Vásárhelyi Vera Skorpió hava 7.

Pusztán nőtt, egészséges, virgonc gyerekek voltunk, hajlékony, nevelhető természettel, - szülők, nevelőnők feszes istrángján tartva. Állatok közt éltünk, szerettük azokat, - mégis voltak percek, amikor kegyetlenek voltunk velük. Emlékszem, milyen érzéketlenül kapartuk ki, hegyes végű botunkkal a még élő csigákat, vagy szúrtuk gombostűre a szarvasbogarakat vagy a bársonyos éjjeli lepkéket. Egyik ilyen kegyetlen cselekedetünk a kőrisbogár gyűjtés volt.

Robbanó erővel, nyers, kesernyés illattal tört életünkbe a tavasz. Lőkösházán, a gyümölcsfák után, a kőrisbokrok virágoztak leghamarabb. Fulladoztunk a keserű, erős illattól. Ezeket a fürtös, fehéren virágzó bokrokat, egyik napról a másikra, a nünükék családjába tartozó, fémcsillogású, zöld, hosszúkás bogarak lepték el. Ezerszámra nyüzsögtek a bokrokon, egyhangú, éles zümmögéssel. A patikusnak gyűjtöttük őket, egy gyógykenőcs előállítására. Miklós és én, reggeli után, széles szájú befőttes üveggel kezünkben, gyűjtésbe kezdtünk. Magamhoz húztam egy fürtös, virággal teli ágat: tenyerem hirtelen megtelt kapirgáló bogarakkal. Amelyik kicsúszott ujjaim szorításából, az nagy, magas ívben visszarepült a bokorra. Fejem fölött zölden csillogott a levegő. Amikor megtelt az üveg, száját zsírpapírral lekötöttük. Szorgalmasan dolgoztunk mindaddig, amíg Miklós elejtett egy üveget. A törött üveggel együtt bennünk is eltört valami… a még élő kőrisbogarak, kiszabadulva szűk börtönükből, visszarepültek a bokrokra, - de nagy része összenyomorítva, döglötten feküdt lábunk előtt. Émely és undor elvette kedvemet a további gyűjtéstől. A játék megszűnt élvezet lenni, ellobbant bennünk a lelkesedés. Miklós a konyhába ment, kenyeret vágott magának, vastagon megkente tejföllel, megsózta, megpaprikázta – jó étvággyal megtízóraizott. Ő így zárta le a délelőttöt. Én gondolni sem tudtam evésre. Orromban, szájamban még éreztem a bogarak kesernyés, olajos szagát, karomon, nyakamon érdes kis lábuk kaparászását. A kert végébe menekültem, a fenyők közé, - oda, ahol a fák nedves árnyékában a gyöngyvirágok nyíltak. Hűs levelük közé feküdtem, sírással küszködve. A virágok mézes illata arcomat cirógatta. Ott, lassan, egyedül, kibékültem önmagammal. Kibékültem azzal az érthetetlen fájdalommal, amely ok nélkül és váratlanul annyiszor torkon ragadott. Megnevezhetetlen szorongás, görcsös fulladás kínzott, - valami fájt, rettenetesen fájt, de hogy mi, azt már nem tudtam volna megmondani. Más voltam, mint a többiek, mintha bőrömről egy réteg hiányozna. Betegesen érzékeny, szeszélyesen hangulatos voltam, de csak azért, mert erősebben válaszoltam mindenre, mint a többiek. - « Más vagyok, mint más, Minek is tagadnám/ Lásd, a föld kibillen alólam, és mint/Visszatérő láz, kamasz éveim vad/Gőgje megújul. » - írja Babits: Medvetánc című versében. Ez a sehová se tartozás elkísért egész életemben…