A tanya előtti gyep már kiégett a nyári hőségben. A
délibáb-bámulást már meguntuk. A többiek bementek a házba. Nagyanyám kenyeret
sütött. A kemencét épp tisztogatja a hamutól. A kutyák átmenetileg befejezték a
féktelen ugatásukat, mert Márton az óriás belga nyúl visszatért a góré mellett
lévő egyik bújóhelyére. A pitvar is teljesen kiürült. Az állatok elhúzódtak
valami árnyas helyre. A semmittevés unalma jártamban keltemben elvetett a gyep
mögötti kukoricásba.
Leültem. Gondoltam, hűsölök itt a kukoricásban. Neki is
heveredtem, de hirtelen csipogásra lettem figyelmes. Kis pulykák közeledtek
csapatostul. Na né csak, gondoltam magamban, ezek valami német kémek lehetnek,
jó lesz, elővenne a kézigránátokat! Azzal földrögöket kapkodtam fel, s raktam
egy kupacba. Gyertek csak madárkáim! Figyeltem feszülten. Na aztán mikor
lőtávolságba értek, adj nekik. Repültek a rögök, s egymás után terültek el az
ellenséges elemek. Üldözőbe vettem a még élőket, s legránátoztam, amit csak
felleltem, mindet. Amikor már nem hallottam semmi hangot, végre megálltam, s
nagy lihegve dőltem le a földre. Na, ezeket jól elkaptam, gondoltam, némi
büszkeséggel. Majd a hajtóvadászat okozta fáradtságtól el is szenderedtem.
Esteledett. Nagyapám, a tornác oldalának dőlve nagyot
sercintett a tengeri irányába, majd miközben a pakli dohányból cigarettát
csavart, még azt is hozzátette, hogy megdöglik itt minden jószág, ha nem ád az
isten végre esőt! A nikotintól sárgás-barna ujjaival gyufát gyújtott, s nagyot
szippantott a cigarettából, aztán még sercintett vagy kettőt. A kutyák
rázendítettek, ugattak, ahogy csak tudtak, mert Márton az orruk előtt baktatott
el nagy komótosan a pitvar felé.
Nagyanyám az asztalra tette a krumplis tésztát, majd
nagyapának hitetlenkedve és idegesen mondott valamit. Mit mondasz mama?
Nagyanyám most már hangosabban, és lassabban mondja: a kis pulykák odavesztek!
Most már érted? Valami három jött elő az ötvenből! No, ami ezután jött,
igencsak elvette az étvágyamat a finoman gőzölgő vacsorától. Nagyapám
felpattant az asztaltól, szörnyű szitkokat üvöltözve, s le föl járt a konyha
földes padlózatán, a legszörnyűbb átkokat szórva nyestre, rókára, de még a jó
istenre is!
Döglessze meg az isten, ha egyáltalán van, azt rohadt
állatot. Na majd holnap kitesszük a csapdákat, fordulna föl ott ahun van! Na
hiszen, pont jókor. Replikázott nagyanyám.
A nyaralás idején a húgommal, nagyanyánkkal aludtunk a nagy
dunyhás ágyban. A szörnyű vacsorai üvöltözéstől gombóccá szűkült a gyomrom.
Rázott a hideg. A sírás kerülgetett. Rémület vett rajtam erőt. Nagyanyám
magához ölelve tudakolta, mi a baj, fáj valamid? Beteg leszel csillagom? A
vacsorából is alig ettél. A szívem felé mutattam, majd öklendezve tört ki
belőlem a zokogás. Nagyanyám hiába vigasztalt. Egyre csak azt dünnyögtem, haza
akarok menni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése