Nagyanyám kislányként igazán jóban volt az ő nagyapjával, aki akkor az angol-magyar bank budapesti fiókjának igazgatója volt. Igazi self made man, aki az órás szakmától indulva vitte ilyen magasra. Mikor 1919-ben kitört a Tanácsköztársaság, a derék vöröskatonák igyekeztek minél előbb rátenni a kezüket minden értékre, bejelentkeztek hát bankár üknagyapámhoz is barátságos vizitre. Nagyanyám tizenhat éves volt akkor, és első útja, mint szokásosan, nagypapája irodájába vezetett, ott le szokta tenni iskolatáskáját, s utána sétálgattak egy kicsit az öregúrral. Ezen a napon azonban nagypapa kirámoltatta vele az iskolatáskát, megtömte a Magyar-Angol bank értékpapírjaival, és meghagyta a bakfisnak, hogy sétálgasson a szomszédos parkban, amíg ő érte nem megy. A kijáratnál már ott posztoltak a Lenin-fiúk, de nem tartóztatták fel a lánykát, aki másfél óra hosszat járkált fel-alá táskájában egy komoly vagyonnal. Komcsik jönnek, komcsik mennek, de ő az ügyfeleinek meg a banki központnak tartozik elszámolással, mondta később az öregúr.
Nagyanyám a létező szocializmus langyos gulyáspárájában létrehozott egy spéci, privát rezervátumot, ahol francia és német nyelvű könyvek, operakották, háború előtti étkészletek, vulkánfíber bőröndök, ántik sílécek, angol szövetből hajdan szabatott kosztümök képviselték az öreg kontinens aranytartalékát, éppoly értékállón, mint a rekvirálók elől iskolatáskában elmentett banki papírok. Ő volt az újrakeretezés nagymestere, bármiféle veszteségből ki tudott hozni valami diadalmas megújulást. A háború idején biztonságos helyre kellett szállítania két pici gyerekét, hát szerzett egy kétkerekű kordét, és egy férfikísérőt, mert anélkül nem volt tanácsos nekiindulni a városnak. A várból kitörni készülő német csapatok és a rájuk leső szovjetek elől a Rózsadombon talált szállásra cipelte a kölköket. Este az izgalomtól mindkettő hamarosan elaludt, nagyanyám pedig az erkélyről szemlélte a pazar tűzijátékot, ahogy az orosz röppentyűk aláhullnak a mélybe, és tömegével mészárolják le az ellenséget. A rákövetkező napokban, mint mesélte, a János kórház előtti téren derékmagasságig ért a lánctalpak összepréselte hullatömeg. Édesanyjáékhoz, akik odalenn maradtak, bekopogtatott egy német katona a völgyben vonuló hadoszlopból. Tizenhárom-tizennégy éves, holtsápadt, cingár fiúcska volt egy hatalmas katonakabátban, és egy falat kenyérért könyörgött. Az öregek pedig adtak neki, holott nem sokkal korábban kellett tenniük ruhájukra a sárga csillagot.
Nagyanyámnak volt a háború után először telefonja a kerületben, mert összehaverkodott a vonalakat újraéleszteni próbáló munkásemberrel, vitt neki kávét, nyilván az akkor kapható rettenetes cikóriazagyvalékból főzve, de azért mégiscsak. Az államosításkor nagyapámat kuláklistára tették, mert kicsi kertészetében, amelyet teljesen önerőből hozott össze, néha tizenkét idénymunkást is foglalkoztatott. Amúgy csak pár főnyi segéderővel dolgozott, de a rettentő barátságos pofák kikeresték a nyilvántartásokból a legterhelőbb adatot, és annak alapján jártak el.
Nagyanyám, mintha látnoki erő lakott volna benne, már korábban lecsapott a telek egy részére, és többekkel összefogva rögtön a háború végeztével létrehozta a környék egyik első társasházát, melyből neki is járt egy lakás. Pár utcányira onnan, szintén a Pasaréten állt (és áll a mai napig) az a kis villa, melyet üknagyapám a harmincas években vásárolt, mikor az a terület még kötésig érő fűvel benőtt pusztaság volt. Ki is nevették, amiért ilyen haszontalan befektetésbe ölte a pénzét, de később már senkinek sem volt kedve nevetni. Nagyanyám és öccse nevén volt az ingatlan, és az államosításkor kiderült, hogy pont két négyzetméterrel nagyobb, mint ami egyetlen magánszemély nevén maradhat, úgyhogy el fogják venni, nincs mese. Nagyanyám siránkozás helyett hívatott egy kőművest, és csináltatott négy beépített szekrényt, egyenként fél négyzetméter alapterületűeket. A bizottság megérkezett, sürgött-forgott, méricskélt, és kiderült, hogy a lakás megmaradhat a család birtokában. Később is szerzett még két vagy három hétvégi telket, és bármit elintézett a szocialista hivatalokban, mert úgy suhogtatta a jogászi bükkfanyelvet, úgy hadonászott hatályos határozatokkal, megfelelő illetékességi körökkel, a megfelelő besorolásokra vonatkozó tilalmakkal, mint valami nuncsakuval. Aki nem akart idegbajt kapni, hamar letette a fegyvert.
Nagyanyám felkészült az atomháborúra. Kamrájában mindig ott állt a túléléshez szükséges hidegélelem-készlet, lisztek, tészták, olajak, cukrok, befőttek. Szükség esetén, magyarázta nekem, egyetlen kiskanál tömény cukor elég energiát ad, hogy egy napot átvészeljen az ember. Mindig volt nála tea is bőven, mint mondta, a kínaiak nem maradtak volna meg ilyen nagy számban, ha nem létezett volna tea. Earl Greyt is tartott, bár sosem ivott olyat, azt mondta, a bergamott a mosószappanra emlékezteti, annak volt ilyen illata a régi világban. Nagyanyám Fecske márkájú cigit is tartott, bár sose dohányzott. Nem vettre volna a lelkére, hogy esetleges dohányzó vendégei az ő felkészületlensége miatt ne tudjanak rágyújtani. Volt albérlői visszajártak hozzá esetenként egy kis tereferére. Nagyanyám kitette a süteményt, és megkérte az éppen nála tartózkodó úriembert, hogy vágja négybe mindet, mert úgy többnek látszik. Mikor ütött-kopott zománcú lábasai pótlására edénykészletet kapott tőlünk ajándékba, nem állta meg, és csípősen odavetette, hogy látszik, szeretnénk valami szépet örökölni tőle. A nála dolgozó munkások égre-földre esküdöztek, hogy soha többé nem jönnek az öreglányhoz, mert a hátuk mögött állt, és nem fukarkodott a kritikával: ugyan, kedves mester, csak nem spórolja ki a kócot, tehetne még egy kis zsírzást, miféle használt vackot akar rám sózni, nem sül ki a szeme? Mindezek ellenére akadt jó néhány kitartó, hűséges munkása, akik tűzbe mentek volna érte, és bátran viselték savas megjegyzései pergőtüzét.
Nagyanyám az újrahasznosítás úttörője volt, nála az anyag sosem veszett el, mindig csak átalakult. Ha egy darab drót vagy madzag bekerült a háztartásba, rögtön gombolyag vagy tekercs lett belőle, a kenyérhez vagy virághoz dukáló selyempapír pedig a megfelelő méretre hajtogatva-vágva pillanat alatt bekerült őt megillető helyére: a vécépapír-tartóba. A szívósabbját kellett egy kicsit morzsolgatni használat előtt, de erre vonatkozó panasz soha nem érkezett a vezérlőkabinba. A zacskókat avagy tasakokat áhítatos tisztelet övezte, bármi lett légyen is beltartalmuk. A mirelitek, virslik, kekszek, vatták, zsebkendők, szalvéták, savanyúságok és egyebek tárolására szolgáló nejlonokat nagyanyám szépen kimosta, megszárította, tucatjával összekötegelte, és eltárolta nehezebb időkre. Ezekbe a zacskókba csomagolt aztán kézifűrészt, vágott virágot, friss gyümölcsöt, könyvet, bármit, amit az idő esetleges viszontagságaitól és a folyvást leselkedő kosztól meg kellett óvni. Halála után több mosógépes-dobozra való kitűnő csomagolóanyag maradt utána a pincében.
Nagyanyám karakán egyénisége elbűvölte a tizenéves kamaszt, aki voltam. Vett kettőnknek operabérletet, és én szemrebbenés nélkül megnéztem az ötórás Parszifált. Alighanem neki köszönhető, hogy operaénekes akartam lenni. Hallgattuk bőszen a Bartók rádiót, és mikor bemondták, hogy Haydn concertóját közvetítették, rávágta: sejtette, Mozart már rég befejezte volna! Lejártam vele az akarattyai telekre, ahol mérnöki aggyal úgy ültette a fákat, hogy tavasztól őszig minden hónapban legyen többféle gyümölcs is. Beszélgetett a növényekkel, miközben nyeste, permetezte őket:
- Hát te meg hová a csudába burjánzol? Szép dolog ilyen kócos hajtásokat hozni?
Nem vettünk buszjegyet a vonattól a telekig, mert rablás pénzt elkérni pár kilométerért. Teli kosár almákat, barackokat cipeltünk, hogy így kifogjunk a nyerészkedő Volánon. Kilencvenkét éves koráig pengeéles volt, és mindig tettrekész, percre beosztotta az idejét. Aztán az Alzheimer néven ismert német szélhámos bepalizta őt is. Nyitottam be hozzá, úszott a lakás a fekete füstben, ő pedig állt a konyhában diadalmasan, sütötte a mosogatószívacsot, és azt motyogta:
- No, a másik oldalát még megpirítom, és már kész is van.
Vagy kiette a vázából a virágot, és megjegyezte:
- Kicsit száraz ez a zöldség, de azért ízletes.
Hoztam paradicsomot is, fűztem hozzá, és odébb toltam a vázát.
Ott voltam a halottas ágyánál, végigénekeltük a virrasztást, halál nyugodtan feküdt ott, végén annak az egyre szűkülő csőnek, ami az élete volt már akkor. Szinte nem telik el nap úgy, hogy ne fűzne valami csípős megjegyzést valamihez. Amúgy köszöni a kedves érdeklődést, a maga részéről jól van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése