással esetleg összeegyeztethetetlen érdekekből a lehető legkisebb sérelem okozásával legyen képes olyan konszenzust alakítani, amely minimális kompromisszum vagy veszteség árán juttatja lehetőséghez az említett érdekek hordozóit. Miután pedig a lehetetlenre vállalkozik, és eljut ennek felismerésére, választ magának tömegeket és érdekeket, akik és amelyek leginkább látszanak érvényre vergődni a döntések nehézkes és egyensúlyukat vesztett eljárásában, és amely érdekekkel, az intézményi erő használatával, valamilyen állandóság megvalósulhat, lehetőség szerint minél nagyobb időtartamban. A populizmus tömegek – közegbeli rendezettségek – militarizálódása, lehetőség szerint burkoltan, de az állami intézményrendszer mozgósításával, és működtetése totális kiterjesztésével. A sötétben botorkáló, kevéssé tájékozódni képes és ezért meglehetősen bizonytalan és reszkető embercsoportok önszuggesztiója, amelynek csak a siker lehet a következménye elvárásuk szerint, vagy a sodródás, a megpróbáltatások eszkalálódása, amíg valamilyen megvilágosodás féle szemükbe nem villan, látásukat átmenetileg megszüntetve, majd felismerésüket elébük tárva a helyről, ahová magukat juttatták. A populizmus jellemző vonása ugyanakkor, hogy a tévelygéseknek arcokat választ, személyeket, akiket elhivatottnak, felkentnek és olykor tévedhetetlennek tart, és akikben céljainak és elvárásainak megvalósítóját, mint biztos zálogát sikerének, hiszi és felismerni véli.
86. A populizmus a közeg rendezettségeinek – társadalmainak – védekező reakciója az őket ért valós vagy képzelt veszélyekre. Gyulladásnak, lobnak, kelésnek kell látnunk a képződményt, amely a társadalmak „testén” ilyenkor keletkezik, ahogy az emberi szervezet is tüneteket mutat, mint a láz, a duzzanat vagy a bőr színének elváltozása. A harc, amit a védekező rendszer folytat az élő egyén érdekében, meg szokta hozni a sikert, az egészség helyreállítását, amelynek ára a betolakodó és legyőzött kór maradékának kellemetlen jelenléte, túl a szervezetet ért megpróbáltatás terhén. Ami ekkor eltávolítandó anyag egy ideig a testben marad, várva a tisztulás megszüntető, kilökő processzusaira, az a közeg társadalmánál akár tartós produktum is lehet: afféle piramis, amely emberek sokaságából magasodik, nagyon hasonlóan a hangyák bolyához, a méhek rajához és a termeszek várához. A piramisokat nem véletlenül említjük, amelyeknek állniuk kellett az idő viszontagságait évezredeken át, ahogy a populizmus termékeinek is az a célja, hogy a mozdíthatatlanságot, a változatlanságot, a biztonságot és a legyőzhetetlenséget adják meg az őket alkotó embertömegeknek. Az állatok említett primitív szerveződései jól szemléltethetik a populizmus „építményét”, fejlettebb konstrukció híján, amelyekben tévedhetetlenül megtalálhatjuk a bolyt, a rajt és a termeszvár közösségét fenntartó központi vezetőt, aminek – akinek – az a feladata, hogy a közösség számára szükséges reprodukcióról, folyamatos aktív funkcióját teljesítve, gondoskodjon. Csak a közeg rendezettségei – társadalmai – esetében ez a központi tag nem a szaporodás illetékese, a szó közvetlen, biológiai szaporodásra vonatkozó értelmében, hanem az a forrás, amely kiapadhatatlanul ontja magából az ember-piramis fenntartásához szükséges információt, amellyel a létrejött közösség mindig pontosan tudhatja aktuális feladatát, ahogy ismerheti célja eléréséhez szükséges teendőit is, miután érdekei jottányit sem változnak napjaik során: környezetüket a maguk számára alakítani, és a piramis közösségét – lehetőleg minél sikeresebben és szakadatlanul – bővíteni. Amire szüksége van a piramisnak és a populista vezérnek, az a veszélyt jelentő környezet, a megsemmisítésre kész, a piramis létét is megkérdőjelező ellenség, amely a piramissal együtt képes növekedni, ahogy a belőle származó veszély is csak fokozódhat, megállíthatatlanul. Az ember- piramis egységes és határozott kell legyen, minden külső és belülről jövő támadással és bomlási kezdeményezéssel szemben. Teljesítményének fokozása a tagok egyéni érdeke, amelyért jutalmazás jár, azok után, hogy vezérük iránti hűségüket nyilvánosan és még inkább a titkos ellenőrzések során bizonyították. Sorsuk csak a totális győzelem lehet, mert mindennapi információjuk hagyományukkal, tehát elhivatottságukkal kellően igazolt, és kiemelkedő minőségüket történelmük csakúgy, mint kiválasztott őseik is sokszorosan bizonyították. Ezért nincs szükségük új szempontokra, ahogy elbizonytalanító kérdésekre sem, és a megújulás vadhajtásait is el kell távolítaniuk köreikből, hogy értékeik utánozhatatlanul kiemelkedő szintje még csak meg se sérülhessen. Igazán sajnálatos ezek alapján, hogy létezhetnek közelükben olyanok, akik bírálni próbálják ember-piramisuk tökéletességét, és megengedő módon foglalnak állást bizonyos érdekek érvényesítésének módszereit illetően, szégyenkezés nélkül vállalva gyengeségüket, és a nyomában a romlást terjesztő kórt és bűnt. Holmi emberiességi hivatkozásokat hangoztatva próbálnak zavart kelteni a tökéletes építményen, amely pedig minden gond megoldására rendelkezik a megfelelő eljárással és az ehhez szükséges erővel, ahogy arról is van tudomása, hogy ezek a felforgató eszmék milyen értékek elfogadtatására vetemednének, sokszor rejtőzködve, és még többször teljes hiányában a felelősségnek, amely egy közösség élete alakulásában minden részvevőt át kell, hogy hasson. Mert el ne felejtsük, hogy a populizmushoz, amint annak ember-piramisához is, szükség van az egész társadalom alkalmasságára, illetve az elkerüléséhez elengedhetetlen alkalmatlanságára.
87. Azért azt még jó lenne tudnunk, hogy a védekező reakciónak honnan, miből ered az indítéka, azaz miből keletkezik maga a populista piramis, és vannak-e neki nyúlványai, elágazásai, egyfajta „rokonsága” a közeg életében, nem is szólva az energiájáról, amely messze túl is nőhet a védekezésen. Habár ismerjük a vonatkozó szabályt, miszerint „legjobb védekezés: a támadás”. Ami ennél a jelenségnél szinte magától értetődően bekövetkezik. Amikor ilyen kérdésekre ragadtatjuk magunkat, kitágítva ezzel tekintetünk látószögét, térben és még inkább időben bővítve a vizsgált jelenség és vonzatai változatait, akkor csak engedelmeskedünk szokásosnak mondható értékelésünk módszerének, amelyben a tekintetet – szándékunk szerint – még maga a tekintet sem korlátozhatja a szabad képalkotásban. Itt, mint gondoljuk, megelégedhetnénk a populizmus jelenségének puszta leírásával, ahogy erre kísérletet is tettünk, és kimerítőbben járhatnánk végig az utat, hogy benyomásainkról részletesebb, egyben megbízhatóbb képünk lehessen. Csak a tágabb nézőpont révén azt is megérthetjük, hogy a közeg, amely igazán érintett a saját jelenségei milyenségét és azok ismeretét illetően, hogyan jut abba a helyzetbe, mint arról tettünk megállapítást, hogy bizonyos általános módon hoz létre jelenségeket, anélkül, hogy azok – vagy csak az, ha egyedi az előfordulása – tudatosítására módja lenne sort keríteni, és különösen a fenntartóit felismerni, együtt az okokkal, amelyek megjelenéséhez vezettek. Ezt a szélesebb tekintetet akár egy új szempontként is azonosíthatjuk, hiszen van már tudomásunk arról, hogy a közegben energiák működnek. Tehát az új felvetés nem akar mást tisztázni, mint a jelenség mögötti erők hovatartozását, azok kezdetétől, egészen addig, amíg folyamatos hatásukra kitérhetünk, akár azt is belátva, hogy milyen feltételek mellett szüntethető meg jelenlétük, ha ilyen végük szükséges és lehetséges lehet egyáltalán. Nos, amire nyugodtan hivatkozhatunk az eddigiek alapján, az a közeg története, mint folyamatai meghatározó tényezője, valamint a közeg – a rendezettségei, a társadalmai – két meghatározó részének: férfi-közegének és nő-közegének egymáshoz való viszonya, illetve ennek a viszonynak a kiegyensúlyozottsága. A populizmus – nem egyedüliként – a közeg társadalma – vagy társadalmai – nemmel bíró részei aktuális viszonyának, valamint az erről a viszonyról alkotott aktuális, de az előzmények által messzemenően befolyásolt felfogásának a terméke, és a nő-közeg elégtelennek tartott helyzete korrekciójára, az egyensúly helyreállítására alkalmasnak tartott eszközök, módszerek egyik megjelenési alakja. Ahogy a verseny szabadsága helyett alkalmazott minden más eljárás sem más, mint az ilyen elégedetlenségnek a kifejeződése, és egyben próbálkozás a nő-közeg gyönyöre – győzelme –, valós vagy vélt sérelmének, hátrányának megszüntetésére. Ha a militarizálódás legkülönbözőbb formáira gondolunk, és a szellemi, az ideológiai háttér kialakítását felidézzük, annak megannyi változatosságával és termékével, akkor elkerülhetetlenül meglepetésünk tehet minket hitetlenkedővé, joggal egyébként, hogy „ilyen egyszerű” okát kellene látnunk és elfogadnunk bonyolult történelmi képződmények és esemény sorozatok létrejöttének és hosszú időn át tartó működésének és fennmaradásának. Csak nem maradhatunk a felszínen akkor, amikor szinte tapintható az igénye a „lemerülésnek” az említett események oka vizsgálatánál, mondjuk Nagy Sándor világhódító hadjáratai mozgató energiáját követve nyomon, vagy a Nagy Francia Forradalom és az azt követő másfél évtized eseményei alakulását szeretnénk ilyen elnagyolt, de bizonyos követhetőséggel rendelkező szempontok szerint – úgymond – „jobban megérteni”? Lehetséges volna egyszerre ajánlani egyéni és közösségi méretekben ható tényezőket, amikor ennyire összetett eseménysort próbálunk követni, annyira bizonytalanul megadható fogalmak segítségével, mint amilyen a nő-közeg, ennek gyönyöre és győzelme, és egyensúly a közeg két nemmel rendelkező része között? És a képzelet mennyire távolít el a valóságtól, amikor a lendület viszi gondolatainkat?
88. A „felülről kezdés” módszerét érintenünk kell. Mint amikor a felső emeletről lefelé kezdjük el építeni a házat. Ahogy az életünket is éljük az „itt és most” jegyében, és alapos megfontolásoknak eleget téve. Hiszen fa jellegünk alapján mást nem is tehetünk: múltunk szilárdsága tart minket meg, és jelenünk nyúlik tovább az ég felé, ahol „Napunk” és tápláló „vizünk” várja, hogy elláthasson minket életünk feltételeivel – a fák táplálásának mintájára. Amit ez a hasonlat eszünkbe juttat, az a fák elöregedése. Amely elkerülhetetlen, és amellyel együtt jár szaporodási képességük csökkenése is, legalábbis egy generáció életét véve alapul és véve figyelembe. Csak a mi közegünk egyetlen „fa”, amely saját magával azonos, amikor generációját keressük. A ma oly sok gondunkat jelentő reprodukciónk nem elöregedésünk jeleként értékelendő. Az időtlenség felé haladtunkban az ilyen anomáliákat természetesnek jó látnunk, miután megértettük származásunkat, energiánk forrását és működését, és bepillantani volt módunk közegünk nemei viszonyába, és ennek a viszonynak a közeg életét meghatározó volta megértésére is lehetőségünk nyílott. Az így elért ismeretek elvezethetnek minket a történelem végéhez, és az egyetlen feladatunkhoz: a versenyünk általánossá tételéhez, szenvedélyünk szabadságával-spontaneitásával, túl nyelvi korlátainkon, és meghaladva bizalmunk feloldhatatlan görcseit. A közös érdeket említenünk sem szükséges, miután nélküle mindezek megvalósíthatatlanok maradnának, ahogy arra sem lenne lehetőségünk, hogy ezeket a gondolatokat megformáljuk. És közben észrevétlenül „felülről kezdtük” az értékelést és az elemzést. Illetve ezt tesszük akkor, ha a közös érdek létezését elővételezzük, és képzeletünket arra a jelenre irányítjuk, amelyben bekövetkezett közös érdekünk általános ismerete, és még inkább jellemzője együtt létezésünknek közeget alkotó voltunk tudatossága, és az ebből következő azonosságunk megélése. „Minden mindenkire tartozik”, mondta és írta – feltehetően – Ajtmatov. Aki elkezdte „felülről” kezelni gondjainkat, és aki azt is elgondolhatta, hogy ez az általános felelősség megvalósult, és a belátás megannyi eredménye rendelkezésünkre áll, amikor el nem felejtjük, hogy ebben az azonosságunkban, amelyet elértünk, mennyire különbözőek vagyunk. Vagy talán annyi lenne csak a különbség, amelyet jellemzőnek kellene tartanunk, mint amelyet nemeink jelentenek, amelyekhez tartozunk, egyiket vagy másikat választva magunknak a megfelelő időben, de onnantól kezdve esetleg az egész további életünkre? A képzettségi, a nyelvi, az életmódot érintő, a világnézetet meghatározó eltéréseinket, ahogy földi létünk meghatározott helyszíne különbözőségeit is kihagyhatjuk a felsorolásból, amelyben a minket egymástól megkülönböztető jegyeket próbálnánk meg katalogizálni? És a rendezettségeink eltérésével is hasonlóan bánhatnánk, mondjuk azért, mert a világunk – a közegünk – gazdasága olyan uniformizáltságokat használ egy ideje, hogy az ebbeli változatokat lényegteleneknek tarthatnánk, és különösen az információ elérésének szabadsága az, amely horizontális és vertikális távlatainkat kitágítja, egymás felé nyilvánított bizalmunk természetes létezésével együtt? Ahogy közösségi és egyéni létünk megélésének intenzitása is része tudatosságunknak, miután kellő bizonyítékkal rendelkezünk arról, hogy kapcsolatuk legfeljebb a megismerés érdekében választható szét, elméleti szinten, és a valóságos átélés révén – ahogy a nembeli egymást választóknál is – a felelősség – a tudat – oszthatatlan és szétválaszthatatlan közöttük? És ezek után csak az ismeretlen marad számunkra háttérnek, biztosítéknak, amely képes arra is, hogy kérdéseinket generálja, ahogy azt is eléri, hogy nyugalmunkat elérjük, amikor válaszaink bizonytalanságát felmérjük és belátjuk? Mert ez az ismeretlen teszi lehetővé, hogy egymásra tekintsünk, anélkül, hogy egymásra néznénk valamilyen új módon, mert csak arra van szükségünk, hogy minden érzékünkkel érintkezzünk, folyamatosan, a lehetséges szintek mindegyikén, vággyal eltelten, és ezt a vágyat egymásban újra és újra létrehozva és megélve.
89. És akkor miben különbözik az agyak összekapcsolása az egymást választók szenvedélyétől, amely a reprodukciónkat és a gyönyörünket is adja, ha jól történik a kiválasztódás, az evolúciós döntés, a nemek terén? Spontánul, természetesen. – szólalt meg egy érdeklődő, akinek a hangja alapján nehéz lett volna megmondani a nemét. Elismerő tekintetek keresték az illetőt, aki felállt, amíg beszélt, de le is ült azonnal, ahogy eljutott a megfogalmazása végére. Ez a spontaneitás olyannak tűnt, mint amivel mások is foglalkozhattak, ha direkt módon nem is tettek fel kérdést róla. Az előadó most szinte örömmel nyugtázta az érdeklődésnek ezt az újabb jelét, bár nem utalt rá a válaszában. Csak futó mosolya alapján gondolhattuk, hogy elégedett az új kérdéssel, ha a gondolatmenetét ez esetleg kicsit meg is változtathatta, amit, egyébként, nem említett. Nagyon jó lenne, ha az ön kérdését a jelentőségének megfelelően tudnánk kezelni, mondta, mert a közeg egyik eddig még alaposabban nem érintett, de annál fontosabb jelenségét közelíti meg, amelyről a római költő külön műben emlékezett meg, ha nem is az általunk követett célból, az: átváltozásról. Agyaink összekapcsolása mi más is lenne ugyanis, mint együttműködésünk egyik formája, amelynek, talán ezt külön nem is kell most bizonyítanunk, nagyon magas a szervezettségi szintje. Ahogy szenvedélyünk megélése is együttműködés, és ez - reprodukciós célt követve - az egymást választó, nemben eltérő egyéneink páros közösségét hozza – mondjuk így – „működésbe”. Csak vannak olyan összekapcsolódásaink, amint az nyilvánvaló, amelyeknek a közeghez tartozása áttételes, amennyiben – például – nem járulnak hozzá a reprodukciónkhoz, de annál inkább teszik lehetővé tudatosságunk és luxusunk bővülését és növekedését. Vagy inkább második közeget fenntartó formának kell tartanunk az ilyen együttességünket, ha a reprodukciónk és a gyönyörünk számítana az elsőnek, amely a közeg léte szempontjából meghatározónak értékelendő. Mintha itt is a kettősség lenne az, amely lényeginek tekinthető, ahogy azt már oly sokszor volt alkalmunk megállapítani. Ha az ilyen összekapcsolódásokat/ együttműködéseket nézzük, akkor az azonosságok vagy hasonlóságok és az eltérések, a különbözőségek kell, hogy szemünkbe tűnjenek. Hiszen, hogy rögtön az elején tegyünk egy alapvető megállapítást, energiáink működéséről van szó mindkét esetben. Ahogy a cél is azonos, természetesen: a közeg léte és ennek a létnek a fenntartása. Egyénenként és közösségekként, mellesleg. Csak az agyak összekapcsolásánál nem feltétlenül használjuk szenvedélyünket, a maga eredeti, funkcionális alakjában. És az energiáink célja, indíttatása sem a reprodukciónkra fog irányulni közvetlenül, amikor megválasztjuk együttműködő társainkat, és meghatározzuk azt is, amit felmutatni kívánunk, mint közösen töltött időnk és munkálkodásunk termékét, eredményét. Az ilyen közös ügyeink szereposztása el fog térni az elsődleges választásainkban megszokottól, ahol a nemünk szerint vannak készen az elvégzendő feladatok, sorrendileg és a bejárható játéktér helyeire nézve is. A vállalásaink szabadságában nem kell változást feltételeznünk, bár a cél megadását követően sok múlik azon, hogy gyakorlottságunk és képzeletünk szerint milyen lehetőséget fogunk magunknak tervként felállítani. Ha környezetünk semleges részvételére számíthatunk, még versenyünk izgalma és sürgetése mellett is, akkor az említetteken kívül az energiánk teremthet közöttünk különbséget, amelyet érdemes ismernünk, és a maga értéke szerint fel is használnunk. Az egyén, mint a legkisebb közösség, jó, ha tudatossá lesz, amikor az agyak összekapcsolásáról beszélünk, bármennyire is meglepőnek tűnik ez a felszólítás így első hallásra. Ugyanis társulásainkban is mindig egyének maradunk, bármennyire is legyünk képesek egyén voltunkat – egyéniségünket, ha tetszik – kiiktatni akkor, amikor a cél felé haladva szükségünk van a közös elhatározás szerint kiszabott és vállalt, egyben az egyénitől esetleg eltérő feladatot jelentő fázis kivitelezésére, azaz bizonyos mértékű önszabályozás közösségi alapú és célú elfogadására.
89. És akkor miben különbözik az agyak összekapcsolása az egymást választók szenvedélyétől, amely a reprodukciónkat és a gyönyörünket is adja, ha jól történik a kiválasztódás, az evolúciós döntés, a nemek terén? Spontánul, természetesen. – szólalt meg egy érdeklődő, akinek a hangja alapján nehéz lett volna megmondani a nemét. Elismerő tekintetek keresték az illetőt, aki felállt, amíg beszélt, de le is ült azonnal, ahogy eljutott a megfogalmazása végére. Ez a spontaneitás olyannak tűnt, mint amivel mások is foglalkozhattak, ha direkt módon nem is tettek fel kérdést róla. Az előadó most szinte örömmel nyugtázta az érdeklődésnek ezt az újabb jelét, bár nem utalt rá a válaszában. Csak futó mosolya alapján gondolhattuk, hogy elégedett az új kérdéssel, ha a gondolatmenetét ez esetleg kicsit meg is változtathatta, amit, egyébként, nem említett. Nagyon jó lenne, ha az ön kérdését a jelentőségének megfelelően tudnánk kezelni, mondta, mert a közeg egyik eddig még alaposabban nem érintett, de annál fontosabb jelenségét közelíti meg, amelyről a római költő külön műben emlékezett meg, ha nem is az általunk követett célból, az: átváltozásról. Agyaink összekapcsolása mi más is lenne ugyanis, mint együttműködésünk egyik formája, amelynek, talán ezt külön nem is kell most bizonyítanunk, nagyon magas a szervezettségi szintje. Ahogy szenvedélyünk megélése is együttműködés, és ez - reprodukciós célt követve - az egymást választó, nemben eltérő egyéneink páros közösségét hozza – mondjuk így – „működésbe”. Csak vannak olyan összekapcsolódásaink, amint az nyilvánvaló, amelyeknek a közeghez tartozása áttételes, amennyiben – például – nem járulnak hozzá a reprodukciónkhoz, de annál inkább teszik lehetővé tudatosságunk és luxusunk bővülését és növekedését. Vagy inkább második közeget fenntartó formának kell tartanunk az ilyen együttességünket, ha a reprodukciónk és a gyönyörünk számítana az elsőnek, amely a közeg léte szempontjából meghatározónak értékelendő. Mintha itt is a kettősség lenne az, amely lényeginek tekinthető, ahogy azt már oly sokszor volt alkalmunk megállapítani. Ha az ilyen összekapcsolódásokat/ együttműködéseket nézzük, akkor az azonosságok vagy hasonlóságok és az eltérések, a különbözőségek kell, hogy szemünkbe tűnjenek. Hiszen, hogy rögtön az elején tegyünk egy alapvető megállapítást, energiáink működéséről van szó mindkét esetben. Ahogy a cél is azonos, természetesen: a közeg léte és ennek a létnek a fenntartása. Egyénenként és közösségekként, mellesleg. Csak az agyak összekapcsolásánál nem feltétlenül használjuk szenvedélyünket, a maga eredeti, funkcionális alakjában. És az energiáink célja, indíttatása sem a reprodukciónkra fog irányulni közvetlenül, amikor megválasztjuk együttműködő társainkat, és meghatározzuk azt is, amit felmutatni kívánunk, mint közösen töltött időnk és munkálkodásunk termékét, eredményét. Az ilyen közös ügyeink szereposztása el fog térni az elsődleges választásainkban megszokottól, ahol a nemünk szerint vannak készen az elvégzendő feladatok, sorrendileg és a bejárható játéktér helyeire nézve is. A vállalásaink szabadságában nem kell változást feltételeznünk, bár a cél megadását követően sok múlik azon, hogy gyakorlottságunk és képzeletünk szerint milyen lehetőséget fogunk magunknak tervként felállítani. Ha környezetünk semleges részvételére számíthatunk, még versenyünk izgalma és sürgetése mellett is, akkor az említetteken kívül az energiánk teremthet közöttünk különbséget, amelyet érdemes ismernünk, és a maga értéke szerint fel is használnunk. Az egyén, mint a legkisebb közösség, jó, ha tudatossá lesz, amikor az agyak összekapcsolásáról beszélünk, bármennyire is meglepőnek tűnik ez a felszólítás így első hallásra. Ugyanis társulásainkban is mindig egyének maradunk, bármennyire is legyünk képesek egyén voltunkat – egyéniségünket, ha tetszik – kiiktatni akkor, amikor a cél felé haladva szükségünk van a közös elhatározás szerint kiszabott és vállalt, egyben az egyénitől esetleg eltérő feladatot jelentő fázis kivitelezésére, azaz bizonyos mértékű önszabályozás közösségi alapú és célú elfogadására.
90. Az átváltozásban a teremtés változatlan. A reprodukcióból lesz a környezet átalakítása, igényünk és kedvünk szerint. A cél is marad: az idő birtokba vétele. Még akkor is, amikor erre képessé tesz minket a győzelem, amelyet több formájában is elérhetünk. Kezdve a gyönyörrel és az utódaink megszületésével, majd folytatva az átváltoztatott sikerekkel, amelyek révén bővül tudásunk gömbje, és „növekvő időnk” ad biztatást számunkra intenzivitásunk és luxusunk őrzésére, és a szépre, az igazra is figyelünk. A részletezést elkezdtük akkor, amikor kivételezettségünket tekintettük létrehozónknak, egyénként és közösségként egyaránt. Ez energiánk kezdete, és ez fennmaradásának módja és biztosítéka is. Ahogy az átváltozások során is az energiáinkat követjük, amelyet – amelyeket - kaptunk anyánktól – „anyáinktól” -, és amelyet apánk – „apáink” – tanítottak meg használni, majd tudománnyá és technikává fejleszteni. Ami azonnal feltűnik, amikor ilyen részletekbe bocsátkozunk, az a sokféleség, amely az átváltozás sikerét érinti, és a sokféleség, amely szerint részt lehetünk képesek vállalni az átváltozás teremtő együttműködésében. Hiszen az egyetlen, a magában teremtő emberrel kezdődik a munkamegosztás, amely egészen a teljes közeg közös ténykedéséig terjedhet, már elméletileg legalábbis. Mert erre a teljes közeget megmozgató munkálkodásra nem könnyű példát találnunk. Olyat, amely valódi, az eredmény tekintetében ténylegesen létezéssel bíró, azaz anyagiságában megjelenő produkcióhoz vezetett. Egyelőre gondolati műveleteket tételezhetünk fel létezőkként, amelyek a teljes közeg szellemi tevékenységét, gondolkodását érinthették, egy időben, bizonyos időintervallummal rendelkezően, már ami a teljes közeg aktív részvételét jelenti. Inkább csak közelítő működés az, amely – továbbra is gondolati síkon – követhető lehetett volna, ha az észleléséhez és a rövid ideig tartó létezése rögzítéséhez és azonosításához a szükséges és megfelelő módszerekkel, esetleg eszközökkel rendelkezhettünk volna. Ha ezek után visszatérünk az átváltozásaink létező alakjaihoz, amelyeknél nincs vita vagy kétség az eredményességet, a produktivitást illetően, akkor egyéni változatosságainkhoz és közösségi gyakorlottságunk számos formájához juthatunk, mint amelyek érdeklődésünket felkeltve további vizsgálódásunkra biztathatnak. Még az is eszünkbe kell, hogy jusson, hogy az átváltozások sikerességében vajon nem az egyén és a közösség közötti viszony az, amely annak mértékét és milyenségét meghatározza? Vagy nem a környezet és a rendezettség – az adott állam – története, viszonyának – ezen belül átváltozásai sikereinek vagy sikertelenségeinek - története fogja meghatározni – és megmutatni – a várható együttműködései kilátásait? Egészen pontosan annak kedvező vagy kevéssé beváló produktumai elvárásának mértékét. Vagy az kellene, hogy eszünkbe jusson, amit korábban már érintettünk, amikor a rendezettség története alakulásáról szólva a nő és a férfi rendezettségei viszonyát véltük meghatározónak az energiáik felhasználásában, és ebből következően a jövőjük eseményei milyenségét illetően is? Akkor elvetettük a gondolatot, amely szerint a rendezettség – az állam – aktuális feladatai alakításában, a döntések milyenségében – és itt a kedvező fejleményeket, a társadalom számára pozitív eredmények elérését lehetővé tevő elhatározásokat tekintettük elsődlegeseknek – a női rendezettség igénye, és az ebből eredő energia szabályozási szerepe lenne – vagy lehetne – a meghatározó. Most pedig gyanúnk támad arról, hogy nem csak az elsődleges együttműködéseink azok, amelyekben az energiáink mozgatása döntő jelentőségűnek tűnik, és női rendezettségünk kizárólagos szerepével, hanem a közeg fenntartásában oly fontos másodlagos közös tevékenységeink energia átalakításában is ennek a szerepnek a változatai – átváltozásai – találhatók meg, számtalan áttétellel érvényesülően akár. És azt a kérdést még fel sem vetettük, hogy az irányító nő rendezettségünk – már akkor, ha felvetésünknek van valamelyes igazság tartalma – egyes tagjai milyen közvetlen módon részvevői az átváltozásnak magának.
91. A világgazdaság, ezen belül a pénz, mint anyaggal bíró termék, elég elterjedtnek mondható azért, nem? – hangzott el egy megjegyzés, immár a megszokott módon, bátran és keresetlenül. Milyen igaza van, kapcsolódott a felszólalóhoz beszélőnk. Ha mást nem veszünk, csak a pénzt, szólt a folytatása, akkor azt tényleg olyan közös terméknek tudhatjuk, amely az egész közegben elterjedt, és amelynek létrehozásában a közeg minden tagja részt vesz. Ha nem előbb, akkor utóbb, az élete folyamán. És ez a pénz nem létezik egyetlen és közös formában, a közegben. Ahány rendezettség, szinte annyi pénzféleség forog az egymással kapcsolatba kerülő emberek között, az együttműködésük legváltozatosabb formáihoz csatlakozva, és adva ezeknek a közösen töltött munkálkodásoknak külön értéket, jól meghatározhatóan, pontosan kiszámíthatóan. Ahogy az együttműködés eredményéhez is hozzárendelődik a pénzben kifejezhető és megjeleníthető érték, gyakran jól követhető szabályok szerint, majd titkos utakat, egyben sajátos törvényszerűségeket követően, gyakran láthatatlanul, és – ami pedig fejtörésre késztet sokakat – kiszámíthatatlanul. Ha a pénzek értékének változásait vesszük, akkor is ilyen szabálytalanságokat, ilyen sok tényezőtől függő, és nehezen követhetőnek tűnő folyamatokat láthatunk, alaposan elgondolkodva a kezdeti szándékokon, amelyekben pedig – közös elhatározással – mintha sikerült volna megállapodnunk. Lehet, hogy a verseny, amelyről tettünk már jó néhány megjegyzést előzetesen, valójában már régóta tart a közegben, anélkül, hogy annak szabályait és a teljesítmények mértékének egységét meghatároztuk és elfogadtuk volna? Igaz, hogy ez a verseny nem a közös érdek felismerése és elfogadása után indult verseny közöttünk, és könnyen lehet, hogy a most mutatkozó gondjaink ezzel a kiindulási helyzettel, illetve ennek hiányával függenek össze. Csak a közös produkció létezését nehéz lenne letagadnunk, még akkor is, ha ez a termék annyi alakban áll a rendelkezésünkre, amikor életünk megannyi közös és egyéni akciója bonyolításában szolgálja törekvéseinket. Sikerét és hasznosságát a vele kapcsolatba hozható gondjaink sem kérdőjelezhetik meg. Illetve hogyan tudnánk helyettesíteni sokféleségét most, amikor napjainkat át- meg átszövi használata az összes változatának, és komoly érdekünk fűződik ahhoz, hogy az az rendszer, amely a változatok közötti kapcsolatokat – az átszámítások viszonyait - biztosítja, ne változzon? Különösen rendezetlenné, szabályozhatatlanná, kaotikussá ne váljon, és össze ne omoljon. Mert a pénz mellett, mint közös munkánk eredménye mellett, a pénz használatának eszközeit is meg kell említenünk, mint együttműködésünk sikerének mutatóját és bizonyítékát, a bankokat. Azt az intézmény(rendszer)t, amely ezt a nagyon is eleven anyagot, mint a pénz, képes kezelni és létét, mozgását, fejlődését vagy megújulását, amely gyarapodás, növekedés egy időben, majd pótlandó hiány máskor, megfelelően biztosítani. Ahol a pénz több lehet papírnál vagy fémnél, mert törődést kap az intézményt alkotóktól ahhoz, hogy értékét gyarapíthassa, ahogy magát megsokszorozza, és rendelkezésére álljon mindenkinek, aki az energiáját a saját és a közösségei javára kívánja hasznosítani, mégpedig megfelelő haszon elérésének kimondott és vállalt céljával. Ahogy az következik az önbizalomból, amely az élet feltétele és jele, és amely a közeg természetes, belülről jövő sugárzása, önmagára, és ez által mind a két alakban létező alkotóira. És ezek után az általánosságokon át is léphetünk, és feltehetjük a kérdést, amely megérinthetett már minket a pénz említésekor, ha hallgattunk róla egyelőre, akkor is: mennyit kívánhatunk magunknak ebből a termékből, amikor szeretnénk győzelmünket folytonossá tenni, és gyönyörünkről sem mondanánk le, ha módunkban állhat, ahogy mindennapi betevőnket is könnyen elérhetőnek tudnánk vele, elsősorban magunknak, majd mindjárt ez után szeretteinknek? Mert mintha hallanánk, hogy „a pénz nem boldogít”, ám a hiányával küzdők nehézségei el szoktak kedvetleníteni, és ha magunkra gondolunk, mint szűkölködőkre, akkor félelmünkben reszketünk.
92. Aztán arra a kérdésre is szívesen találnánk meg a választ, ha lehetséges, hogy: mennyire vagyunk képesek ezt a termékünket és ennek szaporodását vagy fogyatkozásait befolyásolni? Vagy inkább a termék az, meg a gazdaság, ahol a termék virul és tenyészik és uralkodik, és kívánságokkal lép fel velünk szemben, mintegy ránk kényszerítve valamilyen akarat félét, de legalábbis olyan kényszerítést, amelyet nem könnyen tudunk magunktól távol tartani? Elég tájékozatlannak tűnünk már a felvetéseinkkel is, de meglehet, hogy ez kimondottan személyes hiányosság csak, és a hozzáértők rendelkeznek a megfelelő áttekintéssel arról, amit a pénz és a gazdaság kapcsán kérdésként bárki, bármikor megfogalmazhat, és rá választ kérhet. Kontárként kerültünk helyzetbe, afféle hályogkovácsként, akinek beavatkozása illetlennek tartható, ahogy illetéktelenek a kérdései, és ezt legjobb készséggel elismernünk. Mentségünk nem biztos, hogy van, és nem biztos az sem, hogy erre az elnézésre és megértésre igényt akarnánk tartani. Felelőtlenségünket vállaljuk, vagy inkább fellengzősségünket elismerve kívánunk további gondolati kalandozásokat folytatni, elvárások nélkül, mértéket nem tartva, és kevéske célt követve ebben a szelleminek mondott kalandozásban. A képzelet mértéktelen szabadságával tekintünk továbbra is tetszőleges irányaiba a belátható illetve elgondolható dolgoknak. Most éppen a közeg egyik része szegmensében botorkálva, és reménykedve a gazdagság elérésében, anélkül, hogy ennek bekövetkezése – megszerzése - bármilyen sikerrel kecsegtető módszeréről előzetes elképzelést magunkban alkothattunk volna. Gyermekkorunk meséiben a harmadik fiú kiállja a próbákat, amelyek révén szerencsés lesz a szükségben, és azok, akiket megsegített, azok fogják hozzásegíteni a biztos, a remélt és megérdemelt jóléthez és sikerhez. Vagy kellően okosnak bizonyul szorult helyzetében, és elég bátor is ahhoz, hogy kivágja magát a bajból, ami ügyesség és lelemény meghozza számára a kívánt eredményt. Mint a gazdaság szereplőinél is történni szokott, akik elég előrelátóak a befektetéseikkel, és a kutatásra és fejlesztésre szánt összegeik is hozzásegítik őket ahhoz, hogy a piacot irányítani – kínálni – képes termékkel irányíthassák, árat szabva terméküknek, és hasznukat is maximális mértékűvé növelve. Ahogy egy hadjárat során a hadvezér és serege meghódítja a birodalmat, ahol aztán berendezkedhet, és az így megnövelt állama biztonságát elérheti, ellenségeit annyira meggyengítve, hogy azoknak csak a behódolás marad, ha puszta létüket megőrizni óhajtanák. Vagy nem ez történik ott, ahol a pénz mozog, és emberek magasan szervezett csoportjai naponta munkálkodnak anyagmennyiségek megformálásán, és más emberek számára elérhetővé tételén, azért, hogy az élet – mindannyiunk élete – ezzel a körforgásos ténykedéssel ismételhető, fenntartható legyen? Nem a napfény és az eső termékenyíti meg ezúttal az élő természetet, hanem a pénz és az energia teszi lehetővé a közeg rendezettségeinek – a társadalmaknak -, hogy mi, dolgozó emberek, árutermelésre vállalkozzunk, majd a cseréhez pénzt használjunk, és közben az árut – az élő természet fajainak és azok egyedeinek áruban jelentkező mását – állandóan megújítsuk, mondjuk egyfajta kiválasztódás minőségi követelmény-rendszerének elvárásait követve. És ahogy kiszámíthatatlan az időjárás, amely a természetben való létet lehetővé teszi, úgy majdhogynem kiszámíthatatlan a pénz és az energia mennyisége és minősége, avagy a gazdaság teljesítményének alakulása, amely pedig pontosan olyan jelentőséggel képes befolyásolni a mi létezésünket, ahogy az élő környezetünk alkotóit érinti a földi klíma Naptól is függő változása. És akkor a természeti környezet azon részére is utalnunk kell, amely a gazdaságunk – a közeg gazdasága - működésének következményeit jó lenne, ha képes lehetne mintegy figyelmen kívül hagyni, és a gazdasági ténykedésünk hatásait magától egyszerűen és hatásosan távol tartani. Mint főnix madarunk, amely a tűzből új életre kel. Csak mi elhamvasztani sem szeretnénk, pusztán a megújulását várnánk el a csodálatos szárnyasnak.
93. Az a benyomásunk, hogy összefüggések egész rendszere tárult elénk az előzőekben érintettek következtében, mintegy mellékesen, miközben áttekintésünk egyetlen lehetséges pontnál sem állt meg, hogy az adott hely vonatkozásaival, érintkezési pontjaival kicsit bővebben, részletesebben foglalkozhasson. Ennek hozzáértésünk hiánya is oka, természetesen, ahogy okként felhozható az is, hogy az adott szempont követésével, egy bizonyos kérdés taglalásával szemlélődésünk fókuszát kellene megváltoztatnunk, amit nem biztos, hogy szívesen vállalnánk. A konkrétabb, a direktebb, a részleteket érintő vizsgálódásnak ugyanis mintegy következnie lenne jó a tágabban kezelt megközelítésből és az így elért megállapításokból, ha nem csal meg sejtésünk a módszer használhatóságát illetően. A környezet változása, amelyről mostanában annyi szó esik világunkban, és ezen belül is a klímaváltozás ügye, olyan témának tűnik számunkra, mint amely gazdaságunk azon belső törvényszerűségéből következőnek látszik, amely szerint a hasznot folyamatosan el kell érni, ki kell termelni, vagy, ami ezzel azonosnak tekinthető: a gazdaság nyersanyag igényének kielégítése mindenekelőtti feladatnak tekintendő. Ha van ilyen alapvetés a gazdaság működésében, akkor kötelezően be kell következnie a véges méretű földi adottságok/feltételek határához érésnek, mint a növekedés, ezen belül pedig a haszon folyamatos biztosítása korlátjának. Pontosan úgy, mint a birodalmak számára megszerezhető szabad területek megszűnése, mint a terjeszkedésük folytatásának akadálya. Földi méretekkel számolva ez a helyzet már bekövetkezett. Nem a birodalmaké, hiszen Földünknek – és közegünknek – nem birodalmai vannak, hanem rendezettségei, társadalmai, hanem a közös gazdaságunk fejlődésének folytatási lehetőségéé. Legalábbis ránézésre egy ilyen körülmény bekövetkezésével jó számolnunk, és lehet, hogy ezt már tegnap is megállapíthattuk volna. Amely körülmény pusztán a tényszerűségével fogja figyelmünket magára vonni, és a lehetséges kérdésekkel, amelyek a közeg jövője számára fontosak, és amelyek megfogalmazását és megválaszolását legjobb közös ügyünknek tekintenünk. Nem mintha más jellege lenne annak, ha a gazdaság, a pénzrendszer, az új ismeretek felhasználása és technológiává válása mentén haladnánk tovább a felvetéseinkkel, vagy azt az általános gondot próbálnánk megközelíteni szokásos fejtegetéseinkkel, amely a jómód és a szegénység ellentéte kezelését próbálná meg érteni és magyarázni. Amelynek mai fokozódása olyan jelenséghez vezetett, mint korunk népvándorlása, amelyben az életveszélyből való menekülés mellett a távlat nélküli jövő, a lassú, de biztos szenvedés elfogadhatatlansága hajt embereket a remény felé, és már-már megállíthatatlan erővel, és az önveszély mellett, a mértéket nehezen elfogadó szükségtől vezettetve, alig befolyásolható, eredetileg nem szándékolt kárt előidéző lendülettel. A közegünk közös érdeke ilyen eseményekkel kapcsolatban szinte illetlenként említhető. Ahogy a gazdaság és a pénz működésének és használatának felvetése is érzéketlenségnek tűnik emberek szenvedése láttán, amelynek orvoslásáról, különösen pedig azonnali megszüntetéséről inkább kellene valamivel többet tudnunk, mint egy – egyébként az egész közeget érintő – szegmense jelenségei szabályairól és befolyásolása módjáról. Vagy zavarodottságunknak több oka is lehet, bárhogyan is csűrjük-csavarjuk a mondatainkat, belegabalyodva egymáshoz nem feltétlenül tartozó témákba, ahonnét aztán nem egykönnyen juthatunk tovább, bizonyos tartást követve a megkezdett gondolatok szerint, a korábbi megállapításokat alapul véve? Ugyanaz az igény jelenik meg a jobb élet elérésére törekvőknél, mint amely a gondok elől menekülőket mozgatja, veszélyes és hosszú, sok nélkülözéssel járó és súlyos kényszerektől áthatott útjukon? És a tudás gömbje szélén, a felszín valamely apró darabkáját művelőket hasonló meggondolások mozgatják, mint azokat a sokakat, akik „csak” jól akarják ellátni feladataikat, amelyeket a közösség rájuk osztott a munkamegosztásban elfoglalt helyük szerint? És a képzelet azért még végtelen marad?
94. Ha felidézzük korábbi témáinkat és azok tanulságait, akkor a már többször említett módszert hozhatjuk fel ajánlatként, csak ezúttal kiegészítéseket is fűzve a magvasnak tartott gondolatokhoz. Bevalljuk, hogy ez az elég régtől ismert javaslat – szerintünk – máig őrzi múlhatatlan érvényességét, és a jelenben ezt az aktualitásával is megtoldhatjuk. Arra az intelemre gondolunk, amely a közös érdek létrejöttének is feltétele egyébként, és amelyet két helyen biztosan megtalálhatunk elődeink kulturális örökségében: először a názáreti ifjú tanításai között, másodszor pedig az avoni hattyú örökbecsű szerelmes történetében, az elragadtatott leány javaslatában, amelyet kedvesének ajánl, felismerve érzéseik drámai következményét, és a jövőjüket adó új helyzet megragadásának módját. Benyomásunk szerint az energiáink működtetésének módja az, amely akadályát képezheti közös érdekünk felismerésének és elfogadásának, majd az így létrejövő versenyszabályok megalkotásának. Azt nyilvánvalónak vehetjük, hogy ez az energia nem az az energia, amely a gazdaságunk működésének feltétele. Ez a hajtóerő, amely bennünk munkál törekvéseinkben, amelyeket egyénként és közösségként egyaránt használunk, amikor célokat tűzünk magunk elé, amelyeket megvalósítandónak tartunk, és feltételként szabunk magunknak – és rajtunk kívül akár minden más, versenyünkben részvevőnek -, a még kellően nem függetlenedett energiánk. A feladhatatlan hagyományunk, az örökségünk, a múltunk hozadéka és súlyos terhe ez, amely meghatároz minket, mondhatjuk, hogy természetesen, és amely megakadályoz minket abban, hogy a képzeletünk végtelen, de még inkább szabad és független lehessen. Olyan, amely csak a miénk: egymást választó egyéneké, és generációké, akik képesek felismerni magukat azonosságaikról, és elhelyezkedni az egyének és a generációk rendjében, amelyek – akik – mindig a közös érdek létrehozásában munkálkodtak, függetlenül attól, hogy ebbéli szerepüket kellően tudatosították maguknak és az egész közegnek, vagy felismerésük el kellett, hogy maradjon, ahogy eddig ezt a legtöbb generációnak tudatosítás nélkül hagynia kellett. Hiszen mikor beszéltek egymással generációink, akik majdnem ugyanazok voltak majdnem mindenben, és akik teljesen mást testesítettek meg, mint amit maguknak és egymásnak - legjobb szándékkal - felmutatni akarhattak? Ahogy egyéneink tapasztalatát sem kellett megfogalmaznunk, hiszen az ilyen „páros tudás” vagy „páros felelősség” még véletlenül sem lehetett kiindulási elve az egymást választók döntéseinek: sem jogi fogalmaink nincsenek, amelyek az ilyen megközelítésről tanúskodnának, sem a tudásunk nem úgy szerveződött, hogy ezt az elvet alapnak tekintette volna az adatok kezelésénél. Ahogy az egyén kezdeményezései értékeléséről is csak az a vélemény elfogadott egyelőre, hogy az önzés a vezérlő elv, és semmiképpen nem szerepelhet, kitérővel sem, a társ érdekének képviselete, mondjuk a gyönyör közös elérését célozva, de ehhez aktuálisan egyéni utat használva. Amit ezek után a mondatok után kötelező látnunk, az az önbizalom és a bizalom mértéke és megléte, amely közöttünk munkálhat, amikor olyan helyzet kialakítása elé kerülünk, amelyben a folyamatosság és a múltra vonatkozó kritika egyszerre kell, hogy szempontja legyen meghozandó döntéseinknek, ahogy azt a szabad és független jövő számunkra meghatározta. Azaz legalább három szempontot jó követnünk, és ezeknek a sorrendjéről is érdemes valamilyen módon benyomást szereznünk, ha az életünk idejét használjuk, mint irreverzibilis rendet, amelyben léteznünk megadatott. Az a függetlenség, amelyet a veronai szerelmes nő ajánl, és amelyet legfontosabb törvényünk alkotója is kér tőlünk, hogy önállóságunkat megteremthessük, az olyan csúcs, mint ahonnan kötelező kiindulnunk, mindig és minden helyzetben. Ráadásul őseink is erre bíztatnak minket példájukkal, amely esetleg szavaiknál megbízhatóbban közvetíti nekünk tudásukat, amit megszereztek. És akkor akár azon is elgondolkodhatunk, hogy így elért függetlenségünk és szabadságunk milyen lehetőségeket és kötelességeket tár elénk és bíz ránk.
95. Azt jól tudjuk, hogy a spontaneitás lényei vagyunk, akik eggyek jelenük létezőivel. Amelyek tudatosításunknak szolgálnak adattal, hogy őrzésükről és változásuk szükséges és lehetséges mértékéről és módjáról gondolkodhassunk, és akár gondoskodhassunk is. Azért ez a gondoskodás – vagy felelősség és kötelesség, ahogy az előbb említettük – elég nagyméretű feltétel megléte esetén lehet csak elérhető részünkről. És itt kijelenthetjük, hogy elegendő a továbbiakban csak magunkról, a közegről szólnunk, hiszen összefonódásunk a környezetünkkel, legyen az élő vagy élettelen, oly mértékű, hogy nélkülük a közeg említése szinte nem is lehetséges. Jóllehet a „szűken” értett közeg fogalmát mi kizárólag az embert magába foglaló valóság elemeiből összeállíthatónak tartottuk, és kimondottan szellemi – gondolatai - létezőként tételeztük, nincs kétségünk a világokat magunkhoz tartozónak vett szemlélet helyességét illetően. Ez csak annak a felfogásnak a megfelelője, amely szerint a közeg rendelkezik anyagi léttel, miközben gondolatisága mentén tartjuk jelenségeit megismerhetőnek, illetve ez a gondolati előny lehet az, amely az idő elsajátításához juttathat minket, közeget alkotókat. Az anyagi-szellemi párhuzam, illetve ezek együttes létezése nem először került elénk, és feltesszük, hogy további előfordulását is érdemes elvárnunk. A jelenséggel külön nem foglalkoztunk eddig, legfeljebb a képzelet méretének említése alapján lehetett következtetést levonni viszonyukat érintő álláspontunkról. Az akaratot szóba sem hoztuk, és ez megfelelt szándékunknak és az akarattal kapcsolatos felfogásunknak. A döntést megelőző elképzelést éppen elég hangsúllyal tekintettük meghatározónak ugyanis, amelyből annyi legalábbis következtethetőnek volt tartható, hogy – az anyagi feltételek megléte esetén – ez a jövőkép lesz az, amely a fejleményeket alakításukban szabályozza. Az anyagiak meglétéről, mint feltételekről pedig a figyelmünknek volt „kötelessége” gondoskodni, amely figyelem a képzeletnek az a formája, amely adatokat gyűjt és értékel, és folyamatokat szabályoz, beleértve ebbe a saját maga - sztenderdeket messzemenően kielégítő - obszervációját és koordinációját is. Mintha azt állítanánk ezzel, hogy a közeg anyagiságának legfontosabb részét a tudatossága képezi, amely egyúttal az így elért tudatosság meghaladására is lehetőséget teremt, amennyiben szellemi mozgást tesz lehetővé, a képzelet szabad használata által. És akkor a szabadon működtetett képzeletnek érdemes a mozgását megfigyelnünk, miközben ezt a képzeletet a saját anyagától – a közegtől – eltávolíthatónak, nélküle létezőnek nem feltétlenül kellene gondolnunk. Ha ezt tesszük, és miért ne tennénk, akkor máris magunkkal találkozunk: a nő képzeletével és a férfiéval. Meg a kettőt összetetten használó közeg képzelettel, amelybe a közösségek képzelete is bele értendő. És akkor tudjuk, hogy egyetlen a közeg, amelynek egyetlen a képzelete is. És akkor ezt az egyetlen képzeletet hogyan érhetjük el, és milyen megfogalmazása lesz, amely elénk kerülve önmagát fogja azonnal igazolni, mint valóságost, mint semmi mással össze nem téveszthetőt, és mint olyat, amely egészen biztosan a miénk? Hát a lehetséges elképzelések nem adják ki ezt a képzeletet, amikor összegződnek, vagy amikor egymást elkezdik befogadni és tartalmazni, hogy teljessé lehessenek, és egyiküket sem hagyják elveszni, mert mind a mi képzeletünk alkotója? Ahogy a tudás-gömbünk is magába foglalja a megszerzett ismereteinket, a törvényekkel, a szabályokkal, a technikáinkkal és a technológiáinkkal. Amely tudás-gömb egyedüli, és amelyet csak elképzelni vagyunk képesek, de ezzel az elképzelhetőséggel a létét máris bizonyítottuk. Csak nem az álmaink azok, amikre utalnunk lehet a képzelet keresésénél, amely álmokkal naponta egyek lehetünk? Csak éppen azt nem említettük még velük kapcsolatban, hogy lenne egyetlen, közös álmunk, amelyet elképzelhetőnek tartunk, és ez által a létrejöttének a módját is megadjuk, amit elfogadunk, mert megalkotását – akár csak gondolatban – bármikor elvégezhetjük, és az így kapott közös álmot a sajátunknak tarthatjuk.
96. Eddigi beszélgetéseinknek, ha szabad egy ilyen megközelítésre vállalkoznom, miután az önök felvetései és kérdései interaktivitást vittek hangos gondolkodásunkba, amelynek szóvivője lehettem, szóval eddigi beszélgetéseinknek gyakorlati hasznára lenne érdemes figyelnünk. Ezt elsősorban a magam számára tartom szükséges és lehetséges ajánlatnak, és a közeggel való bánás módozatait vélem értékelhetőnek és elemezhetőnek, azért, hogy bizonyos szabályosságokra fényt deríthessünk, amelyek eszközévé lehetnek a megismételt gondolatoknak, és valamilyen állandóságot biztosíthatnak, túl azon, hogy eleget tesznek annak az elvárásunknak is, amely az állandó növekedést, a terjeszkedést tekinti elérendő céljának. Ez az expanzió nem öncélú, ezt ki merjük jelenteni, hiszen a teljes közeg érdekeltségét véljük mögötte állni, és, amint már annyiszor szóltunk róla, csakis az idő elsajátításáért kifejtett erőfeszítéseinkhez kell sorolnunk az ilyen próbálkozásainkat. A jelenlét és a tudatosság, valamint a jövő megragadása együttes feladata indokolják ilyen iparkodásainkat, és végső hasznuk eleve kódoltnak tartható, amihez képest mostani felvetésünk eléggé meglepőnek tűnhet. Milyen új haszon lehet még a közeggel való törődésünkben, amikor annak távlati haszna olyan méretű, amelyhez semmit nem érdemes hasonlítanunk? Talán segíthet, ha kicsit közelebb lépünk az elemzéshez, amelyet módszerünkről tarthatunk. Vagyis megtesszük azokat a teendőket, amik mintegy képet alkotnak eddigi fejtegetéseinkről. Például az utóbb említett álom kapcsán. Amely közös álomnak a létezéséről kezdtünk gondolkodni egy felvetést követően, amely közös képzeletünket érintette, azok után, hogy nő egyedeink és férfi egyedeink képzeletét különálló létezőként tételeztük. Ez előtt a tudatosságról azt mondtuk, hogy az a közeg anyagiságának legfontosabb része. Talán azért, mert ez gondoskodik a közeg hogylétéről, amikor egyszerre helyezkedik el a közegben, mint létezőben, és ezzel párhuzamosan alkot róla képet, hogy a szükséges mértékben szabályozhassa a közeg ismert hogylétét. A szükséges mértéket pedig semmi másból nem tartja megismerhetőnek, mint a közeg érdekéből, amely szerint a közeg csak és kizárólag létezni kíván. Igaz, hogy ezzel a kívánságával elég nagy tartamot használna létezése számára: az időt magát. Amit érdemes látnunk, az a tudatosság önálló szubsztancia volta, amit eddig nem neveztünk meg, csak belőle eredeztettük a képzeletet, amely több is már a tudatosságnál, noha ezt a többletet sem nem indokoltuk, sem be nem mutattuk. Most is csak feltételezzük, hogy önálló minősége kettős kötődéséből ered, miután megtartja teljes anyagiságát, és ezt értékeli is egyben, eltávolodva tőle, és rátekintve, de belőle ki nem szakadva, és érdekét is érintetlenül hagyva. Amely érdekből, és ez a tudat saját teljesítménye, amelyet mintegy hozzátesz a „csak létező” anyaghoz, megtartja az anyagot és vele önmagát, és jövőt gondol az anyagnak, amely őt is magába foglalja. És ez a jövőt gondolás már színtiszta képzelet, amelyet szeretnénk egyúttal az anyag sajátjának tartani, holott tudathoz kötődése rögtön feltűnik előttünk, ahogy azt sem felejtjük el, hogy – reméljük kellő bizonyossággal igazoltan – a tudat, amelyről szóltunk, az anyag tudata. Akkor is maga a tiszta anyag, amikor a vele azonosnak vélt, gondolt, tartott közeget mi szívesen tekintjük olyannak, amelyet elgondolva tekintünk önmagával azonosnak. És akkor most értünk a lehetőséghez, hogy gondolatmenetünk ismétlését haszonként értékelhessük, amennyiben az előbbi gondolati műveletek példáját követve lehetővé tesszük magunknak, hogy magunkról kellő tudatossággal alkossunk képet, és egyúttal a megközelítések feltételeit is megragadhassuk, amikor az átélést és az elgondolást – tudatot és képzeletet – együttesen tesszük sajátunkká. Ezzel az elsajátítással spontaneitásunkat hoztuk létre, túl az érdekünkkel való azonosságunk bekövetkezésén. Spontaneitásunk pedig lehetővé teszi, hogy otthonosságunkat elértnek tarthassuk, múltunk ismeretével és jelenbeli önbizalmunkkal valamint a jövőre vonatkozó bizalmas előre nézéssel.
97. Spontaneitásunk kritikáját is elvégezhetjük, és ez is haszna lehet az eddigiekben gyakorolt gondolkodásunknak. Ami szükséges a kritikához, azt nem hagyjuk el, és ezt a távolságnak véljük, amely rálátásunkhoz, ez által pedig akár új szempontból történő értékelésünkhöz lehet elengedhetetlen. Talán a kérdések azok, amelyek fontosságáról sem feledkezhetünk meg, mondjuk akkor, amikor a közeg győzelmét elfogadva meghatározottnak látjuk a teendőinket, illetve azt a kiváltó okot, amely a közeget mozgatni képes saját döntései meghozatalában. Egy ilyen kérdés, amelyet feltehetünk, az az eddigiek egyik lehetséges tagadására utal, amennyiben a győzelmek formája és harmóniája megtalálását és kialakítását kérdőjelezi meg. Az önzést ugyanis csak a „sorok között” hallhattuk ki eddigi elemzéseinkből, amelyről pedig tudhatjuk, hogy a létezésünk alapját képezi. Ezért aztán kíváncsiak lehetünk arra, hogy a saját érdekét képviselő közeg – egyénként és közösségként egyformán – hogyan lesz képes elfogadni egy olyan sorrendet a kettős funkció ellátásánál, amely a reprodukciót és a gyönyört állítja egymással egyensúlyba, és ezen kívül a figyelmét a tudásgömbre összpontosítva azt is eléri, hogy a lét feltételeit kiegyenlítetten juttassa el minden közeg-alkotóhoz? Vagy ilyen súlyos gondok megoldásától egyelőre olyan távol vagyunk, hogy a vele való foglalkozást is elodázhatjuk, megvárva a szükséges fejlettséget, amely az energiaszolgáltatásban, a technológiai szintben és a közös érdek felismeréséből adódó szükséglet kielégítésben tesz majd minket képessé tömeges és villámgyors problémakezelésre? Mondjuk a legfejlettebb módon, amely már akkor képes felismerni a bekövetkező szükségletet, amikor az még senkit nem kerít hatalmába, feszítő gondként, és a teljesítésre is azonnal birtokában van a megfelelő eszközöknek, köztük a tudásnak, a módszernek és az anyagi lehetőségnek. Aztán arra is rákérdezhetünk, hogy a közeg jelenében vajon nincs-e már itt a jövő, amelyet elképzeltünk, mint majdani bekövetkezőt és szükséges lehetőséget, csak éppen az elérhetősége az, amelyről elfelejtettünk gondolkodni, és nem a hozzáértés hiánya miatt, vagy hanyagságból, hanem a gondolatmenet természetéből adódóan? Mert a fontosabbnak tartott ügyekkel kezdtük, mondjuk „felülről”, ahogy azt vázoltuk, és ahogy most is helyesnek tartjuk a sorrend választásánál. A tapasztalataink segítenek a válaszban minket, és azt mutatják kutató szemünknek, hogy szinte soha nem volt olyan pillanata a közegnek, amely a jövőt ne érintette volna meg, és szinte annak legközvetlenebb megragadásával. Expressis verbis kijelenthetjük, hogy a közeg csak folyamatosan létezik, és ennek a folytonosságnak egyik legfontosabb ismertető jegye a jelenben létező jövő megléte. Amely felfogható úgy is, mint a szabadon mozgó képzelet teremtő voltának megnyilvánulása és bizonyítéka, amennyiben egy-egy elképzelés a megjelenésével szinte egy időben lesz valósággá, bizonyos feltételek fennállása esetén, és a képzelet újdonság jellege mértékét illetően betartva a teljesítésre, a materializációra vonatkozó szabályokat. Hogy ezek a szabályok állandó tágulást mutatnak, amely szerint gyorsul a képzelet játékai valóságossá válásának folyamata és a közeg erre vonatkozó képessége, azt talán nem is szükséges bizonyítani. A környezet ismerete tudományai mellett ma már a közeg önismerete tudományai is komolyan részt vállalhatnak az említett megvalósításban, ahogy abban is jelentősen megnőtt a szerepük, hogy a közeg igényét és igénye kielégítésének formáit előre jelezzék. Ez az igény, talán kihallható magából a szóból, valójában az önzés, amely lehet érdek is, és annak is a legelső alakja, amely a közegben általánosan elterjedtnek, bevettnek és elfogadottnak tekinthető, valamilyen ehhez hasonló megjelenéssel: „nekem legyen jó az élet”. Amely elvárás nagyon hasonlít a győzelem elérését célzó törekvésre, amelyet megtölt tartalommal, amikor a győzelmet a „jó”-nak nevesíti. És a gyönyört is megemlíthetjük, mint egyik módozatát a „jó”-nak, amelyről szóltunk korábban. Lehet, hogy érthetjük: hogyan is „jó” az élet most sokunknak?
98. A végtelenséget, a mérték nélküliséget aligha tudjuk kizárni magunkból, és felcserélni valamivel, ami ezek ellentéte: végesség. Pedig nincs is semmi, amit ne ismernénk annyira, mint a mértéket. Amely nyugodtan tartható megfoghatónak, megmérhetőnek, azaz olyannak, mint amilyenek mi, közeget alkotók vagyunk. Akik ezzel a kettősséggel, amelyeket most egymás után magunk elé idéztünk, barátkozunk jó pár ezer éve, amióta felismerni képesnek bizonyultunk ezek jelenlétét és megváltoztathatatlanságát. Ahogy azt is, hogy együttesük egyáltalán nem hordoz veszélyt ránk nézve, miközben annyi izgalmunkat írhatjuk hol a végesség, hol a végtelenség számlájára. Mert leegyszerűsítetten ezekről kell tudomást vennünk, és ezeket kell elfogadnunk, mint a rendelkezésünkre álló létezés mértékeit. Ahogy a többi mértékről is van már belátásunk, amelyek a kettő között vagy mellett találhatóak. Változatosságuk pedig igazán szórakoztató, ha szabad ilyen módon minősítenünk a minket meghatározó dolgokat, amelyekkel barátságot szeretnénk kötni, miután tisztában vagyunk jelenlétükkel, és azzal is, hogy a végességből és a végtelenségből, ahogy a köztes mértékekből is, kivehetjük a részünket, és még arra is képesek lehetünk, hogy magunkat velük azonosnak tekintsük. Kellő tisztelettel, természetesen, ami kijár ezeknek a változóknak, amelyek minőségüket megőrzik, miközben változásuk megállíthatatlannak látszik. Lehet, hogy az önzésünk vagy az érdekünk az, amely az ilyen ellentmondásosságot könnyen elfogadhatóvá teszi előttünk. Vagy a közegszerűségünk eleve olyan pozíció, amelyben a mértékek sokasága együtt kap szerepet, és gondjainkat máris eloszlatja. Egyénként alig számítunk tényezőnek a nagyság mellett, amelyről van tudomásunk, és amelyet kellő tisztelettel szemlélünk, együtt közeget alkotó társainkkal, akik ennek a rajtunk kívülálló valóságnak is részei. Mert itt kezdődik a tudatosítása a létezésünknek, amely szerint magunkat tételezni képesek vagyunk, mint jelenlévőt. És ez a felosztás általános közegünk egyéneiben: nekünk. Vagyok én, és van mindenki, és van minden más. Aminek és akiknek lehet tudomásuk rólam, de ez a tudás nem feltétlen. Még az is lehetséges, hogy ilyen tudással a rajtam kívüli valóság egésze nem rendelkezik. Vagy inkább a közeg többi tagja ismerete olyan, amelyet magamra vonatkozóan teljesnek nem biztos, hogy érdemes tartanom. Jelen vagyok a közegben, de nem vagyok jelen a közeg tudatában. És ez a helyzet semmit el nem vesz önzésem mértékéből és lehetőségemből, amellyel önző érdekeimet elérni törekedhetek, ahogy ki sem bővíti ezt az érdeket, bármennyire is részesülhetnék a bővülés révén plusz előnyökben. Feltételezhetően, persze. Csakis feltételezhetően. Mert a teljes közeg helyett rész közeg létezik, amely rendelkezik létezésem tudatával, és az önzésemhez, valamint az ebből következő érdekeimhez viszonyulhat. Akár teszi ezt szándékosan, segítő módon vagy akadályozóan, akár nincs velem semmilyen olyan kapcsolata, amely érdekemhez tartozónak lenne nevezhető. Ha pusztán neutrális a rólam tudomással bírók viszonyulása, akkor már elmondható, hogy igencsak kedvező a helyzetem, hiszen szabadon hordozhatom magammal érdekeim, kívánságaim nem kisszámú sorát, és törődhetek a kedvemre való elérésükkel, bizonyos célt követve. Ez olyan mozgalmasságot fog jelenteni, amúgy is jellemzően mozgásból álló létezésemben, hogy akár virulensnek is tarthatom magamat, és mindenki más egyént, aki velem együtt kap majdnem azonos feltételt ahhoz, hogy önzését, és az ebből eredeztethető érdekeit, megvalósulni törekedhessen. Szóval, hogy visszautalhassak előző megjegyzésünkre, miszerint „érthetjük: hogyan is „jó” az élet…”, úgy tűnik, hogy ezzel az önzés-érdek sorozattal, és a közeg viszonyulásával, elértük a minősítést, amelyből a jelenlétünk alapja képződik: „jó” a létünk, éspedig önmagunk elkülöníthető mértéke révén, amely szerint mi egyedüliek és megismételhetetlenek vagyunk, szerencsénkre elég sok hasonlóan egyedüli és megismételhetetlen társunkkal együtt, egy időben, és valahol középen a mértékek skáláján, vagy közepén ezek képzeletbeli terének.
99. Valamikor minden mértéke az ember volt – hangzott fel a teremben a hozzászólás, és elég hosszú idő után az előző megszólalást követően ahhoz, hogy a figyelmet magára vonja. Derék előadónk egyenesen széles mosollyal és bólogatással fogadta a hallottakat, és hozzátette, hogy: mintha semmi sem változott volna az évezredek alatt, ugye? Vagy volt változás, csak azért az állandóságot is érdemes észrevennünk, amikor annak eljön az ideje. Versenyt nem biztos, hogy érdemes hirdetnünk magunk és képzeteink valamint sokszorozó ténykedésünk produktumai, és ezek jelentősége között. Talán arra kitérhetünk, hogy mikor van szükségünk arra, hogy megnyilvánulásaink mögé is láthassunk, és ezért a tapasztalattól kezdve, egészen a legváratlanabbnak tűnő elképzelésekig, amelyek elméleteket és eszközöket egyaránt képesek a kezünkbe adni, a kutatásainkat majdnem szabadon folytassuk. Ahogy a jelenben találkozhatunk a géntechnika eredményeit az egészség megőrzéséhez használó módszerek felülvizsgálatával, vagy a replikák előállításának súlyos, morális kérdéseket is érintő ügyével. Amit láthatunk mostani témánk szerint, az az egyén-közösség páros viszonya, és az érdek hovatartozásának megadása, amely a közösség önzését kell, hogy megjelenítse előttünk. És erről az önzésről, és az ebből következő érdekről nem tűnik könnyű feladatnak bármit is gondolnunk és megállapítanunk, mert ilyen közösségi jelenséget aligha lehetünk képesek találni, és pusztán a közösség nehézkedése, tehetetlensége alapján. Ahogy az ellenkező állítást is komolyan kell vennünk, miszerint: nincs és nem is volt semmi más a múltunkban, ahogy a jelenünket is ez hatja át, mint a közösségeink önzése, és az ebből az önzésből származtatható érdeke. Azaz – az egyén és a közösség, mint közeg-alkotók – szétválasztása, és önálló sajátosságaik követése, meglepő fejleményeket hoz elénk, amelyekkel kénytelenek vagyunk törődni, és a belőlük fakadó nehézségeket megfelelően értékelni. Pedig semmi másról nincs szó mostani gondunk kapcsán, mint a verseny formái hiányos ismeretéből adódó nehézségről, továbbá a közös érdek szerepeltetésének elmaradásából. Amely lehetővé tehetné, hogy tetszőleges közösségünk önzését létezőnek és megalapozottnak tarthassuk, mivel a versenyben való részvétel egyik lehetőségeként választotta azt érdekének vagy céljának a közösség, amit nyugodtan megtehetett, miután a közös érdek rendező elve nem állt rendelkezésére ahhoz, hogy ezen a célon maga hajtsa végre a szükséges szabályozást – ahogy azt a közös érdek ismerete szerint elvégezhetné. Hogy a közösség volt-e már mérték, és mai helyzetünkben mit mondhatunk a közösség mértékét illetően, az kötelező vizsgálat tárgya számunkra. Mert az előzőekben csak az egyén léte minőségével foglalkoztunk, eljutva annak megállapításáig, hogy ez a lét „jó” az egyénnek. Ám a közegben a közösség pontosan olyan mértékben hordozó, mint amennyire az egyén lehet alapja a közegnek. Még akkor is, ha a reprodukcióban betöltött szerepe révén az egyén fölénye – jelenleg – elvitathatatlan. Csak kötelesek vagyunk elgondolkodni a közösség léte minőségéről, amikor tudjuk, hogy a közeg eddigi története jelentős részben ennek a minőségnek a biztosítása mentén hozta a maga eseményei láncolatát, és az okok feltárása nem mentesít minket annak a teendőnek az ellátásától, amelynek eredményeképpen a közösség – a tetszőleges közösség – érdeke szabad megvalósulására számíthatunk. Egyelőre annyit jelentünk ki, hogy a közösség – mint mondtuk: a tetszőlegesen kiválasztott közösség – léte minőségét a közös érdek biztosítja, függetlenül ennek ismeretétől és elfogadottságától. Miután megismerhető a közeg közös érdeke, azt követően már nem túlzás annak tételezése, hogy a közeget alkotó bármely közösség léte rendelkezhet a „jó” minősítéssel, és ezt a kedvező létbeli sajátosságot meg is élheti. Ahogy azonnal ki kell jelentenünk, hogy a közeg közösségei együttes és teljes kedvező léte elérésére csak a közös érdek ismerete és megvalósítására való egyértelmű törekvése adhat valódi lehetőséget. Ezek nélkül egy közösség kedvező sorsa csak időleges és részleges lehet.
100. Miután az időt vontuk be vizsgálódásunkba, megragadásának módját megtalálandó, jóleshet bizonyos részét kitüntetnünk. „Akit” csak annyira tartunk felettünk állónak, amennyire biztosak vagyunk abban, hogy semmi más nem adja lényegét, tartalmát ennek a végtelenségnek, mint mi, emberek, vagyis mi, emberi közeg. Aki melléállítható az idő nagyságának, és az összevetésben nem kell hátrébb állónak vagy kisebbnek sorolódnia. A tárgyi vagy anyagi környezet a maga tehetetlenségében akár magának az időnek is tekinthető. Csak éppen semmi törekvést nem mutat vele kapcsolatban, már ami az idő társaként szereplését felvethetné, és egy párbeszédet, egy sajátos együttműködést indítana el vagy jelenítene meg. Az anyag az időnek játékszere, ahogy megjelenési alakja is. Amikor anyagot tartunk magunk előtt, akkor az időnek egy darabkáját is szemrevételezhetjük. Hiszen az anyag biztosan rendelkezik valamivel, amivel csak az időhöz kötődése lesz láthatóvá és bizonyíthatóvá: ez a változás. Ahogy mi is így szeretünk játékai lenni ennek a legnagyobb hatalomnak, és közben elég jelentős mennyiségű örömünket is megkapjuk anyagszerűségünk által, meg időben való létezésünkkel, és ez a mi változásunk, természetesen. Amelyről azonnal kijelentjük, hogy ez a mi legnagyobb ellenségünk. Nem akarunk, és nem szeretünk változni, és azt sem szeretjük, hogy ez a hatalmasság kedvére érhet el velünk bármit, amit csak „akar”, már legalábbis a jól megadott és pontosan megismerhető szabályai és törvényszerűségei „játékainak” megfelelően. Ez a kedvtöltése az, amellyel nem vagyunk kibékülve, és amelyet mi is szeretnénk elsajátítani, illetve magunkra nézve megszüntetni. El akarjuk lesni a titkát, amellyel tetszőleges formát ölt magára, és aztán nincs más dolga, mint ezt a formát magára hagyni, hadd alakulgasson kedvére, amellyel aztán együtt létezhet, mert ugyanaz lehet, olyan szabadon, ahogy azt csak elképzelni lehetséges. Nincs is más, ami létezne az időben, mint a szabadság, amellyel az idő azonos, természetesen az anyagon kívül. És akkor itt vagyunk mi, közeg, anyagként és szabadságként, és annak tudatában, hogy nem vagyunk azonosak az idővel, bármelyik pillanatban nézünk is rá magunkra. Ha a pillanataink sorozatát vesszük, vég nélkül, tetszőleges következést képzelve el, mint lehetőséget, akkor az állandóság, amely elérhető marad ezzel a végtelen időbeli sorozatunkkal, lehetőséget ad nekünk is a változás szabadságára. Az idő állandóságát az anyag adja, amely tetszőlegesen változhat, illetve a változások törvényszerűsége érvényesülhet, és a szabadság alapján akár az is bekövetkezhet, hogy megszűnik eddigi formájában lenni, megszüntetve magát ezzel az idő is. A mi állandóságunk az egyediségünk, amely az anyag összes többi formájától képes minket megkülönböztethetővé tenni. Szerintem ezeknek a speciális tulajdonságoknak a sorában a képzelet az, amely nélkülözhetetlen, és amely váratlan helyzet létrejöttét eredményezi. Bármennyire is anyag a mi képzeletünk, amely megszűnhet létezni az anyag eltűnésével, olyan valóságot adhat hozzá az időhöz, amellyel az nem rendelkezik. Az idő ugyanis múltból, jelenből és jövőből gazdálkodik, és csak a jelene az, amely folyamatosnak mondható. Múltját és jövőjét az idő nem birtokolja, mert azt a törvények – az anyag törvényszerűségei – határozták meg, ha múltról van szó, és fogják szabályozni, ha a jövőt kívánjuk megpillantani előzetesen. Mindez a szabadságból ered az idő számára, amellyel magát „szereti” azonosnak „tudni”. Nekünk a képzeletünk módot ad arra is, hogy túllépjünk az anyagon, a szabadságon, a befejeződésen, vagyis a pusztulásunkon. Mert elképzelhetjük az időt magát, mint örökké létezőt, akár anyagtól függetlenként is. Az örökkévalóság „anyaga” ugyanis az anyag szabadságát adó törvényeket meghaladó terrénum. A mi közeg voltunk puszta, mindennapi létezése, miután a képzelettől elválaszthatatlan, ennek az örökkévalóságnak egy darabkája. És akkor ebben az „új” létben mi más is lenne, amelyet megélünk, mint nagybetűs ünnepnapok, amelyek pedig annyira egyformák, hogy szürkeségük színes fényessége már-már meghaladhatatlan.
101. Most vagyunk a múltban, a jelenben és a jövőben. Az időt is kisajátítottuk, amennyire ez csak lehetséges. Egyek vagyunk a változással, és általa a szabadsággal. A közeg reprodukciója pedig lehetővé tette a végtelenség elérését. Már csak az azonosságunkból jöhet létünk új formája, a nemlét. Ezt a nemlétet pedig egyelőre csak elgondolni és kiszámítani tudhatjuk. Elkerülni vagy átalakítani nem. Várnunk kell tudásunk gömbjére, amely – nagyon valószínűen – elérheti az „időanyag” összetettségét. És ez a hozzáállásunk nem jelenti képzeletünk leértékelését, vagy a róla tett megállapításaink visszavonását, esetleg szűkítését. A transzcendens felé haladásunk irányai ismertek előttünk. Ahogy arról is van tudásunk, hogy az idő csak velünk nyer tartalmat vagy célt, és akár érdekének is tarthatjuk saját létezésünk fenntartását, ha számíthatunk érdekesség iránti igényére, amely, persze, csak a mi kívánságunk sóhajának tűnik, semmi másnak. Az idő, az anyag, a szabadság fájdalomtól mentes, és részvétet sem ismer, ahogy a szellemi élvezetek sem szórakoztatják, bármennyire is mozgunk egyre bátrabban tudásunk gömbjében, gyönyörködéssel szemlélve meglátásainkat, vagyis az időanyag törvényeit. Az sem sokat számít ennek a nagyúrnak, hogy állandó készenlétben élünk, már ami a változás váratlanságát illeti, jóllehet az előrejelzés módszerében bizonyos előrehaladást elértünk, és a váratlanságok körét is elég jól tudjuk részletesen és elfogadható beválási igénnyel megadni. A titok sem ismeretlen előttünk, már ami ennek lehetséges létezését illeti. Az idő titka nem egyedüli, ezt be kell látnunk, még akkor is, ha eszközünk, amellyel felé tekintünk, és amellyel mélyére látni törekszünk, túl is jut a titkon, és szinte ki is iktatja – mintegy legyőzi – azt. És rá kell ébrednünk arra is, itt és most, hogy nem csak egy eszköz áll a rendelkezésünkre, amellyel ezeket a titkokat – a győzelemmel pedig az idő elsajátítását – elérhetjük és meghódíthatjuk! El ne menjünk a tudás mellett, amely most állt elénk, a maga teljességében: mi vagyunk az idő, az anyag, a változás és a szabadság, és mi vagyunk a végtelenség is. Ahogy nekünk jutott annak lehetősége is, hogy ezt az ellenkezőjére is fordítsuk, és kijelenthessük, hogy mi vagyunk az, ami nincs, ami nem változik, és ami el is tűnhet, nyomtalanul. És akkor elővehetjük a saját titkunkat, amelyet annyira szívesen művelünk, újra és újra oldódva fel gondoskodásában, hogy létünk spontaneitása egyszerre maga a teljes kiszámíthatóság, és kényünk-kedvünk szabad játéka, amellyel azonosak szeretünk lenni: közegünk. Csak jutnánk már el végre a közös érdekhez, amely ezé a közegé, ahogy magában és egészében a miénk! Elnézést a kifakadásért, de elsodort az indulat, talán nem indokolatlanul, de talán túlzott hevességgel. A forradalmat ugyanis nem állíthatjuk le, amely csúcspontjához közeledni látszik, és a közös érdek által indítandó versenyről alig ejtettünk még szót, pedig annak indulása is mögöttünk van már, ha tudunk róla, vagy nem tudunk róla, akkor is. Az ajánlott törvényt pedig legjobb lenne elfogadnunk, hogy Teller-törvényét sikeresen megvalósíthassuk, ha ez egyáltalán módunkban állhat. És akkor hol is vagyunk még attól, hogy elérjük önmagunk felszabadítását! Amelyhez pedig semmi másra nem lenne szükségünk, mint az ajánlat komolyan vételére és önkéntes betartására. Ami nélkül, szerencsére, semmit nem kell elveszítenünk. Milyen érdekeseknek tarthatjuk azokat, akik a nyugalmukat képesek megőrizni akkor is, amikor sorsuk alakulásán izgulhatnának, és a bizonytalanság vagy a kétségek sokkal inkább növelni képesek elszántságukat és erejüket, amellyel fenntartják törekvéseiket, semmint elkedvetlenítenék, vagy meghátrálásra késztetnék őket. Példájuk vonzó és tanulságos, túl elismerésünk kiérdemlésén. Ami eszünkbe jut róluk, az olyan mesterség, amely közeg méretben még nem biztos, hogy ismert, és különösen nem bevezetett gyakorlat. Amely szélsőséget vállal, amennyire az csak lehetséges, közben pedig biztonságban tartja magát mindig és minden helyzetben, kiindulva az élet értékéből, amelyet mindenek fölöttinek tekint.
102. Erőink származásáról, ahogy a saját „származásunkról” is meglehetősen sokat megtudtunk eddigi beszélgetéseinkben. Magunkat – a közeget – élőnek látjuk ezek alapján, és dimenzióiról is lett benyomásunk. Ahogy azt is elfogadhatjuk, hogy az a mód, amelyet észleltünk, az nem a vizsgálódásé elsősorban, hanem a közegre illeszkedik, nagyon sok érdekességgel bír. Persze, ha a közeg összetett, rétegezett, sok irányból és sokféle hatás által meghatározott, akkor a megjelenítésére törekvés során – azaz a megismerésére téve kísérletet – az eljárásoknak is követniük illik megismerésük tárgyának sokrétűségét – komplexitását -, különben nem lehetnek képesek, sem külön-külön, sem erőiket és eredményeiket egyesítve a méltó modell létrehozására, semmilyen beválási – validitási - tűréshatár utólagos meghatározása mellett sem. Nem biztos, hogy minden szükséges momentum a rendelkezésünkre áll az elhangzottakban ahhoz, hogy megkísérelhessük egy ilyen modellnek a felvázolását. Hacsak emlékeinkbe nem idézzük korábbi feltételezésünket, miszerint a közeg önmaga is képes létrehozni a róla szóló tudás eszközeit, ahogy az elemzések eredményét is szinte tálcán kínálja, pusztán abból a kiindulásból, amely az egyén-közösség kettőst egyszerre létezőnek és azonosnak gondolja el. Mintha orákulum állna a rendelkezésünkre, és nem külső, rajtunk kívül létező alakban, hanem egyenesen legbenső valónkban, és – szinte elképzelhetetlennek tűnik, de – anélkül, hogy erről az állandóan bővülő, de folyamatosan a rendelkezésünkre álló tudásról fogalmat alkottunk volna magunknak, és igazi használóként lennénk képesek azt javunkra fordítva használni – működik. Mintha nyugodtan kijelenthetnénk, hogy „a közeg megteremti a maga számára a szükséges tudást, ahogy gondoskodik arról is, hogy fennmaradjon, egzisztenciálisan és reprodukciójában egyaránt”. Ezzel párhuzamosan pedig biztosan állíthatjuk, hogy „a közeg léte számára egyszerre adott a korlátozatlanság lehetősége, ahogy ezt a létet a tetszőleges időben bekövetkező vég lehetősége is jellemzi”. Könnyen lehet, hogy ezek a mondatok semmi újjal nem szolgálnak, miután egy ideje az egyik lehetőségről – a megsemmisülésről – a közeg alkotói, a hozzá szükséges képességük megteremtésével, maguk „gondoskodtak”. A másik, illetve az elsőként említett kijelentés felől nézve az álláspontunkra, azt nyugodtan tekinthetjük elfogadhatónak, túlzásoktól és megvalósíthatatlannak látszó igényektől mentesnek. Olyannak, amivel érdemes tovább foglalkoznunk, még akkor is, ha a közeg önellátása – ha komolyan vesszük – eleve felment minket a bizonytalankodás gyötrelmétől. Ez a mostani gondolatmenet ez utóbbi lehetőséget veszi alapul, amennyiben elképzelhetőnek tartja, hogy a közeg kitárulkozása nem akadályozott, illetve a megismerés stációi képesek önmaguk fejlesztésével eljutni a belátásokhoz, a modellekhez, azaz a közegről alkotott egészleges képnek a közeget egyre jobban megjelenítő alakjához. A kapkodás, a nem kellő időben való adathasználat, azaz az előkészítetlen képalkotás elkerülendő, és ezt tudhatjuk. A dolog átfogó jellegéből adódóan viszont azzal is tisztában lehetünk, hogy mindig összegzést folytatunk, ahogy folyamatos az elemzés, a boncolgatás is az adatok értékelésével, és ezek az egymást kizáró és egymást kiegészítő eljárások legjobb, ha szinte egyszerre, azonos időben kerülnek alkalmazásra. A tetszőleges szűkítést, a sajátos szempontot nyugodtan végezhetjük úgy is, hogy az említett kétirányú tájékozódási formát fenntartjuk, hiszen összevetésekre mindig van lehetőségünk, és az ilyen – mondhatni harmadik vizsgálati alak – az ellenőrzést is elvégezhetővé teszi, legyen szó bármelyik korábbi módszer értékeléséről is. És akkor akár odáig is eljutottnak gondolhatjuk magunkat, hogy kijelentsük: a közeg múltja, jelene és jövője, valamint létének eleven erői és ezek mozgása, ahogy alkotói – két formája és rendezettségei – érdeke is megjelenni látszanak előttünk, együtt eredetük lehetséges megközelítésével, és a megnyugtató tudással, hogy létezése biztonságának deklarálása is mintha csak a közös érdek kinyilvánítására várna.
103. A modell említése eszünkbe juttatja a közeg anyag voltát, és nem kell megerőszakolnunk magunkat ahhoz, hogy a közeg testi létezésére gondoljunk. Az alapján, amit a közegről eddig mondtunk, elképzelhetőnek tartjuk, hogy az egész közeg testéről tegyünk említést, és ezzel párhuzamosan képzeljük el magunknak a rendezettségeket, mint testtel bíró részeit a közegnek, ahogy a közösségeknek is lehet teste. Az egyén közeg testét már nem is lenne szükséges említenünk, hiszen arról biztos tudás áll a rendelkezésünkre. Legalábbis a szó hétköznapi, egyúttal a számos tudomány által elvégzett fogalomalkotás értelmében. A közeg teste ugyanis, legyen szó annak bármelyik alakjáról, egy eddig meg nem vizsgált fogalom, és ez igaz az egyén esetére is. A nemmel bíró közeg kétféle teste sejtek, szervek, anyagi folyamatok együtteseként, összetett rendszereként jeleníthető meg, és ennek a kiindulásnak megvan a maga jelentősége, amikor gyógyászat, testkultúra, reprodukció és számos egyéb funkció ellátása és követése lesz lehetséges használatával. Az egyének számára sem közömbös az így kialakult ismeret és az arra épülő gyakorlat, amely egyéni létük számos minőségi jegyét tudja befolyásolni. Amire érdemes lehet kitérnünk ezeken túl, az a korábbi felfogásunk ismétléséből következik, miszerint a közeg – most különösen az egyén – testének tudata lesz fontos számunkra. Az az egyedi lehetőség, amely időhöz kötötten ugyan, de alapvetően inkább a felfogást használva áll az egyén rendelkezésére, mint tudata a létezésének, a jelenlétének, és ez által a tudatosság által nyer megfelelő méretet, dimenziókkal, és az anyagiság – a jelenvalóságból következő anyagiság – birtokba vételével. Mintha azt jelentettük volna ki, hogy „az egyén részesévé lett önmagának, és kiterjedésre tett szert”. Meg is tapinthatná saját magát, ha lenne értelme egy ilyen megfogalmazásnak, pedig tudati megközelítésről lévén szó, miután a közeg teste is tiszta konstrukció, ez nem is látszik annyira elvetendő elképzelésnek. Az egyén tisztába jön azzal, hogy mindaz, ami őt magát adja, például érdekeiben és a feléjük való törekvéseiben, az senki máshoz nem tartozó, egyedi, különálló valóság rész, megelőző történettel, amely egyúttal a jelenben bemutatható és átfogható tartalom, és amelynek jövőre irányultsága van, folyamatosan és váratlan módokat választva, de akár jól kiszámíthatónak látszóan mutatkozva, korábbi alakjaihoz viszonyítottan. Megközelíthetnénk ezt a „testet” úgy is, mint a tudatosítás mértékét, és ennek egy fokozatát: amikor a közeg – most az egyén – az önazonosság zenitjére ér, akkor mintegy testivé – testtel rendelkezővé – lesz, aki képes ezt a képzetét – hiszen tisztán képzetről van szó ebben a testet szerzésben – a saját javára – a közeg javára, természetesen – fordítani. A közeg – most az egyén – felismerte a maga érdekét, és nincs olyan késztetése, amely ennek az érdeknek ellentmondana. (Megjegyezzük, hogy lehet olyan érdekforma, amely nem egyetlen alakú, és amelynek képviselete időnként egymást kizáró döntési helyzeteket és ténylegesen létrejövő döntéseket állít hordozójuk elé.) Ha az így értelmezett testet közösségre is alkalmazhatónak tartjuk, amit szeretnénk, természetesen, akkor a közösség – vagy rendezettség – önazonosságával találkozunk, mint meghatározandóval, mint körülírandó ténnyel. Amely egyelőre inkább látszik nehezen megközelíthetőnek, mint magától adódóan megmutatkozónak. Az egyén dolga sokkal egyszerűbb és könnyebb önmaga elgondolásával, és az ebből következő érdek képviseletével. Ahogy az egész közegről is hasonlóakat állíthatnánk, ha csak követnénk az eddigi szokásainkat a gondolkodásban, és a közeg létezési formái együttes kezelésében. Sajnos, hogy a közös érdek ismeretének hiányában ez a teljes közegre értett test – azaz a közeg önazonosságának tudata, egyben érdekének ismerete és vállalása – legfeljebb körvonalazódni látszhat, de az egyén testéhez képest kialakulatlannak, homályosan észlelhetőnek kell, hogy tűnjön. A közösség vagy rendezettség testéről pedig még kevesebbet tudunk, és ezért állítanunk is csak hasonlóan keveset lehet.
104. Azért azt tudhatjuk, hogy voltak ennek a testnek megnyilvánulásai, amikor a létét, azaz a rendezettség, az adott közösség vagy társadalom tudatosságának meglétét módunk lehetett követni, mint bizonyos mértékig létezőt. Az ilyen értékes helyzeteket az adott közegrész a történelme egy-egy nagy korszakának, de legalábbis jelentős eseményének szokta tartani. Amely értékelésnek megvan a maga jogosultsága, ha abból indulunk ki, hogy milyen méretű tudatosítás kellett ahhoz, hogy nagyszámú embercsoport legyen képes azonos döntés meghozatalában együtt eljárni, és az ezzel a döntéssel járó esetleges következményeket is felmérni, és azokat tudatosan vállalni. Vagy csak reménykedve a jelzett siker bekövetkezésében, mint amilyen meghatározó sorsforduló lehetett egy új haza elfoglalása, vándorlás, viszontagságos menekülés, ismeretlen helyzetekben való kitartás, és így tovább. Ha a döntésnek más rendezettség életét is kellett érintenie, amely összeütközéssel, harccal, esetleg háborúskodással is járhatott, akkor a közösségi test igazi próbának lett kitéve, és nagy szükség mutatkozott mind az ereje tartós használatára, mind a figyelme fenntartására, és az ezek kivitelezéséhez minden bizonnyal elengedhetetlen összetartás és egyetértés – az együvé tartozás hite és a hozzá való hűség és áldozat gyakorlása – folyamatos kinyilvánítására. Példák sora mutathatja a közösségi test ilyen kialakulásait, csak a tudatosság meglétében, annak valódi létrejöttében való bizalmunkra érdemes kitérnünk. Illetve azt lenne jó megvizsgálnunk, hogy milyen módon lesz elérhető a test – a közösség teste – számára a kialakulását jelentő tudatosság. Még az is lehet, hogy valami olyat feltételezünk, amely meg sem jelenhet, elő sem fordulhat a közeg, vagyis annak egy bizonyos része – közössége, rendezettsége, társadalma – létében. Az egyének agyai csak igen ritkán „összekapcsolhatóak”, ha szabad ilyen furcsa megközelítéssel próbálni megérteni a közösségi tudat létrejöttét. Pedig ennek bizonyos formáit a napi gyakorlat is elénk tárja, és minden különleges eljárás kreálása nélkül. Szertartásaink hagyományos és spontán formái miről másról is szólnak, ha nem az „agyak összekapcsolásáról”? Ezek a közösségi megmozdulások, mindkét formájukban, azt mutatják, hogy rövid az út közöttünk, amit egy-egy gondolat kivitelezése érdekében meg kell tennünk, amikor a hozzá szükséges döntést meghoztuk. Nagyon gyorsan vagyunk képesek egymással megosztani az erőnket, hogy valamilyen közös célt elérjünk, amelynek létrejöttében az érdekeltségünk nyilvánvalóan kinyilvánítható. Ez a megosztás energiák felszabadulását, megjelenését, használhatóságát teszi lehetővé, és – profánul hangzik, de igaz, hogy – már-már elképzelhetetlen produkciók létrejöttét teszi lehetővé. Ami a tudatosságot illeti ebben a folyamatban, az lehet, hogy egyéni kezdeményezéssel indul, és ebből fejlődik, ebből nő tovább, a közösség részvételét kivívva, elérve egy szinte elképzelhetetlen mértéket, és ez által lehetőséghez juttatva korábban ismeretlen siker elérését. Ami terjed, amihez csatlakozik a közegrész akár majdnem egésze, az lehet, hogy csak egyetlen gondolat; egy elképzelés a lehetségesről, ami valami, vagy valahol, esetleg valamikor, netán valamilyenként. És róla még az is elmondható, hogy kedvező ígéretnek vehető, amelyről hozzáértők azért kimutathatják, hogy a bekövetkezésére milyen esély mutatkozik. Pontos számításokat bevetve a vélemény kialakításához, miközben könnyen lehet, hogy az a bizonyos összekapcsolódás a lelkesültségnek, a hitnek, az erős és elsöprő vágynak a számlájára lehet csak írható, és semmi esetre sem a józanság, a megfontoltság okossága nyugodt és ellenőrzött tudatosságának. Nekünk nem könnyebb a helyzetünk a történelmi példák ismeretében. A közgazdaságtudomány régóta tudja, hogy a lakossági elvárás meghatározó a gazdasági eredmény alakulásában. Azt, hogy ezeket az elvárásokat irányíthatjuk, már vizsgáljuk, és kezdjük érteni, ez által befolyásolni. Már csak ki kellene terjesztenünk a kérdéseinket, hogy megmutatkozzon előttünk, a válasz révén, az ismeret magunkról, aki közeg vagyunk.
105. Nincs más lehetőségünk, mint a lehetetlent óhajtani. Amely kívánság megjelenik úgy is, mint a megismerés lehetőségének feltételezése, szemben a bizalmatlansággal, amely szerint sem kapacitásunk, sem módszereink nem lehetnek a valósághoz mérhetőek, ezért a valóság leírását – megismerését - sem várhatjuk el ezeknek a módszereknek a - módunkban álló adatkezelés és adatrögzítés - révén elérni. A vita eldöntésére nem is vállalkozunk, csak álláspontunkat ismételjük meg, miszerint a közeg léte és céllal bíró működése – feltételezhető „test” volta - a valóság – az idő – méretével összevethető, és a rendelkezésre álló ismeretek körének bővülését semmi sem korlátozza. Hasonlóan szabadon feltételezhető a módszerek olyan változása is, amelynek jellemzője a valósághoz való tetszőlegesen pontos közelítés, amennyiben az összetettség, a felismerések révén bekövetkező „generációváltás” – amely a gyorsaságban, az adatkezelés és rögzítés és modellalkotás módjában már követhetőnek mondható – új technikák és technológiák bevezetését is lehetővé teszi, bizonyítva az ismeretek valóságot megjeleníteni alkalmas voltát. A közeg története segíthet minket abban, hogy eredeti célunk szerint járjunk el a továbbiakban is, kitérőinkkel és tárgyalásunk csapongásaival fel nem hagyva. Gondolok itt például a folyamatosan létező igényességre, amely maximalizmusként mutatkozik meg előttünk, szinte minden közeg jelenségben. Ez semmi mást nem jelent, „csupán” a közeg élő voltát és egészségét, amennyiben benne irány létezését bizonyítja, amely olyan mozgást tesz megfigyelhetővé, amely az állandó változást, a törekvések erejét, dinamikáját és élettel teljességét hozza létre, ahogy tettünk már erre utaló megjegyzést korábban. Az egyén és a közösség az életet tartja a maga számára elsődleges célnak, azaz ez az élet az érdekei primátusa, és ebben az életben a minőség is bennfoglalt, már az emberi volt kezdetével, amelyet a kivételezettség révén vallhatunk magunkénak, hogy jussunk el annak megismeréséig – tudatosításáig - és fenntartása igényléséig. Az igényesség pedig az ismeretszerzés – a kíváncsiság – befejezhetetlenségét plántálja a közegbe, amely mellé – kiegyensúlyozásként – a közeg létet helyezi, amelyben a reprodukció és a gyönyör jelent megfelelő ellentételezést. Amire szükségünk lehet mindezek után, az az eddigiekből kikövetkeztethetőnek tűnhet. A közös érdek posztulálása, és még inkább az ezt követő erő alkalmazás milyenségének deklarációja, általánosan. És ez a mindenre kiterjedés az, amely végtelen óvatosságot és körültekintést, egyúttal türelmet és szigorú követelmény-támasztást jelent. Nincs közös törvénye, azaz nincs törvénye a közegnek, amely a közös érdeket megjelenésétől kezdődően képes lenne megvédeni. Egyelőre egyetlen javaslatról tudhatunk, amely ennek a törvénynek az alapját meghatározni ajánlja, valamint rendelkezésünkre áll kétezer éves tapasztalat arról, hogy milyen sikereket értünk el az együttműködésben, és milyen fájó kudarcaink voltak és vannak, amikor a rendezettségek önállóan próbáltak érvényt szerezni az általuk jónak és szükségesnek tartott érdeküknek, és az ajánlott törvényeik elfogadtatására tett kísérleteik milyen következményt idéztek elő. Ma arról sincs tudásunk, hogy sajátos érdekeket képviselünk rendezettségekként, ahogy azt sem tudatosítottuk, hogy ezek egyben a közeg törvényére tett javaslatnak számíthatnak, és azt különösen nem mértük fel, hogy más rendezettségek – vagy a közeg egésze – számára javaslatunk mennyire lesz elfogadható, illetve milyen fogadtatásra számíthatunk a közeg többi része felől, amikor kiállunk a saját elképzeléseinkért. Ezek után pedig milyen kép alakulhat ki bennünk ezekről a javaslatokról, ha azokat a közeg törvényének lenne szükséges látnunk, és még inkább az elfogadhatóságáról és alkalmazhatóságáról véleményt alkotnunk? Hogy mik is ezek a javaslatok? Továbbá mik a rendezettségek érdekei, és mik is a rendezettségek, amelyekről beszélünk, anélkül, hogy tudnánk ezek méretét, egymástól való eltéréseit, ahogy ismernünk lenne jó egyedi jegyeiket, amelyek szerint azonosításukat is elvégezhetnénk?
Napok
VálaszTörlés1.
Jobban esett tanulságot mondania, mint kudarcot, amikor valami nem sikerült a kedve szerint. Pedig a kudarcot is értékelte, mert azt megőrzi az emlékezet, akár örök időre. Lehet, hogy a fájdalom miatt. Volt már néhány tanulság a tarsolyában, és kudarccal is el volt látva bőven akkortájt, amikor vendéglátója kezébe adta a filctollat.
Még az is lehet, gondolta, hogy nem a saját szokása az, ami így ülepíti le benne az élményeket, hanem családilag, vagy közösségileg szoktatták hozzá a történések az ilyen látásmódhoz. A történelem sűrűsödne így be, amiről naponta hallani mindenfélét, miután a tényeket sokszor és sokan értékelik a nyilvánosságban? A magánember életét érintő elemzéseket jó lenne összeszednie, hogy használhassa őket, amikor szükséges, fogalmazta meg magának a véleményét.
Egyébként a felkérés úgy szólt, hogy az ajtóra ragasztott kartonra írjon vagy rajzoljon valamit, amit fontosnak gondol, és ami kifejezheti az éppen aktuális helyzetét, vagy ami bemutathatja őt azoknak, akik majd követik a példáját, és maguk is írnak vagy rajzolnak valamit a lapra, amikor látogatói lesznek az albérletben lakó barátnak. Vagy csak megnézik azt a nyomot, amit most – illetve akkor - maga után hagyott.
Honnan tudta volna, hogy az életet ismerni lehet és kell, jó előre, akár az utolsó leheletünkig, anélkül, hogy odáig értünk volna, ahol már látni a megtörténteket, vagy mód lenne egy jövőben lejátszódó eseménysort lepergetni, gyorsítottan, kifejezetten azzal a céllal, hogy a tévedéseket – a kudarcokat – elkerülhessük? Ha van is válasz, akkor annak nagyságával és értékével nem lehet tisztában, és ennek megfelelően nem láthatja a feltételezett tudás változatait sem, aszerint, hogy milyen útját választja a megszerzésének. Hiszen még ezeket a lehetséges utakat-módokat sem ismerheti, miután ilyen témán korábban nem is gondolkodott.
Bátran látott neki a rajzolásnak, és egy karmestert formált a méretes ív közepére, frakkban, pálcával a kezében, dirigálás közben. Akit hátulról látunk, szemben a még meg nem rajzolt, de köré képzelhető zenekarral és közönséggel, akiket a nézői fantázia láthat, ha követi az ő ajánlatát. Hogy volt-e lobogó haja a maestro-nak vagy sem, és így valakit bele lehetett volna képzelni az elkészült figurába, arra már nem emlékszik. Ahogy az sem jut már eszébe, hogy szimbolikája hogyan lehetett ennek a rajznak, és önvallomást készített-e vele, mert saját magát jelenítette meg a rajzzal, ahogy tette volna ezt a beírt szöveggel is, vagy azokkal a vonásokkal, amiket firkant a felületre, ahol ezzel jelét hagyja az aktuális jelenlétének.
Akik ezt követően rajzoltak és írtak valamit az ívre, azok vagy érezték magukat a karmesterhez tartozónak, vagy nem. Mert nem biztos, hogy eszükbe jutott, hogy azonos időben és térben vannak a zenei irányítóval, aki középről mindent lát és hall, és aki – feltehetően – mindenről tud is, ami körülötte – akkor a nagy papír ív még érintetlen helyén, de később majd a bejegyzésekkel megtelve – történni fog, a rajzolások és az írások szerint.
A barát messzire költözött, és a megkezdett rajzos-írásos plakát sorsáról semmit nem tudott a későbbiekben. Hányan voltak, akik hozzá hasonlóan tettek eleget a felkérésnek, és vagy látták a karmestert a papír közepén, vagy nem, ahová maguk is rajzoltak vagy írtak valamit, nem tudhatta. Ahogy azt sem lehet tudni, hogy közben eszükbe jutott-e a karmester említett szerepe, amihez magukat viszonyították, vagy amiről tudomást szerezhettek. Vagy észre sem vették, mert a sok bejegyzés között kezdett eltörpülni a pár centis alak, aki hadonászott ugyan a rajzot készítő szándéka szerint, de egyáltalán nem biztos, hogy a köré kerülő figurák és bejegyzések magukat általa érintettnek, hozzá tartozónak gondolták – már az alkotóik révén, és a papírra kerülésük rövid ideje alatt.
Az igazi kérdés viszont az maradt, hogy milyen művet – életet - lehet így, előre, a majdani történésre utalóan, de annak ismerete nélkül irányítani, amely meg sem íródhatott, el sem készülhetett, le sem játszódhatott: amiről még senkinek nem lehetett semmiféle tudása?
Azért én kíváncsi lennék, volt-e lobogó haja a maestro-nak? :)
TörlésBevallom, hogy ezzel magam is így vagyok. A lobogó haj sokat tehetne hozzá a várható, a majdani történethez.Ahogy a római frizura is. Sejtetően, persze. Ahogy a karmesterség önmagában sokat mondhat a jövőről. De tudjuk, hogy "a stílus az ember". Márpedig a frizura ebből a stílusból adhatna ízelítőt, és kelthetne további kérdéseket. Például az említett sors irányítás ügyében. :)
TörlésAki az ív közepére rajzol
TörlésKarmestert, portrét vagy jármot
Lobogó hajjal vagy a nélkül
Az kérhet az élettől bármit
Napok
VálaszTörlés2.
Azt mondta, hogy ő egyáltalán nem irigy az asztrofizikusok eredményeire. Sőt! Nagyon is tiszteli őket azért, hogy a Nap jövőjére vonatkozó előrejelzéseiket kidolgozták, és a tudományos közvélemény meg is erősítette az eredményeiket. Szerinte neki csak segítséget jelenthet a számításaik példája, még akkor is, ha ezeket nem lehet egy az egyben átvinni az emberi sors alakulása mérésére vagy jóslására. Pláne annak szabályos menete megadására. Mert ez a bizonyos sors nem fúziós folyamat, és nem arról szól, hogy hogyan használódik el a rendelkezésre álló anyag, amikor hőt és fényt bocsát ki magából, és foltjai vannak, meg protuberanciái, kilövellései. A Naprendszer alkotói pedig bele sem szólhatnak abba, amit a csillag meg kell, hogy éljen, már úgy értve, hogy meg kell, hogy történjen vele a léte során a számítások szerinti átalakulás, aminek a végén Vörös Óriásként el fogja nyelni a Földet is.
Mikor lesz az! Mondhatná akárki, éppen a lényeget vesztve szem elől, ami pedig, szerinte, a dolgok előre látása, mégpedig egy kiválasztott jelenség esetében, mint ezúttal a mi központi égitestünk léte.
Merthogy ez a tudás lehetne átvihető a mi emberi valóságunkra is, emelte fel a hangját, és indulatba jött a kifogásokat hallva, amik a viszonyítást, az összehasonlíthatóságot vonták kétségbe.
Az alpinistákat nagyon becsüli, folytatta felhevülten, meg az óceán - kerülő vitorlázókat, akik tudják, hogy a lehetőségeiket ők csak részben határozhatják meg maguknak, és így a döntéseik is csak korlátozottak lehetnek. Pedig milyen nagyszerű vágy az, amely hajtja őket: fel a csúcsokra, és ki a mérhetetlen vizek fölé! Állnak a szikrázó napsütésben, a metsző és – sajnos – ritka levegőben, ahol az atmoszféra kékje semmihez sem hasonlítható, és a hegyek havát viszi a szél, ahogy a horizonton látják, hogy nincs feljebb, nincs már tovább, és szinte foghatóak a csúcsok a világ tetején! Felettük csak a csillagok ragyognak, ha akkor és ott éppen láthatatlanul is, ahol a teremtő is hallgatja a csendet, ha a hegyek hangja ezt neki is megengedi. Vagy egyensúlyoznak a hajót irányban tartva, jó szélben, körülvéve emelkedő és süllyedő hullámoktól, amelyek alatt ott mozog az irdatlan mélység, meg a víz rettenetes súlya sejlik fel, ahogy repíti őket a hajó és a gondolat, hogy nincs akadály, amely útjukba állna, és ez az út elvezethetné őket akár a végtelenség nem létező széléhez is!
Mert, és itt a gesztikulációja is felgyorsult már, az ember a szabadságot akarja elérni, amely szabadság az időtlenséggel és a korlátozatlansággal mutatja meg magát előtte, hogy ölébe vegye az embert, mint szülő a gyermekét, és annak örömét, hogy ide juthatott, fenntartsa. Még azt is elhitetve vele, hogy mindezt a gyönyörűséget neki, az embernek sikerült elérnie, a saját akaratából és az erejét latba vetve, álmait fel nem adva, de kitartóan követve, ami így aztán a valódi szabadsága lehet: az önmagát teremtő ember sikere, aki eljutott oda, ahová eljutni akart, és megvalósította azt, amit magának előzetesen kigondolt.
És akkor jön egy vihar a hegyeken vagy a vízen, és lesodorja az embert a gleccser szakadékába, vagy akkora hullámot borít a hajójára, hogy az felfordulni tud csak, kiejtve irányítóját abba a bizonyos felsejlő mélységbe, amely fölött a szabadság tágassága eltűnik, és a jég között is örök sötétség borul a csúcsokra mosolygó palackos szerencsésre. Mondta egy óvatos hang, kezét tördelve, fejét lehajtva, hogy szégyenét elrejtse, amikor elrontani merészkedik az emberi szellem szószólója igazát.
Igen, ezt a hegymászó és a vizek vándora jó előre tudja, és fel is készül rá, mint lehetőségre, mondta nyugodt hangon, hozzátéve, hogy a sors tervezésének ettől még nem kellene megváltoznia. A befejező pillanatok sem változnak, hiszen ezeket is tudja már előre akkor, amikor a szabadságra készül, amit elérni ilyen különös formákban gondol, tette hozzá.
Tudjátok, lepte meg a hallgatóságát hirtelen, ha nem megyünk a hegyekre, és nem szeljük át a nagy vizeket, akkor még mindig elérhet minket olyan vihar, amely a sorsunk tervét megsemmisítheti: mert magunkban hordozzuk ennek fátumát.
Ha vakmerő vagy, nem futod be az ívet
TörlésHa gyáva, lemaradsz róla
Megfontolt hegymászó menetelj
S mikor a hegyi hóra
Telepszel, a kitágult horizont
Fejed felett, a kék ég
E túra után jobban megérted
A dolgok hogyanját, miértjét
3.
VálaszTörlésA jelenlétről, és annak is intenzív alakjáról kellene beszélnünk a folytatásban, lepte meg hallgatóságát ezzel az ajánlattal, miután előzőleg szinte vészjósló módon közelített a sors tervezhetőségéhez, amellyel kapcsolatban a hegyekben dúló és az óceánt felkorbácsoló viharokat emlegetett, mint amik az emberi akarat megvalósítását megsemmisíthetik, magával a tervezni merészelő emberrel együtt. Aki, volt kivehető az általa mondottakból, mintha számítana az ilyen csapásra, ha jól követtük hallgatóságaként szavai értelmét, vagy egyszerűen csak meggondolatlanság, szinte felelőtlenség volt kivehető a megfogalmazásából, hiszen semmibe vette a veszélyeket és az elkerülhetetlen végzetet, és makacs ellenállását fogalmazta meg így az eleve elrendelt sorssal szemben, feltehetően csak azért, hogy az emberi akaratot, mint a cselekvés szabadságának egyetlen meghatározóját megtarthassa a szabályozható döntés territóriumának. Laikussága ment volna szembe a hittel, amely, ha mással nem, akkor legalább a természet erőivel úgy számol, mint megállíthatatlan és befolyásolhatatlan tényezőkkel, esetleg elkerülendő a nagy kreátor említését, és a hitbeli kérdések számára ismeretlen bonyolultságát? Vagy a predestináció volt előtte ismeretlen?
Mindenesetre óvatosságot váltott ki ez az új fogalom belőlünk, hallgatóiból, amely fogalommal meg kellene ismerkednünk, amikor követjük elemzését a sorsról, amelyet képesek lehetünk belátni annak utolsó momentumáig, miközben még a következő apró történés kimeneteléről sem lehet minimálisnak mondható olyan feltételezésünk, amely közel kerülhet a megvalósuló tényleges esemény összetett valóságához. Ilyen, feltehetően többekben is létrejövő gondolatok mellett hangzottak el a szavai, amikor egy bátor asszony, akinek kora alapján állítható asszony volta, felszólította, hogy: „legyen szíves definiálni, hogy mit értsünk intenzív jelenlét alatt”. Ha arra számítottunk, hogy ez a direkt kérés meg fogja lepni, és a magabiztosságát is érintheti, amely megingást idéz elő nála, amit majd követhetünk valamilyen viselkedési sajátosságában, egy apró jelben, mondjuk keze mozdulatában, vagy arca rezdülésében, akkor tévednünk kellett. Rögtön belefogott egy meghatározásba, valahogy így: intenzíven van jelen az egyén, amikor eleget tesz a közösség elvárásának, és intenzív a közösség jelenléte, ha rendelkezik az egyénei igényei, vágyai ismeretével. Majd ezzel folytatta: az intenzív jelenlét egységét ugyanakkor az élethez kötve érdemes megadnunk, és ebben az egyént és a közösséget egyaránt szerepeltethetjük. Az egyén intenzív jelenlétét az élettel való azonossága, illetve az ugyanakkor bekövetkező önmegsemmisülése fogja jelenteni, mint annak – különben több formában, több alakban létező – egységét. A közösség intenzív jelenlétének egysége, amely szintén az élethez kapcsolódik, akkor következik be, amikor a közösség – és még inkább a teljes közeg – magát az idő egyenértékű társának tekinti, és ennek ismeretében gondoskodik önmagáról és őt alkotó egyéneiről. Ez utóbbi egység – szemben az egyén intenzív jelenlétét adó formák megadható mértékétől – összefoglaló jellegű, és egyúttal koncentráltan létező, méret nélkül kiterjedt létezési mód: döntések egyidejű és egymást követő tömege, anyagiságba ágyazottan, és tiszta tudati képződmény. Ez utóbbit felfoghatjuk törvényként is, amelynek legelső cikkelye – a fentiekből ezt nyilván kikövetkeztethették – így szól: „első az emberi közeg élete”. Mielőtt pedig ezt a meghatározást túlságosan is bonyolultnak és követhetetlennek minősítenék, és újabb magyarázatra, illetve egyszerűbb fogalmazásra tennének javaslatot, szabad legyen megemlítenem, mintegy példával illusztrálva az elmondottakat, hogy: a felnőtt csak azért van „közelebb” az élethez, vagy csak azért él intenzívebb jelenlétben, mint a gyermek, mert már birtokában van egy új élet létrehozása képességének is. Ami egy gyerek esetében még nem az aktuális jelenléte része, de majd azzá lesz, amikor életadó képessége kialakul, a megfelelő érettségével és szaporító szervei működésének bekövetkezésekor.
Döntések anyagiságba ágyazottan
TörlésDöntések halmaza
Gondoskodás a közeg életéről
Ami halhatatlan, tudati csoda
De hogy pontosan mi az a közeg
Olvasd tovább, mert meg kell értened
:)
4.
VálaszTörlésArra lehetett számítani, hogy folytatja a magyarázatot az intenzív jelenlétről. Példákat várhattak tőle, amelyek érthetőbbé teszik állításait, és megkönnyítik mondanivalója követését. Ahogy érthetőnek volt tartható a felnőtt és a gyerek közötti különbség szerepeltetése a jelenlét mértéke érzékeltetésére. Hiszen a gyerek is jelen van az életében, amikor aktuálisan megéli a korát, amire a változás, a növekedés a jellemző, és amelynek akár célja is lehet a felnőtt intenzív képességei birtokba vétele, ha a szaporodás képességével felvértezettséget fokozottabb jelenlétnek tekintjük, mint a rákészülés érési folyamatát. Említhette volna az egészséget is, szembeállítva annak sérülésével, és az időskort is felhozhatta volna, mint amit elérve az ember kisebb figyelmet kezd fordítani a terveire, az éppen alakuló elképzeléseire, azaz kevéssé intenzíven kezd élni. Helyettük a meglévők befejezésével, készre alakításával törődik inkább, szemben az ifjúval, vagy az aktív korban lévővel, aki nyilvánvalóan sok energiáját mozgósítva törekszik céljai elérése felé, mert: intenzíven él. Ezek, a bizonyos mértékig ellentétes megjelenési formák, a jelenlét intenzitásának eltéréseire tényleg rámutathattak volna, az egyéni jelenlét intenzivitását érzékeltetve, gondolhatták hallgatói, akiket váratlanul érhetett következő mondata: az intenzív élet nem képzelhető el annak ellentéte nélkül, és ezt – talán furcsán hangozhat, de – otthonosságnak kell neveznünk. Az otthonosság egyszerűen meghatározható, ha róla azt állítjuk, hogy: otthonosság alatt azt értjük, amire az intenzív élet felé törekvő gyereknek feltétlenül szüksége van, hogy célját – az intenzív életet, a felnőttkort – elérhesse. Ez az otthonosság igénye az intenzív életet élő felnőttnek is, ahogy ebben él minden ember, függetlenül élete intenzitása mértékétől. Az otthonosság ugyanis elválaszthatatlan az intenzivitástól, és annak fenntarthatóságát kell, hogy biztosítsa. Kijelenthetjük, hogy amennyire szükségünk van energiáink minél teljesebb hasznosítására, és folyamatosan ráadásul, pontosan annyira szükséges, hogy ez a teljesítmény megújulhasson, és ezt az említett otthonosság adhatja meg nekünk.
Az otthonosság pedig az energiáinkat akár azok maximumán használó versenyünk nélkül való létünk, amelyben felfüggesztjük önkritikánkat és állandóan készenlétben tartott korrekciós módszereinket, hogy önbizalmunkat és bizalmunkat kelthessük magunkban és egymás között működésre, hogy eredményeinket egyszerre elkönyvelhessük, és örömünkkel együtt tudatosítsuk. Az otthonosság egyben nem más, mint legvalódibb álmunk, amely uralmát és jótékony gondoskodását ránk kiterjeszti, és amelyet mi – ismerve szerepének jelentőségét – hívunk és várunk, és amellyel magunkat oly szívesen – vagy oly sok nehézséggel a szívünkben – azonosítunk.
Amennyiben rendezettségek – közösségek – otthonosságát tekintjük, és ennek akarunk nevet adni, hogy a név birtokában megismerhessük az együtt elérhető megújulás lehetőségét, akkor legjobban akkor járunk el, ha az otthonosságot a békével azonosítjuk.
Ez a béke akkor szolgálja az érdekeinket igazán, ha közben versenyezhetünk egymással szabadon, ahogy az intenzív jelenlét napjait is az életadás és örömadás felfokozottsága valamint a bizalom és a szeretet váltakozása jó, ha megtölti nekünk állandó tartalommal.
Az érdekességet, az izgalmat, amelynek az intenzív jelenléthez sok köze lehet, úgy sem tudjuk megszüntetni vagy kiiktatni az életünkből.
Az időben való létünk talányossága – amit bizonytalanságnak, félelemnek és szorongásnak is nevezhetünk, és szoktunk is nevezni – hiába szüntethető meg közegünk révén, amely urává tesz minket az időnek, ha tudjuk egy ideje, hogy csak tudásunk gömbjét használhatjuk eszközünkül, és ennek hatásosságáról egyelőre vajh mi kevés sejtéssel rendelkezünk.
Pedig az idő birtokba vétele maga is otthonosság; annak is a legmagasabb és legteljesebb formája! Amelyből többi formája nem feltétlenül következik, de amely nélkül azokról nem is beszélhetnénk. Csak a közös érdeket ebbe az otthonosságba, ha jól sejtem, valahogyan – ügyesen – bele kellene vennünk.
Akkor most folyamatban van az idő birtokba vétele. :)
TörlésAmely velünk egy ideje „megtörténik”, és amelyet – kicsit rövidebb idő óta - tudatosan is folytathatunk.
TörlésMiután az idő „örül” az életnek, amely képes az „ő” birtokba vételére, hiszen benne méltó partnerre találhatott, az egyenesen „kedvére lehet”, hogy „izgulhat” a mi sikerünkért, annak ellenére, hogy azt elérve eljuthatunk az „ő” – az idő - ellentétéhez, vagy, ha tetszik, a megsemmisítéséhez: az örökkévalósághoz.
Ami, az idő megsemmisítése, nem állhat érdekünkben, miután az idő támogatását az „ő” birtokba vételében élveztük, és „segítsége” ma is a rendelkezésünkre áll.
Inkább közös ügyünkké lehet a „párbeszéd” vagy az „együttműködés” a változatlanság elérésére, azaz az időtlenségbe jutásra. Vagy a folyamatos létbe kerülésünkre.
Úgy tűnik, hogy a tudatosítás, amely az élet „terméke”, olyan lehetőség az idő számára, amely „értelmet” ad létezésének.
Tudatosításunk, megismerő tevékenységünk nélkül sokkal szimplább, „unalmasabb” lehet az idő léte, mint velünk és a mi „küzdelmünket” látva.
És akkor a képzeletünkről és az emlékezetünkről még nem is szóltunk, amelyek ezeket a tennivalóinkat egyetlen pillanat alatt képesek tökéletesen elvégezni. Igaz, hogy az így létrejövő teljesítés – az idő birtokba vétele – csak olyan szakaszos lehet, mint ahogy arra az élet tesz minket képessé, egyedeit. Mert az élet időt birtoklása az élet létrejöttekor, azonnal teljes és megszakítatlan. Ahogy a birtokba vétel is csak az élet, a tudatos emberi közeg léte számára elérhető.
A tudatosság, amit hozzá adunk az időhöz, bármennyire is az ellentétét kívánjuk általa elérni, fenn is tartja az időt, jóllehet elérheti a birtoklását, és mozgalmassá, érdekessé teszi számára a létet, túl az értelmessé tett létezésén.
(Nem olyan nagy baj, ha ilyen megszemélyesítésre merészkedünk az idővel kapcsolatban. Nem vulgarizálunk vele, és hízelgésünket sem lehet feltételezni ez alapján. A reménykedést igen, amivel mi tisztában vagyunk, amikor látjuk a lehetőségeinket, és – minden önbizalmunkkal együtt – a nehézségeket is fel tudjuk tételezni.
A személyesség valójában csak a saját ügyünk fontosságát és hozzánk tartozását jeleníti meg. Az óra, amely megjeleníti az időt, a mi életünk kelléke, amely ma szinte mindnyájunk számára kézzel foghatóan van jelen. Csak tudjuk, hogy az idő megállítására – birtokba vételére - nem elegendő, ha ezt az eszközt kiiktatjuk.)
5.
VálaszTörlésAnnyi fényképet őriznek az emberek. Családi fotókat, gyerekkori képeket, iskolai emlékeket. A szüleikről, a nagyszüleikről, távolabbi családtagokról, és akkor a kirándulások emlékeit még nem is említettük. Aztán vannak képek olyanok is, amelyeket műtermekben készítettek, vagy amelyeket hivatásos fényképészek alkottak, hogy megörökítsenek az időtlenségnek egy – remélhetően – soha meg nem ismétlődő eseményt. Mint amilyen egy esküvő, vagy egy jeles születésnap. Száz év, az száz év, és ezt meg szoktuk becsülni. Egyelőre igazi ritkaság. Amíg a 3D-s nyomtatók és a genetika segítségével a már korábban megjósolt várható életkort megérni nem kezdjük, ráadásul tömegesen. Ezek a kedves emlékek egyáltalán nem azok, amiknek tartjuk őket. Mert meg kell elégednünk a róluk sugárzó múlt felidézésének édességével, amely oly kellemes érzésekkel képes minket eltölteni, érthetően, és nagyon fontos szerepet betöltve az aktuális jelenünkben. Nem illik arról beszélni, hogy az ilyen kellemességek édeskéssé tehetnek minket hangulatilag, és megállítják elemző gondolkodásunkat, amellyel képesek lehetnénk a múlt jelentőségének felmérésére, hiszen éppen ez az „íz” az, amire szükségünk van az említett otthonosság megerősítéséhez, ha együtt jár bizonyos értékelési feladatok szüneteltetésével, ha nem. Ha a fiziológiai szükségleteinket vesszük, akkor is tudhatjuk, hogy milyen táplálék összetétel mellett lehet a közérzetünk, illetve a kondíciónk kiegyensúlyozottan egészséges. Hát az önértékelésünk, a lelki egyensúlyunk megtartását is hasonlóan szolgálhatják megfelelő összetevők, amelyeket aztán otthonosság néven helyezünk a napjaink feladatai kosarába, és az emlékek kétdimenziós konzervjeit nyugodtan közéjük számíthatjuk.
Ráadásul az otthonosság nem csak a nézegetés műveletéből állhat elő számunkra, hanem maguk a képek juttathatnak hozzá minket a megközelítéséhez, és éppen nem az elemzés megakadályozásával, hanem inkább annak direkt használata révén. Amikor idáig ért a mondókájával, akkor lehet, hogy azok is figyelni kezdtek rá, akik eddig azt fontolgatták, hogy a közhelyek emlegetése nem érdemli meg a további ott tartózkodásukat, és azon kezdtek el gondolkodni, hogy hogyan tudnának feltűnés nélkül távozni a teremből. Ami nem lett volna könnyű egy sor közepén ülőnek, amikor jó pár embert felállítva igyekszik eljutni a kijárathoz.
Az előadó azzal folytatta, hogy a nevető arcokról tartott kiselőadást. Ezt a témát nem nevezte néven, de egy idő után lehetett sejteni, elég határozottan, hogy erről szól a beszámolója. Így: amikor a műtermi beállítás szereplői arcán jelenik meg a nevetés, valamilyen mértékben, akkor eszünkbe jut a fotográfus felszólítása, hogy „kérem, egy kicsit vidámabb, egy kicsit mosolygósabb arcot kérek”, és nem biztos, hogy az arc tulajdonosának aktuális hangulatára, netán a jövőről alkotott elképzelései megjelenítésére gondolunk, mint arckifejezése valódi okára és indokára. A pillanat művészetében – ahogy a fotográfiát is szokták nevezni – túlzónak tűnne annak feltételezése, hogy a nevető arc a jövőjéről „beszél” a nyilvánosság előtt, amely nyilvánosság egy fényérzékeny lemezre a fényt megfelelően juttató optikai berendezés formájában van jelen akkor, amikor ez a bizonyos, jövőről szóló bizalmas közlés – a nevetés – „el fog hangzani”, le fog játszódni. Még akkor sem biztos, hogy a következő időt jogosan idézzük meg a kép szereplőjeként, ha a megörökítendő alak tisztában van a róla készülő kép ilyen jelentésével. Arról pedig aztán már végképp le kellene mondanunk, hogy egy csecsemőt tartó anya mosolya mögött a saját jövőjére és a gyermeke jövőjére vonatkozó álláspontja milyenségére utaló információt, pláne messzire mutató előrejelzést lássunk. Hogy ő otthonosan érzi magát, amikor a kisdedét megmutatja az időtlenségnek, és látszik rajta a büszkesége is, amikor gyermeke szépsége, egészségessége a képről a nézőre fog sugározni, ami eltöltheti anyai büszkeséggel is, azt nem szeretnénk megkérdőjelezni.
És mégis arra gondolunk, hogy a megörökített mosoly nem más, mint az otthonosság meglétének képi bizonyítéka.
6.
VálaszTörlésMa egyetlen állítással foglalkozzunk, és ezt igyekezzünk megcáfolni, kezdte beszédét becsült előadónk. A felhördüléseket hallva pedig azt mondta: kérem, legyenek türelmesek, és adjanak esélyt arra, hogy egy ilyen negatív bizonyítás megtörténhessen. Ez miért lesz nekünk jó?, harsant egy érces kiáltás, valahol a terem közepén, jól hallhatóan, és kellően határozottan, úgy, hogy sokan fordultak a hang irányába, keresve annak bátor gazdáját. A válasz nem késett, és nem tűnt ijedtnek vagy bizonytalannak: mert ez mindnyájunkat érinti, és, sajnos vagy nem sajnos, akaratunktól függetlenül. Majd a csend beálltával ezt mondta: nincs összefüggés a történelem eseményei és a nemek viszonya között. Ami velünk történik, az nem attól függ, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz férfiként és nőként, és erről a viszonyulásról mi lehet szakembereink véleménye, amikor a napi eseményekről mondaniuk kell valamit, amivel minket megnyugtathatnak, mert képesek elhitetni velünk, hogy van magyarázata annak, ami körülöttünk történik. Ami lehet, hogy éppen nem akar minket tragédiával fenyegetni, csak éppen a kimeneteléről nincs megfelelő információnk, és mi már csak olyanok tudunk lenni egy ideje, mint aki fél, ha nincs megnyugtató válasza a kérdéseire, mégpedig előre tekintve a következő évekre vagy évtizedekre. Nincs egyszerű válasz egy ilyen összetett jelenségre, mint amilyen a történelem, vagy a történelem egyes, jól körülírható, jól megadható jelenségei. Mert mitől indulnak el ma emberek más földrész felé, tömegesen, megállíthatatlanul, hogy ott reméljenek maguknak és a családjuknak jobb életet, hogy egy égető gonddal kezdjük, amiről van tudomásunk, jelen lévőknek? Talán csak nem az ősi görög monda vak jósa véleménye az, amelyet fel kell idéznünk, hogy megértsük a jelenséget? Azt megkockáztatva, hogy: ahol a nő veszélyesnek tekintett, ott ezt a veszélyt a férfitől fogja várni, hogy az eltüntesse, és így nyugtassa meg saját magát és a gyerekeiket is, hogy ő, a nő érdemes az élet fenntartására, és képes a gondoskodásra, és nem az ösztönei azok, amiktől zaklatottan és irányíthatatlanul vezérelve él, és a háttérből irányítva, öntudatlanul okozza minden gondok gondját? Teiresziász lenne a bajok okozója, miután Hérának úgy állította be a dolgot, hogy a nemek eltérően részesülhetnek a szenvedély örömeiből? Ilyen egyszerűen jutnánk válaszhoz jelenünk annyi embert érintő, tragédiákat és erőfeszítéseket elénk állító tömegjelensége láttán? Ugye, hogy ez nevetséges! És háborúkról vagy a békéről még említést sem tettünk. Pedig hányan vallják, hogy a történelem nem más, mint háborúk sorozata, és vannak, akik szerint inkább kedvező számunkra, ha valahol éppen harcolunk egymással, mintha békében élnénk, és nem tennénk mást, mint előkészületeinket folytatnánk a nagy összecsapásra. És a háborúk vagy a béke hogyan hozhatók összefüggésbe nemeinkkel, akik közül – az amazonok harcát kivéve – inkább a férfiak voltak érintettek aktív szereplőként? Talán csak nem India és Gandhi pacifizmusára kellene hivatkoznunk, mondván, hogy a hinduizmus a nemek egyenlőségét vallja, legalábbis ami az örömszerzés gyakorlatát és módszereit illeti? Ebből következően aztán békés lehetett a történet, amely elvezetett az ország függetlenségéhez, talán minimálisnak mondható szenvedés okozásával? Ez lenne az érv arra, hogy ahol megbecsüljük egymást az élet intimitása igényében, ott arról is tudunk, hogy nincs fontosabb ennél az intimitásnál, és minden agressziónk semmibe vész, amikor ez eszünkbe jut, és meghatározza minden mozdulatunkat, mielőtt bárki ellen fellépnénk, korlátozva az illető intimitásra való jogát, és befolyásolva intimitása elérésének lehetőségét? Már csak azt kellene határozottan állítanunk, hogy az ilyen leegyszerűsített vélemények nagyon sok kárt okozhatnak, ahogy ez bekövetkezik akkor is, amikor kis közösségekről, családokról, vagy azok történetéről esik szó. Mert bizton állíthatjuk, hogy az egyenjogúságtól távol tartott nők nem képesek titkos módszerekkel, mintegy ösztönösen uralni a kisközösségük folyamatait.
7.
VálaszTörlésAz újságok képes riportokban számoltak be a divatcég új kollekciója boltba kerülésekor keletkezett tumultuózus jelenetekről, ahol a vásárlók tömege nem állt sorba a bejárat előtt, amikor az első várakozók, valamikor a hajnali órákban, elkezdték a bejutáshoz szükséges helyük biztosítását. Pedig megtehették volna, hogy rendet tartanak egymás között, érkezés szerint. Ehhez hasonlóan tolakodnak a távolsági buszra várakozók is, attól való félelmükben, hogy a járaton elfogynak az ülőhelyek, és nekik állva kell megtenniük a több tíz km-es utat, ami elég fárasztó lehet. Sok ember szokott összegyűlni egy-egy sportesemény alkalmával is, vagy egy népszerű együttes produkciója látása-hallása kedvéért, és mostanában mintha kevesebbet rajonganánk egymást fellökve, egymás nyakába mászva, miközben a kedvenceket felvonulni látjuk a pódiumhoz. Ahogy volt erre példa az előző század hatvanas éveiben, és ahogy mostanában emberek az országhatárokat elérve, vagy a kompokra zsúfolódva kockáztatják testi épségüket, és sokszor az életüket is, hogy eljuthassanak a kívánt helyre, a kitűzött céljukhoz. A színházban felhangzik a gong, és megkérik a közönséget, hogy a mobil telefonját némítsa el, és aztán nem nagyon van olyan gond, amivel bárkinek is törődnie kellene. Hacsak nem kell a lépcsőkre is kiadni jegyeket, mert másként nem lehet kielégíteni a hatalmas érdeklődést, ami az esemény iránt megnyilvánul, és ilyenkor bizonyos engedményeket tesznek a rendezők a szabályok kárára, amely szabályok pedig oly fontosak a jelenlévőkre nézve, amikor a biztonságukról, a zárt helyen tartózkodásuk baj nélküli lebonyolításáról van szó. Elég csak azokra az esetekre utalnunk, amikor a látogatók számához képest nem volt elegendő a vészkijáratok száma, és a bekövetkezett váratlan esemény tragédiát okozott. Nem hiszem, hogy létezne bármilyen statisztika arról, hogy hány rendezvényen, hány részvevő jelenlétével zajlott le „esemény nélkül” a program, és milyen számban következett be az ilyen rendezvények során egy vagy több embert érintő nemkívánatos fejlemény, amely kárt, sérülést vagy ennél is súlyosabb következményt idézett elő. Ha lenne ilyen kimutatás, a részvevők számát feltüntetve, akkor megvizsgálhatnánk azt a fontos kérdést, hogy tudjuk-e szabályozni a magatartásunkat akkor, amikor bizonyos számban egybe gyűlünk, és eltöltünk együtt egy időtartamot, amelyet előzetesen magunknak, mint számunkra kedvező lehetőséget elérendőnek tartottunk. Vagy megláthatnánk az okokat, amelyek az emlegetett gondok előidézőinek számíthattak, feltéve, hogy képesek vagyunk ezeket felderíteni, és kellő alapossággal elemezni. Mert kíváncsian követnénk a saját viselkedésünk összetevőit, kezdve – mondjuk – a postai ügyintézés sorszám kijelzője figyelésének szokásával, majd folytatva a piaci áruk közötti szabad válogatás udvarias vagy kevéssé udvarias megnyilvánulásaival, és megemlítve a villamoson utazók viselkedését a hely átadását illetően, amikor egy várandós nő jelenik meg a tömegben, vagy a botladozó öreg próbál magának helyet találni, ahol megkapaszkodhatna az utazása idejére. A temetésen ritkán hallani zajongást, hogy egy példát mondjunk, amiből kiindulhatnánk, mint biztos ismeretből, már ami az okát illeti ennek a hozzáállásunknak: nem illik a gyászolók bánatát valami oda nem illő módon megsértenünk, figyelembe nem vennünk, pláne kétségbe vonnunk. A vidámsághoz, a hangos beszédhez szükség lenne valamilyen kiváltó okra, amely megváltoztathatná fegyelmezettségünket, viselkedni tudásunkat.
Nem arról van szó, hogy a közlekedésben elrendelt csendet megszoktuk magunk körül akkor is, amikor éppen nem közlekedünk, hanem vagyunk valahol, ahol tehetünk is valamit, szólhatunk is valakihez, és mi külön felszólítás nélkül is tudjuk, hogy nem szabad zajonganunk, és különösen nem szabad bajt csinálnunk, netán kárt okoznunk, sem magunknak, sem senki másnak? Mert az élet hangossága olyan érték, amellyel megfelelő időben és megfelelő helyen jó élnünk, ahogy egymást érintenünk is a megegyezéseink szerint szabad és lehet, amely egyezségünket egymástól folyamatosan eltanuljuk.
Mi volt a foglalkozása? Mert olyan módszeresen megy végig egy gondolaton.
TörlésPártfogó voltam, felnőttek pártfogója. Először megyei bíróságon, aztán pártfogói hivatalban. Végzettségem szerint matematika szakos középiskolai tanár és pedagógia szakos előadó volnék. Nagyon jó lenne, ha a módszeresség, amit említ, igaz lenne. Törekszem ilyenre, az igaz. Talán van is némi rendje a gondolatmeneteknek. Szabad érdeklődnöm a "hozam" felől? Köszönettel!
TörlésAha, matematikus. :)
TörlésHát olvasom, nem? :)
Bocsánat! "Tilalomba törtem", feltehetően az idő jelenléte és a vele való közös bánás könnyebbsége által vezettetve. Meg a kölcsönösség miatt is, a viszonosságra gondolva, amire szívesen vállalkoznék. Az olvasást pedig kész vagyok jutalomnak tartani. Talán szerénytelenség nélkül. :)
Törlés8.
VálaszTörlésAzt jelenti ez, hogy az élet valójában csendben zajlik a Földön, ahogy – például – a világűrben sötétség és hideg uralkodik, és azt is jelenti, hogy mi mind külön univerzumot alkotunk, amik – vagy inkább akik - között az érintés olyan erő, mint az égitestek egymásra hatása, a gravitáció, vagy valami hasonló? – kérdezte egy nő, aki halkan szólt, és akit a terem nagy részén nem is hallottak a részvevők. Ebből aztán lett is méltatlankodás, és arra kérték az előadót, hogy hangosan ismételje meg a kérdést, hogy tudják, hogy miről folyik ezután a beszámoló. Amikor jól hallhatóan elhangzott a nő érdekes felvetése, mert beszélőnk nem sajnálta a hangos ismétlést, sőt, talán örült is az érdeklődés ilyen formájának, akkor a lehetséges válaszok megfogalmazásának moraja futott át a termen, mutatva, hogy milyen elevenbe vágó ügyhöz értünk. Nem volt idő az érdekesség jelzésére, miután ez a bizonyos kérdés gyorsan felröppent. És akkor most, vélhettük meglepetten, íme, a mondatokban rejtőző gondolat folytatódni látszott, anélkül, hogy erre külön utalást adott volna a beszámoló valamelyik részlete, ráadásul olyan irányt követve, amely az érdeklődést csak fokozhatta a megkezdett téma iránt, jóllehet senki nem lehetett igazán biztos abban, hogy mi is az az egyszerű állítás, amellyel az aktuális felvetést leírhatná, formába alakíthatná bárki. Mielőtt a válaszra sort keríthetett volna, következtek a csendre intő pisszegések, nem kis izgalmat jelezve a jelenlévők között. Ebben a helyzetben szükség volt egy megnyugtató pillanatnyi szünetre, mindenféle hatásvadászat nélkül; ezt, akkor ott így érezhette a hallgatóság. Engedelmükkel utalnék arra az egyszerű, és mindnyájunk előtt jól ismert tényre, következett a folytatás, hogy – legalábbis egyelőre – gondolataink sem nem nyilvánosak, sem nem hallhatóak. Még az is lehet, hogy van olyan formájuk, amelyet nem tudunk azonnal verbalizálni. Hiszen zenészeink hangokat használnak élményeik kifejezéséhez, ahogy festőink színekkel és formákkal tárják elénk a látványban rejlő mondandójukat, és a szobrászok közlési eszköze sem az elhangzó szöveg, amellyel plasztikusan bemutatják nekünk a szépséget, amelyet kifaraghatnak vagy kiönthetnek különben. Az írás mesterei szinte némának mondhatóak, ahogy a színészek is inkább a szerepeik formálásakor kezdenek beszélni, a színpadokon vagy a filmek vetítésénél, mert különben magánemberek, akik azokkal értekeznek, akik közel állnak hozzájuk, vagy akikkel a munka során kötelező egyeztetniük. Az építészek, az élet kellékeit előállító nagymesterek pedig beinvitálnak palotáikba, vagy kezünkbe adják, hozzánk érintik, szemünk elé tárják és ránk öltik teremtményeiket, és arra számítanak, hogy mi képesek vagyunk átadni magunkat az általuk létrehozott új forma és új valóság újdonságának, amiben – szerintük – minden kor minden emberének, ráadásul minden időben részesülnie kell, ha az idejét elevenen, az említett intenzív jelenlét tudatában akarja megélni. Vannak olyanok is, akik hangosan, beszédet használva állnak elénk, és megtörik az általános csendet, amikor gondolatokat közölnek, vagy úgy tesznek, mintha beszédük gondolatok közlése volna hallgatóságuk számára. És ez azt bizonyítja, hogy a beszédnek különleges jelentőséget tulajdonítunk: akkor is, ha ezt tudatosan tesszük, mert ismerjük a szó, a mondat, a beszéd értékét és erejét és hatalmát, és akkor is, ha éppen csak fecsegünk, anélkül, hogy szavaink hatását különösebben követnénk, mert célunk lett volna velük, amit elérni szerethettünk volna. Nem olyan nagy baj, hogy a tágas űrt mi tesszük hangossá magunknak, igaz, csak ezen a bolygón, és az is igaz, hogy sokféle módon, a hangképző szervek - meglehetősen széles skálán elhelyezkedő - működési lehetőségeit alkalmazva. Amitől az említett csendünk még létezhet, és méltán tarthatja magát társának a mindenség sötét és hideg valóságának, amelytől elevensége annyira eltér. Hacsak valaki fel nem hívja figyelmünket a kozmosz meglévő hangjaira, amelyeket műszereink egy ideje már a mi fülünknek is hallhatóvá tettek.
9.
VálaszTörlésNagyon fontos lenne ismernünk engedelmességünk magyarázatát. Akár azét a szófogadásét, amely tőlünk magunktól indul ki, és egy követendő magatartásra vonatkozóan állít elénk feladatot, amelyről mint feladatról, nem biztos, hogy magunknak tudatosan alkotunk képet. Csak akkor kezdünk róla a sajátunkként és feladatként beszélni, amikor akad valaki, aki szóba hozza az elhatározásunkat, amelyet megfigyelhetőnek tartott, és amely kíváncsivá tette, mondjuk a követendő cél iránt. Hasonlóan érdemes lenne tudnunk a külső kezdeményezések követésének mikéntjét, kezdve az azonnali bekapcsolódásunkkal, és eljutva a viták során kiérlelt azonosságig, amiben akár mi is lehetünk a kitűzött cél képviselői, egészen az eléréséig vezető út ismeretével, és a további részvevők, vagy a közreműködésben ingadozók, kételyei eloszlatására való készenlét vállalásával. Ez olyan jelenséget tár elénk, amelyben a gondolatoknak, a beszédnek nagy szerepe lehet, és amelyben más közlési módok is szerepet kaphatnak. Elkezdődik valami közöttünk, ami hatást vált ki, amely mozgással jár együtt, amely mozgás jól követhető adott esetben, ahogy előfordulhat, hogy láthatatlan és kimutathatatlan marad a kezdő momentum és annak folytatása, és semmilyen fejlemény nem lesz kapcsolható a kezdethez, amelyet pedig jól azonosítottunk. A klasszikus példában a lepkeszárny mozdulata a kiinduló esemény, amelynek felmérhetetlenek a következményei. És egy ilyen folyamat során ránk az engedelmesség lesz a jellemző, amely a hatás továbbadásához, a kezdettől számítható következmény végbemeneteléhez szükségesnek tartható. Megfertőzhetőek vagyunk alkalmanként, ahogy azt már ismerjük egy ideje a betegségeink terjedése alapján, amely betegségek annyi emberi szenvedés okozói voltak közöttünk. Igaz, azoknak semmi közük sem volt a mi engedelmességünkhöz, ahogy az engedelmességünknek sincs semmi köze a járványok pusztító terjedéséhez.
Hacsak azokat a kataklizmákat ide nem számítjuk, amelyekben az említett engedelmességünknek meghatározhatatlanul nagy szerepe lehetett, annyi embertársunk tragikus sorsát előidézve, és szégyenünket meg nem történtté téve. A fertőzésekkel szemben sok győzelmet sikerült elérnünk mára. Tudjuk például, hogy bolygónk himlőmentes. Ahogy a gyermekbénulás szörnyűségét is sikerült kiiktatnunk az életünkből bolygónk nagy részén, hála a védőoltásoknak. Vajon az engedelmesség, amely felnőttet alakít belőlünk, gyerekekből, amikor szüleink és tanítóink példáját követjük, ez lenne felelős a tévedéseinkért, amikor szolgai módon követendőnek állít elénk elfogadhatatlan célokat, és visz minket sorsok – sokszor a saját sorsunk - szakadékába? Mintha id. Pieter Gruegel képét látnánk, a Vak vezet világtalan címűt, amin az egymásba kapaszkodók – engedelmesen – vesznek el a mélységben.
Érdemes felhívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy jó ideje a beszéd hozza létre bennünk az engedelmesség álláspontját, és tesz képessé minket közös tetteink véghezvitelére. Hallják a csendet most, amikor ezt a mondatot kimondtam, itt a teremben? – lepte meg hallgatóságát kérdésével. Megnyugtathatok mindenkit, hogy a káros engedelmességnek, és az azt kiváltó beszédnek van megfelelő ellenszere. Ami után azt is kijelenthetjük, hogy az ilyen fertőzést sem kell magunk között elkerülhetetlen csapásként, megállíthatatlan veszedelemként látnunk. Igaz, nem védőoltással tudunk ellenállni pusztító erejének. És engedelmességünket sem kell elfelejtenünk, amelyet annyira szeretünk, amikor tárgyaink engedelmesen szolgálnak minket, és hozzák elénk otthonosságunk semmivel sem pótolható nyugalmát. Ha most a kíváncsiságuk fokozódott egy kicsit is, akkor nyugodtak lehetünk, hogy készek vagyunk a megfelelő védettség kialakítására magunkban. Mert ahhoz, hogy engedelmességünk tévútjait elkerülhessük, nem kell mást tennünk, mint önmagunknak engedelmeskedni. Mégpedig annak a belső parancsunknak, amely minket eleve birtokában tart és meghatároz: legyünk az élet luxusát akarók, és ebből a kívánságunkból jottányit se engedjünk. Se magunknak, se másnak!
Ez a luxus pedig az emberi közeg voltunk: közösség és egyén egysége.
10.
VálaszTörlésÖrülök, hogy a luxus elhangzása nem okozott nagy meglepetést, és remélem, hogy azzal is így vannak, amit luxus alatt érteni bátorkodtam. Mert, ugye, az elmondottak alapján csak annyiból áll a mi luxusunk, hogy emberek vagyunk. És ennél többet nem is biztos, hogy a fogalomnak magába kell foglalnia. Legfeljebb a következményeit érdemes felsorolni, hogy tudásunk legyen arról, amivel eleve, születésünk óta rendelkezünk. A közeget gondoltam megszemlélendőnek, és ez nem tűnik egyszerű feladatnak, így, első ránézésre. Pedig nem jut eszembe a mellébeszélés lehetősége, amikor a luxusról átugrom a közegre. Lehet, hogy ez megengedhetetlen nagyvonalúság vagy csak egyszerű slendriánság részemről: pongyolaság, ami le is leplezheti gondolkodásom hibáit, és megkérdőjelezheti mondandóm értékeit. Az eddigiekből azt leszűrhették, hogy egy bizonyos mértékű szabadságot engedélyezek magamnak a kifejtendők sorrendje megállapításában, és ezt képzeleti működésnek tekintem, amelynek nem feltétlenül része az elhangzottak bizonyításának elérése. Van úgy, hogy valamit elfogadottnak tekintek, közösen alapul tekintettnek, amire a továbbiak következhetnek, és nem biztos, hogy megkérdőjelezem az említett kiindulás jogosságát, amit egy érv szerint meg is tehetnénk, és nem lenne nehéz az adott érvet megemlíteni, még a kifejtés során, a témát érintő értékelés közben. Ami ezt a mostani személyesebb hangot illeti, jól gondolják, akik erre gondolnak: ez nem véletlen. A luxussal van ugyanis szoros összefüggésben, legalábbis ami a bizonyítottság meglétének vizsgálatát, egyben bizonyos kritikáját illeti. Mert a közegre utaló fejtegetés előtt a luxusról azt mindenképpen szerettem volna elmondani, illetve szerettem volna, ha róla elhangzik közöttünk, hogy annak meghatározó része a kritika és az önkritika gyakorlásának lehetősége. Ha csak ezekből állna az öntudatunk vagy az önismeretünk, akkor azt szívesen azonosítanám a luxussal, ami a rendelkezésünkre áll nekünk, embereknek. Mindenképpen egy tudás lehetősége a luxus, amely például az élet ismeretét teszi számunkra lehetővé. Megkockáztatom, hogy a luxus a tudás vagy az ismeret vagy az információ, amivel módunk van rendelkezni, mégpedig korlátlanul. Még akkor is fenntarthatjuk ezt a korlátlanságra vonatkozó kitételt, ha tudjuk, hogy ismereteink sosem lehetnek végtelenek, illetve tovább már nem bővíthetőek. Csak arra adódik módunk, hogy ne hagyjuk abba az ismeretek gyűjtését és tárolását és rendszerezését, és ez elegendőnek tartható annak belátásához, hogy az említett tudásunknak nincsenek határai. Amely megállapítás nem mai eredetű, de bizonyító erejét nem ez adja. Sokkal inkább a belőle következő lehetőség, miszerint minden kérdésünkre megtaláljuk a megfelelő, az adekvát, a megértő és megoldó választ, ha rendelkezésünkre áll elég idő az ilyen válasz megtalálásához. Márpedig azt tudjuk, hogy a közegünk, közösség és egyén egysége, rendelkezik azzal a képességgel, hogy az időt elsajátítsa, azaz magát az időben és az időtől függetlenítse. És az elmondottakból most ki kell emelnünk az önmagunkra vonatkozó ismeretszerzés – azaz az önkritikánk – lehetőségét, mint ami luxusunk egyik legfontosabb része. Ugye látják, hogy egy egyszerű tárgyunkról beszélek, amikor önkritikát és önismeretet említek? Igen, a tükörről, ami pár ezer év óta része mindennapjainknak, mert a használatát szinte már észre sem vesszük, amikor naponta többször is erre a szembenézésre, a belenézésre kerítünk sort. Ez az egyszerűnek tartható eszközünk az, amely önismeretünket, önkritikánkat megjelenítheti, mert arra mutat rá, amely igazi kiemelt jelentőségű lehetőségünk: szembenézni magunkkal. Azzal az emberrel, aki vagyunk, és akinek láthatjuk magunkat: a saját szemünkkel, és azok szemével is, akik ránk kívülről tekinthetnek. Valamikor egy király a palotája tükörtermére volt büszke, méltán, amiben megláthatta és megláttathatta a saját nagyságát, és az ember nagyságát is, amely akkor ezt a luxust magának megteremtette. Az a király valamit sejthetett a luxusról, és rendelkezhetett valamelyes luxussal, amelyhez a tükör és a tükörterme juttatta.
11.
VálaszTörlésElnézést kért a személyes hangütésért, és reményét fejezte ki, hogy hallgatói átérzik az elmondottak jelentőségét, és elégedettek a számukra is bármikor elérhető lehető legnagyobb luxussal. Majd azzal folytatta, hogy: a Napkirály önismerete a tükör használatánál maradt, és nem jutott el annak szellemi lényegéig, ezáltal pedig az igazi luxus lehetőségéig. A szimbolikáját ugyanis nem könnyű értenünk a tükör luxusának, bármilyen korban is kívánunk elmélyedni mélységének javaiban. Ami érthető, ha belső kényszerünkre tekintünk, amely nem hagy nyugodni minket, ahogy az el is várható egy energiával telt létezőtől. Pláne élő lénytől, mint amilyen élő tud lenni az ember! Egyénként és közösségként egyformán. Nincs is más törekvése, mint győzelme állandósítása, és ezt egy élőlény – már bocsánat – esetében másként kívánni sem lehetne. Különösen azok után, hogy minden egyed azzal kezdi életét, hogy megnyer egy versenyt, amely élethez juttatja. Nemde? És azokról, ha szabad így fogalmazni, akik vesztesei az említett versenynek, azokról semmit nem tudunk, és nem is szoktunk róluk említést sem tenni. Mondhatná bárki, hogy éppen elég tennivalónk akad magunkkal, mint győztesekkel, semmint megválaszolhatatlan kérdéseket feszegetni, amelyeknek talán a legkisebb hasznát sem vehetjük. A mesterségesen vagy segítséggel keletkező életeink számára ennek a versenynek nincs jelentősége, és ez korábban eldőlt már, még mielőtt a reprodukciónk általános formájáról, mint egymás közötti vetélkedésről szóltunk volna. Ez a vetélkedés, amit fontosnak tartunk közegünk jelenségei sorában, úgy sem marad meg a kezdeti funkciójánál, és hasonlítani is csak bizonyos helyzetekben fog eredeti alakjára, a gyorsaság alkalmazásával elért pozíciónk megszerzésére és megünneplésére. Lehet, hogy a győzelem lehetne inkább az a cél nekünk, amellyel törődhetnénk, és amelyet biztosítani magunknak akarhatnánk, ahogy a luxusról is úgy gondolkodunk, mint valami különleges értékről, amelynek birtokában lenni beteljesülést jelenthet számunkra? Annál az első győzelemnél nincsenek is vesztesek, ha a mai modern kor, orvosi tudományunk által kidolgozott reprodukciós módszerei lehetőségeire gondolunk. Igen, ezt azért fontos említeni, mert mi közegként vágyjuk az emlegetett értéket, és a győzelemre is együtt, az egész közegünk képviseletében van szükségünk. Ahogy az igazságérzetünk, amit akár szolidaritásunknak is nevezhetünk, az is ezt tudatosítja számunkra, és egyben elfelejthetetlenné is teszi, amikor rólunk van szó, akár egyetlen egyénként, akár az egész emberi közösségként. Pedig milyen jó is lenne megkapnunk a gátlások nélküli létezést, amelyben energiánk szabad áramlását semmi sem akadályozná, és megtartó anyagcserénknek nem lennének melléktermékei, amelyek egyre fájóbban szűkítik képzeletünk szabad mozgásterét, ahogy valós terünk életadó és életet megtartó formái megőrzéséhez is egyre nagyobb figyelmünket és munkánkat teszik elkerülhetetlenül elvégzendő feladatunkká. Szabad nekünk ilyen pusztító erők feléledését látva luxusról és versenyről, azon belül is győzelmünk elvárásáról beszélnünk? – kérdezhetjük jogosan. Hiszen nagyon keresnünk sem kell már ezeket a veszélyeket, amik ránk leselkednek nap mint nap, pillanatról pillanatra. Hogyan lehet józanul és tudatosan, jogunkra hivatkozva kívánságokat szóba hozni, és magunk előtt további, majdani időben beteljesíthető elképzelésekről beszélni, köztük otthonosságot, biztonságot és luxust említeni? Csak azon az alapon, hogy rendelkezünk képzelőerővel, és van bizonyos tapasztalat a hátunk mögött arról, hogy elkövetkezendő időnket a megelőző képzelet fogja megszabni, amely láthatatlanul kormányoz minket saját víziónk felé, ellenállhatatlanul? Vagy egyszerűen csak emlékszünk görög elődeink jósdája luxust is idéző jelmondatára, amelyet hogyan is felejthettünk volna el: „ismerd meg magadat”? Ha ezt a javaslatot betartani készek lehetünk, akkor nyugodtan tekinthetünk magunkra közösség és egyén egységeként, ahogy ezt az emberi közeg előttünk megjeleníti, szavak nélkül, egyszerűen a létezése által.
12.
VálaszTörlésA jóslásra fordítanánk egy kis időt, engedelmükkel. Az áldozat bemutatását is javaslom említeni és megvizsgálni, hiszen azonos, vagy közel azonos céllal történt mindkettő véghezvitele annak idején, és nem csak a görögöknél. Amerika indián népei vagy azok felkent vezetői is szerették volna megismerni az aktuális lehetőségeiket, a fontosnak tartott döntéseik előtt, ahogy valamilyen, a jövőre vonatkozó kép kialakítására a mai napig igényt tartunk, egyénként és egészen nagy közösségként, egyaránt. A hitelminősítő szervezeteket mi másnak kell tekintenünk, mint a gazdasági kilátások alakulását ismerő szakértőknek, akiknek a véleményét megfizetni hajlandóak vagyunk, mert a módszereik már bizonyítják egy ideje, hogy a bennük szereplő jövőkép bekövetkezésének nagy lesz a valószínűsége. Ami annyit tesz a hétköznapi nyelvre lefordítva, hogy ha szerintük egy gazdaság kilátásai kedvezően alakulhatnak, akkor az ilyen eredmény szinte biztosan be is fog következni, ahogy az ellenkező állításukat is komolyan vehetjük, amikor úgy látják, hogy a pénzünket nem biztos, hogy érdemes ott munkára fognunk, ahol szerintük ennek a munkának nem lesz meg a várt eredménye. A rabszolgák piacán, az embervásárban, az „áru” fogazatát vizsgálták meg a vevők, és a fizikai erejére akartak következtetni izmai megtapogatásával. Ezért szegény párát végig is mérték, és megállapították róla, hogy egészségesnek látszó és erős ember, vagy sajnálkozniuk kellett, mert a vézna, kutató szemeket mutató emberi alak csak nyelveket beszélt és a tudományokhoz értett, és nem lehetett számítani a fizikai teljesítményére, ami a gazdaságban oly fontos termékek előállításához lett volna szükséges. Az edzők stopperrel a kezükben állnak manapság a pálya vagy a medence szélén, és a versenyre készülő atléták teljesítményéről szeretnének adatokat szerezni, hogy a megmérettetésre vonatkozó kilátásokat megjósolhassák. Ahol célba is kell lőni, ott ez az előrejelzés már egy kicsit nehézkesebb. Ahol pedig egy csapat várható szerepléséről kellene valamilyen képet összehozni, ott aztán akár egy jós tudására is szükség lehet. Julius Caesar úgy szállt szembe Pompeius-szal, hogy tisztában volt ellenfele hadereje létszámbeli fölényével. Győzelmét a saját tapasztalatának és katonái elszántságának köszönhette. Lehet, hogy azt is mondhatnánk, hogy „jobb formában voltak, mint az ellenség”? Ahogy egy ilyen summás kijelentés elhangzik sokszor, szerencsére nem háborús események, csak sportversenyek egymással mérkőző felei küzdelmét, vetélkedését látva. Az európai labdarúgókról, egyénileg és csapatként is ezt az állítást fogalmazzák meg a játék szakértői, egy-egy mérkőzést követően, vagy a nézők felé nyilatkozó televíziós kommentátorok, a közvetítések közben. Mert látják, amint az illető játékos olyan megoldást alkalmaz, amely egészen kivételesnek tekinthető, és ennek eredménye is a játék sava-borsa lesz: a gól, és akkor erről a világsztárról nyugodtan kijelenthető, hogy „jó formában van”. Ahogy a csapat is kaphat ilyen minősítést, amikor a világbajnokság elődöntőjében nagynevű ellenfelét 7:1 arányban legyőzi, és kelt ezzel a győzelemmel világra szóló meglepetést: „jó formában van a csapat”, ezért ez az eredmény – ha a gólok különbsége talán túlzottnak is mondható, de – nem meglepő. Már csak arra a kérdésünkre lenne jó választ kapnunk, hogy a „jó forma” és a döntés előtti jóslat milyensége mitől függ, és van-e nekünk, közeli vagy távolabbi jövőnk előtt álló embereknek lehetőségünk valamilyen módon irányítani ezt a „formát” és a számunkra kedvezőnek tartható jóslatot? Ki tudja megmondani, hogy mikor állunk nyerésre az aktuális feladatunknál, és mikor kell még tennünk valamit, és főleg mit, azért, hogy elkerüljük azt, ami elronthatná kedvünket, vagy ami megfosztana minket az örömtől, amelyre sikerünknél számíthatunk, és amelyre annyira vágyunk a kezdeményezéseink, az ötleteink, az elképzeléseink építgetésekor? Milyen módon lehetünk biztosak abban, hogy „jó formában vagyunk”, és önbizalmunk tényeken alapszik, és nem kergetünk vele délibábot, amikor elindulunk elképzeléseink felé?
13.
VálaszTörlésÓvatosságunk szükségességéről és nélkülözhetetlenségéről tegnap is szerezhettünk fájdalmas tapasztalatot: Pray for Paris! És hiába tudjuk, hogy a humor hiánya jelezni képes a ránk leselkedő veszélyt, ha az önirónia nem vált még általánossá közegünkben. Mi lehetne komolyabb ügyünk az életnél? , kérdezhetnénk az életre hivatkozóktól, akikről nem állapíthatjuk meg, hogy nem életükért küzdenek-e valóban, távol minden vidámságtól, mert húzza őket a fájdalom és a szenvedés bénító terhe, és erejük lassan arra is kevés, hogy levegőt vegyenek. A hibát megkeresni késő, amikor a hibát már úgy hagytuk megtelepedni közöttünk, hogy magunk voltunk a hordozói és a terjesztői, ahogy lehettünk maga a hiba is: a védhetetlen pusztulás, amely nem ugyanaz, mint a kezdetét vevő élet, amelynek a végéről azonnal van biztos tudásunk. A tükör luxusában ugyanis ott rejtőzik, sokszor felismerhetetlenül, ez a vég, amely fenekedik ránk, és nem máshonnan nézi telhetetlenségünket, mint az oly nagyra értékelt fenséges emelkedettségünk magasából. Vágyaink egén, ahol képzeletünk képei sorjáznak, és tükreinkben, amelyek mutatják nagyságunk ékeit, ragyogással kápráztatva el tökéletességre érzékeny szemeinket, ott bújik titkon a ferdeség, a délibáb, és a tükreink hibái is, amelyek némán lesik ámuló szemeink káprázatát, hogy észrevétlenül juttassanak minket saját csapdáinkba, amelyek kritikánk fejletlenségéből és látásunk képzelettől vezérelt túlzásaitól erednek, és nem engedik meglátnunk a valót. Amely így lesz ellenségünkké, védhetetlenül és elkerülhetetlenül, miután magunk voltunk azok, akik lehetővé tettük létezését azzal, hogy álságosságát meglátnunk nem lehetett, mert képzeletünk a jövőt rajzolta elénk, bizalommal és önbizalommal telten, és távol a „lét tisztasága” ismeretétől és a róla való gondoskodástól. Vereségeink, tragédiáink, kataklizmáink elég bizonyítékát adhatják felületességünknek, vagy annak a szenvedélyünknek, amely arra is képes, hogy ezt a bizonyos „tiszta létet” vagy „tiszta tudatot” ellátandó feladataink közül a majdani teendők közé taszítsa. Kinek kellene figyelnie ránk, amikor reflexeinket szabadon működtetjük, és információink ellenőrzését rábízzuk a már kidolgozott módszerekre, amely módszerek megújításával már nem biztos, hogy időnket töltjük? Ha van olyan, hogy „nagy testvér”, akiről azt terjesztettük magunk között, hogy „figyel minket”, akkor szükségünk van ennek a „nagy testvér”-nek a megfigyelésére, mégpedig saját feladatunkként? És ennek a megfigyelősdinek hol fogjuk megtalálni a végét, amikor majd már tudhatjuk, hogy az adott megfigyelést nem kell tovább megfigyelnünk, hanem abban megbízhatunk, mint tényben, amely pontosan az, aminek mi voltunk bátrak tekinteni? Ahogy a megfigyelőről is megelégedhetünk a szerzett ismeretünkkel, amely szerint eldönthető, hogy érdemes a bizalmunkra vagy sem. Lehet, hogy az önbizalomhoz kellene eljutnunk, vagy még inkább abból kellene kiindulnunk, amikor ilyen kérdéseket feszegetünk? Magunk lehetnénk biztosak magunkban, ha a közösség normái szerint bizonyítanánk megbízhatóságunkat? És akkor a közösség is elfogadhatná állításunkat megbízhatóságunkról, ha jól gondolom. Nemde? Az a bizonyos hallhatatlan gondolat lehetne megjeleníthetővé, azaz a gondolatot kellene bemutatnunk egymásnak, együtt az ellenőrizhetősége megadásával, hogy bízhassunk abban, aki és ami vagyunk. És már csak azt kellene tudnunk, hogy lehetséges-e egy embernek ilyen kitárulkozás árán megvásárolnia a megbízhatóságát. Vagy az önbizalmát, amelyről most közösségi pecsét erősítené annak valódiságát, az önmagával való azonosságát. Vagy marad a kérdés kérdésnek: lehet-e igazat gondolni, és arról a gondolatról igazat állítani, illetve nincs más, mint a pszeudo-reflex, ahogy nincs más, mint a dezinformáció, amelyről a bizonyítás döntheti el, hogy megbízhatósága mekkora terjedelmű? Ha azt vesszük, hogy munkát kell befektetnünk az eredményességünk eléréséért, akkor most is készen van válaszunk az említett kérdésre: meg kell vizsgálnunk gondolatainkat, és értékelnünk lesz jó azok kifejezéseit, szavainkat és mondatainkat egyaránt.
14.
VálaszTörlésAz öngyógyítást akár a kőkorszak visszaállításának is tekinthetjük, ha erőszakosan, azaz annak kijelentésével és képviseletében történik, hogy ez az egyetlen helyes út, amely minket jövőnkbe elvezethet. Mert a táplálkozás szokásai, amelyek az ősi idők élelmiszerei fogyasztását azért ajánlják, mert a néhány évezrednyi idő új termékei hatásáról nem készültek megfelelő tanulmányok, és a mai életvitel mellett szükség lehet a lehetőségek kibővítésére, például a megelőző idők étkei fogyasztásra alkalmassá tételével, az elfogadhatónak tartható. Ám a szakmai tudást és az elért technikai szintet, az eljárások korszerű formáit megkérdőjelezni, majd róluk megalapozatlanul alkotni véleményt, és pusztán a természet erői hatását tartani lehetséges és szükséges metódusnak arra, hogy korrigálhassuk a szervezet működésének zavarait, és bízzunk az erőben, amelyet ismernünk némileg már módunkban állhat, csak éppen óriási a bizonytalanság a várható kimenetek milyenségét illetően, nos, ez enyhén szólva is felelőtlenségnek tűnhet. És ez igaz az egyénre vonatkozó korrekciós eljárásokra éppúgy, ahogy igaz a kisebb és nagyobb, esetleg a méretében már a közeg jelentős részét – rendezettségét – érintő, közösségi malignus ügyek – defektusok, szabálytalanságok, zavarok – lehetséges javítására és rehabilitációjára is. Természetesen nem a testi bajokról kell ezúttal szólnunk, hanem az egyén és a közösség, a közeg, vagy annak egy része, esetleg több része – rendezettsége – életét befolyásoló szokatlan jelenségről. Amelynek öngyógyítására lehetnek példáink, ahogy azt is tudjuk már, hogy milyen hatalmas közösségi apparátusok működnek szerte a világban, hogy orvosolják az ilyen – egyelőre inkább csak elképzelt, mint nevén nevezhető – gondokat. A gyerek tanulási zavarait a szülők és az iskola kezdik megszüntetni, hogy szükség esetén bekapcsolódást várhassanak az iskola és a szakrendelés pszichológusától vagy szakpedagógusaitól. Amikor a párkapcsolatban adódik kellemetlenség, akkor a rokonság, a barátok kezdenek segíteni, miután maga a pár is túl van már néhány saját próbálkozásán, amellyel illeszkedési eltéréseiket megszüntetni állt szándékukban. És a családsegítők, vagy a mentális élet szakemberei, ahogy a szexualitás illetékes ismerői is készen állnak arra, hogy a legújabb szaktudás eredményeit felhasználva juttassák a párt a lehetőségéhez annak, hogy közös életük harmóniája folytatódhasson. Akinek a törvénnyel gyűlt meg a baja, és vállára kellett vennie a sértés súlyos terhét, annak – túl a családja erőfeszítésein és a saját átértékelésén – szakemberek serege fogja megmondani, hogy milyen úton tekinthet magára ismét olyan önbizalommal, amely szükséges feltétele a közösségi létnek, bármely ember esetében, és amelyet a saját említett terhei alaposan megingathattak. Amikor közösségi érdekek ütköznek, és hoznak létre tartósan indulatokat, egymást megkülönböztető tömegek – rendezettségek – között, hogy akár évszázadokra is tematizálják közös történetüket, egymás iránti vélemények megingathatatlannak hitt garmadáját, háborúkat kialakítva illetve indítva el, akkor egyenként juthatnak el abba az új fázisába önmaguk ismeretének, amelynek következménye kapcsolatuk korábbi alakjának gyökeres megváltoztatása lehet. Ahogy ez megismétlődhet vallási kérdések eltérő kezelésénél is, amelyekről az embernek nem jutna azonnal eszébe az eltérően vélekedő kisebbség fizikai megsemmisítése, mint lehetséges válasz a nézeteltérések tisztázására. Ami szörnyűséget aztán évszázados békülés követhet, az úgynevezett tolerancia gyakorlásának számos jelével, mint egy öngyógyulási processzus, amelyet nem biztos, hogy bárki is irányítana, vagy a róla gondolkodónak eszébe kellene jutnia, hogy az érintettek békülésének milyen olyan okai lehettek, amelyek mögött jól meghatározható igyekezetek, gesztusok, érdekegyeztetések tudatos keresése állhat. Vajon létezik feltétele az öngyógyulás ilyen eseteinek, amely szükséges a folyamat sikeréhez, mondjuk azért, mert külső erő nem avatkozott be a vita bonyolításába, amely így egy biztos utat követett, utólag rendben lévőnek tarthatóan?
15.
VálaszTörlésAz asztali játékokról nehéz azt gondolni, hogy azok is miniatűr háborúk. Hacsak nem az a játék kifejezett célja, hogy megjelenítsen egy harci eseményt, vagy egész hadjáratok bemutatására vállalkozik, a maga különös, a fantáziát alaposan megmozgató módján. Felállítva a seregeket szemben egymással, ahogy a leírások szerint valamikor történt a harcoló felek közötti ádáz csatában, teszem azt Nándorfehérvárnál. Vagy amikor Nagy Sándor ellovagolt a seregei előtt Gaugamélánál, hogy aztán döntő vereséget mérjen Dareioszra, és az ólomkatonák, a lovak és az elefántok, meg a harc helyszínét adó vár, a Dunán lévő hajók, vagy a csatatér megjelenítésére való terepasztal elkezd megelevenedni, már annak elsősorban, aki látni képes a történetet magát, amelyben emberek sokasága kezdett egymás elleni, életre-halálra menő küzdelembe. A sakkban is szemben állnak egymással a küzdők, a figurák, és ott is van bástya vagy vár illetve torony, ahogy lovak is, és a gyalogság mozgása is olyan fontos, hogy akár egyetlen tagja képes eldönteni az egész küzdelmet. A játéktéren alakuló sorsot, amelyért folyik az egymásnak feszülés, ahol leüthetik valamelyik részvevőt, és meg is fenyegethetik egymást a felek, akár a legfőbb parancsnok felé küldve intést a veszélyről, amivel hamarosan szembe fogja találni magát, és ezt majd a szomorú fejlemények követik, amikkel legjobb lenne számolnia, ha lenne még rá módja. Ütni szoktak a kártyázók is, ha erősebb lapot tesznek a gyengébbre, és ennek a játékban szabályos akciónak eredményeképpen gazdagítják a zsákmányukat, amihez jogot szereztek, a megfelelő lapmozgás révén, esetleg ideiglenes sikert így elkönyvelve maguknak. Ki gondolná, hogy ezek az ártatlannak tűnő szórakozások valójában véres embertelenségek átformált másolatai, amelyeket joviális urak és hölgyek a legjobb kedvük szerint gyakorolnak, pusztán azért, hogy idejüket bizonyos kellemességgel járó izgalmak között tölthessék, és a saját okosságukat és ügyességüket, vagy képzeletük szárnyalását, valamint ismereteik nagyságát bizonyítsák? Ki tudná összeszámolni az ilyen nemes szórakozás lehetőségeit, miközben tudjuk, hogy vannak olyan bátor és vállalkozó kedvű, egyben olyan erős és edzett férfiak és nők, akik a játéknak egy olyan változatára vállalkoznak, amelyben fejvédőt kell használniuk, hogy a kezükre húzott, kipárnázott kesztyűik ütései nagy kárt ne tegyenek bennük? Ahogy olyan harci játékosokat is láthatunk, akik a férfiasságukat óvják megfelelően kiképzett pálcákkal, hogy a vívók sisakjait is megemlítsük, amiken a fémből készült rács lehetővé teszi a versenyző látását, de elég erős kell legyen ahhoz, hogy megakadályozza a fegyver okozta végzetes sérülést a fejen. Mondjuk a szem kiszúrását. Azokat a játékokat szívesebben említi az ember, ahol az ügyesség, az okosság, a gyakorlottság eredményeként nincs szükség semmilyen módon elszenvedett sérülés elképzelésére sem. Sem akkor, amikor a játszók egymásnak feszülnek, mert a gomoku nevű japán játékot űzik, sem akkor, amikor egymás ellenfelei nem közvetlenül kell legyenek, mert a céltáblát eltalálniuk úgy lehet, hogy azt egy automata mozgatja számukra a megfelelő helyzetet kialakítva, és nem kell a tábla mögé képzelniük senkit lövéskor. Az agyaggalamb eltalálásának izgalmasságáról is érdemes megemlékeznünk, ahol csak a sok cserép hulladék megfelelő elhelyezéséről vagy felhasználásáról szükséges gondoskodniuk a rendezőknek. Amiért érdemes szót ejtenünk ezekről a csinált izgalmainkról, az bizony komfort érzésünk, a korábban emlegetett otthonosságunk lenne, bármennyire is meglepő és váratlan ezt most és így kijelentenünk. Az otthonossághoz, a mosoly jövőbe mutató jóslatán kívül ugyanis hozzátartozhat a képességünk is, amellyel az akadályainkat fogjuk leküzdeni. Azokat az akadályokat, amelyeket még nem ismerünk, és amelyeket szívesen állítunk fel magunknak – és egymásnak – játékból: csak azért, hogy kedvünket, az élet izgalmasságát és érdekességét létrehozzuk. És ez nem jelenti azt, hogy egymás ellen kelnénk állandó harcra, háborúra, amelynek a tétje élet vagy halál.
"Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba?
TörlésHírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?"
:)
"Tündérország; ott van a világnak vége,/ A tenger azon túl tűnik semmiségbe." :)
VálaszTörlés16.
VálaszTörlésNem gyakori a földrengés mifelénk. A kimutatások pontosan rögzítik az előfordulásokat, azok helyeit, erősségét, és vezetnek listát a keletkezett károkról is. Ezek a rengések erősségétől függően súlyosak vagy kevéssé károkat okozóak. Ha falvakban, városokban törnek be ablakok, vagy repednek meg házfalak, akkor akár a keletkezett kár pénzügyi értékét is felmérik a szakemberek, forintosítással, összegezve a javítások költségeit, vagy az új építésre fordítandó összegek nagyságát. Az érintettek esetleges sérüléseit, pláne halálát nem lehet kihagyni a következmények felsorolásából. Errefelé inkább csak az ijedtség, a riadalom ad okot a megemlékezésre, mert vidékünk kedvező adottságaiból csak alacsony fokozatú földmozgásokra kell felkészülnünk. Ott is inkább azoknak, akiknek a lakóhelye környékén a századokra nyúló tapasztalat már mutat bizonyos előfordulást, szemben az ország érintetlen részeivel, ahol emberemlékezet óta nem kellett ilyen veszedelemmel találkozniuk a lakosoknak. Amikor a csillár kibillen függő helyzetéből, és ingaszerű mozgásba kezd, akkor az idősebbek néhány tőmondatot fogalmaznak meg maguknak és a fiatalabb családtagjaiknak, megállapítva, hogy „mozog a föld”. Az ablakok gyakrabban remegnek be a szuperszónikus repülőktől, amikor azok hangrobbanásaitól a levegőben keletkező lökéshullám eléri a felszín épületeit is. A fűtéscsöveknek csak akkor van hangja az épületekben, amikor a lakók ezt használják arra, hogy egymásnak üzenjenek, valamilyen konyhai eszközzel mérve ütéseket az emeletek között vezetett ellátó rendszer jól hangot továbbító elemeire. Földrengésnél az ilyen vezetékrendszerek némák maradnak, és, szerencsére, érintetlenek is. Az egyéni rengések, ha lehet ilyen kifejezéssel élni az egymás között használt megnyilatkozások esetében, már hangosabbak lehetnek, és a hatásaik is látványosabbak illetve zajosabbak, meg az egymás mellett lakók nyugalmát is sokkal inkább érintik, mint bolygónk felszínének apró mozdulásai. Egy erőből bevágott lakásajtó a panelház több emeletén lesz hallható, de a téglából épült emeletes házak lakói is jól hallhatóan fogják tudni követni az ilyen erőteljes kifejezését a mi emberi viszonyaink aktuális helyzetének. Ahol a házak, az épületek között van elég távolság, és egy-egy építmény csak egy-egy család otthona, ott az ilyen események nem is biztos, hogy eljutnak a szomszéd észleléséig. Mintha meg sem történtek volna. Senki sem szerez tudomást róla, akire az otthoni mozgás egyébként sem biztos, hogy tartozna. Pláne, ha arra nem is tartana igényt az illető, hogy tudomást kelljen szereznie a kitört erőteljes elmozdulásról, vagy valaminek a várható kezdetéről, esetleg megváltozásáról, amiben neki szerepe egyáltalán nem lehet, és amiről véleményt alkotnia is csak nagyon nagy bizonytalanság mellett lehetne, már ami a feltételezhető legtöbb ilyen esetet jellemezheti. A földre kerülő tányérok is csak ott jelenthetnek eseményt, ahol az emberek lakóterei egymáshoz olyan közel kerültek, hogy a keletkező hangok rezgésének továbbítását a jól szigetelő levegőréteg nem képes leblokkolni. Ha egy tárgy hosszabb utat tenne meg azért, hogy levezesse azt az erőt, amely egy ember jó közérzetét különben nyugtalanító módon megzavarhatná, és olyan módon kerül illetéktelen embertárs tartózkodási helyén és személyes körén belül, hogy ezt a behatolást előzetesen nem engedélyeztette, akkor nagyon kellemetlen lehet a hatás, amelyet – kifejezett szándék nélkül – ki fog fejteni, és még kellemetlenebb lehet a viszonthatás, amit kiválthat. A geológia egy ideje tudja, hogy a Föld felszíne milyen állandó mozgások helye, és ezek kiváltó oka maga bolygónk „élő” volta, azaz ma is működő alakulása, amelynek menetéről is vannak már ismereteink, egészen messzire előre tekintve planétánk jövőjébe. Hogy nekünk, embereknek milyen előkészületeket érdemes tennünk azért, hogy földi létünket magunknak biztosíthassuk, talán már azt is kezdik a szakemberek elénk tárni. Ahogy arra is vannak már kialakult módszereik, igaz más szakembereinknek, hogy megtanítsák nekünk az egymás közötti mozdulataink előrejelzését.
17.
VálaszTörlésA transzcendensről tegyünk néhány megjegyzést. A tudatalattink értelmében tudjuk, hogy részünket képezi, legfeljebb ez a rész nem biztos, hogy irányításunk alatt áll. Ahogy a keletkezéséről sem mondhatunk határozott véleményt, biztos ismeretet, amellyel rendelkeznénk. Hiszen ilyen ismerettel akár az irányíthatóságát is feltételezhetnénk, amiről pedig lemondtunk, amikor tudatalattinak minősítettük. Csak kordában tartani sikerüljön ezt a territóriumunkat; csak ez lehet a kívánságunk. Legalábbis az után, hogy értelmünk kiterjesztését rá nem tartjuk lehetségesnek. Ami hiányzik belőlünk ahhoz, hogy belássuk ezt a saját birodalmat, az maga a megismerhetetlenség: a saját magunk megismerhetetlensége. És ez nagyon megnyugtatóan hangzik, ha jól belegondolunk! Mert az idővel folytatott folyamatos és soha véget nem érő együttműködésünk, amit akár küzdelmünknek is nevezhetünk, pontosan megfeleltethető a magunk megismerése – elsajátítása, birtokba vétele – feladatának, hiszen a transzcendenciánk révén tudhatjuk, hogy ez a megismerés – önmagunk birtokba vétele – is befejezhetetlen és teljesíthetetlen feladat. Ahogy az időre igényt tartunk, és tudjuk, hogy ezt csak a közösségünk, a közegünk révén érhetjük el, ugyanúgy vágyunk arra is, hogy a saját ismeretlenünk – ha szabad a tudatalattinkat, a transzcendenciánkat így hívnunk – birtokunkba kerülhessen, mondjuk, ha másért nem, akkor azért, mert a törvényeink ezt az igényt megkövetelik tőlünk. Igen, az ismeretlen ismerete a mi közösségi életünk egyik alapkövetelménye, amelyet nap, mint nap teljesítenünk kell, ha szabadon akarunk létezni egyénként és közösségként közegünk kereteiben! Ez az ellentmondás az, amivel jó esetben úgy járunk el, ahogy magunk között találunk praktikusnak tűnő megoldást életünk egyéb ellentmondásaira, amelyek oly sokunkat képesek falhoz állítani, és ellehetetleníteni, anélkül, hogy így szenvedésbe jutva kárpótlást kaphatnánk helyzetünk képtelen alakulása miatt, amelyet meg biztosan nem érdemeltünk. Szophoklész hőse példa lehet arra, amit transzcendenciánkkal teszünk, amikor le nem tagadjuk vele való azonosságunkat, és kinyilvánítjuk iránta érzett vágyunkat és szeretetünket. Már csak a módszert lenne jó ellesnünk, amellyel a transzcendens megmutatkozhat előttünk, vagy, ahogy képesekké lehetünk mégis a törvénynek való megfelelésre, azaz a transzcendens irányítására. Az első tettünk a katarzis, amely a megjelenítéssel megvalósíthatóvá lesz. Ehhez szorosan kapcsolódik a kérdéseinkre adható válaszaink megtalálása, amely a továbbélésünkhöz juttat minket. Nem oldjuk meg az ismeretlen megismerésének feladatát, és megoldjuk a törvény elvárását, amellyel képes sarokba szorítani minket, és korábban soha ki nem próbált döntéseket kikényszeríteni belőlünk. Csak Szókratész törvényét kell ismernünk, amely szerint „amíg az új törvényt meg nem hozzuk magunknak, addig a régit be kell tartanunk”. Ami a transzcendens meghatározásának biztos módszerét illeti, azt már elég régóta kipróbáltuk, hiszen tudományunk századokkal korábban rendelkezésünkre bocsátotta azt. Igaz, ezzel csak azt nyomatékosította egyben, hogy a meghatározás, a transzcendens megragadása soha sem teljesíthető feladatunk marad. Amiből annyi következmény származik, hogy annak hasznát és értékét alig tudjuk felmérni! Megelégedhetünk azzal, hogy a vágyunkat, a szeretetünket ismételten bevalljuk magunknak, és követjük alkotóinkat a lehetőségek útján, amelyen tudósaink és bátor vállalkozóink haladtak, amikor a transzcendenst közelíteni nem voltak restek. Milyen gyönyörűség tudni, hogy vannak felfedezőink, akik „felülről” közelítenek a kitűzött célhoz, ahogy a feltalálóink is ezt teszik, csak éppen „alulról” törekednek eljutni az oly kecsegtető emelkedettségbe! Hiszen akik a tudást úgy alkalmazzák, hogy közben nyitottak az újra, amelyről minket tájékoztatnak, azok „maguk alatt látják” az ismeretlent, amelyet most fognak birtokba venni. Míg azok, akik képesek magukat is meglepni a saját képzeletük játékaival, mintegy meghódítják az ismeretlent, amivel maguk azonosak, hogy annak szépségével minket elkápráztassanak.
18.
VálaszTörlésEgy faluszéli rét ritkán kelt érdeklődést. Nincs sok tulajdonsága, ami szereplővé, pláne főszereplővé tehetné bármilyen történetben. Hacsak nem válik különleges érték hordozójává, mert a földjében rejtőző ókori ékszereket megtalálják, vagy területén történik a környék sorsát hosszú időre meghatározó felfedezés, aminek következtében a rét át kell, hogy alakuljon, és rajta sok ember megélhetését és jövőjét adó ásványkincs feldolgozására nyílik bánya, épül gyár és hatalmas kereskedelmi központ. Ezen a réten még állatokat sem legeltettek. Legfeljebb a füvét vághatták le időnként, és szénáját használhatták fel jószágok etetésére, amíg a rét erre alkalmasnak mutatkozott. Nem volt nagy terület. Egy gyalogút vitt a közepén, amit a lakók tapostak ki, amikor a közeli szőlőhegy apró kertjeibe igyekeztek, tavasztól késő őszig. A gyerekek a rét füvében igazi szórakozásukat lelték, amíg az említett szőlőskertek léteztek. Hogy ki volt a gazdája, és, hogy volt-e egyáltalán gazdája a rétnek, az nem derült ki, illetve arról a helyiek közbeszéde nem nagyon emlékezett meg. A virágait, ahogy azok a tavasz érkeztével ellepték, szívesen szedte mindenki, aki a keskeny gyalogúton ballagott. Tarka csokrokat a városi rokonok, amikor nyaranta lehozta őket a szabadságolás, meg a meleg, és a friss gyümölcsök sora, amiket a kertekben megtalálhattak. Senkit nem zavart a rét füvének nagysága, amikor késett az első kaszálás, és amikor a második kaszálás előtt a száradó rendek köze ismét megnőtt, és az elvégzett munka, a boglyába rakás, majd a kazalba rakás és a hordás a rétet ismét gondozottnak mutathatta volna. A gyerekek kedvenc szöcskéi és tücskei mindig megtalálhatóak voltak ott, bár az igazi népszerűség vitathatatlanul a lepkéknek jutott részükről. Miután állatokat nem legeltettek a réten, így a szülők nem féltették a szaladgáló csemetéiket attól, hogy láthatatlan veszélyeknek lesznek áldozatai, elsősorban cipőik összekoszolásával. A sérülésektől sem kellett félteni a szabadon csatangolókat, mert a rét kemény földjén nem voltak árkok, amikben felbukva kellemetlen zúzódásokkal, vagy a ruhák zöldes foltjaival lettek volna „gazdagabbak”, egy-egy pillangókergetést követően. A rétet három oldalról fák szegélyezték. A szőlőhegy valamikori erdői maradványából maradt meg egy-egy csík, míg a harmadik oldalon út vezetett, ahol a szélső házak mögötti kiskerteket közelíthették meg a gazdáik a szekereikkel, a kézi vontatású kordéikkal. A parlagfűről egy jó ideig nem beszélt senki. Ahogy a rét gazdáját sem említették, úgy volt teljes a csend erről a veszélyes gyomról is, ami pedig ott nőtt a többi növény között, egy idő után magasra kiemelkedve, talán még az első kaszálást követően is. Még az is lehet, hogy a rétet nem is kaszálta senki. Maga volt az a saját törvényeinek engedelmeskedő földszintes dzsungel. Már amennyire a füvekből ilyen vadon létrejötte elképzelhető. Hogy itt is érvényesült a verseny, vagy a kiválasztódás törvénye, azt nehéz lenne vitatni. Pedig senki nem kísérletezett azzal, hogy kövesse, hogy mi is történik a természet egy kis darabkájával, ha ember nem érinti, beavatkozva annak életébe, valamilyen jól felfogott érdekét érvényesítendő, vagy csak a megfigyelés kedvéért, amely a tudását gyarapító szokása az embernek. Amikor a földek megmunkálását és a káros gyomok irtását törvényileg is szabályozták, súlyos büntetés kilátásba helyezésével a mulasztók felé, mert az allergia annyi ember életét keserítette meg, és a műveletlen földön a különösen veszélyes parlagfű elterjedésére lehetett eleve számítani, akkor ez a rét árvának bizonyult, a senki földjének. Mert lehet, hogy a község tulajdona volt, és akkor a helyi vezetők dolga lett volna a műveléséről gondoskodni, és az is lehet, hogy a tulajdonos kilétét nem sikerült évek során tisztázni, hiszen annyi volt az elvándorlás, és, sajnos, olyan nagy volt a halálozások száma is. A rét így aztán mezőből illatát vesztett parlagfű birodalommá lett, ahol csak azok a növények maradhattak meg, amelyek valamilyen módon képesek voltak alkalmazkodni a gyomnövény szabályozhatatlan akaratának.
Ez nagyon szép...
Törlés19.
VálaszTörlés„Ne bolondozz Jancsi, a tréfát nem értem;/ Amíg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.” Ezt mondja gazdája Kukorica Jancsinak Petőfi: János vitéz című költeményében, amikor a főhős a nyáj elvesztését töredelmesen kénytelen bevallani. Hiszen úgyis kiderülne előbb-utóbb a baj, ami immár jóvátehetetlen. Egy férfi – a gazda - nem értette meg a másik férfi – a juhászlegény - által mondottakat, amiket az komolyan adott elő, csak a komolyságát nem lehetett elhinni ép ésszel, annyira képtelenségnek hangzott: elveszíteni egy nyájat, amit legeltetésre rábíztak, a juhászlegényre? Ki hallott már ilyet? Ki tudja ezt még csak elgondolni is? Hacsak nem valami tréfáról van szó, amit a gazda számára tartogat meglepetésként a juhász, hogy aztán majd jót nevessenek együtt a lelepleződő csínyen. Mert úgy még csak elfogadható lehet ez az egész képtelenség, egy birkanyáj eltűnése, hogy majd szerencsésen megkerül, és közben a birkák még meg is szaporodnak. Mert az aztán tényleg jó tréfa lenne. Nem igaz? Ahogy Benedek Elek meséjében, a Kondás Jankó címűben szerepel, amikor az erdőbe kicsapott nyáj a nap végén mindig megszaporodva tér meg az óljába. Moliere tréfára fogott hősei inkább férfiak, bár akadnak nők is a darabjaiban, akiken elmosolyodunk, de a gúny vagy az irónia igazi céltáblái általában az erősebbnek mondott nem képviselői, akiket aztán ki is kacagunk rendesen. Ahogy Shakespeare vígjátékaiban is inkább a férfiak adnak alkalmat arra a nevetésre, amely az illetők kárára történik, mert figyelmetlenségük vagy hibáik sérülékennyé teszik őket, és egyben alkalmassá arra, hogy az erősek, az előre gondolkodók csapdáját el ne kerülhessék. Kikacagjuk őket, amikor megtörténik velük a mulatság, amelyet mi az életben szeretünk elkerülni. Nagy írónk és irodalomtörténészünk is hasonlóan vélekedik, amikor Boccaccio Decameron című novella gyűjteménye legmulatságosabb részének a férfiak egymás kárára előadott tréfáit minősíti. A burleszk filmek csetlő-botló alakjai között nem találunk nőket. Ahogy bohóc sincs „nőből”, de a kabaré jeleneteiben már ott szerepelnek a nők, akik egymásra licitálnak, amikor még gyerekek, és mi azon nevetünk, hogy az egyiknek házat tojt a nyuszi, a másiknak pedig repülőgépet. Ahogy az unokáik képességeivel egymást heccelő, „frissen úri” hölgyeket is ismerjük, nem is szólva a szépséget és örök fiatalságot áhítókról, akik a mai kor áldozataként inkább a részvétünket váltják ki, mint a vele együtt előbukkanó, kényszeredett mosolyunkat. Lehet, hogy a nemek egyenlőségéhez értünk a humor területén? Amit sok évszázadon át a férfiak a magukénak tudhattak, anélkül, hogy ezt nagyon igyekeztek volna kisajátítani, mert általa fölényük vagy előnyük nyilvánvalóvá lehetett a nőkhöz képest, az most eltűnni és megszűnni látszik, és szintén egy spontán folyamat eredőjeként, amelyben a nemek csak a szerepük adta lehetőségekkel élnek, meg persze a változó kor megváltozott feltételeinek engedelmeskednek. Ha eddig azt hittük, hogy a humor, a nevetés, a másik gyengeségének és előrelátása hiányának láthatóvá tétele a férfiak férfiakkal űzött játéka lehet csak, akkor ezt a véleményünket meg kell, hogy ingassa korunk sok - modernnek is mondható - tapasztalata, legalábbis ami a nevetésre alkalmat adó személy nemének meghatározását illeti. Egyszóval már nem csak a férfiakon szabad és lehet nevetnünk, hanem ezt megtehetjük a nőkkel is. Legfeljebb az marad továbbra is kérdés, hogy kik azok, akik a nevetésünket kiváltják, és akik nőt tesznek nevetségessé, kedvünket emelendő. Mert nem biztos, hogy az ilyen szórakozás előállítói, nemüket illetően, változtak volna az idők folyamán, egészen odáig, hogy mára kiegyenlítetté vált volna az ilyen szerzők aránya férfiak és nők között. Az a gyanú jogosnak tűnik ugyanis, hogy az életen, a szenvedélyen, a reprodukción és annak feladatain, ezeken nincs nevetnivaló. Csak a gyerekek, a még éretlenek vihognak dolgokon, amikor még nincsenek birtokában a lehetőségnek, hogy komolyan, intenzíven – ahogy említettük – éljenek, és döntéseket hozzanak magukról, valamint a közösségről, ráadásul teljes tudatossággal.
20.
VálaszTörlésNagyon jól esik a benn-létünk. Nem szeretünk kinn lenni. Ridegnek és hidegnek és idegennek érezzük azt, amikor nekünk tennivalónk adódik a tartózkodásunk helyével, és a környezettel, amelyben módunk van létezni. Pedig mennyire felkavar minket minden képzet, minden gondolat és a cselekedeteink, amelyekkel a helyünket pontosítani, a vele való azonosulásunkat vagy a benne átélhető létünket tudatosítani szeretnénk! Amelyekkel kifejezzük rajongásunkat a benn-létünk felé, és közben felfokozzuk átélését benn-létünknek. A különbség lényegében minimálisnak mondható: a lepedőnk szegése szerint vagyunk benn vagy kinn, például az ágyban, vagy az ágyon. Ahogy a viszonyunk is kettős a benn-léthez, eleve meghatározottan nemünk szerint. Még az is lehet, hogy ezt választjuk, amikor nemünkkel azonosulunk: a benn- vagy a kinn-létünket. Miközben igazi kinn-létünk nincs, és nem is lehetséges. Pusztán a benn-léthez fűződő viszonyunk lehet meghatározott a választásunk alapján. Aztán a döntést követően, amikor meghatároztuk helyzetünket, elkezdődhet cserélgetős játékunk, amit – még gyerekként – bújócskának hívunk. Csak a gyerekkori játékban alig érint meg minket a valahol létezésünk és annak lehetséges váltakozásával együtt járó örömünk. Miután semmit sem tudunk a bentről és a kintről, ezért az örömünk sem lehet tudatosan fokozható, amikor észrevétlenek maradhatunk, vagy amikor leleplezzük a másikat, aki vagy benn vagy kinn tartózkodik éppen, és szeretne a másik helyre jutni, anélkül, hogy ezt bárki észrevenné és leleplezné, illetve – a szerep szerint – abban lelhetnénk örömünket, hogy mi derítjük ki, hogy ki került éppen kívülre, aki pedig a tudtunk nélkül azon igyekezne, hogy elérje a benn-létét.
A felnőtt élet teljességében a benn és a kinn kölcsönösséget keres és talál magának. De úgy is fogalmazhatjuk, hogy mi vagyunk azok, akik ezt közösen megadjuk magunknak. A közeg „mérete”elég nagy ahhoz, hogy összevethető legyen a valós környezettel, amelyben fizikai létünk lemásolhatja említett benn-létünk és kinn-létünk anyagi alakját. Az eszközeink is megfelelnek az így előálló mérési feladatunk elvégzéséhez, amelyet szinte akaratlanul hajtunk végre, mintegy mellékesen figyelve tudományunk eredményeire. Vagy elfeledkezünk belső késztetésünkről, a benn-létünk értékéről és hozzá fűződő érdekünkről, és csak a fizikai létezésünk mentén végezzük el az így adódó – a mérés során alakuló – tennivalóinkat. Amelyek jó ideje annyira megszaporodtak, hogy a benn-lét megélésére és a róla szóló tudás értékelésére már nem is vagyunk képesek figyelni. Csak a szerencsénk áll rendelkezésünkre, amelyet szenvedélyünk bocsát rendelkezésünkre folyamatosan, elhallgatva benn-létünk ismeretének szorgalmazását és értékének folyamatos ismeretét. Igaz, nem egyetlen mulasztásunktól – vagy inkább győzelem utáni vágyunkból eredő felületességünktől – mentve meg minket, és igazítva el ügyünk nemkívánatos alakulását. Talán éppen ezért érdemes kicsit közelebbről is megismernünk benn-létünk örömét, és a két helyzet váltakozásából fakadó örömeink lehetőségeit. Amire azonosulásunk ad nekünk módot, válasszuk akármelyik helyet is magunknak. Csak arra van szükségünk, hogy amikor benn-létünk tölt el minket, miközben ugyanannyira vagyunk a kinn-létben is, akkor a kettő közötti eltérést pontosan érzékelve legyünk képesek az átélés fokozására, és az adott helyzet adta szerep megélésére. A benn-lét igazi értékét az fogja adni ugyanis, hogy együtt töltjük be azt, miközben az egyikünk inkább a kinn-létben kell, hogy legyen, míg a másik inkább saját benn-létét juttatja el annak lehetséges szélső értékeiig. Közben pedig figyelme maximálisan arra irányul, hogy kövesse partnere kinn-léte apró rezdüléseit, amikor ez méretében végtelenné nőni képessé válik, és ezt elérve magát, mint benn-lévőt tudja érzékelni és azonosítani. Amely azonossággal egyben arra is lehetőséget ad, hogy eleve benn-levésben lévő társa elérje a kinn-lét lehetőségét, és vele a létezés teljességét. És ez a „játék” milyen fontos nekünk, amikor ugyanott maradunk, és minden lehetséges helyet a magunkévá teszünk!
21.
VálaszTörlésLehetetlenné vált a tájékozódás. Mintha köd ereszkedett volna alá, átláthatatlanul. Csak éppen a ködöt sem láthattuk, amitől a sok kutató szem egymást kellett, hogy nézze, és keresse maga körül a felismerhető alakokat, azt a lehetőséget adva, hogy van valami, ami több a semminél, és a neve is tudott, és az segíthet a hely, a körülmények meghatározásában. Egymást néven nevezni ugyanis már nem tűnt elegendőnek, és ez tükröződött az arcok és a szemek mozgásán. A fejek forgása, az egymást kerülgető mozdulatok súlyos zavart mutattak. Csak az elkeseredettség nem váltott át indulatba, és jele sem mutatkozott az ilyen helyzetben előforduló erőszakosságnak. Riadt komolyság ülte meg a tekinteteket. A döbbenet hallgatást diktált, ami alól senki nem tudta kivonni magát, és a feszültség fokozódását a mozgás erősödő zaja érezhetővé tette. Egyéni kereséseket követhetett, akinek volt türelme és maradék nyugalma a megfigyeléshez. Itt-ott könyvek kerültek elő, amiket páran lapozni kezdtek, és hangtalanul kerestek benne helyeket, idézhető részeket, feltehetően az ilyen helyzetben legjobbnak tartható megoldást, a kiutat keresve. Amelyről a fóliánsokban reméltek megtalálni legalább utalásokat, de akár pontos leírást is, ha ilyet feltételezhetett volna bárki, abban a hitben, hogy a régi korok bölcsei és prófétái örök érvényűen láthatták az eljövendő jövőt, amelyet meg nem érhettek, de amelyet biztos hittel elgondolhattak. Mert a jobbító szándékát tanácsaiknak senki vitatni nem akarta, és nem is mutatkozott kétely és bizonytalanság, miután elég nagy volt az már eleve is. Ha a dolgok ok nélkül nem szoktak megtörténni, ahogy a tapasztalat ezt a tudást általánosan ismertté tette, akkor a tudást hordozó tárlók átnézése, adataik értelmezése megoldással kecsegtetett, csak legyen idő a helyes álláspont kialakítására, majd a megoldás létrehozására. Minden tanács fontos lehet, sugallta a csend, ahogy minden kritikát is érdemesnek tarthatnak a megfontolásra. A régiek értékét pedig azért kell külön is hangsúlyozni, mert az eltelt évszázadok elég időt biztosítottak arra, hogy a kritika értelmezze a leírtakat, és a jóslatokból összerakható képek vizsgálatára, valamint a felállított víziók értelmezésére és összehasonlítására is legyen elég idő, de legyen megfelelő eljárás is, hogy a szövegek szimbolikáját lebonthassák az aktuális idő eseményei véleményezéséhez. Csak a közös nyelv, a közös érdek hiánya volt szívszorító, és a beállott csendben ennek nagy szerepe lehetett. Mint a szülők vitáját figyelő gyerekek szótlansága képes a kívülállót is megérinteni, úgy érezhette magát az, akinek még maradt energiája, hogy szorítson a hozzáértők egyezkedése láttán, és némán kövesse az életet mentő kutatás egyszerre ésszerűnek látszó és hibát kerülni igyekvő, ugyanakkor lázas és gyors ténykedéseit. A sok ember alig különbözött a részvétben, a bizonytalanság érzésében, a közös félelemben, és a helyzet súlyosságának átélésében. A beszéd megszűnt segíteni, mert hiányzott a közös nyelv, ahogy az említett közös érdek is csak most indult meghódítani a közeget. Mi más lett volna ez a kiúttalanság, mint annak kimondatlan bizonyossága, hogy az idő állt elénk, a maga átláthatatlanságával és eltávolíthatatlanságával, és a mozdíthatatlansággal is, ahogy a következő pillanatok lehetőségét is meg akarta magának tartani? Hiába volt mögöttünk annyi évszázad, és sokszor évezred is, amit felmutathattunk, mint a jövőre jogosító eredményt, ahogy ugyanezt támaszthatta alá megannyi álmunk, és nagyjaink írásokba foglalt jövendölése, hogy mutassák nekünk az irányt, és az időt is arról győzhessék meg, hogy: íme, ezért szeretjük az életünket, és ezért tartjuk fontosnak annak keretét, amelyben múltunk már áll, és jövőnk virágozni fog, ahogy jelenünket magunknak megteremtjük. A kiutat semmi nem kezdte el előttünk megjeleníteni, ahogy a láthatatlan köd is velünk maradt, és a tudásaink hallgatása egyre fájóbbá vált, amint szemeinknek sem maradt más, mint egymásban elmélyedni, azt kutatva, hogy hogyan és mikor látjuk meg a másik érdekét, úgy, hogy közben a sajátunkat is megőrizhetnénk.
22.
VálaszTörlésA vallomások értékét sokan vitatják mostanában. A bíróságon a tanút még mindig nagyra tartják, de az önmagára tett terhelő közlést már igyekeznek egyéb módon is igazolni. Néha el is vetik, mert mögötte lelki idegenséget gyanítanak, és sokszor nem alaptalanul. Marcus Aurelius, Szent Ágoston vagy Rousseau első személyben írott beszámolóit a szépírók és a filozófia hozzáértői ma is nagyra tartják, ahogy vannak megfigyelők a későbbi, a maihoz közelebb lévő időkből is, akiknek az önmagukról rögzített adatait elemezni és értékelni lehet, mint első kézből vett dokumentumot valakiről, vagy annak a valakinek bizonyos megnyilvánulásáról. A luxust, amely a tükrözésről, a tudatosság eléréséről szólna, és amelynek egyik formája lenne a szembenézés saját magunkkal, nem biztos, hogy megemlítik a vizsgálódások. Az önismeret is kimarad, értelemszerűen. Beteges dolog lett a lelkizés, és egyúttal kiváltság, amely végzettséghez kötötté kellett, hogy legyen, talán a benne rejtőző mély tartalom és tudás, és ezek nagysága és értéke miatt. A luxus miatt, amely vágyaink között előkelő helyet követel magának, talán amióta az emberi közeg kitalálta használni az értéket, és amióta az érték mentén haladva szeretne a közeg minél messzebbre jutni, vagy magasabbra emelkedni. A közgazdasági szempont, amely az értéket gazdasági értelemben is használhatónak tartja, képes lehet számszerűsíteni is egy-egy ilyen monológ jelentőségét, és a kor egy adott pénzében kifejezni annak értékét. Mindez eszébe nem jutott elalvás előtt a nyugovóra térőnek, aki egy ideje az álmait is igyekszik megjegyezni, majd róluk véleményt alkotni magának ébredés után, és azt követően, hogy papírra írva látta, és olvasta azokat. A mostani éjjel nem volt szokatlan a korábbiakhoz képest számára, mert az ébredés a várt időben következett, és az álomfolyam képei is elég elevenek voltak, ahogy az eddigiekre gondolva elvégzett róluk egy gyors értékelést. A baráttal történt kézfogást nem felejthette el, volt az első rögzített gondolata és értékelése, ahogy a folytatás képei is élesek és látványosak lettek, a húsüzemmel, és a kolbászkészítési bemutatóval. Nem volt váratlan a nagy kád szereplése, amelyben kenyérnek való masszát kevert a prezentációt tartó szakember, kijelentve, hogy a kolbászt készíteni ezzel kell és szabad, hogy a megfelelő ízt kialakíthassák a töltelékhez. A húsok egy nagyobb kád mélyén tornyosultak, egészen annak pereméig, de belőlük az álom már nem kezdett el bélbe tölteni a kedvelt disznótorosból, mert egy kóstolás annyira furának sikeredett, hogy abból fel kellett ébrednie. A készítménynek, amit ízlelésre ajánlottak, nem volt sem illata, sem zamata, és a színe zöldesnek hatott, teljesen indokolatlanul. Csak nem a zöldséges felvágottal sikert elérő étkezéstudományi szakos hazai egyetemistákról látott riport visszhangja volt ez a rövid jelenet, ami felébresztette, jutott eszébe rögtön, ahogy eszmélni kezdett, és már túl volt az idő ellenőrzésén is. Megállapította, hogy kicsit elaludt, és most igyekeznie kell a reggelizéssel, ha az eltervezett napi teendőiben nem akar csúszást okozni. Nem mintha bárki megszabhatta volna az ideje beosztását, amely szerint a pontosságot és a lemaradást is megállapítania lehetne. Csak a tempó mostanában olyan kényszerként állt elé, hogy alig bírt ellenállni a méregetésnek, amellyel a saját helyét meghatározhatta volna a sietésben, ha lett volna egy kiinduló pont és egy cél, amik között haladni lehet, és a teljesítmény is megmérhető. Ahogy a színek, a mesterséges képek élessége, a történetek tempója ezt diktálta neki, vélekedett egy ideje, talán csak azért, hogy ki ne maradjon a versenyből, ha van verseny, hogy részese lehessen valami fontos közös ügynek, amiről senki nem beszél, de amelyben mindenki szótlanul van benn. Mi történne vele, ha lekésné az újdonságot, és rá kellene döbbennie, hogy a lemaradás megszüntetésének egyetlen módszerét, a megelőzést elfelejtette kipróbálni, és a nyom, amibe lép aktuálisan, az nem a saját nyoma, amelyet az előre gondolkodása révén taposott ki magának, hogy aztán megnyugodva léphessen bele?
23.
VálaszTörlésSzerencsésnek tarthatjuk magunkat a megismerés módszerével. A képzelet méltó társa kérdéseinknek, amiket feltehetünk. Az ismeretlennel is közvetlen és szoros a kapcsolata, és a barátságuk mélynek mondható. A képzelet birtokában otthonosságunk csak a közös érdek megvalósításától függ, miután eljutottunk a felismeréséig. A megvalósítást már ismét a képzeletre támaszkodva hajthatjuk végre, és nem is biztos, hogy egyenes úton, a célt kitűzve, és hozzá - kerülők nélkül - közelítve. Amire közben juthatunk, az az időhöz is kapcsolódik. Vagy inkább az időkhöz, amely időket eddig sikerült elkerülnünk. Hiszen az idő elég méretes ahhoz, hogy egyetlennek tekintsük, és ne keressünk a mélyén részleteket, vagy azokat az időket, amelyekkel a közegben létezve egyénenként is rendelkezünk. Ahogy az univerzumok is a mieink, amelyeket magunknak alkotunk, akár tudunk erről a sajátos teremtő működésünkről, akár nem. Hiszen hogyan is merészelhetnénk magunkat a mindenséggel összevetni, a legkisebb mértékben is? A megalomániának lenne ilyen katasztrófája, amely két lábon jár, és valamilyen nyelven gondolkodni bátorkodik? Kész zavar, és totális zavar, nem vitás. Pedig a tudást hordozók teljesítményében van hasonló megnyilvánulás; egészen pontosan van hajlam egy bizonyos terület elérhető adatai birtoklására, és a belőlük levonható következtetések szerint az így felállítható modell konstrukciójára. Azaz a kiterjesztésre, amelyben maguk is elfoglalnak dimenziókat, miközben bejárják a feltárt utakat, és létrehoznak igazolásra – bizonyításra – alkalmas változtatásokat, amelyek jó esetben a meglévő eszközök bővítésének, vagy az eljárások megújításának számítanak, esetleg új szempontból rendezik át az értelmezést, amely révén a látás messzebbre és mélyebbre hatolhat. Még arra is nyílhat mód, hogy szintváltásra sor kerülhessen, amit mostanában paradigmaváltásnak szoktak nevezni, nem biztos, hogy képekkel és követhetően vázolva fel a változás jelentőségét a szélesebb közvélemény előtt. Ha egy nem túl régi tanácsot felidézünk, akkor kitérünk arra is, amiről eddig nem beszéltünk: a belső időnkre, vagy belső időinkre. Ez a megismerés irányának a megváltoztatását jelenti ugyanis: a kérdéseink legalább olyan jogosak maradnak akkor is, amikor nem magunkon kívül keresik az ismeretet és az okokat, hanem saját magunk felé fordítják kíváncsiságunk vizslató tekintetét. Aztán a kialakított látványt arra használják, hogy saját magunkról alkothassunk képet, majd a működést leírni képes modellt, és technikánk is legyen, és eljárásaink is alakuljanak, amelyekkel közeg létünket tehetjük biztosabbá és értékesebbé. Mondhatjuk, hogy: vagy tudunk erről a lehetőségről, vagy éppen nem vagyunk tudatában ebbéli eredményeinknek, és azok felhasználási lehetőségeinek. Ahogy tilalmasnak tarthattuk eddig az említett divergenciát is, amely évezredek óta küzd a maga teremtette fogalmakkal, amelyeket önmaga fölé emelt, és aztán megközelítését is szigorúan megtiltotta – önmagának. Pedig a belső időnk mérete nem biztos, hogy eltér az idő méretétől. Vagy csak sajátosságai vethetőek össze azzal, amit az időről, annak sajátosságaiként, megállapítani szoktunk. Mert ismeretlenségük egyformán létezik. Ahogy végességük is hasonlít, amelyet végtelen részük is egymáshoz hasonlóan egészít ki, beláthatatlanul. És akkor az igazán fontosnak a közöttük lévő kapcsolatot érdemes látnunk, és ezen belül is annak lehetőségét, hogy az egyikből a másikba úgy juthassunk, hogy közben aktuális létünket mindkét időben maximálisan kiteljesítettük. Ha tudjuk, hogy az idő, amelyet „külső idő” néven illetünk, hogy a „belső” időtől megkülönböztethessük, a tudatosság által lesz elsajátíthatóvá nekünk, és a reprodukciónk révén a közeg éri el ezt az elsajátítást, akkor arra is gondolhatunk, hogy a „belső idő” elsajátításának más módja kell, hogy legyen. A tudatosságunk tökéletes ellentéte lesz az, amellyel létezésünket nyomatékosítani képesek lehetünk: önmagunkat – az élet oltárán, az intimitás teljességében – megsemmisítjük. „Belső időnk” a miénk lesz, ha feláldozzuk magunkat – és vele tudatosságunkat - az életért.
24.
VálaszTörlésAz áldozatot nem kellene komolyan vennünk, ugye? Hasított bele a terem csendjébe egy zengő hang, amire fel kellett kapnia a fejét mindenkinek. Ahogy a válaszra várva is nőtt a figyelem, amit a hang irányába mozduló fejek is jeleztek, és a váratlan csend is, ami a megjegyzést követte. Ha arra gondol, hogy mi emberek sem hanyagoljuk el a nevelést, amely nélkül a leszármazottaink – azaz a közeg újabb nemzedéke – komoly veszélybe kerülne, akkor megjegyzése igazságát nem lehet elvitatni, szólt a válasz, majd jött a folytatás. Miközben a gondoskodás tennivalóit már nézhetjük az előző szempontból is, és láthatjuk így bizonyos mértékű odaadásnak, amely lemondást is jelent a saját érdekünk azonnali teljesítéséről, hogy helyette a közeg, és ezen belül az utódok érdeke szempontjai érvényesülésére helyezzük a hangsúlyt, vagyis fordítsuk rá energiáinkat, amelyekkel pedig inkább a saját gyönyörünket, vagy az élet átadásának kizárólagos feladatát szolgálhatnánk – minél teljesebben és egyenletes tempóban, ráadásul. Az áldozatot a méhek közege láttán értékelhetjük valódi áldozatnak, ahol az egyén eleve alárendeltje a közösségnek, és a szakosodás oly mértékben ró kötelezettséget a nembeliségre jutó egyedeknek, hogy ennek egyenes következménye és velejárója kell legyen – a közeg érdekében vállalt – önmegsemmisítés. Amire példát más fajoknál is találunk, ha nem is ezt a formát ismételve. Az igazi érdekességet az áldozat, mint módszer fogja jelenteni, ha a benne rejlő tudatosságot felleljük és sajátosságait felmutatjuk. Feltéve, hogy ezt megtehetjük és elérhetjük, mert eljuthatunk a tudatos áldozatig, ahogy a sajátosságai felismerésére is marad elég figyelmünk és érzékeny pontosításunk. Már kezdetben érdemes leszögeznünk, hogy az ellentmondást, amely kibontakozni látszik mondandónk előre haladásával, ezt az ellentmondást létezőnek, és a megközelítések eltéréseiből eredeztethetőnek tartjuk. Amely azonnal feloldhatóvá lesz, amint az egyik nézőpontból sikerül átlépnünk egy másikba, egy közelibe, ahonnan a vizsgált jelenség még mindig megőrizheti épségét, ahogy a tulajdonságait is, amelyeket egyszer egy jellegzetességet birtoklónak látunk, majd ezt a jellegzetességét elvetve egy másikat kell, hogy kiemeljünk, amely az előzőt mintegy háttérbe szorítja, és megfelelő minőség esetén annak ellentéteként jelenhet meg vizsgálódásunkban. Ahogy a tudatosságot számunkra fontos mozzanatként láttuk, amikor az idő elsajátítása közös feladata módszereként szerepeltettük, és ehhez képest jelentettük ki a belső időnket uralni hivatott módszerünkről, hogy az – az utódot eredményező, egymásnak szóló odaadásunk - ennek a tudatosságnak az ellentéte, amikor alapja önmagunk megsemmisítő feláldozása. Pedig az ellentét vagy ellentmondás a tudatosságot nem zárja ki ebben az önmegsemmisítő aktusban sem, amely így nem különbözni fog az időre vonatkozó törekvésünk módszerétől, hanem annak tökéletesen megfelelő párjává lesz, csak éppen önállóan hozva létre a tudatosság itteni alakját, annak egyedi, csak itt alkalmazható és eredményesen használható formáival. Amit látnunk továbbra is érdemes, és amit korábban már érintettünk, az a két tudatosság közötti kapcsolat, amit az idők közötti kapcsolatként hoztunk szóba nem sokkal korábban. A problémát ugyanis a megfigyelő helyzete jelenti számunkra, és a megfigyelthez képest elhelyezkedve. Amit még érdemes megemlítenünk, az a két megfigyelt lehetősége a megfigyelés megállapításaira való reakciója lehetőségét illetően. Az egyiknek ugyanis nincs szüksége arra, hogy megjegyzéseivel segítse a tudatosítás folyamatát és eredményeit, akár azok ellenőrzésére, de akár azok kiegészítésére is módot találva és módot adva. A másik megfigyelt viszont eleve olyan módszert használ a tudatossága működtetése során, amely önmagában is felülértékelése kell, hogy legyen a tudatosítás bevett, a külső idő elsajátítása feladatai megoldásában alkalmazott módszereinek. Amelyek során arra biztosan nincs lehetősége sem egyénnek, sem közösségnek, hogy a tudatosítást önmagában lejátszódó események, folyamatok rögzítésére és értékelésére alkalmazza.
25.
VálaszTörlésAz idő okát és a belső idő mozgatóját szeretnénk összehasonlítani, miután ezeket megtaláltuk.
Milyen jó lenne, ha eljátszhatnánk a meglátni vélt okokkal, és róluk deríthetnénk ki összetartozásukat, vagy egymástól való függetlenségüket, netán rendjük milyenségét, amely szerint az egyiket a másikból eredeztethetőnek tudhatnánk, vagy egymástól való függetlenségükre akadhatnánk, és a további kérdéseink sorát kapnánk feleletül tőlük, meg a magunk vélekedésének bizonytalanságaiból. Hogy az idő az a megfigyelt, amely nem fűz megjegyzést tudatosításunkhoz, az talán nem igényel külön érvelést. A belső időnk pedig úgy tudatosítható, hogy érdekünket a vele kapcsolatos megállapításainkhoz kénytelen-kelletlen, de fel kell használnunk. Csak az érdekünk önérvényesítő részvételét az időről szóló tudatosításunk során is megtapasztaljuk! Hiszen az idő elsajátítása sem más részünkről, mint érdekérvényesítésünk maga! Amelynek a tudatosságunk, vagy, ahogy az elnevezést használjuk: a tudományunk a módszere és eszközének létrehozója. Legalábbis jelenlegi elképzeléseink ezt a megállapítást engedik meg nekünk, adataink és a felismert sajátosságok – a természeti törvények – alapján. A belső időnek a tudatosításhoz fűzött megjegyzései a közeg érdekéből, valamint a közösségi és az egyéni érdekből származnak. Ezeknek a megjegyzéseknek megértése igazi jelentősége az időhöz való viszonyban mutatkozhat meg. A belső idő ugyanis egyszerre ideje a közegnek, és a közeget alkotó közösségnek, és a velük azonos, de tőlük egyben mégis elkülönülő egyénnek. Az egyénnek van először belső ideje, hogy a közösség utána használja a maga belső idejét, és a közeg – a rendezettségek idejét követően – mindezek után szerepeltetheti a saját idejét olyanként, mint amely azonosnak bizonyulhat az idővel magával. Ami azt is jelenti egyúttal, hogy a közeg érdekéhez az egyén érdekéből kiindulva, a közösség és a rendezettségek érdekén át haladva juthatunk csak el. Ha ezek a mondataink helyesen követik a közeg tudatosítása fokozatait, akkor már foglalkozhatunk az egyén belső ideje „okával”, vagy az ezt előidéző mozgatóval, a működést biztosító energiával: a szenvedéllyel, vagyis magával az élettel. Amely életet annak átadására, egyben a gyönyörre, majd az örömre, és a szeretetre fogunk átalakítani, miközben ugyanannak gondoljuk, mint a kiinduláskor is tartottuk: energiának. Az egyén érdeke ennek az energiának a lehető legintenzívebb, az egyén lehetőségei kihasználását leginkább megvalósító működtetése. A közösség érdeke az ilyen módon energiát működtető egyének együttessége, amely révén közös energiák hasonló minőségű működése is elérhető, és a rendezettségek az ilyen közösségekből szeretnének saját érdeket megvalósítani, hogy az egész közeg érdeke kerülhessen végre előtérbe, amely érdek az idő elsajátítása lehetőségét fogja számára valószínűsíteni. Ideje megjegyeznünk, hogy a közeg belső ideje a közeg közös érdeke megtalálásával mintegy „befejezettnek” tekinthető, jóllehet a befejezettség ténylegesen csak akkor következhet be, amikor a közeg a közös érdek elfogadása szerint tekint önmagára, és szemléli az időt is, és az időhöz szabott saját létezését, annak korábban nem ismert formáit létrehozza. Ha most visszatekintünk a kiindulásunkra, akkor azt látjuk, hogy az egyén a tudatosítás módszereit elfogadva, egyben az érintettségéből lehetővé lett külön tapasztalatát értékelve, az energiáját, az örömét, a szeretetét, a gyönyörét és a szenvedélyét – amelyek egységben állnak rendelkezésére – maga fogja működővé tenni, és ennek során érdek szempontokat fog követni, a teljes önállóság, valamint a közösség iránt érzett felelősség tudatában. Melyet joggal tehet meg, miközben szüksége van arra, hogy érdeke megvalósulásának milyenségéről, ahogy az említett felelősségből eredő feladatairól, folyamatos tájékozottsága legyen, megőrizve energiái felhasználásának elengedhetetlen feltételét: életkedvét és lendületét. És akkor illene tudnunk, hogy érdeke és felelőssége milyen módon tesz lehetővé korrekciót választásaiban.
26.
VálaszTörlésJót fog tenni egy kis szemlélődés a folytonos elemzések és értékelések közben. Csak a korrekcióról nem feledkeznénk meg, és annak előtte az energia transzformációiról, amelyek a javítást szükségessé tehetik. A folytatást itt kezdhetjük, illetve ide térhetünk vissza, amikor kicsit lazább témák révén szereztünk magunknak megerősítő és felfrissítő kalandokat. Amelyek nem távolodnak el a bejárt környékről, ahol magunkat kezdjük otthonosan érezni, és ahol a fogalmak ismerőseinkké lettek, akármennyire is kellett kezdetben ódzkodnunk tőlük, mint mindenféle kényszerek hordozóitól, amelyek mintha el is várnák tőlünk, hogy azonnal egyetértsünk kapcsolódásaikkal, és a belőlük levont következtetéseket is helyeseknek és érvényeseknek tartsuk. Pedig csak az előadások rendje az, ami a hallgatást beleegyezéssé emelte, és az átgondolásra törekvésünk érte el, hogy kritikánkat ne az azonnali elutasításban fogalmazzuk meg. A kétes lépések, amelyekre voltak előadói utalások is, már nem is igényelnek további indoklást türelmünk létezéséről. Amely türelemmel visszaélni aztán már igazán illetlenségnek számítana. A kitérő pedig, amely nem is igazi eltávolodás témánktól, a közegtől és annak sajátosságaitól, egy korábbi felvetéshez kapcsolható. Akkor a fényképről mosolygó anya volt az, aki gyermekét kezében tartva a jövő reményének tanúságát jelenítette meg előttünk, és ezt a bizalmát az otthonosság megjelenéseként értékeltük. Most arcokról szeretnénk olvasni, és a tekintetekből kiolvashatónak vélni az arcok hordozóinak idővel kapcsolatos álláspontját. A saját idejük is értékelésre kerül a tekintetekben, és arról is vallani fognak a nézések, hogy tulajdonosaik milyen lehetőséget látnak maguk előtt arra, hogy a feladataikat, amelyeket közegként kell vállalniuk, hogyan teljesíthetik. Magabiztosságuk az első, amelyet leolvashatunk a szemrevételezett arcokról, és önbizalmuk érintetlen voltát, tökéletes épségét, amellyel az időt és a távolságot mérték nélküliként képesek elfogadni. Valójában duzzadó energiáik néma beszédessége kell, hogy figyelmünket csodálattá növelje. Mélyen meg fogunk hatódni, amikor ilyen elszántságot és tettrekészséget megláthatunk, és hitetlenkedésünket a kérdéseinkre adott válaszainkkal kell, hogy eloszlassuk. Mert nincs határa az odaadásnak, amely a szenvedély áramát formákhoz juttatja, és egyben válaszokat alakít szabadon, az alakuló igényből, ahogy a legjobb érték szerint a választás azt indokolttá teszi, illetve tenni fogja. És a szemek csillogásában ott ragyog a gyönyör mindent magához vonzó csúcsa, és az arc változásának bája is elkerülhetetlenül szemünkbe néz, ahogy az energiák árama, a szeretet teherviselésének súlya a testet megdolgozza, és a majdani korok szépségét vonalakká alakított nyomokba mélyíti. Ki tudná megmondani, hogy mennyi idő elmúltával? Csak ezt a bekövetkező időt mi most pergetjük le, utánozva a grafikusokat, akik fiatal bálványaink pár évtizeddel későbbi arca megrajzolására merészkednek, és fordítva végezve el a rekonstrukciót, amely során a koponyaleletből építik ujjá a fejet, igazolt módszereket alkalmazva. A másik arcon mi mást is vennénk észre legelőször, ha nem a győzelem született bajnokát? Aki annyi klasszikus portré hősét követi szemeinek egyetlen pillantásával, amelyekben nincs sem kételkedés, sem meghátrálás, de hiányzik a túlértékelés gőgje, és a hidegség éle is, ám az érzékenység és az érzelem nyugalmát a kritika és a szemérmes diszkréció teszi megfontolttá. A határozottságot, a tettek véghezviteléhez szükséges döntések alaposságát merjük-e látni az arc jeleiből, együtt az erőt hordozó fizikai készenlét magabiztosságot erősítő érzetével, amely az izmok kitartásával és a mozgás gyakorlott koordináltságával jó, ha párosnak tartható? És mire számíthatnak az idők, amikor jóslást várunk tőlük? Azt, hogy a mi jövőnket láttassák meg velünk, az ilyen képek szemlélése és elemzése után? Vagy az idő is az a megfigyelt, akinek nem áll érdekében megjegyzéseket fűzni a mi döntéseinkhez, és épp így esik érdekén kívül – hiszen érdeke legfeljebb önmaga lehet -, hogy velünk bármiről is társalogjon?
27.
VálaszTörlésPedig az idővel lenne mit megbeszélnünk. Akár erről a két képről illetve a két emberről is. Mert annyi minden szól az arcokon arról, amit az idő kell, hogy ellásson igazi értékkel, és milyen kedvező lenne nekünk, ha a majdani ítéletről már most szerezhetnénk tudomást! Vagy csak legalább aprócska részét a majdan megszövegezendő minősítésnek, amely most akár arra is lehetőséget adhatna, hogy változtassanak magukon a kritika ismeretében, és komolyan vehessék az intést, amely a bírálatban szerepelhetne. Lehet, hogy az ilyen kivételezettség már meghalad minden elérhető emberi jót, amihez a közeg tagjai valaha is hozzájuthatnak? Elégedjenek meg az önbizalommal, és legyenek készek energiáik maradéktalan felhasználására az érdekek lehetséges elgondolását, és képzeletük alakította, szenvedélyükből eredő vágyaik iránymutatását követve? És a tudatosítást hogyan fogják elérni ezek a bátrak, akik lehet, hogy együtt és egymásért élve indulnak el a létezés szabad választásai felé? Hogyan lesznek győzők: egyenként és közösen, kortársaik tömegével azonos időben? Melyik érdekre kell figyelmüket összpontosítaniuk, hogy ne forgácsolják szét energiáikat, és a közeg egészére épp úgy tudjanak figyelni, mint akármelyik egyesükre, aki nélkül a közeg már nem lenne ugyanaz, mint vele együtt, amikor magát valamilyennek meghatározhatja? Ki kellene mondanunk helyzetünkről az aktuálisan megállapítható értékelést: akár eltévedtnek is érezhetjük most magunkat? Szókratész azzal kezdte, hogy egy ilyen lehetőséget kezdetinek tekintett, amikor bábáskodni kezdett a tudásért, és ez az ismeretünk minket nem biztos, hogy meg fog vigasztalni. A segítségére nagyobb szükségünk lenne, mint a vigaszára, mondjuk a filozófus törvénye szerint: amíg elfogadjuk az új szabályt, az új törvényt, amely életünket megfelelő formába hozhatja, addig a régit be kell tartanunk. Ez a régi törvény pedig mi más is lehetne, mint a két arc hordozóinak, mint a közeg fenntartása legfontosabb szereplőinek a közös léte: az élet és a gyönyör reprodukálása. Már csak azt lenne jó belátnunk, hogy nincs új élet gyönyör nélkül, ahogy gyönyör sem jöhet létre úgy, hogy általa az új élet lehetősége adottá ne válna. Pedig ezt az összekapcsolást, de az egyenként vett állításokat magukat sem tekinthetjük eleve igazaknak. És akkor mit mondjunk korunk legfontosabb vitájáról, amelyet szereplőink, együtt társaikkal, oly ádázan és engesztelhetetlenül folytatnak: a gyönyörhöz fűződő jog igazságos biztosításáról? Hol mérhető jelentőségében minden elmélkedésünk ahhoz, amit ez a vita valójában jelent: kinek van joga a gyönyörhöz elsőként, és ki az, akinek kötelessége a másik érdekét a gyönyörhöz jutásában mindenek elé helyeznie? Miért kell nemet választanunk akkor, amikor már nincs módunk igazi választásra, amely szerint elérhetnénk az adott nem számára biztosított minden előnyt, és vállalhatnánk a nemmel együtt választott kötelességek sorát, tudatosan, egyben előre ismert terheivel és nemkívánatos következményeivel? Ki dönti el, hogy melyik nem gyönyöre nagyobb, és ki az a két nemből, aki az életadás terhét inkább kell, hogy viselje, amikor vállalkoznak az új élet létrehozására, immár túljutva nemük választásán, tudatosan mérve fel teendőiket, amelyeket nyugodtan nevezzünk csak egyszerűen embert nem kímélő megpróbáltatásoknak? Vagy az utódok világra hozása, mint legnehezebb feladat, kiegészülhet olyan tennivalókkal, amelyek meg fogják szabni a majdani közeg egészének, de legalábbis jelentős részének – rendezettségének – a sorsát, az élete milyenségét? Mondjuk azáltal, hogy felmenőik mennyire voltak képesek a saját érdeküknek tekinteni a közeg egészének, a közeg egy részének és az említett utódoknak az érdekét, amelyért lemondtak a saját érdekük sajátosan egyéni formájáról, és helyette az említett közös formákkal együtt fogtak hozzá azok – a leginkább sajátnak tartható érdekük – megvalósításához? És akkor az említett vitájuk is úgy jutott közelebb egy lehetséges megoldáshoz, hogy a „két mindent” egyszerre valósították meg: az életadást és a gyönyöradást? Szerintem kíváncsiságunk egyre csak fokozódik.
28.
VálaszTörlésKíváncsiságunkkal izgalmunknak nem feltétlenül szükséges együtt fokozódnia. Semmi sem késztet minket sietésre, kapkodásra, amikor szemlélődünk, nézelődünk „házunk tájékán”, ahol időnket töltjük néhány ezer éve, és ahol – reményeink szerint – további évezredek várnak ránk. Igaz, hogy nem egyénenként, hanem közegként, de az élethez jutók magabiztosságával használhatjuk a többes szám első személyben megfogalmazott mondatot, mivel, mint megállapítottuk, képzeletünk révén képesek vagyunk múltunkkal és jövőnkkel is együtt élni, a jelen intenzív átélésén túl. Ez utóbbi átélés, amivel kapcsolatban korábban otthonosságot is megfogalmaztunk, és az intenzivitás, amelyet egyszerűen elkerülhetetlenül kell teljesítenünk egy ideje, ez akár gondolkodóba is ejthet minket, és pluszban, az említett kíváncsiságunk és annak fokozódása kellős közepén. Ugyanis eddig a dolgaink egyik oldalát érintettük, bármit is tettünk beszélgetésünk témájává. Azt is mondhatnánk, hogy „előre haladtunk”, és hátra nem is néztünk. Akkor sem fordultunk meg, amikor az önismeretet, mint a luxus ígéretét érintettük, és óhatatlanul elénk kellett, hogy kerüljön az önkritikánk, amely minden megnyilvánulásunkkal kapcsolatban alkalmazható módszerünkké lehetett, amelyet szükségesnek is tartottunk, hogy tisztánlátásunkat megőrizhessük, illetve létrehozhassuk. Nem jutott eszünkbe magunkat és eljárásainkat gépiesnek minősítenünk, hacsak a nemünk választása kapcsán említett meghatározottságot, mint korlátozottságot nem kell olyannak tartanunk, ami szabadságunkat terelve inkább tesz minket automatikusan eljáró lényekké, mint az életüket valóban szabadon alakító emberekké: egyénekként és közösségekként egyaránt. Igaz viszont, hogy arra sem kerítettünk sort, hogy választott nemünk szerint egymást vonzva megnyíló lehetőségünket szemrevételezzük, és érvként állítsuk magunk elé előző gondolatunk megmérésekor, mint a szabadságot jelentő lehetőséget. Hiszen egyesülésünk mi mást is adhat még nekünk, túl a reprodukciós feladataink ellátásán, mint a másik nemű társunk igénye ismeretét, és ezen keresztül a teljes átélés elérését, amelyben legfeljebb az élet ismétlődése az, amelyet unhatnánk, mint változatlan automatizmust? Csak a tudatról nem kellene elfeledkeznünk, miközben gondolataink sorjáznak, amely – a képzelettel együtt – mindennek elérésére képessé tehet minket. Lehetséges lenne, hogy az előbbiekben kimondott egyoldalúság, amelyet mintegy kifogásolható jelenlévőt érzékelni kezdtünk, ez az egyoldalúság nem lenne más, mint a tudatosságunk folyamatossága és luciditása? Abba fáradhattunk volna bele, hogy a Holdnak mindig a napos oldalán kellett tartózkodnunk, már képletesen fogalmazva, természetesen, amikor minden mondatunkat, amit kimondtunk, ahogy minden gondolatunkat is, amit elgondoltunk, azonnal méricskélni kezdtünk, és igyekeztünk az értékén kezelni őket, lehetőség szerint „most és azonnal”? És az is képzetünkké lett, hogy ez a tudatosítás megtörténik, és amit állítottunk, az helyesnek volt tartható, ahogy a következtetések is hibától mentesen jöttek létre a témák fejtegetésekor. Éspedig külön módszeresség nélkül, vagyis a módszert eleve ismertnek és elfogadottnak gondolva és alkalmazva. Arról lenne szó tehát, hogy mi az a lehetőség, amely megújítani képes minket, akik intenzíven élünk, és hogyan hozzuk létre magunknak azokat az újdonságokat, amelyek az előző időhöz is kapcsolhatóak, ahogy aztán belőlük további újak keletkezhetnek, és amelyek éppen most átjárják a pillanatunkat, megőrizve az előzőt, elkészülve a következőre, de szinte kiszámíthatatlanul hozva létre a jelen valóságát? El kell vetnünk minden korábbi létezőt ahhoz, hogy egy ilyen megújuláshoz juthassunk? Ahogy az álom adja nekünk magát az ismeretlen dimenzióival és a megfejthetetlen titkaival, hogy belőle ébredve ismét a valóságot öleljük, és kedvében járva alkossuk meg hiteinket arról, hogy létezésünk csodája milyen értékünk? Hová jutunk az álmok birodalmába lépve, ahol az idő sem szólhat értünk, és ahol képzeletünk és tudatunk kéz a kézben találgatja helyünket, miután az ébredéssel a fénybe visszatértünk?
29.
VálaszTörlésLehet ismét valami „komolyabbal” folytatnunk? Nem mintha az álom vagy az álmodás nem lenne elég fontos nekünk, ami elég ok lehet arra, hogy róla véleményt alkossunk magunknak, és valamilyen tudáshoz közeli képünk legyen arról, amit „teszünk” érte. Mert valójában nem is mi vagyunk azok, akik megszabják az érintett idő eseményeinek a menetét – ha az álmokat leegyszerűsítve eseményeknek nevezhetjük egyáltalán, amelyeket mi hozhatunk létre, és az alakítást úgy tekintjük, mint az álmok milyenségéért kifejtett saját tevékenységet: „amit teszünk” illetve tehetnénk, ha tehetnénk. Csak annyit jegyeznénk meg azért, hogy más sincs, akitől függene az az álom, amelyet alváskor „láthatunk”. Pusztán nagyon kezdetinek tartanunk illik ugyanis a tudásunkat az említett látvány-folyamat irányíthatóságáról, és különösen annak eltervezett kivitelezéséről. A valóban „komoly téma” a megújításról juthat eszünkbe, amelyről az előző részben szóltunk. A magunk megújításáról, amely folyamattá lehet, és amely tudássá nőhet, és elénk állíthatja újabb kérdésünket is akár: miért tudunk annyit a világról, amennyit aktuálisan tudunk, és mitől terjed a környezete átalakítására is alkalmas képességünk addig, ameddig most éppen a rendelkezésünkre áll? Őseink megépítettek sok csodát, amelyeket ma tisztelettel őrizünk és tanulmányozunk, és eszünkbe jut, hogy a felfedezőink sokszor csapatban együttműködve érték el eredményeiket, míg a feltalálóinknak mintha a saját nyugalmukra és figyelmükre lett volna szükségük az eredményeik eléréséhez, amikből aztán már nagyszámú társsal együtt alakítottak anyagot átformálni képes technikát és technológiát. Egészen a sorozatgyártó iparágakig és a számítógépes, öntervezést is ellátó robottechnikáig. A kérdést nem szeretjük különben. Talán a képtelensége miatt, amely – egyszerűen fogalmazva – blődség: persze, hogy többet tud egy felnőtt a gyereknél. Ezen mi a csodálkoznivaló? Hiszen egy korábbi kor olyan a későbbi kor közege számára, mint a gyerek a felnőttnek: a római légiók fallal védték magukat, ahogy a keresztesek is, mindaddig, amíg a lőfegyverek ezeket az erődítményeket elavulttá nem tették. Ma pedig hiába tudjuk, hogy a rejtőzködési technika alkalmazása nem ment ki a divatból, mert az is tudható, hogy az igazi sikerét még nem érte el, miután a gondolatot, mint megfejthetetlen és kitalálhatatlan „helyet” nem volt képes bevonni a módszerei közé. Pedig vannak már próbálkozások arra, hogy ez a „hely” se maradjon meg a titkok birodalmában. Már csak azt lenne jó valahogy megközelítenünk, ami a kérdésünkkel elénk állt: a lehetséges fejlettebb kort illetve annak elképzelését, amely szülőnkként áll majd felettünk, mosolyogva mai tétovaságainkon és próbálkozásainkon, és ajándékként mutatva meg nekünk a „játékot”, amelyre mi most vágyunk, kíváncsisággal eltelve. Ha lehetne az időt ily módon megfordítani, és leszármazottainkat a saját őseinkként szerepeltetni. Mert csak arra van esélyünk, hogy a gondolataink folytatását elképzeljük, éspedig a lehető legtágabban kezelve a belőlük elgondolható elágazásokat, származtatásokat. Jules Verne holdutazását alig száz évet meghaladóan követte az Apolló 11 útja. Nemo kapitány tengeralattjáróját pedig az amerikaiak a polgárháborújukban megépítették, mindkét harcoló fél tengeri harcászati eszközeként, ha kevéssé is szerelték fel a kor technikai színvonalát meghaladó eszközökkel, az írói fantáziát utánozva. Akkor „csak” arra lenne szükségünk, hogy a gondolatainkat – esetleg azok elindítóit: a vágyainkat – megfelelően folytassuk, ha el akarunk jutni utódaink tudásához, amelyet a mi ismereteink szerint „olvasnak” ki a lehetőségeik közül? Minekünk kell és szabad álmodoznunk a jövőről, hogy a valóság követhesse ezt a vágyat, és belőle megvalósíthatóvá tegye a bekövetkező új formáját a közeg létezésének? Ahogy a tudományos fantasztikus irodalmunk és filmművészetünk is teszi, és ahogy a tudományos eredményekből is kiolvasható, ha azokat kicsit is képesek vagyunk modellekké, létezőnek tartható, a valóságot mintázó és törvényeihez igazodó formákká alakítani?
30.
VálaszTörlésAz idő nem szokott könyörületes lenni a gondolatokkal és a vágyakkal. Ahogy az eredményeket sem nézi sokra. Mert az idő minket maga alá gyűr, bármennyire is próbáljuk elkerülni befolyását. Legfeljebb a kicsit korai ítélete az, ami rossz néven vehető tőle, de az általánosan elfogadott és bevett eljárása már aligha vethető a szemére. Ezért haragudnunk rá nem érdemes. A generációk váltakozásának nincs ellenszere, és ezt szerencsésnek tarthatjuk, ha jól belegondolunk. A bizonyítottság képes ellenállni a hatásának, de erre csak egészen kivételes alkalmakkor kerül sor, viszont az ilyen esetekben aztán mindig. Amit jó lenne irányítanunk, az az utókor értékelése, illetve a megértés, amit tanúsíthat felénk és próbálkozásaink irányába. Erre sincs módunk általában, és a konkrét, az egyes esetekben is csak nagyon kevésszer. Ugyanis a sok törvény és szabály, amelyet egyes emberekként alkotunk, vagy amelyekre sok törődés és figyelem révén juthatunk, csak együtt képvisel értéket, amely így összeáll a közeg tudományának, amelyet folyton bővít, ha akarja, ha nem. Akik megérik, hogy a gondolatuk érvényességét elfogadja a közeg és a valóság, amelyről alkották a megállapításukat, akkor akár azt is megérhetik, hogy az idő felemelje őket, egy kis időre legalábbis, és kikerüljenek a múlandóság árkából, ha csak egy rövid időtartamra is. Ilyenkor az emelkedésük látványos is lehet, és csak készenlétükön múlik, hogy ebből a különleges figyelemből ők maguk mennyit lesznek képesek a maguk javára fordítani. Ugyanis akár azt is tudhatnák, hogy éppen hol tartanak az elismertséget tekintve, függetlenül annak megjelenésétől vagy elmaradásától. Ahogy az illik az olyan emberekhez, akik az időt hívják ki párbajra, amikor belefognak a titkai megfejtésébe, amely titokfejtést vagy néven neveznek, vagy csak passzióból folytatnak, amikor elragadja őket a gondolatok áradása, a manapság – megérdemelten - oly híressé lett flow. Akik a luxust előtérbe helyezik, és nem csak magukra gondolnak, amikor a tudatosítást el nem mulasztják elvégezni a gondolataikkal és a képzeletük termékeivel kapcsolatban, és azzal is tisztába jönnek, hogy az idő behódolását – az utókor értékelését, vagyis a bizonyítottságot – nem sikerült elérniük, azok előtt választási lehetőségek állnak. Magányuk oly végtelen, mint maga az idő, és ez által szabadságuk is érintetlen, ahogy csendjükhöz is csak egyedül tartoznak, és tudhatják, hogy senki sem lesz, akivel szóba állhatnának, hogy a közegről alkotott nézeteiket minősíthessék vagy véleményezhessék. De arra sem lesz módjuk, hogy bárkivel megosszák az előttük kibontakozó képet, hiszen ez a kép oly vízió, amelynek felvázolásához is szavakra, fogalmakra, kritikákra és ellenőrzésekre lenne szükség, ahogy azt ők magukban elvégezni kötelezőnek gondolják. Adatokról pedig még szót sem ejtettünk. Ahogy az eddigi kifejtések során sem soroltunk számsorokat, vagy különböző tapasztalatok bemutatására, részletezésére sem kerítettünk alkalmakat. Ha igazunk van a közeg felvázolt létezésében, amely a közösség és az egyén egységét tekinti kiinduló tételének, amelyet elsősorban tudati konstrukcióként értelmez, csak éppen nagyon valóságosan is létező és ható anyagi létezéssel bíróként, akkor akár ott is folytathatnánk, hogy a közösségre utalunk, amely részt vett gondolataink létrehozásában, és most osztozik velünk a várakozás izgalmában. Akkor tudhatjuk, hogy nem csak egyedül fogalmaztuk eddigi mondókánkat, hanem a mindennapi közösségi hatások közreműködésével jutottunk a mondatokba formált gondolatokhoz, ahogy a kérdésünk is csak a láthatatlan közös munka eredményeként válhat igazán feltehetővé: mi fog történni a felvázolt képpel, amelyben közösség és egyén magát elhelyezheti, és egységként teremti meg folyamatosan napi létét? Ha ezzel a kérdéssel magunkat, mint sikertelen próbálkozót is megmenthetnénk, akkor az a felelősség alóli kibújási próbálkozásként lehetne értékelhető. Ezt mindenképpen szeretnénk elkerülni, tehát vállaljuk, hogy a sikertelenség – a gondolatok üresjárata és teljes feleslegessége – pusztán játékos kedvünk szertelensége, semmi egyéb.
31.
VálaszTörlésAz osztozkodást gyorsan megtanuljuk, és aztán soha nem jutunk el az igazságosságig ebben az alkudozásban. Mert ketten is csak nehezen tudunk megegyezni az érdekeink ütközésekor, és amikor rendezettségek között kellene valamiben megállapodnunk, amely alku a részvevőknek megközelítőleg elfogadható előnyt képes biztosítani, és ráadásul kivételektől mentesen, akkor szinte a lehetetlennel találjuk szemben magunkat. A legegyszerűbb esetre Salamon törvényét azért nem árt emlékezetünkbe idéznünk: „aki a gyerek érdekét képviseli, annak van igaza”. Amit az érdekek nyelvére úgy fordíthatnánk le, hogy annak kell előnyt biztosítanunk, aki az ügy képviseletében a legjobb megoldást javasolja. Ami pedig az ügy számára a legjobb lehetőséget illeti, azt aztán akár a gondjaink újabb kezdeteként is láthatjuk. Hiszen ki fogja eldönteni kettőnk közül, hogy mitől fog előrébb mozdulni a közös érdekünk, úgy ráadásul, hogy általa az egyéni érdekeink sérelmét sem kell elszenvednünk? Benne vagyunk a csávában, és nem is akármilyen mértékben. Ha a hozzáértők egyszerű megoldását vennénk elő, akkor bizonyos helyzeteket könnyen letudhatnánk. Mert a dolgokat az egyikünk megfelezheti, míg a másiknak az osztás után a választás elsőségének joga marad, hogy érvényesüljön az igazságosság, vagy legalábbis az azt jól közelítő módszer teljesülése. Feltéve, persze, hogy a dolgok egy ilyen egyszerű osztással két részre tagolhatóak. Mert azért általában nem ez az eset szokott minket alaposan elgondolkodtatni a módszerről, amelyet a bibliai Salamon király óta ismerünk. Már ott is szerepelt a felezés, és már akkor sem lehetett végrehajtani a király tanácsát. Igaz, hogy ő sem azért mondta azt, mert komolyan számolt volna a gyerek életének kioltásával. Neki arra volt szüksége, hogy a jövőről való gondoskodást megjeleníthesse, amelyen a gyerek sorsa majd múlni fog. A jövőt ugyanis el kell tudni képzelni, és azt követően vállalni kell érte a szükséges teendőket. Ahogy a paradicsomból kiűzött emberpár sem tehet mást, mint a lehetőségei után néz, amelyekből magának a kívánságait teljesítheti. Amikor az alkudozó kettős között nem ér véget a vita, akkor a harmadikunk pártatlanságára támaszkodunk, és az ő döntését vaskos törvénykönyvekkel még kellően alá is támasztjuk. Létrehozzuk bíróságainkat, akiknek a törvényt is a kezébe adjuk, egészen addig, amíg a bíróságokkal és a törvényekkel is vitába nem szállunk, mert kiderül róluk, hogy még sem képesek a mi számunkra megfelelően döntésekhez juttatni a vitában részvevőket, akik között ilyenkor mi magunk is szerepelhetünk.
Ez az eset egyénekként már gyermekkorunkban elér minket: kié legyen a játék, amiből csak egy van, vagy ki játsszon vele először, amikor erre oly sokan szeretnénk lehetőséget kapni? Azaz azt a kérdést kell eldöntenünk az osztozkodás helyett, hogy ki közülünk a legerősebb. Esetleg kik azok, akik összefogva mindenki mást képesek sarokba szorítani, és így az akaratukat érvényesíteni. Amikor nincs és nem is kell harmadik erő, vagy pártatlan döntéshozó, hogy eljussunk a megoldáshoz. Ahogy még az is lehet, hogy nincs is ilyen jelen, és az sem várható, hogy valamikor, a közeli időben akad majd egy döntéshozó, akire valamennyire úgy tekintünk, mint a helyes döntések tudójára, és egyúttal a jövő rendezőjére, akire a továbbiakban is számíthatunk, ha lenne még hasonló nézeteltérésünk, vagy az érdekeink összeütközésé hozna a fejünkre indulatosságokkal teljes egymásnak feszüléseket. Amelyekkel akár együtt is élhetünk, ha meggondoljuk, hogy az osztozkodásnak van egy olyan esete, amelyben semmilyen módon sem dönthetünk jól mi, akik között a vita létrejött. Mert ebben az osztozkodásban másnak lehet csak döntenie helyettünk, akik pedig oly annyira vágyunk a kiszemelt értékre, a dologra vagy tárgyra, amelyet a magunkénak szeretnénk tudni az elkövetkezendő időben, hogy vele együtt tölthessük a további létünket. Mert ilyenkor a vágy tárgya lesz ítélő bíránk, aki – sokszor maga sem tudhatja pontosan milyen meggondolások szerint – valamelyikünket társául választ majd magának, akár az egész további életre.
De jó ez...
Törlés32.
VálaszTörlésBátorságot kellene gyűjtenünk ahhoz, hogy bizonyos áttekintést elvégezzünk az eddig tárgyalt témáinkról. Az összegzésnek ugyanis nem túl jó a híre. Úgy tartják a nagy távlatok áttekintésére vállalkozók, hogy – legalábbis bizonyos szakmák és jól körülírható témák esetében – a tapasztalatok megfogalmazása, azok után, hogy az időszak eredményeiről bizonyos tudás már egyáltalán kialakíthatóvá vált, a hanyatlást jelzi az adott területen. Mondjuk azért, mert az újabbnál újabb művek további sorjázásának lendülete helyett lesz idő és energia arra, hogy az időszak produkcióit – termését – elemezzük, ha másért nem, akkor azért, mert megáll az újdonság árama, és a látó szem és a kutató módszer már nem az új érdekességekben talál örömöt magának, hanem az ismétlés révén véli a kedvét életben tarthatónak. A megállapításai tudatosságról tesznek bizonyságot, ugyanakkor az így alakuló elemzés használhatóságát kénytelenek leszünk csökkenőnek látni, mert a gyarapodás elmaradását nem volt képes előre jelezni. Mintha azt kerülgetnénk most megfogalmazódó mondatainkkal, hogy „a fáradás jeleit vesszük észre magunkon”, amikor a közegről szőtt gondolatainkkal azonosítani igyekszünk bizonyos észrevételeket, amelyeket szeretnénk érthetően rögzíteni, hogy segítségükkel valamilyen mértékű tájékozódás elvégzésére magunkat képessé tegyük választott témánkban: az emberi közeg leírására tett próbálkozásban. Még szerencse, hogy akik előttünk járnak a tudás – a tudatosság – közelítése terén, azok az ilyen bizonytalanság előfordulását képesek elfogulatlanul látni, és adott esetben egy újabb adatként kezelni, amely a vizsgált jelenség részévé lehet, és a megfigyelést valamint az elemzést folytathatóvá teszi. Ehhez kellő alapossággal kell értékelniük saját adatgyűjtésüket, és a levont következtetések helytállóságáról is meg kell bizonyosodniuk. Esetünkben az látszik kibontakozónak, hogy a közeg kialakult képét kell pontosabbá, a „kíváncsi szem” számára jobban követhetővé tennünk, és ezt a feladatot inkább nevezhetjük „a látás élessége fokozásának”, mint összegzésnek, reményeink szerint ezáltal is mentesítve magunkat az említett témahiány vagy az eltévelyedés vádja alól. Mert ez utóbbi veszélyétől is óvakodnunk kell, mint már tettünk rá utalást az előzőekben. Szóval a továbblépés az, amely mostani helyzetünket jellemezheti, és nem olyan nagy baj, ha a lépés megtételéhez azt a tudást erősítjük meg, amely az adott tartózkodási hely meghatározására vállalkozik. Csak előtte a spontaneitásról lenne jó felvillantanunk egy minimális adatot, hogy el ne felejtsük a célunkat, amelyért egész eddigi és minden további okoskodásunkat folytattuk és folytatni fogjuk. Lehet, hogy a közeg jellemzőjeként elég lenne ezt a kiszámíthatatlanságot tételeznünk: a spontaneitás kiszámíthatatlanságát? Már, persze, túl azon, hogy tudjuk és elfogadjuk róla, hogy egyszerre bír anyagi létezéssel, mint a mindenkori élő emberek összessége, és van eszmei léte is ezzel párhuzamosan, amely a valamikor élt, a ma élő és a jövőben életre jutó emberek összességéből tevődik ki. Akik közül az aktuálisan élők tudata az, amely hordozza ezt a szellemiséget, és megvalósítja a közeget, amely ezen túl az egyének és a közösségek egységével is jellemezhető. Ami pedig ezen túl adatként rendelkezésünkre áll már, az az így adott közeg energiája és érdeke, mint egyszerre létező, és ezzel a létezéssel párhuzamosan csak elgondolható sajátsága. Továbbá a közeg – és a közeg történetének vagy történelmének – célja: a közös érdeke felismerése. Az időt a közeg „árnyékának” még nem neveztük az eddigiekben, de nyilvánvaló, hogy pontosan jellemzi ez a hasonlat a viszonyukat, jóllehet a „fényforrást”, amely a közeg árnyékát létrehozza - az időt megalkotva -, még nem érintettük.
Amikor a közeg céljának – és ezzel rögtön az érdekének is - az idő elsajátítását tartottuk, akkor a lehetetlenre vállalkozást mondtuk ki: váljon a közeg „fényforrássá”. Nos, a spontaneitás – gyanúnk szerint – a közegnek az a sajátossága, amely a tudatossága – a tudása – mellett képessé teheti ennek a céljának az elérésére.
33.
VálaszTörlésCsak a közegből sohasem lesz fényadó valami – szubsztancia -, a szó szoros értelmében. Ahogy nem is így értettük a fényforrássá válását, egyetlen kósza gondolat erejéig sem. És ahogy az idő sem árnyéka a közegnek, ezek után mondhatjuk, hogy: természetesen. Csak olyan jó elgondolni vagy elképzelni, ezáltal szünetlen képzelegni, hogy van ez a dolog, ez a közeg, amely egyszerre „kézzel fogható” a maga anyagiságával, és mellette pusztán elgondolás, amely energiával eltelve foglalja el a helyét, ahol maga teremti meg a létét, önmagából és a környezetében fellelt energiákból, szükség szerint, és ezt a gyakorlatát nem szeretné sem feladni, sem megunni! Szerencsére a forrás az, amely legalább létezik, és amelyet érdemes külön is bemutatnunk. Különösen akkor, amikor a spontaneitás ügyét igyekszünk megsegíteni. Mégpedig azzal a céllal, hogy korábbi mondandónkról se feledkezzünk meg, hogy a részletekben elmerülhessünk, mintegy pontosítva az elénk táruló képet, amelyet eleddig inkább vázlatosnak tarthattunk. (Mellesleg a szobrász, a festő, a költő szokott így eljárni, nyilván az építésszel együtt, és akkor már a zenészt is megemlíthetjük, hogy „látja – hallja” előre azt, amit még csak most fog kibontani a kőből vagy hozzátenni az agyaghoz, illetve megformálni a szavakban és a hangokban és az épület vázlatában. A tudós pedig, gondolom, ráismer az eljárásában rejlő új értékre, amelyet aztán tovább értékel, és elemezni is kezd, hogy a helyét a korábbi tudásban vagy ahhoz képest megláthassa.) Mintha megelőlegezhetnénk a közeg önfenntartó feladatából következő eljárásait és alakzatait, ágazatait, és a bennük végbemenő folytonos mozgásokat, amelyek szabályozása a közös érdek felismerését követően – szerintünk – bekövetkezhet. Ez nem jelentene mást az említett szabályozással, mint a közeg „közegszerűségének” erősödését és működtetésének legalizálását. Ami persze csodával egyenlő fejleményként értékelhető ebben a képzelgős mostani pillanatban! Még akkor is, ha a Párizsi Klíma-megállapodás már valóság, és nem holmi fantáziálás, és ezzel a közeg érdeke felismerése egyik – különben nevén nem nevezett, ki nem mondott – első megjelenése. A közös érdek által szerveződött közegben – a „felnőtt közegben” – semmit sem fog jelentőségéből veszíteni a spontaneitás, amely a közeg szabadságának és elevenségének, egyben „fiatalságának” is biztosítéka kell, hogy legyen. Az egyik oldalon, ha szabad így fogalmaznunk, létrejön a megállapodások rendszere, és a rájuk épülő apparátusok sokasága, az egyelőre csak az elképzelésekben létező „közeg szinten” és „közeg méretekben”, míg a másik oldalon ott találhatjuk a környezet és a közeg ismeretlen voltát, magát a megismerhetetlenséget, és ennek részeként – vagy egyenesen központi elemeként – a váratlanságot, amely magából a közegből származhat. Ezt nyugodtan tarthatjuk véletlennek vagy spontaneitásnak, amelynek igazi jellemzője a közeg szabad választása, és ezen belül is a női gyönyör utáni igény gyakorlásának befolyástalan, ezáltal független gyakorlata. Miután „oldalakról” tettünk említést az előzőekben, így sort keríthetünk arra, hogy az említett „oldalakat” nemeinkkel hozzuk összefüggésbe. Amely viszonyításnak az eredményeképpen az merülhet fel bennünk, hogy a szabályozás, amely az önfenntartás, ezen belül pedig a verseny körülményeinek rendezése, ahogy egyben a tudatosítás is, annak valamennyi változatával, inkább férfitól teljesíthető feladatként értékelhető. Míg az energiák életet mozgató hatása, és ezen belül az említett szabályozás momentumainak befolyásolása az ismeretlen részeként tűnik elénk, sőt, magát az ismeretlent hozva be közegbeli létünk mindennapjaiba, női sajátosságként minősülhet, és inkább ilyen vonásúként tűnik meghatározhatónak. Nem mintha „a férfitől” idegennek számítana a váratlan fejlemény, és ennek részeként maga a megismerhetetlenség. Pusztán a gyönyör természete azon sajátosságát gondoltuk komolyan értékelni, amely szerint a beteljesülés meghatározására inkább a női formát érdemes kitüntetnünk a követéssel és értékeléssel, egészen annak megvalósulásáig.
34.
VálaszTörlésVajon közelebb jutottunk-e az előzőek révén a spontaneitás meghatározásához? Hiszen – érdemes erre is gondolnunk – megszokhattuk már, hogy a rendszerünk bináris volta szinte általánosan érvényesülőnek mutatja magát. Amely megfigyelés szerint a spontaneitás fenti alakja mellett, amelyet a női princípiumhoz tartozónak véltünk, létezhet egy másik előfordulási alak is, amelyet – szinte magától értetődően – a férfi jellegek fognak uralni. De mielőtt erre térnénk, egy kicsit időzzünk még el az említett véletlenszerűségnél, és térjünk ki annak meghatározó jellegzetességeire. Gondolok itt elsősorban a kívülről jövő birtokba vételre, mint amely a női gyönyör sajátosságaként jeleníthető meg. Ha ez a meglátás helyesnek tartható, akkor a választás szabadsága a mértékben fog jelentkezni, amely a maximumot vagy a tetőpontot tartja önállóan meghatározhatónak, még az is lehet, hogy szekvenciális folyamatot véve igénybe az ehhez való eljutáshoz. Az igazi sajátosságát mégis a kívülről vagy felülről való közelítésben érdemes fellelnünk, amelynek így az is velejárója kell legyen, hogy a gyönyör elérésének tempóját is maga kívánja megszabni, miután a rendelkezésére álló „objektum” alkalmassága ennek sikerét számára biztosítja. Ez pedig miről másról is szólna, mint a bizalomról, amelyet megad a partnerének, és a saját magában bizakodását – az önbizalmát – másodlagosnak tartja. Szinte anyaként viselkedik partnerével, akinek mintegy átadja magát, csak éppen azzal a céllal vállalva ezt, hogy az odaadásban először ő lesz az, aki önmagát – és ezzel a teljes átélést – megkaphatja, mindazonáltal a partner meghatározó jelenléte és biztonságot adó képessége elérhetőségével. Amely számára maga a teljes szabadság, mégpedig annak legmagasabb formájában biztosítottan: a gyönyörben. Már csak annyit érdemes rögzítenünk, hogy érdekének ilyen hozzájutási folyamata attól tartható spontánnak, hogy az említett mértékek, mint a birtokba vehető teljesség és a megsemmisüléssel és ezáltal a megújulással felérő maximum megválasztásának lehetősége abszolút személyhez tartozónak, ezáltal pedig befolyásolhatatlannak és befolyástalannak bizonyul. Kiemelni pedig az így megjelenő spontaneitás befogadó, kívülről magába kebelező voltát érdemes még, mint egyedi jellegzetességét, mint nőiessége jelét. És már csak azt jó konstatálnunk, hogy az ilyen spontaneitás, az említett befolyásolhatatlanságával, a közeg egyik meghatározó alapvető tulajdonsága. Amelynek – hogy a párjáról se feledkezzünk el – méltó társa a kezdeményező jelleggel rendelkező, egyben az elfoglaló erőt képviselő spontaneitás, amely önbizalmát használva kész arra, hogy a teljességet a maga érdekének alárendelje, és ezt az elsajátítást mindenek felettiként és mindent átfogónak tartva valósítsa meg. Ha az előbb a tudatosságról nem szóltunk, de a szabadságot annál inkább fontos sajátosságként említettük, akkor most éppenséggel arra kell utalnunk, hogy a spontaneitás ez új formájánál, mintegy ellentmondást megjelenítő módon, a tudatosság lesz az, amely jellegzetességeként kiemelhető. Annak ismerete keretében valósul meg a tudatosság, hogy a saját lehetőségei határai szerint hogyan szolgálhatja partnere érdekét annak spontaneitása elérésében, és közben hogyan juthat maga is a lehető legközelebb a saját gyönyöre szélső értékeihez. Amelyben szintén a teljesség fog szerepelni, az aktuálisan elérhető mértékben, csak nem a birtokba vétellel, a magába fogadással, hanem a megértés, a megismerés, azaz a tudatosság lehető maximuma által, azaz az uralás – vagy az irányítás lehetősége - megszerzésével. Miután pedig a tudatosságnak – a tudásnak – nincs végső értéke, ezért az ismétlés mindig új izgalmat és kihívást fog jelenteni az így „önmagából építkező” félnek, és képzelete is korlátozás nélkül csaponghat az ismeretek terén, állandóan biztosítva spontaneitása saját formájának működtetését. Hogy a spontaneitás alakjai egymást ismerhetik, és ezzel a társuk helyzete átéléséhez is indíttatást érezhetnek magukban, az nem tűnik sem lehetetlennek, sem zavarónak a leírtak alapján.
35.
VálaszTörlésLegfeljebb az ilyennek látott spontaneitásuk egyensúlya lesz az, amelyet nem feltétlenül fog sikerülni biztosítaniuk. A legjobb szándékaik ellenére sem, bármennyire is lesznek megértőek és toleránsak egymással. Meg beleérzőek, empatikusak. Mert az érdekeiket nehéz lesz összeegyeztetni, és olyan egyezséghez – osztozkodáshoz – jutni, amely kölcsönösnek tartható. A nem választása után szinte nincs is más, mint eltérés a nemmel rendelkező egyének között. Ugyanis a választás még a másik nem valamennyi tagjára kiterjesztette az egyén érdeklődését, és bevonta a másik nemet az érdeke körébe, hogy vele azt magának elérhetővé tegye. Majd következett az egyéni fejlődés hosszú időszaka, amely alatt annyi sajátosság alakított a választás mértékén, hogy abból a szabadságból jó esetben is annak csak a lenyomata maradt. Amihez az érzet társult, amely a másik nemből „készült” „teret” vagy „eget” oly naggyá, oly hatalmassá tette, még akkor is, amikor egyszer csak nyilvánvalóvá lett, hogy a kizárólagosság egy új választással kötelezően fog bekövetkezni, és az előbb feltűnt mérték nagysága mellé az illeszkedés kialakításának semmi máshoz nem hasonlítható érdekességű közös játéka lép. Amit ki kell egészítenie az egyéni képzelet folyamatos működtetésének, amelyben az említett „sokaság” fontos jelenlévő lesz mind a két, nemet választott egyén minden, energiával kapcsolatos és szenvedélytől áthatott vágya fellobbanásakor, hogy mellette az említett kizárólagosság legyen az egyetlen hely, ahol a társsal az élet mindig jelenvalónak készülhet, szinte felmérhetetlen és követhetetlen formákban szerepeltetve az említett másik nem egyedeit, mint állandóan jelenlévő lehetőségek hordozóit. Amelyekből csak majdnem annyi valóságosság alakítható, mint amilyen valóságos a felmenők léte akkor, amikor az emlékek feléledésével megidézésük bekövetkezhet. A funkciók eltérésére ennél a két esetnél talán nem is szükséges külön kitérnünk. Amire viszont kötelező utalnunk, az a spontaneitás említett formáinak fegyverként való felhasználása. A szó legszorosabb értelmében lehet fegyver az egyének és a közösségek „kezében” az a spontaneitás, amely a gyönyörhöz jutás és gyönyörhöz juttatás formáiban áll a rendelkezésükre. Hogy ezt követhetővé tegyük, érdemes utalnunk a különbségeikre, és nem árt elképzelnünk legalább egy alakot, amelyben a két szabad folyamat egymást támogatva megy végbe. Az utóbbi mércét nem fogjuk tudni egyetlenként. Azon túl ugyanis, hogy a befogadás egyfajta kifelé mutató igényként értékelhető, amelynek teljesítéséhez a másik fél aktivitására van szükség, és ez a szükség valamilyen kiszolgáltatottságot mutat, mert a gyönyöre eléréséhez igényli a másik belátását illetve annak saját érdeke teljesítése elhalasztását, más függést nem fogunk tudni megállapítani viszonyukban. Ez az elvárás több formában is megvalósulhat, függvényében az elfoglaló módon részvevő fél aktivitása, energiája, szenvedélye mértékének. Az ismétlések pedig akár szintén hasonló feltételekkel történhetnek meg, és ugyancsak az említett elfoglaló szerep adottságait követve. Hol van itt a gond, kérdezhetjük ezek után. Miből adódhatnak különbségek, amikor nyilvánvaló a közös szándék, és láthatónak tűnik a készenlét is, hogy egymás érdekére figyelemmel történjen a közös jelenlét? Amire felfigyelhettünk az eddig elmondottakból, az az elfoglalói szerep korlátozatlan, ha tetszik: tetszőleges energiájának és szenvedélyének feltételezése volt, amellyel a befogadói igény „zökkenőmentesen” teljesíthető. És amiről szintén nem tettünk említést, az a közös lét megvalósítását biztosító fizikai rendszer állandóságának ügye. Ahogy – végül – nem esett szó a befogadó szabadságáról, mint törvény által elismert és védett jogáról, amelynek figyelembe vétele kötelező az elfoglaló számára, akkor is, amikor a saját érdeke – és akár a közösség érdeke – által vezettetve spontaneitása életbe léptetése lehetőségét komolyan hozza befogadásra szerepet vállalt társa tudomására, aki ezt a vágyat akceptálja ugyan, de aktuálisan távol tartja magát annak megvalósulásából rá háruló feladata teljesítésétől.
36.
VálaszTörlésKit érdekel a közösség és annak érdeke, amikor fecsegés ez az egész, a befogadóval és az elfoglalóval, meg ezzel a finomkodó virágnyelvvel, aminek semmi köze nincs a mai valósághoz. Még, hogy spontaneitás, amely szabadságot biztosíthat az egyéneknek és a közösségeknek, és ennek a nagy katyvasznak, amit közegnek merészel nevezni. Jobban tenné, ha érthetően beszélne, és nem ugrálna egyik meghatározásról a másikra, csak azért, hogy fitogtassa a képzeletnek hitt halandzsáit, amik között aligha lehet bármilyen összefüggést felfedezni. Inkább beszéljen egyszerű dolgokról, és várja meg, amíg a hallgatói követni tudják a felvetéseit. Bár, az is lehet, hogy az lenne az igazán hasznos módszer nekünk is, ha hagyna lehetőséget a kérdezésre, amikor valamilyen kijelentésével eltévedni látszik, és azt is megengedné, hogy közösen keressük az utat, amely elvezethet egy használható helyre, ahol a látvány követhető, mert van mit nézni, és nem a köd az magában, ami a szemünket körülveszi. A meglepetéstől, amelyet ez a megjegyzés keltett a teremben, megállni látszott a levegő, és biztosan megállt minden szó, amely az előadótól, és amely a hallgatóktól készült az elhangzásra. Ki tudta volna megmondani ebben a pillanatban, hogy mit lehet, és mit kell tenni a továbbhaladás érdekében, és, hogy meg kell-e menteni a beszélőt, és még inkább, hogy a jelenlévők viselkedésének következményei alakulását hogyan lehet számítani? Azaz ki fog-e törni egy általános felzúdulás, amely hangerővel megtámogatottan fog haladni a káosz felé, amelyet az elszabadult hangoskodás mellett a heves gesztusok kísérnek, és ennek folyományaként a terem lassú vagy inkább egyre gyorsuló kiürülését kell látnunk, messzire jutva egy ilyen gondolat-kifejtés kiegyensúlyozottnak mondható, nyugodt hangvételén, és a feltehető - legalábbis egyesekben látni vélt - tovább gondoláson, mint valós eredményén az egész, kicsit hosszúra nyúlt alkalomnak. A megszólaló gondolatai követésére is jutott figyelem, ha az egymást követő tekintetekben jól vehettük ki azok értelmét, és láthatóvá lettek azok a bizonytalankodók is, akik a kérdéseiket már egy ideje magukban hordozták, csak a kifejtés lendülete, a beszéd gördülése nem adott alkalmat arra, hogy meg is fogalmazzák a megjegyzéseiket, vagy tisztázását kérjék a bennük éppen alakuló apróbb-nagyobb észrevételeknek. A bátor megszólaló is elbizonytalanodott, amikor nem akadt azonnal társa, aki helyeselt volna valamelyik megjegyzésére, és a csend sem biztatta eléggé arra, hogy folytassa a megkezdett felszólalást. Ennek ellenére, vagy éppen azért, hogy az igazát alátámaszthassa a vele egyetértők szavazataival, de legalábbis helyeslő hangjuk kiváltásával, így folytatta: Csak nem azt akarják mondani, hogy maguk, csendben kussolók, nem így vannak ezekkel a mélynek vélt gondolatokkal? Amelyek belőlünk befogadókat és elfoglalókat csináltak, és jelezték, hogy majd a köztünk lévő eltérésekről is lesz szó, de előtte a harmóniát fogja fejtegetni, majd rögtön ezután tesz egy megjegyzést, miszerint, idézem: „a szó legszorosabb értelmében lehet fegyver az egyének és a közösségek kezében a …spontaneitás”. Micsoda rafinált ellentmondás van itt elbujtatva, amit alig vehetünk észre! Eltérések kerülnek említésre először, hogy utána a harmóniát vesse fel, mint amire figyelnünk érdemes, és máris ott találjuk magunkat a fegyverek között, ahol minden, amit emlegetett, mint jövőnk rendjének alakítására alkalmas módszert, az az élet kioltásának eszközévé lesz, és minden átmenet és indoklás nélkül. Értik? Mi, akik a saját érdekünket és egymás érdekét és a közös érdeket keressük, és akik ezt megtalálni készek vagyunk, és ezért hallgatni is képesnek bizonyulunk ilyen fejtegetéseket magunkról és legbelső dolgainkról, mert átérezzük az ügy valódi jelentőségét, kifiguráztatunk. Annyira, hogy csak szédületünket érezhetjük biztosnak, semmi mást, amellyel kábán pislogunk, és ráadásul a józanságunk hangját sem bírjuk megszólaltatni, mint olyan médiumok, akiket a szertartás vezetője hatalmában tart, és ki tudja, hogy ebből az aléltságából valaha is kienged.
37.
VálaszTörlésMiért nem arról beszél, ami most minden embert a legjobban foglalkoztat: a nemek egyenlőségéről vagy a köztük lévő különbségek milyenségéről, és különösen értékéről. Vagy tévedés részünkről azt látni a mai világban, hogy mi, nők, átvesszük az irányítást, mondhatni teljes egészében, az élet minden területén? Legyen szó az egyes – ahogy maga használja a kifejezést– rendezettségek kormányzásáról, vagy nemzetközi méretű ügyekről, amelyhez már több ország, több rendezettség közös eljárására lehet szükség. A családot felesleges is említenem, mert az nyilvánvalóan a mi vezetésünkkel működik, már ki tudja, hogy hány év óta. De nyugodtan nézhetjük a gyönyört is, amit megkaphatunk és megadhatunk a kapcsolatainkban. Ugyan mondja már meg, hogy a férfiak ebben milyen saját tudást értek el, amelyről állítható lenne, hogy csak az ő figyelmüknek és kutatásuknak és összpontosításuknak lenne az eredménye? Erről kellene beszélnie, miközben érinti a jövőben megvalósítható szabályokat, amelyekről felteszi, hogy majd be fogják tartani az emberek, a maga közegének népes tagsága, egyenként és együttesen, egyformán. Igaza van, szólalt meg egy harmadik hallgató, azok után, hogy az első kifakadására ez a második megjegyzés nem igazán reflektált, hozzá nem csatlakozott. Talán csak nem azért, mert egy férfi vette a bátorságot először, hogy észrevételt fűzzön a folydogáló, együttesen alkotottnak vélt és beállított gondolatokhoz, és utána egy nő akart a lényegre tapintani, ha jól követtük szavai értelmét, amelyben a hangsúlyt az aktualitásra és a széles tömeget érintő gondra irányította a figyelmet? A harmadiknak jelentkező – kell-e és szabad-e mondani, hogy egy fiatal nő - többet nem mondott, csak ezzel a felkiáltással igyekezett az előtte szóló mondanivalójának értékét kiemelni, aláhúzva a kihallatszani vélt igazságot. Hogy az előadó eljuthatna ezek után valamilyen válaszig, amelyben a megjegyzéseket érintve tér vissza az általa megkezdett gondolatmenethez, vagy kitér a reakciók elől, és a jogait gyakorolva folytatja mondandóját, esetleg azzal a hivatkozással, miszerint ő nem tért el az ígéretétől, amikor így alakította az érintett kérdéseket, senki nem tudhatta és nem is sejthette előre. Nagyon jó lett volna tudni, hogy a hallgatóság érintve érzi-e magát a témák taglalása során, mégpedig személyes helyzetére, és ez által saját érintettségére, gondolva. Vagy csak arról van szó, amit az előbbiekben is megfogalmazni hallottunk, hogy a beszélő egy elképzelést követve jár körül bizonyos gondolati építményeket, és ezek általánosságától nagyon távol eshet az egyes embert foglalkoztató fontos ügy, amelyet pedig szívesen kapcsolna össze a hallottakkal, ha erre kapna időt, és még inkább alkalmas módszert. Mondjuk példákkal vezetve az egyestől az általános felé, és onnan vissza, mintegy a részleteket is érintve, amely egyediségek nélkül a megértés oly nehézkes lehet, ha egyáltalán megvalósíthatónak bizonyulhat. Még az is felmerülhetett, hogy az emlegetett luxusnak egy formája valósul meg, mégpedig a kevéssé ajánlott lehetőség, amikor is egyesek élete kap beláthatatlan lehetőséget, miközben mások szenvedni kénytelenek a viszonyaik szűkössége következtében. Igaz, csak a beszéd és a beszélgetés, vagy a gondolkodás és annak téma választása az, amely ezt a sérelmet felveti, tisztán képletesen, kimondottan az elképzelések szintjén. Ahol, ha az előadó által ajánlott módszert követjük, el is dőlnek a dolgok. Azaz a jövő alakításáról hozható döntések ott lesznek meghozhatóak, nagyon speciálisan a gondolatokból eredő további gondolatok, majd az azokat felhasználó következtetések, elemzések és az így alakított választások sorozatával. Csak, és a véleményre vállalkozók ezt fogalmazták meg, nem mindegy, hogy ez a hatékony módszer milyen irányban kezd el hatni, és hol lesz először láthatóvá az eseményeket megszabó erők működése, és kik lesznek azok, akik az áldásait először élvezhetik, ahogy az sem mindegy, hogy kiknek lehet szükségük a megkezdett gondolatot újjal felváltani. Lehet, hogy közösség várt most az egyénre, amikor elhangzottak ezek a megjegyzések?
38.
VálaszTörlésSúlyosak a közöttünk lévő különbségek, és szükségünk van az azonosságainkra. Úgy is mondható, hogy az egyenlőségünkre. És ezek megvalósulnak, az egyenlőségeink és az eltéréseink, a különbözőségünk, és mostanában kezdjük ezeket igazán megismerni, és velük megfelelően gazdálkodni. Pedig ezek nem összeillő dolgok: egyenlőségek és különbözőségek. Amire nehezen juthatunk, az - talán éppen az előbb említett diszkrepancia miatt - egy közös kiindulópont megállapítása és létrehozása. Nem érthetünk mindenben egyet tökéletesen, és a terheinket sem szüntethetjük meg azonnal és végérvényesen. Ha azzal kezdjük, amelyben azonosságunkat fellelhetjük, akkor hasonlóval folytathatjuk: érthetjük egymást, és a megoldásaink is hasonlíthatnak. Legalábbis erre van esélyünk ilyen elővezetéssel, míg az eltérések megismerése megokosíthat minket, és türelmünket növelheti. Ahogy eddig is ehhez igazodva beszéltünk a nemek együttműködéséről, jelezve, hogy az érdekek hasonlósága mellett az eltérő megközelítések milyen gondokat kelthetnek életre. Igaz, ezekről a nehézségekről az eddigiekben alig tettünk említést. Kivéve, amikor a nők titkos módszerében nem bíztunk, mint amellyel kisközösségük - családjuk – irányítását megvalósíthatnák, ha jogaikon elszenvedett sérelmük miatt erre kényszerülnének. Ezek után pedig nem lesz nagyon váratlan és elfogadhatatlan, ha azt mondjuk, hogy: az lehet az első azonosságaink sorában, hogy elfogadjuk a nemek egyenlőségét és jogazonosságát? Megjegyezve, hogy az egyik befogadó módján közelít, mintegy „felülről” vagy „kívülről” az élet rendelkezésére álló intenzív elsajátításához, és a másik elfoglalóként inkább „belülről” részesülhet létbe kerüléséből, és közösen teremtik meg, igaz, eltérő feladatok vállalása révén részvételüket az időt uralni képes közegük reprodukciójában. Még az is lehet, hogy a közegre érdemes figyelnünk, ahogy a nemmel bíró egyéneknek is ez állhat érdekében, bármilyen módon is valósítsák meg azonos értékkel bíró, de eltérően megvalósuló saját egyéni érdekeiket. A katyvasz nélkül, amit az először felszólaló volt szíves a beszélgetésünkbe új meghatározásként bevonni, semmire sem megyünk egyénekként, az a sejtésem. Ahogy a női egyenjogúság megfogalmazásánál a gyönyörhöz való jog vitathatatlannak tartható, és a női érdek minősítése is könnyen igazolhatónak látszik, amely szerint a közeg reprodukciós érdeke ezt az érdeket különleges értékűvé emeli. Amiről pedig eddig nem nagyon esett szó, amikor ez a kérdés felvetésre került, az előbbiek szerint: a nő reprodukcióban teljesített feladata külön értékelése, amelyre – igény szerint – feltétlenül külön figyelmet kell fordítanunk. És ez nem jelenti azt, hogy félnünk kellene a ginekokrácia megjelenésétől. A tudatosítás elmaradásától, attól viszont meg kellene magunkat óvnunk! A szerepek és a feladatok jellegzetességeinek ismerete biztosíthatja nekünk, hogy jelen legyünk a közegünk életében, amennyire ezt nemünk kiteljesítése számunkra lehetővé teszi. Ez a jelenlét valójában nem más, mint önmagunk jelen-valóságának létrehozása. Ez az élet egyéni és közösségi megformálása; ez a közeg fenntartása, a folyamatos létezés keretei megszakítástól mentes megalkotásával. Feltétele az egyén közösség voltának tudatos átélése, egyben ennek a közösségnek az önmagában való, tudatossággal járó életben tartása. Az egyén, a feltétel teljesítésével a közösség szülőjévé lesz, különösen a reprodukciós feladata eredményes ellátása révén. Amely feladat a közösség – és ez által a közeg valamint önmaga – létezéséhez való hozzájárulás új szintjét teszi elérhetővé. A bevezető szintnek a közeg-tudatot kell tartanunk az egyénben, amelyet a reprodukciós szerep fog majd megemelni. Ezek után pedig lehet-e és szabad-e a nemek egyenjogúságáról beszélnünk, amikor a salamoni-törvény „gyerekét” láthattuk meg, csak nem két anya vitájával közelítettünk a kialakult gond megértéséhez, hanem a „gyerek” két szülőjét kellett látnunk arról polemizálni, hogy éljen-e az a gyerek egyáltalán, vagy sokkal fontosabb lenne tudnunk, hogy van-e kompenzációra mód, ha annak kívánsága megfogalmazódik?
39.
VálaszTörlésMárpedig a kompenzációval nagyon figyelmesen bánunk. Úgy értve, hogy már a kezdete számításánál is tudunk az időpont megadásának vitatható voltáról, pláne a meghatározás nehézségéről. Mondjuk azért, mert a férfi vágyak központi eleme eleve olyan jel, amelyet rögtön kompenzációként is értékelhetünk. Nem mintha női vágyról nem beszélhetnénk, amely az említett férfi vágyhoz hasonlóan fogja nő egyéneinket egyetlen irányba terelni, ahogy teszi azt a férfi vágy férfi egyéneinkkel, hanem azért, mert a férfi vágy tárgya a közeg egésze számára lett meghatározó irányultság, nemtől és közösségtől függetlenül. Ráadásul ez a vágy, pontosabban ennek tárgya, az egész közeg számára lett egyetemessé, amikor semmi máshoz nem hasonlíthatóan, de a közeghez nagyon is illően, és annak lényegét maximálisan kifejezve egyszerre nyert mindig megújuló anyagi formát, és vele párhuzamosan maradt a legelvontabb, a legspirituálisabb és leginkább transzcendens lényeg hordozójának. Mindezt pedig úgy hozva létre, és úgy valósítva meg, hogy róla minden kutató szem és kérdező érdeklődés azonnal láthatta és megállapíthatta, hogy nőhöz tartozásához, ahogy nőből való származásához, és egyáltalán, nő voltához kétség sem férhet, mert az a vágy tárgy maga a nő: a szépség. Mi másért keressük a győzelmeinket közeghez tartozó közösségként és egyénként, ha nem azért, hogy részünk lehessen – minél nagyobb mértékben – a szépségből, amelyet megkaphatunk a nélkül is, hogy érte a legkevesebb energiánkat kellene mozgósítanunk, és esetleg soha nem érhetjük el egész életünkben, bármennyire is feszítjük meg akaratunkat és működtetjük képességeinket, hogy a szépség legkisebb darabkáját a magunkénak tudhassuk? Hiszen ez a szépség lehetne a gyönyör is, amelyet okoznunk sikerült, ha nem is az általánosan bevett formájában, hanem – mondjuk – a közösség által elnyert elismerés alakját öltötten. Márpedig a gyönyör szeszélyesnek is nevezhető, ha a korábban említett spontaneitására gondolunk, amely megtartja jogát az elérése mértéke és minősége megadása meghatározásának. Pedig nem tesz mást, mint szabadon él említett jogával, hogy a kívánságának – amelyet szabadon választania is lehetősége, egyben az érdekének - megfelelő tartalmat minősítse. Ahogy az utókor is bánik velünk, amikor kegyéért állunk versenybe, és az említett mértéket és minőséget kellő idő elteltével állapítja meg produkciónkról. Igaz, ezt pusztán a saját, jól felfogott érdekében kell, hogy így tegye, miután ítéletét – gyönyörét – megismételnie vagy kijavítania nem áll módjában, lévén annak – a gyönyörének – „felelőse” már kilépett az aktuális korból, amelyben a gyönyört adó szépség és annak létrehozója az aktualitásban lévőnek mondhatta magát. Mintha ez a szépség hatalommá lenne, ahogy „tartozéka” egyéneink felének, akik ezt a tartozékot ismerhetik és teljesen szabadon, minden elvárás nélkül a magukénak tudhatják. Akik közben mintát adnak így kapott jegyükkel az egész közegnek – tulajdonképpen a közeg egyénei másik felének és minden közösségnek és rendezettségnek – arról, hogy a vágyott célt elérnie a közegnek hogyan lehet azonnal, pusztán a létezés egyetlen momentumával, ez által pedig egyetlen pillanat lejátszódása alatt. Ahogy a luxus is megvalósul, amikor az ember a közegbeliségét meg- és felismerni képessé lesz. Még ezt a hatalmat szemlélhetnénk meg valamelyest, hogy a közeg megosztottságát mesterségesen elő ne idézzük. Ahogy a szépség kompenzációra való alkalmasságát is jó lenne látnunk, feltéve, hogy erre való alkalmasságát bebizonyítjuk, vagy egyszerűen csak elfogadjuk. Vagy feltételezhetjük a közeg strukturáltságát, többszintű voltát, sokszínűségével, és szerkezetének feltárásra váró voltával, amelyben az energiák mozgásához éppen ilyen osztottság lehet szükséges, hogy vonzások és taszítások keletkezhessenek, amelyek mentén az érdekek kielégítésére is adódhat lehetőség? És közben a közeg élete veszélyét is elkerülhetjük, hiszen ennek a hatalomnak hódolnunk nem esik nehezünkre, ahogy néhány ezer éves történelmünk során szinte mást sem tettünk, mint ezt a tetszést fogalmazgattuk, megunhatatlanul?
40.
VálaszTörlésA hatalom annyi alakban létezik közöttünk, hogy a szépséget elhelyezni ezek közé nem került nehézségbe. Csak aztán ne az legyen a következménye az ilyen előre nem jelzett csínytevésnek, hogy ismét az érdeklődés látja kárát, és még ezen túlmenő hatása is következhet, mert lehetnek olyanok, akik sérelmesnek találhatják, hogy a szépség eléréséhez jutásuk lehetetlensége miatt eleve kiszoríttattak valamiből, amire pedig olyan sokan tehetnek szert, és a legkevesebb erőfeszítést is elkerülve, pusztán a származás mikéntjében részesülve, kimondottan előnyösen. Ráadásul az a lehetőség is adott, hogy a felelősséget a sehol sem létező helyre tegyük, és senki ne legyen, akit elszámoltathatnánk, amikor a hátrány megszüntetését elkezdenénk. Ahogy, persze, az is kérdéses maradt, hogy nő egyéneink említett kompenzációs igényére ez a szépségben rejlő, és hatalomként említett válasz elfogadhatónak lesz-e minősíthető, pláne nagy számukat, és még nagyobb számú kívánságaikat figyelembe véve. Hogy a hatalom említésével is csínján kell bánnunk, azt abból is gondolhatjuk, hogy a spontaneitásnál már fegyvert is emlegettünk, amikor a gyönyör szabad meghatározásához ezt az illetlenséget hozzá tartozónak mondtuk. Ahol hatalom van ugyanis, ott szinte kötelezően szerepelni szokott annak eszköze is, és ez az eszköz egy ideje nem marad meg annak legkevésbé fizikai sérülést okozó formájánál, a beszédnél. Merthogy már azt is tudnunk lehet, hogy a szavaink is rendelkeznek ilyen sajátossággal, mint a veszély, és azzal is, ami ezzel összefüggeni szokott, a sérülést okozás lehetőségével. És innen már nem is kell tovább lépnünk ahhoz, hogy olyan eszközt lássunk a birtokunkban lévőként, amellyel – mert szóról, mondatról beszélünk – nem az információk egymáshoz juttatása a célunk. Ahogy nem is a bizalmunkat erősítjük ezen az ősi módon, valamint eszméink nagyszerű cseréje sem fogja ilyenkor tartalommal kitölteni közösen eltöltött időnket, amelyben hangszalagjainkat rezgetve, fülünket egymás irányába fordítva alakítjuk gondolatainkat, kimondatlanul is pontosan követve az ilyen együttes elfoglaltságok íratlan szabályrendszerét. Már csak azt tisztázhatnánk, lehetőleg itt és azonnal, hogy nő egyéneink tudnak-e egyáltalán erről az általunk létezőnek tartott hatalomról, mint sajátjukról, és különösen élnek-e annak gyakorlásával fellépő és előadódó előnyeikkel, amióta ez a hatalmi helyzet a rendelkezésükre áll, vagy csak azt követően, hogy ráébredniük módjuk nyílott a hatalmukkal rendelkezésükre, és ennek – ki tudja milyen mértékű – előnyére. Ahogy ez által azt is megvizsgálhatnánk, úgy vélem, hogy - ki nem zárva a tudatosításból és ennek alkalmazásából nő egyéneinket - a feltételezett kompenzációs igényük valós igényként lehet-e része kívánságaiknak, és ennek kielégítésére a most szóba hozott hatalom – amit nekik nem feltétlenül kell ténylegesen is annak tartaniuk – megfelelőnek tartható-e szerintük. Vagy szó sem lehet arról, hogy ilyen hétköznapi egyszerűséggel tudjuk le az igényük elbírálásának ügyét, és keressük az igazságos és méltányos megoldást a közeg felének javára? A bizalom elvesztésére pedig gondolnunk sem lenne szabad, miközben ilyen nyíltan fejtegetjük a lehetséges módjait a közeg felét érintő kérdés megoldásának. Még azt is fel kell tételeznünk, hogy az úgynevezett tudatosítás ebben az esetben inkább akadálya a helyes válasz megtalálásának, és ez által a lehető legrosszabb, amit csak tehetünk magunkért, a teljes közegért. A viszály annak idején már elindított egy versenyt közöttünk, amikor a szépség megállapítására egy ifjú ítéletét kérte, és nők voltak azok, akiket ez a verseny egymással szembe állított. Az arany alma csak jelképes díja volt a győztesnek, amihez képest a következmények felmérhetetlennek mondhatóak. Pedig ott nem a nemek képviselői voltak azok, akiknek dönteniük kellett és lehetett arról, hogy egy rendezettség – az akkori közeg egy kiemelkedően fontos része – hogyan foglaljon állást egy ilyen kérdésben, amely ma már egészen más léptékűnek és jelentőségűnek számít. Akkor tíz évig tartó háború lett a folytatás.
41.
VálaszTörlésAz ilyen mondatokról azt tanítják jobb iskolákban, hogy „önmagukat beteljesítő jóslat” – hangzott fel a teremben, és a figyelmet a megszólaló fiatal férfi azonnal megkapta, a vele járó csenddel együtt. Lehetne valamit bővebben hallani arról, hogy a szépség hatalmának sérülése milyen következményekkel járhat, túl a háborún, ami – remélhetőleg – nem kell, hogy feltétlenül kapcsolódjon ma a közegünk – ahogy volt szíves említeni a földi társadalmat, mint egészet – jövőjéhez, szólt a folytatás részéről. Mintha mágnest tettek volna a vasreszelék alá, úgy látszottak a figyelem mozgásai a tekinteteken, a fejeken, a kérést feltevő férfi és az előadó között irányukat váltva. Az előadó nem ragadta meg az alkalmat arra, hogy megállapítsa ennek a reakciónak a korábbiaktól eltérő voltát, amely pedig igencsak feltűnhetett az ott lévőknek. Hiszen érdeklődve tett egy lépést az előző gondolatot felhasználva, és az ajánlata is folytathatónak tűnt, már ami a téma kifejtéséhez tartozást illeti. Ha a közeg egésze érdekéről szó eshetett korábban, akkor a háború elkerülhetőségének említése kimondottan ebbe az irányba tartozónak volt tartható, mondhatni magától értetődő természetességgel. Annál is inkább szívesen teszek eleget a kérésének, szólalt meg az előadó, mert az aktualitást kikerülhetetlennek tartom, amelynek érintését nem érdemes elmulasztani, jóllehet a megértést egy általánosabb kérdéssel folytatva a következtetést tehetnénk könnyebbé, a kifejtés irányát pedig fordítottá. Ugyanis, mielőtt a kérésnek eleget téve folytatnám a mondanivalómat, annyit jegyeznék még meg, hogy nemünk választását követően az egyensúlyunk kialakításának közös ügye mindent megelőzni és felülírni látszik, miután a választásról tudhatjuk, hogy általa a másik nem összes képviselőjét a magunkénak érezhetjük, kölcsönösen, természetesen, és a választhatóság értelmében, és ez a kizárólagosság beköszöntét követően nagyon sok ügyünk megoldásában játszik meghatározó szerepet a későbbiekben.
Az a bizonyos sérülés, amelyről beszélnünk illik, az is értékelendő, hiszen fel kell tételeznünk, hogy a szépség hatalmát nem csak egyetlen irányból érheti. Mert könnyen beláthatjuk, hogy a nyilvánvaló és ezért azonnal látható hibái és sérülései a szépség tekintélyének azok a nem kívánatos jelenségek, amelyek tájékozatlanságból, vagy a saját szerep nem megfelelő értékeléséből fakadnak, és elsősorban a férfi rendezettség tagjai hozzáállása következtében. Amivel párhuzamosan azt is jó meglátnunk, hogy a hatalom maga is lehet akadálya a saját szerepe betöltésének, amikor annak birtokosai tévednek a használata módjai megválasztásában, mert akkor is élni kívánnak a belőle fakadó előnyeikkel, amikor ezt jobb lenne felcserélniük egy magasabb érdek által kívánt hozzáállás szempontjaival. Hiszen az egész közeg érdeke, ezen belül pedig a közeg reprodukciójának érdeke nehezen lehet előzhető a szépség hatalmából származtatható bármilyen rendezettségi vagy egyéni érdek által. Most pedig utalhatunk a jelen égető gondjára, amely időzített bombaként működve fejti ki pusztító hatását közöttünk, mert az említett hatalmat annyi sok száz éven át érte sérelem, bizonyos rendezettségek mindennapi életében. Amely a mai napig sem szűnt meg hatni, és további fájdalmat okozni, mind a női rendezettség érintett részének, mind azoknak, akik igazukat védve kerülnek ma is távol a lehetőségtől, hogy a hatalom tiszteletét inkább a saját energiáik kiteljesedése számára adódó lehetőségnek lássák, semmint érdekeik és jogaik elvesztése bizonyítékának. Amelyet tűrhetetlennek kellene minősíteniük, és ellene olyan erővel fellépniük, ahogy azt tenni kénytelennek érzik – az említett sok száz év óta folyamatosan. Csak éppen annak tudatosítása maradt el közben, hogy ez a hatalom, a szépség és a felé irányuló vágyakozás legyőzhetetlen fegyver, amelyet önmagukban hordoznak, annak birtokosai, a nők, és az érte szenvedélyüket mozgósítók egyaránt, a férfiak. És minden indulat nélkül küzdenek az eléréséért, és minden indulat kevésnek fog bizonyulni, amikor veszteséget kell elszenvedniük, vagy azt pusztán feltételezniük.
42.
VálaszTörlésA család viszonyairól folytatott kutatások nagyon sok információhoz juttatták a specialistákat az elmúlt évek során, ám még nagyon sok megismerésre váró családi jelenség van, amelyről szeretnénk többet tudni. Az nyilvánvalónak látszik, hogy a megfigyelésnek és az elemzésnek nincs könnyű dolga, ha adatokat szeretne gyűjteni az emberek intim szférájáról, amilyen intim területnek tartható a család, a maga sajátos viszonyaival és történéseivel. Laikusoknak nem könnyű belelátniuk az ilyen vizsgálatok módszereibe, ha erre egyáltalán adódik lehetőségük. Mert amikor a családot kell megvédeni a kandi kíváncsiságtól, amely indokolatlanul próbál bepillantani egy ilyen zárt közösség életébe, akkor a diszkréció létjogosultságát törvényi előírások kell, hogy biztosítsák, hiszen alapvető érdekünk az élet eme forrásának a védelme, és természetességének megőrzése. Ahogy az a környezetvédelem terén ma történik, a tényleg mindnyájunkat érintő gondról, amelynél nem figyelünk a szennyezésre, amellyel életünk terét tehetjük tönkre. A családról is történik gondoskodás, természetesen, például a genetikai kísérletek szabályozásával. Ám a családnak, mint a reprodukció hordozójának védelme csak kevésszer kerül szóba a különböző tudósításoknál, amelyek érinteni kénytelenek egy-egy ilyen közösség életét, akár a napi események elemzésével és értékelésével. Ezek a tudósítások messze nem olyan mélységben és tartamban követik a kiszemelt családot, mint azt a szakemberek vizsgálatainál feltételezhetjük. A tragikus hirtelenséggel bekövetkezett és nyilvánosságot kapott esemény ismertetésekor a szomszédokat láthatjuk és hallhatjuk a riportokban, akik zavartan és visszafogottan nyilatkoznak a közelükben élőket érintő bajról, amelyet nekik eszükbe nem jutott előre látni, vagy annak lehetőségére pusztán gondolni. „Olyan rendes emberek voltak, akikkel ilyen tragédiára nem gondol az ember, amikor találkozik velük a folyosón, és elbeszélget erről-arról.” Nem is szólva a megfigyelés befolyásoló hatásáról, amelyet nem is nagyon kell külön bizonygatnunk. Talán a színészek sem tudják magukat mentesíteni attól az érzéstől, miközben ellátják a munkájukat, és szerepet formálnak meg a színpadon vagy a filmen, hogy megfigyeltek, hogy sok szem nézi a produkciójukat, közvetlenül vagy egy későbbi időben, és nekik biztosan számolniuk kell az őket szemlélők véleményével, amely a mesterségük meghatározó eleme, akár szeretnék azt bevonni a szakmai ismereteikbe, akár nem. Márpedig egy család életének tartós és rendszeres megfigyelése az ilyen befolyásoltságot ki kell, hogy váltsa. Kivéve, ha a vizsgálatot a család tájékoztatása nélkül, számukra ismeretlenül, titokban folytatják. Amely „fedett megfigyelés” nem jelent megoldhatatlan feladatot a mai technikai fejlettség mellett. Bár a vizuális követés megfelelő közelségéhez a titkosítás fenntartásával nem biztos, hogy eljuthatnak a szakemberek. Ez az un. közelség valójában a részletek ismerete miatt lehet szükséges, amelyek egy-egy helyzet, egy tekintet és egy mozdulat értékelésekor bírhat jelentőséggel. Az engedélyek beszerzése már könnyebb feladatot jelenthet, ha a megfigyelést valamilyen közvetlenül számítható fejlemény kellően indokolttá teheti. Csak az ilyen esetek nem biztos, hogy reprezentálhatják a népességet, a megfigyelésre kiválasztottakat, akik révén az egész rendezettségre érvényes következtetések levonására adódhat alkalom. Hiszen az említett fejleményről valamilyen vészhelyzetre kell rögtön gondolnunk, amely a szakembereknek nyilvánvalóan létező jelzést jelent, és amely a családot azonnal egy erősen beszűkített keretbe sorolja, ahol a viszonyok sajátosságát nem az élet szabad választásai fogják létrehozni. Amit mégis megtehetünk, az a közvetett vizsgálódás, továbbá a családra vonatkozó adatok gyűjtésének lehetősége, azzal a kimondott értékelési módszerbeli fenntartással, amely szerint az így kapott adatok befolyásolatlansága biztosított ugyan, és a következtetések megfogalmazásánál ez legalább annyira lesz előnyös, mint amennyire bizonytalanná kell, hogy tegyen minket a határozott kijelentéseinknél.
43.
VálaszTörlésA vizsgálatok kezdete sok további fejleményt megszabhat. A kiindulási ismeretekről és azok kezelésének módjáról van szó. Arról, hogy a kezdeti adatok rendelkezésre állnak-e vagy sem, továbbá van-e modell, amelyet előzetesen használni akarunk, vagy a további adatgyűjtésnek lesz a feladata hozzátenni a hiányzó részeket a már meglévőkhöz, amelyekkel aztán már kezdhetünk valamit, ha értékelni és értelmezni akarjuk a megfigyeléseink tényeit. Amely tényeket is vitathatónak tarthatunk egyébként, és ez nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint az ellenőrzöttségüket, akár többszörösen is. Summa summárum, talán három esetet érdemes megkülönböztetnünk. Az elsőnél az adatokból alkotott elképzelést szeretnénk igazoltnak tudni, amikor nekikezdünk a további vizsgálatnak, a másodiknál a vázlat – a képi megjelenítési kísérlet - milyenségéről lenne jó benyomást szereznünk az új ismeretekkel, és a harmadik esetben szükségünk van a további tájékozódásra, mert még sehol sem tartunk az értékelésben és az értelmezésben: azt sem tudjuk, hogy látunk-e valamit, vagy sem. Mintha deduktívan kezdenénk, hogy induktívnak tűnjünk a második módszernél, és a bizonytalanság, a tájékozatlanság vakságát vállaljuk, amikor ki merjük jelenteni, hogy éppen csak feltűnt nekünk valami, amiről sejtésünk sincs, pusztán a kíváncsiságunkat követnénk, amikor felőle kérdezősködünk. Talán általában az mondható ezek után, hogy csak a kontrollról ne feledkezzünk el, és akkor túl nagyot nem tévedhetünk. Akkor a hibát is hamar észrevehetjük, és még az elhamarkodott következtetéseink sem visznek minket tévútra. Az eddigi stílusunk szerint a folytatásban ahhoz lenne kedvünk, hogy a családot az élethez hasonlónak tartsuk, miután az előbb a közeg reprodukciója forrását benne véltük felfedezhetőnek. Ahhoz az élethez, amelyben az egyén – a kétnemű egyén – meghatározott céllal járja be a számára rendelkezésre álló időt, felhasználva közben az energiáit, teljesítve a saját és a közösség érdekét: életet adva a belőlük származó új generáció általuk életre kelő tagjainak. Ami szerint a család az utódok világra jöttének szervezete, amely ezzel a reprodukciós feladatával együtt a közeg egésze jövője alakításában is feladatot vállal és teljesít. Ezzel a család az egyén után közvetlenül a közeg legfontosabb alkotójává lesz, illetve a második számú közeg alkotónak tartható – az egyén – a kétnemű egyén – után. Ha most a család belső viszonyai rendjét akarjuk megnevezni, akkor az életadás és a gyönyör adás rendjét kell szemügyre vennünk, nyilvánvalóan a családot fenntartó feladatokra fordított külön figyelemmel. Itt pedig az energiák – az egymást választó, eltérő nemű egyének energiái – működésbe hozásához és működésben tartásához értünk. Ezeket az energiákat a gyönyör tartja fenn, és újítja meg. Különös kincse a közegnek, hogy létéhez ilyen forrással bír, és a benne foglalt erő hatásának magát átadhatja, és ezt abban a tudatban teheti, hogy két nemének minden – vagy csaknem minden – tagja egyformán részesülhet az így működésbe került energiából, és általa a szabadságból, amely a közeg révén lesz elérhetővé, az idő birtokba vétele lehetőségével. Az energiák végessége ismeretében az egyének és a közösségek, és így az egész közeg szabadnak tudhatja magát, amely szabadság a közeg tartozéka. Miután pedig a család – az egyén után – ennek a közegnek a fenntartója, ezért a szabadság a családnak is éltetője, azzal a fenntartással, hogy reprodukciós szerepe teljessége a szabadság teljességét jelentheti tagjainak, míg ennek esetleges hiányosságai az elérhető szabadság mértékét fogják érinteni számukra, sajnálatosan.
Azért azt meg kell jegyeznünk, hogy – és erről eddig nem szóltunk korábban – a közeg kiegyenlítő megoldással siet tagjai segítségére, akik a reprodukcióban elérhető szabadságukról vagy annak egy részéről valamilyen okból lemondani szándékoznak, illetve ez a lemondás számukra egyfajta kényszerűségként jelent választást. Fontos tudnunk, hogy a közeg legkisebb családja az egyén. Ahogy azt is tudnunk illik, hogy a gyönyör - és ez által az energia - több alakú, hiszen átalakítható.
44.
VálaszTörlésMost a gyönyör átalakítása eseteivel éppúgy folytathatnánk, mint azzal, hogy milyen további fenntartóját lenne fontos megneveznünk a közegnek. Hiszen a közösségnek nem a család az egyetlen alakja, hogy rögtön egy cáfolhatatlan ténnyel jöjjünk elő, amit, persze, tudunk már kezdettől fogva, és azt sem nagyon vitathatjuk, hogy a közösségek fenntartói a közegnek, ahogy az egyén és a család ilyennek volt tartható az előzőekben, minden külön indoklás mellőzésével. És akkor ezek viszonyát és egymáshoz csatlakozását is felvethetnénk, teljes joggal, nem is szólva arról, hogy a rendezettségek hogyan állnak elő közösségekből, családokból és egyénekből. Ha most az energiára gondolnánk, mintegy központi ügyére a közegnek, amelyet az egyénekben véltünk felfedezni, akik egymást választják, hogy az élet forrása bennük felbuzoghasson, akkor a családok is eszünkbe jutnak, amikor a nemzedékeket felnevelik, és a nemzedékek közösségeire is gondolhatunk, akik elég sokáig töltik azzal az idejüket, hogy az előttük járók példáját követve illeszkedhessenek a közegbe, úgy is, mint életet teremtők, és úgy is, mint életet fenntartók és eltartók. Mert ez utóbbi feladatok szintén energiát igényelnek a közeg alkotóitól, legyenek azok egyének, családok, közösségek vagy sajátos rendezettségek, mint amilyenek a generációk. Erről az energia igényes működésről, amely a közeg életének jelentős részét teheti ki, ha belegondolunk, erről eddig nem túl sok szót ejtettünk. Ahogy arról sem tettünk említést, hogy a szenvedélyes választással létrejövő együttműködés mellett milyen más formái vannak a közeg fenntartó léte anyagcseréhez köthető működésének. Ez a „fenntartó lét” sem szerepelt eddigi fogalmaink között. Márpedig nyilvánvaló, hogy a - reprodukció jelentőségét nem csökkentve – a közeg alapvető jellemzőjének kell tartanunk a környezetével való anyagcseréjét, vagy inkább annak a feltételnek való megfelelést, amelyet az életben maradás szab meg számára. Vagyis a közeg fogyasztója a természetnek, amelyben léte megvalósul, és talán ennek a fogyasztásnak ma már az a formája is elérhető számára, amely a környezete – a természet – megújítását tartja feladatának, miközben érdekét – élete biztosítását – ettől a természeti környezettől várja kielégíteni. Ami pontosan azt jelenti, hogy a közeg közös érdeke egyik legelső alakja ismert a közeg egésze számára, és a globális felmelegedés elkerülése vagy lassítása végett hozott nemzetközi döntések mellett a közös érdek listája immár nem csak egy elemet tartalmaz. Meg kell állapítanunk, hogy témák sokaságába botlottunk, talán óvatlanul, és talán a témák természetes megjelenésének rendjét követve, valamint tekintetünk szerint járva el, amely tekintet látni szeretne mindent, ami útjában szeme elé kerül, és szívesen tesz kitérőt a gondolatmenetben, ha ezt a „látvány" indokolja, és a tárgyalás szabadsága, valamint a kifejtés sorrendje megengedi, és lehetővé teszi. Ami a folytatást illeti, amely egyben választás is kell, hogy legyen a témák közül, nos, az élet jelentőségére gondolva, mint korábban is, csak most vállalva bizonyos türelmet a direkt haladást helyettesítő kitekintéssel, egyben a gyönyör átalakíthatóságát is követve a háttérben, a generációk illeszkedését és a közösségi együttműködés formáit ajánljuk szemügyre venni. Ezzel a közeg önfenntartó tevékenységére is utalnánk, legalábbis arra számítunk, hogy a bemutatásra kerülő jelenségek taglalása erre mintegy természetesen hoz létre alkalmakat. Az nagyon valószínűnek tűnik, már most, az előzetes tájékozódás során, hogy nem lesz könnyű dolgunk az energiák útját követni a szenvedélytől, a példák követésén át a fenntartó tevékenység gazdagon összetett és öntörvényekkel bőven rendelkező, valamint sok önállósággal is rendelkezni kívánó és akaró és tudó birodalma bebarangolásakor. Szerencsénkre a közeg ezzel csak azt a hitünket erősíti, amely szerint élő és eleven volta nem téves feltételezés, hanem nagyon is meghatározó, és minden rá tekintő előtt megjelenő egyediség, amelynek sajátosságait már érinteni is kellő tisztelettel és nagy-nagy bátorsággal lehetséges.
45.
VálaszTörlésA közegnek szüksége van egy saját formára, amelyben magát önálló létezőként megjelenítheti. Ahogy minden anyagisággal bíró kialakítja magának a rá jellemző testiséget, amely anyag voltának egyenes következménye. Az anyag térben van, amelyet magának elfoglal, létrehozva belső struktúráját. Részei lesznek, amelyekről vagy tud vagy nem, és az utóbbi esetben szerkezete és funkciója minősége és teljesítménye nem kell, hogy javítandónak bizonyuljon. Az ember közeg egyedisége meghatározója az említett szerkezetről és funkcióról való ismerete, amely egyben az időhöz fűződő viszonya ismeretét is jelenti. A forma és a struktúra, amellyel a közeget leírhatjuk vagy megjeleníthetjük, nem fedi egymást teljesen. Anyagisága egységes, két-neműségével, és tudatos jelenlétével. Változatlan jellemzője az időt elsajátítani rendelkezésére álló képessége létrehozása, és ennek feltétele: eszközteremtő működése, amellyel az idő elsajátítására magát képessé teheti. Formája létezése terének alakját kell, hogy kövesse, ezért egy gömb felszínén megtapadt, önmagát állandóan megújító, energiát fogyasztó és birtokló hártya, amelynek megújulása egyben különleges alkalmazkodása is a létét biztosító környezet – általa is egyre inkább indukált – módosulásaihoz. Különös jegye önmaga és saját léte, továbbá múltja és elsajátítandó jövője valamint aktuális jelene azonos időben történő elgondolásának, ezáltal önmagától való megkülönböztetésének és eltávolításának képzete. Ez egyúttal funkciójának is legelső eleme, amelyet egységként is érdemes konstatálnunk: az idő, az ismeretlen és a közeg válhat összevethetővé a képzet által, még akkor is, ha különbözőségük és eltéréseik miatt ez a viszonyítás gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Pusztán annak kijelentéséhez adhat alapot a felvetés, hogy a közeg – amely egyén és közösség egysége – rendelkezik a szükséges eszközökkel és erővel ahhoz, hogy az idővel és az ismeretlennel szembenézhessen. Amelyek közül az ismeretlent önmaga részének is tartja. A képzelet után következő funkciója reprodukciója, továbbá az ezzel járó elsajátítási – valójában győzelmi – esélye érvényesítése: az idő elsajátítása. A közeg önfenntartásának módja jelent bizonyos hódítást, de a közeg ebben csak a maga érdekét követi, és természetesnek mondható agressziója – különösen ennek belső formájában - megszűnőben van. Terjeszkedését is átalakíthatja, ahogy belső erőszakossága megszüntetése aktuális feladatai egyik legfontosabbikává lett. Anyaga változására a közös érdek felismerésének mértéke van befolyással, túl a természetesnek mondható saját energiáin, amely alkotó részvevői helyzetét és a helyzetüket létrehozó mérce milyenségét is megszabhatja. Goethe a mércét az erőben kellett, hogy meghatározza. Az erő formáiról már nem szólt, vagy annak változatairól nem tett említést. Miközben volt tudomása a közeg egészét érintő szellemi teljesítményről, az érdeket és elágazásait részletesen nem taglalhatta. A tudás gömbjét is csak a közelmúlt szakemberei használják munkáikban terminusként. A közeg elevenségét formája, struktúrája és funkciója mellett külön érdemes kiemelnünk, mint anyaga jellemzőjét. A spontaneitásnak vagy a versenynek, amely a közeg alkotói létében törvényszerűen működik, az elevenség fenntartásában meghatározó a szerepe. Ami két-neműségéből, vagy alapvetően bipoláris jellegéből is következik, az a versenyhez, a közeget alkotók közötti rivalizáláshoz nagyon hasonlít, és mégis más, ez a párválasztásban megnyilvánuló kiválasztódás, egyúttal pedig a közeget a legteljesebben megjeleníteni képes jelenség. A közeg gömb hártyája bizonyos „vastagsággal” rendelkezik, már ami a térbeli kiterjedése iránya jellemző vonását illeti. Ebben az említett mércének a működését fedezhetjük fel, még akkor is, ha a mérce – egyelőre legalábbis – hivatalosan megállapítottnak és elfogadottnak nem mondható. A verseny és az egymást ismerő tudás, együtt a teljesítmények értékelésének szinte független időtlenségével, közelíti a helyet, amelyet egyén és közösség elnyerhet jelenében, és amellyel léte intenzitása milyenségét a közeg hártyáján belül kiteljesítheti.
46.
VálaszTörlésTalán megjelenhet előttünk közegünk gömbje, amelyből – a gömbből, persze – Bosch is festett néhányat a képein, és amelyet világűrben utazó társaink és filmezésre alkalmas eszközeink, mint a „kék bolygót” mutatnak be nekünk, ragyogó kékségével és fehér felhőivel. Ez a gömb inkább lakóhelyünk, mint közegünk, és nincs benne hártyaszerű, bár a légkörét akár láthatjuk is olyannak. Hogy az említett kerekded égitest anyag, azt miért is vitatnánk. Azt viszont már kételyekkel kellene fogadnunk, hogy ez a kép azt mutatná nekünk, amiről eddigi fejtegetéseinkben bátorkodtunk szólni. Hogy hasonlóság állhat fenn a Naprendszer belülről számított harmadik bolygója és az általunk immár elég sok szöveggel felvázolni kívánt objektum között, amely nem áll másból, mint az említett bolygón valamikor élt, jelenleg élő és majdan életre jutó emberekből, azt érdemesnek tarthatjuk a meggondolásra, azaz bizonyos feltételek mellett még elképzelhetőnek is tarthatjuk. Ám tovább haladva a hasonításban már nehezebb dolgunk lesz az említett gömbbel, amelynek lényegi vonását abban fogjuk látni, hogy az őt alkotók szellemi produkciói is ehhez a gömbhöz tartozónak számítsanak. Amely feltételezés azt is jelentheti, hogy az említett gömb hártya több rétegűnek fog tűnni előttünk, és lesz egy állandóan jelenlévő, de folyamatosan változó része is az előbb vázolt hártyáinak, amelynek anyagi voltához kétség nem férhet, ugyanakkor ezt az anyagiságot nem biztos, hogy képesek lehetünk a szokásos módon, azaz anyagi eszközeinkkel megragadni. Mert a Földet övezi már űrbéli tárgyak jókora halmaza, ahogy el tudjuk képzelni az Internet rendszerét is, amelyet a közeg alkotói naponta használnak, és a tudás gömbjét is „láthatjuk” magunk előtt, amikor nevén nevezzük, és tudjuk, hogy annak teljességével nem rendelkezhetünk. Amit viszont fejünket ingatva és némán kell, hogy fogadjunk, jelezve a róla szóló belátásunk nehézségét és követésének hiányosságait, amelyeket nem szeretnénk kritika nélkül elfogadni és követni, az a közeg gömbje szelleminek vagy képzetesnek mondott rétege, és egyben mindenütt jelenlévő sajátossága: tiszta gondolati konstrukció volta. Mintha Platón ideái egy gömbre vetítve lebegnének előttünk, és mintha magunknak teremtettük volna a teremtőnket, vagy fölöttünk lebegne az öröklét, ahová bekerülni vágyunk, és ahonnan isteneink tekintenek ránk, akikhez mi elég gyakran fordulunk imáinkkal és fohászkodásainkkal. És ezek a képzetek, ha sértésüket elkerülhetjük, amikor róluk beszélve magunkat hozzájuk közelinek képzeljük, ráadásul azt is feltételezve, hogy: közegünk rétegének részei, együtt azokkal az ismeretekkel, amelyeket rögzítendőnek tartottunk, és amelyek önfenntartásunk minőségét befolyásolták, amikor információ tartalmukból technikát és technológiát teremtettünk, létrehozva környezetünk megkettőzését. Ahhoz, hogy ezt a közeg réteget létezőnek elfogadjuk, ahhoz általános jellegét kell megtalálnunk. Azt kell kimutatnunk, hogy az összes rendezettség, amely a közegben magát más rendezettségektől megkülönböztetni kívánja, miközben megőrzi közegbeli létét, ugyanolyannak fog mutatkozni előttünk, amikor szellemiségét, képzeleti működését, ismeretei rendszerét és gondolkodását sajátosan megteremti. Azaz a közegnek ez a rétege, sokféleségével együtt vagy annak ellenére, mindenütt jelen van a közegben, formai sokfélesége melletti azonosságával. Miután pedig elégszer utaltunk már az előzőekben az idő elsajátításának ügyére, mint a közeg teljesíthető feladatára, elegendő utalnunk erre, miszerint: a közegnek – egyénnek és közösségnek, tudatosan vagy ezt a tudást nélkülözve – az a közös vágya, hogy közegbeli jelene – azaz az idő elsajátítása – számára azonnal elérhető legyen. Ez a vágy pedig a közeget aktuálisan alkotók számára csak a képzelet révén elérhető. A képzelet pedig a közeg energiájából táplálkozik, amely reprodukcióját is fenntartja, hogy az idő elsajátítását a közeg – és csak a teljes közeg – megvalósítsa. És ezek után semmi túlzás nincs abban, ha a közeget, a gömbszerű, több rétegű hártyát jó messzire kiterjesztjük.
47.
VálaszTörlésAhol most járunk, ott a végtelenség és az ismeretlenség is jelen van, és kezünkben „tarthatjuk” közegünket, meglátni vélt rétegeivel, és a képzeletet is szemlélhetjük, amelyet valamilyen vágynak mondott ok hoz létre és tart fenn, energiára hasonlítva, mint forrásra, amelyből ez az anyagban elérhető, de lényegében inkább spirituális – szellemi, gondolati, képzeleti – réteg előáll, folytonos megújulásban és növekedésben. Együtt a sokszor érintett tudás gömbjével, amely hozzá is tartozhat, és amely tőle el is különülhet, ha kapcsolódásaikat majd jobban felderíthettük. El nem felejtve, hogy a közeg önfenntartására mennyire kíváncsiak vagyunk, most a közeg terjedelme és a vágy az, amelyek megragadják képzeletünket, hogy képessé legyünk meglátni közegünk számára fontosnak tartható funkciójukat. A vágy olyannak tűnik, mint amely működik, és amely arra is képes, hogy fenntartson, egyúttal pedig megjelenítsen. Mintha maga lenne az a több részből összetevődő és sok funkcióból álló elem a közegben, amely az életet hordozza, és amely így a közeg elevenségét is megjeleníti. Egyszerre a legtudatosabb gondolatnak látható, és ugyanakkor az ismeretlennek bátran válaszoló hit vagy önbizalom, amely az idővel való bírást azonnal teljesítettnek tekinti, abban a tudatban – természetesen -, hogy jövőre vonatkozó kíváncsisága soha teljesen ki nem elégíthető, miközben bármilyen jövő is már az övé, és az is marad a beláthatatlan időbe tekintve is, ebben a pillanatban, és minden következő pillanatban, tökéletesen azonos mértékben. És akkor életet teremtő jellegét még meg sem említettük – a vágynak. Amely alapján elevensége új alakját kell kiemelnünk, hiszen a vágy így a közegnek önmagára vonatkoztatott igénye, csak éppen jól elrendezetten, amennyiben két, eltérő nemet választó egyénei között hoz létre egész életükre kiható, és a közeg jövőjét is meghatározó összetartozást. Mintha ez lenne a közeg energiájának forrása és formája, sajátosan közegi „fúzióként” termelve újra önmagát, és ez által magát a közeget. Miután az egyének egymáshoz kötődő vágya és a gondolatot teremtő vágy nem látszik elválaszthatónak, hiszen mindkettő a közeg jövőjének irányát jelöli ki, és működésükben is számos hasonlóság igazolja együvé tartozásukat, nem látszik jogosulatlannak megállapítanunk, hogy a vágy valóban működik, önmagát újra teremtve, továbbá a közeget is képes fenntartani, amikor a gondolatok ismeretekké alakulnak, és azokból gyakorlat keletkezik, és a megjelenítést is bizonyítottnak vehetjük, hiszen minden említett sajátosság a közeg lényeges vonását teszi számunkra szemlélhetővé. Amit kiemelnénk az elmondottakból, az a vágy gondolatisága, amely a képzelet által látszik követhetőnek. Ez a gondolatiság a közeg korábban érintett spiritualitásához és anyagiságához adhat szemléletbeli pluszt az eddigiekhez képest. Azok után különösen, hogy tudunk komoly vitákról, amelyek e két entitás elsődlegességéről folytak a nézetekben, a megelőző korok hozzáértői között. Ha a közeg célját felidézve keressük a helyes álláspontot, akkor a kérdésre az „is” válasz látszik igazán megfelelőnek. Mert amíg a gondolat megfelelően nézhet a jövőbe, és a vágy is, amelyet – általában nemet választva - egymás iránt érezhetünk, rendelkezésünkre áll, hogy az időt a magunkénak tudhassuk, addig közegünket – és akár annak tetszőleges kiterjesztett méretű formáját is – mi magunk – egyének és közösségek – alkotjuk, gondolatunk – azaz képzeletünk – nyomában haladva, szabadon, szenvedéllyel és luxusunk otthonosságában intenzív létünket „unalmasan” megélve. Még az is lehet, hogy transzcendenciánkhoz jutunk ily módon, és csak megerősítjük az idő közeli elsajátítását, feltéve, hogy akkori tudásunk és közegünk hordozó rétege a szükséges teendőkhöz a felismerésekkel és az eszközök létrehozásának lehetőségével minket megajándékozhatnak. Észre kell vennünk, hogy feltételezésünk milyen bizonytalanságot hordoz, amikor ezzel indít: „… amíg a gondolat megfelelően nézhet a jövőbe…”. Ez azt jelenti, hogy gondolatiságunknak szüksége van közegünk testi – kimondjuk: anyagi - egészségére.
48.
VálaszTörlésAhol most tartunk a nézeteinkkel, ott elég sokat ismerhetünk a közegről, és látnunk is lehet róla egy elevennek mutatkozó elképzelést, ha úgy tetszik, akkor képet, amelyben a rétegek jól megkülönböztethetőek, ahogy a mozgások is megmutatkoznak, és a közeg részeit is elkülöníthetjük, jóllehet ez a részekre tagoltság együtt jár nyilvánvaló azonosságokkal, vagyis az egész közegre kiható egyöntetűségekkel. Az nagyon tetszhet nekünk, hogy a látvány sokszínű, és a folyamatok izgalmasnak mutatkoznak, miközben a fizikai valóságot és a képzetes, a teóriákhoz tartozó jelenségeket összetartozóként meghatározni már óvakodunk, még akkor is, ha a sok jelenség lenyűgöz, és a felmerülő kérdések, a rögtöni válaszok próbáival csak fokozzák bennünk a tetszést és a kíváncsi elragadtatottságot. Hol vagyunk még attól például, hogy sejthetnénk a mércét, ahogy a közeg struktúrájának teremtő erejét is jó lenne elhelyeznünk valahogy és valamiben és valamilyenként, amelyről feltételeznénk - szívünk szerint -, hogy egyfajta gravitációként van jelen a közegben? Hacsak nem mentünk el máris egy nyilvánvaló tény mellett, anélkül, hogy azt észrevettük volna, miszerint: a mércét az évezredes tapasztalat és minta mutathatja nekünk, ha nem is feltétlenül az eredeti alakjában, ahogy az annak idején őseink előtt magát megmutatta. Hiszen égre tekintő szemeinkről és kutató gondolkodásunkról mióta tudunk, amelyek keresték az öröklétet, vagy a meghaladhatatlant, amely – akkori magunknak – valamilyen formában, például egyetlen alakú meghatározóként, előállhatott, nem utolsó sorban a saját igényünket teljesítve. Még az is lehet, hogy rendezettségeink saját működésének közös gyökereire kell rámutatnunk, amelyekből mára egységes politikai gyakorlatunk és elméletünk kialakult, csak az azonnali megvalósulás tényének szerepeltetését nem kapcsoltuk hozzá ehhez a tudásunkhoz, talán mert Nietzsche a kezdetben használt abszolút mérce létezését elutasította, és annak politikai szerepe rehabilitálása feladatunk maradt. Mi más is lenne ezek alapján a számunkra mérvadó mérték, mint viszonyunk a közeg időt elsajátító feladatához, és az ennek érdekében folytatott áldozatosságunkhoz? Amelybe az azonnali teljesítés képzeleti lehetőségei éppen úgy beletartoznak, mint a közeg környezetét – vagy a közeg anyagát kitevő rétegét – ismerni kész tudás, a maga állandóan táguló, bővülő, vastagodó gömbjével. És ezzel a közegben létező irányt mintha sikerült volna meghatároznunk. Amely lehetővé teszi számunkra a közeg szerkezetének, anyaga összetételének követését is, annak minden változatosságával és sokféleségével együtt. Csak az irányt működtető erőt – amit gravitációhoz hasonlónak voltunk bátrak tartani, előzetesen -, azt lenne jó valahogy észrevennünk, vagy egyszerűen kimutatnunk. Ha következetesen járunk el, ahogy eddig is tettük, amikor értékeket szerepeltettünk a közegről tett megállapításainknál, akkor lehet, hogy gyorsan rátalálhatunk arra az erőre, amelyből a szerkezetet felépítő hatás is eredhet: ez pedig a két nemmel rendelkező egyéneink egymást választó, ezáltal az életet és a gyönyört teremtő szenvedélye, amely döntést jelent önmagukról, és döntésük a közegről, annak jövőjét is meghatározóan. Ez a döntés egymáshoz tartozást létrehozó vonzás, amely eltéphetetlen lehet, és amely képes a folytonos megújulásra: önmaga újra alkotására, valamint a közeg új generációja tagjainak a létrehozására. Egyben ez a közeg anyagát létrehozó és fenntartó energia is, amelyben a közeg szabadsága és időt uralni tudó képessége is benne foglalódik, együtt a képzelet azonnal ható, és mindent telesíteni tudó lehetőségével. Amit érdemes tudnunk az egyének egymást választásáról, az a nemek gyönyörének freudi értelemben vett teljessége, harmóniában a reprodukcióból kapott feladat teljesítésével, és eleget téve a bizalom – egyben az otthonosság – jézusi maximájának: a közösséghez tartozás önbizalmának és az azonos értékűségnek. Az agnus dei ilyen közös szerepeltetése örömünket indokolja. A közös érdek felé közeledésünkhöz ez a lépcsőfok egy állomásként értékelhető.
49.
VálaszTörlésBeszéljen a szervezetekről! Amiket rendezettségeknek nevez, és érthetünk alatta államot, egyházat, hadsereget, de egy családot is, vagy egy csapatot, amely összeáll, hogy más csapatokkal versenyezzen. De a gazdasággal vagy a katonasággal is folytathatná. Hangzott a felszólítás egy érettnek és fiatalnak egyformán tartható, szemüveges, kockás ingben lévő férfitől, aki állva intézte szavait hosszasan beszélő előadónkhoz, majd visszaült a helyére, amikor befejezte a mondókáját. Beszélőnk, aki napok óta hol jobban, hol el-elkalandozó módon köti le figyelmünket, és akivel nem nagyon bocsátkoztunk eddig társalgásba vagy vitába, láthatóan örömmel hallgatta a felszólalást, mert rövid mosoly futott át az arcán, és körülnézett a hallgatóságon, talán hasonló megnyilvánulásokra számítva. Lehet, hogy a tisztelet tartott vissza mindnyájunkat attól, hogy megbontsuk a témák taglalásának általa választott rendjét és módját, és az is lehet, hogy a témák késztettek minket a csendben maradásra, pusztán azzal, hogy a vonzataikkal törődésünk érdekünkben állónak bizonyulhatott, esetleg nem kis részben az előadó érdemének betudhatóan. A felvetés vagy kérés kíváncsivá tett minket is. Elsősorban a kifejtés megsejteni vélt sorrendje változtatására tekintettel, amiről néhányunkban már kialakulhatott bizonyos kép, az alapján, ahogy az előadó haladt az érintett ügyek taglalásával, amelyekről volt egy előzetes jelzése, ha jól figyeltünk, és jól is értettük azt, amit szavaiból kihámozhattunk a gondolatmenet állomásait és csomópontjait illetően. A modell, amire többször is utalt, és aminek kibontására az előzőekben mintha már tett is volna kísérletet, ha direkt megnevezésére nem is vállalkozott, olyan érdekesnek és izgalmasnak ígérkezett, minden pontatlansága és nagyvonalú kezelése ellenére, hogy ez kellően indokolttá tette hozzáállásunkat az általa követett bemutatási sorrendhez, amelyet most megbontani vélhettünk a felszólaló kezdeményezésével. Vártuk tehát a választ, ami a továbbiakat fogja megszabni, és irányt szab magának és nekünk ahhoz, hogy a tájékozódásunk tovább haladhasson. Mert határozott benyomásunk kezdett kialakulni arról, hogy a hallottak nem pusztán légből kapott eszmefuttatások, amelyekkel elszórakoztathatjuk egymást, ha jobb dolgunk nem lenne. Hanem egy koherens gondolati rendszer megterhelő, egyben kihívást jelentő követésének és megértése kísérletének próbatételét állítják velünk szembe, és észrevétlenül kezdik irányítani a gondolatainkat a hallottak alapján valami sajátos egészben, amely gondolatok olykor önállósággal bíróvá válnak, és „ahá” élményt idéznek elő számunkra, azt kell mondjuk, hogy különösebb erőfeszítés igénybevétele nélkül. A válasz nem sokat váratott magára különben, és keltett bizonyos derültséget, mert egy kérdésként hangzott el: „a nők rendezettségéről már nem is akar újat hallani?” Majd a derültséget hangerővel meghaladóan folytatta: teljesen igaza van, hiszen a közeg alakját, struktúrája bizonyos részeit, ezzel szerkezetét, azon kívül energiája forrását, egyben pedig saját ereje jellegét és irányát is beszéd tárgyává tehetnénk az elhangzottak alapján. Aztán a jövőjéről is van már bizonyos benyomásunk, és – mi tagadás - jó néhány jellegzetességéről egyetlen szóval sem tettünk említést, és bizony ilyen fontos tartozékokról van szó, mint a szervezetek vagy csapatok, vagy az önfenntartást ellátó gazdaság, és a rendezettségek megkülönböztető szervezetei, mint a szuverenitásuk biztosítékának tartott katonaságok. Arról már nem is szólva, hogy a reprodukciót és a gyönyört „ellátó” párok evolúciós méretű működése mellett az önfenntartásnak mekkora jelentősége van, és erre külön szabályoknak engedelmeskedő rendszert alakított magának közegünk, amely – nem egyedüli rendszerként – „közeg a közegben” módon – mondhatnánk bizonyos célzatossággal – fejlődik, ellátva a közeg számára létfontosságúnak tartható funkcióját. És akkor a család, a csapat, a szervezet sem hagyható ki az elemzésből, amely elég sok alakban bizonyul a közeg közösség alkotójának, egyöntetű módon kapcsolva össze a benne részt vállaló egyéneit.
50.
VálaszTörlésEgyüttműködésünk produktív és kontraproduktív lehet. A reprodukció hovatartozását nem szükséges magyarázni. Ahogy a háborúskodást is besorolhatónak tarthatjuk rögtön. A produkciónál az irány ad formákat, és ezeket a részletek ismeretében sorolhatjuk eltérő kategóriákba. A siker, a katarzis, az öröm, a gyönyör eredménye az együttműködésnek, amely céljához elérkezhetett. Ahogy a konstrukció is az, természetesen. Amire érdemes még utalnunk, az a jelen és a jövő szerepe és helye ebben a folyamatban. Az öröm egyértelműen a jövőre irányultság, míg a gyönyör, a katarzis és a siker a jelen teljesítményének csúcsát kell, hogy jelentse. Ezekből jövő lehet, vagy ezekre jövő épülhet, magától értetődően, csak az aktualitás itt megragadható, míg az öröm tekinthet maga elé is, mintegy eleve elkezdve a megvalósítását annak, amire vonatkozni mer. Hacsak azt az örömöt nem említjük, amely állandó jelenlévőnk, mint luxusunk része illetve közeghez tartozásunk velejárója. Az említett szervezetek vagy rendezettségek ezekből az együttműködési formákból fognak választani, amikor megosztják luxusukat, és egyben jelenlétük közös alakjára rámutatnak. Az energia mikéntje nyilvánvaló ilyenkor, csak a szenvedély szerepeltetése vagy bevonása lehet kérdéses. Esetleg a fokozatok terén mutatkozhat eltérés a közös ténykedés megvalósulásában. A nemhez kötöttség, vagy a szenvedély részvétele újabb megosztást hozhat létre, és furcsa módon az ellenségeskedés – a vita, a harc, esetleg a verseny – formáinál is. Az aktivitás alapján tűnik megfelelőnek a téma további taglalása, hiszen a két nem egyénei együttműködésében ez közös elem, minden eltérés mellett és ellenére. Az irányítás megállapítása nem könnyű. Ehhez a természetes adottságokat használhatjuk kiindulásként, és ez sorrendiséget fog létrehozni, értékbeli különbözőség nélkül. Ahogy a korábbi fejtegetéseinkből ez már ki is derülhetett. Az érdekek azonossága mellett ez a sorrendben létrejövő megoldás elfogadhatónak tűnik, és példája a későbbiekben sokszor adhat mintát a közösen döntéseket hozóknak. Napóleon szabályát ezek után nyugodtan elővehetjük, megjegyezve, hogy szellemét a Nagy Francia Forradalomtól kapta, annak is az egyenlőségre vonatkozó jelszavát felhasználva: „minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotot”. Amiből nem árt tudnunk és elfogadnunk, hogy szükségünk van vezetőre, akitől – mint a gyönyört előidéző férfitől a nő – azt várjuk, hogy döntési helyzetekben legalább ajánlatot tegyen a választásainkra, vagy mentesítsen minket a felelősség alól, ha a jövőt meghatározni képes közös vágyunk meghatározására benne elég bátorság lehet kialakulóban. Mert a vezető - Caesarként - minden katonájával egyenlő, amikor a feladat úgy kívánja, és egyidejűleg egyedüliként felkészült a lehetőségekre, amelyek közül a választás az ő feladata. Kivéve, ha a legjobb megoldás módszere nem a központosított – nem a hierarchiához kötődő – lebonyolítási rend, mert az információk rendelkezésre állnak minden egységnek, és a központosítandó feladatok mellett a kivitelezés a helyi, a lokális döntések révén látszik optimálisnak. Az elvek dolgában most az „agyak összekapcsolása” az, amelyet érdemes megemlítenünk. Ennek jól ismert, egyben egyszerűnek tartható formája az, amikor egy leírt „gyártási folyamat” részvevői az együttműködés szereplői, és szinte automatikussá válik a ténykedésük egy idő után a megvalósításban. A részek között különbség állapítható meg, hiszen a „forgatókönyvet” készítő(k) – a szoftver gyártói – és a kivitelezés felelősei – a hardver felelősei – eltérő módon végeznek eltérő feladatokat. És – a napóleoni szervezettség alapján – az egyszemélyi vezetési forma is felmerülhet, mint ami az együttműködést a kezdetétől a befejezéséig meghatározni és jellemezni fogja. Amikor úgy jönnek létre közös alkotások, hogy azokról szinte nincs is tudomásuk a benne szereplőknek, mert egy időben, de egymástól távol működve jutnak közel azonos eredményre, vagy munkájuk kapcsolatát csak később lesz mód kimutatni és értékelni, akkor a közeg mutatja meg erejét és mibenlétét, amelyet illik megcsodálnunk.
51.
VálaszTörlésA produktivitás és az érdek nem határoz meg versenyt, és az együttműködésből önmagából sem következik, hogy a részvevők állandó versenyt folytatnak, függetlenül elhelyezkedésüktől az együttműködés rendszerében, valamint, hogy ez a rendszer milyen sajátosságokat kínál eleve a benne közreműködőknek. Itt a már említett intenzív élet lesz a meghatározó, és a közeg győzelmi kényszere, amely azt is jelenti egyúttal, hogy a közeg maga sem más, mint a győzelem. Vagy permanens verseny, ahogy az az egyén életében is a legelső momentumként kell, hogy szerepeljen. Hihetetlenül hangozhat, de nem nagyon kell bizonygatnunk, hogy az időben való létünk mellett a versenyben vagy a verseny körülményei között folytatott létünk szoros egymásmellettiséggel teszi lehetővé számunkra közegben való létezésünket. Az evolúció rögtön eszünkbe jut, amikor a versenyt emlegetjük, pedig most az együttműködés az, amit kiindulásul választottunk fejtegetésünkhöz. Talán ebben is a luxust kell látnunk, a közeghez tartozásunk luxusát, amely kizárja a reprodukciós versenyeztetés természetes, az evolúcióban döntő módszerként szereplő formáját, hogy helyette egy közeghez inkább illő mércét – versenyt eldöntő kritériumot - használjon: a szépséget-tudást- előrelátást, amelyekben egyesít további értékeket, hogy ezek az idő birtokba vételében jelentsenek előnyt a közeg számára. Az energia hasznosításáról nem szeretnénk elfeledkezni, ahogy annak károkozását is figyelembe kell vennünk. Hiszen az együttműködéshez, vagyis az érdekek egyeztetéséhez és a gondolatok összerendezéséhez mózesi szigorra is szükségünk lehet. Ahogy az „agyak összekapcsolása” eseteinél – amelyeket még nem érintettünk, de amelyekről feltételezhetjük, hogy rájuk általában - érvényesülhet igény bizonyos önkorlátozásra és önkritikára az érdekek és a célok megválasztásakor. Ahogy biztosan szükség van az ismeretlen vágyak – egyéniek és közösségiek – jézusi áldozattal történő felülértékelésére. Még akkor is, ha a kontraprodukciók legkezelhetetlenebb alakját, a háborúskodást ma már Teller-törvénye szerint – „a fegyvernek annál kell lennie, aki jót akar” – kontroll alatt tarthatjuk. Mondani sem kell, de mondjuk, hogy a szigor a közeg szigora, azaz a tudatosítás önellenőrző és önszabályozó szintje. Amelyből a közös érdek felismerése és elfogadtatása hiányzik – egyelőre -, de az irányának megadását és elfogadását a közeg tudatosítása magában foglalja. A jézusi áldozat tudatosítása sem várat sokat magára, azzal együtt, hogy közegünk egyik legnépesebb rendezettségének inkább a napi gyakorlati megközelítésben szerzett tapasztalat jelent összetartó erőt és közösségi egységet. A felmerülő kérdések, a megválaszolatlan illetve kellően meg nem ismert ügyek nem jelentenek akadályt az együttműködés, a közös tevékenységek, az idő birtokba vétele céljával végzett feladatellátás teljesítésében. A közeg vágya immár közösnek tekinthető, és innen „csak” egy lépésre van, hogy a közös érdeket is tudatosítsuk és elfogadását javasoljuk. Még akkor is, ha az igazi feladatunk azzal kell, hogy kezdődjön, hogy spontaneitásunkat – amellyel már kezdettől fogva rendelkezünk – megismerjük, és ismeretlen voltát elfogadjuk. Mert közös munkálkodásainkban ezt az ellentmondást oldjuk fel és meg, anélkül, hogy különösebben zavartatva éreznénk magunkat tőle. Igaz, hogy a tudatosításával nem foglalkozunk, szerencsére, mert a feloldásához olyan belátásokra lenne szükségünk, amilyeneket nem nagyon szeretünk megtenni, amikor képviselőivé válunk valamelyik álláspontnak az egymással szembekerülők közül. Pedig, mondhatnánk most mi, akik figyeltük az eddigi fejtegetéseket, semmi másra nincs ilyenkor szükségünk, mint szenvedélyünkre, amely ellentmondásaink feloldásának legjobb, leghatékonyabb eszközeként segít minket létünk kezdetétől. Hiszen így vagyunk képesek a közeg részeként teljesíteni közeghez tartozásunk feltételét és vele szerepvállalást az együttműködésből, a folyamatos átélését a közeget alkotó valamennyi élő ember létezésének: amikor birtokában vagyunk saját, a reprodukcióban részvételt biztosító szenvedélyünknek.
52.
VálaszTörlésKözegünk látványa és annak értékelése, amely közel kerülhet a megértéshez is, elbűvöl minket. Úgy látjuk, mint jól működő rendszert, és látjuk mélységes ellentmondásait, amelyekkel együtt jár rendezettségei és egyénei borzalmas terhe, és életük méltatlan kiszolgáltatottsága. Menny és pokol között létezünk, és benne is vagyunk ezekben a bugyrokban, anélkül, hogy választásunkkal elérhetnénk, hogy luxusunk áldásait sokszorozzuk. Amely minőség meghatározó tömege nélkül a közeg sem lenne az, mint ami most, és mi sem lehetnénk azok, akik vagyunk: sem közösségként, sem egyénként. Ez a zavar olyan elválaszthatatlan része a közegnek, hogy akár azt is kijelenthetjük, hogy „a közeg a káosz helyszíne, sőt, maga a káosz”. Aminek a kimondása, más alakban, már a rendelkezésünkre áll, csak éppen nem a közeg viszonylatában hangzott el ez a fontos kitétel. A fenntartás technikája az együttműködés következménye. Az együttműködés viszont soha nem lehetett totálisan szervezett, hiszen a rendezettségek territóriumai elég régtől behatárolták az együttműködésük méretét és formáját. Közben pedig kialakult egy közös terméke a kapcsolatok ilyetén gyakorlatának, amelyben váltakozva kapott szerepet a verseny és egymás támogatása, hogy egy idő óta már önállóan létező rendszerként kényszerítse törvényszerűségeit a teljes közegre és annak minden részvevőjére/alkotójára: a világgazdaság. Valami, ami csak a miénk, és amelyről lehet és kell beszélnünk, miközben szinte alig tudhatjuk eljárásainak és folyamatainak mibenlétét, ahogyan azt is csak sejtjük, hogy önálló egységként egyáltalán létezik. Ha a legtágabb értelemben vett terméket előállító folyamatok összességét elképzeljük, akkor azt mondhatjuk, hogy: „a világgazdaság a közeg léte fenntartásához szükséges javak előállításának eszköz- és eljárás- és szervezet és elv rendszere”. Egyetlen mintát követ a közeg létezése során, és ez a közeg környezetének felhasználhatóvá tétele, azzal a céllal, hogy a közeg – a közeget alkotó emberek összessége – számára a fennmaradást biztosítsa. Azt a fennmaradást, amely biztosítása a közeget alkotók testi anyagcseréjének, valamint a környezeti hatásokhoz való alkalmazkodásának, folyamatosan. Az említett „egyetlen minta” a szükségletek kielégítését messze meghaladja. Ennek okát akár abban is láthatjuk, hogy a környezet gazdagsága a gyönyör elérésének és állandósításának lehetőségét viszonylag tartósan volt képes biztosítani, változtatási kényszer nélkül. Azaz a közeg semmit nem kellett, hogy „kitaláljon” magának azért, hogy intenzív létét biztosítsa magának. Még az is lehet, hogy ebben a közösség közegnek volt meghatározó szerepe, amely a környezet minden felvetődő nehézségére gyors megoldást volt képes kialakítani. Aztán a közösségek – rendezettségek – „összeértek”, vagyis környezetük egységesült, és intenzív létük – amelyben a közeg voltuk luxusa kapott meghatározó szerepet – a közös érdek sajátos kezdeti formái megjelenésével járt együtt: versenyezni kezdtek egymással a fenntartásukhoz szükséges javak előállításában és mennyiségében és minőségében. Egészen a ráfordítások mértékének kialakulásáig. És közben a versenynek a hozadéka elől közösen nem volt módjuk a kitérésre: a haszonelvű termelés általánossá válásával. Amely a gazdálkodás létrejöttét jelentette, annak – immár ténylegesen is - egyetlen szabályát követendő: a legkisebb ráfordítással a legnagyobb hasznot elérni. Amely elv és a belőle következő gyakorlat őseink előtt sem volt ismeretlen, csak akkor azt rablógazdálkodásnak kellett, hogy nevezzük, jóllehet tökéletesen megfelelt az említett követelménynek, amennyiben semmibe sem került a környezet felhasználása az igényeknek megfelelően, és a rendelkezésre álló készlet pótlásának egyszerű módját követve a legnagyobb hasznot is biztosítani lehetett: új terület meghódításával és kiaknázásával. A mi világgazdaságunk a mai napig így kell, hogy eljárjon, miután közegünk igényt tart a meghódítható „semmire”, és még nagyobb szüksége van az ebből kihozható legnagyobb haszonra. És akkor eszünkbe jut a Szentírás, amelyben „… teremté isten a mennyet és a földet.”
53.
VálaszTörlésGazdaságunk mellé pedig néhány további művünket is állíthatjuk, mint amelyek szintén saját törvényszerűségeik szerint látják el feladataikat, és amelyekkel nekünk szintén akadhat teendőnk, amikor arra számítunk, hogy általuk jelenlétünk csak javíthat mutatóin, és közben mi az idővel folytatott párbeszédünket – nevezzük így az idő elsajátítását – is nyugodtan gyakorolhatjuk. Ha a közeg maga is tiszta szellemi lényegűként kezelhető, mindamellett, hogy nyilvánvaló anyagisága, akkor nem meglepő, hogy ezt elmondhatjuk a világgazdaságról is, továbbá az egyéb „produkcióinkról”. Az ilyen elfoglaltságunk – az elemzés és az értékelés - komoly gyakorlattá vált számunkra már eddig is, és a további hozadéka csak növelheti bizakodásunkat a megismerés mérete és milyensége alakulását illetően. A közeg rétegeinek ismerete például ilyen hozadék lehet, ahogy azt is értékelhetjük, hogy a rendezettségek viszonya mutatkozhat meg az így szerzett felismerés révén; egymáshoz, a rétegekhez, illetve a saját energiáik rendszerben való működtetéséhez. A szüntelen mozgás képzete nem újdonság előttünk, csupán ennek mérete, gyorsasága és összetett volta – sokszínűsége – lehet az, amely érdeklődésünket tovább fokozhatja, szinte fájdalmas kíváncsiságunkkal egyetemben. Ami a gazdaság fenntartott érdekét illeti, azzal kapcsolatban a „rablógazdálkodás” kifejezést érdemes finomítanunk. Hiszen mióta nincs már módunk ilyen szimplán szerezni be magunknak az életünk fenntartásának kellékeit! És mióta vannak szervezeteink, amelyek a tudomány és a technika eredményeit alkalmazva, valamint a gazdálkodás törvényszerűségeinek megfelelően teremtik elő számunkra a fennmaradásunkhoz elengedhetetlen javakat, és nem mellékesen közegünk szűk elitjét szolgálják ki, a létező legelképzelhetetlenebb luxus szintjén, messze túlhaladva a közegből magából származtatott luxus fogalma szerinti intenzív léten! Minek nevezzük ezt a súlyos anomáliát, amelynek eredetéről és kialakulása menetéről aligha áll módunkban valamelyest is elfogadható képet alkotni? Nem elegendő számunkra, hogy tudhatjuk, hogy a közeg belső törvényszerűsége jó ideje az egyenlőtlenség létezése, és nem is csak egyetlen területen, hanem szinte minden szegmensében ennek a közösen létező tömegnek? Amelyet közegnek voltunk bátrak elnevezni, merthogy „ránézésre” nagyon élőnek és mozgónak, és nagyon mozgékonyan létezőnek tűnt előttünk, és a magukat szemünk elé táró részletei alapján látnunk lehet egyöntetű tömegnek is ezt a képződményt, és tarthatjuk egyúttal tiszteletben sokféleségét is, amely mellett egységessége megőrződik, és önazonossága is változatlan marad. Talán a helytől meghatározottan, amely egyben anyagisága meghatározó kereteként is megmutatkozik előttünk. Ha az egyenlőtlenségre figyelünk még egy ideig, és a közeg története vizsgálatával próbálunk adatokhoz jutni a kialakulását illetően, akkor lehet, hogy ismét a már többször alkalmazott módon érdemes eljárnunk. Azaz a mércét lehet elővennünk, amely alapján az egyenlőtlenségnek egy „természetes” alakját határozhatjuk meg. Feltéve, hogy egyáltalán szükség van az egyenlőtlenség bármely formája és kialakulása története ismeretére, és nem akkor járnánk el helyesebben, azaz az érdekeinknek jobban megfelelően, ha csak az intenzív élettel törődnénk, és ennek meglétére figyelve mondanánk bármilyen véleményt a vizsgált témáról, most éppen az anyagi lét mutatói eltérései kérdésében. Amiről nem feledkezhetünk el, az a szélsőség legsúlyosabb formája, és egyúttal az egyenlőtlenség leginkább kellemetlen következményekkel fenyegető területe. Ez ráadásul a tudás és a technika valamint a technológia csúcsával megközelíthető terület, amely példát szolgáltathat az egyenlőtlenség „lakhatóvá” tételére, miközben annak megszüntetését még egy futó gondolat erejéig sem vállalja fel. A közeg különleges, semmi mással össze nem vethető „rétege” érintésére kerítettünk sort, amikor ezt témaként felvetettük. Márpedig erről a korábbiakban volt módunk szólni, és tudnivalóként Teller-törvényét meg is neveztük: „a fegyvernek annál kell lennie, aki jót akar”.
Az egyenlőtlenség szükségessége és ugyanakkor mértéke, ami részben hajtóerő, részben a közeg változásának és új egyenlőtlenségek kialakulásának motorja, lehet, megérne egy külön misét. Ámbár ez legfinabb formájában is ingoványos terület.
VálaszTörlésA Teller idézethez: itt is ritka, hogy az ítéletalkotás egységes legyen. Mindenki mást tart jónak, és ennek a következményei egészen drámaiak lehetnek. Csak extrém esetekben létezik valamiféle egyetértés.
furim
54.
VálaszTörlésHa arról kellett szólnunk, hogy egyenlőségünket különbözőségünk ellensúlyozza, akkor a versenyünk jut eszünkbe, amelynek igazi tétje a közös érdek elérése, mégpedig a közös célhoz jutással. Mint láthatjuk ismét ellentétes fogalmakat illesztettünk egymáshoz, mint az egyenlőség és a különbözőség – bár itt inkább az egyenlőtlenséget lenne jobb említenünk, vagy az azonosságot és a különbözőséget szerepeltetni párban -, aztán a versenyt és a közös célt tettük egymás mellé, tudva azt, hogy ez a cél nem a versenyben lévők azonos csapatának győzelmével egyező. Nincs bennünk igény arra, hogy kiegyenlítsük a megbomlani látszó egyensúlyt, hiszen ilyenre nincs okunk gondolni, amikor megállapításainkat sorakoztatjuk. Inkább a tények kényszerítik a téma olyan változtatását, amelyben az ellenkező irányú folyamatok vagy törekvések, és velük az érintkező jelenségek értékelése és értelmezése szerepelhet. Ahogy a közeg önmagában is erre buzdít minket, az egyént és a közösséget együtt szerepeltetve, és a gondolatmeneteket megkettőzötten lefuttatva, miután a kettős létezés ezt elengedhetetlenül kényszerűvé teszi. Megjegyezhetjük, hogy nem könnyű ide-oda fordulnunk az indokok értékelésekor, és cserélgetni a megközelítések szempontjait, amikor egy irányból bizonyos haladást már elértünk, és közben a másik közeg-alkotó felőli tekintetünk elmaradt, és kétségeink támadhatnak a közeg fogalmát illetően is akár, ha ezt a szempontot lefuttatni és az így elérhető megállapításokat összegyűjteni nem leszünk készek. Ideje észrevennünk közegünk önfenntartásának mikéntjében, annak is az említett gazdaságában keletkező sajátos együttműködésünk törekvéseit, és ezeknek a nagyon közegszerű – mert nagyon egybe tartozó – kapcsolódásoknak a jelentőségét. Amelyek a versenyünket és az előzőekben érintett rétegünket: egymással és egymás ellen folytatott harcunkat is olyannyira kiteljesítették, és azt tovább fejleszthetik. A már elejtett „agyaink összekapcsolása” lehetőségére és kifejlett gyakorlatára gondolok. Amely nélkül közegünk sem létezne úgy, ahogy azt most elképzeltük, és egy ideje a fogalmat, hogy közeg, is használjuk. Gyanúm szerint emberi sajátosság az, ami lehetővé teszi számunkra az együttműködésünk különleges formáját, és ezen belül az együttműködés kettősségét. Azt a kettősséget, amely áll egyrészt a közös elhatározás szerinti szerep kiteljesítéséből, és amely ezzel párhuzamosan minden szereplő számára lehetővé tesz egyéni kezdeményezést, szinte tetszőleges mértékben és minőséggel. A kooperációt más élőlények szervezeteinél- rendezettségeinél - is megtalálhatjuk, és a formák sokfélesége is felfedezhető, ahogy az összetettség, a problémamegoldás eredményessége tekintetében is láthatóvá válhatnak a különböző – azt kell mondjuk, hogy – fejlettségi szintek. Amelyek között – már-már furcsa módon – egy azonosság is feltételezhető, amennyiben a faj fennmaradása az együttműködés sikeres voltát mindenekelőtt és mindenekfölött bizonyíthatja. A mi együttműködésünknek az egyéntől függő döntési lehetősége viszont olyan vonásként értékelhető, amelyre más élők rendezettségeinél – más fajoknál – nem találunk lehetőséget. A tanulás, mint kiválasztódási esemény, mintha nálunk gyakrabban és ez által gyorsabban történhetne meg, mint más élőlények körében lehetséges lenne. Talán a párválasztás szabadsága és a közeg szellemiségéhez kötöttsége – spirituális rétegéhez tartozása által - eleve létrehozza ezt a közeghez kötődő sajátosságot. Vagy a tudatosítás az, amely minden eseményt felgyorsít, amely velünk egyénként és közösségként – egyszóval: közegként – megtörténik életünk folyamán? Amelyben először megkérdőjelezzük a tapasztalatainkat magukat, hogy rögtön az ellenőrzésükbe kezdjünk, és közben már a következtetéseknél tartunk, amelyeket aztán szintén elkezdünk vitatni és vizsgálni, ahogy a kritériumainkat is állandóan megújítjuk, mígnem beválásukról szerzünk benyomást az igazolások hosszú és megismételt sorozataival. Az összekapcsolás abban áll, hogy ezeket a műveleteket képesek vagyunk együtt és egymástól függetlenül, de egymást kellően informálva is végrehajtani.
55.
VálaszTörlésAz együttműködés, az „agyak összekapcsolása” ilyen feltételekkel, hogy ti. bízunk egymásban, és ezt a bizalmat megtoldjuk önbizalmunkkal is, megérdemli, hogy az eredetére kitérjünk. Amely eredet ősibb, mint azt az együttműködés szerint fel kellene tételeznünk. Már csak azért is, mert közös „eszközt” használva leszünk rá képesek, és ez a közös alkalmatosság bennünk található, elválaszthatatlanul, csak éppen megismerhetően és tudatosíthatóan, és közösségi létezésünket hordozóként. Amely egyszerre egyénenkénti tulajdonunk, és objektuma közös létünknek, anélkül, hogy tőlünk különváltan létezne. Mintha egyenként jutnánk hozzá, ugyanattól a forrástól, pedig minden jel szerint saját eredetünkhöz tartozik, amikor szert teszünk erre a kétalakú lényegünkre, és nem kell sokat kutatnunk az után, hogy honnan kaptuk ezt a közeggé levést lehetővé tevő részünket. Anyánk kizárólagosan nekünk szóló szeretete teremti meg bennünk a belső és a külső teljességet, amely a kinn- és a benn-lét azonossága is egyúttal, majd belőle az otthonosság nyugalmává lesz, amelyet bizalomnak érdemes neveznünk. Csak a belső teljességhez a „gyakorlatozás” és a védettség ismétlése nyújt elég megerősítést, míg a külső teljességet tanulnunk kell, sokszor messze túl a felnőtté válás idején is akár. Amiről pedig nem feledkeztünk meg, az az „eszköz”: a lelkünk, amely egyszerre azonnal rendelkezésünkre áll, mint befejezett egész, és amely komplexitása ellenére soha nem lehet teljes, amíg életünket az időben szárnyalni vagy lebegni vagy rezegni engedjük. Ehhez már csak arra van szükségünk, hogy képesekké váljunk a teljesség külső formájára, éspedig az idővel való összemérhetőséget is beszámítva, készen az élet kérdései megválaszolására, és a beszerzett adatok fel- és megdolgozására. Ahogy azt apánk mutatja nekünk a saját módszerét használva, anélkül, hogy különösebben tanítaná a sikereit, vagy figyelmeztetésekkel látna el minket a kudarcok elkerüléséről. Mert a tudatosság olyan erővel dolgozik eleinkben és közegünk velünk kapcsolatba kerülő személyei és közösségei akcióiban, hogy elkerülhetetlenné lesz az utánzása a nevén nevezésnek, mint a birtokba vétel első aktusának, egyúttal pedig a tudatosság felé vezető út első lépésének. És ezt a magabiztosságot – ezt az önbizalmat – anyánk is elvárja tőlünk, ahogy az asszonyok várják el gyermekeik apjától, és ahogy a nők számítanak a férfiak mindent legyőzni képes energiájára, és ennek különleges megnyilvánulására: a környezet – és az idő – elsajátítására képes hasznosításra és tudatosításra. Amelyet – miután a külső teljesség nélkülözhetetlen részének kell tekintenünk – akár agresszívnek is tarthatunk, jóllehet csak a fennmaradásunkat, illetve az idő birtokba vételét hivatott számunkra biztosítani. Vagy, finomabban fogalmazva, védelmet nyújt a létezés bizonytalanságaival szemben, amelyek nem attól vannak, hogy feltételezni mertük őket, mintegy előidézve létezésüket, hanem az hozza elénk őket, hogy bizalmunk viszonzásáról nem áll módunkban minden lehetséges adatot azonnal birtokolni. Vagyis az idő elsajátítására fordítandó időnknek hossza van, ahogy a létben lebegő életünk is – mint egyénhez és közösséghez kötött idő, és nem a teljes közeg ideje – véges szakaszokkal rendelkezhet csupán. És akkor most tekintsünk az együttműködésünkre, konstatálva, hogy hagyományunk – a változatlanság – és megújulási lehetőségünk – a tanulás és a tudatosítás – pontosan illik közegünk elevenségéhez, amelyet már volt alkalmunk észrevenni, energikusságával és mélyről jövő szenvedélyességével együtt. Amelyek mellé nyugodtan oda tehetjük ezeknek a közös ténykedéseknek a csodálatunkra és értékelésünkre egyaránt méltó termékeit, amelyekből alig tudunk válogatni, gazdagságuk és információval telítettségük – tudatossági szintjük – miatt. Pedig nincs sok ahhoz fogható szellemi élvezetünk, mint amikor a repülőn szimfóniák partitúráját olvassuk, i-pad-ünkön labdarúgók tiki-takáznak, esetleg Lao ce-t olvasunk, vagy a higgs bozon keletkezése hitbéli kérdésekkel együtt válik izgalmassá, amelyek Mozart törvényét is eszünkbe juttatják: a szeretetről.
56.
VálaszTörlésA közeg két létezési formája viszonyáról néhány adattal szolgálhatunk, az együttműködés és a verseny szemléltetése érdekében. Nem mintha az idő ezt várná el tőlünk, amikor incselkedni támad kedve, és mulattatja sok kísérletünk, amely nem hozott semmilyen eredményt számunkra, a vele – az idővel – való törődésünk során – együttműködésünkben és versengésünkben. Sikertelenségeinkkel, azaz az eleve tudható kimenetelekkel, és félresiklott próbálkozásaink oly fontos tanulságaival, inkább csak másodikként foglalkoznánk, az eredmények áttekintését követően.
Előzetesen a két létezési forma arányos szerepeltetésére érdemes gondolnunk az áttekintés végzésére nézve, és a felsorolás ide-oda szóló eseteit sorolva. Még akkor is, ha nincs közös nevezője az együttműködés egyik vagy másik létezési formájára, vagy a versenyzést érintő arányokra vonatkozó értékelési módszereknek. Az egyéni teljesítményeket dokumentumok tömege jeleníti meg, nagyon változatos jelrendszereket használva a rögzítésekhez. Nem lehetséges felsorolást készíteni, és naprakész listát összeállítani ezekről a termékekről, amelyek egyszerre mutatják az egyéni erőfeszítés páratlan sikerét, és bizonyítják a közösségi részvételt a késztermék előállításában. Gutenberg első nyomdája létrejötte jórészt a saját erőfeszítésének eredménye, amely alapján kimagasló érdemét elsősorban az utókora volt képes igazán értékelni és elismerni. A nyomtatás elterjedéséhez viszont számos közreműködő munkából és feladatokból való részesedését illene megismernünk, a betűk anyagát előállító műhelyek dolgozóitól, egészen a papírt tömegesen gyártó manufaktúrák alkalmazottaiig, hogy a nyomdák betűszedőiről, majd a könyvkészítők sokaságáról már ne is beszéljünk. A piramisok építőit nem ismerjük. Sem tervezőiket, sem az építést ténylegesen végrehajtókat. Az athéni Parthenon megálmodói, Pheidiasz-szal az élen, a mai napig élvezik elismerésünket. Ugyanakkor tudjuk, hogy a márvány bányászásánál, szállításánál, kifaragásánál és a templom építése munkálatainál már százak vagy ezrek dolgozhattak, azt kell mondjuk, hogy névtelenül. Ahogy manapság sem biztos, hogy tudunk a katari, világraszóló sporteseménynek pár év múlva helyet adó stadionok építésénél sanyargó munkásokról, és különösen azokról az áldozatokról, akik életükkel fizettek a munkálatokban való részvételükért, amelytől keresetre és megélhetésük biztosítására számítottak. Mint a hadseregekben, amik vezéreik nevének őrzését várják el tőlünk, és néhány közkatona áldozatos hozzáállásának megjegyzését, miután tettük messze túlnőtt szerepükön, amelyet a munkamegosztás rendje szerint be kellett tölteniük. Csak a rendszer, amelyben a munkamegosztásunk zajlik, az tűnik a példák alapján jegyeit helytől és időtől függetlenül alkalmazandónak és használhatónak, a hierarchia, piramisra emlékeztető szigorú meghatározottságával. Ami a kövekből rakott gúlánál a gravitáció hatását mutatja, és annak kell, hogy engedelmeskedjen, az a közeg együttműködése munkálatainál milyen szabályt követ, és mi az, amely az engedelmességünket kiköveteli? A felelősség, az elszámoltathatóság, netán a szellemi szikra lenne az, amelyre figyelünk, amikor az egyént tesszük meg egyszemélyi vezetőnknek, hogy hozzá igazodva a közös produkció nyújtotta előnyök élvezetében megleljük a magunk érdekének érvényesülését? Ezért választjuk ki magunk közül azokat, akik rendelkeznek a jövőt – a mi jövőnket – tematizáló – meghatározó – programmal, amelyben egyesülni látjuk a saját célunkat, és a többi embertársunk célját is, amely alapján részt vállalunk a teendők ellátásában, amelyet a szervezett intézményeink elénk állítanak, és amelyeknek teljesítésével minket megbíznak? Akkor már csak azt kellene tudnunk, hogy kiket jó választanunk, hogy a jövőnk meghatározott, előre elgondolt, és sikeresen kialakítható legyen. Azaz olyan célt érhessünk el az együttműködésünk révén, amely minél többünket boldogíthat megvalósításával. Esetleg az egész közeg számára lehetővé teszi a korlátozatlan és teljességgel biztató létezést. Feltételezve, hogy ilyen egyáltalán létrejöhet, és elérése lehetséges!
57.
VálaszTörlésAz előző kérdés tudatossága megkérdőjelezendő. Értéke az, amit érdemes ismernünk, mielőtt választ adnánk rá. A tudatosság ugyanis kellően meg nem vizsgált és fel nem térképezett adottságunk és eredményünk nekünk, ember közeget alkotóknak. Még azt is megkockáztathatjuk, hogy „jó tudást” és „rossz tudást” különböztessünk meg azok között, amiket a magunk számára fontosként könyveltünk el az eddigiekben. Még akkor is, ha bártan kijelentjük, hogy „a tudás korlátozhatatlan és befolyásolhatatlan, mint a valóság megismerése”. Nem vállalható semmiféle korlátozása az ismereteknek érdek alapon, amely érdek nem az egész közeg közös érdekével azonos. Márpedig a közeg közös érdekét a tudatosítással ekvivalensnek tekinthetjük. Amit ez a problémakör megjelenít, az a tudatosság tudatosításának az ügye. Ez ugyanis – micsoda önismereti gyakorlat és eredmény, az ellentmondások feloldásával és a módszerek és a kapcsolódó agyi funkciók összekapcsolásával – a bevált módszerek továbbfejlesztésének, egyben pedig a kutatások várható eredményeinek a jelenben történő elővételezése, és a belőlük alkotható jövőképnek a mában történő megvalósítása, illetve ennek a megvalósításnak az elképzelése és tüzetes, értékelő vizsgálata. Amely értékelés kiindulásul, mintegy a genetikában alkalmazott, őssejt felhasználással történő korrekciót mintázva, az energia forrására figyel, és a közeg eredetét tekinti megőrzendőnek és fenntartandónak, hogy minden tudást ennek jegyében küzdjön ki, ahogy a célja is ezzel megegyező, amikor az időt kívánja – a közeg közös érdekeként – elsajátítani. Csak e nélkül az értékre figyelés nélkül ki kellene szakítani a közeget önmagából, illetve őrző és éltető eleven voltából, amely – mint tudjuk – az idővel összevethetőként eleve megismerhetetlen. Azaz a tudatosság tudatosítása azt kell, hogy jelentse számunkra, hogy – a közeg egésze idővel való összevethetősége mintáját követve – a megismerés teljesíthetetlenségének ellentmondásos volta feloldható, amint a közeg energiája forrása őrzését annak megismerhetetlensége tudomásul vételével biztosítjuk, és kutatását – ahogy a kutatást egyébként is – korlátozatlanul folytatjuk. Lényegében megismételtük a közegről mondottakat ezzel a kitérővel, vagy mintául vettük a közeg időt birtokba vevő létezését, amikor a megismerés két lehetséges végpontja közti ellentmondást kénytelenek voltunk tudomásul venni. Ami pedig ezt a két végpontot összekapcsolja, már a közegen kívül, az a változás és a változatlanság alig felfogható együttessége. Amely nagyon hasonlít az építés és a pusztítás végletes különbözőségéhez és együvé tartozásához. Csak azt kell tudomásul vennünk, hogy a közeg inkább „szeret” a színpadon tragédiát átélni, mint áldozatokat elsiratni, és romokat eltakarítani! Ha nem tévedünk. A „jó tudás” ezek szerint ellentmondást elismerő tudás, amely a feloldást a megőrzéssel, illetve a változás és a változatlanság azonos idejűségével fogadja el: egyszerre akarja a közeget eljuttatni a jövőjéhez, és közben éberen őrzi a közeg változatlan energiáját és érintetlenségét, és vele együtt megismerhetetlenségét. Amiből már előre illetve visszatekinthetünk a kérdésre, amely a választást kívánta megközelíteni, mércéül megszabva a jövőre fordított figyelmet, és az azt közelítő, egyben közös érdeket megvalósító tudást: olyan látomások alkotóira érdemes figyelnünk, akik a közeg változatlanságát is biztosító jövőt állítanak elénk, hogy energiáink tovább szolgálhassanak minket, és figyelmünk révén velük – vagy vele - is megismerkedhessünk, miközben magunkat – a közeget – is képessé válhatunk – közegként – tudatosítani. A közeg – önmagunk – fejlődése vagy változása – esetleg további alakulása – az energiák jelenlétében biztosítottnak tetszik. Hiszen mi más lenne szükséges számunkra elevenségünk és érdeklődésünk megőrzéséhez, mint egyéneink egymás iránt érzett szenvedélyes vonzódásának megléte, amely a spontaneitás révén, a bennünk rejtőző ösztönös tudással – a vágyunkkal –képes mindig újat – valójában a legrégebbit - elénk állítani, és azt velünk megkedveltetni, kíváncsiságunkat és tudásvágyunkat fokozva.
58.
VálaszTörlésA példát tartjuk fontosnak, amely útbaigazít, és érzékelteti az elmondottakat, sokszor hosszas magyarázatoknál jobban. A tudatosítás is így lehet bemutatható a predestináció értelmezésénél. Annál is inkább, mert erről mintha lenne még mit megismernünk, hogy az esetleges meghatározásáról már ne is szóljunk. Amely definíció hathat nagyzolásnak is, és ezt a példa akár be is mutathatja. Miután „felülről” (deduktívan) és „alulról” (induktív megközelítéssel) járhatunk el, a választás szabad. Az eltérő utak előnyei szerint sorakoztathatnánk érveket az egyik illetve a másik irány értékéről, miközben az összehasonlításról is lehetnének ötleteink. A vegyes, az ezt is-azt is használó eljárás megkönnyíthetné a helyzetünket, bár elkerülne egy következő kifejtést. A „fejest ugrás” előnye a fogalmi kör azonnali birtokba vétele, és a felvetések erejének jelenléte. Ez egy eddig nem említett megközelítési lehetőség, de talán nem is nagyon idegen az előzőekben írott lehetőségekhez képest. Így tehát: a predestináció a helyes arány létezésére és megtalálására figyelmeztető ismeret a közeg számára, két formája egyidejű és azonosnak tekintett léte biztosításával, az elérhető jövője, közös érdeke elfogadásához, kimunkálásához és az idő birtokba vételéhez. Történelmi igazolást szívesen használnánk. Ezen az „úton” haladva az egyén és a közösség eseményeket alakító szerepét kellene összevethetőnek tekintenünk, anélkül, hogy az összevetés bármilyen módszere rendelkezésünkre állna. Amit az eddigiekben felsoroltunk a két forma szerepeiről, azok alapján szinte fel sem tehető kérdés arról, hogy milyen arányban tekinthetjük az egyik vagy a másik formát meghatározónak a bekövetkezett fejlemények alakulását illetően. Ahogy a szükségesnek tartható távlat – a belátható időtartam – sem látszik elegendőnek az ilyen kérdések helyes megfogalmazásához, és – ennek következményeképpen – a válaszok megtalálására sem látszik semmilyen esély feltűnni, de még csak felsejleni sem. Márpedig az együttműködés esetei közül a történelmi akciókon kívül aligha van olyan, ahol a két forma részvétele kellően számottevőnek volna nevezhető ahhoz, hogy szabályosságukat vagy szabálytalanságaikat meglátni tudhatnánk. A méretek ugyanis ebben a vonatkozásban nagyon fontosak. Ahogy a közeg maga is eleve egy szükséges méretnek a deklarálását jelenti, amikor a jelen élőire tekint, de számba veszi a valamikori élethez jutottakat, és nélkülözhetetlennek tartja előrenézését a majdani élethez jutókra. A példa tehát fontos lehet, amikor bemutatjuk rajta a fogalom meghatározását, és a példa szinte használhatatlan, amikor elemeit és azok szerepét aligha lehetünk képesek kellően meghatározni. Mentségünkre szolgáljon a próbálkozás újdonsága, illetve szolgáljon segítségünkre egy átvezető megoldás, amely ugyan nem feltétlenül bizonyított vagy bizonyítható, de valószínű bekövetkezését elég könnyű belátnunk. A két forma egyensúlya váltakozására, illetve ennek a kiegyenlített váltakozásnak a megbomlására gondolok. Még inkább arra a lehetőségre, amely a választást teheti nehézzé, és adott esetben a döntést visszafordíthatatlanná, annak minden kedvezőtlen fejleménye jelentkezésekor. A döntések milyensége az ugyanis - és ez a közeg egészét vagy egy rendezettségét érintő döntést kell jelentsen -, amely a két forma közötti erők elosztásánál megszabni képes a jövő birtoklását, egyúttal pedig a korrekciók lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy eleve rendelkeznünk kell azzal a tudással – predestináltan -, amely a döntés esetleges hibáját korrigálhatóvá azáltal teszi, hogy a két forma közötti erőmegosztást változtathatónak tekinti, függetlenül a két forma közötti létszámbeli mértéktől vagy a tapasztalati és képzeleti – jövőt előrevetítő - ismereti jelentőség hovatartozásától. Mintha a manipuláció formáit iktatnánk ki akkor, amikor a közeg formái közötti mozgást követjük, egyetlen elvet tartva kötelezően betartandónak: az aránytalanság elkerülendő, és a változtatott döntés lehetősége fenntartandó, mégpedig szigorú előzetes tudás, azaz eleve elrendezett – predestinált – megengedő álláspont szerint.
59.
VálaszTörlésÍgy vált sajátunkká a predestináció, és hozzákezdhetünk az értelmezéséhez. A legnagyobb jóval van dolgunk, ezt állítjuk. Mert mi mást jelent az eleve elrendeltség, mint a kezdet és a vég meghatározottságát? Márpedig ahogy a kezdet a kedvünket és a javunkat szolgálta, úgy a végnek is ilyen lehet a minősége illetve a velünk való viszonya. Á per te kimondhatjuk, hogy – például ilyen megfogalmazással -: miénk a jövő. Mégpedig anélkül, hogy ezt módunk lenne magunknak előre bebizonyítani vagy megjeleníteni. Pusztán annak ismeretében merjük a kijelentésünket fenntartani, hogy tudjuk a kezdet kedvező voltát, és arról is van már benyomásunk, hogy a jelenünk sem lett rosszabb, mint a kezdet volt, és az az idő is elfogadható számunkra, ami az ismeretlentől máig tartóan magát előttünk megmutatni és ez által megismerni engedte. Mi hozhatna elénk kételyt az elrendelt sorsot és annak minőségét megkérdőjelezendő, amikor ilyen szilárdan áll előttünk a kezdet és a vég, egyforma biztonságot sugallóan? Hiszen maga a predestináció az a felismerés, amely egyszerre zár ki minden kétkedést, miközben arra is képes hatáskörét kiterjeszteni, hogy önmagát bevonja a meghatározottak körébe. Igaz, hogy ezt egyszerre határozottan és ellentmondást elfogadva teszi, amikor az eleve elrendeltséget kiterjeszti a tudatosítás módszerére, amely pedig magába foglalja a kételkedést, a bizonytalankodást, a kérdések lehetőségét, és a lehetséges válaszok alakíthatóságát is. Azaz a változást deklarálja, amely az eleve elrendeltség kritikája, ez által pedig annak elutasítása, illetve az elutasítás lehetőségének elfogadása. Mert a predestináció képes saját magát is olyannak tekinteni, mint amely egyszerre végérvényesen elrendezett, és ebben az elrendezettségében kellően önkritikus, vagyis megváltoztatható, mégpedig a lehető leghatározottabban, ahogy azt a stílusa tőle megköveteli. A predestináció elutasítja, mégpedig predestináltan a predestinációt! Teszi mindezt azért, hogy a saját természetét tisztelhesse, amely a tudást minősíti ez által, ahogy két fejezettel korábban – két „nappal” előbb - már említettük: a „jó tudás” az ellentmondások elfogadására képes tudás, hogy helyet készíthessen a feloldáshoz, amely – és ez a predestináció igazi értéke – a közeg érdekére figyelve teszi a dolgát, amikor a „tudás gömbjét” ezzel a változtatással bővíti. Amire még külön figyelmet szükséges fordítanunk, az a predestináció kritikus volta, és ezen belül is rendkívüli módon megnyilvánuló önkritikája. Valójában ez az ismeretek szerzésének és igazolásának a támogatása „részéről”, egyúttal pedig a felelős óvás, amellyel őrködhet a közeg felett, ahogy „hivatása” azt „számára” eleve elrendelte. Mintha az idő állította volna mellénk hű szolgájaként őrizőnknek és vigyázónknak az eleve elrendeltséget, amely egyszerre figyelmeztet minket a kezdet és a vég létére és elfogadásának fontosságára, ahogy önmagát is ajánlva juttatja eszünkbe a rettenetes veszélyeket, amikkel szembe kell néznünk, és közben maga a megnyugtató jóslat módszerünk és elszántságunk helyességét illetően, mintegy visszavonulva önmagától, „aki” megijeszteni akart volna minket utoljára, mielőtt figyelmeztetéseivel felvérteződhettünk az előttünk álló feladatokra. Lehet, hogy a predestináció és az ellentmondások azok a kapaszkodók, amelyek mindig készek arra, hogy megjelenítsék nekünk a létezés igazi méretét, amelyben a közeg részesülhet, és amelyhez mi egyénekként szintén hozzátartozunk? Csak közegként a két forma meghatározott – predestinált – módon várja el tőlünk a létezés feladatában való részvételünket, azaz a választás tudatosítását akkor, amikor döntenünk kell valamilyen helyzetben. Mert nem mindegy, hogy a döntéssel kijelölt cselekvésünk a két forma feladataként mit határoz meg, és a teljesítés során hogyan juthatunk olyan egyezségre – konszenzusra -, amely a versenyünket – az idő elsajátításához vezető együttműködésünk legjobb módját – kivitelezhetővé, energiáinkat pedig eredményesen használhatóvá és megtarthatóvá teszi. Ezzel pedig kijelenthetjük, hogy a predestináció nem más, mint a spontaneitás maga.
60.
VálaszTörlésA spontaneitás pedig a mi evolúciónk, amelyet úgy teljesítünk, hogy változásunkat és azonosságunkat cserélgetjük, és fejlődésünket – amely az idő birtokba vételének célját tűzte ki elénk – a tudásunk bővülése adja. Változásunk és azonosságunk cserélgetése pedig szenvedélyünk megőrzésének szabad gyakorlása, nemiségünk fenntartásával, azaz az ehhez szükséges tetszőleges választásaink és kizárólagos partnerségünk összeegyeztetésével, harmóniában a közeg mindkét formája és valamennyi alkotója iránti szeretet kinyilvánításával. A versenyt és a szeretetet is képesek lehetünk egymáshoz illeszteni. Eleinte Teller-törvénye égisze alatt, majd – remélhetően – a közös érdek felismerésével és szolgálatával, és nem utolsó sorban egyéni és közösségi érdekeink kiteljesítésének korlátlan lehetőségével. Csak ezt a fantáziálást jó, ha megelőzi a pontos ismeretünk arról, hogy hogyan is válnak szabályozhatóvá vágyaink, erőltetés és fájdalmas önkorlátozás, valamint szükségtelen kényszerek alkalmazása nélkül. A közeg belső agresszióját, amely rendezettségek között jöhet létre, kérdés, hogy a nyilvánosság útján-módján ki lehet-e iktatni, kiváltva Teller-törvénye érvényesítésének óriási költség és energia igényét. Ezt a gondunkat egyelőre a tudatosítás teszi kezelhetővé, ha megoldásáról nem szólhatunk kellő biztonsággal. Amire kereshetjük – és keressük is – a választ, az a közeg rendezettségeinek – közösségei különböző méretű és szervezettségű egységeinek – várható együttműködése, és az ezt az együttműködést lehetővé tevő saját tapasztalat megszerzése. Mondhatjuk úgy is, hogy a rendezettségek közötti nivellált helyzet nélkül létrejövő, tudásbeli vagy ismeretet birtokló különbségek mellett elérhető, együttműködéssel kezdődő vágyteljesítés és egyidejű versenykezdés, és az ehhez szükséges induló feltételek azonosságának biztosítása. Amely utóbbi a kondicionálás feladatai vadonatúj átgondolását szükségessé teheti! Amit pedig ismertnek tekinthetünk, az az energiák működésének módja: keletkezésüktől egészen a tömegjelenségekig, amelyek mostanában különös aktualitással és jelentőséggel bírnak. Működésük elvét – esetleg a szabályt, amely belőlük kiolvasható – akár meg is fogalmazhatjuk. Mondjuk, már csak a saját eddigi megközelítési, módszerbeli szokásunkat is követve: a közeg története hozza létre jelene és jövője eseményeit, amelyekben energiái működtetéséről döntéseket alkot, választásokkal, vágyait követve, egyben célját közelítve, szenvedélyesen, győzelme igényét fel nem adva. Kiindulása pedig alkotójának példája, amelyet saját adottságai és igényei szerint átalakítani akar: teremtője – anyja és apja – jólétét és luxusát, egyúttal legbensőbb álmát újraalkotva, de már magának érve el az időtlenséget, vagy annak a jelenben megragadható – a luxust és a transzcendenst egyszerre elérő – fokozatát, ha másképp nem, akkor a képzelet segítségével. Ez utóbbi lehetőségben előfordulhatnak olyan próbálkozások, amelyek csupán pótlékoknak tekinthetők, mert a vágyteljesítés erőfeszítése helyett – az együttműködésben való részvétel és az ismeretbővítés feladatai vállalása helyett, kihagyva az azonnali teljesítés közösségi kontrollal megvalósítható formáit is – egyéni célhoz jutást vizionálnak, majd valósítanak meg, az ismeretlenbe ugrás vakmerőségével és a belátás elutasításával. A két teremtő győzelme az, amely szerint a választások, a választások alapján pedig a döntések létrejönnek. Ami pedig következik, az az energiák működése illetve működtetése, egyénként és közösségként – rendezettségként – egyaránt. Ebben a kettős, de azonos idejű győzelemben pedig látnunk lehet és látnunk kell a gyönyört megvalósulni, éspedig a két, eltérő nemű egyén gyönyöre azonos minőségében és mértékében. Ahonnan már csak egyetlen lépésre vagyunk attól, hogy közegünk két formája és rendezettségei története alakulása további mozgatóját megláthassuk. Ez a létezés minőségének fizikai, a környezetből alakított feltételei mennyisége és milyensége, amely a gyönyör és a reprodukció viszonyát és mutatóit mintegy hordozza, és amely a tudatosítás – a tudás - elért szintjét is megjeleníti.
61.
VálaszTörlésUgye, elárulja, hogy mi mozgatja a történelmet! Ugye tudja, hogy mi lesz az, amit megnevezhetek a válaszomban? A szenvedélyre gondolok, amiből kétféle is van, és a választásra egyelőre csak tippem van. És melyik vágyra tippel, és miért? Ha szabad kérdeznem. Az erősebb nem vágyára gondolok, hiszen annak illik – sőt, kötelező - a győzelmet kivívnia. És tudja, hogy melyik az erősebb nem? Természetesen a női. Mi vagyunk az erősebbek, mi, nők. Ezért mi uraljuk a jövőt, ahogy a múltat is mi alakítottuk azzá, amivé lett, és a mai történések is a mi kedvünket kell, hogy teljesítsék. Bármennyire is a férfiak azok, akik hősiességüket és szaktudásukat, vagy az életüket adták az események meghatározásához. Már csak azt lenne jó megmagyaráznunk a hallgatóságnak, hogy ez a női irányítás hogyan is megy végbe, és marad-e döntési lehetősége a férfiaknak a jelen és így a jövő létrehozásában. Ezt magára bíznám, ha nem haragszik. Köszönöm a véleményét, és a lendületét, amivel hozzájárult mondandóm - közös értékelésünk - folytatásához. Mert igazakat és helytállóakat állított, tisztelt kisasszony, amikor az események megválasztásának paradoxonát ilyen éles szemmel láttatta. Ha minket, közeget alkotókat vágy mozgat, hogy gyönyört és reprodukciót érhessünk el, akkor készek vagyunk ennek érdekében minden, eleve alkalmasnak bizonyuló társunkat megmérni, majd a vágy létrejötte szerint őt közös gyönyörre és reprodukcióra választani, az azonos vágy keresését és kölcsönös elfogadását követően, azt kell mondanunk, hogy kizárólag a választási aktus meghatározottságát tekintve magunkra nézve közös létünk eseményének. Odaadásunk teljessége szerint egyenlőségünk és egyenjogúságunk megállapítható. Ahogy erőnk között és energiáink mértékét illetően sem tudunk – vagyis a választás döntését meghozva nem is nagyon akarunk – különbséget keresni, amely pedig nyilvánvalóan szemünk elé tárul, amikor egymásra tekintünk. Megismerni sem törekszünk, hacsak nem az egymással elérhető gyönyört kutatva, és annak teljesedését figyelve, amely valójában a saját és a másik érdeke – gyönyörünk teljességének elérését biztosítandó – szolgálatát jelenti, az önmagunkról és a másikról szerzett benyomások – információk – aprólékos és kellően tárgyilagos gyűjtésével és értékelésével, valamint jelzésekkel az értelmezéseink helyes alakulására nézve. És akkor vegyük észre a különbséget, amely ránk szabatott, anélkül, hogy belőle megoldhatatlan konfliktusunknak kellene feltétlenül következnie. A gyönyör elérésének lehetőségében egyenlőségünk éppúgy nem teljes, ahogy a gyönyörre való alkalmasságunk készenlétének folyamata sem látszik összehasonlíthatónak, illetve egy ilyen összevetés alapján azok eltérő voltát kénytelen-kelletlen meg kell állapítanunk. Ha egyszerűen fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy a férfi gyönyörét minden aktus biztosíthatja, és a nő a vágya ismételt újraéledésében előnnyel bír a férfi – hasonló és elengedhetetlen - készenléte eléréséhez képest. A reprodukcióban kapott szerepek eltéréséről talán nem is szükséges külön megemlékeznünk. Kiemelést és külön figyelmet a vágy teljesülése elérésének lehetséges különbsége kell, hogy kapjon a megfigyelőtől és a tárgyilagosságra törekvő értékelőtől. Amely teljesülésben nem az adott nem ereje fog megnyilvánulni, és nem is a másik hozzáállásának és teljesítéshez való viszonyának értéke lesz megmérendő. Sokkal inkább az érdekérvényesítés feltételeiben mutatkozó hátrány az, amit észre kell vennünk, mint jogosan felmutatható sérelmet, amelynek eredete az említett kettős eltérésre vezethető vissza: a gyönyörben részesülés akadálymentessége mértékében és a reprodukcióban vállalandó szerep gyönyört időlegesen kizáró voltában. És ez olyan erőt és az egyensúlyt helyreállítani képes törekvések sorozatát kell, hogy létrehozza közegünk egyik rendezettségében – természetesen a női nemre gondolok -, hogy az – az erő – minden mást legyőzni, de legalábbis a háttérbe szorítani képes, céloktól kezdve, a közös érdekre vonatkozó belátásokon át, egészen a közeget megtartani és az időt birtokolni akaró együttes törekvésekig.
62.
VálaszTörlésNem túl régen a filmekben a szereplők dohányzása természetesnek számított. Egy társaság ünnepelt valamit, és a hangulat emeléséhez kellékeket használt, amelyek között az alkoholnak és a cigarettának kötelezően volt helye. Ahogy a színpadi szerzők is szívesen alkalmazták a cigarettára gyújtás szertartásos mozdulatait, és – az említett filmekben is - dramaturgiai jelentőséggel bírt a szereplők dohányzása. Az egészség károsítására éppúgy nem gondoltak akkoriban, mint a környezet szennyezésére. Igaz, hogy a szén felhasználására épült erőművek korában, meg a kohóipar kihasználtságának csúcsán még nem sok szó került a fölmelegedésre, és a mobilizáció sem ismerte a katalizátort, amellyel a káros anyagok kibocsátását csökkentjük manapság. A tömegtermelés olyan méretűvé vált, hogy a földi környezet megóvása, amint a fenntartható fejlődés, vagy a megújuló energiaforrások bevezetésének ügye általános érvényű nemzetközi szerződések létrehozásához vezetett, kötelező és ajánlott programok végrehajtásában jutva megfogalmazásra. Hogy mindez hogyan érinti a mi témánkat, a közeget? Azt talán nem szükséges különösebben sem indokolni, sem magyarázni. A földi környezet mi más is lenne a mi közegünk számára, mint létezésének elválaszthatatlan része, amellyel anyagcserét bonyolítva valósítja meg életét. Ahogy ez a környezet most van és „kinéz”, úgy tud a közegünk is lenni, aktuálisan a jelenében, és kiszámíthatóan, a környezet változását követve, a jövőjében. És akkor nem a közegről tettünk megállapításokat a fentiekben, hanem a környezetéről, amely hordozója a közegnek, a szó összes lehetséges értelmében. Mint tartózkodási hely, ahol a közeg lakik, és mint táplálékának forrása, amely ellátja életéhez a szükséges kellékekkel. Továbbá a holnapjai számára is biztosíték, hogy megtarthatja magát annak, ami most, és számíthat ennek a lehetőségnek a folyamatosságára, ahogy a megelőző sok ezer év ezt kellő mértékben bizonyította. Csak a hirtelen aggasztóan jelentkezett változásokkal kell tudni elbánnia, ha jól mérte fel a saját közrehatását a környezet működésében mutatkozó gondok előidézésében, és a remélhetőleg még el nem késett korrekciókkal a romlást megállíthatja, majd számíthat a helyreállítás bekövetkezésére, ahogy azt álmodni is, és még inkább elvárni is szereti. Mert az ilyen álmok és elvárások teljesítése a közegnek már közös érdeke, vitathatatlanul! És akkor a környezetet nézhetjük úgy is, mint a közeget magát, hiszen miért kellene azt tőle elválasztanunk és valami önálló létezőnek látnunk és értékelnünk? Nehezünkre eshet azt mondani, amikor a környezet káros jelzéseiről beszélünk, hogy a közegünk az, amely ilyen súlyos gondokat mutat nekünk, amely közeg mi magunk vagyunk? Lehet és szabad azonosulnunk a környezetünkkel, mint közegünk részével, amikor magunkról úgy gondolkodunk, mint anyagi és szellemi egységet megvalósító közegről, amely környezetünkként a pusztulás jegyeit kénytelen viselni, immár letagadhatatlanul? Vagy a közegben nincsenek ilyen szennyeződések és eróziós folyamatok? Hiszen nem autók járnak a gondolatainkat mozgatva, és nem az őserdőket irtjuk, amikor szenvedélyesen gondolunk egymás gyönyörére, és új generációink beilleszkedését sem fegyverek használatára oktatással igyekszünk biztosítani, sok szeretettel és figyelemmel, odaadóan. Hanem azért azt lehetségesnek tarthatjuk, hogy a közeg hogylétének vizsgálata pontosan olyan helyzetet tárhat elénk, mint amilyet a környezet értékelésekor meg kellett állapítanunk. Azaz a környezet, mint a közeg elválaszthatatlan része, nem véletlenül mutatja nekünk cseppet sem kívánatos változása jeleit, hanem ezekkel az adatokkal azért kénytelen szembesíteni minket, mert közegünk egésze önmagában olyan helyzetű, amelynek ideje jött el az értékelésre, és még inkább a közös érdek szerinti korrekciók megállapítására és elvégzésére. Még akkor is ezt kell fenntartanunk, ha gondolkodásunk ilyen kiterjesztése, a közös érdek ismételt említésével, gyanút ébreszthet bennünk, hogy képviseletünkre közülünk vállalkozhat-e bármelyikünk is. Mert: „senki sem lehet próféta a saját közegében”!
"senki sem lehet próféta a saját közegében" ez jó :)
VálaszTörlés63.
VálaszTörlésElgondolkodhatunk azon, hogy a közeg és a környezet, amelyben a közegnek létezni módja van, mennyire azonos egymással, vagy miből adódnak eltéréseik, ha vannak ilyenek, és milyen a viszonyuk, ha nem lehet őket azonosnak – ekvivalensnek – tekinteni. Bár az egymásnak való megfeleltetésnek – ez által pedig azonosságuknak - sok akadályát nem biztos, hogy találhatnánk. Legfeljebb a fogalmaink lennének pontatlanok, amik szerint eljárunk az összevetésnél és az azonosság keresésénél. Inkább a közeg kibővítése felehet meg célunknak, bevonva a környezetet vagy a természetet a közegbe, esetleg kiterjesztve rájuk a közeget, konstatálva, hogy anyagi valósága méretei nagyobbnak és összetettebbnek bizonyulnak, mint azt eddig látni mertük. Embereken kívül az élőhely is a közeghez tartozóként kell, hogy megjelenjen, miután egy ideje vele vagy benne megvalósuló létünk összeköt minket ezzel a természettel/környezettel, és az „ő” sorsa is a mi közegünk függvényévé vált, észrevételezése nélkül, és súlyos jelzéseivel együtt. Az így előálló közeg vizsgálható marad korábbi fogalmaink szerint, és a mostani kérdésfeltevésre is kitérhetünk a bővítést követően. A környezet/természet közeg jelzett változása ugyanis párhuzamosan történt az ember közeg változásával. Ennek semmi nincs, ami ellentmondjon. Folyamatokat találhatunk, amelyek a jelekkel összefügghetnek az ember közegben, de ezek egyáltalán nem szükségszerűen kell, hogy a természet/környezet közeg folyamataihoz illeszkedjenek. Inkább a tudatosítás mértéke elégtelen, amellyel az ember közeg a saját, és ezen belül a természet/környezet közeg változásai követésére alkalmasnak bizonyult. Azok után, hogy – feltételezhetően – már volt fogalma a saját közös érdekéről, amelyben a természet/környezet közeg állandósága az egyik legfontosabb célként megfogalmazódhatott. A tudatosítás, mint közös érdek, expressis verbis máig kimondatlan az ember közegben, miközben a tudomány, a művészet, a technika egységessége, amellyel intézményes szervezettség is együtt jár, gyakorlatilag befejezettnek tekinthető. Vagy lennének még feladataink, amelyek szerint ez utóbbi kijelentésünket érdemes alaposabban megvizsgálnunk, mint jogosan elhangzó megállapítást? Netán visszatérhetünk az előző részben felvetett kérdéshez, amely a természet/környezet közeg aggasztó romlási jelei alapján az ember közeg tüzetes elemzését kívánja elvégezni, amikor szinte nyíltan húz párhuzamot az említett környezeti romlás, és az ennek megfelelő, egyelőre ismeretlen, ember közegben mutatkozó, aggodalmakra okot adó változások között? Ha a válaszunk igenlő, akkor tudnunk érdemes, hogy az értékelést, az elemzést a korábbi módszerrel, valamint a korábbi megállapításokra támaszkodva érdemes végeznünk. Így látnunk nyílik mód az ember közeg életerejét, amely energiái megújítását teszi állandóvá és kimeríthetetlenné, és ugyanígy láthatjuk az ellentétes erőt is, amely az ember közeg egészségét veszélyezteti, amikor a szükségszerű periodikusságán túl hatóan működteti azt az ellenhatást, amely az ember közeg „tisztaságát” és megújulásának lehetőségét súlyosan megterheli. Ez az ellenerő járulékos fejleménye az ember közeg életének, mert a generációváltás természetességén kívül hat, amikor a szelekciót megkérdőjelezve alkalmaz kiválasztási módokat, súlyosan veszélyeztetve az ember közeg említett „egészségét” – valójában időt birtokba vevő törekvése sikerét, mert evolúciós szabadságát változtatja meg -, kontraszelektív hozzáállásával. Ez a verseny és a spontaneitás elutasítása, és kivált a természeti-környezeti erőforrások elosztásában fennálló mai bizonytalanság és kialakulatlan értékrend illetve módszer konszenzussal való létrehozásának tagadása. Egyúttal tagadása a közös érdek létezésének is, amennyiben az arra utaló hajlandóság elvetését is posztulálja, amely a közös érdek létezéséből kiindulva próbál értelmezést és módszert kidolgozni a mai gondok kezeléséhez. Az ember közeg győzelmi késztetése ismeretében ez az ellenerő, amint ennek létezése is, egészen nyilvánvalónak tekinthető. Nélküle ugyanis a beválás sem lenne igazán értékesnek tartható.
64.
VálaszTörlésÉs ezt a különösen sok kellemetlenséget okozni képes valamit a közeg lényegeként, egyúttal a közeggel azonosítható tartozékként kell látnunk és értékelnünk! Abban a tudatban, hogy a szelekció ellentéte, és így az evolúció akadálya és cáfolata, bátran kijelenthetjük, hogy a közeg leglényegesebb sajátosságainak egyike, olyannyira, hogy – mint az előbb említettük – a vele való azonosságát is rögzíthetjük. Amennyiben a verseny eredményének tetszőleges megváltoztatásáról kell, hogy beszéljünk a kontraszelekció kapcsán, máris láthatóvá lesz mibenléte: magunk tartjuk hatalmunkban a lehetőségét annak, hogy a győztest kihirdessük, éspedig a versenyben elért eredménytől teljesen függetlenül, pusztán azt demonstrálva, hogy mi döntünk a győzelemről, „most és mindörökkön örökké”. Különben hogyan szerezhetnénk érvényt a szeretet törvényének, amely számunkra mindent felülírni hivatott? Hát nem így biztosíthatjuk szeretteinknek az előnyt a boldoguláshoz és az élethez és a gyönyörhöz, éspedig annak egyetlen elfogadható módján: az azonnali teljesítéssel? És magunknak is csak így adhatjuk meg a szükséges érvényesülést, ha kívánságunkat, amely a vágy elérését mindenek elé helyezi, komolyan gondoljuk, és érvényre juttatása minden akadályát semmisnek tekintjük! Együttműködésünk értelme sem más, mint az azonnali kielégülés, a legmagasabb szinten. Ahogy az üzleti siker mindenekfeletti fontossága is ezt a szabályt kell, hogy kövesse, ha cégünket hosszú távon kívánjuk működtetni, ráadásul rentábilisan, minél nagyobb profitot elérve. Az evolúció ettől még járhatja a maga természetes útját, és a szelekció is megtarthatja természetes jellegét. A versenyben megállapíthatjuk a jobb elsőségét, és azt sem fogjuk megakadályozni, hogy az előrelátóbb terve megvalósuljon. Legfeljebb a választásainkat fogjuk másként irányítani, mint a megméretés szerint lenni szokott, miután erre az élet nekünk lehetőséget biztosít. A szeretet révén, természetesen, a szeretet révén. Vagy annak változatát használva fel, mint amilyen a szimpátia valaki iránt, esetleg a tőle remélhető előny, amely számunkra lesz egykor kedvező, esetleg a biztonság, amelyre azért számítunk, mert a sok támogató ennek lehetőségére enged következtetni minket, és akkor miért is törnénk a fejünket más szempontok érvényesítésén, amikor az így mutatkozó fejlemények értékét vitatnunk sem érdemes. Ha anyánk kivételező „hozzánk állásából” lettünk azzá, amik vagyunk, akkor már csak szorgalmasnak kell lennünk, hogy a versenyben a minket megillető helyre eljussunk. Feltéve, hogy a kivételezés nem ismétlődik meg más formában, és nem azért, mert mi volnánk fontosak, ahogy anyánk számára azok lehettünk, hanem olyan előny elérésére, amelyben már szerepet kaphat a mindenütt jelenlévő értékmutató is, amelyet eddig nem említettünk, pedig évezredek óta része közegünk életének: a pénz, az anyagi érdek. A közeg minden eseménye mellé rendelhető egy szám, amely az adott akció pénzben kifejezhető értékét fogja megjeleníteni. A dolog információ jellegéhez hasonlóan, amelyet szintén hordoz a közeg legkisebb momentuma is. Akár azt is mondhatnánk, hogy a közeg pénz és információ halmaz – tömeg -, amelynek nagysága – ahogy tudása mérete is – állandóan nő, és két formája közös törekvése – amely győzelme megfogalmazása is lehet, más alakban – e két dolog minél nagyobb adagjának birtoklása. Miközben erre való törekvése győzelmi késztetéseként is lefordítható, nyilvánvaló, hogy hozzájutása szabályai megalkotása és betartatása közös érdeke, de legalábbis közös érdeke kellene, hogy legyen. Ez az információt és pénzt kergető igyekezet a versenynek is megfeleltethető, jóllehet a szabályok betartása és betartatása eleve hiábavalónak – elérhetetlennek – mutatkozik. Hiszen a közeg egységesen tartja magát elevennek, amely elevenség a nyereség – győzelem, gyönyör – minden körülmények közötti, és minden egyéb szempontot felülmúló és kiiktató hajszolását tartja önmagára nézve egyedül elfogadhatónak. És a „minden körülményben”, amelyet magának megenged célja elérésére, saját érdeke érvényesítése értendő. Illően az élőhöz.
65.
VálaszTörlésHa lennének Önök között olyanok, akikben a hallottak tiltakozást váltanának ki, és fontolóra vették, hogy érzelmeiknek megfelelő formában hangot kell adniuk, és még meglévő bizonytalankodásuk kezd elszántsággá alakulni, és várható, hogy a tömeges önkifejezésnek kellően erős lesz a formája, már ami a decibeleket és hevességet illeti, akkor igyekszem gyorsan közölni azt az általam igen fontosnak tekintett tényt, hogy: akkor is támogatom állásfoglalásukat, ha a ki sem mondott kérdéseikre adható válaszaik helyességéről és az így alkotható közeg fogalom milyenségéről nem biztos, hogy sikerülhetett egy megközelíthetően használhatónak tartható elképzelés – modell - alkotásához eljutniuk. Ugyanis a közeg előzőekben érintett sajátosságai felhasználásával az az összetettség, amellyel a közeg rendelkezik, mintha nem csökkent és nem egyszerűsödött volna, és a szerkezeti és a funkcionális elemek és folyamatok összefüggéseiről alkotható kép sem pontosodott, ahogy a tisztább látásról, és ezzel párhuzamosan a megértésről és a követés új mértékéről vagy minőségéről sem állhat módunkban beszámolni. A legtöbb, amit tehetünk ebben a helyzetben, azok után, hogy a döntések történelmi meghatározottságának megállapításában megbízunk, mint már említésre került, hogy azt tartjuk saját vizsgálódásunk minőségének és egyben folytatása irányát tekintve meghatározónak, hogy nincs okunk kételkedni szándékunk és az ezzel együtt járó módszerünk valamint kérdésfeltevésünk helyességében, és a feltevéseink vizsgálata során követett igazoló eljárásaink is helyes kép alkotásához fognak hozzájárulni, felfogásunk szerint, még akkor is, ha vizsgálataink tüzetessége és alapossága kritikájában a következetességet nem biztos, hogy jellemzőnknek tételezzük. Azaz kitekintésünk lendületét fenn kívánjuk tartani, amikor modellünk részletezésére vállalkozunk, és a nyitott kérdések ügyét nem akadálynak látjuk, amely feltartóztathatná érdeklődésünket és válaszaink további keresését, hanem a modell sajátosságaként értékeljük, ahogy tudomásul tudtuk venni az ellentmondásokat is, a „jó tudás” értelmében. Amire most alkalmunk nyílik, az a kettősség újabb alakjának tetten érése. A két formája mellé, amely az ember közeg jellemzője, és az anyagisága és a szellemi volta dualitása mellé most egy újabb kettősséget állíthatunk, az előzőek érintetlenül hagyásával: a közeg természetes alakulatának – alapjának - és az emberi tevékenység és együttműködés által létrejövő materiális és intézményes építményének kettősségét. Továbbá szoros és számos szállal való egymáshoz kötöttségüket tudjuk konstatálni, azt is látva, hogy szabályaik és törvényszerűségeik, amelyek működésüket előttünk bemutathatják, egymásnak nem mindenben feleltethetők meg. Ez azt jelenti, hogy a természetinek tartható közeg és a teremtettnek nevezhető közeg hasonlíthat egymásra valamelyest, de működésük módjában, ahogy az ezt lehetővé tevő felépítettségükben is, inkább eltérések a jellemzőek, mint egybeeséseik. És ez az állításunk akkor is így tűnik helyesnek, ha bizonyos szomorúsággal látjuk az eltérést, amit természetünk – mint a természeti közeg része – elemének tartanánk szívünk szerint, mint elénk kerülő tényt, amikor teremtett közegünk tulajdonságait vizsgálva jutunk megállapításra. Tudomásul kell vennünk ugyanis, hogy ebben a teremtett közegben - vagy annak egy részében – a természetestől eltérő módon működnek a folyamatok, amelyek pedig természetes szabályok szerint indultak, hogy létükkel és céljukkal életünket és annak minőségét szolgálják. Ebből adódóan pedig egyáltalán nem biztos, hogy az érdekünk szerinti új „építményünk” „engedelmesen” fog illeszkedni a korábban létrejött megoldásainkhoz, vagy könnyen fogjuk tudni alakítani várható fejlesztéseit, amikor pedig létrehozásához – nyilvánvalóan egyébként – az aktuálisan legfejlettebb tudást és technológiát alkalmaztuk. Az ember közeg – amely a természet közeg része is egyben – és a mesterségesen létrejött közeg kapcsolódásáról, amellyel az ember közeg a mesterséges közeghez kötődik, és vele részben azonosnak is tekinthető, még említést sem tettünk.
66.
VálaszTörlésKönnyen lehet, hogy kíváncsiskodásunknak, amely teleologikusan szereti látni önmagát és a jelenségeket, akadálya támadt, amelynek megkerülését úgy érhetjük el, ha hozzá való ragaszkodásunkat feladjuk, és – ahogy a „jó tudás” estében az ellentmondások elfogadásával éltünk – megismerő próbálkozásainkról fogadjuk el, hogy azok nem feltétlenül lesznek eredményesek. A közegről szerzett eddigi benyomásaink, és az azokból összeállítható képünk vagy modellünk további részletezése nem lehetséges, és bővítésére sincs lehetőségünk, ahogy eszközeink – megismerési eljárásaink és módszereink – fejlesztése valamint megújítása sem hozhat számunkra új felismeréseket, és az ezzel járó magasabb szintű tudást és mélyebb megértést el nem érhetjük. A kíváncsiság feladása, mint módszer, eleve járhatatlan az ismeretszerzés útjaként. Ezért kijelenthetjük, hogy „falba” ütköztünk, és „bezártságunk” teljes. A kettőzött közegünk látványa és tartalmának elgondolása jelenti megismerő teljesítményünk csúcsát, amely a további elemzésnek ellenáll, mint kényszerűen megállapítottuk. A természetes folyamatai közegünknek láthatatlanul kapcsolódnak a mesterségesen teremtett közegünk működési sajátosságaihoz. Számunkra láthatatlanul, természetesen. Vagy inkább követhetetlenül és érthetetlenül, feltehetően összetettségük mértéke miatt, amelyet nincs módunk részleteikben nyomon követni, majd pedig az adataikból egy koherens, egy magyarázatra és megértésre alkalmasnak látszó képet megalkotva. Pedig milyen nagy reményeket fűztünk gondolkodásunkhoz, abban bízva, hogy általa a közeg jelenségei válnak érthetővé, azok után, hogy képesekké lettünk ezeket az eseményeket a maguk valóságos jelentőségének és szerepének megfelelően értékelni, miután észlelésükre magunkat alkalmasnak tarthattuk! Ami kifogott rajtunk, ha visszaemlékszünk arra a bizonyos „falra”, aminek nekiütköztünk; ez a „kézzel fogható” és az „elgondolható” közeg közötti kapcsolat ügye, ennek is a követhetősége volt. Az elgondolható dolgok szabadultak el, ha jól vélekedünk, és kerültek követhetetlenül távol a létrehozásukban magukat aktivizáló rendezettségektől és egyénektől. A pénz és az információ mérhetetlen tömege tűnik olyannak, mint amelyekkel nem boldogulhatunk a megszokott módokon. Azaz a képzeletünk szegényessé lett hirtelen, amint be mert lépni olyan mennyiségek közé, amelyek nem tűrnek el maguk közt idegent. Pláne nem kérdezősködő, kíváncsiskodó alkalmatlankodót, akiből hiányoznak az ottaniak ismeretét lehetővé tevő fogalmak és számítások, ahogy a szabályokról sincs tudomása ennek az amatőrnek. És a politika területét szóba sem merte hozni a tudásvággyal megáldott, ahol pedig a pénzzel és az információval úgy bánnak emberek, ahogy a bűvészek ámítják a széles közönséget, amikor megjelenítenek ismeretlent, és eltüntetnek bármit és bárkit, akit pedig őrizni próbálnak az ámuldozók, szorítva erősen. Segíthetne most vajon az üzlet általános szabálya, amely szerint állandó kell legyen a növekedés, továbbá lehetőség szerint nulla befektetéssel hozzuk ki a legnagyobb hasznot abból, amit magunknak kinéztünk, mint értékeset, egy ideig megtartva ezt az értéket, és általa biztosíthatni profitunkat? Vagy inkább azt jó tudnunk, hogy közösen juthatunk a legkedvezőbb eredményre, mert különben kiegyenlítetlen hasznunk fog visszaütni ránk, egyedüli nyerészkedőkre? És mi van akkor, ha ennek a közegnek is vannak körforgó folyamatai, amelyek – az időjáráshoz hasonlóan – függenek sok tényezőtől, és amelyek „felülről” követhetőnek tűnnek, ha megtaláljuk hozzá – a „felülről látáshoz” – a megfelelő módszert és eszközt? Akkor nem kell feltétlenül mindent azonnal pontosan, részleteiben ismernünk ahhoz a közeg két része kapcsolatában, hogy bizonyos előrejelzést készítsünk, amely a rendelkezésünkre álló közeg jelenségek alakulására adhatna bizonyos várható képet, elég megbízhatóan, illetve számítható eltérési – hiba - mértékek mellett? Már csak a közeg jelenségeire kellene megfelelően figyelnünk, és meghatározásuk megbízhatósága által – nevüket elég jól eltalálva – a megfelelő szemszögből követni ezeket a folyamatokat.
67.
VálaszTörlésFordítsuk figyelmünket közegünk azon szférájára, amely képzeletünkben létezik, gondolataink munkájának és termékeinek eredőjeként. Ez a szféra közös tulajdonunk, legfeljebb ismeretével vagy birtoklásával nem rendelkezünk, sem egyénként, sem rendezettségként. Részeit hordozzuk, jóllehet tudunk egésze létezéséről, kivétel nélkül mind, tagjai a közegnek, és ehhez az egészhez fűz minket a legszorosabb kapcsolat. Mert ennek a szférának az ismerete – birtokba vétele – juttathat(na) minket a szabadsághoz, annak is a teljességéhez: egyénekként és rendezettségekként. Pillanatokra, miután az időtlen szabadság csak a teljes közeg számára elérhető, amint az időt sikerül elsajátítania: azaz egy képzeletbeli és egyúttal beláthatatlan – végtelen – időpillanatban. (Hacsak a tudás kiterjedése el nem éri azt a mértéket, amelyben az idő „megragadhatóvá”, azaz birtokba vehetővé válik, és a közeg kiterjesztett – mert önmagán túlmutató - teremtése előtt az idő kénytelen lenne „behódolni”.) A jelen számára ez a szféra bír a legnagyobb jelentőséggel és ennek megfelelő értékkel. Azt is elmondhatjuk róla, hogy előző korokban megvolt a határozott neve és jelentése, ahogy ma is élünk ezzel a fogalommal. Ismeretlen része alapján ez a szféra továbbra is jogosan foglal helyet gondolkodásunk csúcsai között. Hozzá kötődő rendezettségeink számossága önmagában is képes elénk tárni jelentőségét és létezésének tényét, és irányított gondolkodásunk mérete, amelynek középpontjában különböző alakjai állnak, csak erősítik a közegben játszott szerepe fontosságát. Szekularizált rétege ismertsége és elismertsége, valamint a hozzá fűződő érdekeink szerinti dominanciája szembeötlő, és talán nem túlzás azt állítani, hogy energiája inkább ezt a réteget teszi hatékonnyá a közeg jelenségei működtetését illetően. Ezt a szférát, és ennek is ezt a kiemelkedett rétegét a közeg egyfajta csúcsaként láthatjuk, amelynek meghódítására szívesen vállalkozunk, még akkor is, ha körülírásával, megragadásával nem könnyen boldogulhatunk. Még az is lehet, hogy nekünk az említett energiákra elég figyelnünk, amelyek ezt a szféra réteget részben működtetik, részben megfogalmazni igyekszenek, és részben irányítására, alakítására hoznak – vagy hoznának - létre különböző elképzeléseket és módszereket. Miután a teljes közeg részes ennek a szféra rétegnek a létrejöttében és fennmaradásában, felmerülhet a kérdés, hogy van-e mód a birtokba vételére a közeg bármely részének illetve alkotójának, vagy képes lehet-e a közeg valamely alkotója a szféra réteg irányítására, meghatározva annak alakulását, mondjuk saját igényt illetve saját érdeket érvényesítendő. Amely kérdésnél lehet, hogy fontosabb az a másik felvetés, amely azt firtatja, hogy ez a szféra réteg hogyan őrizheti meg függetlenségét – spontán működését – továbbra is, miközben a rendezettségek – és az egyének – egyre többet tudhatnak jelentőségéről, keletkezéséről és mirevalóságáról. Plusz arról a hatásról, amellyel szinte visszafelé képes a létrehozó közeget motiválni és – a közeg előtt nem feltétlenül ismert módon – célokkal a közeget az „őt” követésre rávenni. És akkor már érdemes megemlítenünk a rendezettségek szerepét ennek a szféra rétegnek a kialakulásában és stabilitása valamint változása fenntartásában. Ahogy azt sem ártana tudnunk, hogy az egyének hogyan viszonyulnak ehhez a szféra réteghez, például abban az esetben, amikor tudnak létezéséről, és akkor, amikor „csak” annak megjelenési formáival találkoznak, és egyszerűen használják a belőle származó javakat, amint tevékenységükkel automatikusan járulnak hozzá létezéséhez és változásához.
Végül meglehet, hogy ezt a szféra réteget lenne jó kicsit alaposabban ismernünk, hogy energiája összetevőiről szerezzünk benyomást: a jóságról, a szépségről és az igazságosságról, valamint a versenyről, és nem utolsó sorban a spontaneitásról. Amint jó lenne tudnunk azt is, hogy ezek az energiáit adó mozgatók milyen úron-módon képesek uralni az egyének és a rendezettségek gondolatait, akkor, amikor a természetes érdek szerint a győzelem és gyönyör mindenekelőtti elérési igénye elevenen hat.
68.
VálaszTörlésHogyan ismerhetnénk meg az egészet, annak egy részét véve szemügyre, adódik a kérdés az előbbiek alapján, még akkor is, ha ez a szemrevételezés alaposan, szisztematikusan történik, és a megállapítások helytálló voltában biztosak lehetünk? Vagy inkább az történik, hogy az egész látványa köti le figyelmünket, és megragadására törekvésünk is hordoz előre mutató jegyeket, csak éppen arra nem vagyunk – esetleg nem is lehetünk – készek, hogy felfogjuk az elénk táruló képet, annak teljességében és összetettségében? Illetve a felfogás mérete az, amely nem vethető össze az „objektum” méretével, és, persze, komplexitása, összetett és szerteágazó voltának követése kívánna tőlünk új tekintetet, és ami ezzel jár, új fogalmi apparátust? A létezés – a közeg léte – tényei elemzése és értékelése sok támpontot adhat a további gondolkodásunkhoz. Ez a közeg múltjának és jelenének átfogó szemléletét jelenti, azt célozva, hogy a megismerni kívánt folyamatról keveset tudva is megállapíthatjuk, és elég nagy biztonsággal és a beválás komoly esélyével, hogy folytatódni látszik az eddigi lét, annak minden sajátosságával, és – ahogy többször is utaltunk rá – a történet alapján felállítható képünk és módszereink okot adnak a változatlan bizakodásra – a jövő milyenségét és alakulását illetően. A közeg jövőjéről gondolkodunk, amit szeretnénk hangsúlyozni, a teljes közeg jövőjéről! Ebben a teljes közegben állnak rendelkezésünkre események, amelyek nem állnak ellent sem elemzésünknek, sem értékelésünknek. Amely kutatás – mert hiszen a kíváncsiságunk mozgat minket ezekkel a vizsgálódásokkal – nyitva áll bármelyikünk számára, legyünk alkotója a közegnek egyénként vagy közösségként (rendezettségként). Ugyan az említett fogalmi újítások szükségesek lehetnek a tények, az események követéséhez és értékeléséhez, de az eddig használatban volt módszerekkel is elvégezhetőnek tetszik bizonyos közelítés, mondjuk új kapcsolatok, új viszonylatok keresése és megtalálása révén. Hiszen maga a közeg fogalom is újnak mondható, amit szerénytelenség nélkül kijelenthetünk, még akkor is, ha ennél sokkal több újdonságot nem sikerült felfedeznünk róla, és azonosításának követhető és pontos módszerétől is elmaradhattunk, követve a kíváncsiságunkból származtatható izgalmat és örömet, amelyet a vizsgálódás ilyen szertelen formájában is szívesen bonyolítottunk. A „jó tudás” és az ellentéte, aztán az „áldozati megismerés”, továbbá az ellentmondások elfogadása és szükségességük feltételezése mutathatja módszerünk sajátosságait, és fogalmaink kialakultságát/kialakulatlanságát. Amely alkalmazások jelentőségükben eltörpülnek azon mostani megállapításunkhoz képest, miszerint a közeg múltja és jelene alapján, a történeti következtetés törvényének engedelmeskedve, a jövője is bizakodásra ad okot. Lehet látni azt a múltbeli közeget, amely a mainak őse, előzménye és előidézője? Lehet bízni abban, hogy ez a „felmenő közeg” követhető példával áll előttünk, a ma közege előtt, és nincs is más teendőnk, mint ezt a mintát követni, akár azt lemásolva, akár a lényegét tartva meg, és kiegészítve a természetesnek tartható alakításokkal, ahogy azt a mai lehetőségek és képességek megkívánják? Hiszen még azt sem tudjuk, hogy mit kell értenünk a korábbi közeg által felvázolható mintán, ahogy arról, így egészben, közegként megnyilvánul. És, ha a történeti válaszra vonatkozó törvény vagy szabály ebben az esetben nem érvényes, és ezért nem is alkalmazható? Akkor hogyan folytatjuk gondolkodásunkat önmagunkról, és a saját cselekedeteink hihetetlenül összetett formáiról, amelyekkel jó ideje együtt élünk, és amelyekről azt tényleg elmondhatjuk, hogy az előző korok emberei is hasonló módon vették ki részüket az „ilyenek” létrehozásában? Vagy elég a különbözőségekre figyelnünk, amelyek a mai tudás és materializáció jellemzői, ahogy korábban még soha nem léteztek, mert nem is létezhettek? És akkor máris kibontakozik előttünk a folytatás mikéntje, legyen szó éppen a saját jövőnkről, és azon belül önmagunkról?
(Álmodozásunkat – képzelgésünket - semmilyen tilalom nem akadályozza.)
69.
VálaszTörlésNehézségeinket nyugodtan tekinthetjük értéknek, amelyek mindig is jellemezték azok helyzetét, akik legalább két irányba kívántak tekinteni egy időben: mondjuk „kifelé”, maguktól távoli irányt követve, és „befelé”, a saját lehetőségeikkel és feltételeikkel ismerkedendő. Az eddigi szemléletünk ezeken kívüli sajátossággal is bír, ha a szempontra gondolunk, amely egységként kezeli a földi lét egészét, és a megfigyelő helyzetét mintegy kívülre tartozónak, „földön kívülinek” pozicionálja, amennyire ezt képzeletben megteheti.
Az ilyen sokirányú vizsgálódás összerendezettsége számos kérdést vethet fel, amelyekről igyekeztünk eleve tudomással bírni, bár, ezekre a kétségekre tett utalásaink módszeres értékelésével nem foglalkoztunk. Most azt tartjuk szükségesnek, hogy a továbblépés lehetőségeit megállapítsuk, látszólagos – ugyanakkor nagyon is valóságos – önkényességgel, de az idő elsajátítása fontosságára utalva, amelyből a jövőt alakító tényezők belátása következhet. (Eljárásunk egyszerre tűnik nagyon kényelmesnek és izgalmasnak, amint szertelennek és kiszámíthatatlannak is, és ez – be kell látnunk – a követést és a megértést nem könnyíti meg. Mi több, felveti a zavarosság, az összefüggéstelenség képzetét is, és ezek ellen nem feltétlenül áll szándékunkban érveket szembeállítani, és különösen nem akarunk kritikája ellen védekezni. Nézeteink „elöregedését” és unalomba fúlását, ahogy módszerünk elavulását is, természetesnek tartjuk, és már a kezdetektől fogva. Mentségünk semmi más, mint a tudás és a szépség közös előfordulásának lehetősége, amelyet a magunk számára is elérhetőnek illetve megközelíthető lehetőségnek vélünk, továbbá az az érv, amely bármely, mégoly bukdácsoló gondolat felhasználhatóságát a közeg érdeke számára feltételezhetőnek tartja. Kalandozásunk esetleges öncélúvá válása sem riaszt vissza attól, hogy traktátumunkat folytassuk. Ahogy elveszésünk, hiábavalóságunk és jelentéktelenségünk sem keserít el, miután időnket ilyen téma taglalásával, a szabad képzettársítás tágasságában tölthetjük. A közeg elég nagy és erős ahhoz, hogy helyettünk mással végeztesse el bármely szükséges feladatát, amelynek megismerésére és tudatosítására a szükséges idő bekövetkezik. Amit vállalunk, és amit eddig végeztünk, az csak magunknak bír értékkel és jelentőséggel, mint érdekesség, és mint örömforrás. Ebben Voltaire útmutatása lehetne követendő példánk, ha „jól tévedünk”.) (Az ilyen vonatkozások említése zavarba ejtő. Semmi szükségünk arra, hogy nagy emberek gondolatait és érvényes megállapításait ugródeszkának használjuk, és az ilyen utalásokkal vagy hivatkozásokkal próbáljunk meg kivívni magunknak bármilyen elismerést. Csak azért, mert bizonyos párhuzam felfedezhető tekintélyes elődök szavai és mondatai, valamint a saját felvetéseink és azok vonzatai között. Tájékozottságunkra szükség lehet, amikor elemzésekre kerítünk sort, és a korábbi véleményeket és álláspontokat illene sorra vennünk, hogy az azokban meglévő szempontokat értékeljük, mint kritikai észrevételeket. Amelyekre érdemes választ találnunk, eloszlatandó a jogos kételyeket, amelyeket szintén nekünk magunknak kell megkeresnünk és megtalálnunk, hiszen reflexió nélküli fejtegetéseink más módot nem nagyon tesznek lehetővé ahhoz, hogy mérhessük a mondandónkat, a kijelentéseinket és a leírt szövegeinket.) Önkényes választásunk a tudat vagy a tudás két módszere felé vinné tovább gondolatainkat, célként felfedezni vélve a felfedezettet: a közeg jövőjét energiája forrása szabja meg, és ezt a forrást a nő rendezettség gyönyör iránti vágya teljesítésének kötelezettsége jelenti. Ezzel párhuzamosan a kétféle időre szeretnénk figyelni, amelyek között sajátos viszony meglétét feltételezzük, és szívesen látnánk többet abból, amit a verseny kialakítása jelenthet, azt követően, hogy a spontaneitás felválthatta Teller törvényének szigorú alkalmazását. Szavaink fegyver jellegét ismertnek gondoljuk, és Szókratész törvénye alól magunkat kivonni nincs szándékunk. Vélekedéseink jobbító célját nem kívánjuk tagadni, jóllehet a jobbításról az eddigiekben egyetlen szót sem ejtettünk.
70.
VálaszTörlésSzívesen könnyítenénk a helyzetünkön, amikor a gondolatok összegzésére és a fontosabb pontokra kitérünk. Az eddigiekből láthatónak véljük a megközelítés jellegét, amelyben a közeg egyedi volta az, amely kiemelhető. Olyan egységként kezeljük a közeget, amelynek anyagi és szellemi sajátossága, valamint kettős jellegei együvé tartozása éppúgy megmutatkozik, ahogy folyamatainak energiahordozó és abból táplálkozó volta, amely létét fenntartja. Párhuzamosan pedig „dolgozik” a közeg a saját érdeke elérésén, amennyiben tudatosítja létezését, annak feltételeivel és törvényeivel, hogy az időt elsajátíthassa. Ennek érdekében elvégzi az adódó feladatokat, amelyeket ráadásul élvezettel folytat, élve ember volta lehetőségével, mint módszerrel: a teljességet célozza meg magának, amelyben elhelyezkednie megadatott, és amellyel magát azonosnak tarthatja, mint elgondolásának, elképzelésének alanya. A kettősségei segítik céljai elérésében, hiszen energiáját az egyik rendezettségében „tárolva” és működtetve a másik rendezettséggel végeztet el számos fontos feladatot, és ezt a kettősséget még véletlenül sem áll szándékában megszüntetni vagy megváltoztatni. Az így kialakított képet nézve észre érdemes vennünk, hogy közegünk mennyire eleven entitás, amelynek megújuló energiája az egyik legfontosabb attribútuma. És ez a megállapításunk nem minden előzmény nélküli, és szorosan hozzátartozik előző fejtegetéseinkhez, és az azokban megfogalmazott kérdéseinkhez. Emlékeztetve magunkat az eredetileg feltett kérdésünkre, amelyben a közeg jövője alakulása jelzését, mint lehetőséget vetettük fel, most kell megragadnunk a tekintetet, amely szemünk előtt kibontakoztatja a képet a közegről, mint energiát működtető egységről: a közeg számára meghatározó jelentőségű történések forrása a közeg energiáját hordozó és működtető rendezettsége, női neme, és ennek a rendezettségének az érdeke. Amely érdek azonos a teljes közeg érdekével, amit mi sem bizonyít jobban, mint a közeg érdeke elérésének feltétele: a reprodukció révén lehetővé váló elsajátítása az időnek. A reprodukció – és az ebben ható energia – pedig a nő rendezettség törvényt alkotó kiváltságával hozza létre a közeg kiválasztódásának egyik feltételét. A másik feltétel a férfi rendezettség döntését teszi elengedhetetlenül szükségessé, és ez – egyezően a női vággyal – a kiemelkedő értékek szerinti párválasztás, valamint az ennek mintáját másoló verseny lehető legtisztább, befolyástól, kontraszelekciós érdekektől mentes lebonyolításának felügyelete és szervezése. Az álláspontok, a követelmények közös vonása a teljesség kívánása, engedmény nélkül, továbbá a teljesítmény maximumára törekvés, és az ezt megmutatni képes mérce alkalmazása. Amint közös vonás az is, hogy a lét eme teljessége (az energiák működtetése) csak az érzékek végletes kiterjesztése mellett lesz elfogadhatóvá, amely semmi egyebet nem jelent, mint tudjuk, pusztán a gyönyörünk – a győzelmünk legbékésebb alakjának – folyamatos és megújuló elérését. Érdemes észrevennünk, hogy az ilyen tudás egyszerre jelenti az események részletes elemzését, utólagosan, és jár együtt olyan intuitív döntéshozatallal, amelyet bátran láthatunk totálisnak, kiegészítve a reflexióval, valamint az azt követő korrekció kötelezettségeivel. Mintha Platón elképzelését értelmeznénk, amely az „előre tudás” szerint és az ideális tudást ismerve hozza meg a döntéseket, legfeljebb az ideák szerint megvalósuló életet kell látnunk az idő elsajátításának törekvésében, mint általunk képviselt új megközelítést. Hogy ezzel az áttekintéssel sikerülhetett jobban értenünk a saját szemléletünket, és ez alapján az események sorozata olyanként bontakozhat ki előttünk, mint amelynek mozgását is alaposabban követhetjük, azt remélni is csak nagyon óvatosan merhetjük. Hiszen még egyetlen kiválasztott közegbeli eseményt sem állítottunk úgy magunk elé, hogy a bőbeszédűen és minden rendszeresség nélkül felsorakoztatott módszer-ismertetésünk szerint kérdéseket fogalmazzunk meg a jelenséggel kapcsolatban, amelyekre választ vagy válaszokat találhatnánk, és azok relevanciáját is rögzíthetnénk.
71.
VálaszTörlésTürelmesek maradnánk, és nem kíváncsiságunk és válaszaink sürgető volta ellenére, vagy ezeket kirekesztve figyelmünk látóteréből. A kétnemű közeget egységben szemlélni próbára teheti tapasztaltságunkat és meglévőnek tartott nagyvonalúságunkat. Ahogy ez a szempont vagy látószög, vagy nevezzük megközelítésnek, ugyancsak igényelheti az új irányába mutató nyitottságunkat, ha helyesek a feltételezéseink. Mindezt azért érdemes a magunk számára tudatosítanunk, mert ebből a szemléletből, ebből a szemszögből tekintve – ahogy eddig is eljárni igyekeztünk – tudhatjuk a közeg jelenségeit megragadni, ha ez egyáltalán sikerülhet. Ilyen élő szervezet, amely ilyen sokszorosan összetett funkciók ellátására képes, és amelyet külön létezőnek tekintünk, és fenntartjuk a róla kialakult képünket, miszerint nemét tekintve a kettősség a rá jellemző, amit alapul kell elfogadnunk, nos, ilyen élő és ilyen szervezet – vagy egyetlen egység, különálló élőlény – nem létezik más. Ahogy a szemléletünk sajátossága az is, hogy ennek az egyediségnek a több milliárdnyi tagból való összetettsége a jellemző vonása, túl azon a sajátosságán, hogy a korábbi tagjait és a majdan tagjaivá válókat is hozzá tartozónak számítjuk, igaz, egy élő szervezet esetében az ilyen folyamatosság követése kötelező a vele foglalkozók részére. Csak a fogalom, amit alkottunk, amikor a közeget bevezettük, ezekkel a kitételekkel lesz igazán láthatóvá, ahogy a mérete és az egyedi sajátosságai is az ilyen részletek felsorolásával és ismertetésével válnak szemlélhetővé és vizsgálhatóvá. A rendezettségek szerepét, ahogy az egyének és a közösségek szerepét is, külön kell érintenünk. Hiszen az egységességet a megújulóan előálló milliárdok mellett abban is fel kell találnunk, ami a rendkívül gazdag tagoltságában mutatkozik meg nekünk. Amikor az egész közeg egységes érdekét említjük, ahogy ezt tettük, nem is egy alkalommal, akkor nem teszünk mást, mint folytatjuk az említett szemléletből adódó megközelítési módszert, és közben különös figyelemmel tekintünk a valós közeg tagoltságának gazdagságára, amelyet szívesen bemutatnánk, miután eddigi utalásaink erre az ismertetésre alkalmasnak aligha voltak tekinthetők. És akkor a bemutatás módszerét is jó lenne külön kezelnünk, mint alapot az értékelés közös szempontja létrejöttéhez. (Megjegyezzük, hogy fordított sorrendet is használhatunk: a közeg egésze felől közelítve az egyes rendezettségek jelenségei vizsgálata irányába, a mércék és az értékek közös alapjai lerakásával.) Nagyon valószínűnek az tűnik az elmondottakból, hogy a közeg rendezettségei mintegy „mini közegként” fognak megnyilvánulni előttünk, még akkor is, ha a teljes közegtől való eltéréseiket szinte előre feltételezhetjük, mint meglévőket, és mint olyanokat, amelyekkel számolnunk lesz szükséges vizsgálódásaink lefolytatásakor. Hogy a rendezettségek között, a különbözőség alapján, valamilyen értékbeli eltérést is észlelhetnénk, és ezt külön észrevételeznénk, azt nyugodt szívvel elővételezhetjük. Ennek indokát a már említett tényben látjuk felfedezhetőnek, miszerint a közeg eddigi története azt bizonyítja, hogy tudatosodása folyamata megszakítástól mentes, a léptékei változásai ellenére is, és a tudás „előállításában” szerephez jutók száma, az adott kérdéstől, mint a tudás fontos elemétől függetlenül, szignifikánsan nő. Ez nem jelent mást, mint egy sajátos rendezettség létezésének megállapíthatóságát, amelynek tagjai a közeg jelenében úgy léteznek, hogy „anya rendezettségük” meghatározása teljességgel bizonytalan, jóllehet a rendezettségek egyik faja szerint fellelhetünk olyan egyetlent akár, amelyben az említett tagok közül a legtöbbet, mint oda tartozót, meghatározhatunk. Ez alapján a rendezettségek közül találhatunk olyat vagy olyanokat, amely vagy amelyek a teljes közeg megjelenítésére, egyúttal a teljes közeg közös érdeke képviseletére a leginkább felkészültnek tekinthetőek. Azok a mutatók, azok a mércék, amelyekkel a rendezettségek jellemzését elvégezni kívánjuk, nagy valószínűséggel egy ilyen – vagy az ilyennek minősülő több – rendezettségben lesznek elsősorban fellelhetőek.
72.
VálaszTörlésUgye tudjuk, hogy milyen elődök nyomdokába léptünk, amikor a tudás előállításában részvevő rendezettségre tettünk utalást, amint azt is jó lenne tudatosítanunk magunkban, hogy az „anya rendezettségek” önkényes fogalma nem helyettesítheti a teljes közeg fogalmát, és helyébe sem léphet. Ez a valahová tartozást érintő játszadozás, minden komolysága ellenére is, azt jelenti csak, hogy a közeg tagoltsága független a felmerülő kérdésektől, ahogy független a választ keresők hovatartozásától is. Csak azt kell elfogadnunk, hogy a rendezettségek között bizonyos állandósággal az államok, mint sajátos rendezettségi alakulatok, rendelkeznek, és tagjaikból válnak külön azok a rendezettségek, amelyek alkalmasak és képesek a közeg érdeke szempontjai követésére, mondjuk azon egyszerű oknál fogva, mert az államok közötti kapcsolatokat bonyolító, un. nemzetközi szervezetek éppen ezzel a céllal jöttek létre: a közeg – vagy egy része – közös érdeke képviselete szolgálatára. Az ilyen szervezetek állandósága is megállapítható, még akkor is, ha olykor lényeges változásokat kell végrehajtaniuk, hogy eredeti céljukat követve működhessenek. Ahogy azt is tudhatjuk, hogy az említett „játszadozás” a „kor szelleme” megidézését is felveti, jóllehet erre külön nem utaltunk. Ugyanis, minden tudatosítás és szervezés mellett is, léteznek olyan tudatosítások, amelyek alkotói a kíváncsiságuk és a képzeletük hasonlósága által kerülnek egymás közelébe a problémák, a kérdések felvetésekor, ahogy a válaszok keresése is egymás mellé sodorhatja őket. Ez a tematikus azonosság sokszor a véletlenen múlik, ahogy arra elég sok példát tudnánk említeni a tudás történetéből. A versenyben töltött idő hosszának növekedése önmagában is lehetővé teszi a – mint említettük –„tudás előállításában közreműködők számának növekedését". Egyúttal pedig a felmerülő kérdések hasonlósága gyarapodását, és egyre nagyobb számban ezeknek a kérdéseknek az azonosságát is. Ami pontosan annyit jelent csak, hogy a közeg közös érdeke szerinti szerveződés mellett létezik egy spontán folyamat, amely a közeg számára létfontosságú felvetések meglétét és tudatosítását éppúgy jelenti, mint a megoldásukra vállalkozók energiáinak meglétét, valamint a módszereik és technikáik, azaz a tudás megszerzésének eszközei használatának folyamatosságát, és megújításuk folytonosságát. A klubok már szerveződések, de sokszor kívül maradnak az államok által biztosított kereteken, jóllehet véleményüket a szervezett közösségi – nemzetközi – intézmények is ki szokták kérni a fontosnak tartott ügyekben. A mi számunkra a most és az eddig elmondottakból az látszik igazán fontosnak, hogy a közeg létére és szemlélete egységességére vonatkozóan feltételezhetőnek kell tartanunk a már meglévő és elterjedt fogalom és megközelítés rendszert, amelyhez a magunk fogalmait és nézeteit kapcsolni bátrak lennénk. Különösen akkor, amikor a közeg közös érdeke kerül előtérbe, akármilyen vonatkozásban, és tetszőleges kérdés mentén. A mérce dolgában pedig akár a polémiát is elfogadhatónak tartjuk, annak fontosságára tekintettel. A lehetőség, hogy a fogalmi és megközelítési módokról értesüljünk, sajnos, önellátást kényszerít ránk, és ez a polemizálást, a dolgok megbeszélését és pontosítását egészen sajátosan megvalósíthatóvá teszi. A felvetések vitatása, a lehetséges más szempontok megjelenése, a következtetések kritikája és további hasonló, reflexív szempontok alkalmazása hiányában magunk kell, hogy szövegeinket azonnal „megdolgozzuk”, és az állítások helyességét megkérdőjelező kezdettől, a bizonyítás érvényességének vizsgálatáig a szükséges értékelést elvégezzük. Illetve, hogy következetességünket megtarthassuk, olykor csak utaljunk az ilyen alapos megmérettetés szükségességére, amely mellett gondolataink sorát nem biztos, hogy megbontjuk, és éppenséggel az említett bírálati szempontok használatát kihagyjuk, már ami azok tételes végig vitelét és eredményeik figyelembe vételét jelenti. Csak magunkban, egyfajta belső analízissel gondoljuk elérhetőnek a megbeszélést, a konzultációt, a szükséges és elengedhetetlen tudatosítást.
73.
VálaszTörlésAbban megegyezhetünk, hogy mércéül ideálist kell választanunk. Egyfajta maximalizmust eddig is érvényesítettünk elemzéseinkben, de most nyíltan kell vállalnunk a maximumot, amihez képest a közeg mérhetővé, hasonlíthatóvá és ez által leírhatóvá, értékelhetővé lesz. Még akkor is, ha a közeg eleve „csak” konstrukció, amelynek anyagi megvalósulásai – rendezettségei révén, az időben folyamatosan – eddig mindig rendelkezésünkre álltak, és ez az azonosság aligha fog változni. A maximalizmust és az ideális mércét semmi más nem követeli meg tőlünk, mint az elsajátítani szándékozott idő. Amely hajt minket, közeget alkotókat, anélkül, hogy ezt az erőltetést zokon kellene vennünk tőle. Mert a reprodukció biztosította győzelmünk, amely a teljes közegnek jelent biztos jövőt és győzelmet, a képzeletünkkel kiegészítve, már személyre szólóan biztosítja a vágyaink azonnali beteljesülését. A gondunk, ha valamilyen gondunk mégis lenne, akkor az a képzelet szabadságának meglétére vonatkozik. Ez pedig már értelmessé teszi a felvetést a közeg milyenségéről, amely kérdést a mérce bevezetésével szándékozunk megválaszolni. Mégpedig az anyagi alakjában létező közeghez használva az ideális mértéket, semmit le nem rontva az anyagi volt milyenségéből. Csak éppen a mindenkori aktuális közegről jó tudnunk, hogy az az akkori rendezettségeiben válik vizsgálhatóvá, mégpedig bizonyos szempontok alapján állítva fel közöttük sorrendet, amely szerint a közeg ideális formájához közelítve értékük eltérései megállapíthatóakká válhatnak. Már csak a mércét lenne jó megalkotnunk, amely az eddig elmondottaktól függetlenül, egyben ideálisan képes a közeg aktuális formái – rendezettségei – minősítésére. Az eddigiekből a mérce számára fontos mutatónak láthatjuk a nemek közötti viszony milyenségét, továbbá a tudás vagy tudatosítás létrehozásához és gyarapításához használt módszerek fejlettségét, és nem utolsó sorban a közeg időtlenségét biztosító körülmények meglétét vagy hiányát. Ez utóbbi annak vizsgálatát jelenti, hogy a közeg közös érdekéhez aktuálisan milyen közel került az adott kor közege, illetve az ezt megjeleníteni leginkább képesnek bizonyuló rendezettségei. Még az is lehet, hogy csak egyetlen mérést kell elvégeznünk a kiválasztott közeg és rendezettségei vonatkozásában, és ez a közeg – illetve kiválasztott rendezettségei - szépséghez való viszonyának a milyensége. Ugyanis a szépség a nemek közötti egyensúly kifejezője, és biztosan hordozza a tudás elemeit is, amikor a szépség különböző alakjait a maga számára megteremti. Végül a közös érdek is megfogalmazódik a szépségben, ha elfogadjuk, hogy változhat, és újabb alakjai létrejöttéhez versenyre éppúgy szükség lehet, mint megfelelő fórumra, amely az értékelést elvégezni és biztosítani hivatott. Amit nem hagyhatunk ki az előzetes gondolkodásunkból, az a közös érdekhez tartozó, ezek kialakulását illetve megtartását lehetővé tevő biztonság ügye. Amelyről, sajnálatos módon, vagy szerencsére, nem áll módunkban többet és jobbat és igazabbat megállapítani, mint amit a Teller-törvény számunkra ajánl és biztosít. Csak az értékelésnél a rendezettségek – és általuk az aktuálisan létező közeg – kerülnek megmérettetésre, és ráadásul a Teller-törvény ismeretének feltételezése nélkül. Jóllehet mi, értékelők, a törvény ismeretében hajtjuk végre értékelésünket, amelynek a visszamenőlegesség nem akadálya, és hibákat sem hordoz, ha jók a meglátásaink. Amivel kezdenünk illik, az az ideális mérce. Még akkor is, ha az eddigi fejtegetéseink ennek jelentős részét érintették, és akár úgy is tekinthetünk a szövegeinkre, mint amelyek egy ilyen mérési módot járnak körül, miközben a közegre vonatkozóan igyekeznek megállapításokra, jellemzők felismerésére és megfogalmazására jutni. A szempont, amely ezúttal is mozgatja kutató tekintetünket, az a jövő belátásának, lehetséges szabályozásának és előrejelzésének ügye. Amiért visszatekinteni és mellette értékelni akarunk, az nem más, mint a magunk lehetőségeinek felmérése, a múltbeli eredményekből is kiolvashatóan, de el nem feledkezve arról, hogy a jövő az, amit belátni szeretnénk.
74.
VálaszTörlésKell-e külön hangsúlyoznunk, hogy mi vagyunk a belátás feladatára készülők, ahogy azok is mi lehetünk, akik ennek előnyeit élvezni szeretnénk. Szóval mi, a „jelen bajnokai”. Ennyi nagyképűséget megengedhetünk magunknak. Miután pedig rögtön eszünkbe jutnak évezredes szövegeink, együtt az emlegetett ideális mércével, máris a Paradicsomban vagyunk. Az élet intenzivitásának csúcsán, ahogy azt az állatok megvalósítják. Amik tökéletes összhangban élnek az idővel, amely úrként diktálja nekik a győzelmek sorozatát, a szenvedélytől egészen a felülemelkedésig. Amely az érzékeik és képességeik végletes használatával juttatja őket a megismételhetetlenség kiváltságához, akármilyen versenyt kényszerítve rájuk, amelyről sem elgondolkodniuk, sem bánkódniuk nem áll módjukban. Legfeljebb a végletesség sodorja őket a gyengeség süllyesztőjébe, ahonnan aztán már nincs visszatérés. A nyereségük a szenvedély és az érdekeltség totalitásának háborítatlan és teljes odaadással megvalósítható extázisa. Hiányuk pedig a felismerés, a reflexió teljes hiánya, talán addig, amíg fel nem tűnik a befejezés jele, a mások ujjongásával és tobzódó sikerével. Ez kezdetnek régóta ismert előttünk, csak végcélként nem nagyon gondoltunk eddig rá, talán önmagunk megfigyelésének nem egyszerű feladata miatt. Most sem esik jól feltételeznünk, hogy ilyen intenzivitást lenne jó kívánnunk magunknak, mondjuk a reflexió, a tudatosítás meglétével és állandóságával kiegészítve. Pedig a bináris rendszer és a végletesség szerint ez a két végpont, hogy nevén is nevezzük a „gyerekeket”, nem tűnik rossz választásnak a közeg mércéjének. Márpedig eddig is éppen elég osztottságra akadtunk ahhoz fejtegetéseinkben, hogy egy újabb ne lepjen meg minket, és rendben lévőnek tarthassuk az ilyen méricskélés szélsőségeit, ahol az egyik irányban ott van az állati ösztönösség szinte végletes automatizmusa, míg az ellenkező végletnél ülünk a Pokol kapuja tetején, és koncentrálunk – gondolkodunk – az aktuális életeseményeinken. Akár azt is mondhatjuk, hogy a tudatosítást végezzük, ilyen látványosan, Rodin alakját idézve magunk elé, a megfogalmazással egy időben. Vagy inkább Michelangelo Mózese tekintetét lenne jó követnünk, vagy Dávidja nyugalmára érdemes figyelnünk, akinek követ tartó kezébe a gondolatot képzelhetnénk, amely mindjárt oda fog jutni, ahová az ifjú a követ szánta: a győzelem eléréséhez? Ez a gondolattal megvalósítható mozdulat a tudás gömbjét kell, hogy eszünkbe juttassa. Érthetően. Meg a versenyt, amely állandó működésünk, és anélkül, hogy ezt külön szorgalmaznánk. Közben pedig mennyi bizonytalanságot láthatunk magunk között, valójában a közegben, illetve a mérce helyein, amelyet most mintegy felvázoltunk magunknak. Mint a bot két vége, amelyek akár hasonlíthatnak is egymásra, ha a fokozhatatlanságukat, a kiterjeszthetőségüket nézzük. Mindenesetre végletességük nagyon megnyugtatónak látszik, hiszen a közeg számára tág helyet adnak a kiteljesedéshez, és közben az idő kívánságát is teljesíteni látszanak. Csak nekünk, embereknek, a fenntarthatósággal külön kell törődnünk, mert a kiválasztódás, az evolúció minket már nem kötelez. Ez a megjegyzés a mércéhez szorosan nem tartozónak tekinthető, de tudásunk róla természetesen adódik. Mi több, a jelent és jövőt is ennek megoldása révén biztosíthatjuk, amint a mai gondolataink is ezt tükrözik szemünkbe. A mércénkről, hogy ne térjünk el választott témánktól, mintha sikerült volna megállapodnunk. Legalábbis bevezető elemeit érintve, amelyeket kiegészíthetünk további mérési eszközökkel. Mondjuk a közeg érdekére és belső hogylétére fordítva nagyobb figyelmet, amelyben az említett evolúció pótlás szempontjait is érintenénk. A két maxima felől közelítve úgy tűnik, hogy jót teszünk, ha olyan közeget – rendezettségeket – képzelünk el magunknak, amely – amelyek – a kiteljesedésüket – a szélsőségek elérésének lehetőségét – preferálják. Ha ezt biztosítottnak látnánk, akkor a közeg teljesítményét szemléljük, keresve a jobbnál jobb lehetőségeit az intenzitás elérésének, mindkét létezési forma érdeke felől tekintve az aktuális rendezettségekre.
75.
VálaszTörlésAz intenzív léthez a közeg már most el akar jutni. Ahogy az időt is azonnal el szeretné sajátítani. Úgy közelítve az elsajátítás teljességét, hogy annak – a teljességnek – egy elérhető formáját most valósítja meg. Nem a képzelet és a hit együttes jó-szolgálatáról és erejéről beszélek, hanem a valóságos megvalósításról, illetve annak közelítéseiről. Amelyek a közeg kiteljesedésének adják meg a formáit, teljes tudatában annak, hogy az idő elsajátítása csak a jövő elérhetetlenségében lehetséges. Annak a jövőnek az elérhetetlenségében, amelynek a jelenben adottak a közelítő alakjai, amint fentebb említettük. Az ellentmondást a közeg két létezési formájának ideje teszi megszüntethetővé, és ad magyarázatot az elfogadására. Az egyéb idők értelmezésére is érdemes figyelmet fordítanunk. Az egyénnek saját ideje van, amelyet „belső idő” névvel jelölhetünk. A közösségnek is lehet ilyen egyedi, csak rá jellemző ideje, és ezt „köztes idő” névvel illetjük. Ahogy a teljes közeg is bír önálló idővel, amelyet a külső, az objektív időhöz rendel, és ezért ennek kijár a „növekvő idő” elnevezés.
Ha a mércére tekintünk, akkor kijelenthetjük, hogy a rendezettségek a „belső időt” és a „köztes időt” a „növekvő idő” ismeretében segítik, és ennek keretében függetlenségüket és együttműködésüket egyaránt támogatják. Legalábbis az aktuálisan létező „növekvő idő” szerint ez látszik a leginkább érdekükben állónak, amelyet a közeg is kötelezőnek tart. Ha a „növekvő idő” az objektív, a külső idővel azonossá válik – amikor a közeg az időt elsajátította -, akkor csak emlékeznie kell azokra a közelítéseire, amelyek egy-egy adott pillanatban kerültek közel ahhoz, hogy az időt birtokolják. És ez úgy volt lehetséges, hogy a „belső idő” és a „köztes idő”, amelyek együtt a „növekvő idő” összeadására, előállítására alkalmasak, szabadon volt kibontakoztatható, kiteljesíthető, az aktuális rendezettség vagy rendezettségek megfelelő minősége szerint. És akkor tudjuk, hogy az egyén és a közösség ilyen kiteljesítése – és vele együtt az idő elsajátításának közelítése – a reprodukciót vállaló gyönyör és a versenyt vállaló tudatosítás együttes folytonosságában lesz elérhető. Lehetséges lenne, hogy vannak a ma közegében rendezettségek, amelyek lehetővé teszik az ilyen szabadságot, és általa az elsajátítás közelítését? Nem csak a képzelet és annak csúcsa, a hit az, amely a jelenbe hozni képes a végtelenben elérni tudott birtokba vételt, vagy annak közelítő alakját? Ha sikerülne feltételeket megállapítanunk, amelyek teljesítésével a rendezettség képes hozzájárulni az egyén és a közösség ideje független és befolyásolatlan meglétéhez, akkor választ is adhatnánk feltett kérdéseinkre. Csupán az idők függetlenségéről és szabadságáról illene még néhány szót ejtenünk. Hiszen nem ártana fogalmat alkotnunk arról, hogy miért is jó a szabad idejű egyén, és milyen előnnyel jár a közösség számára, ha idejével szabadon rendelkezik. Ahogy a függetlenségeik értékét is érinthetnénk, a jobb értés, a többet tudás érdekében. Amiből kiindulunk, nyugodtan mondhatjuk, hogy szokásunk szerint, az a két létezési forma elválaszthatatlansága. Amelyek közös pontja és összekötő kapcsuk a reprodukció és a gyönyör. Igen, ez a közeg reprodukciója, és egyúttal a közeg gyönyöre. Még akkor is, ha nem könnyű az egyénei – a kétnemű egyénei – reprodukció érdekében kezdett együttműködésében és gyönyörében egyszerre látni egyéni és közösségi valamint a közegre vonatkoztatott megvalósulását az említett megnyilvánulásoknak. Pedig ezeknek a szabad választáshoz kötött megvalósulásai teszik lehetővé, hogy az idő elsajátításáról, illetve ennek az elsajátításnak a közelítéséről beszélhessünk. Amennyiben egy rendezettség biztosítja az ilyen befolyásolatlan választást, amely az evolúció helyettesítésének számít egyúttal a közegben, akkor közel jut a teljes közeghez, amely az idő birtoklásában kerül célja eléréséhez. Már „csak” a reprodukció új és még újabb generációi létéért kell a rendezettségeknek a versenyt biztosítaniuk, talán nem is szükséges ezek után külön hangsúlyozni, hogy: a szükséges szabadságot biztosítva.
76.
VálaszTörlésBemerészkedtünk a közegbe, és az a benyomásunk, hogy körbevesz minket a tények beláthatatlan sokasága. Mintha őserdőbe, dzsungelbe jutottunk volna, vagy az óceán végtelen vizének felmérhetetlen tömege és felfoghatatlansága nehezedne ránk. Pedig milyen tisztán látjuk magunkat, egyéneket és közösségeket, valamint futunk végig gondolatban közegünkön, amelynek alkotóiról igyekeztünk fogalmat alkotni, és most az a gondolatunk mer támadni, hogy elég nagy folyamát látjuk a múltban létezőknek, ahogy van bátorságunk a jelenben élőket is helyükön lévőnek feltételezni, és máris elköszönünk a búcsúzóktól, hogy köszöntsük is azonnal az új életre kelteket. Csak azt a tudásunkat nem gyarapítottuk, amely megmutathatná, hogy az időink hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és bennük milyen mozgások mellett halad az életünk, hogy közben teljesítse vágyát közegünknek, és érthessük azt is, hogy a közös érdek létezésével együtt a különbözőségeink és a versenyünk milyen értéket biztosít nekünk. Amiről pedig szintén nem szóltunk, pedig elfelejtenünk nem illene, az a közeg aktuális eseményeinek kifejtése, mondjuk a létező gondok között találva először alkalmasnak bizonyuló témát ehhez. Amilyen az anyagi jólétben a rendezettségeknek, a közösségeknek és az egyéneknek elérhető minőség. Amelynek biztosan köze van az időkhöz, és fordítva, amelynek alakulásában az idők biztosan fontos szerepet töltenek be. Ha az említett példákat – mintegy hasonlatot – követjük, akkor az őserdei fák egyéni tulajdonságaira kell utalnunk, amelyek révén megvívni képesek létükért a harcukat – versenyüket – egymással, és rendezettségeik – fajaik – között is versengenek közben. A véletlen biztosan sokat segíthet vagy árthat ebben a küzdésben, kinek-kinek a szerencséje vagy a balsorsa szerint alakítva előnyét vagy pusztulását. A közegben ismerjük a megfelelő tényezőket, amelyek segíthetnek vagy akadályozhatnak egyéneket és közösségeket életük jobb kiteljesítésében. A dzsungel harca - versenye – állandó, ahogy a közeg háborúskodásának – versengésének – sincsenek szünetei. Csak a forma megválasztása lehet különböző, mondhatni, a szabályok megválasztását követően. Ahogy a „szabálytalanság szabályai” között folytatott vetélkedésnek – ma már, szerencsénkre, és Teller-törvényének hála – nincs létjogosultsága a közös és totális vereség alapján, úgy lehet megállíthatatlan a különbség a siker méretében mutatkozó eltérést illetően. Azaz a „köztes idő” gyorsulása és lassulása a rendezettségek olyan gondjaként kezd mutatkozni, amely a „növekvő idő” számára sem látszik igazán kedvezőnek. Miközben az egyének „belső ideje” sem mutat sok azonosságot, hiszen kénytelenek vagyunk konstatálni a közöttük mutatkozó óriási különbségeket. Még akkor is, amikor bizonyos kiegyenlítődésnek látszó jelenségek ezt a megállapítást erősen megkérdőjelezhetővé teszik. Az idők ütemét adottnak tekinthetjük, legyen szó közülük bármelyikről. Az egyén és a közösség – rendezettség – valamint a közeg rendelkezik az állandóság „korával”, amely ideje ritmusát meghatározza. Ahogy kapcsolatuk és egymásra utaltságuk vagy épültségük önmagában is ezt határozza meg számukra. Aminek semmi más oka nincs, mint a kétnemű egyén szenvedélyének meghatározott tempója, továbbá a reprodukciós szerep vállalása, amelynek kiemelt eseménye az evolúciót helyettesítő választás, amelyet spontánnak – azaz szabadnak – voltunk bátrak feltételezni és igényelni. És ebből a fix kiindulásból egyszer csak különbségek szinte mérhetetlen sokasága kezd kibontakozni, ahogy – és ezt eddig nem nagyon említettük – a választásokban is ott lapul a szabad, a szabályozhatatlan változatosság, nem is szólva a kivitelezés, a döntést követő szenvedélyes gyönyör-megvalósítás sok évtizedes tartamáról. Vajon mire érdemes utalnunk a sokszínűséget és különbözőségek tömegét látva és rajtuk csodálkozva? Vagy mire gondoljunk, amikor eláll a lélegzetünk is, felmérve egyének és közösségek virágzó jólétét, és mellette megrendülten látva sorsok indokolhatatlan tragédiáit, amelyek annyira elszomorítóak? A „növekvő idő” bánik így velünk? Vagy a „köztes idő” ránt rontásba?
77.
VálaszTörlésA szemléletünket érdemes megőriznünk olyannak, mint amely a közeg felől volt képes látni eddig a jelenségeit magának a közegnek. Azaz a sokféleség alakulása és létrejöttének oka is jó lenne, ha úgy jelenhetne meg előttünk, ahogy a két létezési alakot képesek voltunk együtt szemlélni, és elválaszthatatlanságukat el nem felejteni a fejtegetéseknél. Azaz a közeg lényegéhez tartozónak jó tartanunk a sokféleséget, még akkor is, ha ennek méretei és minőségei bennünk nem igazán kellemes viszonyulást – érzelmeket – keltenek, és esetleg nekünk, a közeg egy bizonyos meghatározott helyén tartózkodóknak, szembe kell néznünk a jelenlegi adottságainkkal, amelyek keretet adnak létezésünknek, megszabva az előttünk álló jövőt is, miután a jelent már ránk illesztették. Hogy olyan értékről van szó, amelyhez a közeg alkotóinak közük kell, hogy legyen, ezt premisszaként tartjuk elfogadandónak. Mintha Ajtmatov szabályát idéznénk, aki szerint. „minden mindenkire tartozik”. A kiegyenlítődés nem új felvetés, ahogy az elérésére folytatott megoldási kísérletek formái és számossága korlátozatlansága utalhat a megoldatlanságra, illetve a mögöttük feltételezhetően működő energiák méreteire és kiszámíthatatlanságára. Hacsak fel nem idéződik előttünk a viszonyítás lehetősége, amelyben a rendezettségek munkamegosztásban kifejezésre jutó és szemléletesen megjelenő együttműködési – önszerveződési – sikereit összevethetjük létük anyagi minőségével, a még meg sem határozott jólét összetevőit felhasználva. Hogy a minőségekben és a mennyiségekben különbözőek tudhatnak-e a tőlük távol lévő értékekről sajátjukként gondolkodni, és jelenüket megváltoztathatónak látni, amelyből – kicsit túlozva – bármilyen helyzetbe kerülhetnek, ha idejük és energiáik használatában kellően szabadon és szenvedélyesen járnak el, azt csak feltételeznünk érdemes. Ahogy ennek ellenkezőjét is elgondolhatónak tekinthetjük, példát adva a közeg közös érdekét elérhetőnek tartó gondolat egyik formájára, amelyben a szolidaritás jelenik meg, anélkül, hogy változtatna a verseny általános szabályain és teljes szabadságán. Amit a különbözőség biztosít, az a tudatosítás felől válik igazán láthatóvá és értékelhetővé. Csupán a közeg közös érdekét kell ismét használnunk a megközelítéshez – a méréshez -, amely közös érdek lehetővé teszi a versenyben elért siker közösként való kezelését, amint lassan nyilvánvalóvá is válik a tudásgömb kiterjesztésében játszott szerep és teljesítmény közeg méretű közösségi előállításának módszere, és ez által a hovatartozása meghatározásának módszere is. Nincs okunk elvitatni a versenyben eredményt elérők teljesítményének értékét, csupán ezt a közeg sajátjaként – minden alkotója közös teljesítményeként – is gondoljuk kezelendőnek, fenntartva annak lehetőségét, hogy az érték nagyságának megfelelő elismerés be kell, hogy töltse azt a szerepét, amely a teljesítmény mérete értékelésén túl, annak létrehozója felhasznált energiái nagyságát és értékét is megfelelően minősítheti. Miután az egyetlen egyén és a teljes közeg értéke közötti különbségről eddig nem szóltunk, és nem is biztos, hogy egy ilyen felvetést további vizsgálatra alkalmasnak tartunk, természetesnek vesszük, hogy bármilyen siker, amely a versenyben létrejöhet, az a közeg sajátjaként tekinthető. Az érintett egyén valamint rendezettség számára az elismerést a „növekvő idő” és a közös érdek adhatja meg, várhatóan a „belső idő” és a „köztes idő” méretének és minőségének javulásával. Amely javulást semmi más nem kell, hogy előidézze, mint az említett verseny eredmény, amelyről nyugodtan feltételezhetjük, hogy létrejöttéhez az egyén és a közösség idői – szenvedélye és szabadsága – milyensége segített eljutni. Hogy a szolidaritás létezhet-e együtt a versennyel, vagy a verseny engedi-e részvevőinek, hogy ellenfeleikkel ugyanakkor együtt érezzenek, az ellentmondásnak tűnik, és feloldást igényelhet. Hacsak el nem felejtkezünk „növekvő időnk” átfogó jelenlétéről, amelyben „köztes időnk” korlátlanul szabályozza „belső időnket”, jutalmat biztosítva nekünk, együtt képzeletünk azonnali időt elsajátításával.
78.
VálaszTörlésRemélem, hogy maga érti azt, amiről beszél – hangzott fel a teremben. Hosszú, mély csend következett, majd feszengés és mozgolódás támadt, ami kezdett kellemetlenné válni.
Tudják, folytatta előadónk, nincs módunk arra, hogy az elhangzottakat azonnal értelmezzük, bemutatva jelentésüket vagy környezetüket. Azaz a mondatok lefordítására, értelmezésére, amelyhez hozzászokhattunk, és amely rendelkezésünkre áll akkor, amikor beszélgetünk. És, ha elfogadják tőlem, ennek nincs egyéb oka, mint a közeg elképzelésének általam javasolt módja, és mindaz, ami ebből a gondolati megközelítésből származtatható. Ez a mód vagy módszer nagyon sajátos helyzetet teremt a kifejtéshez. Amiről a megfogalmazások elhangzanak, a tárgy, amelyet szemlélünk, az maga a megfigyelő egyúttal, miután mi magunk vagyunk kíváncsiságunk tárgya, és csak magunk lehetünk azok is, akik ezt a tárgyat követni tudhatjuk, bizonyos helyzetekben és bizonyos időt alapul véve a szemrevételezéshez. Azaz egybeesések adódnak, mondhatni természetesen, és ezeknek vannak folyományai, szintén magától értetődően. Csak éppenséggel azt érdemes látnunk, hogy ebben a kettős szerepben ide-oda csaponghat az azonosulásunk, függően attól, hogy a megfigyelő vagy a megfigyelt helyzetét foglaljuk el mondanivalónk formába öntésénél. Arról is szó van ráadásul, hogy a közeg két formája szerepeltetése ezt a mozgást, ezt az ide-oda fordulást csak tovább bővíti, mert megsokszorozására ad alkalmat, és teremt egyúttal kikerülhetetlen lehetőséget. Hogy mondhatjuk el magunkról a benyomásainkat, amikor – a fentieken túl – azt is tudjuk, hogy a kimondott szónak, a beszédnek milyen értéke és milyen veszélyessége tud lenni? Márpedig itt van bizonyos tét, amely a szöveget úgy követi, mint az anyagi dolgokat azok árnyéka. Csak ezt a bizonyos tétet, amely a szöveg értelme és tartalma és veleje is lehet, és amely benne van a szövegben, remélhetőleg, jó lenne szabadon használhatónak tudni, szándékaink szerint. Ha lehetséges egyáltalán ilyen feltételezés mondatok sorozatáról, hogy azok valamit – az említett tétet, ha mást nem – elérhetnek, mondjuk akkor, ha lesznek olyanok, akik tartalmukat követve magukban mernek és képesek valamit konstruálni az olvasottak – itt, a teremben ülők pedig a hallottak – hatására, amely aztán bővülni és részleteiben is tovább növekedni kezdhet előttük és gondolataikban, immár önálló társaként állva elő a leírtaknak illetve az elmondottaknak. Már ne haragudjon a közbevetésért, hangzott fel az előző megszólalótól, de a tétről szívesen hallanék kicsit bővebben, ha lehetne. Mert korábban ilyenről semmit nem említett. Igaza van, mondta beszélőnk. Ezt érdemes jobban kifejteni, akár azért is, ha másért nem, mert az aktuális ügyek említésre kerültek, és az ilyenekkel adós maradtam. Egy beszédnek vagy egy szövegnek tétje lehet a beszélő, a szöveg készítője számára, és azok is részesülnek belőle – a tétből vagy a javából -, akik hallják vagy olvassák. Számomra szinte elenyésző ez a tét, be kell vallanom maguknak őszintén. Ugyanis gondolataim megfogalmazását végzem maguk előtt, és ez ugyan nyilvánosan történik, de semmilyen érdekem nem fűződik ehhez a publicitáshoz, ahogy a megfogalmazásnak is pusztán annyi a jelentősége – és a belőle fakadó érdek számomra -, hogy a kimunkálás lehetőségét nyújtja, a formába öntést, bár tudom, hogy a gondolatok magukban is lepergethetőek lennének, materializációjuk – kimondásuk és leírásuk – nélkül. Amely belső munkálkodás eltér a formába öntéstől, természetesen, de semmivel sem jár együtt kisebb és értéktelenebb tartalommal, és különösen nem ront semmit a gondolati teljesítményen magán. Arra nem biztos, hogy érdemes kitérnem, hogy rajtam kívül másnak jelenthetne valamit a szöveg illetve a beszéd ismerete, azaz lenne-e olyan tét, mint amiről nem szabadna hallgatni, amit jó lenne tudatosítani. Igen, barátaim, jól értik, hogy itt és most semmi egyéb nem történik, mint egy ember szószátyár ömlengése szép számú embertársa előtt, teljesen feleslegesen, és ebből fakadóan akár roppant unalmasan is. Hogy a látható, nagyfokú beképzeltségét már meg se említsem.
79.
VálaszTörlésMit kezdhetünk a vereséggel? Mi, akik a győzelem lényei vagyunk. Van értelme erről szólnunk, amikor biztosan tudjuk, hogy nincs más jövőnk, mint a győzelem? És ehhez semmi másra nincs szükségünk, mint a közeghez tartozónak tudni magunkat. Ami adott számunkra, akik életet kaptunk, és közeggé lehettünk. Ha a közeg maga a győzelem, akkor miért beszéljünk a vereségről, amely eleve nem lehet velejárója életünknek? Vagy van valamilyen ellentmondás abban, amit a győzelemről tudunk, vagy képtelenséggel próbálunk törődni, aminek semmi értelme nem lehet számunkra. Netán egy harmadik lehetőséget vehetnénk figyelembe, és ez indokolná a vereséggel való foglalkozásunkat? És mi lenne ez az eddig érintetlenül hagyott szempont vagy felfogás vagy érv, amellyel itt az idő, hogy szembenézzünk? Csak nem a tökéletlenségünk az, amely vereségünket okozhatja, amikor olyan teljesítményt tesz lehetővé számunkra, amellyel reményünk sincs a verseny megnyerésére, a győzelemre? De hiszen ebből, a tökéletlenségeinkből, elég szép számban vagyunk ellátva. Nem? Szinte alig tudunk olyan képességünket vagy adottságunkat említeni, netán tudásunkról beszámolni, amelyben hiány vagy bizonytalanság elő ne fordulna. Mintha másból sem állnánk ki, mint tudatlanságból és felkészületlenségből, és mindezek eltüntetésének szánalmas próbáiból: félelmekkel teljes kísérleteinkből, hogy félszegségeinket és ügyetlenkedéseinket eltitkoljuk, illetve alkalmanként valahogy meghaladjuk, már amennyire ez egyáltalán lehetséges, azzal az elszántsággal és hozzáállással, amivel rendelkezni módunk van. Meg a tanulásunk, az ismétléseink során bekövetkező javítások reménytelenségét látva, és így alakuló önképünk és bizakodásunk elkeserítő következtetéseit ismerve. Mire számíthatnánk ezek után, abbéli vágyunkkal, hogy valamit úgy ismerhetünk és általa olyan gyakorlatra tehetünk szert, hogy képesek lehetünk a közeg számára is értékkel bíró produkció előállítására, ráadásul bizonyos rendszerességgel és kiszámítható, mi több: tervezhető módon? Nem újabb túlzás az, amit a képtelenségek felsorolását követően megkockáztatunk, mint elérhető lehetőségünket? Nem az üres képzelgés délibábja lebeg szemünk előtt, amikor ilyen és hasonló megfogalmazásokat készítünk? Most sem tennénk egyebet, mint korábban tettünk, amikor a transzcendenciát gondoltuk felülről és alulról közelíthetőnek, attól függően, hogy mennyire tartottunk igényt a valóság elemeire, amelyből konstrukciónkat létrehoztuk, és a képzeletünk segítségét ehhez hogyan használtuk fel? Vagy szülőinket utánoztuk csupán, meg a mintaadóinkat, akik inkább erősítették bennünk a kreálás sikerének hitét, együtt az önkritikával és a struktúra szabályait ajánlva, hogy a mű lábára állhasson, és bennünk a gyakorlottság fejlődhessen? Szeretve voltunk, amikor lépéseinket a győzelem felé tettük, és kinyílt a szemünk, amikor az ismeretlen mélységet megpillantani lett szerencsénk, és jött ránk a rettegés, hogy senkik és semmik vagyunk, minden küszködésünkkel együtt, amelyről az a képzetünk mert támadni hirtelen, hogy milyen fontos is lehet azoknak igyekezetünk eredménye, akik láthatják és értékelhetik? Az döntene győzelmünkről és vereségünkről, hogy érezzük a felénk áradó szeretetet, vagy nincs is más hiányunk, mint az elfogadottság támogatásának megléte, amely lehet, hogy csak annyit jelent, hogy akkor is berken belülinek érezhetjük magunkat, ha semmit nem teszünk, semmit nem érzünk, és semmit nem gondolunk? Ha nem csak tudomásul vesszük különállásunkat, amely maga a lehetetlenség, és egyben a tudatosság egyénre szabott feladata és mértéke, hanem ki is nyilvánítjuk azt, amikor a közeg létezési formái közül aktuálisan az egyéniben való létünket tekintjük meghatározónak és kizárólagosan érvényesnek? Csak azt szeretnénk elismertetni közben, hogy erre valamennyiünknek szüksége van, ahogy ez elől a különállás elől kitérnünk sem lehet, bármennyire is tudható, hogy a közösség és az egyén együttese megbonthatatlan, és a helyzetünk ellentmondásossága ennek nem a cáfolata, hanem sokkal inkább a bizonyítéka? Ahogy győzelem sincs önmagában, vereségtől mentesen?
80.
VálaszTörlésUgye tudja, hogy a versenyben nem szokták egymást szeretni a mérkőző felek? - hangzott fel a kérdés, egy eddig ismeretlen hangon. Csak arra figyelnek, hogy eredményesek és sikeresek legyenek, és minél jobban, minél gyorsabban és lehetőleg minél jelentősebben – szólt a folytatása a kérdésnek. Mindenkiben nőni látszott az érdeklődés a válaszra várva, ami ezúttal nem sokat késett. Tökéletesen igaza van, amikor a közeg rendezettségei közül a családra utal, mint az egyén és a közösség között elhelyezkedőre, amelyről eleddig alig ejtettünk szót. Csak az anyánkat említettük, meg a kivételezettségünket, amely létrehoz minket egyénként és közösségként egyaránt. A család a forrása energiáinknak addig, amíg azok önálló működésükkel képesek fenntartani minket helyünkön és teendőinkben. Utána csak emlékeznünk kell erre a forrásra, és a szenvedélyt elég használnunk ahhoz, hogy magunkat megújíthassuk. Például a versenyben elszenvedett lemaradásunk bekövetkezésekor is. Ami azért megérdemel még további értékelést is, ha sejtésem nem csal. Ugyanis ezzel az elégtelenségünkkel törődnünk muszáj, legyünk bár annak szenvedő alanyai, vagy legyünk a szolidaritás átélői, netán a díjak jogosságát éberen őrző gyakorlottak, akik készek a sikerek megismétlésére, ahogy az eredmények fokozását elérni is. Bíráink, ha vannak, mondhatják ki rólunk a megfelelő véleményt, és erre a rendezettségek szinte teljes azonossággal kötelezettek. Amely rendezettségek már nem csak spontán társulásai egy-egy megegyező vonatkozás szerint együvé tartozóknak, hanem amelyek maguk a magasan szervezett államok. Azok az alakulatok, amelyek intézményekkel, mondhatni katonai szervezettséggel állnak rendelkezésére az őket alkotó egyéneknek és közösségeknek, hogy életüket - és ezen belül különösen a saját versenyüket – megszervezzék, lebonyolítását lehetővé tegyék, és gondoskodjanak az együvé tartozókról. Ezek az államok felállítják a verseny szabályainak kódexét, ahogy az eredmények értékelésének szempontjait is meg szokták határozni, ha ezek előállíthatóak. Csak a generációk beilleszkedése számára rendelkezésre álló tudásuk és eljárásaik változása okoz gondot napi gyakorlatukban, ahogy terheli meg minden alkotójuk életét is, felnőttként és ifjúként egyformán. Mert összetett a feladat, amelynek végén az egyén késznek bizonyulhat az előtte álló kihívások teljesítésére, miután megtanulta mestersége fogásait és gyakorlatát, és nincs olyan kérdés, amelyre ne lenne képes közelítő választ adni, és ennek segítségével az általános versenybe teljes jogú részvevőként jelentkezni. Ennek az összetett feladatnak lehetnek állomásai, amelyeknél a lendület lelassul vagy megáll, esetleg kitérő következik, illetve irányváltásra lehet szüksége a sorsát alakítónak, amely korábbi elképzeléseit, terveit megváltoztatja, de érdekei feladására nem feltétlenül készteti. Szóval, hogy értsük a helyzetet, amelynek vázlatát adjuk, előfordulhat kudarc – vereség – már a felkészülésnél, ahogy bekövetkezhet ez akkor is, amikor már nagyban folyik a tervek kimunkálása, és a munkamegosztás rendszere az egyént elfogadta aktív részesének. Mit gondol a vereséget, a kudarcot szenvedő, és mit gondolunk róla mi, akik látjuk ereje fogyatkozását, és a zsűri ítéletét sem vitatjuk, amikor leszereplése nyilvánvalóvá lett? Fel fogja adni vágyait, álmait, amelyeket magának jó előre elgondolt, és messzire előre látni vélt, mint következő ideje eseményei láncolatát? És mit kezd az új helyzetével, amibe került, tapasztalva az elégtelenséget, ami annyira kínosan érinti, hogy zavarodottsága már-már a megoldhatatlanságot juttatja eszébe, amelyet pedig eddig hírből sem kellett ismernie? És mit gondolunk róla mi, rá figyelők és érte szorítók, akik döbbenetünkben kerültünk zavarba, hogy bizalmunkkal visszaéltek, jóllehet valamennyi jóhiszeműséget feltételezünk meglepettségünk okozójáról, akit egyszerre sajnálunk, és akit azonnal szeretnénk a hibát kijavítónak, a gyengesége leküzdőjének látni? Lehet, hogy rosszul tudtunk róla minősítéseket, amelyeket elhittünk létezőknek, anélkül, hogy ezt a hitünket bármi megingatta volna közben?
81.
VálaszTörlésMi történik a közeggel, amikor egy vereség láthatóvá válik? Az „egyén közeg” és a „közösség közeg” mit kezd ezzel a kudarccal, amire nem volt szüksége, és amely úgy vált számára kezelendővé és meghaladandóvá, hogy a hirtelen felbukkanása is elkeseríti, ha nem a félelem valamilyen mértéke az, amely el fogja tölteni? Talán még akkor is, amikor volt egy előzetes terv az ilyen eset bekövetkezésére, amit sokszor „B tervnek” is neveznek, és olykor a visszavonulás névvel illetnek, ha a verseny békés formáját annak ellentétére kellett felcserélni. Vajon egészséges az ilyen eset a közeg életében, esetleg kívül kerültünk a törvényeken akkor, amikor az előfordulásával kezdhettünk foglalkozni, hiszen indokolhatatlan és szükségtelen eredményt kaptunk, és terheink úgy nehezednek vállainkra, hogy azokat egyáltalán nem kívántuk, és bekövetkezésükkel a legkisebb mértékben sem lehetünk elégedettek? Az a benyomásom, hogy tiltakozásunk és elutasításunk természetesnek tekinthető, ahogy becsapottsági érzésünk, csalódottságunk is megfelel a helyzetnek, és indulataink magyarázatára sincs különösebben szükség, amellyel kínunktól való szabadulásunkat azonnal elérni, és kárpótlásunkat hasonló sürgősséggel és megnyugtató módon megkapni szeretnénk. Hiába tudjuk régtől, hogy az elkerülhetetlen eseményekre be kell biztosítanunk magunkat, megfelelően okos előrelátással, és anyagi fedezet létrehozásával, amikor kárunk ránk sújt, bejelentés nélkül. Fájdalmunkat csak csökkentheti az összeg, amihez jogot szereztünk korábbi befizetéseinkkel, de egyéni teljesítményünk hiányát, netán fatális tévedésünk következtében elkerülhetetlen hibánkat ez nem fogja semmissé tenni, és különösen nem fogja tudásunkat és képességeinket, és az ezekkel együtt felépített önbizalmunkat pótolni, és annak ismeretlen méretű sérülését kijavítani. Vagy meggyógyítani, ha erre lenne szükségünk, esetleg levezekelni, ha a kudarcot sértés, kár vagy fájdalom okozása is növelte volna. Amiben viszont biztosak lehetünk, az a közeg segítsége, amellyel a rendkívüli eseményt, amelyet okoztunk, kijavítani és jóvátenni kívánja. Ez ugyanis a szervezett közeg, a megfelelően strukturált rendezettség, az állam létének értelme és feladata. Mert ezért van az állam, hogy segítsen – gondoskodjon – rólunk, és egyúttal gondoskodjon – segítsen – magán, és ezen belül a nehéz helyzetbe került közösségen és egyénen. Vegye szárnyai alá, és gyógyítsa meg, vagy érje el, hogy kártétele kompenzálását önkéntesen vagy a törvény által biztosított keretek között véghezvigye: az elégtelenül teljesítő egyén és az elfogadhatatlanul akciózó közösség. Ennek érdekében tartson fel intézményeket, és biztosítsa a bennük feladatokat teljesítő szakemberek tudásának állandó bővülését, ahogy ellátó gyakorlatuk folyamatos megújulását is. És már csak a tudást kell megemlítenünk, amellyel ez az intézményrendszer minden időben rendelkezik, mint a tudásgömb vonatkozó részével, amelyet az illetékes szervei és szakemberei, valamint materializált eszközei hordoznak, és a jövőre figyelemmel is bővítenek, az idő által támasztott igények kielégítéséről gondoskodva. Hogy a vereség ilyen hatalmas méretű apparátust igényelne, az nem tűnik vidítónak. Ahogy az sem könnyen megfizethető az állampolgárok részéről, hogy az intézményrendszer készenlétét fenntartsák. Mert hiszen nincs kétségünk afelől, hogy sem a betegségek, sem a bűnök gyógyítása és kiküszöbölése nem lehetséges másként, mint folyamatos, akár az élet egész további tartamára kiható megfigyelés és korrekciós beavatkozásra való készenlét alkalmazásával. Ahol a vereséget elszenvedett vagy a bűnt elkövetett beteg és bűnös az, aki kapja segítségünket, miután sem számára, sem a közeg egésze számára nincs más lehetőség arra, hogy a vereség ismétlődését elkerülhessük. Csak azt nem biztos, hogy kellő őszinteséggel és nyíltsággal megbeszélhetjük ezen a fórumon, hogy az ilyen segítségeknek hogyan lehetnek meg az eredményei, amelyek alapján a betegből egészséges, a bűnösből ártatlan válhat, javára a közösségnek, és reményt adva saját magának is ahhoz, hogy immár győzelemre törekedhessen.
82.
VálaszTörlésJól gondolom, hogy itt a folyamatosság az, amely sérül, és a rekonstrukciója azért nehéz, mert az idő nem állítható meg egyetlen pillanatra sem, annak érdekében, hogy a folytonosságban keletkezett hibát kiküszöbölhessük, és úgy tekintsünk az egész történetre, mint meg sem történtre? – hangzott el ekkor egy jól fogalmazó hallgató kérdése, kapcsolódva az előzőekben elhangzottakhoz. Amire ön gondol, az nagyon fontos, és a szakaszossággal kiegészíthető, ha már a folytonosságot említette, igen találóan. A vereség helyét lenne jó eltüntetnünk, ha a vereséget nem tehetjük meg nem történtté. Ahogy azt is illene tudnunk, és lehetőleg elég gyorsan, hogy kinek milyen szerep jut ennek a feladatnak az elvégzésében. Gondolva arra, aki gödörbe került, aztán tudva a tanúkról és az együtt érzők sokaságáról, valamint feltételezve az intézmények illetékeseinek elméleti ismereteit és gyakorlati módszereit, amelyek szervezett módon fognak működésbe lépni, aktivizálva említett gondoskodásuk eljárásait. Amit feltétlenül szeretnék megjegyezni a felvetés kapcsán, az az elméleti sík, a messze előre gondolkodó tudás, amit kiérezni vélek ebből a nagyon fontos kérdésből. Például a szemlélet mikéntjének ügye, amely magával a vereséggel kapcsolatban is felmerülhet, éspedig már akkor, amikor történik valami nem kívánatos, amit vereségként azonosítunk. Ugyanis ez olyan álláspont használatát jeleníti meg, amelynek nem feltétlenül egyedüliként lehet és kell a helyzet értékelését követnie. A nem várt eredmény önmagában akkor válik kedvezőtlenné ugyanis, ha van egy előzetes elképzelés arról, hogy mi is lenne kedvező az érintettek számára, és nem feltétlenül az alapján, ami a várakozások szerinti számításokból egyértelműen következhet. Azaz mintha a győzelem óhajtásának ereje és mértéke azt is egyetlen lehetséges kimenetelként szabná meg, ami eredményként számunkra – vagy a folyamat részvevői számára – kötelezően kellene, hogy megjelenjen. Szinte függetlenül attól, ami egy alaposabb elemzés szerint adódhat kimenetelként, sokféle változatot teljesítve és előállítva. Ez a fajta sokféleség a közeg alkotói egymás közötti versenyében fordulhat elő gyakran, bár az sem kizárt, hogy az egyéni feladatteljesítés során is előfordulhat olyan jelenség, amely nem kimondottan az elvárások beválását fogja jelenteni. Ahogy az értékelés szempontjaiban is lehetnek elemek, amelyek hiányát a preferált, a kedvezőnek tekintett jelenségekre való figyelem és értékelés fogja számításon kívül hagyni, előállítva a meglepetést, amikor egy nem várt teljesítés bekövetkezik. Mindezek a sokféleségnek a számlájára írhatóak, amely sokféleség meg kellett, hogy jelenjen előttünk, miután a közeg önmagában is a szinte megismételhetetlenség színtere, minden alkotójával és minden jelenségével. Amely után félve gondolunk arra, hogy belátásunk legyen önmagunkról és társainkról, valamint szinte végtelen számú társulásainkról, és életünk számunkra oly fontos eseményeiről. A győzelem és a vereség visszhangzik bennünk ilyen gondolatok után, és az azonosság érzése, amely összeköt minket, közeghez tartozókat. Miért is kell versenyt folytatnunk, és miért van szükségünk arra, hogy ismerjük a saját történetünket, amely elkezdődött a születésünkkel, és valahol a jelenünkben tartózkodik, hogy előre tekintsen az ismeretlen jövőbe, ha már egyszer képzeletünk az ilyen pillantást óhatatlanul is elvégzi? És mit kezdünk a különbözőségeinkkel, amelyekben gyakran véljük magunkat sikertelennek látni, és néha ezt mások gondjaként is alkalmunk van észrevenni? A közeg közös érdeke előtt tisztában vagyunk azzal, hogy az eltérések mértéke mekkora is volt valaha, mondjuk a rabszolgaság korában, ahogy jobbágyként sem élhettünk kimondott elégedettségben, és a betegségek és a bűnök máig nem múltak el életünk hétköznapjait megterhelni, hogy a harcokról, a mai nap embertelen cselekedeteiről se feledkezzünk meg? Jogos megemlékeznünk az elmélet felvetése kapcsán a napi élet nehézségeiről? Vagy arra kellene emlékeznünk, hogy belátásainkat mindig az fogja útján befolyásolni, amit megélt történetünk számunkra meghatároz?
83.
VálaszTörlésCsak a megszerzett tudás teszi lehetővé az ismeretek bővülését, és ez az előzetes adatmennyiség úgy is tekinthető, mint múltunk lenyomata. Nem? – tette fel a kérdést egy nő a hallgatóságból. A válasz nem váratott magára: amely alapján kétségeinket is megválaszolhatjuk, ha vannak ilyenek. Azaz kritizálhatunk, ha merünk, és válaszokat kereshetünk a kérdésekre, amelyeket akár a saját érdekünkben is fontosaknak tarthatunk. Miközben gyönyörködésre is van módunk eredményeink és frissen alkotott elméleteink láttán, amelyek akár el is érhetik az érvényesség bizonyos mértékét. Még akár igaznak, helyénvalónak is bizonyulhatnak. Ahogy erre sok példát felhozhatnánk. Hagyományunk nélkül vagy tiszteletünk nélkül, amelyet az előttünk működők eredményei láttán érzünk és tartunk fenn, nehezen illeszkedhetnénk meglévő közösségi rendünkbe, átvéve és megújítani készen annak szabályait és törvényrendszerét. A készenlétünk és annak iránya ezért nem hiábavaló. Szabályainkat és törvényeinket ugyanis nem csak a transzcendencia mértéke szerint alkotjuk meg magunknak. Azokat a szabályokat és törvényeket, amelyek – mindezeken az említetteken túl – nem is csak egyfélék. Hiszen környezetünk primátusát alkotmányaink aligha képesek utolérni vagy megelőzni. Ahogy a tudásunk minősége is különbözni fog, aszerint, hogy miről kellett ezt megalkotnunk. Mert szavaink értékét mi magunk adjuk meg, amikor magunkról beszélünk. A külvilág ugyanis szótlan marad minden felvetésünkkel szemben, engedelmesen alávetetten a rá vonatkozó törvényeknek, amelyek az élettelen világra is érvényesek, és amelyeknek van mit megszabniuk az élők számára is. Csak mi alkotunk magunknak új evolúciót, közegben létező emberek. Amely kívánságainkat teszi meg legfontosabb szabályunkká, követve az idő követelményét, amelyet velünk szemben támaszt. Beszédünk – fogalomrendszerünk – pedig ráépül valóságunk tényeire, energiáinkból származó vágyainkat megvalósítandó. Mire is törekedhetnénk másra, mint a körülöttünk dúló kíméletlen küzdelem megnyerésére? Amelynek legelső kihívása az időtől ered, amely nem hagyja, hogy feleslegesen, bizonyítottan vagy a cáfolat által megújítva ne jussunk újabb és újabb ismereteinkhez. Csupáncsak a saját tényeinket magunk szeretjük létrehozni és értékkel ellátni. Azokat a tényeket, amelyek érdekeink szerint kell, hogy minket szolgáljanak. Igen, jól gondolják: mi vagyunk a tények maguk, és ezért „ezek” a tények teljességgel kiszámíthatatlanok. Már a környezet, a természet törvényei szerinti meghatározottság elvárása szerint tekintve rájuk. Rövid idő intervallumban bizonyosan. Vagy akár hosszabb időt véve figyelembe, ha módunk van megtartani természet adta befolyásunkat ezekre a tényekre, és a belőlük leszűrhető szabályszerűségekre. A közeg ugyanis képes kivonni magát a természeti, a környezetben ható törvények alól, amikor feltételeket kíván biztosítani az idő birtokba vételéhez. És ezt a törekvését korlátozottan és következményekkel terhelten tudja csak véghezvinni. Ha eddig nem sikerült volna elérnie a környezetén való uralomnak ezt a formáját, akkor ez lesz a célja, mindaddig, amíg a közös érdekét fel nem ismeri, és a környezetet is ennek az érdeknek a hordozójaként és kedvezményezettjeként nem lesz képes kezelni. Mert múltunk alapján mi mást is láthatnánk magunk előtt, mint a korlátozatlan szabadságot, amelyben végtelen képességeink bármilyen kibontakozást lehetővé tesznek nekünk, vágyaink mértékének teljességgel befolyástól mentes kiterjesztésével? Ahogy az egyik esetben az említett múlt esetleg visszafog minket az elképzeléseink szabad megválasztásában, úgy ez a múlt végtelen energiával mozgatja képzeletünket, esetleg a tények alakításának lehetőségét is szabályozatlanul tárva elénk. Szerencsére értékeink és eredményeink közösek, ahogy tudásunk is csak közegünk egésze számára érhető el igazán, és képzeletünk is csak úgy teljes, ha a verseny spontaneitása a része marad, ahogy választásaink sem befolyásolhatóak, amikor magunknak – egyénként – környezetet találunk egy társban, kizárólagossággal és a közösségi hozzájárulást megkövetelve és elérve.
84.
VálaszTörlésHa vannak olyanok, akik szerint sűrűsödnek a kérdéseink, és velük együtt válik egyre összetettebbé a válasz megtalálásának módja, és maga a válasz is, amely próbára teszi módszereinket csakúgy, mint az eszközöket, amelyeket a modellek létrehozásakor veszünk elő, hogy alulról vagy felülről közelítsük azt, amit éppen látni, érteni és magyarázni szeretnénk, akkor őket dicséret illeti, és észrevételeiket nem tarthatjuk rendkívülinek vagy szokatlannak. Sőt! Ez felel meg igazán a mostani helyzetnek, ami jellemzi gondolataink állását és pozícióját. A félbehagyott témák fájdalmasan jutnak eszünkbe, mint önmagunknak való tartozások. Még szerencse, hogy a közeg természete képes gondoskodni arról, hogy a gondolatmeneteket felidézhessük, és rövid, ismételt konstrukció révén könnyen jussunk újra olyan kép alkotásához, és általa a közeg valóságába való illeszkedéshez vagy annak elképzeléséhez, amely mozgásba hozza a megszerzett tudásunkat, és lehetővé teszi egyúttal annak bővülését is, új kérdések, új szempontok és összefüggések felvetésével és vizsgálatával. Arról nem is szólva, hogy ezzel a mozgósítással milyen létezésbe vonódhatunk be, elsősorban a képzelet aktivizálásával, amely méltó társa az időt uraló teljes közegnek, miközben egyénenként lát el minket az időtlenség jelenével, annak a véges élet keretei között elérhető maximális szintjén. És a hiányzó, az időtlenség eléréséhez szükségesnek tartható elemek, mint a közös érdek létrejötte, vagy a jóslatok beválásának megfejtetlensége, már-már jelentőségüket vesztve kezdenek előttünk értékelődni, jóllehet a tudat, hogy a közös érdek bármikor elfogadottá lehet, és a megfejtés sem lehetetlen, amikor „csak” a transzformálást szükséges bevonnunk, amely a személyből annak szellemi örökségét, mint törvényt teszi meg valóságunk alapjának, nem biztos, hogy napjaink tényei között szerepel. Ám ezeknek puszta lehetősége, amint a lehetőség elővételezése – elképzelése – is, olyan erős hatóerő, hogy nyomában illeszkedésünk a közeghez, helyesebben közeg voltunk önmagában, hiszen valójában ez az, amely jellemez minket, amikor közeg létünket tudatosítjuk, felszabadítja gyönyörre és tudásra való energiáinkat, ahogy birtokunkba helyezi az időt is, az idő birtoklásának többes formáját egyszerre megvalósítva. És ezek után térjünk vissza a folytonossághoz, meg az intézményeinkhez, és keressük tudásunk buktatóit, amelyek úgy keletkeznek, mint az a bizonyos önmagát beteljesítő jóslat, amely a gondot dehogy akarja magának előállítani akkor, amikor csak segítség a célja, elsősorban önmagán, de a szenvedőn is, akinek a baja sokszor saját maga, és aki arra is késznek szeret mutatkozni, hogy devianciáját leküzdje, és sikerét – győzelmét – valódi, általa is értett és kívánt formájában elérje, a közösség helyeslő együttérzésével? Állítsuk azt, hogy „mindig a gyereknek van igaza”? Vagy ennek változataként: „mindig a beteg az, aki közel jár az igazsághoz”, esetleg valahogy így: „a bűn elkövetőjére érdemes és szükséges figyelnünk, mert kritikája a mi alkalmatlanságunkat – indolenciánkat - mutatja csak”? Már csak a „gyereket nem kellene kiönteni a mosdóvízzel együtt”, amikor próbálkozásainkat és az azokból szerzett végtelen értékes tapasztalatunkat és tudásunkat valamint módszereinket magunk elé idézzük, szigorú kritikánk gyakorlása közben. A türelem ugyanis a legdrágább minden módszer között, jóllehet az egyetlen eredménnyel kecsegtető is, ha a hibák elkerülésére és az energiák mozgósítására gondolunk. Miközben a gond megoldására felkészülésünk előtt súlyos, szinte leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak, amelyek az intézmények erejét azonnal szükségessé és indokolttá teszik. Mert az arisztotelészi és a szókratészi törvényt a napóleoni törvénnyel összeegyeztetni még nem sikerült. Vagy ezeknek a törvényeknek a működési zavarait kellene kiigazítanunk, amikor az aktualitás áll elénk, hogy rajta és ez által magunkon is segítsünk? Mert ma, a populizmus korában mi lenne időszerűbb gond, amely megoldásra vár, mint a tömegek és az egyének javát szolgáló általános megoldás vagy megoldások kidolgozása és elfogadtatása?
85.
VálaszTörlésAkkor most mondjon valamit a populizmusról! – hangzott fel az első sorból. Jött is a válasz rögtön: tisztelt hallgatóim, az önök érdeklődése alapján a populizmust megidézhetem. Ehhez annyit feltétlenül szükséges javasolnom, hogy képzeljék el ezt a termet olyannak, amelynek a falai tetszőlegesen tágíthatóak, és az így kibővített teremben, amely megtarthatja zárt formáját, miközben méretei a végtelenbe nyúlnak, továbbra is hallgatóság foglal helyet, ahogy most önök megtöltik a széksorokat, amelyek itt találhatóak. Csak az ott tartózkodók számát és a hasonló termek számát, már nem fogjuk tudni megadni, mert erről semmilyen adattal nem rendelkezünk. Ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy az együtt tartózkodás kivitelezhető lenne az említett formában, nem is szólva a figyelemről és nyugalomról, amely ebben a teremben jól követhető, ha valaki a jelenlévők hozzáállásáról alkotna magának véleményt, különböző szempontok alapján. A populizmus tömegek egymással is összeütköző igénye, amelyek olyan erővel képesek emberek között meghatározható rendet létrehozni, hogy - a kívánságok hordozói és kinyilvánítói számától függetlenül, ahogy a szükségesnek tartható intézmények meglététől és hatékonyságától függetlenül is - egységes döntéssorozatok alakulása válik elvárhatóvá és – bizonyos feltételek mellett és mértékben – előre megadhatóvá. Ebben az állításban kiemelkedő jelentőséggel bírnak a tetszőleges létszámú tömegek, amelyek egyöntetűek, továbbá meghatározó szerepre tesz szert a döntések egymásutánisága, mint bizonyos összefüggés szerint alakuló konstrukció vagy rend, amely egy folyamat végbemeneteléhez tartozónak számít, és ez által koherenciával rendelkezik, függetlenül attól, hogy honnan indult, milyen irányt követ, és céljáról milyen kalkulációk számíthatóak menet közben, a döntési helyzetek befejeződését megelőzően. Ami hiányzik a mondatból, az a részvevők irányításának – ennek folytán pedig az események menete tudatos alakításának - illetve tudatosságának megléte, kiemelve ennek a tudatosságnak a történéssel azonos időben való létezését. Az egységes és egyúttal kiszámítható, valamint a feltételekkel előre jelezhető volta a döntési sorozatnak – a folyamatnak – ugyanis teljességgel lehetetlen. Nincs ugyanis lehetőség a tömegigények artikulálására, jóllehet jelszavak sokasága hivatott a döntések befolyásolását elérni, és szempontokat, érdekeket megjeleníteni, hogy a hatalmas energiák elvégezhessék a feladatukat, és a mozgásba lendült széles embercsoportok kívánt elvárását megvalósulásához segítsék. A populizmus egy kísérlet, amely új feltételek között próbál módszert találni arra, hogy az egymással esetleg összeegyeztethetetlen érdekekből a lehető legkisebb sérelem okozásával legyen képes olyan konszenzust alakítani, amely minimális kompromisszum vagy veszteség árán juttatja lehetőséghez az említett érdekek hordozóit. Miután pedig a lehetetlenre vállalkozik, és eljut ennek felismerésére, választ magának tömegeket és érdekeket, akik és amelyek leginkább látszanak érvényre vergődni a döntések nehézkes és egyensúlyukat vesztett eljárásában, és amely érdekekkel, az intézményi erő használatával, valamilyen állandóság megvalósulhat, lehetőség szerint minél nagyobb időtartamban. A populizmus tömegek – közegbeli rendezettségek – militarizálódása, lehetőség szerint burkoltan, de az állami intézményrendszer mozgósításával, és működtetése totális kiterjesztésével. A sötétben botorkáló, kevéssé tájékozódni képes és ezért meglehetősen bizonytalan és reszkető embercsoportok önszuggesztiója, amelynek csak a siker lehet a következménye elvárásuk szerint, vagy a sodródás, a megpróbáltatások eszkalálódása, amíg valamilyen megvilágosodás féle szemükbe nem villan, látásukat átmenetileg megszüntetve, majd felismerésüket elébük tárva a helyről, ahová magukat juttatták. A populizmus jellemző vonása ugyanakkor, hogy a tévelygéseknek arcokat választ, személyeket, akiket elhivatottnak, felkentnek és olykor tévedhetetlennek tart, és akikben céljainak és elvárásainak megvalósítóját, mint biztos zálogát sikerének, hiszi és felismerni véli.
86.
VálaszTörlésA populizmus a közeg rendezettségeinek – társadalmainak – védekező reakciója az őket ért valós vagy képzelt veszélyekre. Gyulladásnak, lobnak, kelésnek kell látnunk a képződményt, amely a társadalmak „testén” ilyenkor keletkezik, ahogy az emberi szervezet is tüneteket mutat, mint a láz, a duzzanat vagy a bőr színének elváltozása. A harc, amit a védekező rendszer folytat az élő egyén érdekében, meg szokta hozni a sikert, az egészség helyreállítását, amelynek ára a betolakodó és legyőzött kór maradékának kellemetlen jelenléte, túl a szervezetet ért megpróbáltatás terhén. Ami ekkor eltávolítandó anyag egy ideig a testben marad, várva a tisztulás megszüntető, kilökő processzusaira, az a közeg társadalmánál akár tartós produktum is lehet: afféle piramis, amely emberek sokaságából magasodik, nagyon hasonlóan a hangyák bolyához, a méhek rajához és a termeszek várához. A piramisokat nem véletlenül említjük, amelyeknek állniuk kellett az idő viszontagságait évezredeken át, ahogy a populizmus termékeinek is az a célja, hogy a mozdíthatatlanságot, a változatlanságot, a biztonságot és a legyőzhetetlenséget adják meg az őket alkotó embertömegeknek. Az állatok említett primitív szerveződései jól szemléltethetik a populizmus „építményét”, fejlettebb konstrukció híján, amelyekben tévedhetetlenül megtalálhatjuk a bolyt, a rajt és a termeszvár közösségét fenntartó központi vezetőt, aminek – akinek – az a feladata, hogy a közösség számára szükséges reprodukcióról, folyamatos aktív funkcióját teljesítve, gondoskodjon. Csak a közeg rendezettségei – társadalmai – esetében ez a központi tag nem a szaporodás illetékese, a szó közvetlen, biológiai szaporodásra vonatkozó értelmében, hanem az a forrás, amely kiapadhatatlanul ontja magából az ember-piramis fenntartásához szükséges információt, amellyel a létrejött közösség mindig pontosan tudhatja aktuális feladatát, ahogy ismerheti célja eléréséhez szükséges teendőit is, miután érdekei jottányit sem változnak napjaik során: környezetüket a maguk számára alakítani, és a piramis közösségét – lehetőleg minél sikeresebben és szakadatlanul – bővíteni. Amire szüksége van a piramisnak és a populista vezérnek, az a veszélyt jelentő környezet, a megsemmisítésre kész, a piramis létét is megkérdőjelező ellenség, amely a piramissal együtt képes növekedni, ahogy a belőle származó veszély is csak fokozódhat, megállíthatatlanul. Az ember- piramis egységes és határozott kell legyen, minden külső és belülről jövő támadással és bomlási kezdeményezéssel szemben. Teljesítményének fokozása a tagok egyéni érdeke, amelyért jutalmazás jár, azok után, hogy vezérük iránti hűségüket nyilvánosan és még inkább a titkos ellenőrzések során bizonyították. Sorsuk csak a totális győzelem lehet, mert mindennapi információjuk hagyományukkal, tehát elhivatottságukkal kellően igazolt, és kiemelkedő minőségüket történelmük csakúgy, mint kiválasztott őseik is sokszorosan bizonyították. Ezért nincs szükségük új szempontokra, ahogy elbizonytalanító kérdésekre sem, és a megújulás vadhajtásait is el kell távolítaniuk köreikből, hogy értékeik utánozhatatlanul kiemelkedő szintje még csak meg se sérülhessen. Igazán sajnálatos ezek alapján, hogy létezhetnek közelükben olyanok, akik bírálni próbálják ember-piramisuk tökéletességét, és megengedő módon foglalnak állást bizonyos érdekek érvényesítésének módszereit illetően, szégyenkezés nélkül vállalva gyengeségüket, és a nyomában a romlást terjesztő kórt és bűnt. Holmi emberiességi hivatkozásokat hangoztatva próbálnak zavart kelteni a tökéletes építményen, amely pedig minden gond megoldására rendelkezik a megfelelő eljárással és az ehhez szükséges erővel, ahogy arról is van tudomása, hogy ezek a felforgató eszmék milyen értékek elfogadtatására vetemednének, sokszor rejtőzködve, és még többször teljes hiányában a felelősségnek, amely egy közösség élete alakulásában minden részvevőt át kell, hogy hasson. Mert el ne felejtsük, hogy a populizmushoz, amint annak ember-piramisához is, szükség van az egész társadalom alkalmasságára, illetve az elkerüléséhez elengedhetetlen alkalmatlanságára.
87.
VálaszTörlésAzért azt még jó lenne tudnunk, hogy a védekező reakciónak honnan, miből ered az indítéka, azaz miből keletkezik maga a populista piramis, és vannak-e neki nyúlványai, elágazásai, egyfajta „rokonsága” a közeg életében, nem is szólva az energiájáról, amely messze túl is nőhet a védekezésen. Habár ismerjük a vonatkozó szabályt, miszerint „legjobb védekezés: a támadás”. Ami ennél a jelenségnél szinte magától értetődően bekövetkezik. Amikor ilyen kérdésekre ragadtatjuk magunkat, kitágítva ezzel tekintetünk látószögét, térben és még inkább időben bővítve a vizsgált jelenség és vonzatai változatait, akkor csak engedelmeskedünk szokásosnak mondható értékelésünk módszerének, amelyben a tekintetet – szándékunk szerint – még maga a tekintet sem korlátozhatja a szabad képalkotásban. Itt, mint gondoljuk, megelégedhetnénk a populizmus jelenségének puszta leírásával, ahogy erre kísérletet is tettünk, és kimerítőbben járhatnánk végig az utat, hogy benyomásainkról részletesebb, egyben megbízhatóbb képünk lehessen. Csak a tágabb nézőpont révén azt is megérthetjük, hogy a közeg, amely igazán érintett a saját jelenségei milyenségét és azok ismeretét illetően, hogyan jut abba a helyzetbe, mint arról tettünk megállapítást, hogy bizonyos általános módon hoz létre jelenségeket, anélkül, hogy azok – vagy csak az, ha egyedi az előfordulása – tudatosítására módja lenne sort keríteni, és különösen a fenntartóit felismerni, együtt az okokkal, amelyek megjelenéséhez vezettek. Ezt a szélesebb tekintetet akár egy új szempontként is azonosíthatjuk, hiszen van már tudomásunk arról, hogy a közegben energiák működnek. Tehát az új felvetés nem akar mást tisztázni, mint a jelenség mögötti erők hovatartozását, azok kezdetétől, egészen addig, amíg folyamatos hatásukra kitérhetünk, akár azt is belátva, hogy milyen feltételek mellett szüntethető meg jelenlétük, ha ilyen végük szükséges és lehetséges lehet egyáltalán. Nos, amire nyugodtan hivatkozhatunk az eddigiek alapján, az a közeg története, mint folyamatai meghatározó tényezője, valamint a közeg – a rendezettségei, a társadalmai – két meghatározó részének: férfi-közegének és nő-közegének egymáshoz való viszonya, illetve ennek a viszonynak a kiegyensúlyozottsága. A populizmus – nem egyedüliként – a közeg társadalma – vagy társadalmai – nemmel bíró részei aktuális viszonyának, valamint az erről a viszonyról alkotott aktuális, de az előzmények által messzemenően befolyásolt felfogásának a terméke, és a nő-közeg elégtelennek tartott helyzete korrekciójára, az egyensúly helyreállítására alkalmasnak tartott eszközök, módszerek egyik megjelenési alakja. Ahogy a verseny szabadsága helyett alkalmazott minden más eljárás sem más, mint az ilyen elégedetlenségnek a kifejeződése, és egyben próbálkozás a nő-közeg gyönyöre – győzelme –, valós vagy vélt sérelmének, hátrányának megszüntetésére. Ha a militarizálódás legkülönbözőbb formáira gondolunk, és a szellemi, az ideológiai háttér kialakítását felidézzük, annak megannyi változatosságával és termékével, akkor elkerülhetetlenül meglepetésünk tehet minket hitetlenkedővé, joggal egyébként, hogy „ilyen egyszerű” okát kellene látnunk és elfogadnunk bonyolult történelmi képződmények és esemény sorozatok létrejöttének és hosszú időn át tartó működésének és fennmaradásának. Csak nem maradhatunk a felszínen akkor, amikor szinte tapintható az igénye a „lemerülésnek” az említett események oka vizsgálatánál, mondjuk Nagy Sándor világhódító hadjáratai mozgató energiáját követve nyomon, vagy a Nagy Francia Forradalom és az azt követő másfél évtized eseményei alakulását szeretnénk ilyen elnagyolt, de bizonyos követhetőséggel rendelkező szempontok szerint – úgymond – „jobban megérteni”? Lehetséges volna egyszerre ajánlani egyéni és közösségi méretekben ható tényezőket, amikor ennyire összetett eseménysort próbálunk követni, annyira bizonytalanul megadható fogalmak segítségével, mint amilyen a nő-közeg, ennek gyönyöre és győzelme, és egyensúly a közeg két nemmel rendelkező része között? És a képzelet mennyire távolít el a valóságtól, amikor a lendület viszi gondolatainkat?
88.
VálaszTörlésA „felülről kezdés” módszerét érintenünk kell. Mint amikor a felső emeletről lefelé kezdjük el építeni a házat. Ahogy az életünket is éljük az „itt és most” jegyében, és alapos megfontolásoknak eleget téve. Hiszen fa jellegünk alapján mást nem is tehetünk: múltunk szilárdsága tart minket meg, és jelenünk nyúlik tovább az ég felé, ahol „Napunk” és tápláló „vizünk” várja, hogy elláthasson minket életünk feltételeivel – a fák táplálásának mintájára. Amit ez a hasonlat eszünkbe juttat, az a fák elöregedése. Amely elkerülhetetlen, és amellyel együtt jár szaporodási képességük csökkenése is, legalábbis egy generáció életét véve alapul és véve figyelembe. Csak a mi közegünk egyetlen „fa”, amely saját magával azonos, amikor generációját keressük. A ma oly sok gondunkat jelentő reprodukciónk nem elöregedésünk jeleként értékelendő. Az időtlenség felé haladtunkban az ilyen anomáliákat természetesnek jó látnunk, miután megértettük származásunkat, energiánk forrását és működését, és bepillantani volt módunk közegünk nemei viszonyába, és ennek a viszonynak a közeg életét meghatározó volta megértésére is lehetőségünk nyílott. Az így elért ismeretek elvezethetnek minket a történelem végéhez, és az egyetlen feladatunkhoz: a versenyünk általánossá tételéhez, szenvedélyünk szabadságával-spontaneitásával, túl nyelvi korlátainkon, és meghaladva bizalmunk feloldhatatlan görcseit. A közös érdeket említenünk sem szükséges, miután nélküle mindezek megvalósíthatatlanok maradnának, ahogy arra sem lenne lehetőségünk, hogy ezeket a gondolatokat megformáljuk.
És közben észrevétlenül „felülről kezdtük” az értékelést és az elemzést. Illetve ezt tesszük akkor, ha a közös érdek létezését elővételezzük, és képzeletünket arra a jelenre irányítjuk, amelyben bekövetkezett közös érdekünk általános ismerete, és még inkább jellemzője együtt létezésünknek közeget alkotó voltunk tudatossága, és az ebből következő azonosságunk megélése. „Minden mindenkire tartozik”, mondta és írta – feltehetően – Ajtmatov. Aki elkezdte „felülről” kezelni gondjainkat, és aki azt is elgondolhatta, hogy ez az általános felelősség megvalósult, és a belátás megannyi eredménye rendelkezésünkre áll, amikor el nem felejtjük, hogy ebben az azonosságunkban, amelyet elértünk, mennyire különbözőek vagyunk.
Vagy talán annyi lenne csak a különbség, amelyet jellemzőnek kellene tartanunk, mint amelyet nemeink jelentenek, amelyekhez tartozunk, egyiket vagy másikat választva magunknak a megfelelő időben, de onnantól kezdve esetleg az egész további életünkre? A képzettségi, a nyelvi, az életmódot érintő, a világnézetet meghatározó eltéréseinket, ahogy földi létünk meghatározott helyszíne különbözőségeit is kihagyhatjuk a felsorolásból, amelyben a minket egymástól megkülönböztető jegyeket próbálnánk meg katalogizálni? És a rendezettségeink eltérésével is hasonlóan bánhatnánk, mondjuk azért, mert a világunk – a közegünk – gazdasága olyan uniformizáltságokat használ egy ideje, hogy az ebbeli változatokat lényegteleneknek tarthatnánk, és különösen az információ elérésének szabadsága az, amely horizontális és vertikális távlatainkat kitágítja, egymás felé nyilvánított bizalmunk természetes létezésével együtt? Ahogy közösségi és egyéni létünk megélésének intenzitása is része tudatosságunknak, miután kellő bizonyítékkal rendelkezünk arról, hogy kapcsolatuk legfeljebb a megismerés érdekében választható szét, elméleti szinten, és a valóságos átélés révén – ahogy a nembeli egymást választóknál is – a felelősség – a tudat – oszthatatlan és szétválaszthatatlan közöttük? És ezek után csak az ismeretlen marad számunkra háttérnek, biztosítéknak, amely képes arra is, hogy kérdéseinket generálja, ahogy azt is eléri, hogy nyugalmunkat elérjük, amikor válaszaink bizonytalanságát felmérjük és belátjuk? Mert ez az ismeretlen teszi lehetővé, hogy egymásra tekintsünk, anélkül, hogy egymásra néznénk valamilyen új módon, mert csak arra van szükségünk, hogy minden érzékünkkel érintkezzünk, folyamatosan, a lehetséges szintek mindegyikén, vággyal eltelten, és ezt a vágyat egymásban újra és újra létrehozva és megélve.
89.
VálaszTörlésÉs akkor miben különbözik az agyak összekapcsolása az egymást választók szenvedélyétől, amely a reprodukciónkat és a gyönyörünket is adja, ha jól történik a kiválasztódás, az evolúciós döntés, a nemek terén? Spontánul, természetesen. – szólalt meg egy érdeklődő, akinek a hangja alapján nehéz lett volna megmondani a nemét. Elismerő tekintetek keresték az illetőt, aki felállt, amíg beszélt, de le is ült azonnal, ahogy eljutott a megfogalmazása végére. Ez a spontaneitás olyannak tűnt, mint amivel mások is foglalkozhattak, ha direkt módon nem is tettek fel kérdést róla. Az előadó most szinte örömmel nyugtázta az érdeklődésnek ezt az újabb jelét, bár nem utalt rá a válaszában. Csak futó mosolya alapján gondolhattuk, hogy elégedett az új kérdéssel, ha a gondolatmenetét ez esetleg kicsit meg is változtathatta, amit, egyébként, nem említett. Nagyon jó lenne, ha az ön kérdését a jelentőségének megfelelően tudnánk kezelni, mondta, mert a közeg egyik eddig még alaposabban nem érintett, de annál fontosabb jelenségét közelíti meg, amelyről a római költő külön műben emlékezett meg, ha nem is az általunk követett célból, az: átváltozásról. Agyaink összekapcsolása mi más is lenne ugyanis, mint együttműködésünk egyik formája, amelynek, talán ezt külön nem is kell most bizonyítanunk, nagyon magas a szervezettségi szintje. Ahogy szenvedélyünk megélése is együttműködés, és ez - reprodukciós célt követve - az egymást választó, nemben eltérő egyéneink páros közösségét hozza – mondjuk így – „működésbe”. Csak vannak olyan összekapcsolódásaink, amint az nyilvánvaló, amelyeknek a közeghez tartozása áttételes, amennyiben – például – nem járulnak hozzá a reprodukciónkhoz, de annál inkább teszik lehetővé tudatosságunk és luxusunk bővülését és növekedését. Vagy inkább második közeget fenntartó formának kell tartanunk az ilyen együttességünket, ha a reprodukciónk és a gyönyörünk számítana az elsőnek, amely a közeg léte szempontjából meghatározónak értékelendő. Mintha itt is a kettősség lenne az, amely lényeginek tekinthető, ahogy azt már oly sokszor volt alkalmunk megállapítani. Ha az ilyen összekapcsolódásokat/ együttműködéseket nézzük, akkor az azonosságok vagy hasonlóságok és az eltérések, a különbözőségek kell, hogy szemünkbe tűnjenek. Hiszen, hogy rögtön az elején tegyünk egy alapvető megállapítást, energiáink működéséről van szó mindkét esetben. Ahogy a cél is azonos, természetesen: a közeg léte és ennek a létnek a fenntartása. Egyénenként és közösségekként, mellesleg. Csak az agyak összekapcsolásánál nem feltétlenül használjuk szenvedélyünket, a maga eredeti, funkcionális alakjában. És az energiáink célja, indíttatása sem a reprodukciónkra fog irányulni közvetlenül, amikor megválasztjuk együttműködő társainkat, és meghatározzuk azt is, amit felmutatni kívánunk, mint közösen töltött időnk és munkálkodásunk termékét, eredményét. Az ilyen közös ügyeink szereposztása el fog térni az elsődleges választásainkban megszokottól, ahol a nemünk szerint vannak készen az elvégzendő feladatok, sorrendileg és a bejárható játéktér helyeire nézve is. A vállalásaink szabadságában nem kell változást feltételeznünk, bár a cél megadását követően sok múlik azon, hogy gyakorlottságunk és képzeletünk szerint milyen lehetőséget fogunk magunknak tervként felállítani. Ha környezetünk semleges részvételére számíthatunk, még versenyünk izgalma és sürgetése mellett is, akkor az említetteken kívül az energiánk teremthet közöttünk különbséget, amelyet érdemes ismernünk, és a maga értéke szerint fel is használnunk. Az egyén, mint a legkisebb közösség, jó, ha tudatossá lesz, amikor az agyak összekapcsolásáról beszélünk, bármennyire is meglepőnek tűnik ez a felszólítás így első hallásra. Ugyanis társulásainkban is mindig egyének maradunk, bármennyire is legyünk képesek egyén voltunkat – egyéniségünket, ha tetszik – kiiktatni akkor, amikor a cél felé haladva szükségünk van a közös elhatározás szerint kiszabott és vállalt, egyben az egyénitől esetleg eltérő feladatot jelentő fázis kivitelezésére, azaz bizonyos mértékű önszabályozás közösségi alapú és célú elfogadására.
89.
VálaszTörlésÉs akkor miben különbözik az agyak összekapcsolása az egymást választók szenvedélyétől, amely a reprodukciónkat és a gyönyörünket is adja, ha jól történik a kiválasztódás, az evolúciós döntés, a nemek terén? Spontánul, természetesen. – szólalt meg egy érdeklődő, akinek a hangja alapján nehéz lett volna megmondani a nemét. Elismerő tekintetek keresték az illetőt, aki felállt, amíg beszélt, de le is ült azonnal, ahogy eljutott a megfogalmazása végére. Ez a spontaneitás olyannak tűnt, mint amivel mások is foglalkozhattak, ha direkt módon nem is tettek fel kérdést róla. Az előadó most szinte örömmel nyugtázta az érdeklődésnek ezt az újabb jelét, bár nem utalt rá a válaszában. Csak futó mosolya alapján gondolhattuk, hogy elégedett az új kérdéssel, ha a gondolatmenetét ez esetleg kicsit meg is változtathatta, amit, egyébként, nem említett. Nagyon jó lenne, ha az ön kérdését a jelentőségének megfelelően tudnánk kezelni, mondta, mert a közeg egyik eddig még alaposabban nem érintett, de annál fontosabb jelenségét közelíti meg, amelyről a római költő külön műben emlékezett meg, ha nem is az általunk követett célból, az: átváltozásról. Agyaink összekapcsolása mi más is lenne ugyanis, mint együttműködésünk egyik formája, amelynek, talán ezt külön nem is kell most bizonyítanunk, nagyon magas a szervezettségi szintje. Ahogy szenvedélyünk megélése is együttműködés, és ez - reprodukciós célt követve - az egymást választó, nemben eltérő egyéneink páros közösségét hozza – mondjuk így – „működésbe”. Csak vannak olyan összekapcsolódásaink, amint az nyilvánvaló, amelyeknek a közeghez tartozása áttételes, amennyiben – például – nem járulnak hozzá a reprodukciónkhoz, de annál inkább teszik lehetővé tudatosságunk és luxusunk bővülését és növekedését. Vagy inkább második közeget fenntartó formának kell tartanunk az ilyen együttességünket, ha a reprodukciónk és a gyönyörünk számítana az elsőnek, amely a közeg léte szempontjából meghatározónak értékelendő. Mintha itt is a kettősség lenne az, amely lényeginek tekinthető, ahogy azt már oly sokszor volt alkalmunk megállapítani. Ha az ilyen összekapcsolódásokat/ együttműködéseket nézzük, akkor az azonosságok vagy hasonlóságok és az eltérések, a különbözőségek kell, hogy szemünkbe tűnjenek. Hiszen, hogy rögtön az elején tegyünk egy alapvető megállapítást, energiáink működéséről van szó mindkét esetben. Ahogy a cél is azonos, természetesen: a közeg léte és ennek a létnek a fenntartása. Egyénenként és közösségekként, mellesleg. Csak az agyak összekapcsolásánál nem feltétlenül használjuk szenvedélyünket, a maga eredeti, funkcionális alakjában. És az energiáink célja, indíttatása sem a reprodukciónkra fog irányulni közvetlenül, amikor megválasztjuk együttműködő társainkat, és meghatározzuk azt is, amit felmutatni kívánunk, mint közösen töltött időnk és munkálkodásunk termékét, eredményét. Az ilyen közös ügyeink szereposztása el fog térni az elsődleges választásainkban megszokottól, ahol a nemünk szerint vannak készen az elvégzendő feladatok, sorrendileg és a bejárható játéktér helyeire nézve is. A vállalásaink szabadságában nem kell változást feltételeznünk, bár a cél megadását követően sok múlik azon, hogy gyakorlottságunk és képzeletünk szerint milyen lehetőséget fogunk magunknak tervként felállítani. Ha környezetünk semleges részvételére számíthatunk, még versenyünk izgalma és sürgetése mellett is, akkor az említetteken kívül az energiánk teremthet közöttünk különbséget, amelyet érdemes ismernünk, és a maga értéke szerint fel is használnunk. Az egyén, mint a legkisebb közösség, jó, ha tudatossá lesz, amikor az agyak összekapcsolásáról beszélünk, bármennyire is meglepőnek tűnik ez a felszólítás így első hallásra. Ugyanis társulásainkban is mindig egyének maradunk, bármennyire is legyünk képesek egyén voltunkat – egyéniségünket, ha tetszik – kiiktatni akkor, amikor a cél felé haladva szükségünk van a közös elhatározás szerint kiszabott és vállalt, egyben az egyénitől esetleg eltérő feladatot jelentő fázis kivitelezésére, azaz bizonyos mértékű önszabályozás közösségi alapú és célú elfogadására.
90.
VálaszTörlésAz átváltozásban a teremtés változatlan. A reprodukcióból lesz a környezet átalakítása, igényünk és kedvünk szerint. A cél is marad: az idő birtokba vétele. Még akkor is, amikor erre képessé tesz minket a győzelem, amelyet több formájában is elérhetünk. Kezdve a gyönyörrel és az utódaink megszületésével, majd folytatva az átváltoztatott sikerekkel, amelyek révén bővül tudásunk gömbje, és „növekvő időnk” ad biztatást számunkra intenzivitásunk és luxusunk őrzésére, és a szépre, az igazra is figyelünk. A részletezést elkezdtük akkor, amikor kivételezettségünket tekintettük létrehozónknak, egyénként és közösségként egyaránt. Ez energiánk kezdete, és ez fennmaradásának módja és biztosítéka is. Ahogy az átváltozások során is az energiáinkat követjük, amelyet – amelyeket - kaptunk anyánktól – „anyáinktól” -, és amelyet apánk – „apáink” – tanítottak meg használni, majd tudománnyá és technikává fejleszteni. Ami azonnal feltűnik, amikor ilyen részletekbe bocsátkozunk, az a sokféleség, amely az átváltozás sikerét érinti, és a sokféleség, amely szerint részt lehetünk képesek vállalni az átváltozás teremtő együttműködésében. Hiszen az egyetlen, a magában teremtő emberrel kezdődik a munkamegosztás, amely egészen a teljes közeg közös ténykedéséig terjedhet, már elméletileg legalábbis. Mert erre a teljes közeget megmozgató munkálkodásra nem könnyű példát találnunk. Olyat, amely valódi, az eredmény tekintetében ténylegesen létezéssel bíró, azaz anyagiságában megjelenő produkcióhoz vezetett. Egyelőre gondolati műveleteket tételezhetünk fel létezőkként, amelyek a teljes közeg szellemi tevékenységét, gondolkodását érinthették, egy időben, bizonyos időintervallummal rendelkezően, már ami a teljes közeg aktív részvételét jelenti. Inkább csak közelítő működés az, amely – továbbra is gondolati síkon – követhető lehetett volna, ha az észleléséhez és a rövid ideig tartó létezése rögzítéséhez és azonosításához a szükséges és megfelelő módszerekkel, esetleg eszközökkel rendelkezhettünk volna. Ha ezek után visszatérünk az átváltozásaink létező alakjaihoz, amelyeknél nincs vita vagy kétség az eredményességet, a produktivitást illetően, akkor egyéni változatosságainkhoz és közösségi gyakorlottságunk számos formájához juthatunk, mint amelyek érdeklődésünket felkeltve további vizsgálódásunkra biztathatnak. Még az is eszünkbe kell, hogy jusson, hogy az átváltozások sikerességében vajon nem az egyén és a közösség közötti viszony az, amely annak mértékét és milyenségét meghatározza? Vagy nem a környezet és a rendezettség – az adott állam – története, viszonyának – ezen belül átváltozásai sikereinek vagy sikertelenségeinek - története fogja meghatározni – és megmutatni – a várható együttműködései kilátásait? Egészen pontosan annak kedvező vagy kevéssé beváló produktumai elvárásának mértékét. Vagy az kellene, hogy eszünkbe jusson, amit korábban már érintettünk, amikor a rendezettség története alakulásáról szólva a nő és a férfi rendezettségei viszonyát véltük meghatározónak az energiáik felhasználásában, és ebből következően a jövőjük eseményei milyenségét illetően is? Akkor elvetettük a gondolatot, amely szerint a rendezettség – az állam – aktuális feladatai alakításában, a döntések milyenségében – és itt a kedvező fejleményeket, a társadalom számára pozitív eredmények elérését lehetővé tevő elhatározásokat tekintettük elsődlegeseknek – a női rendezettség igénye, és az ebből eredő energia szabályozási szerepe lenne – vagy lehetne – a meghatározó. Most pedig gyanúnk támad arról, hogy nem csak az elsődleges együttműködéseink azok, amelyekben az energiáink mozgatása döntő jelentőségűnek tűnik, és női rendezettségünk kizárólagos szerepével, hanem a közeg fenntartásában oly fontos másodlagos közös tevékenységeink energia átalakításában is ennek a szerepnek a változatai – átváltozásai – találhatók meg, számtalan áttétellel érvényesülően akár. És azt a kérdést még fel sem vetettük, hogy az irányító nő rendezettségünk – már akkor, ha felvetésünknek van valamelyes igazság tartalma – egyes tagjai milyen közvetlen módon részvevői az átváltozásnak magának.
91.
VálaszTörlésA világgazdaság, ezen belül a pénz, mint anyaggal bíró termék, elég elterjedtnek mondható azért, nem? – hangzott el egy megjegyzés, immár a megszokott módon, bátran és keresetlenül. Milyen igaza van, kapcsolódott a felszólalóhoz beszélőnk. Ha mást nem veszünk, csak a pénzt, szólt a folytatása, akkor azt tényleg olyan közös terméknek tudhatjuk, amely az egész közegben elterjedt, és amelynek létrehozásában a közeg minden tagja részt vesz. Ha nem előbb, akkor utóbb, az élete folyamán. És ez a pénz nem létezik egyetlen és közös formában, a közegben. Ahány rendezettség, szinte annyi pénzféleség forog az egymással kapcsolatba kerülő emberek között, az együttműködésük legváltozatosabb formáihoz csatlakozva, és adva ezeknek a közösen töltött munkálkodásoknak külön értéket, jól meghatározhatóan, pontosan kiszámíthatóan. Ahogy az együttműködés eredményéhez is hozzárendelődik a pénzben kifejezhető és megjeleníthető érték, gyakran jól követhető szabályok szerint, majd titkos utakat, egyben sajátos törvényszerűségeket követően, gyakran láthatatlanul, és – ami pedig fejtörésre késztet sokakat – kiszámíthatatlanul. Ha a pénzek értékének változásait vesszük, akkor is ilyen szabálytalanságokat, ilyen sok tényezőtől függő, és nehezen követhetőnek tűnő folyamatokat láthatunk, alaposan elgondolkodva a kezdeti szándékokon, amelyekben pedig – közös elhatározással – mintha sikerült volna megállapodnunk. Lehet, hogy a verseny, amelyről tettünk már jó néhány megjegyzést előzetesen, valójában már régóta tart a közegben, anélkül, hogy annak szabályait és a teljesítmények mértékének egységét meghatároztuk és elfogadtuk volna? Igaz, hogy ez a verseny nem a közös érdek felismerése és elfogadása után indult verseny közöttünk, és könnyen lehet, hogy a most mutatkozó gondjaink ezzel a kiindulási helyzettel, illetve ennek hiányával függenek össze. Csak a közös produkció létezését nehéz lenne letagadnunk, még akkor is, ha ez a termék annyi alakban áll a rendelkezésünkre, amikor életünk megannyi közös és egyéni akciója bonyolításában szolgálja törekvéseinket. Sikerét és hasznosságát a vele kapcsolatba hozható gondjaink sem kérdőjelezhetik meg. Illetve hogyan tudnánk helyettesíteni sokféleségét most, amikor napjainkat át- meg átszövi használata az összes változatának, és komoly érdekünk fűződik ahhoz, hogy az az rendszer, amely a változatok közötti kapcsolatokat – az átszámítások viszonyait - biztosítja, ne változzon? Különösen rendezetlenné, szabályozhatatlanná, kaotikussá ne váljon, és össze ne omoljon. Mert a pénz mellett, mint közös munkánk eredménye mellett, a pénz használatának eszközeit is meg kell említenünk, mint együttműködésünk sikerének mutatóját és bizonyítékát, a bankokat. Azt az intézmény(rendszer)t, amely ezt a nagyon is eleven anyagot, mint a pénz, képes kezelni és létét, mozgását, fejlődését vagy megújulását, amely gyarapodás, növekedés egy időben, majd pótlandó hiány máskor, megfelelően biztosítani. Ahol a pénz több lehet papírnál vagy fémnél, mert törődést kap az intézményt alkotóktól ahhoz, hogy értékét gyarapíthassa, ahogy magát megsokszorozza, és rendelkezésére álljon mindenkinek, aki az energiáját a saját és a közösségei javára kívánja hasznosítani, mégpedig megfelelő haszon elérésének kimondott és vállalt céljával. Ahogy az következik az önbizalomból, amely az élet feltétele és jele, és amely a közeg természetes, belülről jövő sugárzása, önmagára, és ez által mind a két alakban létező alkotóira. És ezek után az általánosságokon át is léphetünk, és feltehetjük a kérdést, amely megérinthetett már minket a pénz említésekor, ha hallgattunk róla egyelőre, akkor is: mennyit kívánhatunk magunknak ebből a termékből, amikor szeretnénk győzelmünket folytonossá tenni, és gyönyörünkről sem mondanánk le, ha módunkban állhat, ahogy mindennapi betevőnket is könnyen elérhetőnek tudnánk vele, elsősorban magunknak, majd mindjárt ez után szeretteinknek? Mert mintha hallanánk, hogy „a pénz nem boldogít”, ám a hiányával küzdők nehézségei el szoktak kedvetleníteni, és ha magunkra gondolunk, mint szűkölködőkre, akkor félelmünkben reszketünk.
92.
VálaszTörlésAztán arra a kérdésre is szívesen találnánk meg a választ, ha lehetséges, hogy: mennyire vagyunk képesek ezt a termékünket és ennek szaporodását vagy fogyatkozásait befolyásolni? Vagy inkább a termék az, meg a gazdaság, ahol a termék virul és tenyészik és uralkodik, és kívánságokkal lép fel velünk szemben, mintegy ránk kényszerítve valamilyen akarat félét, de legalábbis olyan kényszerítést, amelyet nem könnyen tudunk magunktól távol tartani? Elég tájékozatlannak tűnünk már a felvetéseinkkel is, de meglehet, hogy ez kimondottan személyes hiányosság csak, és a hozzáértők rendelkeznek a megfelelő áttekintéssel arról, amit a pénz és a gazdaság kapcsán kérdésként bárki, bármikor megfogalmazhat, és rá választ kérhet. Kontárként kerültünk helyzetbe, afféle hályogkovácsként, akinek beavatkozása illetlennek tartható, ahogy illetéktelenek a kérdései, és ezt legjobb készséggel elismernünk. Mentségünk nem biztos, hogy van, és nem biztos az sem, hogy erre az elnézésre és megértésre igényt akarnánk tartani. Felelőtlenségünket vállaljuk, vagy inkább fellengzősségünket elismerve kívánunk további gondolati kalandozásokat folytatni, elvárások nélkül, mértéket nem tartva, és kevéske célt követve ebben a szelleminek mondott kalandozásban. A képzelet mértéktelen szabadságával tekintünk továbbra is tetszőleges irányaiba a belátható illetve elgondolható dolgoknak. Most éppen a közeg egyik része szegmensében botorkálva, és reménykedve a gazdagság elérésében, anélkül, hogy ennek bekövetkezése – megszerzése - bármilyen sikerrel kecsegtető módszeréről előzetes elképzelést magunkban alkothattunk volna. Gyermekkorunk meséiben a harmadik fiú kiállja a próbákat, amelyek révén szerencsés lesz a szükségben, és azok, akiket megsegített, azok fogják hozzásegíteni a biztos, a remélt és megérdemelt jóléthez és sikerhez. Vagy kellően okosnak bizonyul szorult helyzetében, és elég bátor is ahhoz, hogy kivágja magát a bajból, ami ügyesség és lelemény meghozza számára a kívánt eredményt. Mint a gazdaság szereplőinél is történni szokott, akik elég előrelátóak a befektetéseikkel, és a kutatásra és fejlesztésre szánt összegeik is hozzásegítik őket ahhoz, hogy a piacot irányítani – kínálni – képes termékkel irányíthassák, árat szabva terméküknek, és hasznukat is maximális mértékűvé növelve. Ahogy egy hadjárat során a hadvezér és serege meghódítja a birodalmat, ahol aztán berendezkedhet, és az így megnövelt állama biztonságát elérheti, ellenségeit annyira meggyengítve, hogy azoknak csak a behódolás marad, ha puszta létüket megőrizni óhajtanák. Vagy nem ez történik ott, ahol a pénz mozog, és emberek magasan szervezett csoportjai naponta munkálkodnak anyagmennyiségek megformálásán, és más emberek számára elérhetővé tételén, azért, hogy az élet – mindannyiunk élete – ezzel a körforgásos ténykedéssel ismételhető, fenntartható legyen? Nem a napfény és az eső termékenyíti meg ezúttal az élő természetet, hanem a pénz és az energia teszi lehetővé a közeg rendezettségeinek – a társadalmaknak -, hogy mi, dolgozó emberek, árutermelésre vállalkozzunk, majd a cseréhez pénzt használjunk, és közben az árut – az élő természet fajainak és azok egyedeinek áruban jelentkező mását – állandóan megújítsuk, mondjuk egyfajta kiválasztódás minőségi követelmény-rendszerének elvárásait követve. És ahogy kiszámíthatatlan az időjárás, amely a természetben való létet lehetővé teszi, úgy majdhogynem kiszámíthatatlan a pénz és az energia mennyisége és minősége, avagy a gazdaság teljesítményének alakulása, amely pedig pontosan olyan jelentőséggel képes befolyásolni a mi létezésünket, ahogy az élő környezetünk alkotóit érinti a földi klíma Naptól is függő változása. És akkor a természeti környezet azon részére is utalnunk kell, amely a gazdaságunk – a közeg gazdasága - működésének következményeit jó lenne, ha képes lehetne mintegy figyelmen kívül hagyni, és a gazdasági ténykedésünk hatásait magától egyszerűen és hatásosan távol tartani. Mint főnix madarunk, amely a tűzből új életre kel. Csak mi elhamvasztani sem szeretnénk, pusztán a megújulását várnánk el a csodálatos szárnyasnak.
93.
VálaszTörlésAz a benyomásunk, hogy összefüggések egész rendszere tárult elénk az előzőekben érintettek következtében, mintegy mellékesen, miközben áttekintésünk egyetlen lehetséges pontnál sem állt meg, hogy az adott hely vonatkozásaival, érintkezési pontjaival kicsit bővebben, részletesebben foglalkozhasson. Ennek hozzáértésünk hiánya is oka, természetesen, ahogy okként felhozható az is, hogy az adott szempont követésével, egy bizonyos kérdés taglalásával szemlélődésünk fókuszát kellene megváltoztatnunk, amit nem biztos, hogy szívesen vállalnánk. A konkrétabb, a direktebb, a részleteket érintő vizsgálódásnak ugyanis mintegy következnie lenne jó a tágabban kezelt megközelítésből és az így elért megállapításokból, ha nem csal meg sejtésünk a módszer használhatóságát illetően. A környezet változása, amelyről mostanában annyi szó esik világunkban, és ezen belül is a klímaváltozás ügye, olyan témának tűnik számunkra, mint amely gazdaságunk azon belső törvényszerűségéből következőnek látszik, amely szerint a hasznot folyamatosan el kell érni, ki kell termelni, vagy, ami ezzel azonosnak tekinthető: a gazdaság nyersanyag igényének kielégítése mindenekelőtti feladatnak tekintendő. Ha van ilyen alapvetés a gazdaság működésében, akkor kötelezően be kell következnie a véges méretű földi adottságok/feltételek határához érésnek, mint a növekedés, ezen belül pedig a haszon folyamatos biztosítása korlátjának. Pontosan úgy, mint a birodalmak számára megszerezhető szabad területek megszűnése, mint a terjeszkedésük folytatásának akadálya. Földi méretekkel számolva ez a helyzet már bekövetkezett. Nem a birodalmaké, hiszen Földünknek – és közegünknek – nem birodalmai vannak, hanem rendezettségei, társadalmai, hanem a közös gazdaságunk fejlődésének folytatási lehetőségéé. Legalábbis ránézésre egy ilyen körülmény bekövetkezésével jó számolnunk, és lehet, hogy ezt már tegnap is megállapíthattuk volna. Amely körülmény pusztán a tényszerűségével fogja figyelmünket magára vonni, és a lehetséges kérdésekkel, amelyek a közeg jövője számára fontosak, és amelyek megfogalmazását és megválaszolását legjobb közös ügyünknek tekintenünk. Nem mintha más jellege lenne annak, ha a gazdaság, a pénzrendszer, az új ismeretek felhasználása és technológiává válása mentén haladnánk tovább a felvetéseinkkel, vagy azt az általános gondot próbálnánk megközelíteni szokásos fejtegetéseinkkel, amely a jómód és a szegénység ellentéte kezelését próbálná meg érteni és magyarázni. Amelynek mai fokozódása olyan jelenséghez vezetett, mint korunk népvándorlása, amelyben az életveszélyből való menekülés mellett a távlat nélküli jövő, a lassú, de biztos szenvedés elfogadhatatlansága hajt embereket a remény felé, és már-már megállíthatatlan erővel, és az önveszély mellett, a mértéket nehezen elfogadó szükségtől vezettetve, alig befolyásolható, eredetileg nem szándékolt kárt előidéző lendülettel. A közegünk közös érdeke ilyen eseményekkel kapcsolatban szinte illetlenként említhető. Ahogy a gazdaság és a pénz működésének és használatának felvetése is érzéketlenségnek tűnik emberek szenvedése láttán, amelynek orvoslásáról, különösen pedig azonnali megszüntetéséről inkább kellene valamivel többet tudnunk, mint egy – egyébként az egész közeget érintő – szegmense jelenségei szabályairól és befolyásolása módjáról. Vagy zavarodottságunknak több oka is lehet, bárhogyan is csűrjük-csavarjuk a mondatainkat, belegabalyodva egymáshoz nem feltétlenül tartozó témákba, ahonnét aztán nem egykönnyen juthatunk tovább, bizonyos tartást követve a megkezdett gondolatok szerint, a korábbi megállapításokat alapul véve? Ugyanaz az igény jelenik meg a jobb élet elérésére törekvőknél, mint amely a gondok elől menekülőket mozgatja, veszélyes és hosszú, sok nélkülözéssel járó és súlyos kényszerektől áthatott útjukon? És a tudás gömbje szélén, a felszín valamely apró darabkáját művelőket hasonló meggondolások mozgatják, mint azokat a sokakat, akik „csak” jól akarják ellátni feladataikat, amelyeket a közösség rájuk osztott a munkamegosztásban elfoglalt helyük szerint? És a képzelet azért még végtelen marad?
94.
VálaszTörlésHa felidézzük korábbi témáinkat és azok tanulságait, akkor a már többször említett módszert hozhatjuk fel ajánlatként, csak ezúttal kiegészítéseket is fűzve a magvasnak tartott gondolatokhoz. Bevalljuk, hogy ez az elég régtől ismert javaslat – szerintünk – máig őrzi múlhatatlan érvényességét, és a jelenben ezt az aktualitásával is megtoldhatjuk. Arra az intelemre gondolunk, amely a közös érdek létrejöttének is feltétele egyébként, és amelyet két helyen biztosan megtalálhatunk elődeink kulturális örökségében: először a názáreti ifjú tanításai között, másodszor pedig az avoni hattyú örökbecsű szerelmes történetében, az elragadtatott leány javaslatában, amelyet kedvesének ajánl, felismerve érzéseik drámai következményét, és a jövőjüket adó új helyzet megragadásának módját. Benyomásunk szerint az energiáink működtetésének módja az, amely akadályát képezheti közös érdekünk felismerésének és elfogadásának, majd az így létrejövő versenyszabályok megalkotásának. Azt nyilvánvalónak vehetjük, hogy ez az energia nem az az energia, amely a gazdaságunk működésének feltétele. Ez a hajtóerő, amely bennünk munkál törekvéseinkben, amelyeket egyénként és közösségként egyaránt használunk, amikor célokat tűzünk magunk elé, amelyeket megvalósítandónak tartunk, és feltételként szabunk magunknak – és rajtunk kívül akár minden más, versenyünkben részvevőnek -, a még kellően nem függetlenedett energiánk. A feladhatatlan hagyományunk, az örökségünk, a múltunk hozadéka és súlyos terhe ez, amely meghatároz minket, mondhatjuk, hogy természetesen, és amely megakadályoz minket abban, hogy a képzeletünk végtelen, de még inkább szabad és független lehessen. Olyan, amely csak a miénk: egymást választó egyéneké, és generációké, akik képesek felismerni magukat azonosságaikról, és elhelyezkedni az egyének és a generációk rendjében, amelyek – akik – mindig a közös érdek létrehozásában munkálkodtak, függetlenül attól, hogy ebbéli szerepüket kellően tudatosították maguknak és az egész közegnek, vagy felismerésük el kellett, hogy maradjon, ahogy eddig ezt a legtöbb generációnak tudatosítás nélkül hagynia kellett. Hiszen mikor beszéltek egymással generációink, akik majdnem ugyanazok voltak majdnem mindenben, és akik teljesen mást testesítettek meg, mint amit maguknak és egymásnak - legjobb szándékkal - felmutatni akarhattak? Ahogy egyéneink tapasztalatát sem kellett megfogalmaznunk, hiszen az ilyen „páros tudás” vagy „páros felelősség” még véletlenül sem lehetett kiindulási elve az egymást választók döntéseinek: sem jogi fogalmaink nincsenek, amelyek az ilyen megközelítésről tanúskodnának, sem a tudásunk nem úgy szerveződött, hogy ezt az elvet alapnak tekintette volna az adatok kezelésénél. Ahogy az egyén kezdeményezései értékeléséről is csak az a vélemény elfogadott egyelőre, hogy az önzés a vezérlő elv, és semmiképpen nem szerepelhet, kitérővel sem, a társ érdekének képviselete, mondjuk a gyönyör közös elérését célozva, de ehhez aktuálisan egyéni utat használva. Amit ezek után a mondatok után kötelező látnunk, az az önbizalom és a bizalom mértéke és megléte, amely közöttünk munkálhat, amikor olyan helyzet kialakítása elé kerülünk, amelyben a folyamatosság és a múltra vonatkozó kritika egyszerre kell, hogy szempontja legyen meghozandó döntéseinknek, ahogy azt a szabad és független jövő számunkra meghatározta. Azaz legalább három szempontot jó követnünk, és ezeknek a sorrendjéről is érdemes valamilyen módon benyomást szereznünk, ha az életünk idejét használjuk, mint irreverzibilis rendet, amelyben léteznünk megadatott. Az a függetlenség, amelyet a veronai szerelmes nő ajánl, és amelyet legfontosabb törvényünk alkotója is kér tőlünk, hogy önállóságunkat megteremthessük, az olyan csúcs, mint ahonnan kötelező kiindulnunk, mindig és minden helyzetben. Ráadásul őseink is erre bíztatnak minket példájukkal, amely esetleg szavaiknál megbízhatóbban közvetíti nekünk tudásukat, amit megszereztek. És akkor akár azon is elgondolkodhatunk, hogy így elért függetlenségünk és szabadságunk milyen lehetőségeket és kötelességeket tár elénk és bíz ránk.
95.
VálaszTörlésAzt jól tudjuk, hogy a spontaneitás lényei vagyunk, akik eggyek jelenük létezőivel. Amelyek tudatosításunknak szolgálnak adattal, hogy őrzésükről és változásuk szükséges és lehetséges mértékéről és módjáról gondolkodhassunk, és akár gondoskodhassunk is. Azért ez a gondoskodás – vagy felelősség és kötelesség, ahogy az előbb említettük – elég nagyméretű feltétel megléte esetén lehet csak elérhető részünkről. És itt kijelenthetjük, hogy elegendő a továbbiakban csak magunkról, a közegről szólnunk, hiszen összefonódásunk a környezetünkkel, legyen az élő vagy élettelen, oly mértékű, hogy nélkülük a közeg említése szinte nem is lehetséges. Jóllehet a „szűken” értett közeg fogalmát mi kizárólag az embert magába foglaló valóság elemeiből összeállíthatónak tartottuk, és kimondottan szellemi – gondolatai - létezőként tételeztük, nincs kétségünk a világokat magunkhoz tartozónak vett szemlélet helyességét illetően. Ez csak annak a felfogásnak a megfelelője, amely szerint a közeg rendelkezik anyagi léttel, miközben gondolatisága mentén tartjuk jelenségeit megismerhetőnek, illetve ez a gondolati előny lehet az, amely az idő elsajátításához juttathat minket, közeget alkotókat. Az anyagi-szellemi párhuzam, illetve ezek együttes létezése nem először került elénk, és feltesszük, hogy további előfordulását is érdemes elvárnunk. A jelenséggel külön nem foglalkoztunk eddig, legfeljebb a képzelet méretének említése alapján lehetett következtetést levonni viszonyukat érintő álláspontunkról. Az akaratot szóba sem hoztuk, és ez megfelelt szándékunknak és az akarattal kapcsolatos felfogásunknak. A döntést megelőző elképzelést éppen elég hangsúllyal tekintettük meghatározónak ugyanis, amelyből annyi legalábbis következtethetőnek volt tartható, hogy – az anyagi feltételek megléte esetén – ez a jövőkép lesz az, amely a fejleményeket alakításukban szabályozza. Az anyagiak meglétéről, mint feltételekről pedig a figyelmünknek volt „kötelessége” gondoskodni, amely figyelem a képzeletnek az a formája, amely adatokat gyűjt és értékel, és folyamatokat szabályoz, beleértve ebbe a saját maga - sztenderdeket messzemenően kielégítő - obszervációját és koordinációját is. Mintha azt állítanánk ezzel, hogy a közeg anyagiságának legfontosabb részét a tudatossága képezi, amely egyúttal az így elért tudatosság meghaladására is lehetőséget teremt, amennyiben szellemi mozgást tesz lehetővé, a képzelet szabad használata által. És akkor a szabadon működtetett képzeletnek érdemes a mozgását megfigyelnünk, miközben ezt a képzeletet a saját anyagától – a közegtől – eltávolíthatónak, nélküle létezőnek nem feltétlenül kellene gondolnunk. Ha ezt tesszük, és miért ne tennénk, akkor máris magunkkal találkozunk: a nő képzeletével és a férfiéval. Meg a kettőt összetetten használó közeg képzelettel, amelybe a közösségek képzelete is bele értendő. És akkor tudjuk, hogy egyetlen a közeg, amelynek egyetlen a képzelete is. És akkor ezt az egyetlen képzeletet hogyan érhetjük el, és milyen megfogalmazása lesz, amely elénk kerülve önmagát fogja azonnal igazolni, mint valóságost, mint semmi mással össze nem téveszthetőt, és mint olyat, amely egészen biztosan a miénk? Hát a lehetséges elképzelések nem adják ki ezt a képzeletet, amikor összegződnek, vagy amikor egymást elkezdik befogadni és tartalmazni, hogy teljessé lehessenek, és egyiküket sem hagyják elveszni, mert mind a mi képzeletünk alkotója? Ahogy a tudás-gömbünk is magába foglalja a megszerzett ismereteinket, a törvényekkel, a szabályokkal, a technikáinkkal és a technológiáinkkal. Amely tudás-gömb egyedüli, és amelyet csak elképzelni vagyunk képesek, de ezzel az elképzelhetőséggel a létét máris bizonyítottuk. Csak nem az álmaink azok, amikre utalnunk lehet a képzelet keresésénél, amely álmokkal naponta egyek lehetünk? Csak éppen azt nem említettük még velük kapcsolatban, hogy lenne egyetlen, közös álmunk, amelyet elképzelhetőnek tartunk, és ez által a létrejöttének a módját is megadjuk, amit elfogadunk, mert megalkotását – akár csak gondolatban – bármikor elvégezhetjük, és az így kapott közös álmot a sajátunknak tarthatjuk.
96.
VálaszTörlésEddigi beszélgetéseinknek, ha szabad egy ilyen megközelítésre vállalkoznom, miután az önök felvetései és kérdései interaktivitást vittek hangos gondolkodásunkba, amelynek szóvivője lehettem, szóval eddigi beszélgetéseinknek gyakorlati hasznára lenne érdemes figyelnünk. Ezt elsősorban a magam számára tartom szükséges és lehetséges ajánlatnak, és a közeggel való bánás módozatait vélem értékelhetőnek és elemezhetőnek, azért, hogy bizonyos szabályosságokra fényt deríthessünk, amelyek eszközévé lehetnek a megismételt gondolatoknak, és valamilyen állandóságot biztosíthatnak, túl azon, hogy eleget tesznek annak az elvárásunknak is, amely az állandó növekedést, a terjeszkedést tekinti elérendő céljának. Ez az expanzió nem öncélú, ezt ki merjük jelenteni, hiszen a teljes közeg érdekeltségét véljük mögötte állni, és, amint már annyiszor szóltunk róla, csakis az idő elsajátításáért kifejtett erőfeszítéseinkhez kell sorolnunk az ilyen próbálkozásainkat. A jelenlét és a tudatosság, valamint a jövő megragadása együttes feladata indokolják ilyen iparkodásainkat, és végső hasznuk eleve kódoltnak tartható, amihez képest mostani felvetésünk eléggé meglepőnek tűnhet. Milyen új haszon lehet még a közeggel való törődésünkben, amikor annak távlati haszna olyan méretű, amelyhez semmit nem érdemes hasonlítanunk? Talán segíthet, ha kicsit közelebb lépünk az elemzéshez, amelyet módszerünkről tarthatunk. Vagyis megtesszük azokat a teendőket, amik mintegy képet alkotnak eddigi fejtegetéseinkről. Például az utóbb említett álom kapcsán. Amely közös álomnak a létezéséről kezdtünk gondolkodni egy felvetést követően, amely közös képzeletünket érintette, azok után, hogy nő egyedeink és férfi egyedeink képzeletét különálló létezőként tételeztük. Ez előtt a tudatosságról azt mondtuk, hogy az a közeg anyagiságának legfontosabb része. Talán azért, mert ez gondoskodik a közeg hogylétéről, amikor egyszerre helyezkedik el a közegben, mint létezőben, és ezzel párhuzamosan alkot róla képet, hogy a szükséges mértékben szabályozhassa a közeg ismert hogylétét. A szükséges mértéket pedig semmi másból nem tartja megismerhetőnek, mint a közeg érdekéből, amely szerint a közeg csak és kizárólag létezni kíván. Igaz, hogy ezzel a kívánságával elég nagy tartamot használna létezése számára: az időt magát. Amit érdemes látnunk, az a tudatosság önálló szubsztancia volta, amit eddig nem neveztünk meg, csak belőle eredeztettük a képzeletet, amely több is már a tudatosságnál, noha ezt a többletet sem nem indokoltuk, sem be nem mutattuk. Most is csak feltételezzük, hogy önálló minősége kettős kötődéséből ered, miután megtartja teljes anyagiságát, és ezt értékeli is egyben, eltávolodva tőle, és rátekintve, de belőle ki nem szakadva, és érdekét is érintetlenül hagyva. Amely érdekből, és ez a tudat saját teljesítménye, amelyet mintegy hozzátesz a „csak létező” anyaghoz, megtartja az anyagot és vele önmagát, és jövőt gondol az anyagnak, amely őt is magába foglalja. És ez a jövőt gondolás már színtiszta képzelet, amelyet szeretnénk egyúttal az anyag sajátjának tartani, holott tudathoz kötődése rögtön feltűnik előttünk, ahogy azt sem felejtjük el, hogy – reméljük kellő bizonyossággal igazoltan – a tudat, amelyről szóltunk, az anyag tudata. Akkor is maga a tiszta anyag, amikor a vele azonosnak vélt, gondolt, tartott közeget mi szívesen tekintjük olyannak, amelyet elgondolva tekintünk önmagával azonosnak. És akkor most értünk a lehetőséghez, hogy gondolatmenetünk ismétlését haszonként értékelhessük, amennyiben az előbbi gondolati műveletek példáját követve lehetővé tesszük magunknak, hogy magunkról kellő tudatossággal alkossunk képet, és egyúttal a megközelítések feltételeit is megragadhassuk, amikor az átélést és az elgondolást – tudatot és képzeletet – együttesen tesszük sajátunkká. Ezzel az elsajátítással spontaneitásunkat hoztuk létre, túl az érdekünkkel való azonosságunk bekövetkezésén. Spontaneitásunk pedig lehetővé teszi, hogy otthonosságunkat elértnek tarthassuk, múltunk ismeretével és jelenbeli önbizalmunkkal valamint a jövőre vonatkozó bizalmas előre nézéssel.
97.
VálaszTörlésSpontaneitásunk kritikáját is elvégezhetjük, és ez is haszna lehet az eddigiekben gyakorolt gondolkodásunknak. Ami szükséges a kritikához, azt nem hagyjuk el, és ezt a távolságnak véljük, amely rálátásunkhoz, ez által pedig akár új szempontból történő értékelésünkhöz lehet elengedhetetlen. Talán a kérdések azok, amelyek fontosságáról sem feledkezhetünk meg, mondjuk akkor, amikor a közeg győzelmét elfogadva meghatározottnak látjuk a teendőinket, illetve azt a kiváltó okot, amely a közeget mozgatni képes saját döntései meghozatalában. Egy ilyen kérdés, amelyet feltehetünk, az az eddigiek egyik lehetséges tagadására utal, amennyiben a győzelmek formája és harmóniája megtalálását és kialakítását kérdőjelezi meg. Az önzést ugyanis csak a „sorok között” hallhattuk ki eddigi elemzéseinkből, amelyről pedig tudhatjuk, hogy a létezésünk alapját képezi. Ezért aztán kíváncsiak lehetünk arra, hogy a saját érdekét képviselő közeg – egyénként és közösségként egyformán – hogyan lesz képes elfogadni egy olyan sorrendet a kettős funkció ellátásánál, amely a reprodukciót és a gyönyört állítja egymással egyensúlyba, és ezen kívül a figyelmét a tudásgömbre összpontosítva azt is eléri, hogy a lét feltételeit kiegyenlítetten juttassa el minden közeg-alkotóhoz? Vagy ilyen súlyos gondok megoldásától egyelőre olyan távol vagyunk, hogy a vele való foglalkozást is elodázhatjuk, megvárva a szükséges fejlettséget, amely az energiaszolgáltatásban, a technológiai szintben és a közös érdek felismeréséből adódó szükséglet kielégítésben tesz majd minket képessé tömeges és villámgyors problémakezelésre? Mondjuk a legfejlettebb módon, amely már akkor képes felismerni a bekövetkező szükségletet, amikor az még senkit nem kerít hatalmába, feszítő gondként, és a teljesítésre is azonnal birtokában van a megfelelő eszközöknek, köztük a tudásnak, a módszernek és az anyagi lehetőségnek. Aztán arra is rákérdezhetünk, hogy a közeg jelenében vajon nincs-e már itt a jövő, amelyet elképzeltünk, mint majdani bekövetkezőt és szükséges lehetőséget, csak éppen az elérhetősége az, amelyről elfelejtettünk gondolkodni, és nem a hozzáértés hiánya miatt, vagy hanyagságból, hanem a gondolatmenet természetéből adódóan? Mert a fontosabbnak tartott ügyekkel kezdtük, mondjuk „felülről”, ahogy azt vázoltuk, és ahogy most is helyesnek tartjuk a sorrend választásánál. A tapasztalataink segítenek a válaszban minket, és azt mutatják kutató szemünknek, hogy szinte soha nem volt olyan pillanata a közegnek, amely a jövőt ne érintette volna meg, és szinte annak legközvetlenebb megragadásával. Expressis verbis kijelenthetjük, hogy a közeg csak folyamatosan létezik, és ennek a folytonosságnak egyik legfontosabb ismertető jegye a jelenben létező jövő megléte. Amely felfogható úgy is, mint a szabadon mozgó képzelet teremtő voltának megnyilvánulása és bizonyítéka, amennyiben egy-egy elképzelés a megjelenésével szinte egy időben lesz valósággá, bizonyos feltételek fennállása esetén, és a képzelet újdonság jellege mértékét illetően betartva a teljesítésre, a materializációra vonatkozó szabályokat. Hogy ezek a szabályok állandó tágulást mutatnak, amely szerint gyorsul a képzelet játékai valóságossá válásának folyamata és a közeg erre vonatkozó képessége, azt talán nem is szükséges bizonyítani. A környezet ismerete tudományai mellett ma már a közeg önismerete tudományai is komolyan részt vállalhatnak az említett megvalósításban, ahogy abban is jelentősen megnőtt a szerepük, hogy a közeg igényét és igénye kielégítésének formáit előre jelezzék. Ez az igény, talán kihallható magából a szóból, valójában az önzés, amely lehet érdek is, és annak is a legelső alakja, amely a közegben általánosan elterjedtnek, bevettnek és elfogadottnak tekinthető, valamilyen ehhez hasonló megjelenéssel: „nekem legyen jó az élet”. Amely elvárás nagyon hasonlít a győzelem elérését célzó törekvésre, amelyet megtölt tartalommal, amikor a győzelmet a „jó”-nak nevesíti. És a gyönyört is megemlíthetjük, mint egyik módozatát a „jó”-nak, amelyről szóltunk korábban. Lehet, hogy érthetjük: hogyan is „jó” az élet most sokunknak?
98.
VálaszTörlésA végtelenséget, a mérték nélküliséget aligha tudjuk kizárni magunkból, és felcserélni valamivel, ami ezek ellentéte: végesség. Pedig nincs is semmi, amit ne ismernénk annyira, mint a mértéket. Amely nyugodtan tartható megfoghatónak, megmérhetőnek, azaz olyannak, mint amilyenek mi, közeget alkotók vagyunk. Akik ezzel a kettősséggel, amelyeket most egymás után magunk elé idéztünk, barátkozunk jó pár ezer éve, amióta felismerni képesnek bizonyultunk ezek jelenlétét és megváltoztathatatlanságát. Ahogy azt is, hogy együttesük egyáltalán nem hordoz veszélyt ránk nézve, miközben annyi izgalmunkat írhatjuk hol a végesség, hol a végtelenség számlájára. Mert leegyszerűsítetten ezekről kell tudomást vennünk, és ezeket kell elfogadnunk, mint a rendelkezésünkre álló létezés mértékeit. Ahogy a többi mértékről is van már belátásunk, amelyek a kettő között vagy mellett találhatóak. Változatosságuk pedig igazán szórakoztató, ha szabad ilyen módon minősítenünk a minket meghatározó dolgokat, amelyekkel barátságot szeretnénk kötni, miután tisztában vagyunk jelenlétükkel, és azzal is, hogy a végességből és a végtelenségből, ahogy a köztes mértékekből is, kivehetjük a részünket, és még arra is képesek lehetünk, hogy magunkat velük azonosnak tekintsük. Kellő tisztelettel, természetesen, ami kijár ezeknek a változóknak, amelyek minőségüket megőrzik, miközben változásuk megállíthatatlannak látszik. Lehet, hogy az önzésünk vagy az érdekünk az, amely az ilyen ellentmondásosságot könnyen elfogadhatóvá teszi előttünk. Vagy a közegszerűségünk eleve olyan pozíció, amelyben a mértékek sokasága együtt kap szerepet, és gondjainkat máris eloszlatja. Egyénként alig számítunk tényezőnek a nagyság mellett, amelyről van tudomásunk, és amelyet kellő tisztelettel szemlélünk, együtt közeget alkotó társainkkal, akik ennek a rajtunk kívülálló valóságnak is részei. Mert itt kezdődik a tudatosítása a létezésünknek, amely szerint magunkat tételezni képesek vagyunk, mint jelenlévőt. És ez a felosztás általános közegünk egyéneiben: nekünk. Vagyok én, és van mindenki, és van minden más. Aminek és akiknek lehet tudomásuk rólam, de ez a tudás nem feltétlen. Még az is lehetséges, hogy ilyen tudással a rajtam kívüli valóság egésze nem rendelkezik. Vagy inkább a közeg többi tagja ismerete olyan, amelyet magamra vonatkozóan teljesnek nem biztos, hogy érdemes tartanom. Jelen vagyok a közegben, de nem vagyok jelen a közeg tudatában. És ez a helyzet semmit el nem vesz önzésem mértékéből és lehetőségemből, amellyel önző érdekeimet elérni törekedhetek, ahogy ki sem bővíti ezt az érdeket, bármennyire is részesülhetnék a bővülés révén plusz előnyökben. Feltételezhetően, persze. Csakis feltételezhetően. Mert a teljes közeg helyett rész közeg létezik, amely rendelkezik létezésem tudatával, és az önzésemhez, valamint az ebből következő érdekeimhez viszonyulhat. Akár teszi ezt szándékosan, segítő módon vagy akadályozóan, akár nincs velem semmilyen olyan kapcsolata, amely érdekemhez tartozónak lenne nevezhető. Ha pusztán neutrális a rólam tudomással bírók viszonyulása, akkor már elmondható, hogy igencsak kedvező a helyzetem, hiszen szabadon hordozhatom magammal érdekeim, kívánságaim nem kisszámú sorát, és törődhetek a kedvemre való elérésükkel, bizonyos célt követve. Ez olyan mozgalmasságot fog jelenteni, amúgy is jellemzően mozgásból álló létezésemben, hogy akár virulensnek is tarthatom magamat, és mindenki más egyént, aki velem együtt kap majdnem azonos feltételt ahhoz, hogy önzését, és az ebből eredeztethető érdekeit, megvalósulni törekedhessen. Szóval, hogy visszautalhassak előző megjegyzésünkre, miszerint „érthetjük: hogyan is „jó” az élet…”, úgy tűnik, hogy ezzel az önzés-érdek sorozattal, és a közeg viszonyulásával, elértük a minősítést, amelyből a jelenlétünk alapja képződik: „jó” a létünk, éspedig önmagunk elkülöníthető mértéke révén, amely szerint mi egyedüliek és megismételhetetlenek vagyunk, szerencsénkre elég sok hasonlóan egyedüli és megismételhetetlen társunkkal együtt, egy időben, és valahol középen a mértékek skáláján, vagy közepén ezek képzeletbeli terének.
99.
VálaszTörlésValamikor minden mértéke az ember volt – hangzott fel a teremben a hozzászólás, és elég hosszú idő után az előző megszólalást követően ahhoz, hogy a figyelmet magára vonja. Derék előadónk egyenesen széles mosollyal és bólogatással fogadta a hallottakat, és hozzátette, hogy: mintha semmi sem változott volna az évezredek alatt, ugye? Vagy volt változás, csak azért az állandóságot is érdemes észrevennünk, amikor annak eljön az ideje. Versenyt nem biztos, hogy érdemes hirdetnünk magunk és képzeteink valamint sokszorozó ténykedésünk produktumai, és ezek jelentősége között. Talán arra kitérhetünk, hogy mikor van szükségünk arra, hogy megnyilvánulásaink mögé is láthassunk, és ezért a tapasztalattól kezdve, egészen a legváratlanabbnak tűnő elképzelésekig, amelyek elméleteket és eszközöket egyaránt képesek a kezünkbe adni, a kutatásainkat majdnem szabadon folytassuk. Ahogy a jelenben találkozhatunk a géntechnika eredményeit az egészség megőrzéséhez használó módszerek felülvizsgálatával, vagy a replikák előállításának súlyos, morális kérdéseket is érintő ügyével. Amit láthatunk mostani témánk szerint, az az egyén-közösség páros viszonya, és az érdek hovatartozásának megadása, amely a közösség önzését kell, hogy megjelenítse előttünk. És erről az önzésről, és az ebből következő érdekről nem tűnik könnyű feladatnak bármit is gondolnunk és megállapítanunk, mert ilyen közösségi jelenséget aligha lehetünk képesek találni, és pusztán a közösség nehézkedése, tehetetlensége alapján. Ahogy az ellenkező állítást is komolyan kell vennünk, miszerint: nincs és nem is volt semmi más a múltunkban, ahogy a jelenünket is ez hatja át, mint a közösségeink önzése, és az ebből az önzésből származtatható érdeke. Azaz – az egyén és a közösség, mint közeg-alkotók – szétválasztása, és önálló sajátosságaik követése, meglepő fejleményeket hoz elénk, amelyekkel kénytelenek vagyunk törődni, és a belőlük fakadó nehézségeket megfelelően értékelni. Pedig semmi másról nincs szó mostani gondunk kapcsán, mint a verseny formái hiányos ismeretéből adódó nehézségről, továbbá a közös érdek szerepeltetésének elmaradásából. Amely lehetővé tehetné, hogy tetszőleges közösségünk önzését létezőnek és megalapozottnak tarthassuk, mivel a versenyben való részvétel egyik lehetőségeként választotta azt érdekének vagy céljának a közösség, amit nyugodtan megtehetett, miután a közös érdek rendező elve nem állt rendelkezésére ahhoz, hogy ezen a célon maga hajtsa végre a szükséges szabályozást – ahogy azt a közös érdek ismerete szerint elvégezhetné. Hogy a közösség volt-e már mérték, és mai helyzetünkben mit mondhatunk a közösség mértékét illetően, az kötelező vizsgálat tárgya számunkra. Mert az előzőekben csak az egyén léte minőségével foglalkoztunk, eljutva annak megállapításáig, hogy ez a lét „jó” az egyénnek. Ám a közegben a közösség pontosan olyan mértékben hordozó, mint amennyire az egyén lehet alapja a közegnek. Még akkor is, ha a reprodukcióban betöltött szerepe révén az egyén fölénye – jelenleg – elvitathatatlan. Csak kötelesek vagyunk elgondolkodni a közösség léte minőségéről, amikor tudjuk, hogy a közeg eddigi története jelentős részben ennek a minőségnek a biztosítása mentén hozta a maga eseményei láncolatát, és az okok feltárása nem mentesít minket annak a teendőnek az ellátásától, amelynek eredményeképpen a közösség – a tetszőleges közösség – érdeke szabad megvalósulására számíthatunk. Egyelőre annyit jelentünk ki, hogy a közösség – mint mondtuk: a tetszőlegesen kiválasztott közösség – léte minőségét a közös érdek biztosítja, függetlenül ennek ismeretétől és elfogadottságától. Miután megismerhető a közeg közös érdeke, azt követően már nem túlzás annak tételezése, hogy a közeget alkotó bármely közösség léte rendelkezhet a „jó” minősítéssel, és ezt a kedvező létbeli sajátosságot meg is élheti. Ahogy azonnal ki kell jelentenünk, hogy a közeg közösségei együttes és teljes kedvező léte elérésére csak a közös érdek ismerete és megvalósítására való egyértelmű törekvése adhat valódi lehetőséget. Ezek nélkül egy közösség kedvező sorsa csak időleges és részleges lehet.
100.
VálaszTörlésMiután az időt vontuk be vizsgálódásunkba, megragadásának módját megtalálandó, jóleshet bizonyos részét kitüntetnünk. „Akit” csak annyira tartunk felettünk állónak, amennyire biztosak vagyunk abban, hogy semmi más nem adja lényegét, tartalmát ennek a végtelenségnek, mint mi, emberek, vagyis mi, emberi közeg. Aki melléállítható az idő nagyságának, és az összevetésben nem kell hátrébb állónak vagy kisebbnek sorolódnia. A tárgyi vagy anyagi környezet a maga tehetetlenségében akár magának az időnek is tekinthető. Csak éppen semmi törekvést nem mutat vele kapcsolatban, már ami az idő társaként szereplését felvethetné, és egy párbeszédet, egy sajátos együttműködést indítana el vagy jelenítene meg. Az anyag az időnek játékszere, ahogy megjelenési alakja is. Amikor anyagot tartunk magunk előtt, akkor az időnek egy darabkáját is szemrevételezhetjük. Hiszen az anyag biztosan rendelkezik valamivel, amivel csak az időhöz kötődése lesz láthatóvá és bizonyíthatóvá: ez a változás. Ahogy mi is így szeretünk játékai lenni ennek a legnagyobb hatalomnak, és közben elég jelentős mennyiségű örömünket is megkapjuk anyagszerűségünk által, meg időben való létezésünkkel, és ez a mi változásunk, természetesen. Amelyről azonnal kijelentjük, hogy ez a mi legnagyobb ellenségünk. Nem akarunk, és nem szeretünk változni, és azt sem szeretjük, hogy ez a hatalmasság kedvére érhet el velünk bármit, amit csak „akar”, már legalábbis a jól megadott és pontosan megismerhető szabályai és törvényszerűségei „játékainak” megfelelően. Ez a kedvtöltése az, amellyel nem vagyunk kibékülve, és amelyet mi is szeretnénk elsajátítani, illetve magunkra nézve megszüntetni. El akarjuk lesni a titkát, amellyel tetszőleges formát ölt magára, és aztán nincs más dolga, mint ezt a formát magára hagyni, hadd alakulgasson kedvére, amellyel aztán együtt létezhet, mert ugyanaz lehet, olyan szabadon, ahogy azt csak elképzelni lehetséges. Nincs is más, ami létezne az időben, mint a szabadság, amellyel az idő azonos, természetesen az anyagon kívül. És akkor itt vagyunk mi, közeg, anyagként és szabadságként, és annak tudatában, hogy nem vagyunk azonosak az idővel, bármelyik pillanatban nézünk is rá magunkra. Ha a pillanataink sorozatát vesszük, vég nélkül, tetszőleges következést képzelve el, mint lehetőséget, akkor az állandóság, amely elérhető marad ezzel a végtelen időbeli sorozatunkkal, lehetőséget ad nekünk is a változás szabadságára. Az idő állandóságát az anyag adja, amely tetszőlegesen változhat, illetve a változások törvényszerűsége érvényesülhet, és a szabadság alapján akár az is bekövetkezhet, hogy megszűnik eddigi formájában lenni, megszüntetve magát ezzel az idő is. A mi állandóságunk az egyediségünk, amely az anyag összes többi formájától képes minket megkülönböztethetővé tenni. Szerintem ezeknek a speciális tulajdonságoknak a sorában a képzelet az, amely nélkülözhetetlen, és amely váratlan helyzet létrejöttét eredményezi. Bármennyire is anyag a mi képzeletünk, amely megszűnhet létezni az anyag eltűnésével, olyan valóságot adhat hozzá az időhöz, amellyel az nem rendelkezik. Az idő ugyanis múltból, jelenből és jövőből gazdálkodik, és csak a jelene az, amely folyamatosnak mondható. Múltját és jövőjét az idő nem birtokolja, mert azt a törvények – az anyag törvényszerűségei – határozták meg, ha múltról van szó, és fogják szabályozni, ha a jövőt kívánjuk megpillantani előzetesen. Mindez a szabadságból ered az idő számára, amellyel magát „szereti” azonosnak „tudni”. Nekünk a képzeletünk módot ad arra is, hogy túllépjünk az anyagon, a szabadságon, a befejeződésen, vagyis a pusztulásunkon. Mert elképzelhetjük az időt magát, mint örökké létezőt, akár anyagtól függetlenként is. Az örökkévalóság „anyaga” ugyanis az anyag szabadságát adó törvényeket meghaladó terrénum. A mi közeg voltunk puszta, mindennapi létezése, miután a képzelettől elválaszthatatlan, ennek az örökkévalóságnak egy darabkája. És akkor ebben az „új” létben mi más is lenne, amelyet megélünk, mint nagybetűs ünnepnapok, amelyek pedig annyira egyformák, hogy szürkeségük színes fényessége már-már meghaladhatatlan.
101.
VálaszTörlésMost vagyunk a múltban, a jelenben és a jövőben. Az időt is kisajátítottuk, amennyire ez csak lehetséges. Egyek vagyunk a változással, és általa a szabadsággal. A közeg reprodukciója pedig lehetővé tette a végtelenség elérését. Már csak az azonosságunkból jöhet létünk új formája, a nemlét. Ezt a nemlétet pedig egyelőre csak elgondolni és kiszámítani tudhatjuk. Elkerülni vagy átalakítani nem. Várnunk kell tudásunk gömbjére, amely – nagyon valószínűen – elérheti az „időanyag” összetettségét. És ez a hozzáállásunk nem jelenti képzeletünk leértékelését, vagy a róla tett megállapításaink visszavonását, esetleg szűkítését. A transzcendens felé haladásunk irányai ismertek előttünk. Ahogy arról is van tudásunk, hogy az idő csak velünk nyer tartalmat vagy célt, és akár érdekének is tarthatjuk saját létezésünk fenntartását, ha számíthatunk érdekesség iránti igényére, amely, persze, csak a mi kívánságunk sóhajának tűnik, semmi másnak. Az idő, az anyag, a szabadság fájdalomtól mentes, és részvétet sem ismer, ahogy a szellemi élvezetek sem szórakoztatják, bármennyire is mozgunk egyre bátrabban tudásunk gömbjében, gyönyörködéssel szemlélve meglátásainkat, vagyis az időanyag törvényeit. Az sem sokat számít ennek a nagyúrnak, hogy állandó készenlétben élünk, már ami a változás váratlanságát illeti, jóllehet az előrejelzés módszerében bizonyos előrehaladást elértünk, és a váratlanságok körét is elég jól tudjuk részletesen és elfogadható beválási igénnyel megadni. A titok sem ismeretlen előttünk, már ami ennek lehetséges létezését illeti. Az idő titka nem egyedüli, ezt be kell látnunk, még akkor is, ha eszközünk, amellyel felé tekintünk, és amellyel mélyére látni törekszünk, túl is jut a titkon, és szinte ki is iktatja – mintegy legyőzi – azt. És rá kell ébrednünk arra is, itt és most, hogy nem csak egy eszköz áll a rendelkezésünkre, amellyel ezeket a titkokat – a győzelemmel pedig az idő elsajátítását – elérhetjük és meghódíthatjuk! El ne menjünk a tudás mellett, amely most állt elénk, a maga teljességében: mi vagyunk az idő, az anyag, a változás és a szabadság, és mi vagyunk a végtelenség is. Ahogy nekünk jutott annak lehetősége is, hogy ezt az ellenkezőjére is fordítsuk, és kijelenthessük, hogy mi vagyunk az, ami nincs, ami nem változik, és ami el is tűnhet, nyomtalanul. És akkor elővehetjük a saját titkunkat, amelyet annyira szívesen művelünk, újra és újra oldódva fel gondoskodásában, hogy létünk spontaneitása egyszerre maga a teljes kiszámíthatóság, és kényünk-kedvünk szabad játéka, amellyel azonosak szeretünk lenni: közegünk. Csak jutnánk már el végre a közös érdekhez, amely ezé a közegé, ahogy magában és egészében a miénk! Elnézést a kifakadásért, de elsodort az indulat, talán nem indokolatlanul, de talán túlzott hevességgel. A forradalmat ugyanis nem állíthatjuk le, amely csúcspontjához közeledni látszik, és a közös érdek által indítandó versenyről alig ejtettünk még szót, pedig annak indulása is mögöttünk van már, ha tudunk róla, vagy nem tudunk róla, akkor is. Az ajánlott törvényt pedig legjobb lenne elfogadnunk, hogy Teller-törvényét sikeresen megvalósíthassuk, ha ez egyáltalán módunkban állhat. És akkor hol is vagyunk még attól, hogy elérjük önmagunk felszabadítását! Amelyhez pedig semmi másra nem lenne szükségünk, mint az ajánlat komolyan vételére és önkéntes betartására. Ami nélkül, szerencsére, semmit nem kell elveszítenünk. Milyen érdekeseknek tarthatjuk azokat, akik a nyugalmukat képesek megőrizni akkor is, amikor sorsuk alakulásán izgulhatnának, és a bizonytalanság vagy a kétségek sokkal inkább növelni képesek elszántságukat és erejüket, amellyel fenntartják törekvéseiket, semmint elkedvetlenítenék, vagy meghátrálásra késztetnék őket. Példájuk vonzó és tanulságos, túl elismerésünk kiérdemlésén. Ami eszünkbe jut róluk, az olyan mesterség, amely közeg méretben még nem biztos, hogy ismert, és különösen nem bevezetett gyakorlat. Amely szélsőséget vállal, amennyire az csak lehetséges, közben pedig biztonságban tartja magát mindig és minden helyzetben, kiindulva az élet értékéből, amelyet mindenek fölöttinek tekint.
102.
VálaszTörlésErőink származásáról, ahogy a saját „származásunkról” is meglehetősen sokat megtudtunk eddigi beszélgetéseinkben. Magunkat – a közeget – élőnek látjuk ezek alapján, és dimenzióiról is lett benyomásunk. Ahogy azt is elfogadhatjuk, hogy az a mód, amelyet észleltünk, az nem a vizsgálódásé elsősorban, hanem a közegre illeszkedik, nagyon sok érdekességgel bír. Persze, ha a közeg összetett, rétegezett, sok irányból és sokféle hatás által meghatározott, akkor a megjelenítésére törekvés során – azaz a megismerésére téve kísérletet – az eljárásoknak is követniük illik megismerésük tárgyának sokrétűségét – komplexitását -, különben nem lehetnek képesek, sem külön-külön, sem erőiket és eredményeiket egyesítve a méltó modell létrehozására, semmilyen beválási – validitási - tűréshatár utólagos meghatározása mellett sem. Nem biztos, hogy minden szükséges momentum a rendelkezésünkre áll az elhangzottakban ahhoz, hogy megkísérelhessük egy ilyen modellnek a felvázolását. Hacsak emlékeinkbe nem idézzük korábbi feltételezésünket, miszerint a közeg önmaga is képes létrehozni a róla szóló tudás eszközeit, ahogy az elemzések eredményét is szinte tálcán kínálja, pusztán abból a kiindulásból, amely az egyén-közösség kettőst egyszerre létezőnek és azonosnak gondolja el. Mintha orákulum állna a rendelkezésünkre, és nem külső, rajtunk kívül létező alakban, hanem egyenesen legbenső valónkban, és – szinte elképzelhetetlennek tűnik, de – anélkül, hogy erről az állandóan bővülő, de folyamatosan a rendelkezésünkre álló tudásról fogalmat alkottunk volna magunknak, és igazi használóként lennénk képesek azt javunkra fordítva használni – működik. Mintha nyugodtan kijelenthetnénk, hogy „a közeg megteremti a maga számára a szükséges tudást, ahogy gondoskodik arról is, hogy fennmaradjon, egzisztenciálisan és reprodukciójában egyaránt”. Ezzel párhuzamosan pedig biztosan állíthatjuk, hogy „a közeg léte számára egyszerre adott a korlátozatlanság lehetősége, ahogy ezt a létet a tetszőleges időben bekövetkező vég lehetősége is jellemzi”. Könnyen lehet, hogy ezek a mondatok semmi újjal nem szolgálnak, miután egy ideje az egyik lehetőségről – a megsemmisülésről – a közeg alkotói, a hozzá szükséges képességük megteremtésével, maguk „gondoskodtak”. A másik, illetve az elsőként említett kijelentés felől nézve az álláspontunkra, azt nyugodtan tekinthetjük elfogadhatónak, túlzásoktól és megvalósíthatatlannak látszó igényektől mentesnek. Olyannak, amivel érdemes tovább foglalkoznunk, még akkor is, ha a közeg önellátása – ha komolyan vesszük – eleve felment minket a bizonytalankodás gyötrelmétől. Ez a mostani gondolatmenet ez utóbbi lehetőséget veszi alapul, amennyiben elképzelhetőnek tartja, hogy a közeg kitárulkozása nem akadályozott, illetve a megismerés stációi képesek önmaguk fejlesztésével eljutni a belátásokhoz, a modellekhez, azaz a közegről alkotott egészleges képnek a közeget egyre jobban megjelenítő alakjához. A kapkodás, a nem kellő időben való adathasználat, azaz az előkészítetlen képalkotás elkerülendő, és ezt tudhatjuk. A dolog átfogó jellegéből adódóan viszont azzal is tisztában lehetünk, hogy mindig összegzést folytatunk, ahogy folyamatos az elemzés, a boncolgatás is az adatok értékelésével, és ezek az egymást kizáró és egymást kiegészítő eljárások legjobb, ha szinte egyszerre, azonos időben kerülnek alkalmazásra. A tetszőleges szűkítést, a sajátos szempontot nyugodtan végezhetjük úgy is, hogy az említett kétirányú tájékozódási formát fenntartjuk, hiszen összevetésekre mindig van lehetőségünk, és az ilyen – mondhatni harmadik vizsgálati alak – az ellenőrzést is elvégezhetővé teszi, legyen szó bármelyik korábbi módszer értékeléséről is. És akkor akár odáig is eljutottnak gondolhatjuk magunkat, hogy kijelentsük: a közeg múltja, jelene és jövője, valamint létének eleven erői és ezek mozgása, ahogy alkotói – két formája és rendezettségei – érdeke is megjelenni látszanak előttünk, együtt eredetük lehetséges megközelítésével, és a megnyugtató tudással, hogy létezése biztonságának deklarálása is mintha csak a közös érdek kinyilvánítására várna.
103.
VálaszTörlésA modell említése eszünkbe juttatja a közeg anyag voltát, és nem kell megerőszakolnunk magunkat ahhoz, hogy a közeg testi létezésére gondoljunk. Az alapján, amit a közegről eddig mondtunk, elképzelhetőnek tartjuk, hogy az egész közeg testéről tegyünk említést, és ezzel párhuzamosan képzeljük el magunknak a rendezettségeket, mint testtel bíró részeit a közegnek, ahogy a közösségeknek is lehet teste. Az egyén közeg testét már nem is lenne szükséges említenünk, hiszen arról biztos tudás áll a rendelkezésünkre. Legalábbis a szó hétköznapi, egyúttal a számos tudomány által elvégzett fogalomalkotás értelmében. A közeg teste ugyanis, legyen szó annak bármelyik alakjáról, egy eddig meg nem vizsgált fogalom, és ez igaz az egyén esetére is. A nemmel bíró közeg kétféle teste sejtek, szervek, anyagi folyamatok együtteseként, összetett rendszereként jeleníthető meg, és ennek a kiindulásnak megvan a maga jelentősége, amikor gyógyászat, testkultúra, reprodukció és számos egyéb funkció ellátása és követése lesz lehetséges használatával. Az egyének számára sem közömbös az így kialakult ismeret és az arra épülő gyakorlat, amely egyéni létük számos minőségi jegyét tudja befolyásolni. Amire érdemes lehet kitérnünk ezeken túl, az a korábbi felfogásunk ismétléséből következik, miszerint a közeg – most különösen az egyén – testének tudata lesz fontos számunkra. Az az egyedi lehetőség, amely időhöz kötötten ugyan, de alapvetően inkább a felfogást használva áll az egyén rendelkezésére, mint tudata a létezésének, a jelenlétének, és ez által a tudatosság által nyer megfelelő méretet, dimenziókkal, és az anyagiság – a jelenvalóságból következő anyagiság – birtokba vételével. Mintha azt jelentettük volna ki, hogy „az egyén részesévé lett önmagának, és kiterjedésre tett szert”. Meg is tapinthatná saját magát, ha lenne értelme egy ilyen megfogalmazásnak, pedig tudati megközelítésről lévén szó, miután a közeg teste is tiszta konstrukció, ez nem is látszik annyira elvetendő elképzelésnek. Az egyén tisztába jön azzal, hogy mindaz, ami őt magát adja, például érdekeiben és a feléjük való törekvéseiben, az senki máshoz nem tartozó, egyedi, különálló valóság rész, megelőző történettel, amely egyúttal a jelenben bemutatható és átfogható tartalom, és amelynek jövőre irányultsága van, folyamatosan és váratlan módokat választva, de akár jól kiszámíthatónak látszóan mutatkozva, korábbi alakjaihoz viszonyítottan. Megközelíthetnénk ezt a „testet” úgy is, mint a tudatosítás mértékét, és ennek egy fokozatát: amikor a közeg – most az egyén – az önazonosság zenitjére ér, akkor mintegy testivé – testtel rendelkezővé – lesz, aki képes ezt a képzetét – hiszen tisztán képzetről van szó ebben a testet szerzésben – a saját javára – a közeg javára, természetesen – fordítani. A közeg – most az egyén – felismerte a maga érdekét, és nincs olyan késztetése, amely ennek az érdeknek ellentmondana. (Megjegyezzük, hogy lehet olyan érdekforma, amely nem egyetlen alakú, és amelynek képviselete időnként egymást kizáró döntési helyzeteket és ténylegesen létrejövő döntéseket állít hordozójuk elé.) Ha az így értelmezett testet közösségre is alkalmazhatónak tartjuk, amit szeretnénk, természetesen, akkor a közösség – vagy rendezettség – önazonosságával találkozunk, mint meghatározandóval, mint körülírandó ténnyel. Amely egyelőre inkább látszik nehezen megközelíthetőnek, mint magától adódóan megmutatkozónak. Az egyén dolga sokkal egyszerűbb és könnyebb önmaga elgondolásával, és az ebből következő érdek képviseletével. Ahogy az egész közegről is hasonlóakat állíthatnánk, ha csak követnénk az eddigi szokásainkat a gondolkodásban, és a közeg létezési formái együttes kezelésében. Sajnos, hogy a közös érdek ismeretének hiányában ez a teljes közegre értett test – azaz a közeg önazonosságának tudata, egyben érdekének ismerete és vállalása – legfeljebb körvonalazódni látszhat, de az egyén testéhez képest kialakulatlannak, homályosan észlelhetőnek kell, hogy tűnjön. A közösség vagy rendezettség testéről pedig még kevesebbet tudunk, és ezért állítanunk is csak hasonlóan keveset lehet.
104.
VálaszTörlésAzért azt tudhatjuk, hogy voltak ennek a testnek megnyilvánulásai, amikor a létét, azaz a rendezettség, az adott közösség vagy társadalom tudatosságának meglétét módunk lehetett követni, mint bizonyos mértékig létezőt. Az ilyen értékes helyzeteket az adott közegrész a történelme egy-egy nagy korszakának, de legalábbis jelentős eseményének szokta tartani. Amely értékelésnek megvan a maga jogosultsága, ha abból indulunk ki, hogy milyen méretű tudatosítás kellett ahhoz, hogy nagyszámú embercsoport legyen képes azonos döntés meghozatalában együtt eljárni, és az ezzel a döntéssel járó esetleges következményeket is felmérni, és azokat tudatosan vállalni. Vagy csak reménykedve a jelzett siker bekövetkezésében, mint amilyen meghatározó sorsforduló lehetett egy új haza elfoglalása, vándorlás, viszontagságos menekülés, ismeretlen helyzetekben való kitartás, és így tovább. Ha a döntésnek más rendezettség életét is kellett érintenie, amely összeütközéssel, harccal, esetleg háborúskodással is járhatott, akkor a közösségi test igazi próbának lett kitéve, és nagy szükség mutatkozott mind az ereje tartós használatára, mind a figyelme fenntartására, és az ezek kivitelezéséhez minden bizonnyal elengedhetetlen összetartás és egyetértés – az együvé tartozás hite és a hozzá való hűség és áldozat gyakorlása – folyamatos kinyilvánítására. Példák sora mutathatja a közösségi test ilyen kialakulásait, csak a tudatosság meglétében, annak valódi létrejöttében való bizalmunkra érdemes kitérnünk. Illetve azt lenne jó megvizsgálnunk, hogy milyen módon lesz elérhető a test – a közösség teste – számára a kialakulását jelentő tudatosság. Még az is lehet, hogy valami olyat feltételezünk, amely meg sem jelenhet, elő sem fordulhat a közeg, vagyis annak egy bizonyos része – közössége, rendezettsége, társadalma – létében. Az egyének agyai csak igen ritkán „összekapcsolhatóak”, ha szabad ilyen furcsa megközelítéssel próbálni megérteni a közösségi tudat létrejöttét. Pedig ennek bizonyos formáit a napi gyakorlat is elénk tárja, és minden különleges eljárás kreálása nélkül. Szertartásaink hagyományos és spontán formái miről másról is szólnak, ha nem az „agyak összekapcsolásáról”? Ezek a közösségi megmozdulások, mindkét formájukban, azt mutatják, hogy rövid az út közöttünk, amit egy-egy gondolat kivitelezése érdekében meg kell tennünk, amikor a hozzá szükséges döntést meghoztuk. Nagyon gyorsan vagyunk képesek egymással megosztani az erőnket, hogy valamilyen közös célt elérjünk, amelynek létrejöttében az érdekeltségünk nyilvánvalóan kinyilvánítható. Ez a megosztás energiák felszabadulását, megjelenését, használhatóságát teszi lehetővé, és – profánul hangzik, de igaz, hogy – már-már elképzelhetetlen produkciók létrejöttét teszi lehetővé. Ami a tudatosságot illeti ebben a folyamatban, az lehet, hogy egyéni kezdeményezéssel indul, és ebből fejlődik, ebből nő tovább, a közösség részvételét kivívva, elérve egy szinte elképzelhetetlen mértéket, és ez által lehetőséghez juttatva korábban ismeretlen siker elérését. Ami terjed, amihez csatlakozik a közegrész akár majdnem egésze, az lehet, hogy csak egyetlen gondolat; egy elképzelés a lehetségesről, ami valami, vagy valahol, esetleg valamikor, netán valamilyenként. És róla még az is elmondható, hogy kedvező ígéretnek vehető, amelyről hozzáértők azért kimutathatják, hogy a bekövetkezésére milyen esély mutatkozik. Pontos számításokat bevetve a vélemény kialakításához, miközben könnyen lehet, hogy az a bizonyos összekapcsolódás a lelkesültségnek, a hitnek, az erős és elsöprő vágynak a számlájára lehet csak írható, és semmi esetre sem a józanság, a megfontoltság okossága nyugodt és ellenőrzött tudatosságának. Nekünk nem könnyebb a helyzetünk a történelmi példák ismeretében. A közgazdaságtudomány régóta tudja, hogy a lakossági elvárás meghatározó a gazdasági eredmény alakulásában. Azt, hogy ezeket az elvárásokat irányíthatjuk, már vizsgáljuk, és kezdjük érteni, ez által befolyásolni. Már csak ki kellene terjesztenünk a kérdéseinket, hogy megmutatkozzon előttünk, a válasz révén, az ismeret magunkról, aki közeg vagyunk.
105.
VálaszTörlésNincs más lehetőségünk, mint a lehetetlent óhajtani. Amely kívánság megjelenik úgy is, mint a megismerés lehetőségének feltételezése, szemben a bizalmatlansággal, amely szerint sem kapacitásunk, sem módszereink nem lehetnek a valósághoz mérhetőek, ezért a valóság leírását – megismerését - sem várhatjuk el ezeknek a módszereknek a - módunkban álló adatkezelés és adatrögzítés - révén elérni. A vita eldöntésére nem is vállalkozunk, csak álláspontunkat ismételjük meg, miszerint a közeg léte és céllal bíró működése – feltételezhető „test” volta - a valóság – az idő – méretével összevethető, és a rendelkezésre álló ismeretek körének bővülését semmi sem korlátozza. Hasonlóan szabadon feltételezhető a módszerek olyan változása is, amelynek jellemzője a valósághoz való tetszőlegesen pontos közelítés, amennyiben az összetettség, a felismerések révén bekövetkező „generációváltás” – amely a gyorsaságban, az adatkezelés és rögzítés és modellalkotás módjában már követhetőnek mondható – új technikák és technológiák bevezetését is lehetővé teszi, bizonyítva az ismeretek valóságot megjeleníteni alkalmas voltát. A közeg története segíthet minket abban, hogy eredeti célunk szerint járjunk el a továbbiakban is, kitérőinkkel és tárgyalásunk csapongásaival fel nem hagyva. Gondolok itt például a folyamatosan létező igényességre, amely maximalizmusként mutatkozik meg előttünk, szinte minden közeg jelenségben. Ez semmi mást nem jelent, „csupán” a közeg élő voltát és egészségét, amennyiben benne irány létezését bizonyítja, amely olyan mozgást tesz megfigyelhetővé, amely az állandó változást, a törekvések erejét, dinamikáját és élettel teljességét hozza létre, ahogy tettünk már erre utaló megjegyzést korábban. Az egyén és a közösség az életet tartja a maga számára elsődleges célnak, azaz ez az élet az érdekei primátusa, és ebben az életben a minőség is bennfoglalt, már az emberi volt kezdetével, amelyet a kivételezettség révén vallhatunk magunkénak, hogy jussunk el annak megismeréséig – tudatosításáig - és fenntartása igényléséig. Az igényesség pedig az ismeretszerzés – a kíváncsiság – befejezhetetlenségét plántálja a közegbe, amely mellé – kiegyensúlyozásként – a közeg létet helyezi, amelyben a reprodukció és a gyönyör jelent megfelelő ellentételezést. Amire szükségünk lehet mindezek után, az az eddigiekből kikövetkeztethetőnek tűnhet. A közös érdek posztulálása, és még inkább az ezt követő erő alkalmazás milyenségének deklarációja, általánosan. És ez a mindenre kiterjedés az, amely végtelen óvatosságot és körültekintést, egyúttal türelmet és szigorú követelmény-támasztást jelent. Nincs közös törvénye, azaz nincs törvénye a közegnek, amely a közös érdeket megjelenésétől kezdődően képes lenne megvédeni. Egyelőre egyetlen javaslatról tudhatunk, amely ennek a törvénynek az alapját meghatározni ajánlja, valamint rendelkezésünkre áll kétezer éves tapasztalat arról, hogy milyen sikereket értünk el az együttműködésben, és milyen fájó kudarcaink voltak és vannak, amikor a rendezettségek önállóan próbáltak érvényt szerezni az általuk jónak és szükségesnek tartott érdeküknek, és az ajánlott törvényeik elfogadtatására tett kísérleteik milyen következményt idéztek elő. Ma arról sincs tudásunk, hogy sajátos érdekeket képviselünk rendezettségekként, ahogy azt sem tudatosítottuk, hogy ezek egyben a közeg törvényére tett javaslatnak számíthatnak, és azt különösen nem mértük fel, hogy más rendezettségek – vagy a közeg egésze – számára javaslatunk mennyire lesz elfogadható, illetve milyen fogadtatásra számíthatunk a közeg többi része felől, amikor kiállunk a saját elképzeléseinkért. Ezek után pedig milyen kép alakulhat ki bennünk ezekről a javaslatokról, ha azokat a közeg törvényének lenne szükséges látnunk, és még inkább az elfogadhatóságáról és alkalmazhatóságáról véleményt alkotnunk? Hogy mik is ezek a javaslatok? Továbbá mik a rendezettségek érdekei, és mik is a rendezettségek, amelyekről beszélünk, anélkül, hogy tudnánk ezek méretét, egymástól való eltéréseit, ahogy ismernünk lenne jó egyedi jegyeiket, amelyek szerint azonosításukat is elvégezhetnénk?