Szertartásszerű események szabályozták
a ház mindennapi életét - események, amelyeknek megvolt a maguk nemzedékről
nemzedékre szálló, íratlan törvénye. Nagymosás, kenyérsütés, tarhonyagyúrás –
egy életforma letűntével ma már csak emlék. Nekem, gyermekkorom öröme, és
felejthetetlen élménye volt.
Találhatók-e még nyárfából faragott,
mély mosóteknők? Nem hiszem! Kitúrta őket a villanyárammal hajtott mosógép. A mi
teknőink nagy részét – szalonnáért és sóért – a cigányok faragták nagy
hozzáértéssel; csöbrök, tálak, fakanalak kerültek még ki a kezük közül. Házunkkal
szemben, a kert végében, a fehér nagykapu mögött, kettős nyárfasor magasodott. A
fák zöldezüst levele akkor is rezgett, amikor mozdulatlanul pihent a többi fa
lombja. Volt olyan év, amikor ezek közül az öreg fák közül egy kiszáradt, vagy
villámsújtottan térdre roskadt. Már másnap ott álltak a cigányok a fehér kapu
mögött – vezérük himlőhelyes, villogó szemű, vékony, de izmos férfiember volt,
aki látszólag alázatoskodva, mégis eltitkolhatatlan gőggel apámat kereste. Sose
tudtuk meg, milyen titokzatos hullámhosszon kapták a jelzést ezek a soha nem
nyugvó, faluról falura vándorló nomádok: kidőlt egy fa, lehet teknőt faragni! Lesz
szalonna, esetleg más is, akár kidobni való holmi: elhullott csirke,
megavasodott zsír, zsizsikes liszt. Ezek a cigányok megették a vészben
elhullott csirkét, a büdös húst, a férges tarhonyát, és soha semmi nem ártott
meg nekik. Féltem tőlük, mert a cselédség azt beszélte, gyereket rabolnak.
A nagymosást megelőző napon
Borcsa néni, a mosónők legöregebbje, följött a tanyáról, hogy elkészítse a
mosáshoz szükséges lúgot. Ki emlékszik még erre a kis szóra? „Lug: hamu vagy
szóda leforrázásakor keletkezett síkos, mosásra használt oldat” – írja az
Értelmező szótár. Gyerekkoromban szinte naponta hallottam: „Lugot ivott
bánatában.” „Sebesre marta a lug a kezét.” „Rozi, szaladj le Weiss bácsihoz:
elfogyott a lug. Hozz szódát.” Borcsa néni tapintatosan, de ugyanakkor éles
tekintettel ellenőrizte a mosáshoz szükséges kellékeket: elég-e a szappan,
van-e kékítő, tiszták-e a dézsák, vedrek? Mindezt szinte észrevétlenül tette,
nehogy Szidit – intra dominium –
esetleg megsértse. Ez a diplomatikus ellenőrzés beszélgetés keretében
fejeződött be, lekváros buktával édesítve, a szilvafa alatt, az udvaron álló
asztal mellett. Amikor megbeszélték a világ dolgait – vagyis: lusták az
emberek, erkölcstelenek a fiatalok, s ha így folytatódnak a dolgok, hamarosan
vége a világnak, - elbúcsúztak egymástól, miután még Szidi, az utolsó szó örök
jogán, odavetette az induló parasztasszonynak: Azután pontosak legyenek
hajnalban! Van munka bőven.
Maga a nagymosás olyan volt, mint
egy impresszionista festmény. Barna fateknőből kidomborodó, sűrű, fényes hab; fölötte
könyökig meztelen karú, kékkendős asszonyok. Piros mosogató dézsák, kék
zománcvedrek, púposan megrakva kimosott fehérneművel; zöld lombok alatt, a
sárga kenyérsütő kemence szomszédságában, kötélen száradó, széltől himbált,
hófehér lepedők. Napfény. Kék ég. Bodros bárányfelhők. Akkor még nem olvastam
József Attila Mama című versét – „s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek,
szálltak a magosba” -, de most visszagondolva arra a békés délelőttre,
elönt az a különös, forró boldogság, amelyet gyerekkoromban oly gyakran
éreztem, de elfog valami csöndes szomorúság is: mindez elmúlt, mindez már
emlék, s milyen gyorsan elmúlt az ifjúság is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése