A hatodik álom
Anyám
mindig azt mondogatta, hogy csak azt méri ránk a sors, amit még el tudunk
viselni. Lehet, hogy igaza van. Annak ellenére is, hogy gyakran a ránk váró
feladat súlya összenyom. Istenem, hányszor éreztem már így rövid életem
folyamán. De így vagy úgy megoldódott minden.
Emlékszem
anyám nagyon ritkán aggodalmaskodott. Meglásd lányom, holnap szebb nap jő. Ezt
suttogta a fülembe, miközben a sebeimet gyógyítgatta, mert a Biblia szó szerint
a húsomba égett. Tizenhárom éves voltam akkor. Aznap a tiszteletesnél kellett
jelentkeznem nevelésre. Akkorra már a Szent könyv utolsó betűjét is kívülről
fújtam. Muszáj volt. Azon a délutánon különösen kegyetlenül viselkedett velem.
A köteleim az eleven húsomat ették, ő pedig csak térdelt mögöttem, üvöltött a
fülembe, és rángatódzott. Görcsös vágyakozása kudarcot szült csupán. És dühöt.
Elkeseredett dühöt. Feltápászkodott. Azt hittem, a szokásos ceremónia
következik. Elvonul néhány percre, majd átöltözve visszatér, és jól elver a
könyvvel. De nem így történt. Úgy ahogy volt, szétnyílt köntösben, pucér
testtel fel-alá rohangált a szobában. A hideg falak szomjasan nyelték a hangját.
- Mit tettél velem?! Hogy voltál
erre képes szuka fattya?! Elvetted a magjaim, elvetted a vágyam! Generációk
átka teszi rothadttá a lelked. Átkozott kis boszorkány!- ezt és ehhez hasonló
zagyvaságokat kiabált. Habzó szájjal, hadonászva ismételgette mondatait. Végül
megállt előttem. Közel hajolt hozzám, izzadt teste az arcomhoz ért. Aztán
hajamnál fogva megragadott. Felrántott a térdeplőről. Nem szólt semmit, mikor a
szemembe nézett. Elfehéredett ajkai rángatózva húzódtak torz vigyorra. Ellökött
magától és a kandallóhoz sietett. A piszkavasat felkapva élesztgetni kezdte a
pislákoló tüzet. A hasábok nyögve hulltak darabokká. Felcsaptak a lángok. A pap
pedig egy határozott mozdulattal közéjük dobta a Bibliát. A lángok akár az
éhes vad, úgy csaptak le a vaskos könyvre. A férfi percekig némán nézte.
Hirtelen megfordult, és nevetni kezdett. Éles fejhangom sipítozott. Érthetetlen
nyelven magyarázva közeledett felém, s közben ledobálta a ruháit. Előttem már
mezítelen testtel állt, kezében az izzó piszkavassal.
- Eljött az utolsó lecke ideje.
Nem kell félned, mert megtisztítom a lelked a démonoktól – a hangja nyájas
volt, szinte behízelgő. Nyálkás, mint a kígyó sziszegése. A félelem pedig úgy
tapadt hozzám, akár a hajnali harmat a levelekhez. – Áldassék az Úr neve, mondd
halleluja gyermekem! – kiállotta átszellemült arccal, miközben magasba
lendítette a kezét. Ekkor az ablak fénye megcsillant az izzó vason.
Rám verést mért a sors, és sok
imát. A papra pedig lassú, fájdalmas halált. Azt beszélték, hogy valamilyen
fertőzés támadta meg.
Egy idegen
járt hozzá, csupán egyetlen nyáron át. Szemrevaló fehércseléd, mondogatták a
kocsmában. Főz, mos a tiszteletreméltó atyánkra. Így beszéltek róla. Nem tudom
mi az igazság, és azt sem, mi történt pontosan. Csak a pletykákat hallottam. Az
asszonnyal egyetlen egyszer találkoztam. A szeme olyan zölden fénylett a
gyertya fényénél, akár a macskánk szeme. Anyám azt hitte, alszom már. Bejöttek
a szobámba. Óvatosan felemelték a takaróm, és a testemet nézegették. Akkorra
már ellepték a hátam és a combom a hegek. A pap legnagyobb őrületében is
vigyázott arra, hogy csak olyan helyen üssön, ahol nem láthatja senki. A bőröm
foltokban szép lassan páncél keménységűre merevedett. Az ütleget szinte nem is
éreztem. Csak akkor, ha szűz felületre sújtott le. De a vas az más volt. Azt sosem felejtem el.
Nézegettek
hosszú perceken keresztül. Az asszony néha megérintett. A keze olyan hűvös
volt, mint az első hóesés, de forró égető nyomot hagyott maga után.
- A teste sebeit eltüntettem. De
a lelke sebeihez nem férek hozzá. Mélyen magába zárta őket. De egy valamit
megígérek drága testvérem, soha többet nem bánthatja őt az az átkozott pap! –
ennyi hangzott el. Se több, se kevesebb. Forróság áradt szét a testemben.
Éreztem, ahogy a bőröm szép lassan vajpuhává szelídül.
A
tiszteletest ősszel temettük el. Az egész falu gyászolta, és imádkozott
lelkének üdvéért. Sokan meg voltak győződve arról, hogy az érsekség hamarosan
szentté avatja őt. Elmentem a temetésre. Hogyne mentem volna! Hiszen apám kézen
fogva vezetett a friss sír elé. Hallgattam a zokogását, miközben mellette
térdeltem. Azt akarta, hogy imádkozzak érte. Így kántáltam az imát, mígnem
besötétedett. Mikor apám hazaparancsolt, elsírtam magam. Életemben először
örömöt éreztem. Hálát, majd megkönnyebbülést. Ott a sírnál fogadtam meg, hogy
nem térdelek le senki akaratából, soha többé.
Anyám
sírjánál sem térdepeltem. Csak leültem mindig a kis halomra. Szerettem a föld
illatát. Az ezer fajta szagot, ami felém áradt. Földanyánk üzent így nekem.
Üzent, hogy ébredjek, és emlékezzek a múltra, mert közeledik az elszámolás
ideje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése