Fűri Rajmond Játék közben

Mi emberek a magunk számára elérhető közelségben élünk - önmagunkban.

Csak ki kell néha nyújtanunk a kezünket – lelki kezünket -, hogy el is érhessük ezt az embert, aki, persze, mi magunk vagyunk. A „megfogás” nem jelent ilyenkor fizikai kontaktust, mint a megmarkolás. De még csak érintést sem, hiszen a bennünk élő alaknak nincs olyan bőre, mint amit testünk burkaként hordozunk magunkon. Inkább felismerése ez a mozdulatféle valaminek vagy valakinek, ami vagy aki nyilvánvalóan hozzánk tartozik, csak a jelenléte nem volt mindig és folyamatosan nyilvánvaló számunkra. Ezért ezt a tudást, hogy van ilyen emberünk, nem hordozzuk magunkban magától értetődő természetességgel. Ahogy különben a dolgaink, a szokásaink a mieink, együtt a róluk alkotott tudással, azaz annak lehetőségével, hogy a róluk gondolkodást, a velük törődést, esetleg az általuk elérhető kellemességeket bármikor átélhessük. Pedig van néhány ügyünk, amely szinte összenőttnek tartható velünk, úgy, hogy el nem választhatjuk magunktól őket, és meg sem szabadulhatunk tőlük, ha véletlenül kellemetlenkednének, és ezek lehetnek összetartozóak, ahogy alakjuk is lehet, amit felismerhetünk, és amit akár névvel is elláthatunk. Ráadásul nem jelentenek terhet a velük töltött idők, amelyeket másra fordítanánk szívesen, például ha jön valamilyen gondolkodnivaló, vagy érzés lep meg, amely úrrá lenni képes rajtunk, elfoglalva minket hódítóként, amiket nem is akartunk közelünkben lévőnek tudni, nem is szólva a következményekről, amiket váratlanul és kéretlenül ajánlanak, mint számukra adott érdekességet, hogy az időnket kisajátítsák. Ezután pedig újra helyet találjanak maguknak a gondolatainkban, az érzéseink között, kényelmesen elhelyezkedve, urasan, anélkül, hogy bármit megosztanának velünk a várható továbbiakról, amelyekben részeltetni bátorkodnának minket, azok után, hogy ők lettek a barátaink, hiszen megtűrtük őket magunkban, és számon semmit nem kérünk rajtuk, hanem tudomásul vesszük ittlétüket, amit ők köszönnek, és megígérik, hogy kellően meg is fogják ezt nekünk szolgálni. Hogy aztán ebből a hódoltságból milyen igazi jóra számíthatunk, azt már legfeljebb csak elképzelhetjük, ha van kedvünk találgatásokba fogni, miután kegyeskedtek nekünk pozitív jelzésekkel biztatólag vázolni valamit, amit mi szívesen tartanánk a jövőnkre vonatkozó utalásnak, mondván: hiszen mi magunk is csak ezt akarjuk és ezt akartuk, amikor értük nyújtottuk kezünket, illetve gondolatunkat feléjük fordítottuk? Amikor eltűrtük önkényeskedésüket. És íme, ez a bizonyos kapaszkodás vagy megragadás, amit el kellett, hogy végezzünk meghódítottként is, már-már önkéntelenül, nem is lett olyan rossz. Ugyanis jeleket vélünk kiolvashatni a próbálkozásunk eredményeként, és az is biztosan állítható, hogy az időt nyakon csíptük ezzel a befelé figyeléssel, amely idő így velünk maradt, vagy amely idővel mi szórakoztattuk most magunkat, kimondottan semmitmondó szöveget gyártva, de bizonyos értelmet mégis célozva, és talán még el is találva. Ha mást nem, akkor felismerésekhez közelebb jutva, például a saját béketűrésünkről, meg, persze, a lázadozásaink méreteiről, hogy holmi megoldásokat, kiutakat, ötleteket már ne is emlegessünk. Legfeljebb az értelem, az írás tartalma, és a megismert alak olyan lesz, amely másnak átadhatatlan, esetleg teljességgel követhetetlen. Hacsak az illetőnek magának is nincsenek szavakkal és mondatokkal véghezvitt játékai, amelyekben örömét a haladás fogja jelenteni, az írás folyamatosságából előálló szöveg formájában. Meg a háttérben futó gondolatok sora formájában, amelyek a leírtakhoz láthatatlanul kapcsolódnak, ahogy a kész, a leírt szöveg halad a maga útján, és az írónak – és talán az olvasónak is – csak a „hátsó gondolatok” fognak igazi örömöt szerezni. Pedig róluk aztán egyetlen szó sem esett, illetve az írás ezeket egyáltalán nem is érintette, csak utalt rájuk, mint önállóan létezőkre, mint bennünk lévő, minket foglalkoztató saját magunkra. Lehet, hogy már-már kedveljük is a hallgatásáért ezt az alakot?