A második álom
A
kárhozathoz vezető út ugyanúgy egyetlen lépéssel kezdődik, akár a boldogsághoz.
Nincs különbség. Apró és szinte észrevétlen. Ahogy mindenki más, én sem vettem
észre, hogy merre indulok, és amikor teszem meg az elsőt. De arra igen, hogy
miért.
Az
a bizonyos fűzfa egy domb tetején állt. A törzse ezer év hangulatát őrizte, és
megszámlálhatatlan napfelkeltét élt már meg. Öreg fa, öreg pad és mennyi
bánatos ember. Hányan sirathatták már halottaikat itt lerogyva. Ez járt a
fejemben és az, hogy mi sosem gyászolni jöttünk. Csak elbújni apám őrjöngése,
és a hétköznapok elől. Ő sosem jött fel ide. Apám félt. A halottaktól és az
állítólag itt bolyongó gonosz szellemektől. Anyám titokban kinevette őt.
Mosolyogva beszélt arról, hogy az a kegyetlen, erőszakos és buta férfi mennyire
fél attól, ami már nem bánt. A halottaktól sosem kell félned lányom. Csak az
élők azok, akik bánthatnak. Ezt sose feledd. Erre tanított. És ha jól
meggondolom, igazat beszélt. Apám ütlege elől csak a holtak védtek meg.
Napok
óta kijártam ide. A sorok közt bolyongva próbáltam rájönni, mi történhetett itt
anyámmal azon a délutánon. Tíz éve kerestem a válaszokat. Tíz éve kutattam, és
átkoztam a kíváncsiságom. De nem találtam semmit. Már nem mertem azt mondani,
hogy eddig nem. Mert kezdett elhatalmasodni rajtam az érzés, hogy soha nem
tudom meg az igazat.
Valami
azt súgta, talán jobb is így. Azt mondják az öregek, hogy a múltat nem szabad
bolygatni. Főleg, ha egy halott üdvéről és erényéről van szó. Egy kedves
asszony emlékét szentségtörés befeketíteni. Az anyám ilyen volt a szemükben.
Egy törékeny, csendes és természetesen nagyon kedves asszony, akit megvert a
sors egy disznó férjjel, és egy örökké bőgő és beteges gyerekkel. Vagyis velem.
Szerény
temetésre futotta. Télen ment el, egy szürke és hideg éjszakán. Csendesen,
ahogy élt. Sokat szenvedett szegény pára, megváltás volt, hogy elvitte a halál.
Így beszéltek róla, mikor összegyűltek elsiratni a halottat. A falu szokása
szerint napokon át virrasztottak az asszonyok. A férfiak pedig szintén szokás
szerint, az ivóban döntötték magukba a lőrét, apámmal az élen. Az asszonyod
emlékére! Hogy vissza ne járjon kísérteni hozzád! Ezt kiabálták minden lehúzott
pohárka után. Természetesen az özvegy négykézláb mászott haza, vagy valamelyik
árokban aludt reggelig. Aztán átfagyva és büdösen hazasomfordált. Már az udvaron
üvöltött, hogy hol a reggelije, meg, hogy ebben a házban sosem várja őt
terített asztal és szerető gondoskodás. Igazat beszélt. Anyám addig az estéig
tűrte a kiabálást, és azt, hogy az ura ököllel ad hangot igényeinek. De mint
már mondtam, megváltozott. Onnantól kezdve nem érdekelte se a verés, se semmi
más. Anyám végre azt adta vissza apámnak, amit az neki adott. Tudom, hogy ennek
örülnöm kellett volna. De nem ment. Mert az üvöltés és a káromkodás azt jutatta
eszembe, hogy rólam is megfeledkezett.
A
temetésre eljött a kastély összes szolgálója, még a kishölgy is. Nagy
megtiszteltetés ez, súgtak össze az egybegyűltek. Igen, az volt. Legalább is
illett annak venni, mert urak még sosem jöttek el egyetlen szolga temetésére
sem. Csak az anyáméra. Úgy emlékszem, ez volt az első és az utolsó eset, hogy
lealacsonyodtak hozzánk. Persze a temetés után szárnyra kapott a hír, hogy a
kishölgy bátyjának volt az ágyasa időről időre az anyám. De ez engem már nem
érdekelt, még akkor sem, ha talán tényleg lehet hinni a szóbeszédnek, és a
sírján minden évben a kishölgy neve napján friss rózsát találtam.
Anyám
halála megnyugvást hozott. Legalábbis így hittem. Azt reméltem, hogy a titka
és az emlékeim vele együtt a sírba szállnak. Úgy gondoltam, elfelejtethetem őt.
De be kellett látnom, hogy tévedtem. Az emléke velem maradt, elevenebben égett
bennem a magány, mint valaha. Így egyik napról a másikra azon kaptam magam,
hogy a temetőben bolyongok, azt remélve, hogy végre fellebben a fátyol
szeretett és gyűlölt anyám életéről.
De
az élettől nem válaszokat, csak fricskákat kaptam. Nem, nem! Egyáltalán nem
voltak ezek nagy pofonok. De ha az ember orrát sokszor ütik meg, akármilyen
erőtlen is az az ütés, egy idő után elviselhetetlenné fokozódhat a fájdalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése