Mórotz Krisztina Mednyánszky

Mednyánszky képét nézem, azt amin van a folyópart, pár méterre nagyanyám házától, ahová mindig kijártunk a barátaimmal mezítláb fürödni. A mestert sokszor láttuk kinn, a szabadban skiccelte fel a folyót, a fákat. A fák olyanok voltak, mintha a vízből nőttek volna ki a meder oldalából. A Kiserdő odébb van, satnya akácos. A patak partján fűzfák állnak, kicsit megdőlve. Micsoda jókedvében teremtette meg az isten ezt a partot a békakuruttyolós estékkel és a madárfüttyös hajnalokkal! A faluvége is regényes, az utolsó háznál málnák lógnak ki a fűz kerítésen, mezítláb vagyunk és faljuk a gyümölcsöt. Az íze még a számban. Emlékszem te is meséltél a folyódról, azt mondtad, hogy az jéghideg és kék. És már honvágyad van Pista, azt akarod, hogy lásd a régi tájat, a régi folyót, ami az otthon melegét árasztja, ha belesüt a nap. Ez a füzes a kanyargó folyóval a falu strandja. Ide hoznak ki plédet az emberek, és itt fürdenek, mégis, úgy érzem, hogy ez a folyó hét baráté, és azok mi vagyunk.
Minden tavasszal barkát szedtünk itt, húsvét előtt. A kis hídról szoktak a fiúk beleköpni a vízbe, és Péterék itt gyűjtötték össze a mézre valót, mert egy idősebb fiú azt mondta nekik, hogy ha bekenik propolisszal akkor megnől. Az egyik fa odvába rakták a pénzt össze ötliteres mézre, és tényleg bekenték, és alig jött le a hideg vízzel. Majdnem megszakadtunk a nevetéstől, persze a három fiú restellte nagyon a dolgot.

Aztán később ez a Linkó folyó a szerelmesek helye lett. Innen vittem haza kis fűzfát, amit elültettünk a kertbe. A mesterrel sokszor találkoztunk, persze képzeletben, a falusiak mindent tudtak róla. Képein túladva, pénzét a rászorulók közt szétosztva, a létminimum határán élt. A naplóját franciául és magyarul író báró, mély műveltségű művész, egész életét megkeserítő ízületi fájdalmai dacára, szüntelen gyalogos vándorutakon járt. Járványos betegeket ápolt. És ezt olyan jó volt hallgatni. :)

Ha valami bajom volt, idejöttem ki a meredek parthoz, egy fűzfának dőltem és ábrándoztam, máskor olvastam. Szép volt a Linkó, és ha visszagondoltam néha, itt piknikeztünk mi öten. Ma már a mester fái nincsenek meg, kivágták őket, már akkor öregek voltak, mikor mi ott kinn fürödtünk. A folyó lassan eltűnt, nem kotorták az alját, eliszaposodott.

Előbb csak patak lett, aztán ér, aztán még az sem. Olyan volt mintha a gyermekkorunkat nőtte volna be az idő, hogy már csak az emlékeinkben éljen.