Az Üllői úti templom Angyalai és Vízköpői emlékére, akik
minden reggel haragzúgással válaszoltak a köszönésemre.
A Csend bejött az ajtón. Csontos keze megremegett, míg a
Falakat simogatta. Öreg lázban égett minden tégla, a padló hullámzott, és fel- felnyögtek az ablakok.
A Csend ekkor az oltár mögött álló kis mélyedéshez lépett,
oda, ahová nem érhet el egyetlen kíváncsi tekintet sem. Látszott rajta, hogy
komoly erőfeszítés számára a Hűvös Magányba mártani a Falakat. Felsóhajtott
minden. Megkönnyebbült moraj hullámzott. A Csend percekig tartotta benne őt. A
Magány átölelte és simogatta a Falakat. A lázas álmokat a mélybe húzta, és
nyugalmat csepegtetett a téglák közé.
Ez a Templom itt áll már vagy ezer éve. Még állnia kell.
Muszáj, hogy így legyen, muszáj, hogy megmaradjon még néhány évezreden át. Hova
mennének az Angyalok? Mi lenne velük a Falak nélkül? Senki sem tudta a választ.
Senki sem mert a válaszokra gondolni már jó ideje.
A Csend kiemelte a Falakat a mélyedésből. A Hűvös Magány
pillanatok alatt visszahúzódott, és sűrű masszává szelídült. A téglák, a
repedések elégedetten nyújtóztak, az őket gyötrő öreg láz szertefoszlott ismét.
Mihez is kezdenének a Csend nélkül...
A sarokban kuporgó Angyalok nem néztek fel. A lábukat maguk
alá húzva üldögéltek a sötétben. Ide, a Falak haldokló részébe, jó ideje nem
jutott el a Fény. Egy ideig próbálkozott, de a Kezek betömték az összes
repedést, és lyukat. Valaha itt ablakok voltak. Rózsaablakok. Kezek festette
virágmintás ablakok. A három Angyal szerette őket. A Hit kora reggel mindig a
párkányon álldogált, és nézte a felkelő napot. A Szeretet hagyta, hogy a
beszűrődő fény átjárja. A Remény pedig a Falakhoz simulva, csak üldögélt, és
gyönyörködött a társaiban. De ez elmúlt rég. Ma már csak a Sötétség köszönt
rájuk nap -nap után.
Ma sem volt ez másként. Ültek a korhadt padlón. Szárnyaikról
tépkedték a tollakat. A Szárnyak sírtak, a tollak pedig sikoltva hullottak a
mélybe. Ujjaikon vér csorgott. Nem néztek egymásra. Szemüket lesütve tették a
dolguk. Tegnap este már csak néhány toll
maradt. Akár a kidőlt póznák, úgy álltak ki a csontokból. Ha valaki látta volna
őket, azt hihette, hatalmas karambol történt itt nemrég. Vagy valami
felfoghatatlan tűzvész pusztított. A szárnyak pedig a maradványok. Eleven bőr
feszült a húson, véres sebek, és fekélyek mindenütt. De ez senkit sem érdekelt.
Hosszú ideje senki sem szólt az Angyalokhoz. Haldoklott a Hit, a Remény és a Szeretet.
A Csend, ahogy kifelé indult, rájuk nézett. Ő tudta egyedül, hogy miért teszik
mindezt az Angyalok. Emberré akartak lenni, hogy újra figyeljen rájuk az Isten.
A Templom másik végében ekkor csörömpölés támadt. A Pap
érkezett meg. Az Egy Hetes Borosta morgott, mert ma is korán kellett kelnie. A
Mágneskártya káromkodva bújt a Blokkoló Órába, ami undorodva harapta meg újra.
Túl fémes az íze, erre gondolt, és felkavarodott a gyomra.
A Pap a Sekrestyébe csoszogott. Lusta lábai nem emelkedtek
el a földről. A Reverenda surrogva idomult a testhez. Csütörtök van, hosszú
műszak lesz, emlékeztette magát. Szerette ezeket a napokat. Sokat beszélgetett
a Zsoltáros Könyvekkel és a Füstölőszelencével. Nem érdekelte egyiket sem, kik
érkeznek. Tudták, hamarosan elkezdődik a mise. Ez a nap a csütörtök, a
Megrendelők napja volt. Ilyenkor csak a Pénz tért be. Illetve csak őt engedték
be az Ajtók. A Megrendelők időre érkeztek. Beültek a Templom szuvas
Gyóntatószékébe. Szájukból a Bűnök nevetve pattogtak. Majd később összesöpri
őket a Pap. A Megrendelők a gyónás előtti napon átfaxolták, hogy melyik
Feloldozó Imát akarják majd másnap elmondani. A Pénz pedig a gyónás után
csúszott a Reverenda zsebébe. Kifelé menet a Tűsarkak és a Félcipők átléptek a
Koldusok Könnyén anélkül, hogy ránéztek volna. A Könny tudta, előtte örökre
zárva marad az Ajtó. Hiányoztak neki az Angyalok.
A Falra az Oltár fölé a Kezek egy Táblát lógattak. Ez állt
rajta: „Ajánlólevél nélkül az Úr elé már senki sem léphet. Minden Ima tépjen
sorszámot!”
Az Ég üvöltött, a Csend pedig behúzta maga mögött az ajtót.
forrás: litera Hadd szóljon (katha)
Ne legyünk álszentek: a pap, a lelkész sem levegőből él. Mégis biztosítania kell azt az élményt, hogy a gyülekezet tagjai egyenlők.
VálaszTörlés