Fűri Rajmond Idegen Szavak és Kifejezések Szótára

A koleszterinszint megemelkedése lehetett az egyik ok, és az orrpolip okozhatta még a nehéz alvást.

Az altató segített, de volt úgy, a kánikula alatt, hogy a csap alá kellett tartania a fejét, amikor felébredt, mert a korral járó szervtúltengés már jó ideje kényszerűen hatott.

Az első jelenet lakása újnak tűnt számára, de ezen nem lepődött meg. Máskor is előfordult, hogy a környezet új volt, jóllehet a saját tervei, amiket még akkor készített, amikor a gyerekek kicsik voltak, és gondolkodniuk lehetett egy megfelelő méretű otthonon, és akkor ő emeletes házra mert gondolni, nagy kerttel, ezek az elképzelések nem tértek vissza soha az álmaiban.

Most egy olyan lakásban volt a majdnem teljes család, mint amiben az életük leghosszabb idejét leélték, valahol egy nagy ház emeletén, csak mégis más volt minden.

Először is a méretei voltak nagyobbak az álombeli lakásnak, mint a valós otthonéi. A szobák tágasak. Több volt az erkélyes szoba, és más volt a szobák elrendezése is. Ebédlőjük például nem volt a valóságban, de ebben a lakásban, az álombeliben, még az is ott állt a kényelmükre.

Az most nem jutott eszébe, hogy micsoda lakásokat hozott fel számára az a képzelet, az álombeli, amely szabadon alkotta meg minden jelenségét: hosszú folyosókkal, hatalmas belső terekkel.

Amikor a feleségének a nagynénje villabeli lakásáról mesélt, akkor felmerült benne az összefüggés a jelenés és a beszámoló között, mert a villa el nem múló hatással volt rá, ott, az Apostol utcában.

Ami új volt, az a társalgó, a nappali berendezése, a nagy fotelekkel, a központban lévő alacsony asztallal, és a falak mentén végig a könyvespolcokkal.

Az egyik lánya volt csak távol, amit éppen csak konstatált, amikor csöngettek.

Ismeretlen társaság állt a bejárat előtt, a lépcsőházban, aminek a mérete szintén nagyobb volt, mint a valóságban.

Felnőttek és fiatal srácok néztek rá, és csak az egyik felnőtt beszélt, az éppen hiányzó lányát keresve, és előadva, hogy az ismeretségük bátorította fel őket a látogatásra, aminek igazi célja az, hogy kevés kiadással tudjanak valahol időt tölteni, addig, amíg vissza nem kell menniük a versenyre, amire vidékről jöttek a városba, és aminek most éppen szünete van.

A helyszínről, a versenyről nem volt szó, csak azt vette észre, hogy készséges a társasággal, és nem csak beinvitálta a vendégeket, de már meg is mutatta nekik a WC-t, a fürdőszobát, ahol megmoshatják a kezüket, majd azon kapta magát, hogy gondolkodik, hogy mivel fogja tudni illően megtraktálni lánya ismerőseit.

A felnőttek és a fiatalok megfeleltek annak a képnek, amit ezekről az ismerősökről volt alkalma alkotni, azok alapján, ahogy lánya közösségének tagjai időnként fel-feltűntek náluk, vagy csak valamilyen alkalom adta a lehetőséget egy-egy bemutatkozáshoz.

Volt gyümölcs a hűtőben; volt sütemény a családi tartóban, amit oly szívesen nyitogattak a gyerekei, amikor éppen otthon tartózkodtak, és tudta, hogy vannak fagylaltok is a hűtő fagyasztó rekeszében.

Mindez olyan gyorsan futott át rajta, hogy arra is gondolt, hogy ezek a fiatalok nem biztos, hogy sokszor kerültek ilyen családi környezetbe, mondjuk azért, mert nem volt külön üveg táljuk a fagylaltjuknak, és nem volt tejszínhab sem a fagylalt tetejére.

A gyorsaság, amivel ezek végigfutottak a gondolataiban, azt eredményezte, hogy a vendégek még be sem jöttek igazán a lakásba, mert lehet, hogy csak az előszobában álltak, várva a további teendőikre vonatkozó vezetői vagy vendéglátói utasításokra.

Ebben az előzetes és átmeneti helyzetben az egyik fiatal kezében meglátta az Idegen Szavak és Kifejezések Szótárát, aminek újrakötését a felesége, nem túl régen, rendelte meg a műhelyben, ahol az Atlaszt is beköttette az asszonya, neki szánt születésnapi ajándékul.

Van az úgy, hogy az ember az ilyen csekélységnek sokkal jobban örül, mint a drága holminak, jutott eszébe.

A szótár különben is kedves volt neki, mert a család egyik első szerzeményének számított, amit összekerülésük után nem sokkal vettek, mondván: nincs nap, hogy valami miatt ne lenne rá szükség.

A mostani újrakötése pedig olyan jól sikerült, és olyan szép volt a kék szín – úgy vélte, hogy ez a királykék maga - , hogy akárhová került a könyv a lakásban, amikor keresni kezdték, szinte azonnal megtalálták az említett színe alapján. De a mérete is keltett bennük egy jellegzetes nyomot, amit ilyenkor használni tudtak az azonosításához.

Amikor azt látta, hogy a fiatal a táskájába akarja tenni a könyvet, akkor nem a döbbenet futott át rajta, hanem az említett vélekedés a fiatalok lehetőségeiről, amit a fagylaltos tálkáról volt bátor megfogalmazni magában, de anélkül, hogy értékelte volna az ebből a helyzetből eredő vágyaikat. Nem is szólva a vágyaik kezeléséről, a mások értékeihez kapcsolódó hozzáállásukról.

Kivette a szótárt a fiatalember kezéből, és figyelmébe akarta ajánlani a használatát, de erre nem került sor, mert az egyik felnőtt vezető mát ott is termett, és elnézést kért a kellemetlenségért. Rá is szólt a fiúra, aki összeszorított szájjal, szó nélkül állt ott, csak a tekintete volt árulkodó a hallgatagsága, a hallgatása mellett.

Félelemre nem kellett gondolnia, vélte hősünk, és nem is gondolt, mert olyan gyorsan következtek ezek után az események.

A dolog természetéből fakadóan a következő esemény, ami következett, az a társaság távozási készülődése volt.

Közben minden úgy sikerült, ahogy annak kellett, egy ilyen sajátos új ismeretségnél, és meg volt elégedve az eredménnyel, amennyiben élményt tudott nyújtani érdemes fiataloknak arról, hogy az életet be lehet úgy rendezni, hogy az örömei mindig elérhetőek legyenek számunkra. Mert ezek az örömök csak nagyon kevés anyagi ráfordítást igényelnek, de sokkal inkább olyan megnyilvánulásokból állnak össze, amelyek egymás felé mutatott gesztusok, megerősítéseket jelentve arról, hogy mi jó emberek vagyunk, akik közösen is képesek lehetünk a jövőnket biztosítani egy olyan folyamatban, amely valamennyiünktől odafigyelést követel, miközben az igazi jóság abból származik, hogy becsüljük egymás teljesítményét, és készek vagyunk egymást támogatni is, a magunk által választott ügyünk vitelében.

Ez nem futhatott át rajta, miközben következett a távozás előkészülete. Ezt csak most kell gondolnunk, amikor az egész történetben való részvételéről akarunk beszámolni, és a magunk számára is szeretnénk elérhetővé tenni azt, ami nem is lehetett igazán látható.

De következtetni lehet rá. Végig ez volt akkor is a benyomása.

Fogyott a gyümölcs, a sütemény, a fagyi, és a versenyre készülő fiatalok láthatóan kikapcsolódtak az ottlétük alatt, amit az egyik felnőtt vezető meg is állapított, és meg is köszönt.

Már nyitotta volna az ajtót, amikor eszébe jutott a szótár. A szeme a szokásos módon kezdte keresni a könyvet, és egy nyugtalanság futott át rajta, miután nem látta meg azonnal, bárhová is nézett a lakásban.

Rögtön átfutott rajta a keresés bevett gyakorlata a gyors eredménnyel, és el nem tudta képzelni, hogy miért nem találja meg azonnal a könyvet, úgy, ahogy azt, ki tudja hányszor, volt alkalma megtalálni az eltűnéseikor.

Villámként csapott bele a gondolat, hogy a vendégek közül valaki tette el, esetleg pont az a fiú, akitől ő egyszer már visszavette.

Nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen, és az is zavarta, hogy emlékezett azokra az olvasmányaira, amik államfők látogatásai kapcsán arról tudósítottak, hogy a vendéglátóknak milyen kellemetlenséggel kellett adott nagyságok látogatásánál számolniuk, mert az illető magas vendégről tudott volt, hogy visszaélt a helyzetével, és a szállodában talált értékesebb berendezési tárgyakat egyszerűen a cókmókjába tette, amit aztán nem illett tőle visszakérni.

Nem volt sok ideje gondolkodnia döntésen, ezért vállalni kényszerült a kellemetlenséget, csak azért, mert az a könyv, az a szótár olyan értékes volt számára, amilyen volt.

Azt mondta hangosan, hogy szeretné, ha megnézhetné a fiatalok csomagjait, mert nem találja a szótárt, és az a gyanúja, hogy azt valamelyikük eltette a holmijába.

Döbbent volt a csend.

A családtagjai sem mertek megszólalni.

Majd a felesége próbálta vele visszavonatni a kérést, de ő a sarkára állt, miközben kifejezte a sajnálkozását amiatt, hogy ilyen feltételezésre vetemedett, látható felindultsággal az arcán és ideges mozdulatain, de valahogy kinyögve azt is, hogy mennyire fontos neki az a könyv, és azt is hozzátette, hogy milyen módon szokta megtalálni, amikor keresnie kellett.

A csoport felnőtt vezetői nem mondták, hogy ez a kérés súlyos sértés lenne velük szemben, hanem nekiláttak a táskák nyitogatásához.

Az a fiú, akitől elvette a könyvet a látogatás elején, az a fiú szigorúan nézett, de most sem szólt semmit, mint ahogyan az egész vendégségre az volt a jellemző, hogy a felnőttek beszélgettek.

A könyv egy másik gyerek táskájából került elő.

A vezetők meg voltak döbbenve, és elnézést kértek a kellemetlenség miatt, és értetlenségüket fejezték ki, mondván, hogy nem értik, hogy erre hogyan kerülhetett sor. A fiú sem értette, a táska tulajdonosa, és azt mondta, hogy nem ő volt az, aki eltette a táskájába a könyvet, hanem az másvalaki lehetett.

Amikor elment a társaság, akkor átfutott hősünkön, hogy mi lett volna, ha a könyvet annak a fiúnak adja, aki először a kezébe vette, és aki először akarta azt eltenni magának.

Eszébe jutott, hogy mi lett volna, ha valami emléket ad a fiúknak, mondjuk egy-egy könyvet, de eszébe jutott, hogy van ugyan pár könyve dupla példányban, de öt-hat azonos könyvvel biztosan nem rendelkezik. Márpedig nem egyforma könyvet adni a fiataloknak nem biztos, hogy érdemes lett volna, ha ennek a megkülönböztetésnek a következményeit vesszük. Elvégre a gyerek bírósága ismeri az egyenlőséget igazán.

És ekkor feltörtek benne a szakmai tapasztalatai, kezdve Victor Hugo hősének kalandjától, a szakmája jellemzőinek tartott saját szövegein, példáin át, addig, amit maga is megélt, amikor az ügyfele elvette a jelvényt az asztaláról, majd úgy adta vissza, hogy neki nem kellett mást tennie, mint elmondania, hogy azt akkor kapta, amikor a Kodály Kórussal szerepelt Jyväskyläben ,mire a kívánós ügyfél visszatette oda, ahonnan elvette, az asztalára, az írószertartó tálcára.

Egy kiselőadást is kerekített a történetből, akkor azonnal, magában, azzal a konklúzióval, hogy a segítség, a felzárkóztatás úgy kell, hogy történjen, hogy a rászorulók a saját igényeiket ismerjék meg először, hogy rögtön utána a lehetőségeiket is képesek legyenek felmérni, és a segítők igazi segítsége nem az anyagi helyzet azonnali javítása kell, hogy legyen, hanem a meglévő szellemi közösség befogadásának, még inkább kinyilvánításának természetes tudomásul vétele, azzal az elismeréssel, ami kölcsönösen jár a szellemi közösség minden tagjának.

Az elért teljesítménynek éppúgy lehet értéke ebben a szellemi közösségben, mint a remélt lehetőségnek, ha azt vesszük, hogy a francia világhódító mit volt képes kijelenteni a katonáról és a marsallbotról.

A történet a vendégek távozásával úgy ért véget, hogy nem hagyott maga után további nyomot. Más álmok jöttek, amik sem a könyvhöz, sem az új otthonhoz nem kapcsolódtak, de azt az érzést erősítették, hogy ez a mostani alvás akár folytatódhatna is, mert valamiért nagyon jólesik.

Meg is látszott az órán, amikor ránézett ébredésekor, hogy a késői kelésnek mi is volt az előidézője, amit egyáltalán nem bánt meg.

A karácsonyi csengettyű eltűnéséről pedig jobb, ha elfelejtkezik. Szertartásokon az Úr felkent szolgája szokta mondani: „…vagy hallgasson róla örökre!”