Fűri Rajmond Tartás

Egy ismerős szerint lazán lehet játszani a hangszeren, és akkor elmarad a fizikai fájdalom. Nem fárad el az ember, hiába gyakorol órákon át.

A gerincferdülésről egy szót sem ejtett. Nekem pedig erről lett volna mondanivalóm.

Addig még nem jutottam el, hogy elölről kezdjem az egészet, ahogy valamikori barátnőm mondta a saját tanulásáról. Először megtanulta a művet kotta nélkül, és csak aztán ült a zongora elé az eljátszásához.

Egy vonós esetében a hangképzést a nélkül is szükséges gyakorolni, hogy az interpretáláshoz elengedhetetlen tanulás venné kezdetét.

A sokszoros hangzásra vágytam, a polifóniára, az azzal való együttélésre, ha van ilyen. A belső hallást vélem ugyanis valami hasonlónak.

Pedig az ügy, ami beszédre késztet, az annyi, hogy sikertelenségeim és ügyetlenkedéseim ellenére a tanárom kijelentette a játékomat értékelve, hogy „van tartása”.

Állva játszottam hegedűsként, amikor nem zenekarban kell játszani, de ez a tartás dolog nem a hangszer áll alá illesztésére és ott történő megmaradására vonatkozhatott.

Gondoltam akkor, szakiskolásként, és vélekedek róla így ma is, az időnkénti visszaemlékezéseknél.

Egy aprócska eltérés a bal kéz ujjaival, és a hang elfogadhatatlanná vált azonnal.

Ezt úgy hívják, hogy hamis játék. Nem csalás, hanem a megszólaltatandó hang elvétése, amitől lúdbőrözni kezd a jó fülű ember.

Több ujj használatánál a tévesztés lehetősége megnő. A gyakorlottság eredménye az lehet, hogy az ujjak a megfelelő helyre kerülnek mindig, mert a játszó azonosulni képes a hangszerével, és a hangképzés is természetessé lesz számára, és mindkét kezével.

Ezt az eddigi témakerülgetést joggal lehet úgy értékelni, mint a macska mozgását a forró kása körül, ami esetemben a türelmetlenség néven illethető, ha kímélem magamat, és ami a megfelelő adottság hiányának tartható, ha szigorú vagyok, és eufemisztikusan fogalmazok.

A tanári őszinteséget, miszerint jó zenekari játékos lehetnék, nem sikerült díjaznom.

Pedig a szándék jóságához kétség nem férhetett.

A hízelgés hiányozhatott nagyravágyásomnak, amiben üresség lakozott, gondolattalanság, a szükséges képzelet legapróbb megmozdulása, következésképpen a szorgalom legkisebb darabkája nélkül.

Márpedig két kezet irányítani, összehangoltan, egy zenei gondolat élvezhető megszólaltatása érdekében, az emberpróbáló feladat.

Legfeljebb annyit lehet ehhez hozzátenni, hogy vannak emberek, akik az ilyen próbáknak annyira örülnek, hogy rákapnak az ismétlésekre, és olyan bravúrosan képesek megugrani a különböző grádicsokat, hogy még csak ki sem melegszenek, és el sem fáradnak közben. Mi több! Élvezik, amit csinálnak, és a hallgatóságuk is egészen odáig van a produkcióiktól, mert azok annyira élettel teltek és sokat mondóak. Az érdekességükről, a szépségükről már nem is szólva. Kevés tanulásból jutnak sokra. Tehetségesek.

Csak az a bizonyos tartás, amit mesterem rám bízott, amikor sorolta a javítandókat a játékomban, az lett volna valamennyire használható a művek megszólaltatásakor.

Kezdetben sejtésem volt csak róla, hogy mire is vonatkozhatott kritikájának ez a részlete.

Pozitívnak éreztem, és erősített is valamelyest.

Az akkordokhoz, a dupla fogásokhoz nem vitt közelebb. Azt gyakorlással javítgathattam volna, ki tudja milyen szintig jutva, kellően átgondolt és boldogító munkával.

A megértésre törekedve néhány dolog jutott eszembe, a nélkül, hogy a kapcsolódásukról indoklást adhattam volna magamnak.

Bibliai vezér választotta ki a csata előtt a harcosait, arra kérve őket, hogy igyanak a patakból.

Amikor látta a bátor harcra készülőket, akkor azokat válogatta a csapatába, akik úgy ittak a vízből, hogy a kezükkel merítettek belőle, és mintegy kanalazták maguknak azt.

Akik nekihasaltak a víznek, hogy minél gyorsabban tehessenek eleget a parancsnak, vagy a szomjukat oltsák mielőbb, azokat kihagyta.

Megfontoltságot látott az egyik ivási módban, és könnyen befolyásolhatóságot a másikban.

Az egyik társaságban volt tartás, mondogattam magamnak, míg a másikat elragadta a hév, az igyekezet. Pedig csak minél jobban akartak teljesíteni, eleget téve parancsnokuk akaratának.

Magamra már úgy vonatkoztattam a konklúziót, hogy „nem vagyok túl engedelmes”, amikor rám bíznak valamit, amit megtehetnék. Nem vagyok tisztelettudó, és az akaratommal is lehetnek bajok, ha feltételek jutnak az eszembe, akkor, amikor valamit végre kéne hajtanom.

Az apám gépkocsi vezetési vizsgája mintha jobban illett volna a tartáshoz, már ami a lehetséges magyarázatot, annak is a hasznos voltát, a megértésének a lehetőségét illeti. Meg a pozitív kicsengést.

Amikor a teherautó fülkéjében mellette ülő vizsgáztató kiadta a parancsot neki, hogy a gépjárművel – precíz volt apám, amikor autóról esett szó – álljon be a kapubejáróba, megállt és kiszállt a kocsiból. A kaput lemérte, talán lépésekkel, de lehet, hogy más mértéket használva, és jelentette a parancs kiadójának, hogy „jelentem, a gépjárművel a kapubejáróba nem lehet behajtani, mert az szűkebb, mint a gépkocsi szélessége”.

Rögtön jogosítványt kapott, természetesen, nekem pedig gondolkodnivalót: erre utalt a tanárom, amikor a tartásomról beszélt, vagy valami másra?

A megfontoltság, az előre elképzelése a dolgoknak az a képesség, amit feltételezett rólam tanárom, amikor a tartásomat értékelte, vagy inkább kitartónak, netán makacsnak talált, egy-egy kritikája után újra kezdve a próbálkozást, szó nélkül, megtartva a kínok keserűségét? Nem szokásom a panaszkodás.

Esetleg azt értékelte, hogy egyszer jelest adhatott a vizsgámra, és elismerően szólt a játékomról, amikor ki tudja hány korábbi minősítése szólt kevéssé elfogadható teljesítményemről?

Vagy a tartás a hallgatás bölcsességének, a szavak visszatartásának szól, amit a közmondás többféleképpen is díjaz. Egyszer úgy, hogy „hallgatni arany”, a másik formájában pedig azt állítva a fecsegők elé, hogy „ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna”.

Az elfogadás lehetősége tetszik a legjobban. Feltéve, hogy a tartás ezt, a helyzet zokszó nélküli tudomásul vételét jelenti.

Azt, amiről nem illik előre nyilatkozni.

Az ilyen tartást utólag állapíthatják meg az emberről.

Miért szeretném megkeresni azokat, akikben ilyen tartás van?