Vásárhelyi Vera Skorpió hava 2./2.

Gyermekkorom ételei még mindig ínycsiklandozó ízekkel, friss illatokkal élnek bennem. Elég felidézni őket emlékezetemben, orrom szagokat, nyelvem ízeket érez. Egy ilyen ízes, szagos emlékem a disznótor, amely nem csupán ünnepi ebéd volt, hanem évszázadokon át gyakorolt szertartás.

Amíg Miklóssal intézetbe nem kerültünk, ott lábatlankodtunk az évenként megismétlődő disznóölés izgalmas eseményénél. Anyám házihasználatra öt-hat disznót vágatott évenként, karácsony előtt. Amikor hajnalban megvillant Barna Gyuri élesre köszörült kése és fölhangzott a disznó kétségbeesett visítása majd szomorúan elhalkuló röfögése, - szerencsére még aludtunk. De a perzselésnél, a magasba csapódó, pattogó szalmatűznél már jelen lehettünk.

Pörkölt hús, égett szalma, alvadt vér, párolgó belek, fortyogó zsír, nyers máj szagára emlékszem. Illatozott a sokféle fűszer: kömény, majorána, babér, paprika, borókabogyó, szegfűszeg, torma, csombor, foghagyma. Ez az illatfelhő hajunkba, bőrünkre tapadt, ruhánkba ette magát, úgy hogy este, a fürdésnél, ez az erős, átható szag úszott a fürdőszobában is. A hangokra is figyeltünk: Barna Gyuri pattogó parancsaira, asszonyok kiáltására, leányok sikolyára, férfiak dörmögésére. Kíváncsian topogtunk, - útjában voltunk mindenkinek. Héthatárban ismeretes volt, ki minek a mestere, - ezért mindenkinek tehetsége szerint jutott munka. Egy fehérkötényes asszony a tűz fölött álló kondérba aprította a hájszalonnát, - a fortyogó zsírt Juliska, a kertész lánya keverte, hosszú falapáttal. A kolbásznak és hurkának szánt belek tisztítása férfimunka volt. Két könyökig felgyűrt ingű béres szorgoskodott hosszú fateknő előtt. Kisjóska hordta nekik vödörben a tiszta vizet. Serpenyőben vér sistergett. A már megfőtt rizst, kását cserépedényekben hordták ki a konyhából s azokat, a sok sikálástól kifakult asztalra, Gyuri és Szidi elé állították. Ők dolgozták össze a kolbász és hurka töltelékét. Pirult a karikára vágott hagyma, benne sültek a pecsenyére nem alkalmas húsok, májdarabok. Paprikával, borssal ízesítve, ez volt mindnyájunk villásreggelije.

Anya a disznóölést követő napon rendezte a tort, hogy sietség nélkül tudjon készülni. Szidi szakácsnőnk közismerten nehéz természete, disznóöléskor a szokottnál is jobban megbokrosodott.

Máig is emlékszem a terített asztalra. Fehéren hófehér, így neveztem a ránctalan, tündöklően fényes, selyemből szőtt damasztabroszt. Csillogtak az aranyosszélű porcelán tányérok, a kristálypoharak, az ezüst evőeszközök. Az asztal közepét alacsony, ezüst virágtartóban, sárga és bronzvörös krizanténok díszítették.

Mi gyerekek, német kisasszonyunkkal, az asztal végére kerültünk. Gőzölgő orjalevessel kezdődött az ebéd. Az aranyló lében apró májgombócok. A következő fogás a sertésnek nyakától-farkáig kivágott gerince, illetve orja volt. Zoltán bácsi anya mellett ült, hófehér haja, mint megőszült oroszlánsörény. Ő volt a szakértő, a gourmet, anya minden fogás után kérdően felé fordult. Ezután behozta az inas a toroskáposztát: duzzadó töltelékek között oldalas, dagadó, a disznó füle-farka. Vasgyomrú gyerekek voltunk, megemésztettük volna még a szöget is. Németkisasszonyunk megütközött arckifejezésével nem törődve, bőven megraktuk tányérunkat. Két újabb fogás következett: savanyúságokkal díszített tálon citromos kolbász, májas és véreshurka. Zoltán bácsi kipirult arccal intett felénk: - Jól van, gyerekek! – Végül Pista behozta az ebéd ínyenc fogását, a kívül megpirult, belül hófehér szűzpecsenyét. Lassult az evés irama, csöndesedett a beszéd, szaporábban ürültek a borospoharak. A forró, töpörtyűs, tejfölös túróscsusza már csak ráadás volt. Almás és diósrétessel zárult az ebéd. Az erős feketekávét már a nappaliban itták a vendégek.

Miért, hogy abban az elsüllyedt gyermekkorban mindennek valódibb volt az íze? Ropogósabb volt a rántott csirke, gyöngébb az üveg alatt érlelt fejessaláta, könnyebb a farsangi fánk, foszlósabb a kalács. Nem csak azért, mert minden otthon készült, hanem mert több gonddal, szeretettel készítették, mint ma. Ünnepélyesebbek voltak az ünnepek, titokzatosabbak a karácsonyi titkok, élményben gazdagabbak a születésnapok, - talán ezért emlékszem részletesen mindenre, ezért élnek még ma is bennem ízek, illatok, szorongó várakozások, boldog beteljesülések.

Skorpió jegyében születtem, - születésnapom intézeti időre esett. Azon az emlékezetes délutánon, amikor osztályom uzsonnára némán, libasorban az ebédlőbe vonult, elfojtott kiáltás tört ki mindnyájunkból. Helyemen tizennégy égő gyertya igyekezett megbirkózni az ebédlő homályával. Majdnem minden hétre esett egy születésnap, de olyan tortát, mint amilyen engem várt, senki sem kapott.

Croque en bouche torta volt, amit így lehetne lefordítani: szájban ropogós. A tortára pirított cukorrács – a croque en bouche – borult. A rács két oldalán két sürgönypózna tökéletes mása állt, hajszálvékony cukordróttal összekötve. Fehérmellényes fecskék gubbasztottak a dróton. A rácson zöld levelek között, piros és fehér marcipán rózsák. Olyan volt az a torta, mint cukorból megmintázott mese. Mi volt a legszebb? A két sürgönypózna fehér porcelán gömbjei vagy a hajszálvékony cukordrót? De csodálkozó ámulatunk csak pár percig tartott, mert Mater Norberta, a konyhafelelős, már mellettem állt, nagy késsel kezében, és kemény, határozott mozdulattal belevágott a tortába. Mintha belénk vágták volna, úgy szisszentünk föl, de az apáca tekintete belénk fojtotta a hangot. Tizenkétszer csapott le késével, - ennyien voltunk az osztályban, - darabokra vágva az átlátszó, ropogós cukorhálót, a két sürgönypóznát, a finom cukorvirágokat. Tejszínhabba fulladtak a kis fecskék, romokban hevert előttünk az, amely még pillanatokkal azelőtt maga a szépség, a fogható mese volt.