Kertész Éva Fodros gallér

A lánya első lépéseire nagyon jól emlékszik. A gyerek először fogja a fotelt, két kezét előretartva egyensúlyoz és mintha maga sem hinné el, lép néhányat. Ő szélesre tárja a karjait, mosolyog, és hangosan kiáltja, igen, ügyes vagy! Majd ölbe kapja, össze-vissza csókolgatja, mindketten boldogok.

Milyen nehezen mondta ki először a gyereknek azt, hogy nem! És milyen hamar ki kellett mondania! Akkor még nem is gondolt arra, ezt a nemet sokszor visszakapja majd. A kamaszkorig valahogy minden simán ment. Akkor hirtelen jött a minden megtagadása. Az anyja megtagadása különösen. Észre kellett volna vennie, akkor lett a gyerekéből valaki. Még csak nem is az, akivé szerette volna formálni, egyszerűen az, aki ő akart lenni. Örülnie kellett volna, ám a mindennapi viták miatt ez eszébe sem jutott. Végül elmúltak a konfliktusos évek, bár maradtak tabutémák. Néha észrevette és nem is bántotta már, hogy mindent másképp akar csinálni. Elgondolkodott ilyenkor. Volt, amikor megértette az okokat, de sokszor csodálkozott.

Már majdnem egy éves volt az unokája, amikor elhatározta, igazi kislányruhát vesz neki. Pici korban egyformába öltöztetik a gyerekeket, csak a lányok rózsaszínbe, a fiúk meg általában kékben hemperegnek, csúsznak, másznak. Ez így teljesen rendben volt, bár látott néhány hónapos kislányokat szoknyában, aranyosnak is találta őket, de egyetértett a lányával. Teljesen felesleges még ebben az időszakban, és a földön mászni kényelmetlen is. Most azonban elérkezett az idő, a gyerek már lépegetett, jöhet a ruha. Elment egy márkás üzletbe, gyönyörködött a szép darabokban.  Látta, hogy drágák, de nem érdekelte a pénz. Ez lesz a gyermek első ruhácskája, csak nem fogja az árát figyelni. Kiválasztott egyet, nem a trendi rózsaszínt, mert a gyereknek mindene rózsaszín születése óta.  Egy tűzpiros, különleges darab varázsolta el. Kártyával fizetett, és ha valaki megkérdezi mennyibe került, nem tudta volna megmondani. Szinte önkívületi állapotban ült be az autóba és alig várta, hogy átadhassa az ajándékot. Amikor felért a lakásba, ébren volt a gyermek, magához tudta ölelni. Nem akarta ő, hogy felpróbálják, de boldogan mutatta a lányának. Jaj, anya, nem, ez teljesen felesleges volt, mondta a lánya, tudod, nem adok rá még ruhát és ezek a fodrok a nyakán elég borzasztóak. Meg, hogy kényelmetlen, szoríthatja a gyereket a gallér, még veszélyes is lehet, folytatta. Neki akkor tűntek fel a fodrok, nem is figyelte, amikor kiválasztotta. Tényleg olyan stuartmáriás lenne a kis feje benne, gondolta, azzal persze nem értett egyet, hogy veszélyes.  A lányának nem tetszik ez nyilvánvaló, de még egy kést is mintha a hátába szúrt volna a rá jellemző őszinteséggel. Tett még egy javaslatot, akár le is lehet azt a fodrot venni, mondta. Erre egy kicsit gúnyos mosoly volt a válasz. Ezután már tudta, a ruha soha nem lesz a gyermeken, megy a fiók mélyére. Sorsa a lánya akaratából megpecsételődött. Akkor hirtelen sírni szeretett volna, de szerencsére még könny sem jött ki a szeméből. Ez már megint a földbedöngölés, gondolta, hang nem jött ki a torkán, csak egyre jobban ment össze. Jobbnak látta, ha gyorsan elköszön.

Ahogy leért a lépcsőn már zokogott, csak néztek rá a szembejövők, ennek vajon mi baja lehet. Azt mondták, hogy ennek a gyereknek. Erre felfigyelt és akkor hirtelen meglátta magát egy üvegajtóban. Egy síró gyerek nézett vissza az ő arcvonásaival. Csak azért sírhat, gondolta, mert nem találja az édesanyját. Minden gyerek játszott a homokozóban, de időnként kiszaladtak a padon ülő mamájukhoz. Neki nem volt hova szaladnia.