Lépj be, s lásd, ez boszorkánykonyha.
Itt fortyog az igazságnak ital.
Hogy meztelen? Persze, mi volna?
Amit képzel, azt is tisztán bevall.
Szemmel látod magad, hitetlen,
Csak az őszinte nem csodálkozó.
Gondolod, hogy itt a véletlen
Gúnyolódik rajtunk, a csúfoló?
Ki lubickol ekkora kádban,
Kinek vállát nyomja ilyen kagyló?
Volna embernek ott virága,
Ahol masszírozza hátán a ló?
Burokba hiába is bújna,
Utoléri mindentudás nyila.
Láthatsz szolgát, s látod azt úrnak,
Kinek teste szörnyeknek lakoma?
Állatnak számtalan családja
Tanú, hogy mi mind ilyenek vagyunk.
Az út lefestve azt mutatja,
Ahogy gomolyog magában fajunk.
Mindenütt a rafinált fegyver,
Jelzi, hogy elszabadult indulat
Teszi dolgát, mikor az ember
Zajong, és kéjjel eltelten mulat.
Pedig szelídség volt először,
Hol Édenben állt a közös virág.
Szirmain édes, fájó gyöngyök
Sora, és nektárja csöpög miránk.
Azóta nyargalászunk körben.
Dicsőítés jut eszünkbe. Kijár.
Azért másik ilyen tükörben
Részünk nincs. Egyedülvalóan áll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése