Vásárhelyi Vera Skorpió hava 8./3.

A kert végében, öreg tölgyek két sora közt, gyalogút kanyargott a fehérre meszelt, hegyestornyú kápolnáig. Akkorka volt ez a kápolna, hogy bent, kétoldalt, csak négy-négy padsor fért el benne. Mint gyermek nem sejtettem, hogy ebben a kápolnában lesz az esküvőm, de azt sem, hogy a háború végeztével, rosszindulatú emberek lebontják ezt a kis kápolnát az utolsó tégláig, csupán a rombolás, a bosszú ösztönétől vezetve.

Az oltár fölött szent Anna képe függött, cirádás, aranyozott fakeretben. Szent Anna ölében nyitott könyv, kék palástja laza redőkben terül szét a földön. Mellette a gyermek Mária áll, keze anyja karján. Nyitott, szőke haja a vállára omlik. A két női alak mögött zöldellő ciprusok s egy kanyargó patak. Nem tudom melyik híres olasz festő művének másolata volt ez a festmény, - Perugino, Andrea del Sarto? – de a dimbes-dombos, ciprusokkal tűzdelt háttér toszkán tájat ábrázolt. Mint gyermek még semmit sem tudtam a festészetről, - de arra emlékszem, hogy órákig ültem a kép előtt és elgyönyörködtem benne.

Egy nap szekér állt meg a kápolna előtt, és Anti bácsi, apám bognára szállt le róla. Gyors, ügyes ujjakkal leszerelte a képet az oltár faláról, s a kocsissal együtt a szekérre erősítette. Szent Anna hozzánk került a kocsiszínbe. Megjött Erzsébet néni Pestről.

Erzsébet néni anyám húga volt, szőke, duzzadt szájú, pajkos és durcás egyszerre. Akkor még festett. Szőnyi István tanítványa is volt egy évig. Később, évek múlva, a festést fölcserélte az írással.
« Harminc szőlőskosár » című novellás kötete a háborús évek alatt jelent meg, és Erzsébet nénit egyszerre elismert íróvá avatta.

A kép közel állt a kocsiszín ajtajához, hogy elég fényt kapjon. Mögötte a félhomályban: az öreg fedeles batár, a könnyű homokfutó, a lengyelhintó és a mi pónifogatunk szorongtak egymás mellett. Közelről a festmény kíméletlenül megmutatta sebeit. Szent Anna arca foltos volt, mint a leprásoké, palástja színehagyott. Mária fél karja könyökből hiányzott; a dombok lágy vonala itt-ott megtört, mintha köd fedte volna be őket.

-            Nézd! Vak ez a festmény! – kiáltott föl Erzsébet néni és beletúrt szőke hajába. Festéktől ragadós köpeny volt rajta. Mellette kis asztalon színektől lángoló palettája, számtalan tubus, üvegcsében terpentin, lenolaj; foltos rongyok és legalább húsz-huszonöt kisebb-nagyobb ecset.

-            Maradhatok? – kérdeztem áhítattal.

-            Nem bánom. De ha megmukkansz, elküldelek!

Szatyrából lapos kis kést húzott elő, olyasfélét, mint a kőművesek vakolókése, s óvatosan, szinte gyöngéden, kapargatni kezdte a kép egyik sarkát. Szárazon hullott le a megrepedezett olajfesték.

-            Szégyen! – mormogta nagynéném. Ujjaival finoman végigtapogatta a vásznat, olyan figyelemmel, mint ahogy az öreg Molnár doktor tapogatta a hátunkat, amikor köhögtünk.

-            Most elmondom neked, hogy kell egy ilyen beteg képet kijavítani. Először lekaparom a megszáradt és megrepedezett olajfestéket. Utána lekefélem a vásznat egy puha kefével, majd bedörzsölöm lenolajjal, hogy rugalmasságát visszakapja. Csak azután látok hozzá a renováláshoz. Tudod, mire kell vigyáznom? Arra, hogy csupán orvosa vagyok a képnek, nem alkotója. Értesz?

Nem mertem megszólalni, nehogy elküldjön, csak bólintottam. Elképzelni sem tudtam, hogyan lesz ez a színtelenre vakart kép újra olyan elevenen tündöklő, mint amilyen egyszer volt. A vakarókéssel Erzsébet néni mintha az én bőrömet is kaparta volna, - libabőrösen ültem mellette.

Kényes, hosszadalmas munka volt a festmény megtisztítása. Amikor eluntam, újra játszótársa lettem az elárvult Miklósnak. Máskor Erzsébet néni küldött el, mert ideges volt, vagy türelmetlen. Olyankor átmentem a kocsiszínnel szomszédos parádés-istállóba, s leültem a lócára. Csípős ammoniák, por, széna és kocsikenőcs fanyar szagában ültem a félhomályban. Csönd volt. Mély, meleg béke. Egér motozott a széna között, a keskeny istállóablakon behulló napfény megaranyozta az egyik pej fényesre kefélt tomporát. Időnként felhorkant egy ló, - anyám hátaslova kíváncsian hátrafordult, és rám tekintett feketén csillogó, meleg szemével.

Elérkezett életem első festőleckéje is. Erzsébet néni szent Anna palástjának színkeverékével bajlódott, - lelkendező és ideges volt egyszerre. Úgy tűnt, mintha hozzám beszélne, pedig önmaga megnyugtatására hangosan gondolkodott.

-            Négy színt nyomok ide a palettára: ultramarint, kobaltot, colint és párizsikéket. Ettől az utóbbitól félek, nehéz szín. Bőven adagolom a fehéret, - nézd, milyen nyúlós. Ide jönnek a zöldek: krómoxid, veronai és kobaltzöld. A palást kékeszöld árnyalatát kell eltalálnom… nézzük csak… - összeráncolt homlokkal keverte ecsetjével a puha olajfestéket, majd ráfestett a próbavászonra.  – Nem jó! Még egy kis zöld… talán egy csepp fehér…

-            Orromat megcsapta az olajfesték fanyar, erős illata. Szomjasan beszívtam. Tágranyílt szemmel figyeltem Erzsébet néni kezét, lestem színeit a próbavásznon.

-            Ez az! – kiáltottam föl hirtelen, ugyanakkor majd elharaptam a nyelvemet, ijedtemben.

A várt pofon helyett Erzsébet néni ragyogó arccal fordult felém.

-            Nem gondoltam, hogy nem csak látod, de érzed a színeket! Enélkül az érzékenység nélkül hiába is vennél ecsetet a kezedbe. Figyelj ide: ennek a festménynek a palást a középpontja. Ahhoz hangolódik a többi szín.

A megfestett palásttal egyszerre életre támadt a kép. A további munka már csak befejezés volt: szent Anna öreg, barna arca a hófehér főkötő alatt; a nyitott könyv lapjain a fekete betűk, a dombok lágy, töretlen vonala, az ezüstösen csillanó patak, a sötéten magasodó ciprusok. Mária szőke haja újra haj volt, kék ruhája puhán omló ruha.

Amikor hetek elmúltával a kijavított kép előttünk ragyogott tökéletes színharmóniájában, Erzsébet nénivel sírva – nevetve egymásra borultunk.