Egy ismerős
szerint lazán lehet játszani a hangszeren, és akkor elmarad a fizikai fájdalom.
Nem fárad el az ember, hiába gyakorol órákon át.
A
gerincferdülésről egy szót sem ejtett. Nekem pedig erről lett volna
mondanivalóm.
Addig még nem
jutottam el, hogy elölről kezdjem az egészet, ahogy valamikori barátnőm mondta
a saját tanulásáról. Először megtanulta a művet kotta nélkül, és csak aztán ült
a zongora elé az eljátszásához.
Egy vonós
esetében a hangképzést a nélkül is szükséges gyakorolni, hogy az
interpretáláshoz elengedhetetlen tanulás venné kezdetét.
A sokszoros
hangzásra vágytam, a polifóniára, az azzal való együttélésre, ha van ilyen. A
belső hallást vélem ugyanis valami hasonlónak.
Pedig az ügy, ami
beszédre késztet, az annyi, hogy sikertelenségeim és ügyetlenkedéseim ellenére
a tanárom kijelentette a játékomat értékelve, hogy „van tartása”.
Állva játszottam hegedűsként,
amikor nem zenekarban kell játszani, de ez a tartás dolog nem a hangszer áll
alá illesztésére és ott történő megmaradására vonatkozhatott.
Gondoltam akkor,
szakiskolásként, és vélekedek róla így ma is, az időnkénti
visszaemlékezéseknél.
Egy aprócska
eltérés a bal kéz ujjaival, és a hang elfogadhatatlanná vált azonnal.
Ezt úgy hívják,
hogy hamis játék. Nem csalás, hanem a megszólaltatandó hang elvétése, amitől lúdbőrözni
kezd a jó fülű ember.
Több ujj
használatánál a tévesztés lehetősége megnő. A gyakorlottság eredménye az lehet,
hogy az ujjak a megfelelő helyre kerülnek mindig, mert a játszó azonosulni
képes a hangszerével, és a hangképzés is természetessé lesz számára, és mindkét
kezével.
Ezt az eddigi témakerülgetést
joggal lehet úgy értékelni, mint a macska mozgását a forró kása körül, ami esetemben
a türelmetlenség néven illethető, ha kímélem magamat, és ami a megfelelő
adottság hiányának tartható, ha szigorú vagyok, és eufemisztikusan fogalmazok.
A tanári
őszinteséget, miszerint jó zenekari játékos lehetnék, nem sikerült díjaznom.
Pedig a szándék
jóságához kétség nem férhetett.
A hízelgés
hiányozhatott nagyravágyásomnak, amiben üresség lakozott, gondolattalanság, a
szükséges képzelet legapróbb megmozdulása, következésképpen a szorgalom
legkisebb darabkája nélkül.
Márpedig két
kezet irányítani, összehangoltan, egy zenei gondolat élvezhető megszólaltatása
érdekében, az emberpróbáló feladat.
Legfeljebb annyit
lehet ehhez hozzátenni, hogy vannak emberek, akik az ilyen próbáknak annyira
örülnek, hogy rákapnak az ismétlésekre, és olyan bravúrosan képesek megugrani a
különböző grádicsokat, hogy még csak ki sem melegszenek, és el sem fáradnak
közben. Mi több! Élvezik, amit csinálnak, és a hallgatóságuk is egészen odáig
van a produkcióiktól, mert azok annyira élettel teltek és sokat mondóak. Az
érdekességükről, a szépségükről már nem is szólva. Kevés tanulásból jutnak
sokra. Tehetségesek.
Csak az a
bizonyos tartás, amit mesterem rám bízott, amikor sorolta a javítandókat a
játékomban, az lett volna valamennyire használható a művek megszólaltatásakor.
Kezdetben
sejtésem volt csak róla, hogy mire is vonatkozhatott kritikájának ez a
részlete.
Pozitívnak
éreztem, és erősített is valamelyest.
Az akkordokhoz, a
dupla fogásokhoz nem vitt közelebb. Azt gyakorlással javítgathattam volna, ki
tudja milyen szintig jutva, kellően átgondolt és boldogító munkával.
A megértésre
törekedve néhány dolog jutott eszembe, a nélkül, hogy a kapcsolódásukról
indoklást adhattam volna magamnak.
Bibliai vezér
választotta ki a csata előtt a harcosait, arra kérve őket, hogy igyanak a
patakból.
Amikor látta a
bátor harcra készülőket, akkor azokat válogatta a csapatába, akik úgy ittak a
vízből, hogy a kezükkel merítettek belőle, és mintegy kanalazták maguknak azt.
Akik nekihasaltak
a víznek, hogy minél gyorsabban tehessenek eleget a parancsnak, vagy a
szomjukat oltsák mielőbb, azokat kihagyta.
Megfontoltságot
látott az egyik ivási módban, és könnyen befolyásolhatóságot a másikban.
Az egyik
társaságban volt tartás, mondogattam magamnak, míg a másikat elragadta a hév,
az igyekezet. Pedig csak minél jobban akartak teljesíteni, eleget téve
parancsnokuk akaratának.
Magamra már úgy
vonatkoztattam a konklúziót, hogy „nem vagyok túl engedelmes”, amikor rám bíznak
valamit, amit megtehetnék. Nem vagyok tisztelettudó, és az akaratommal is
lehetnek bajok, ha feltételek jutnak az eszembe, akkor, amikor valamit végre
kéne hajtanom.
Az apám gépkocsi
vezetési vizsgája mintha jobban illett volna a tartáshoz, már ami a lehetséges
magyarázatot, annak is a hasznos voltát, a megértésének a lehetőségét illeti.
Meg a pozitív kicsengést.
Amikor a
teherautó fülkéjében mellette ülő vizsgáztató kiadta a parancsot neki, hogy a
gépjárművel – precíz volt apám, amikor autóról esett szó – álljon be a
kapubejáróba, megállt és kiszállt a kocsiból. A kaput lemérte, talán
lépésekkel, de lehet, hogy más mértéket használva, és jelentette a parancs
kiadójának, hogy „jelentem, a gépjárművel a kapubejáróba nem lehet behajtani,
mert az szűkebb, mint a gépkocsi szélessége”.
Rögtön
jogosítványt kapott, természetesen, nekem pedig gondolkodnivalót: erre utalt a
tanárom, amikor a tartásomról beszélt, vagy valami másra?
A megfontoltság,
az előre elképzelése a dolgoknak az a képesség, amit feltételezett rólam
tanárom, amikor a tartásomat értékelte, vagy inkább kitartónak, netán makacsnak
talált, egy-egy kritikája után újra kezdve a próbálkozást, szó nélkül,
megtartva a kínok keserűségét? Nem szokásom a panaszkodás.
Esetleg azt
értékelte, hogy egyszer jelest adhatott a vizsgámra, és elismerően szólt a
játékomról, amikor ki tudja hány korábbi minősítése szólt kevéssé elfogadható
teljesítményemről?
Vagy a tartás a
hallgatás bölcsességének, a szavak visszatartásának szól, amit a közmondás
többféleképpen is díjaz. Egyszer úgy, hogy „hallgatni arany”, a másik
formájában pedig azt állítva a fecsegők elé, hogy „ha hallgattál volna, bölcs
maradtál volna”.
Az elfogadás
lehetősége tetszik a legjobban. Feltéve, hogy a tartás ezt, a helyzet zokszó
nélküli tudomásul vételét jelenti.
Azt, amiről nem
illik előre nyilatkozni.
Az ilyen tartást
utólag állapíthatják meg az emberről.
Miért szeretném
megkeresni azokat, akikben ilyen tartás van?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése