Az ötödik álom
Anyámtól
sokat tanultam. Magával vitt gyógyítani, vagy egy szülést levezetni ugyanúgy,
akár az erdőbe bogyót gyűjtögetni, vagy a mezőre virágot szedni. Talán
különlegesnek tűnhet ez az élet, de számomra mindennapos rutinná csendesült.
Úgy tíz
esztendős lehettem, mikor elmentünk a tiszteleteshez. Akkor már évek óta
nevelt, kötéllel és a Biblia kemény fedelével. Rettegtem tőle. Anyám nagyon jól
tudta ezt. Tisztában voltam azzal, hogy ha szól, ha szóvá teszi mit művel velem
a férfi, megvádolja hazugsággal, ne adj Isten boszorkánysággal. Így hallgatott.
Hallgatott ő is és én is.
Az atya
megtanított olvasni. Alkalmanként neki kellett a Zsoltárok könyvéből
felolvasnom részleteket, miközben mögöttem térdelt. Ha hibáztam, belém mart.
Azt hiszem hatásos a módszer. Alig egy hónap alatt folyékonyan olvastam a
legkülönbözőbb szövegeket is. Persze ez nem zavarta őt. Gyakran belém
mélyesztette a fogait.
Mint
mondtam, egy napon elvitt anyám hozzá. Néhány nappal előtte voltam nála apám
lelki üdvösségét megerősíteni. Így nem értettem, mért kell mennem. Ilyen sűrűn
nem rendelt magához. Anyám csak annyit mondott, hallgass lányom. Muszáj jönnöd.
Így mentem engedelmesen, akár egy vén kutya.
A
pap a templom tornyában várt minket. Itt még sosem jártam. Meglepően tiszta, de
nagyon hideg és huzatos hely volt. A harang úgy terpeszkedett fölöttünk, akár
egy jól lakott vadállat. Úgy éreztem, hogy a félelmetes szája csak arra vár,
hogy bekaphasson. De nem így történt. Isten szolgája egy pamlagon feküdt,
halvány bőre szinte fénylett a félhomályban. Életemben először gyengének és
sebezhetőnek láttam. Talán megérezte, mivel gyilkos pillantásokat küldött
felém, melyektől anyám szoknyája sem védett meg.
- Te kis fattyú, mit keresel te
itt?- fröcsögte. Anyám alázatos szavakkal magyarázta el, hogy szüksége van rám,
hogy el tudja végezni a beavatkozást. A beteg, mert addigra már megértettem,
hogy beteg a lelkész, belegyezett, hogy maradjak. De ahhoz ragaszkodott, hogy
csak térden csúszva közlekedhetek a toronyban. Egy ilyen kis fattyú lába nem
szennyezhette ezt a helyet.
Anyám
lefejtette róla a ruhát. Jól ismertem a megfonnyadt testet. Az izmok még
tartották formájukat, de a bőr már ráncos és megereszkedett. Mintha millió
veréb ugrált volna végig rajta. Az idő tette a dolgát. A férfi arca
rezzenéstelen maradt, mikor anyám félretolta a nemi szervét, hogy hozzáférjen a
combtövéhez. Ekkor elővett egy kést. Átvillant az agyamon, hogy egy mozdulat,
és levágja az átkozottat. Persze nem így történt. Elszégyelltem magam. Anyám
azt mondta, hogy jó erősen tartsam a tálat. Mire megkérdezhettem volna, hogy
miért, már vágott is. Egy határozott mozdulattal eret vágott a vén csirkefogón.
A bőr halkan sercent, szétpattant akár a pattanó rózsabimbó. Arra számítottam,
hogy patakokban fog bugyogni a vére. E helyett lassan csörgedezett, sűrű,
ragacsos csíkot rajzolva a bőrre és a tál falára. Ha nem tudtam volna mi az,
túlérett szedernek néztem volna.
Hosszú ideig
térdeltem a tállal a kezemben. A tisztelendő félájultan hevert. A karja
lecsúszott, és hozzám ért. Kitört a frász. Menekülni szerettem volna. De anyám
elkapta a karom, és megszorította.
- Itt maradsz! Sziszegte a fogai
közt. Mit tehettem? Sajgó térddel, háborgó lélekkel térdeltem tovább. Pár perccel
később elállt a vérzés, magától elapadt. A tál félig telten pöffeszkedett a
kezemben. Anyám elvette, és a sarokba tette. Ekkor porrá tört szenet vett elő.
Furcsa, sosem látott jeleket rajzolt az ájult férfi mellkasára. Torokhangon
mormogott. Bárhogy füleltem semmit sem értettem a szavakból. Egy kézzel varrott
kis bugyorból fonnyadt leveleket vett elő. Méregzöld színük illett a szúrós
szaghoz. A szájába vette, és rágni kezdte őket. Az arca eltorzult, a keserű íz
az egész testét átjárta. Zöld nyál csurgott a szája szálén. Ekkor kiköpte,
egyenesen a hamura. Ezzel kezdte bedörzsölni a mellkast. A beteg nyöszörögni
kezdett.
Anyám
rám szólt, hogy vigyem neki oda a tejjel töltött tömlőt. A kecsketej még meleg
volt, éreztem a zsák oldalán. A fogaival kihúzta a fadugót, és pár csepp
folyadékot löttyintett a tenyerébe. A vágást tisztította vele. A test hálásan
fellélegzett.
Ezután
elküldött forró vízért. Boldogan álltam végre fel. Percekig képtelen voltam
mozdulni, a térdeim sikoltottak a fájdalomtól. Hirtelen visszanéztem. Anyám a
tiszteletes fölé magasodott. Fehér köveket rakott körbe. Megismertem mind.
Együtt gyűjtöttük őket a közeli hegyen. Hegyikristály - így nevezte őket. De
engem ez nem érdekelt. Csak tetszett, hogy a fényben gyönyörűen csillogtak. Rám
nézett. A szeme türelmetlenül parázslott. Sietnem kellett.
Ahogy az üstöt
felfelé cipeltem többször leforráztam a lábam. A kalucsni teljesen elázott.
Apám biztosan agyonüt majd érte. Anyám újabb növényeket húzott elő a zsákjából.
Ezekre öntötte a vizet. Illatos gőz csapott fel, de csak a kamilla és a
pitypang illatát ismertem fel. Néhány percet várt, majd a sárgászöld színű
folyadékot itatni kezdte a lassan éledező tisztelendővel. Köhögni kezdett. Vért
öklendezett fel, egyenesen anyám megkopott kötényére. De ő csak tovább itatta.
Simogatta a homlokát, félretolta csatakos haját. Meglepett, de a mozdulataiból
áradt a szenvedély. Talán életemben először úgy láttam, hogy igazán él.
Órákon
keresztül tevékenykedett. Ismeretlen, soha nem látott dolgokat művelt, halkan
motyogva kántált, és néha énekelt. A tiszteletes erőre kapott. Anyám kezébe egy
ezüstpénz nyomott. És ráparancsolt, hogy hallgasson. Nekem pedig azt
magyarázta, hogy a templom lelke a torony. Mert itt van az ember a legközelebb
az Úrhoz. Ha pedig az Úr jön el a híveihez, itt érkezik meg. A harang szája
azért olyan hatalmas, hogy elnyelhesse a gonosz lelkeket és a démonokat.
Hazafelé az
úton megkérdeztem anyámat, mit énekelt. Azt mondta, hogy a szilfek dalát
dúdolgatta.
- Ott voltak? Kiáltottam fel. A
döbbenettől elfelejtettem lélegzetet venni. Mindig vágytam rá, hogy láthassam
őket. Tömtem én magamba a galagonyát, kökényt meg a mogyorót. De sosem jött el
hozzám egyik sem. Egy ilyen gonosz emberhez pedig igen. Elszomorodtam, és nem
értettem miért. Csendesen ballagtam anyám mellett haza. Még az sem érdekelt,
hogy vacsora helyett egy jó nagy nyaklevest kaptam apámtól a koszos cipő és az
elszakadt ruha miatt.
Évekkel
később a temetőben, anyám megtanított a szilfek dalára. Megtanította, hogyan
rendezzem el a köveket, ha hívni akarom őket, és hogyan viselkedjek a
jelenlétükben.
Most
itt ülök a temetőben a padon. Az öreg fűzfa csak nyög a szélben. Ma is hiába
kutattam anyám titka és lelkének elrablója után. Észre sem vettem, mikor
kezdtem énekelni a dalt. De egyszer csak ott voltak. A szilfek feladva fogadalmuk eljöttek hozzám. Csak
azt nem tudtam, hogy bosszúra szomjaznak, vagy segíteni jöttek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése