Fűri Mária Én és a kerékpár

Kerékpár: olyan két- vagy háromkerekű jármű, amelyet egy vagy két személy emberi ereje, illetőleg legfeljebb 300 W teljesítményű motor hajt. A kerékpáron egy 10 éven aluli gyermek szállítására alkalmas pótülés, illetve kerékpár-utánfutó vontatására alkalmas berendezés helyezhető el.

Az én kerékpárom a legegyszerűbbek közé tartozott: nem volt rajta pótülés, sem kerékpár utánfutó, kétkerekű volt, és kizárólag az én erőm hajtotta. Nem kellett pótülés, hiszen nem kellett rajta gyereket szállítanom - fiatalkorom kerékpárja volt, tkp. mondhatom, egyek voltunk a kerékpár és a fiatalkorom, mivel 24 éves korom után városlakó lettem - falusi, kertes házban felnőtt minőségemet csak a tavaszonként rám törő házkeresési láz árulta el, ami a panelbe költözésünk után kezdődött, kb. 10 évig tartott, és azt hiszem, rendkívül méltánytalan próbálkozások voltak ezek az eladni szándékozó háztulajdonosokkal szemben, hiszen tudat alatt valószínű én is tudtam, soha nem lesz ebből költözés. 24 éves korom után megszületett gyermekeinket nem kerékpár pótülésen, hanem, miután kinőtték a babakocsit, buszon és villamoson szállítottuk, a kerékpárt elfelejtettem.

De 10 és 24 éves korom között egyek voltunk a pótülés és egyéb kellékek nélküli kerékpár, és én.

Az utcabeli főorvos lánya, amolyan idősebb barátnő tanított meg kerékpározni – észre sem vettem, amikor elengedte a kerékpárt, és egyedül mentem a falu temetőjének földútján, amely földút a falut és a Keresztesre vezető műutat kötötte össze.

Iskolába nem kerékpárral jártam, bevásárolni is ritkán mentem vele – a bolt közel volt, a falu meg gyalog is könnyen bejárható.

A kerékpár a nyári kirándulások elengedhetetlen kelléke volt. Édesapámat kísértük, aki horgászni ment a Berettyóhoz és a Tisza csatornához, és - négyen voltunk testvérek - valaki mindig ment vele. Édesanyám csak ritkán, részben azért, mert ő főzött az otthon maradottaknak, és természetesen a horgászatból hazatérőknek, de nem is vágyott különösebben sem a kerékpározásra, sem a nomád körülményekre - néhány konzerv, kenyér, esőkabát, fürdőruha, bemelegítő - mást nem vittünk soha. Illetve valami könyvet vagy keresztrejtvényt még igen, de játékot – labdát, tollas ütőt, korongot (ez utóbbi nem is volt akkor még divatban) sosem. Figyeljük a természetet, ez volt a jelszó, és valóban, engem legalábbis teljesen kielégített a séta a töltésen, az úszás, az azt követő szárítkozás, napozás, a szedrészés, olvasás, a rövidebb – hosszabb beszélgetések édesapámmal, miközben bámultam a botot, a feszülő zsinórt, az úszót, noha én magam nem horgásztam, csak elvétve, esténként, amikor megélénkült a kapás, de abban nem volt köszönet. Szákolni viszont segítettem, ha néha egy-egy nagyobb halat – elsősorban pontyot – sikerült fogni.

Ezek a kirándulások korábban kezdődtek, akkor, amikor még vittek, mert bár az én kerékpáromon nem volt pótülés, engem vittek elöl, vittek hátul, akkor még a Berettyó volt a cél, nem a távolabbi Tisza csatorna, de a Berettyó töltésen is elég hosszasan mentünk, miközben libákkal, kutyákkal, malacokkal keveredtünk különféle kalandokba. Állítólag egyszer megállapítottam egy libákkal szembeforduló malacról, hogy „milyen vitézséges ez a malac” - én magam innen eredeztetem későbbi harciasságom, amely a gyámoltalanságaim miatt nem mindig volt nyilvánvaló, és amellyel számos ellenséget sikerült szereznem.

De az igazi az volt, amikor már nem vittek, hanem én hajtottam a „járművet”, csengettem, kanyarodtam, és hajtottam szorgalmasan, ha csak a Berettyó hídig mentünk, 1-2 kilométert, de inkább távolabb mentünk, a gátőrházhoz, ami kb. 3 - 4 kilométer volt, később, amikor az úszás is cél volt, és erre a Berettyó erősebb sodrása, és akkor már piszkossága miatt nem volt alkalmas, inkább a Tisza csatornához. Általában két célállomás volt: a bakonszegi zsilip, a csatorna és a Kék-Kálló találkozása - ez 8-9 km-es kerékpárút volt, és a földesi híd, kb. 11 km. Ehhez hozzájött mindig 1-2 km, hiszen a horgászathoz csend kell, béke és nyugalom, és ezt az említett pontoktól kicsit távolabb, a töltésen „lebiciklizve” értük el. Csodálatosak voltak ezek a kerékpárutak. Bár soha nem szerettem korán kelni, ilyenkor elviseltem. Legtöbbször még sötétben, 3-4 óra körül indultunk, hiszen hajnalban kap a hal, és akkor még nincs meleg. Nem volt extra tempó, kényelmesen bicikliztünk, élveztük a virradatot, a reggeli fényeket, a határ szagát. Ha kicsit később indultunk, és utolért bennünket a meleg, hosszasan bámulhattuk a délibábot. Hazafelé, hasonló okok miatt későn indultunk. Magunk fölött éreztük a semmihez sem fogható nyári csillagos eget, amit az ember ott kinn teljesen másnak érzékel, mint a városban, míg az út mellett szentjánosbogarak világítottak. Szentjánosbogarat nem láttam évtizedek óta. És az esti határ szagát, ami teljesen más volt, mint a reggeli. Nem voltak nagy kalandjaink. Sem az utakon, sem a parton. Nem emlékszem, hogy bőrig áztunk volna, nem emlékszem karambolra (igaz, nem is volt az utakon még akkora forgalom, mint manapság), nem égtünk le, nem kapálóztunk fulladásveszély miatt a csatornában (békés víz volt, az igaz), legfeljebb libáktól, kutyáktól lehetett megijedni a Berettyó töltésen, de a Tisza csatorna felé kerekezve azoktól sem.

A fények és a szagok. A levegő. A hol zöld, hol száraz fű a parton. A nád a csatorna szélén, benne hínár (akkor még kevés, ma nem lehet már jót úszni tőle). Helyenként messzebb fák, leggyakrabban jegenyék. Se strandpapucs, se törülköző. Szárít a szél és a nap. Ember alig. Semmi romantika - szerelem se közel, se távol. Csak a természet, és mi. Mi hárman, valamelyik testvérem és édesapám, vagy csak ketten édesapámmal. Soha olyan intenzív kapcsolatom a természettel nem volt, mint akkor. És soha nem is lesz. Urbánus lettem, véglegesen és jóvátehetetlenül.

Egy-két kisebb kalandra emlékszem azért, előjönnek emlékek. Egyszer egy tanyán aludtunk, a húgom, édesapám és én, szalmán. Reggel megnéztük, hogy fejik a tehenet, és friss tejet ittunk. Rühöt kaptunk, viszkettünk, de azért ma is belefeküdnék abba a szalmába. Már úgy értem, akkor, és ott, gyerekként. Ma, a mai fejemmel már nem.

Egyszer meg a Tisza csatorna vasúti hídjánál horgásztunk. Baleset történt, egy férfinek levágta a vonat az egyik lábfejét. Édesapám orvos volt, felszaladt, elsősegélyt nyújtott, intézkedett.

Más nem is jut eszembe.

De nem is kell, hogy eszembe jusson. A lényeg a kerekezés az úton, a bámészkodás és gondolkozás, a csend és a fények a parton. A víz, a szél, a levegő.

A szabadság.

Az utolsó egy-két évben rájöttem, hogy kell elengedett kézzel biciklizni. Tökéletesen ura voltam a helyzetnek, jó rá visszaemlékezni, hogy ügyes voltam valamikor. Ha nagyritkán, kétévente egyszer kerékpározom, nem merem már megpróbálni. Meg aztán ezek az újak már flancos biciklik, szokatlanok. Valami sebváltó féle lehetőség van rajtuk, és nem pedállal kell fékezni, azaz nem kontrázunk, csak erős első féket használunk. Nem szeretem igazán; ha rendszeresen használnám, meg tudnám szokni persze, ahogy a hidat, koronát is megszokja lassan a szájában az ember.

Egy történet még idekívánkozik. Talán az utolsó nagy kerékpárutam. De ez már nem édesapámmal, hanem későbbi férjemmel. Mind a ketten Debrecenben tanultunk, a „Kossuthon”, ő albérletben lakott. Az utolsó évet végeztük mind a ketten, ötödévesek voltunk. Május volt, szép idő, otthon érett már a cseresznye. A főbérlője fiától kértünk/kaptunk két kerékpárt, és hazabicikliztünk Újfaluba. Kb. 37 km volt háztól – házig. Akkor már terhes voltam, csak mi tudtuk, ketten. Otthon nagy ovációval fogadtak bennünket, édesapámmal akkor találkoztak először, beszélgetés, fényképnézegetés nagyanyámmal, a testvérekkel, a szülőkkel, cseresznyekóstolás, aztán bringára fel, vissza Debrecenbe. A főbérlő fiának, mint utóbb megtudtam, nagyon imponált a teljesítményem. Azt mondta (nem nekem, csak visszahallottam), hogy vagány nő vagyok. És erre nagyon büszke voltam.